Zeman László: „Este nyolckor születtem…” Hommage a Márai Sándor

Márai művei vizsgálatának eddigi köteteit (Rónay 1990, Szegedy-Maszák 1991, Lorinczy 1993, 1997, 1998, Czetter 1999, Fried 1993, 2000) követően vehetjük kézbe a centenárium alkalmából Szombathelyen megtartott konferencia anyagát. A szerkesztői előszó számba véve az indokokat is leszögezi, hogy a résztvevők „…az életmű egy-egy részletéről, kisebb-nagyobb összefüggéseiről beszéltek, mintsem az egészéről… mintsem a teljes oeuvre-ről nyilatkoztak volna (bár akadt, aki ez utóbbit is megkísértette)… A szintézisteremtés ideje nem jött még el” (7-8. p.). Számunkra a „megkfsértést” jelenti a legátfogóbban Nagy Sz. Péter A Kalandtól a Rendig. A polgár feletti polgár mítosza című „tartalmi és formai tipológia” (111-119. p.), amelyben az író regényeit jellemzi és osztályozza az elsőtől [A mészáros, 1924) a Sirályig (1943). Tétele a Kaland (szabadság, kiszakadás, mítosz) és a Rend szembeállítása, amelynek képlete A zendü-lőkben – ezt Márai egyik legjobb regényének minősíti – a korábbiakhoz viszonyítva már tisztább, „társadalmilag hitelesebben motivált” (112. p.). A szigetben abszurd végleteiben van jelen, s e póluson nem folytatható, míg legtökéletesebb regényével, az Egy polgár vallomásaivá] (1934) elérkezik a tulajdonképpeni fordulóponthoz úgy, hogy az saját kiválásának a története a polgárságból, de egyúttal e világ áthagyományozott értékeiből a polgár feletti polgár fikciójának megteremtése, A féltékenyekben (1937) kiteljesedő mítosszá fejlesztve.

Ha szemléltetni kívánnánk a fordulatot, az Egy polgárbó\ egyebek közt a „szökésre” utalnánk (Révai, Negyedik fejezet, 239. skk.), s az átértékelődésre akár a „- Megölték a trónörököst – ” közlés idézésével (I, 303. p.) vagy a vallomás leírásával és szállóigévé vált szavaival – „emlékezni és hallgatni akarok” (II, 333. p.).

A Válás Budánban a szerző szerint a Rend már megtartó szimbólum, s fölénybe kerül szemben az irracionálissal. A folytatásban A féltékenyeket és a Vendégjátékot, továbbá a Szindbád rájátszásait az esztétikainak az intenzív átszövődései tartják szinten (itt nem bocsátkozunk abba, hogy a „rájátszásban” észlelhetjük a teóriából ismert szándékolt-szándékolatlan kettősnek nem mértanilag vett egyenlőtlenségét is…). Az igazi, A gyertyák csonkig égnek és a Sirály, „az életmű leggyengébb darabja”, már lecsengés (116., 118. p.).

A gyertyák és a Válás „írói stratégiáját” veti össze helytálló érvelésében, kiemelve ez utóbbi többrétű megalapozottságát és kihatását Grendel Lajos (83-87. p.), s említést tesz A gyertyák fordítássikeréről olasz és német tolmácsolásban. Cseh fordításának (2002) elemzése talán a nyelvi-stilisztikai többlet vagy másság hatására hívná fel figyelmünket. S megjegyezhetjük, hogy a felsoroltaknak az életmű perspektívájában módosulhat az értékelése.

S e helyütt kapcsolhatunk vissza Nagy Sz. Péter taglalására, Atmoszféra és stílus fejezetére, ahol mint a Márai-mű lényegi sajátságáról szól a „stiláris eszközökkel megteremtett” hangulatról és atmoszféráról (117. p.); „E korántsem külsődleges elemek nemcsak színezői, értelmezői, végső soron meghatározói is Márai gondolatainak, tanításainak” (119. p.). Műfaji szinten pedig kitér a regény lirizálódására a két világháború között, a lírára, a „hangra”, amely operaszerűvé alakítja a Vendégjátékot. Stílusfelfogása ezáltal közel kerül a mikói koncepcióhoz, a stílus nem választódhat külön a tartalmat összefogó témától. Egységük sejlik fel Lorinczy Huba nem kevésbé jelentős dolgozatában (121-137. p.), amikor Schöpflint i-dézi és saját összegezésében (vö. 123-124., 137. p.), bár fogalmazásában a „nyelvészeti stilisztika” szerepel (124., 137. p.). De nem vall másra V. Raisz Rózsa Márai-kitételek gyűjteménye sem a stílusról (211-217. p.).

Példafeltáró célzattal Láng Gusztáv egyik Márai-tanulmányába fogództunk legutóbb (Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2001. 1. sz. 178. p.), ha az idézetből egy zárójel közben el is maradt… A kötetben közzétett a Vendégjáték hármasának (Giacomo, Franciska, Párma grófja) szerepelosztását és átváltásait fedi fel. Az eredetileg más szférából származó terminust szükségszerűen módosítja mint a szerep és a személyiség azonosító vagy ellentett voltát; kutatva a választ arra, vajon a „valóságost” és az „irodalmit” tekintve a főalak választása szerepkonfliktusos-e (77. p.). Válaszadását többré-tűségében, az átfedődést és átváltást mint a jelentés-értelem történését, a kaland és a szabadság egybeesésének, értékegyezésének követelményét értjük meg Casanovánál; mint az önazonosság elérését és teljesítését. A Szerep és személyiség (75-81. p.) közelítései alig igényelve újraolvasást, a regény kifejletében az alkotói szándéknak, szerkezeti motiváltságnak, a definícióknak és a felidézett szemelvényeknek, az olvasói élménynek adott összeillesztése nem vonatkoznak csupán a regénybelire, hanem az életmű az életmű integráló tényezői egyben.

Kulcsszavai – szerep, személyiség, szabadság, boldogság – vibrálása tér vissza vagy elővételeződik Mészáros Andrásnak „szerelemontológiai olvasatában” másnemű beállítás és konklúzióként (Márai Casanovaképe a Vendégjáték Bolzanóban c. művében; 65-73. p.). A szerző a téma, tárgykör lételméletének és filozófiatörténetének külön monográfiát is szentelt (1993). Mindketten ugyanazokra az epizódokra támaszkodnak a regényben, s elmés, ahogy Mészáros vezeti be az irónia jelenlétét, amelynek meghatározása nem hiányzik Lángnál sem (i. h. 76. p.).

Az, hogy a kötetnek a fentiekben csak egyféle övezetére figyeltünk, nem rangsorolás. A konferencia anyaga teljességében tartalmas és tanulságos, tudatosítjuk általa és a kifejezettebben ismétlődő hivatkozások által a ráfigyelés módját, valamint körülhatá-roltságát. Szigeti Jenő A harminc ezüstpénz (A Biblia és egy Márai-regény) írásában (97-110. p.) összefoglaltak például a Márai-jelenség további összetevőire vethetnek fényt, ahogy tudósításának végén utal erre. Az alkotás sorsára vonatkozókból, az írói kommentárból és saját híradásából összeálló szövegben többek közt az Ami a naplóból kimaradt. 1949 (Toronto, Vörösváry, 1999, 118. p.) lapjának egy részletéhez, bekezdéséhez kötődünk (lásd i. h. 109. p.) -„Másik tanulság: a császár nézi – április közepén -a >>virágzó narancsfákat”. Igy írtam, két év előtt. Most kijavítom: az >>el<<-virágzott na-

rancsfákat nézi… Mert most már tapasztalatból tudom, hogy április közepén e tájon mindenfelé, még Sorrentoban is elvirágzot-tak a narancsfák. Ez az >>el<<szócska most=”” pontosan=”” a=”” helyén=”” van.=”” csak=”” kissé=”” sokba=”” került,=”” amíg=”” ilyen=”” leírhattam=”” e=”” két=”” betűt.”=”” valóság=”” és=”” az=”” elképzelt,=”” fiktív=”” viszonya=”” látszólag=”” elhanyagolható=”” mozzanatban=”” sem=”” fedődik=”” el.=”” ez=”” esetben=”” másképpen=”” bent=”” maradt=”” hiba=”” volna,=”” mint=”” nemzedék=”” nyelvhasználatában=”” (cs.=”” szabó=”” lászló,=”” szerb=”” antal=”” mások)=”” hasonlóképpen=”” használt=”” „két=”” év=”” előtt”,=”” amely=”” később=”” nyelvhelyességi=”” norma=”” szerint=”” kizárult.<=”” p=””>

Márai életművét irányvételként a 20. század eszmetörténetének, Spenglernek, Ortegának, Freudnak hatáskörzetébe helyezik, regényeinek sorát esszéinek, tanulmányainak, tárcáinak és karcolatainak szövevényével együtt főképpen a Naplókban is kijelölt írók alkotásaival hozzák összefüggésbe. Az Egy polgár vallomásában olvasmányairól ír, s Kafkát nevezi meghatározónak, bár munkáiban e hatás kimutathatatlan. Lírafordításai Emberi hang. Versek (Kosice, Glóbus, 1921) kötetnek a végére csatoltak. Első négy regényének háttéri ihletését Nagy Sz. Móric, Duhamel, Cocteau, Montherlant hozzárendelésével tünteti fel. (A kafkaihoz lásd mégTur-czel Lajos: Triptichon Márai Sándorról. Uő: Irodalmi hódolások és szeretetnyilvánítások. Pozsony/Bratislava, Madách-Posonium, 2000, 53-64. p.). A vele egyidős Julién Green Leviathan\ánaW (1929) atmoszféráját közelről érzi. Thomas Mann család- és nemzedéktörténeti regényét a kutatók a vizsgálódásból sehol sem hagyják ki.

Az ismertetett kötet nyomán is nyilván felmerülhet a szelekció és a rendszerré alakítás igénye oly módon, ahogy azt Rákos Péter feltételezi Márai Sándor – Az alkat és a folyamat összegzésében (uő: Prágai őrjárat. Pozsony, Kalligram, 1995, 131-135. p. és Lírai őrjárat. Irodalmi Szemle, 1991. 4. sz. 376-380. p.). Eszerint, bár a két pálya közt csak a két szakaszra osztódásuk az összekötő, ha Adynál költészetének statikáját az egyes motívumkörök, Ady-titkok képezik, Maráinál a statika mindvégig gyarapodva nem „a témából, az ábrázolt világ anyagából” való, „hanem magatartása és világszemlélete differenciált és változékony attitűdjeiből” (i. m. 132. p.). Elemei az urbánusság szociográfiája, „nyugatias irodalmi alapállása” és a kortárs magyar irodalomban az összemérésből tipológiailag kiszabható topográfiája (uo.). „Emfgyen körülhatárolva és elhatárolva Márait mindattól, ami nem ő, eljutunk az egyedi fenoménhoz, őhozzá” (133. p.), ami a rárétegződő második szakasz kínálatával mint „parancsoló szükség” (131. p.) egészül ki, hasonlatosan Ady fejlődéséhez az alkotás dinamikájának és az elfűző-dés meglétének benne. Miután mindketten „akkor emelkednek jelképi magaslatra, amikor életművük zömét már maguk mögött tudhatják” (i. h. 132. p.). A kétszakaszosság analógiája tehát metodológiai rávezetés; ki-vonatolásunkkal nyomatékosftjuk, hogy Rákos Péter tömör szövegezésében miképpen van benne „minden”. Igazolásul folytatva Maráira – „A pálya második szakaszában mélyül el… az első szakasz értelme. Kimondom: ha alapvető is, természetszerűen mindent megalapozó az első szakasz, a második mint az első… betetőzése jelentősebb, fontosabb” (i. h. 135. p.). Mi egyelőre az életműnek inkább csak a pilléreire összpontosulhatunk, vagy arra figyelünk fel, amikor a Naplók emigrációs vonulata kerüli a pátoszt, és szikárságával válik egyre elmélyültebbé (a szerkezeti szint stilometriai és szövegi mutatóinak számbavétele igénylődik). A statika „térképébe” berajzolandók az egybefűzések körei, a helyzetek-jellemek szembesülésekor a viszonyulás-eleve elrendeltetés találkozása a regénynek és a kísérő próza, a beépülő elbeszélések motívumtáraként. Ilyen a „kölcsönzés” mondjuk Tamással kapcsolatban A féltékenyekben, a Vendégjátékban a történéshez szervesen tartozik, a kilátástalan „kis gyűrűt” zálogigénnyel gerjesztve, s végletes formájú Eszter hagyatékában.

Márai olvasottságának stiláris erényétől el nem tagolandó a gyakran felhozott s akár visszájukra fordított „valóság”-elemek ráismertető előfordulása. A megcsömörlést csak a jelölőanyagban foganatosított stílus, a beszédmódra, ismétlésre, kimódoltságra redukálás idézheti elő, a tartalminak rendszerjellegű közömbösítése, az, ami Nagy Lajosnál abszolút tagadásba torkollt (de Rákos Péter a térképvázlatból nem zárta ki, hogy a Kiskunhalom\g érhet; i. h. 134. p.).

Az író életműve második szakaszát „kiteljesülésnek” tekintő tételt differenciáló

részletezéssel és kritikai igényességgel dolgozta fel monográfiájában Lőrinczy Huba -Búcsú egy kultúrától. Márai Sándor A Gar-renek műve. Szombathely, Bár, 1998, 156. p. A regényciklussá fejlesztett alkotásba (l-ll. köt. Toronto, Vorosvary S., 1988; Budapest, 1995, 1996) Márai felvette korábbi munkáit, alakulástörténetével Lőrinczy kibontja vitathatatlan értékeit, közvetlenségében érzékelteti a stílusváltást, műfaji átlé-nyegülést, az elbeszélt szemszögtérítéseit. A második regényt, a Féltékenyeket mondja tulajdonképpeni felvezetésnek, a harmadikhoz, Az idegenekhez, amelynek nyelvi több-szólamúságában észreveszi még a Krúdy-fé-lének a betagolódását is (i. m. 89. p.). S nem kevésbé avatottan lapoz rá a hiátusok-ra, visszavezetve részben őket a regényfolyam szaggatott keletkezésére. A ciklust a Zendülők vezeti be, másokkal egyetértésben Márai egyik legjobb regényének könyveli el, s hangsúlyozza modernségét, megállapítja azonban, hogy A Garrenek egymásutánjába nem illik bele. Fenntartás nélkül érthetünk egyet állításával, miszerint a szövegbeli változtatások, akárcsak az író visszavetülő koncepciója felemás hozadék, s „a Zendülők többet ér önmagában, mint a ciklus részeként” (52. p.).

A Féltékenyek központi pozíciója erősödik fel Rákos Péternek Márai 70. születésnapjára megjelentetett köszöntőjében (Lírai őrjárat. Irodalmi Szemle, 1970. 6. sz. 541-547. p.; uő: Prágai őrjárat. I. m. 122-13. p.), Az idegenek vonatkozásában is – „Az idegenek már csak végrehajtottak valamit” (i. h. 127. p.); „Talán az, amit a város nem adott oda – talán az volt a kórkép” (uo.). A regényciklus kiterjeszti időben és térben a tünetegyüttes leírását, a következményeket, a fel- és leszámoláson túl ránk testálva a történetinek bizonyos érvényességét. Hogy a „bizonyost” nem történetileg értelmezzük esetleg, mára „túr-bői kifolyólagos.

Vagyis hogy a monográfia gyújtópontjába sűrített Márai-örökség vagy váltás a kutatás teoretikus bázisában miképpen bizonyulhat a továbbiakban egyengetővé, feladattá, amely helyzetünkben némileg kötelez, alig mellőzhető.