Siegfried Becker: Búzavirágok (Politikai és kulturális szimbolizmus a nemzeti konfliktusokban: Ausztria – Magyarország)

„Fonjatok sárga kalászt a füzérbe,
S búzavirágot is, kékeset!”
(Schiller: Az eleusisi ünnep. Faludy György ford.)

A búzavirág ma már szántóföldjeink különlegességeihez tartozik, és örülhetünk, ha kék virágait egy-egy parcellán, ugaron vagy szántóföldön itt-ott még fényleni láthatjuk. A szántóföldek vadvirágainak megmaradásáért meghirdetett védőprogramban mutatóba való ökológiai növényként emlegetik. Ez muzeálisan is kiemeli a virág valamikori, gabonatermesztéssel kapcsolatos érzékképjellegét a szabadtéri múzeumok történeti földművelési módszereinek teljes körű bemutatásán belül. A búzavirág a hullámzó nyári búzaföldeknek azt a képét idézi elénk, amelyet a költészetben és a festészetben a természetközeli vidéki élet lényegeként értelmeztek, másrészt pedig figyelmeztet azokra a veszélyekre, amelyek a hagyományos földművelés eltűnésével a jelenben használatos munkafolyamatok következményei.

A búzavirág korábbi jelentései sem tűntek még el teljesen, jelképes jelentésének nyomai mind a mai napig fellelhetőek. E virág egykor nagy szerepet játszott a századvégi pátoszos áradozásokban. Abban az időben a polgári természetképek misztikájába és utópiájába olyan nemzeti és birodalmi értékek és ideológiák keveredtek, amelyekben a nyári romantika kék virágát – helytelenül – mint német virágot értelmeztek. Az első világháború előestéjén a német pátoszos kifejezések részeként szívesen alkalmaztak természeti jellegű szimbólumokat (Bolz 1996). A természet kulturális ábrázolását felhasználták az osztálytársadalom és a Monarchia természettörvényű idealizálására is. A természet kulturális ábrázolása újra és újra részévé válik a kulturális emlékezet metaforájának, amely a kifejezéseknek és szimbólumoknak az értelmét firtatja. Mindez fontos a nemzeti önazonosságot érintő munka szempontjából, amely éles kritikai érdeklődéssel a teljes funkció felé közeledik. A kulturális tudatra ez jellemző volt, és mindmáig jellemző a német történelemben (Assmann 1993).

Ez a tanulmány a búzavirág érzelemgazdag szimbólumának fejlődését és jelentését kívánja feltárni a Habsburg Birodalom „európai modelljében”, habár szerepe a nemzetiségi konfliktusok jelképeiben szinte jelentéktelen volt. Ez volt a 20. század Európájában az a maga ideológiai csökevényeit megőrző multietnikus és multikulturális kísérleti talaj, ahol a nacionalista hullámok „a feszültségek századának végén” az első világháború kirobbanásának előjeleivé váltak. Ez a tanulmány csupán kísérlet a politikai virágnyelv széles mezejének feltárására, s a búzavirág-szimbólumok felhasználásának egyfajta példáját tárgyalja. Éppen ezért szívesen vennék további utalásokat az archívumokban és a múzeumokban fellelhető ezzel kapcsolatos forrásanyagokra (pl. képeslapokat, pecséteket, jelvényeket és emblémákat), amelyek e szimbólum történetét és megfelelőit értelmeznék. Példaként említhetem a pipacs jelentését a cseh nemzeti felkelésben.

1. Népi perspektívák

A búzavirágokról 1909-ben egy tanulmány jelent meg a Kosmos című folyóiratban, melynek szerzője a bécsi származású dr. E. M. Kronfeld volt. Ez magában nem szokatlan, ugyanis ebben a „természetbarátok útmutatójában”, a mai tekintélyes természet-folyóirat elődjében szabad folytatásban újra és újra botanikai témákat tárgyaló cikkek jelentek meg. A téma megközelítése viszont nagyon egyedi volt.

Dr. Ernst Moritz Kronfeld az összehasonlító népi gyógyászat egyik társszerzőjének, dr. Adolf Kronfeldnek volt a fivére. Leopold Schmidt még e műnek az eredetét is az ő nevéhez köti (Schmidt 1951), igaz, helytelenül. Kronfeld varázsnövényeket, amuletteket, női betegségeket gyógyító növényeket, magzatelhajtó szereket és afrodiziákumokat tárgyaló publikációk egész sorával rukkolt elő. A növények népéletbeli jelentősége iránt mutatott érzékenységéről tanúskodnak a karácsonyfáról, a havasi gyopárról és a szegfű történetéről szóló értekezései. A háború megjelenése a babonában és a népi hiedelemben (Der Krieg im Aberglauben und Volksglauben) című írásában különleges figyelmet szentelt a növényeknek mint háborús szimbólumoknak és emblémáknak és mint serkentő és gyógyító drogoknak. E művét fivérének, dr. Robert Kronfeld főorvosnak ajánlotta, akit a császár is kitüntetett a harcmezőn az ellenséggel szemben tanúsított bátor és önfeláldozó magatartásáért.

A búzavirág jelentőségére irányuló figyelmet tehát elsősorban a népi gyógyászat és a népi botanika iránti érdeklődés magyarázza. A szakterület kezdeti munkásságának eredményeként elegendő olyan összefüggést találtak a népi perspektívákban, amelyek a növény drogkénti felhasználására utalnak. Ekkor ugyanis a természet és a népi lélek egymásra való hatásának meghatározása volt a cél. A búzavirág (Centaurea cyanus) egy tipikus, korábban főként a téli gabonában nagyon elterjedt növény. A fészkesek családjának Centaurea nemzetségébe tartozik, szára akár 70 cm hosszúra is megnőhet. A búzavirág a hosszabb kék virágai által válik különlegessé, amelyek a termékeny, de kicsi és észrevétlen virágok bemutató szerveiként szolgálnak. E növénynek a gyógyászatban való felhasználására utal már a virág nemzetségneve (centaurea) is, mely a centaur chironról szóló antik mondából ered, aki a sebét, melyet Herkules mérgezett nyila ejtett rajta, állítólag egy rokon faj (Centaurea jacea = réti búzavirág) nedvével gyógyította. Az Osztrák–Magyar Monarchia gabonaföldjeit gyakran tarkította ez a virág. Magyar elnevezése (kék búzavirág) viszont arra enged következtetni, hogy nem emelték ki kitüntető figyelemmel a Magyarországon és a Balkán-félszigeten elterjedt csövestölcséres virágfajták sorából. Gyógyászati jelentőségét a búzavirág a polifenol, de különösen a flavonoid és az antocián tartalmának köszönheti; ez utóbbi felelős a búzavirág kék színéért. A növény vérzéscsillapító, gyulladásgátló, vizeletelhajtó és köhögéscsillapító hatású, melyet a gyógyászatban főként oltás formájában a szemhéj, a száji és nyaki nyálkahártya, valamint a belek gyógyításánál mint duzzanatlohasztó és vörösödést enyhítő szert alkalmaznak. A növény eme hatásai általánosan ismertek voltak a népi gyógyászatban, természetes volt tehát, hogy titokzatos jelenségekkel is összefüggésbe hozták. Például a szamárköhögés, az ún. kék köhögés elleni gyógymódot a kék búzavirágból (signotura rerum) készült tea elfogyasztásában látták. A virágnak tanúsított vérzéscsillapító hatása egyértelműen jelzi az átmenetet a babonák világába. Különösen a Mária mennybemenetele és Mária születése közötti időszakban elásott búzavirággyökérnek tanúsítottak vérzéscsillapító hatást azáltal, hogy azt a sérült a nyakába akasztotta, vagy a kezében tartotta. Ebből kifolyólag valószínű, hogy a szín miatt a búzavirágot gyakran összetévesztették a „piros búzavirággal”, a mezei vagy vetési pipaccsal (Papaver rhoeas) és a konkollyal (Agrostemma githago). Kronfeld (1915, 228) egy Eleonora Maria Rosalia zu Troppau hercegnőtől és Jägerndorfftól származó, 1710-ben megjelent receptösszeállítást említ, amelyben utalást találhatunk a „piros virágra, mely a gabonában nő”.
A búzavirág titokzatos hatásával kapcsolatos Mária-hiedelmek átvették a keresztény művészet Mária-kultuszának és -emblematikájának régebbi elképzeléseit. Különösen a középkori táblafestészetben volt a növényeknek központi szimbolikus jelentésük. A legközkedveltebb motívumok közé tartozott a harangláb (Aquilegia vulgaris) mint krisztusi szimbólum, valamint számtalan egyéb növény, amelyek főként Mária-jelképként szolgáltak. Így például a Frankfurti Paradicsomi Kertecske (Frankfurter Paradiesgärtlein) hortus conclusus nevű virága. A paradicsomi kertecske kék ege mellett, amely a Szűzanya kegyességét jelképezi, a kék búzavirág megtestesíti Mária erényeit is. Egy holland, darmstadti kézzel írott, a 14. századból származó vers Máriát a 12 virág egyikeként említi, a vörös nemesrózsával, a tiszta liliommal, a violával, a haranglábbal, a százszorszéppel és más virágokkal egyetemben, amelyek mind Mária szimbólumai.

A 19. századi és a 20. század eleji névadás részben még a Mária-kultuszt idézi: Marienkrone (Waldbroel; „máriakorona”), Herrgottskrönlein/-blümlein (Baden; „úristenkoronácskája/-virágocskája”), Engel-, Kreuz- und Himmelsblume (Westfalen, Rheinland; „angyal-, kereszt- és mennyei virág”). E névadás valószínűleg a vadon nőtt növény kultiválásánál is szempont volt. A 16. században ugyanis, amikor a virágtermesztés és a kertészet kimondhatatlan fejlődésnek indult, azokat a vadon nőtt növényeket is termesztették, amelyek Máriát szimbolizálták, így többek között a százszorszépet, a haranglábat és a búzavirágot. Tabernaemontanus említi, hogy a búzavirág nevelése a 16. században vette kezdetét, s az első telt szirmú búzavirág leírása visszavezethető már az 1588-as évre. A kertészetek mind a mai napig kínálnak telt szirmú, különböző színű búzavirágot (Centaurea cyanus plena). Egyes csövestölcséres virágfajták (pl. a Centaurea dealbata és Centaurea americana) termesztése már rég túlszárnyalta a búzavirágét, ugyanis mint évelő növények sokkal tartósabbak és nem is szükséges őket évente újra elültetni. Több parasztkertbe költözött be ennélfogva az alpesi hegyi búzavirág is (Centaurea montana), melynek faja szép nagy kék virágokkal kecsegtet, s mindemellett igénytelen. Gyakran előfordult, hogy az ilyen szívós virágnövények, könnyű kezelésük miatt, nagy tekintélynek örvendtek a parasztkertekben, sőt sok esetben a gazdasszony kedvenc virágaivá váltak. A kertészkedésnek nagy jelentősége volt a vidéki társadalom nőtagjainak életében, vagyis hozzájárult a munkának, a képességnek és a tudásnak a nemekre jellemző kialakulásához. Igazi örömöt viszont gyakran csak az ún. hálás virágfajok szereztek, amelyek nem kívánták meg a rendszeres törődést, s ezzel alkalmazkodtak a paraszti gazdasági év lefolyásához, valamint az udvar és a háztartás körülményeihez. Ezeknek a virágoknak a csoportjában gyakran találhatunk hegyi búzavirágokat is, amelyeket, nem utolsósorban, kék színük miatt a búzavirággal azonosítottak. Ezek a virágok csokorba kötve a vázában is sokáig frissek maradtak, s ezzel az egész nyári időszak folyamán a ház díszei lehettek.

Míg a nevelt fajok egészen a közelmúltig közkedveltek és eléggé elterjedtek voltak, a vad búzavirág – mint a szántóföldek gyomnövénye – rossz hírre tett szert, és teljesen elveszítette egykori vallási jelentését is. A Grimm fivérek is A virágok jelentése (Bedeutung der Blumen) című művükben a középkorban és a korai újkorban e növényhez kapcsolódó felemás hozzáállást rögzítették: „Aki megváltoztatja szívét, s maga sem tudja, hogy mi mellett döntsön, aki saját ingatagságát is titkolja, az viseljen búzavirágot, amely kék és vidám, és fehérre színeződik; nem tartja meg eredeti színét, hanem megváltozik.” A keresztény jelképvilágban a búzavirág jelenléte a gabonaföldeken a jó és a rossz egymás mellett létezésének a példája, és intés az Istennek tetsző erények elsajátítására is: „Crescet tamen atque vigebit: Nonne vides Cyanos inter frumenta, ferosque successu parili crescere cardus? Haud tamen amittunt proprias bona semina vires: Quin crescens dominum laeta beet seges. At neque te pravos decet absterrere sodales: Sed res ipse tuas perfice sedulo.”

A 19. század első felének szűk esztendői, a rossz termés, az éhezés miatti nyugtalanság okozták, hogy a búzavirág az emberek rettegett virága lett. Szinte „Hungerblume”-ként, „az éhezés virágaként” emlegették. Marzell egy olyan mondást említ az észak-csehországi Reichstadt környékéről, amely szerint a növény nagyobb károkat okoz, mint a rozsnok, és több elnevezés utal e gyomnövény elterjedésétől, ill. a gabonaveszteségtől való félelemre. Például a Kornfresser (Schwäbische Alb, „gabonazabáló”), Weieblom (Franken, „ítélővirág”) vagy Schimmelblume („penészvirág”, mivel a házban tartva a kenyér megpenészedett tőle).
Ernst Moritz Kronfeld a búzavirágot leíró cikkében a legteljesebb mértékben figyelembe vette az említett korai népi perspektívákat, főként azokat, amelyek e növény népgyógyászati felhasználását illeti. Számos itt-ott feltűnő bizonyítékot említ, igaz, legtöbbször a forrásanyag megjelölése nélkül. A növény ellentmondásos értelmezését is tárgyalta a különböző hiedelmekben és az ikonográfiában. E bizonyítékokkal – a mitológiai értelmezéseknek persze nem túl nagy jelentőséget tulajdonítva – azt kívánta alátámasztani, hogy a költészet és a művészet a búzavirág felé fordult. Ezzel szerette volna elérni, hogy e bizonyítékok úgy tudatosuljanak, mint intő tanok és a szociális szankciókra való utalások az iparosodás előtti vidéki munkásvilágban, tehát teljesen a hit- és szokásvilág szociális szféráját célozta meg. Sokkal fontosabbak voltak számára viszont a romantika költészeti utalásai a búzavirágra, mint a szerénység és a hűség megtestesítőjére és az aratási koszorú díszeként a hit és a hála kifejezőjére. A rettegett növény gyalázása a 1848-as márciusi lázongásokat követő szűkös években érte el tetőpontját. Ezzel ellentétben a romantika költészete különleges, majdhogynem túlzott figyelmet szentelt neki. Hódolatát valószínűleg a fiatal Heinrich Heine fejezte ki a legszebben a Dalok könyve (Buch der Lieder) című verseskötetében, melybe belefoglalta a kalászok és a búzavirágok szimbolikáját is. E szimbolika a polgári szabadságról, az igazságosságról és a szabad véleménynyilvánításról szóló törékeny álmokat foglalta össze a még reményekkel teli márciusi Németországban. Friedrich Schiller hasonlóképpen dicsőítette e növényt Az eleusisi ünnep (Gedicht vom Eleusischen Fest) című versében, Heine viszont a politikai követelések mellett az érzelemről sem feledkezett meg. A virágzó búzaföldek képét valószínűleg nem ok nélkül választotta az Utazás a Harzban (Aus der Harzreise) epilógusaként. Ezzel a legnyilvánvalóbban búcsút intett a civilizáció egysíkú lelkeinek, tehát a vakbuzgó szórakozásfüggő polgári társadalom hazug álomvilágának, amelyből a költő maga is elmenekült, s amelyet az írásaiban kipellengérezett.

Kronfeld ezeket a bizonyítékokat jó, kompiláló stílusban válogatta össze és mutatta be, de tulajdonképpeni célja nem ez volt. Az indíttatása, hogy éppen a búzavirággal foglalkozzon, a virág korabeli művészeti és irodalmi értelmezéséből eredt. Ez az érdeklődés érthetővé válik, ha a romantika felé fordulását úgy értelmezzük, mint az 1848-as márciusi Németország jelképkultúrája és költészete fogadtatásának ismérvét I. Vilmos uralkodásának képvilágában. A romantika kék virágát, amelyet Heinrich von Ofterdingen egy életen át keresett Novalis regényében, nem sorolták egy növénytani fajhoz. E virág – anélkül, hogy allegorikus vonásait elhagyta volna – a romantikus keresés jelképévé lépett elő. A búzavirág – mint jelkép – viszont csakis a hazai termékeny agrárromantikus környezetben növekedett. Hindenlang 1914 márciusában fejezte be mesejátékának kéziratát, amelyben ő a haza utáni vágyakozás fejezőjét, a búzavirágot, az erdőben és az emberi lelkekben kereste. Ez a kék virág is a fantázia szüleménye volt, s a színműben a virág különleges, fantasztikus varázsát a „kék áttetsző papírból harangvirág formájában” való megjelenítése és elektromos megvilágítása adta. A valóságban viszont a nép, ill. a haza ekkor már régen kisajátította magának a búzavirágot, a „kék virágot”, s ezzel végbement e virág szerepváltása is: a Sturm und Drang szabadságkoszorúitól és a biedermeieri virágcsodálat kompozícióitól búcsút véve az első világháború előestéjén e virág a német nacionalizmus politikai jelképkultúrájának részévé vált.

2. A német virág

Kronfeld tanulmánya, bár akkoriban jelentéktelennek számíthatott, mégis dokumentumként tükrözi a fennállásának vége felé közeledő „Duna menti Monarchia” forrongó hangulatát. E tanulmány a politikai jelképnyelv gyújtópontjában állt, mégis egy olyan növényt jellemzett, amelyet Ausztriában a német nemzeti mozgalom harci jelének kiáltottak ki. A búzavirág mint I. Vilmos császár kedvenc virága s mint „német virág” a német államok nemzeti egységre való törekvését szimbolizálta a Hohenzollern császár vezetésével, és ezáltal utalt Német-Ausztria kiválási törekvésére a Habsburg Birodalomból. Kronfeld, bár megemlítette a búzavirág politikai jelentését is, mégis óvatosan elkerülte a szimbólum konkrét feladatára való utalást. Kimondatlanul maradt a német nacionalistáknak az a követelése, hogy Ausztria német koronaállamai a Német Birodalom részévé váljanak. Ez az ellentmondás, úgy tűnik, azoknak a császárhűeknek és az osztrák államiság lekötelezettjeinek, de ezzel együtt azoknak a német érzelműeknek és a német hegemóniát támogató osztrákoknak is a jellemzője volt, akiknek Axel Corti Joseph Roth regényének, A Radetzky-indulónak (Radetzkymarsch) a megfilmesítésével és az öreg Franz von Trotta báró megszemélyesítésével hatásos emléket állított. Bizonyára Kronfeld is lojális volt a Habsburg császári házzal szemben, ezt az ő általa összeállított Emlékek és nevezetességek I. Ferenc József császárról („Erinnerungen und Denkwürdigkeiten an Kaiser Franz Joseph I.”) is tanúsítja. E mű még az egyeduralkodó elhalálozásának évében elkészült, s 1917-ben ki is adták. Ebben a búzavirág-tanulmányban Kronfeld kimerítően tárgyalja a német „császári virág” jelképtartalmát és annak keletkezését, amelyről feltételezhetjük, hogy egy ügyes szerkesztés eredménye. Ugyanakkor Lothar Höbelt azt az állítást is alaptalannak tartja, hogy I. Vilmos császár kedvenc virágáról lenne szó (Höbelt 1994, 197). Az irodalom viszont újra és újra összekapcsolta a kettőt: a királyfi vonzalma állítólag édesanyja, Lujza királynő emlékében gyökerezett. Az 1871-es birodalomalapítás, valamint a Franciaország fölötti győzelem szimbóluma a búzavirág lett. Ehhez a fiú emlékei mellett az is hozzájárult, hogy a királynő közkedveltségét politikai érdekek céljából kisajátították, és személyét az állhatatos német jellem példaképéül állították a napóleoni hadjáratok nehéz éveiben. Az anyai szeretet ábrázolásának eltérő változatai is erről tanúskodnak. Ez figyelhető meg azon a képen is, amely a búzavirág-koszorút fonó porosz királynőt ábrázolja gyermekeivel a steindammeri kapu előtti vidéki birtok parkjában, miközben kocsijuk törött kerekét javítják. Ez a kép 1806–1808 boldogtalan nyári hónapjait idézi fel. Ilyen értelemben kapcsolódik az I. Vilmosról szóló emlékirat Lujza királynő nevéhez: „A hatalmas kaszás leszakajtotta a fényes virágot, melyet a csillagmezőről küldtek a szegény világra. – Annak a szobának a falán, amelyben a királynő meghalt, sokáig lógott egy megsárgult koszorú, melyet Vilmos királyfi font tölgyfalevelekből, rózsából és mezei virágokból azon a fájdalmas napon, amely egybeesett az ő drága édesanyja halálának napjával. Vajon azért választotta később a búzavirágot a kedvencei közé, mert e szeretetreméltó egyszerű virág – mint arany kalászok közül kitekintő kék szemek – az anyja drága kék szemeire emlékeztették?” Az „átható égi virág” képe a korábbi Mária-virág ikonrajzára vezethető vissza, s ez hozzájárult ahhoz, hogy a német királynőt a német nép anyjaként, kék szemei és aranyos hajfürtjei miatt pedig a német nő ideáljaként értelmezték I. Vilmos uralkodása idején.

A Gartenlaube (Lugas) című lap 1877-ben, most már a politikai liberalizmus helyett a kezdődő konzervativizmus elkötelezettjeként az egyik cikkében annak a königsbergi nyári napnak a történéseit közölte, amely az újonnan megalakult Második Birodalmat üdvözölte, amely az I. Napóleonnal szemben győzedelmeskedő Poroszország alapjain alakult meg. Meglátásom szerint a királynőnek és a lapban megjelent cikkben említett két gyermekének leveleiből és feljegyzéseiből nem érthető meg teljesen az utóbb felderített élmények emléke. Az írás viszont érzékelteti, milyen fontossá vált később a császári virág jelentése: a búzavirág-koszorú és a császári korona jelképes egyesülését bizonyos mértékig egy előre sejthető természetszerű rendeltetés eredményeként értelmezték.

Ebbe a szerkesztésbe különböző metaforákat és nyelvi hasonlatokat szőttek bele, mindenekelőtt a szegfűvel való hasonlóságot. A virág nevének több tájszólási szinonimája is erre utal: gyakran nevezték a búzavirágot Kornnäglinek (Baden; „gabonaszegfű”), Kornnägelenek (Schwaben), Chornnäglinek (Schweiz), Blaue Kornnägeleinnak (Beirisch Schwaben), Fruchtnegilinnek (Batschka; „gyümölcsszegfű”), Ackernägelenek (Schwaben; „szántóföldi szegfű”) vagy Schaunelkének (Ostfriesland, a cyanellából ered). Egy, a 19. század első feléből származó vers a búzavirágot költőien a szegfű kék változataként említi: Flóra, a virágok istennője illatokkal halmozta el a szegfűt, s a búzavirágot is különleges illattal szerette volna megajándékozni, ám azt az szerénységből visszautasította.

A 19. század második felének politikai mozgalmaiban a virágszimbólumokat egyre gyakrabban használták fel. A szegfű különösen közkedveltté vált. A 18. század végén számtalan termesztési formája terjedt el, s a piros szegfűt – oeillets d’horreure – a francia forradalomban a Bourbon-hercegek emlékének szimbólumaként viselték a guillotine áldozatai (Strantz 1875, 200). Jelentése – a „munkások virága” – már az ipari forradalom kezdeti szakaszában elterjedt. Morren 1851-ben a Deutsches Magazin für Gartenbau und Blumenkundében (Kertészet és Virágtudomány Német Magazinja) már a belga textilmunkások körében szélesen elterjedt szegfűtermesztésről tudósított (Stöhr 1983), s mivel ugyanitt a kőszénbányák munkásai is termesztették otthonaikban e virágot, Strantz már a „nép virága” ranggal tünteti ki. A szegfű kedvtelésből való nevelésével nem véletlenül került összefüggésbe éppen e két ipari termelőágazat. A nyomasztó munkakörülmények, a korai kapitalizmus embergyűlölő körülményeinek egészségre káros hatásai éppen itt mutatkoztak meg, s e szörnyű higiénai körülményeket próbálta ellensúlyozni a természet szépségén való öröm, a remény megfogalmazása (Seiter 1991, 84). Így vált a szegfű a remény jelképévé, ill. a felkelő piros nap, a jobb jövő és a győzelem metaforájává. Az 1870-es években látszólag megerősödött a szegfű alkalmazása a politikai virágszimbolikában. A 19. század végén a piros szegfű Ausztriában már egyértelműen a munkásosztály jelképe volt. A Német Birodalomban a piros szegfűvel való kereskedés a magas adók miatt még 1914-ben meghiúsult, s mint harci szimbólum csak az I. világháború után került be újra a köztudatba. A búzavirág mint szimbólum a szegfűvel való összehasonlítása és fenotipológiai hasonlóságának kialakulása miatt vált a politikai virágnyelv részévé. A szegfű politikai alkalmazását ugyanis még a 19. század második felében sem határozták meg véglegesen, és Kronfeld is megemlíti – igaz, csak érdekességképpen –, hogy II. Vilmos császár is állítólag nagyra értékelte, ha ezüst vázába helyezve Carnot, illetve Fürst Bismarck nevű piros szegfű díszítette szobáit. Az analógiák felhalmozódásáról tanúskodik az 1898-ban Bécsben megjelent kis katekizmusszerű, Guido Listtől származó A legyőzhetetlen. A germán világnézet egyik fő jellemvonása (Der Unbesiegbare. Ein Grundzug germanischer Weltnaschauung) című írás első oldala: a fehér és a piros szegfű között egy germán ifjú fejéből kinőtt kék búzavirág pompázik. A virágszimbólumok azt a három politikai célt képviselték, amelyek a germán hősfejedelemnek, a „fenti hatalmas”-nak a visszatérését jósolták meg. E célok olyan népi utópiákat hordoztak magukban, amelyek a fiatal Hitlert az ő bécsi évei alatt ösztönözték, igen, olyan „népszokás-tanok”-at tartalmaztak, mint az „átlagos világpolgárság” elleni nemzeti morál és a „nemzeti népnevelés” alapjai. Ezek váltak később a nemzetiszocializmus fajelméletének és germánkultuszának a részévé. A következő három politikai nyilatkozatról volt szó: fajgyűlölő antiszemitizmusról (melynek ismertetőjele az osztrák antiszemiták jele, a fehér szegfű volt), a kiterjedt német nacionalizmusról (a búzavirág jegyében) és egy új birodalom utópiájáról, amelyet a forradalmi tömegek voltak hivatottak kiharcolni (jele a piros szegfű volt). A három virágszimbólum tehát már előre megfogalmazta, ill. jelképesítette a népi megmozdulás programját. Fenotipológiai hasonlóságuk, melyet a három szín is alátámaszt, és közös eredetük is azt sugallja, hogy a három politikai célkitűzés lényege a német népnek a származásából eredő joga.

A búzavirág-szimbólum megalkotásához a szegfűvel való hasonlóságán kívül valószínűleg más értelmezések is hozzájárultak. Befolyását gyakorolta bizonyosan a búzavirág-koszorú, ill. a császári korona hasonlata is, amelyet a Lujza királynőről és gyermekeiről szóló königsbergi elbeszélés említ. Ez a hasonlat a tájszólási elnevezések közé – ismét a szegfűszimbólum mintájára – befogadta a „Kornnelke” („gabona-szegfű”), ill. a „Kronnelke” („korona-szegfű”) kifejezésekben a hangátvetést is. A búzavirág külső színes szirmainak koszorúja egy koronára emlékeztet – nyilvánvalóbban, mint a szegfűnél, sőt az apró szirmai is erre utalnak. Peter K. Rosegger meglátása szerint ez hozzájárult az 1871-es birodalomalapítás allegorikus körülírásához a Német-római Birodalomra hivatkozva: „Attól függetlenül, hogy melyik német fejedelem egyesítette volna a birodalmat, csakis ez a virág lehetett volna a szimbóluma. Valószínűleg mindenki, aki a búzavirágot a ruhájának a gomblyukába tűzve viselte, tudja, milyen is a formája. Sok kis különálló korona koszorúja egyesül egyetlenegy koronává! Mint ahogy I. Vilmos egyesítette a német fejedelemségeket császársággá. A búzavirág Németország politikai egységének, a Német Birodalom újra talpra állításának a jele. Erre gondol emelt szívvel minden állam német polgára, ha e virág jut az eszébe” (Kronfeld 1909, 218).

A búzavirág-szimbólum megalkotásánál természetesen a romantikus vonatkozásokat is felhasználhatták, hiszen a biedermeieri virágnyelv szerénysége és elégedettsége, a csendes derű és az alázatos hit is az Istennel, a császárral és a hazával szemben tanúsított hit és hűség jelképe. A gabonaföldön való meghonosodásából vajon nem éppen a virág népközelségére, az anyaföldben való gyökereire következtethetünk? E virág éppúgy virágzott a gabonaföldeken, mint a katonák vérétől áztatott csatamezőkön: a fiatal birodalom ideológiájában a katonákról alkotott hősi kép, amely „vérből és vasból” formálódott, az anyaföld új metaforájával bővült. A búzavirág színe így már nemcsak a hűséget, de a porosz katonai egyenruhát is szimbolizálta. Majdhogynem jóslatként hatott Frigyes Vilmos 1866-os naplófeljegyzése a Náchod melletti csatamezőn, amelyben a búzavirágot nemcsak mint szerencsetalizmánt említette, hanem mint „győzelmi jelképet az uralkodási előjogért folytatott németországi küzdelemben, mint a német–osztrák háború kimenetelében”: „Walker ezredes hívta fel a figyelmet a körülöttünk levő búzavirágokra, s én le is szakítottam egy szálat a feleségem számára. E virág jó előjelnek tűnt, s remélem, hogy meghozza nekünk a sikert” (Krinfeld 1919, 22).

A természet antropomorfizmusa kulturális és szellemiségtörténeti környezetben megalapozta a birodalomalapítás irányát. Mindez „a századnak azon átható mitikus szakaszában” történt (Pross 1991, 102), amelyet a korszerű nemzeti államok kialakulása, de főképpen a nemzeti szimbólumok természeti motívumainak felismerése és átértékelése jellemzett. Eszerint a búzavirágot mint császári virágot és nemzeti virágot értelmezték. Az 1871-es győzelem eufóriájában és a béke biztosítására irányuló hatalommegtartási törekvésekben hiányoztak a könnyen megjegyezhető nemzeti szimbólumok. A nemzeti ünnepnapok és a nemzeti emlékművek ünnepélyes megépítésének megszervezése túlzottan is a nemzeti egység és a hatalom dicsőítésének a szolgálatában állt. Ünnepnapok alkalmával vagy a császári születésnapokon így dicsőítették a császárt mint békefejedelmet: „mind a széles haza gyermekei, mind az otthoniak őszintén részt vesznek az ünnepségeken, s neki szentelik a kedvenc kék virágaikat, mint szeretetük és hűségük jelképeit.” Az iskolákban is elterjesztették a „császári virág” jelentését – „Téged, császári virág, téged dicsérlek, mint a német férfiak és nők díszét”. A temérdek sok búzavirág nem véletlenül volt a rendezvények dísze. Az I. Vilmos számára rendezett centenáriumi ünnepségre még Franciaországból is kellett búzavirágot importálni. Évenként több városban rendeztek virágünnepélyeket, ilyen volt például a müncheni „Heckenrosentag” („csipkerózsa-nap”) vagy a kölni „Blumenspiele” („virágjátékok”). E virágünnepélyek több helyen mint búzavirágnapok kerültek megrendezésre, például Majna-Frankfurtban. Az itt 1911. május 10-én a frankfurti béke 40. évfordulójának alkalmából békeünnepélyként megkezdett búzavirágnapról egy kézírásos képeslap maradt fenn a Berlini Néprajzi Múzeum műtárgyai között: „Kedves Mária! Egy hazafias jelképet mégiscsak küldenem kell neked. Az újságból már valószínűleg tudjátok, hogy Frankfurt városi és vidéki lakossága ma olyat tesz a veteránokért, amit azok valóban ki is érdemeltek.” Vadrózsák, margaréták, búzavirágok – ezeket az egyszerű mezei virágokat bizonyára nem ok nélkül választották ki a nemzeti ünnepnapok díszéül. A természetes, vidéki hatás, a népközelség és a közösségi szellem konnotációi magával ragadták a „népi lelkeket”, s ez a vidékhez fordulás népszerűsítette az egyszerűt, a valódit, a tősgyökerest, a földből eredőt. Mindez hazafias érzelmeket táplált, amelyek hozzájárultak a nemzeti öntudat kialakulásához.

A zsánerképeslapokon is gyakran szerepeltek virágmotívumok, s éppen a búzavirág. Számtalan dalban használták fel e jelképet a császár magasztalására. Az I. Vilmos ellen elkövetett merényletkísérlet után, de főképpen 1888-ban bekövetkezett halála után gyűltek össze költői ajánlások, amelyek valószínűleg szintén erősítették a jelképtartalom népszerűségét. A következő utalások mind oda vezettek, hogy a szimbólumot szoros összefüggésbe hozták a Hohenzollern-uralkodóházzal. Eszerint például a császár reggeliző-tányérját naponta búzavirágokkal koszorúzták fel, és az emlékiratok, ezen belül is a császár 100. születésnapja alkalmából az iskolákban terjesztett évfordulós kötetek virágornamentikája is erre emlékeztet. Mi több, ez a kapcsolat a búzavirág tájszólási megnevezéseiben is gyökeret vert. Marzell több „Kaiserblume” („császári virág”), „Kaiser-Wilhelmsblume” („császári vilmos-virág”) vagy „Kaiserkrone” („császári korona”) nevű helységet is feljegyez.

A nemzetállam birodalmi alapelvei befolyásolták a búzavirág-szimbólum genezisét a Vilmos császár vezette Németországban. Ez nem volt más, mint az uralkodóház dicsőítése, amely a szimbólum tartalmának az uralkodóházzal kapcsolatos eredetére utal. A népi mozgalmakban való jelentősége, valamint a szimbólum transzformációja a nacionalizmus idején csak akkor érthető meg igazán, ha figyelembe vesszük a német nemzeti agitáció érdekeit és céljait a „Duna menti Monarchia” nemzetiségi konfliktusaiban. Az utóbbi években Vilmos császár uralmának, a nacionalizmusnak és a fasizmusnak a történelmi bemutatása (Eley 1996; Craig 1993) túlságosan felszínes abban az esetben, ha a figyelme nem terjed ki a nacionalista konstrukciókra, amelyek a „pángermán elképzelés” értelmében a császárság nemzeti tudatának konstrukcióiba is beépültek. Németország agresszív nacionalizmusa Vilmos császár uralma alatt abból az ellentétből fakadt, hogy a magát egynemzetiségűnek valló Német Birodalom és a többnemzetiségű Ausztria–Magyarország eltérően viszonyult a nemzeti kisebbségekhez, és az állampolitikában is különbségek mutatkoztak.

3. Pártszimbólum és háborús jelvény

Leonard von Muralt sikeresnek találta Bismarck 1866-os politikai tevékenységét, amely az 1815 óta fennálló hiányos szövetségi viszonyokat próbálta megjavítani. Muralt annak a lehetőségét sem zárta ki, hogy Németországban egy új politikai rendszer alakuljon ki, hogy a legyőzött Ausztria megalázása helyett a két állam viszonya egy kettős szövetség keretein belül rendeződjön. Ez a törekvés viszont nem igazán jelentette Ausztria belpolitikai problémáinak enyhülését, melyek a vereség következményei voltak. E belpolitikai problémák megrengették Ausztria neoabszolutisztikus államformáját is. A Belcredi által vezetett konzervatív kabinet a szupranacionális arisztokrácia támogatásával 1866 után még megpróbálkozott a centralisztikus birodalmi alkotmány megszüntetésével. Ausztria, amely egykor Béccsel együtt a Német-római Birodalom központja volt, nem tartozott többé a Német Szövetségbe, s belpolitikai engedményeket kellett adnia Magyarországnak. Bismarck Magyarországnak Ausztriától való elszakadását próbálta elérni azzal, hogy Klapka légióit támogatta. Magyarország ennek ellenére még a königgrätzi katasztrófa után is kiállt a Monarchia mellett, s politikailag megerősödve a valamikori magyar alkotmány elismerését követelte. A konstitúciós alkotmány megvalósításához a döntő lépést az 1867-es osztrák–magyar kiegyezés hozta meg, amely védte mind az osztrák nemesség, mind pedig a magyar földtulajdonosok érdekeit, és lehetővé tette a közigazgatási struktúrák korszerűsítését is (Glatz–Melvill 1987). A dualista rendszert a Lajtán túl is elfogadták, mivel ez garantálta az osztrák polgárság politikai hatalmát, akik a kiegyezés után biztosították a konstitucionalizmust és az alkotmány kidolgozását. A dualizmushoz való általános viszony az 1870-es évek második felében változott meg. Az 1871-ben alapított Német Császárságnak, valamint a hohenwarti kormány cseh–német kiegyezési terveinek befolyása alatt ugyanis nagyobb hatalomra tettek szert a kiegyezés ellenzői, s velük együtt a német nemzeti törekvések is.

Belcredi, Csehország valamikori helytartójának 1867-ben bekövetkezett lemondása is utalt arra, hogy a Monarchia elavult rendszerét a feloszlás fenyegeti. Elutasította a németek és a magyarok kiegyezéssel elért uralmát a Monarchiában, valamint a konstitucionális rendszert. Magyarországgal, a 19. század modern nemzetállamával szemben ott álltak a Lajtán túli területek, ahol multinacionális és multikulturális politikai rendszer uralkodott. A parlamentben képviselt nemzetiségek fellázadtak a német hegemóniai törekvések ellen, és autonómiát követeltek. Bécs ezt a problémát szétválással próbálta megoldani. Ez elsőként az egyes nemzetek oktatásügyi felügyeleti hatóságainak alapításában nyilvánult meg (Stourzk 1991), melyek Csehországban 1873-ben kezdték meg tevékenységüket. Ez természetesen ismét ellenkezett a hegemóniára törekvő osztrák nacionalizmus elveivel. Az osztrák–magyar kiegyezés, ill. annak a Monarchiát érintő belpolitikai következményei azt jelentették, hogy Ausztria véglegesen lemond a német államok fölötti uralomról.

Bosznia és Hercegovina elfoglalásával veszélybe került Német-Ausztria egyeduralmi helyzete a Monarchiában, s az 1879-es választásokon a liberálisok vereséget szenvedtek. Ez alkalmat kínált a német liberális politikusok politikai váltására. A Victor Adlerrel és Hugo Wolffal baráti viszonyban levő Heinrich Friedjung tézisei, amelyek Ausztria lemondását tartalmazták a Németországban való vezető pozícióról, valószínűleg még az osztrák szociáldemokratáknál is meghallgatásra találtak. Az ausztromarxizmusnak az egyeduralmi nacionalizmussal és az ellenzéki nacionalizmussal szemben kellett volna felvennie a harcot, a programjába mégis beférkőztek a német nemzeti elemek és a németség kulturális felsőbbrendűségének posztulátumai (Pfabigau 1991).

A német nemzeti kinyilatkoztatások Bécsben 1879-ben hágtak a tetőpontra. A liberális politika ideje lejárt, a konzervatív többséggel irányító miniszterelnök, Taaffe gróf, Andrássy Gyula hivatali idejének lejártával Kálnoky grófot nevezte ki külügyminiszterré. Az új külügyminiszter nem lépett fel magabiztosan a Német Birodalommal szemben, és így a balkáni krízisben engedményeket kellett tennie. 1879 őszén, a német–osztrák szövetségi szerződésről való egyezkedés idején, amelyet még Andrássy kezdett meg, Bismarck Bécsben tartózkodott, s ez egy nagyobb német nemzeti tüntetést váltott ki az Imperial Szálló előtt. A német nemzeti agitáció központjává egyre inkább Berlin vált. Az 1866-os elfoglalás és a birodalomalapítás utáni időszakot jellemző sikeres konszolidációs politika hozzájárult ahhoz, hogy a Hohenzollern-dinasztia vezető pozícióra tegyen szert Berlinben. Ez a Berlin-központúság eredményezte a Hohenzollern-virágnak mint politikai jelvénynek az átvételét is. E virág annak a szellemi beállítottságnak volt a jelképe, amely egy erős vezér által vezetett egységes birodalmat követelt, és az egyesült németség gondolatát fontosabb célnak találta az alkotmányjog elérésénél. E szellemi irányzat egy megerősödött népi mozgalom jegyében (Puschner–Schmitz–Ulbricht 1996) tehát a nacionalizmust dicsőítette, amely csak a történelmi fejlődés és a kulturális identitás ignorálásával érhetett célt. Friedrich Heer megkérdőjelezte a Poroszország és Ausztria–Magyarország szerepét illető korabeli álláspontokat, de főként Otto Klopp nézeteivel szállt vitába. Véleménye szerint a valamikori Ausztria feltörő német nacionalizmusa nemcsak a Német Birodalom „ragályos” propagandájának, ill. a katonai állami programnyilatkozat vonzóerejének volt az eredménye, hanem mindezt a Habsburg Birodalom kultúrpolitikai mulasztásaként értékelte (Heer 1996, 244). Szerinte a Monarchia politikája képtelen volt az Ausztria-tudatosság kialakítására, melynek okát Ferenc József uralkodásában kellett keresni. Ez a kor ugyanis elhanyagolta a fiatalság, a szellemi oktatás és a történelmi tájékozottság jelentőségét. Képtelen volt továbbá az életmód és az életérzés kialakítására. Friedrich Heer szerint a fiatal szarajevói diákok számára éppen a német fiatalok mozgalma szolgált példaképül. Tettük a félelemnek és a közömbösségnek volt a kicsúcsosodása, amely Ausztria–Magyarországon a fiatalság lebecsüléséből eredt. Ez a hozzáállás azt eredményezte, hogy az egyetemi városok, főként Prága, Bécs és Graz gimnazistái és egyetemistái tömegesen a „német szellem” egyesületeinek az áldozataivá váltak. A Német Oktatási Egyesület rendezvényei, amelyeknek jelképe a búzavirág és a fekete-piros-arany trikolór volt, nagy látogatottságnak örvendtek. A Rajnai őrséget (Wacht am Rhein) és a Németország mindenek felettet (Deutschland, Deutschland über alles) énekelte mindenki lenyűgözve, a heil pedig elterjedt mint köszönési forma.

A Német Oktatási Egyesület (Deutscher Schulverein, röv. DSV) 1880-ban alakult meg. Elsőként azt próbálta megvalósítani, hogy a pártpolitikai érdekek a Monarchiában tükrözzék a német kultúra erősítésének gondolatát. Magyarországon Tisza Kálmán miniszterelnök liberális kormányának sikerült megszilárdítania a nemzetállam rendszerét, valamint sikerült bevezetnie a magyarosító politikát is anélkül, hogy a kezdeti antiszemita hullámokat tolerálta volna (Gottas 1976). Magyarország ezzel a „németség védelmére” szolgáló kultúrpolitikai tevékenység középpontjává vált. E kultúrpolitikai tevékenység művészi csúcspontja 1907 után Adam Müller-Guttenbrunn irodalmi műve volt. Az 1911-ben alapított Német–Magyar Kultúrtanács az ő vezetése alatt vált szervezetté. A később alakult véd- és dacszövetségek – a Südmark (1889, Graz városában; Déli Határgrófság), a sziléziai Nordmark (1894; Északi Határgrófság) és a Bund der Deutschen Böhmen (Német Csehek Szövetsége) – a zsidókat végérvényesen kizárták soraikból. A Badeni-krízis keretein belül végül a DSV is engedélyezte a helyi antiszemita csoportok létesítését. A nacionalista érdekcsoportok, amelyek a Német Birodalom felé orientálódtak, jelentős többségükkel kivívták azt, hogy a véd- és dacszövetségek munkája kapcsolatba kerüljön a politikai antiszemitizmussal. Ezek kulturális téren is széles körű agitációs tevékenységbe kezdtek, míg a Nemzeti Egyesület (Nationalverband) és a Német Nemzeti Üzletközpont (Deutschnationale Geschaeftsstelle) csupán politikai szinten működött (Höbelt 1993). A franciaországi antiszemita mozgalom is valószínűleg azért kölcsönözte a Habsburg Birodalom német nemzeti szimbólumát, mert ebben összefonódtak a fajgyűlölő antiszemitizmus és a kultúrpolitikai nacionalizmus céljai. Már 1881-ben és 1882-ben sor került két antiszemita francia hetilap megalapítására. Az 1883 áprilisában Chemnitzben megrendezett nemzetközi antiszemita ülésen néhány nem megnevezett francia képviselő is részt vett. A francia mozgalom jelvénye ezt követően a búzavirág volt.

A véd- és dacszövetségek kultúrpolitikai tevékenységének radikalizációját nagymértékben elősegítette Georg Ritter von Schönerer, a német nemzeti mozgalom vezetője. ő volt a Német Oktatási Egyesület egyik alapítója is, de a DSV önállóságára és a felekezetek kezdeti kultúrmunkájára csekély befolyása volt. Schönerer 1884-ben a DSV keretén belül ellenezte, hogy a zsidóktól mentes szervezetek és egyesületek zsidó iskolákat alapítsanak és zsidó tanárok alkalmazzanak. Ebbéli törekvései nem jutottak érvényre, s így 1885-ben kilépett a DSV-ből. 1886-ban Németek Oktatási Egyesülete néven egy újabb egyesület alapítását indítványozta, amelynek alapszabályzata kizárta a zsidó tagok felvételét (Pichl 1938, 283). Berlini orientációja és Bismarck iránti tisztelete abban nyilvánult meg, hogy radikálisan támogatta Német-Ausztria csatlakozását és a Monarchia szétverését. Schönerer követői átvették a német nemzeti diákegyesületek politikai szimbolikáját is, azaz „az osztrák hazafias dalok” helyett az Rajnai őrség című dalt énekelték. I. Vilmos kedvenc virágát, a búzavirágot viselték, megtartották a birodalomalapítási és a Vilmos császárra emlékező ünnepélyeket. Bismarckra és Moltkére emlékező beszédeket tartottak, képeiket – ill. Jahn, Schönerer és a Niederwald-emlékmű Germániájának stb. képeit – kiakasztották és megkoszorúzták. Előnyben részesítették a fekete-piros-arany és a fekete-fehér-piros lobogókat. Ezek nem csupán üres, haszontalan tüntetések voltak, hanem Schönerer meggyőződésének sokatmondó jelképei (Pichl 1938, 307; Weismann 1991, 34). Schönerer nacionalista és antiszemita követeléseinek radikalizmusát – az 1848-as forradalom trikolórja mellett, amely akkor a nagynémet és a szlávellenes beállítottság jele volt – leginkább a búzavirág szimbolizálta. Schönerer említett radikalizmusa több alkalommal vezetett a pártjelvények betiltásához. Ez Schönerernek ismét okot adott arra, hogy a Habsburg-ház fekete-sárgája iránt érzett gyűlöletét jelképesen azokkal a fekete-piros-sárga szalagokkal díszített búzavirág-koszorúkkal mutassa ki, amelyeket Bismarck és Robert Blum sírjain helyezett el.

A Schönerer-mozgalom a Német Birodalomban egy olyan szervezet alapításával kapott lendületet, amely a Zanzibár-szerződés követelése, vagyis a kolóniák Angliának való átengedése elleni tüntetésből alakult ki. Ez a szervezet 4 évvel később a Nagynémet Szövetség (Alldeutscher Verband) nevet viselte. Ez a szövetség a feladatának tartotta, hogy a nemzeti öntudatot és a világon élő német népek faji és kulturális rokonságát ápolja. E törekvés vezérszava a német „Herrenvolk”-ból („uralkodó nép”) eredt, s bár politikai befolyása csekély volt, mégis hozzájárult II. Vilmos új politikai irányelvének kialakulásához. A szervezet törekvései igazolták azokat a nem csak német nemzeti attitűdöket is, melyek a Habsburg Birodalmon belül Német-Ausztria egyeduralmát követelték. A konfliktus 1897-ben a Badeni-krízisben éleződött ki. Taaffe gróf 1895. szeptemberi visszalépése után Kasimir Felix Badeni gróf mint újonnan kinevezett miniszterelnök a cseh nemzetiségi probléma megoldására egy adminisztratív megoldás bevezetésével próbálkozott. Az 1897. április 5-én életbe lépett nyelvrendelet előírta a csehországi örökös tartomány minden alkalmazottjának mindkét államnyelv elsajátítását és használatát. A rendelet negatív fogadtatása vad ellenállásba és utcai tüntetésekbe torkollott. Badeni 1897. november 27-én lemondott (Sutter 1960; Sehmann 1973, 64–68).

A német–cseh kiegyezési törekvések ezzel végérvényesen meghiúsultak. De meghiúsult a nemzetállam és az Ausztria-fogalom kialakulása is, melyet az iparosodás folyamatában, de különösen az osztrák–magyar kiegyezés után német-osztrák részről kizárólag németül definiáltak, s Ausztria német arculata újra és újra előtérbe került (Kárnik 1991). Támadó kifejezésekkel élve tehát ezt állították a cseh lakosságról: Csehországban kiéleződött a feszültség a Franti¹ek Palacký Bécs felé irányuló nemzetiségi politikáját követő cseh államférfiak (Moritsch 1996) és a szomszédos Német Birodalom hatalompolitikai befolyására irányuló német-cseh politikusok érdekképviselete között (Koøalka 1991). A vitába torkolló diskurzus alkalmával a Német Birodalomban nemcsak Schönerer követőiből törtek fel heves érzelmek, hanem legfőképpen a szociáldemokratákból. Wilhelm Liebknecht bírálta Ausztria 1898-as elszakadását mint a dinasztia érdekeiért hozott nemzeti áldozatot. E vita alkalmával a német egyeduralom gondolatát képviselő nagyhangú követelések mellett szót kapott a tolerancia hangja is, amely a nemzetállam gondolatát támogatta, a német nemzeti követelések feladását és a Német Birodalom imperialista gusztusaitól független Ausztria elismerését szorgalmazta. A nacionalisták sokkal nagyobb lendülettel támogatták a csatlakozás ötletét: Waldersee generális közeledni látta Ausztria széthullását, ill. Németország születését egy a Hohenzollern-dinasztiából származó császárral az élen.

Csehországban és Morvaországban a véd- és dacszövetségek a búzavirág jegyében nagynémet elképzeléseket terjesztettek: búzavirágcsokrokat és -koszorúkat használtak díszként minden rendezvény (ünnepek, összejövetelek) alkalmával, máskor képeslapok hívták fel a figyelmet a véd- és dacszövetségek munkájának adományokkal való támogatására. A Németek Csehországi Szövetsége és az Észak-Morvaországi Németek Szövetsége Olmützben olyan képeslapokat adott ki, amelyeken a búzavirág kékje az 1848-as események trikolórjával egyesül, s így a birodalmi egység céljaira utal Schönerer német nemzeti programjában. A Badeni-krízisben a búzavirág – mint a nagynémet mozgalom jelképe – végérvényesen a „szláv támadás” elleni agitáció harci jelévé is vált. Ez az agitáció a szociáldarwinista elképzelések akkori kontextusában fajgyűlölő vonásokat vett fel. Ennek következtében nemcsak a szlávellenes, a magyarellenes és az antiszemita előítéletek hágtak a tetőpontra, amely 1895-ben Lueger Bécs polgármesterévé történt választásában is megnyilvánult, de a német nép felsőbbrendűségének ideológiája is végérvényesen bekerült a köztudatba.

A búzavirágot mint a nagynémet felfogás jelképét ezáltal kisajátították a fajgyűlölő programok is, ugyanis a búzavirág jelképtartalmának széles spektruma ahhoz is hozzájárult, hogy egyes területeken szisztematikusan kiirtották (Hayek 1901, 62).

Karl Hermann Wolf főként Csehországban könyvelhetett el programjával nagy sikereket. 1902-ben különvált Georg von Schönerertől, a „vezértől”, és rokon gondolkozású emberekkel együtt megalapította a Freialldeutsche (Szabad Nagynémet Párt) vagy másképp a Deutschradikale Partei (Német Radikális Párt) nevű pártot. Wolf függetlenítette magát Schönerer „poroszfélelmétől”, és kifejezte lojalitását a Habsburg Birodalommal szemben. Kezdetben még a cseh zsidókkal is szövetkezett, akiknek nagy része a városi polgársághoz tartozott, és megnyerhető volt német nemzeti célok elérésére is. Wolf csehellenes agitációja, amely viszont a német nemzetiektől átvett búzavirág-szimbólumot viselte, a véd- és dacszövetségekben is radikálisan jelen volt. Itt támogatták azt a nép-fogalmat, amely a Badeni-krízis „nyelvháborújának” idején „az idegen néptől való elhatárolás” értelmében a nép nyelvét a nép eredete fölé helyezte. Ez formálta a véd- és dacszövetségek törekvéseit is.

Az ezt követő időszakban a cseh államigazgatás megbénítására irányuló intézkedéseket azzal indokolták, hogy a többséget élvező cseh nép „elviselhetetlenül háttérbe szorítja a német népet”. Ez főként akkor nyilvánult meg, amikor az 1912. júliusi krízis alkalmával császári rendelkezésre közigazgatási bizottságot kellett felállítani. A német nemzetiek ugyanis a parlament munkájának akadályozásából származó gazdasági kárt „még mindig elviselhetőbbnek tartották (…), mint a cseh önkényuralom folytatását az országban”. A búzavirág jegyében ezzel az elhatároló és védekező hozzáállást intézményesítették mind a politikai tervezetekben, mind pedig a véd- és dacszövetségekben. E törekvés a két világháború között „nyelvi szigetek”-kel foglalkozó germanisztikai és néprajzi kutatómunkát volt hivatott támogatni. A nyelvi kritériumról szóló felsőbbrendű német kultúra definíciója szintén a nagynémet birodalmi utópiából ered.

A nyelvkonfliktusok idején alakultak ki azok a szoros kapcsolatok, amelyek egy éppen akkor megalapított akadémiai tudományág, azaz a néprajz (Bochhorn 1994) és az első világháború előtti honvédelmi mozgalom között jöhetett létre. A weimari köztársaságban a népi mozgalmak ideológiája azáltal, hogy a nemzeti érzést akarta kialakítani, végzetes közelségébe került a néprajzzal mint a népi lélek tudományával. A néprajzi tudást és munkát német nemzeti értelemben hasznosították, és szoros volt az együttműködés a véd- és dacszövetségekkel is. A „németség védelme” érdekében végül is a „védekezés kötelességgé” vált. A nép-gondolat „a népi sajátosságaink elmélyítését és kiépítését” kívánta meg. A véd- és dacszövetségek a megrendezett népi ünnepélyek alkalmával díszítés céljából már nem elégedtek meg a Peter Rosegger-féle tölgyfalombbal és búzavirággal ékesített képekkel. A „végtelenül gazdag és színes” német jellem megismerését a néprajzi és honismereti tanfolyamok, az Uraniában tartott honvédőesték, valamint a tanártovábbképző tanfolyamok biztosították. Olyan hivatásképzés működött tehát, amely nemcsak szimbólumokról, de nevelésről is szólt. Ausztria csatlakozását a Német Birodalomhoz is azért propagálták, hogy a „németség” nemzeti öntudata újra feléledjen.

A támogatás, melyet az osztrák véd- és dacszövetségek innen is kaptak, még a „Duna menti Monarchia” nyelvvitáinak idejébe nyúlik vissza. Wolf, a Német Radikális Pártnak az alapításával szembefordult Schönerer egyházellenes programjával is. A támadást Schönerer indította el a katolikus egyház ellen irányuló „Szabaduljunk Rómától„ elnevezésű mozgalmával. Ezzel kívánta támogatni a Habsburg Birodalmat, s gátat vetni a nagynémet elképzelésnek. A „Szabaduljunk Rómától” mozgalmat a Német Birodalomban nem utolsó sorban az evangélikus egyház részéről is hevesen üdvözölték, s erősödését nagy figyelemmel követték. Heinrich Fliedner lelkész Az evangélium hírnökei a társadalomban (Boten der Gesellschaft zur Ausbreitung des Evangeliums) című írásában kimerítően tudósított a katolikus egyházból való kilépésről Ausztriában. A Katolikus Népi Kalendárium a Schönerer és Wolf közötti vitát úgy értelmezte, mint a Német Radikális Pártnak a „gúnykacajt hallató ellenség színe előtti” érdemtelen hibáját, amely fölöttébb hátráltatja a protestáns és a német ügyet is. Ez a beszámoló egyben a figyelmet ismét Berlinre és a Hohelzollernokra, vagyis a német nép irányítási igényét és egységét képviselő fejedelmi házra irányította. Az írás szerint velük sem az erkölcsileg romlott „Duna menti Monarchia”, sem pedig a Habsburg-uralkodóház nem tudta felvenni a versenyt. Az evangélikus egyház a századfordulón még szimpatizál a „nagynémet elképzelés”-nek és a népi mozgalmaknak a politikai szervezeteivel. A weimari köztársaság végén viszont már ambivalens a viszonya a „egy nép gondolat”-hoz. A nemzeti gyűjtési mozgalom komponenseit mindenekelőtt a jelképkonstrukciók egyesítették.

4. Átalakulások

Az elvesztett világháború után a világvége apokaliptikus víziói terjedtek el. Már nem hallatszottak a vezér és a népi egyesülés követelései, s így azok a visszaállító törekvések sem érvényesültek, amelyek a Monarchia elvét, valamint a császár, a nép és a haza emléke előtt tisztelegve a nemzet gyógyulását követelték. Erre az időre esett a Lujza királynőre való emlékezés is. A háborús évek és a vereség könnyebb feldolgozása érdekében a vilmosi korszak konstrukcióit most újból felelevenítették. Ezek a királynőt a német nép anyjaként, sőt a német nő ideáljaként ábrázolták. A királynő közkedveltsége, a néphez való közelsége mind a Monarchia emberarcúságát kívánta visszahozni, a császár imperialista céljait háttérbe szorítani és az egy nemzet gondolatot a nép iránti szeretettel eggyé olvasztani. A Lujza-szövetség részére 1929 körül kézi festéssel és aranybevonattal készült evőeszközkészlet különleges alkalomra szánt változatát egy megkoronázott „L” betűvel díszítette a szászországi Friedrich Kaestner Obernhohndorf Porcelángyár. A készlet darabjait egy körbefutó búzavirág-koszorú is díszítette. A Lujza-szövetség a „Stahlhelm”-nek („acélsisak”), a frontharcosok szövetségének volt a női részlege. Ez utóbbi feladatának tekintette, hogy a valamikori hadsereg hagyományait őrizze, s a hadsereg védelme alatt egy erős birodalmat állítson vissza. A Lujza királynőre való hivatkozás a búzavirág-jelképnek azt a monarchiai és katonai metaforáját idézi fel, amely a „novemberi Németország” elleni oppozícióból eredt, és az „egy nemzet” gondolatra utalt.

Az 1914 előtti külföldi németek kultúrmunkája a weimari köztársaságban „a határ menti és a külföldi németség támogatásá”-hoz vezetett. (Jaworski 1978). A Marburgi Egyetemen 1918-ban alapított Határ menti és Külföldi Németség Intézete mellett főként azokról a szövetségekről volt szó, amelyek a külföldi németség problémáit mint kulturális kérdést kezelték. Ide soroljuk különösen a Külföldi Németség Egyesületét (Verein für das Deutschtum im Ausland; röv. VDA), amely a legmagasabb tagszámú szervezet volt, továbbá a határ menti és a külföldi németségért 1919-ben alapított Német Védő Szövetséget (Deutscher Schutzbund). E szervezetek a külföldi németség sorsával mint kulturális kérdéssel foglalkoztak. Elképzeléseiket viszont nem volt nehéz a nemzetiszocialista politika szolgálatába állítani.

A VDA-nak a Harmadik Birodalom népi politikájába való átmentése magával vonta jelvényének a megváltozását is. Az új jelvény utalhatott a VDA-rendezvényeken továbbra is használt virágdíszítésére éppúgy, mint a németek „aktív népfelkelésére” a valamikori Ausztriában. A Der Volksdeutsche (Német Népi Lap) című tagújság 1934 januárjában a búzavirágot mint a VDA új jelképét mutatta be (Retterath 1997). A búzavirág „mélyebb értelmet” adott a VDA programjának, amelybe a kék szín a „néphez” való hűség szimbólumaként került bele. Ez még a nemzetiségi harcok idejéből származott, mint a „hűség és ellenállás” harci szimbóluma. Elgondolkodtató viszont, hogy ez az egyértelműen népi eredetű szimbolika 1945 után szemmel láthatóan veszített népszerűségéből. Stilizált formában még ma is díszíti a VDA levelek fejrészét, s eredetét egy kevésbé veszélytelen múlttal, Lujza királynő személyével hozzák összefüggésbe. A németek mind a mai napig szerte a világon búzavirág-ünnepélyeket rendeznek, és búzavirág-királynőket koronáznak a búzavirág jegyében, s mindezt a VDA működése indítványozta. A jelképkonstrukció politikai kontextusa éles vitákhoz viszont soha nem vezetett.

Az 1920-as években a jelképtartalmak kumulációját az indította el, hogy a „németség” és a „német kultúra” küldetéstudata a köztudatban is elterjedt. Ezt a folyamatot az első Osztrák Köztársaság létkérdése és identitásproblémája indította el. A Habsburg Birodalom széthullásával mint „külföldi németség” nemcsak Magyarország, Erdély és Csehszlovákia településeinek német lakossága került a VDA érdeklődésének középpontjába, de – nyilvánvalóbban, mint korábban bármikor – Ausztriában is erősödtek a csatlakozási mozgalom törekvései. A „nagynémet gondolat” teret nyert az ideiglenes parlament 1948-as csatlakozás-proklamálásával és a német-osztrák csatlakozási mozgalom hevesen népszerűsített egység-kinyilatkoztatásaival. 1927-ben Wilhelm Bauer azt írta, hogy Ausztria „a periféria országa”. A Monarchia 1918-as összeomlása után Ausztriának – még inkább, mint Németországnak – újból meg kellett keresnie és találnia a szerepét az újonnan átszervezett közép-európai államstruktúrákban. Ausztriának – mint államnak – most térben és időben újra el kellett helyeznie a korábban már szétzilált identitását és a most két kultúrában, nemzetben és vallásban megnyilvánuló létét. A németséget mint az átszellemült tökéletesség képét ábrázolták Német-Ausztria szívében. Ez a németség a tisztesség pajzsával, a német-lét büszkeségével felvértezve a délkeleti határt védelmezte a magyaroktól és a szlávoktól. Heinrich Ritter von Srbik, aki 1936-ban a tanulmányt belefoglalta az Ausztriáról szóló Örökség és küldetés német közegben című művébe, két évvel később Ausztria csatlakozását üdvözölte. E nagy osztrák történész a német civilizáció és küldetés, valamint a német kultúrnemzet feladata példaképének Közép-Európában a Német-római Birodalom kereszténységét tartotta.

Srbik, az 1942-ben kiadott Német Egység (Deutsche Einheit) és a Hódolat a kultúra előtt (Huldigung an die Kultur) – mely csak német lehetett – című művében arra mutat rá, hogy az univerzalizmus akár a legnagyobb partikuláris barbársággá is válhatott, ha a németek uralkodási előjogát valami veszélyeztette.

A csatlakozás alkalmából a nemzeti egységre való törekvés megvalósulását ünnepelték. Így népszerűsítette a csatlakozást Ausztriában a csatlakozási mozgalom, s ezt a Harmadik Birodalom élénken támogatta. A keleti határgrófság visszacsatolása a Német Birodalomhoz végérvényesen lezárult a búzavirág és a havasi gyopár piktográfiai egyesítésével. Ezzel a weimari köztársaságban az osztrák fasizmus idején lemondtak az osztrák-tudatosság kialakulásáról is. A búzavirág és a havasi gyopár egyesült formáját – mint a „népi hűség” jelvényét – már Hitler is megemlítette a Mein Kampf (Az én harcom) című művében. Hitlernek mint a német-nemzeti mozgalom diadalhősének ünneplése a búzavirág szinonimavilágában is visszatükröződött. Brunhild Reichert a német nyelvi környezetben elterjedt névadások kiértékelésében „Hitlervirágok”-at („Hitlerblumen”) említő jelentésekre utalt Ausztriában (Reichert 1955, 88). A virágszimbolika küldetése volt az is, hogy az elkövetkező idő imperialista törekvéseit cinikus módon elbagatellizálja. Ezt támasztják alá azok a törekvések is, amelyek a nemzetiszocialista rendszer erőszakos politikájára, a tömegek mozgósítására és az érzéseknek a cél szolgálatába állítására irányultak. A németek bejövetelét Csehországba a nemzetiszocialisták úgy ünnepelték, mint a „virágok háborúját” („Blumenkrieg”). Mindez az 1897-es német rendelet értelmében történt, mégpedig Felix Dahn elképzeléseinek megvalósításaként és a badeni reformok jóvátételeként Csehországban, ahol a Habsburg Birodalom legvadabb nemzetiségi konfliktusai a búzavirág jegyében zajlottak. A szudéta települések felszabadítását az idegen uralom gyalázata alól virágszőnyeggel jelenítették meg.

A nemzetiszocialista rendszer a búzavirágot mint a „népi hűség” és „a németek földhöz való ragaszkodásának” a jelképét is népszerűsítette. Ez emlékeztetett a valamikori osztrák németek díszjelvényére is, amelyet a „németellenes fekete-sárga rendszer” elleni, főként a téli segélyszervezet gyűjtéseinek keretén belüli harcokban viseltek. Ezek gyűjtések a VDA „áldozati napjával” vették kezdetüket. „A világban élő németek áldozatok árán megőrzött egységét” a búzavirág jegyében követelték. A búzavirág „többet jelentett a puszta jelnél, a pénzadományok elismervényénél (elismervényként kitűzhető papírvirágokat osztottak szét)”. „E virág az egy néphez való tartozás szerény jelképe volt”, s egyben a lakosság áldozatkészségét, a szükségben való összefogásra tett esküjét szimbolizálta. Ezzel az áldozati szertartással a téli segélyszervezetnek nem az volt a szándékuk, hogy eltereljék a figyelmet a már létező ideológiákról. Sokkal inkább volt az az intenciójuk, amint azt Elferding is helyesen ábrázolja, hogy a nemzetiszocialisták által megrendezett események ideológiáit érzékeltessék. A cél az volt, hogy az önkéntesség és a kényszer elegyéből egy olyan népközösség jöjjön létre, amelyben az erőszak jelei lappangtak (Elferding 1980). A nemzetiszocialista diktatúra idején ezek a pénzadományok indítványozták a művirágkészítést is. Nem utolsó sorban a búzavirág is hozzájárult e folyamat beindulásához.

A népjóléti tervezetek voltak azok, amelyek a papírból készült búzavirág kontinuitásához 1945 után hozzájárultak. Erre enged ugyanis következtetni a nemzetiszocialista rendszer gyűjtési akcióinak látszólagos ártatlansága, ami a közösségi alkotás szubtilis módszereivel az ideológiai befolyás eszköze volt az önkéntesség és a kényszer feszültségterében. Az érzések ellentmondásosságát hatásosan ábrázolja Toni Nopitsch a gyermekágyas anyák otthonának alapítására való emlékezésében. Eszerint a Harmadik Birodalomban szert tett tapasztalatok után ismét gyűjtésekkel és művirágokkal kellett pénzért könyörögni adakozási elismervényként. Még az 1960-as évek végén is papírvirágokat, legtöbbször búzavirágokat osztottak ki az istentiszteletek utáni gyűjtések alkalmával. Jómagam is emlékszem még az egyházközség tagjainak ruhaszegélyeire és blúzaira, amelyeken az áldozatkészség szimbólumai voltak láthatóak. Az egyházi-karitatív tervezetek tehát minden bizonnyal ezúton is hozzájárultak a német nacionalizmus idejéből származó szimbólumok átértékeléséhez. A jelképek emléke mind a mai napig fennmaradt a helyi sportcsapatok és vallási közösségek tevékenységben. Egyrészt a pasztorális és a vasárnapi lapok, másrészt pedig a helyi sportcsapatok szövetségi szervezetei a bizonyítékai annak, hogy hagyományukat a háború utáni időszaktól kezdve mind a mai napig őrzik. Ma is találhatunk még számos, búzavirágról szóló cikket, amelyek – mint az írott sajtó termékei – korunkban a búzavirágot újra a nemzeti kultúrtörténet festői színfoltjaiként ábrázolják. Ez az ábrázolási mód önmagában valószínűleg nem nyugtalanító. 1989 után azonban a jelképkonstrukciók kialakításának folyamatába a koblenzi Deutsche Ecknél álló Berlini Városi Kastély és a Vilmos császár-emlékmű rekonstruálását érintő vita során a nemzeti történelem építészeti és szimbolikus bemutatása került előtérbe, valamint előkerültek a vilmosi birodalmi elképzelés műalkotásai is.

A búzavirág szimbolikája – mint a nacionalista érdekek kifejezőeszköze – a Német Szövetségi Köztársaság történelmében is tagadhatatlanul jelen volt. Amikor 1946-ban a hesseni FDP egyértelműen erősen jobboldalivá vált, Észak-Vesztfália és Alsó-Szászország mellett Észak-Hessen vált a „nemzeti gyűjtőmozgalom” három központjának egyikévé. E „nemzeti gyűjtőmozgalom” egészen az FDP 1956-os felbomlásáig nagy jelentőséggel bírt, s a szövetségi állam reakciós programtervezete a búzavirág jegyében került a nyilvánosságra. Az FDP az 1953-as parlamenti választások alkalmából tervezett plakátján egy felfelé tekintő sas látható erős jobb szárnynyal. Ez volt a párt szimbóluma, valamint a birodalom és a birodalmi egység melletti kiállás jele. A sas fölött fényes sugárkoszorúban a szegfűszimbolikából átvett napmetafora, azaz a kék búzavirág pompázott. Ez a párt nemzeti-konzervatív beállítottságát tette nyilvánvalóvá, amely még mindig az „Új Birodalom” régi reményéhez ragaszkodott, s a népi virágnyelv jelentésvilágát teljesen a magáévá tette.

Európa egyesülésének folyamatában ismét megjelentek a valamikori ellenségképek, a régi álmok, a régi jelképek. Az Euro, a föderalizmus és a külföldiek elleni éles szavak mellé a régi jelképekkel is újra előhuzakodtak. Heiner Kappel Szabad Polgárok Szövetsége – Támadás Németországért (Bund freier Bürger – Offensive für Deutschland) elnevezésű gyűjtési mozgalmának a jelképe a fekete-piros-arany szalaggal díszített kék búzavirág. E jelképet tudatosan választották, hiszen Kappelnek, a valamikori papnak tudnia kellett, hogy a jelképben a búzavirág kékjének a nemzeti színekkel való párosítása a csehországi nemzetiségi konfliktusokra emlékeztet. Azt is tudnia kellett, hogy ezzel olyan revansista és nacionalista dogmatikát szólaltat meg, amely a népi mozgalmak tradícióját követi. A búzavirág jelképes nyelvének idézetei most, száz évvel a „pángermán” elképzelés egyeduralmi törekvései után újból veszélyeztetni látszanak a modern Európa demokratikus és föderális alaprendszerét. A valamikori Ausztria–Magyarországon a századvégi strukturális analógiák értetlenül álltak a fiatalság szükségletei előtt, ami a fiatalok munkanélküliségében, értelemkeresésében és tájékozódási bizonytalanságában mutatkozott meg. Fontos lenne tehát, hogy e potenciális veszélyek gondolkozásra késztessenek bennünket.

Irodalom

• Assmann, Aleida: Arbeit am nationalen Gedächtnis. Eine kurze Geschichte der deutschen Bildungsidee. FrankfurtNew York–Paris, 1993. /Edition Pandora, 14./
  
• Becker, Siegfried: Blumenkriege. Inszenierungen eines Vorurteils in Böhmen und Mähren. In: Dröge, Kurt (Hrsg.): Volkskulturen in Grenzräumen: Ostpreußen – Schlesien – Böhmen. Oldenburg (im Druck).
  
• Becker, Siegfried: Deutscher Nationalismus, Staatsgedanke und Landesbewußtsein im zeitlichen Kontext des „Kronprinzenwerkes”. In: Fikfak,
• Jurij–Reinhard, Johler (Hrsg.): Volkskultur zwischen Staat und Nation. Volkskunden zur Jahrhundertwende in Zentraleuropa. Ljudska kultura med drzavo in narodom. Narodopisja na prelomu stoletja v srednji Evropi. Ljubljana–Wien, 2000. /Ethnologica Austriaca./
  
• Bockhorn, Olaf: „Volkskundliche Quellströme” in Wien: Anthropo- und Philologie, Ethno- und Geographie. In: Jacobeit, Wolfgang–Lixfeld,
• Hannjost–Bockhorn, Olaf (Hrsg.): Völkische Wissenschaft. Gestalten und Tendenzen der deutschen und österreichischen Volkskunde in der ersten Hälfte des 20. Jahrhunderts. Wien–Köln–Weimar, 1994, 417–424. p.
  
• Bolz, Norbert (Hrsg.): Das Pathos der Deutschen. München, 1996. /Weimarer Editionen./
  
• Byer, Doris: „Nation” und „Evolution” – Aspekte einer „politischen Anthropologie” im Austromarxismus. In: Ehalt, Hubert Ch. (Hrsg.): Zwischen Natur und Kultur. Zur Kritik biologistischer Ansätze. Wien–Köln–Graz, 1985, 285–312. p. /Kulturstudien, 4./
  
• Craig, Gordon A.: Deutsche Geschichte 1866–1945. Vom Norddeutschen Bund bis zum Ende des Dritten Reiches. München, 1993.
  
• Eley, G.: Wilhelminismus, Nationalismus, Faschismus. Zur historischen Kontinuität in Deutschland. Aus dem Englischen übersetzt von R. Kössler. 2. Aufl. Münster, 1996. /Theorie und Geschichte der bürgerlichen Gesellschaft, 3./
  
• Elferding, W.: Opferritual und Volksgemeinschaftsdiskurs am Beispiel des Winterhilfswerks (WHW). In: Behrens, M. u. a. (Hrsg.): Faschismus und Ideologie. 2. Bd. Berlin, 1980, 199–226. p. /Argument-Sonderband, 62./
  
• Fritsch, K.: Excursionsflora für Oesterreich (mit Ausschluss von Galizien, Bukowina und Dalmatien). Mit theilweiser Benützung des „Botanischen Excursionsbuches” von G. Lorinser. Wien, 1897.
  
• Fröschl, E.–Mesner, M.–Ra’anan; U. (Hrsg.): Staat und Nation in multiethnischen Gesellschaften. Wien, 1991.
  
• Glatz, Ferenc–Melvill, R. (Hrsg.): Gesellschaft, Politik und Verwaltung in der Habsburgermonarchie 1830–1918. Budapest, 1987.
  
• Gottas, F.: Ungarn im Zeitalter des Hochliberalismus. Studien zur Tisza-Ära (1875–1890). Wien, 1976. /Studien zur Geschichte der österreichisch-ungarischen Monarchie, XVI./
  
• Hamann, Brigitte: Hitlers Wien. Lehrjahre eines Diktators. 4. Aufl., München–Zürich, 1996.
  
• Hayek, A. von: Die Centaurea-Arten Österreich-Ungarns. Wien, 1901.
  
• Hecker, J.: Das Symbol der Blauen Blume im Zusammenhang mit der Blumensymbolik der Romantik. Jena, 1931.
  
• Heer, Friedrich: Der Kampf um die österreichische Identität. 2. Aufl. Wien–Köln–Weimar, 1996.
  
• Höbelt, Lothar: Kornblume und Kaiseradler. Die deutschfreiheitlichen Parteien Altösterreichs 1882–1918. Wien–München, 1993.
  
• Höbelt, Lothar: Die Symbole des national-liberalen Lagers. In: Leser, N.–Wagner, M. (Hrsg.): Österreichs politische Symbole. Historisch, ästhetisch und ideologiekritisch beleuchtet. Wien–Köln–Weimar, 1994, 193–204. p.
  
• Jávorka S.–Csapody V.: Iconographia florae partis Austro-Orientalis Europae centralis. Budapest, 1975.
  
• Jaworski, R.: Der auslandsdeutsche Gedanke in der Weimarer Republik. Annali dell’ Instituto storico italo-germanico in Trento, Nr. 4, 1978, 369–386. p.
  
• Kann, R. A.: Das Nationalitätenproblem der Habsburgermonarchie. 2 Bde. Graz–Köln, 1964.
  
• Kárnik, Z.: Bemühungen um einen deutsch-tschechischen Ausgleich in Österreich und die Folgen ihres Scheiterns. In: Fröschl, E.–Mesner,
• M.–Ra’anan; U. (Hrsg.): Staat und Nation in multiethnischen Gesellschaften. Wien, 1991, 121–139. p.
  
• Kiss Csaba–Kiss Endre–Stagl, Justin (Hrsg.): Nation und Nationalismus in wissenschaftlichen Standardwerken Österreich-Ungarns ca. 1867–1918.
• Wien–Köln–Weimar, 1997. /Ethnologica Austriaca, 2./
  
• Koøalka, Jiøí: Tschechen im Habsburgerreich und in Europa 1815–1914. Sozialgeschichtliche Zusammenhänge der neuzeitlichen Nationsbildung und der Nationalitätenfrage in den böhmischen Ländern. Wien–München, 1991. /Schriftenreihe des Österreichischen Ost- und Südosteuropa-Instituts, 18./ – cseh nyelven: Èe¹i v Habsburské øí¹i a v Evropì 1815–1945. Praha, Argo, 1996. /Edice Historické my¹lení, 1./
  
• Kronfeld, Ernst Moritz: Kornblumen. Kosmos. Handweiser für Naturfreunde, 1909, Heft 7, 218–219. p.
  
• Kronfeld, Ernst Moritz: Geschichte der Gartennelke. Wien, 1913.
  
• Kronfeld, Ernst Moritz: Der Krieg im Aberglauben und Volksglauben. Kulturhistorische Beiträge. München, 1915.
  
• Kronfeld, Ernst Moritz: Franz Joseph I.. Intimes und Persönliches. Wien, 1917.
  
• Kronfeld, Ernst Moritz: Sagenpflanzen und Pflanzensagen. Leipzig 1919.
  
• Lehmann, H.–Lehmann, S.: Das Nationalitätenproblem in Österreich 1848–1918. Göttingen, 1973. /Historische Texte/Neuzeit, 13./
  
• Marzell, Heinrich: Die Pflanzen im deutschen Volksglauben. Jena, 1925.
  
• Marzell, Heinrich: Kornblume. In: Handwörterbuch des deutschen Aberglaubens. Band V. Berlin–Leipzig 1932/1933, 247–249. p.
  
• Marzell, Heinrich: Wörterbuch der deutschen Pflanzennamen. 1. Bd. Leipzig, 1943.
  
• Moritsch, A. (Hrsg.): Der Austroslavismus. Ein verfrühtes Konzept zur politischen Neugestaltung Mitteleuropas. Wien–Köln–Weimar, 1996. /Schriftenreihe des Internationalen Zentrums für europäische Nationalismus- und Minderheitenforschung, 1./
  
• Nowak, K.: Evangelische Kirche und Weimarer Republik. Zum politischen Weg des deutschen Protestantismus zwischen 1918 und 1932. 2. Aufl. Göttingen, 1988.
  
• Pfabigau, A.: Kritische Anmerkungen zur Politikfähigkeit austromarxistischer Lösungsvorschläge des Nationalitätenproblems der Donaumonarchie. In: Fröschl, E.–Mesner, M.–Ra’anan; U. (Hrsg.): Staat und Nation in multiethnischen Gesellschaften. Wien, 1991, 93–104. p.
  
• Pichl, E. (Hrsg.): Georg Schönerer. 6 Bde. Berlin, 1938 ff.
  
• Pross, H.: Ritualisierung des Nationalen. In: Link, J.–W. Wülfing (Hrsg.): Nationale Mythen und Symbole in der zweiten Hälfte des 19. Jahrhunderts. Strukturen und Funktionen von Konzepten nationaler Identität. Stuttgart, 1991, 94–105. p. /Sprache und Geschichte, 16./
  
• Puschner, U.–Schmitz, W.–Ulbricht, J. H. (Hrsg.): Handbuch zur „Völkischen Bewegung” 1871–1918. München–New Providence–London–Paris, 1996.
  
• Reichert, Brunhild: Kornblume und Margerite in der deutschen Synonymik. Tübingen, 1955.
  
• Retterath, Hans-Werner: Von ’deutscher Treue’ bis zu ’deutscher Weltgeltung’. Zur Symbolik der auslandsdeutschen Kulturarbeit in der Zwischenkriegszeit am Beispiel ihrer Institutionsabzeichen. In: Brednich, Rolf Wilhelm– Schmidt, Heinz (Hrsg.): Symbole. Zur Bedeutung der Zeichen in der Kultur. Münster–New York–München–Berlin, 1997, 408–421. p.
  
• Rupp-Eisenreich, B.–Stagl, Justin (Hrsg.): Kulturwissenschaft im Vielvölkerstaat. Zur Geschichte der Ethnologie und verwandter Gebiete in Österreich, ca. 1780–1918. Wien–Köln–Weimar, 1995. /Ethnologica Austriaca, 1./
  
• Schmidt, Leopold: Geschichte der österreichischen Volkskunde. Wien, 1951 /Buchreihe der Österreichischen Zeitschrift für Volkskunde, Neue Serie, 2./
  
• Seiter, J.: „Blutigrot und silbrig hell…” Bild, Symbolik und Agitation der frühen sozialdemokratischen Arbeiterbewegung in Österreich. Wien–Köln, 1991.
  
• Sewering-Wollanek, Marlis: Brot oder Nationalität? Nordwestböhmische Arbeiterbewegung im Brennpunkt der Nationalitätenkonflikte (1889–1911). Marburg, 1994. /Historische und Landeskundliche Ostmitteleuropa-Studien, 14./
  
• Somogyi E.: A birodalmi centralizációtól a dualizmusig. Az osztrák-német liberális polgárság útja a kiegyezéshez. Budapest, 1976.
  
• Stöhr, D.: Die Edelnelke. 3. Aufl. Berlin, 1983.
  
• Stourzh, G.: Probleme der Konfliktlösung in multi-ethnischen Staaten: Schlüsse aus der historischen Erfahrung Österreichs 1848-1918. In. Fröschl,
• E.–Mesner, M.–Ra’anan; U. (Hrsg.): Staat und Nation in multiethnischen Gesellschaften. Wien, 1991, 105–120. p.
  
• Strantz, M. von: Die Blumen in Sage und Geschichte. Skizzen. Berlin, 1875.
  
• Sutter, B.: Die Badenischen Sprachenverordnungen von 1897. Graz–Köln, 1960.
  
• Weissmann, K.: Schwarze Fahnen, Runenzeichen: Die Entwicklung der politischen Symbolik der deutschen Rechten zwischen 1890 und 1945. Düsseldorf, 1991.

(Fordította Danter Katalin)