Szemle archív

Fórum Társadalomtudományi Szemle



Impresszum 2003/4

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t XXI. évfolyam Főszerkesztő Csanda Gábor A szerkesztőbizottság elnöke Öllös László Szer­kesz­tő­bi­zott­ság Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország),...
Bővebben

Részletek

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le
negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t
XXI. évfolyam

Főszerkesztő
Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke
Öllös László

Szer­kesz­tő­bi­zott­ság
Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország), Holger Fischer (Németország), Gyurgyík László (Szlovákia), Hunčík Péter (Szlovákia), Petteri Laihonen (Finnország), Lampl Zsuzsanna (Szlovákia), Lanstyák István (Szlovákia), Lengyel Zsolt (Németország), Liszka József (Szlovákia), Mészáros András (Szlovákia), Roncz Melinda (Szlovákia), Simon Attila (Szlovákia), Szarka László (Magyarország), Andrej Tóth (Csehország), Végh László (Szlovákia)

Tartalom:

Tanulmányok 

LELKES GÁBOR: Elmaradottság és versenyképességi elemek a dél-szlovákiai térben

ÖLLŐS LÁSZLÓ: A jogok és az esélyegyenlőség

Zeman László köszöntése

FAZEKAS JÓZSEF: Zeman László a tudós és tanár

MÉSZÁROS ANDRÁS: Az eperjesi evangélikus kollégium a magyar művelődéstörténetben

SZABÓMIHÁLY GIZELLA: A szlovákiai magyar szakfordítások minőségének javításáról és az objektív fordításkritika megteremtésének feltételeiről

LANSTYÁK ISTVÁN: Helyi „értékes” nyelvváltozatok, „tisztes” idegen szavak, „Visszás” jelentések, „agresszív” rövidítések, „kevercs” nyelv és társaik. Válogatás a nyelművelői csacskaságok gazdag tárházából (I. rész)

Pályakép

„Mások és másutt helyettük a feladatokat sehol sem teljesíthetik…” Beszélgetés Zeman Lászlóval (Fazekas József)

Agora

PUSKÁS TÜNDE: Magyarnak lenni kisebbségben és szórványban

Konferencia

„Visszatérő történelem”

SIMON ATTILA: A nemzeti terjeszkedés motívumai a kolonizációs tervekben

GAUCSÍK ISTVÁN: A szlovákiai magyar gazdasági önszerveződés keretei és lehetőségei 1918-1938 között

MAREK JUNEK: A szlovákiai oktatáspolitika és viszonya a magyar iskolák pedagógusaihoz 1918 és 1922 között

MAROŠ HERTEL: Az Országos Keresztényszocialista Párt szlovák szekciója. kísérlet a Szlovák Néppárttal való együttműködésre 1920-1921-ben

MIROSLAV MICHELA: Lord Rothermere kampányának szlovákiai visszhangja

MILENA ZELENÁKOVÁ: A Csehszlovák Köztársaság megalakulása és a szlovákiai ágostai hitvallású evangélikus egyház

Dokumentumok

A szlovákiai (csehszlovákia) magyarság történetének forrásai 1918-tól napjainkig. Az Országos Keresztényszocialista Párt dokumentumai

Könyvek

 

Rövid URL
ID3021
Módosítás dátuma2019. április 16.

Impresszum 2003/3

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t V. évfolyam Főszerkesztő Csanda Gábor A szerkesztőbizottság elnöke Öllös László Szer­kesz­tő­bi­zott­ság Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország),...
Bővebben

Részletek

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le
negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t
V. évfolyam

Főszerkesztő
Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke
Öllös László

Szer­kesz­tő­bi­zott­ság
Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország), Holger Fischer (Németország), Gyurgyík László (Szlovákia), Hunčík Péter (Szlovákia), Petteri Laihonen (Finnország), Lampl Zsuzsanna (Szlovákia), Lanstyák István (Szlovákia), Lengyel Zsolt (Németország), Liszka József (Szlovákia), Mészáros András (Szlovákia), Roncz Melinda (Szlovákia), Simon Attila (Szlovákia), Szarka László (Magyarország), Andrej Tóth (Csehország), Végh László (Szlovákia)

Tartalom:

Tanulmányok

KISS JÓZSEF: A csehszlovákiai magyar ksiebbség helyzete a cseh-szlovák viszony keretei között (1948-1960)
T. SÁPOS ARANKA: A Tőketerebesi járás oktatási helyzete a 19. században és a 20. század elején
SOŇA GABZDÍLOVÁ: Mennyiségi mutatók változásai a magyar tanítási nyelvű intézmények és diákjainak számában 1990-2001 között
LANSTYÁK ISTVÁN: Fordítás és kontaktológia
PINTÉR TIBOR: Amit a modern nemzeti korpuszokról tudni kell
VÖRÖS FERENC: Családnevek az idő dimenziójában Nyugat-Szlovákiában
LAMPL ZSUZSANNA: Ténykép a határon túli felsőoktatási, kutatási és fejlesztési támogatásokról és hasznosulásukról

Pályakép

A kisebbségi önismeret rendszeres alapkutatások nélkül fellegjárássá válhat. Beszélgetés Vadkerty Katalinnal (Kiss József)

Dokumentum

Alapszabályok. Dokumentumok a Csemadok történetéből (1949-2000)

Könyvek

Lanstyák István-Szabómihály Gizella: Magyar nyelvtervezés Szlovákiában. Tanulmányok és dokumentumok (Simon Szabolcs)

 

Rövid URL
ID3018
Módosítás dátuma2019. április 16.

Impresszum 2003/2

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t V. évfolyam Főszerkesztő Csanda Gábor A szerkesztőbizottság elnöke Öllös László Szer­kesz­tő­bi­zott­ság Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország),...
Bővebben

Részletek

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le
negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t
V. évfolyam

Főszerkesztő
Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke
Öllös László

Szer­kesz­tő­bi­zott­ság
Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország), Holger Fischer (Németország), Gyurgyík László (Szlovákia), Hunčík Péter (Szlovákia), Petteri Laihonen (Finnország), Lampl Zsuzsanna (Szlovákia), Lanstyák István (Szlovákia), Lengyel Zsolt (Németország), Liszka József (Szlovákia), Mészáros András (Szlovákia), Roncz Melinda (Szlovákia), Simon Attila (Szlovákia), Szarka László (Magyarország), Andrej Tóth (Csehország), Végh László (Szlovákia)

Tartalom:

Tanulmányok

MENYHÁRT JÓZSEF: Egyház és nyelv (A katolikus egyház nyelvpolitikája Szlovákiában)
GABÓDA BÉLA: Kisebbségi iskolaügy Kárpátalján a Csehszlovák Köztársaság idején  (II. rész)
ONDREJCSÁK RÓBERT: Az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és Németország biztonságpolitikájának összehasonlítása
GAUCSÍK ISTVÁN: Gazdaság és hitelszervezet – a szlovákiai magyar bankhelyzet (1918-1923) (II. rész)

Vadkerty Katalin köszöntése

FAZEKAS JÓZSEF: Vadkerty Katalin 75 éves
POPÉLY ÁRPÁD: A kolonizáció területi vonatkozásai és etnikai következményei
SIMON ATTILA: Elképzelések és tervek Dél-Szlovákia szláv betelepítésére az első köztársaságban lezajlott földreform keretén belül

Agora

Vita a magyar-magyar kapcsolatokról (Vita Hunčík Péter: Etnikai immundeficites szindróma című tanulmányáról)

MÉSZÁROS ANDRÁS: Széljegyzetek Hunčík Péter dolgozatához
GRENDEL LAJOS: Szlovákiai magyarok az EU kapujában. Hozzászólás Hunčík Péter tanulmányához
HUSHEGYI GÁBOR: Kisebbségi Mátrix
POMOGÁTS BÉLA: Kulturális és politikai nemzet – Budapestről nézve

Dokumentum

Dokumentumok a szlovákiai magyarság 1945-1948 közötti történelméből

Konferencia

SIMON ATTILA: „Visszatérő történelem”. Fiatal történészek és doktoranduszok konferenciája

Könyvek

„Este nyolckor születtem…” Hommage a Márai Sándor (Zeman László)
Albertini Béla: A fotószakíró Brogyányi Kálmán (Hushegyi Gábor)

Rövid URL
ID3017
Módosítás dátuma2019. április 16.

Impresszum 2003/1

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t V. évfolyam Főszerkesztő Csanda Gábor A szerkesztőbizottság elnöke Öllös László Szer­kesz­tő­bi­zott­ság Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország),...
Bővebben

Részletek

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le
negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t
V. évfolyam

Főszerkesztő
Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke
Öllös László

Szer­kesz­tő­bi­zott­ság
Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország), Holger Fischer (Németország), Gyurgyík László (Szlovákia), Hunčík Péter (Szlovákia), Petteri Laihonen (Finnország), Lampl Zsuzsanna (Szlovákia), Lanstyák István (Szlovákia), Lengyel Zsolt (Németország), Liszka József (Szlovákia), Mészáros András (Szlovákia), Roncz Melinda (Szlovákia), Simon Attila (Szlovákia), Szarka László (Magyarország), Andrej Tóth (Csehország), Végh László (Szlovákia)

Tartalom:

Tanulmányok

SCHÖPFLIN  GYÖRGY: Liberálpluralizmus és posztkommunizmus
GABÓDA BÉLA: Kisebbségi iskolaügy Kárpátalján a Csehszlovák Köztársaság idején (1919-1938) (I. rész)
TÖTH ENDRE: Az első kétoldalú tárgyalások Csehszlovákia és Magyarország között (1921) Mariánská Lázně (II. rész)
GAUCSÍK ISTVÁN: Gazdaság és hitelszervezet – a szlovákiai magyar bankhelyzet (1918-1923) (II. rész)
BOROS FERENC: 1968 és a kádári politika
RATHMANN JÁNOS: Johann Samuel Toperczer gondolatvilága
BUKOVSZKY LÁSZLÓ: Fejezetek Deáki múltjából (1848-1945)
GYÖNYÖR JÓZSEF: 1920-2003 (Végh László)
GYÖNYÖR JÓZSEF: Valamikor védett kisebbség voltunk

Agora

HUNČÍK PÉTER: Etnikai immundeficites szindróma

Dokumentumok

GYÖNYÖR JÓZSEF: Megjegyzések a Szlovák Szocialista Köztársaság Kormányhivatala nemzetiségi főosztályának megszüntetésével kapcsolatos javaslathoz

Feljegyzés néhány hiányosságról, amelyek napjainkban is előfordulnak a 144/1968. számú, a Csehszlovák Szocialista Köztársaság nemzetiségeinek helyzetéről szóló alkotmánytörvény gyakorlati megvalósításában

Konferencia

FRANCES PINE: Társadalmi változások Közép-Európában

Könyvek

Jozef Beňa: Slovensko a Benešove dekréty (Simon Attila)

Die Vision von Mitteleuropa – Stephan Széchenyi (1791-1860) und die seine Reformideen. Tausend Jahre Lebensgemeinschaft in Mitteleuropa (Varga Sándor)

Rövid URL
ID3016
Módosítás dátuma2019. április 16.

Könyvek

Angyal Eleonóra és dr. Polcz Alaine (vál. és szerk.): Letakart tükör. Halál, temetkezés gyász. Polcz Alaine előszavával. Budapest, Helikon, 2001, 245 p. E tanulmánykötet izgalmas...
Bővebben

Részletek

Angyal Eleonóra és dr. Polcz Alaine (vál. és szerk.): Letakart tükör. Halál, temetkezés gyász. Polcz Alaine előszavával. Budapest, Helikon, 2001, 245 p.

E tanulmánykötet izgalmas írásokat közöl a társadalomtudományok több területéről is, áttekintve a gyász, a halál kulturális sajátosságait. A szerzők olyan emberek, akik közelebbről megtapasztalták a halált, többségük munkája során közvetlenül maga is tanúja volt a gyászolók szenvedéseinek, vagy pedig társadalomtudósként foglalkozott a halál és a gyász problematikájával. Található köztük pszichológus, pszichiáter, családterapeuta, orvos, antropológus, thanatológus stb.

A kiadványhoz a közismert pszichológus és thanatológus, Polcz Alaine írt előszót. A tanulmányok sorát az 1994-ben fiatalon elhunyt néprajzkutató-antropológus, Kunt Ernő Emlékezés és felejtés, avagy a halál három kalapja című újraközölt írása nyitja (megjegyzem, hogy e több egyetemen is kötelező olvasmánynak számító írás eredetileg a Holmi című folyóirat 1990/10. számában jelent meg, s megtalálhatjuk a Kunt Ernő válogatott tanulmányit tartalmazó, 2003-ban a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatóintézete Documentatio Ethnographica című sorozatának 20. kötetében is). A szerző a címben szereplő három kalap egykori viselőit gyászoló különböző korosztályhoz tartozó három asszony elbeszélése alapján, az életükhöz kapcsolódó férfiak tragikus sorsán keresztül tárja fel előttünk az egész huszadik század egyetemes magyar történelmének legtragikusabb fordulóit s az ezekhez kötődő eseményeket.

Szenti Tibor (aki foglalkozása szerint egészségnevelő és pedagógus) számos szo-ciálantropológiai és néprajzi kutatást végzett. Eddigi kutatásai alapján a belső késztetésből származó ún. feladott élettel, a végleges, mindenről való lemondással kiváltott halállal foglalkozik A kiközösítettek halála. A Woodoo jellegű halál című szociálantropo-lógiai tanulmányában.

A woodoo-halál fogalma klasszikus értelemben a természeti népeknél a törzsi közösségekben őrzött, a beavatatlanok elől elzárt fétis, majd a tabu megsértésével áll összefüggésben. Ha egy kíváncsi személy valamilyen vallási képzetből eredő rituális, avagy társadalmi előírást megszeg, s ezen rajtakapják, a közösség azzal bünteti őt, hogy elfordul tőle, kiközösíti az adott társadalomból. A kiközösített személy reményvesztett lesz, elkülönül a társaitól, lefekszik kunyhójában, élelmet sem vesz magához, s a körülményekhez képest nagyon gyorsan, néhány nap alatt meghal anélkül, hogy orvosilag bármiféle betegség kimutatható lenne nála. A tudomány ezt a fajta halált kiközösítéssel járó vagy szociális halálnak, a közösség által kiváltott halálnak nevezi. A woodoo típusú halál egy másik változata, amikor valaki önként vállalja, anélkül, hogy bárki is kényszerítené erre. A Húsvét-szigeteken például az idős emberek egy barlangba vonultak, ahol másoktól elrejtőzve várták a halált. Az említett esetekben a halált nem a betegség, hanem a pszichés tényező váltja ki, NI. gyorsítja fel. A népköltészeti alkotásokban is fellelhetőek a woodoo jellegű halál nyomai, amikor a hősök a bánatba pusztulnak bele. Katona Imre, a nemrég elhunyt folklorista a magyar népballadák kapcsán hívta fel a figyelmet a bánat által megölt balladahősökre. A bánat máig is öl, gyakran találkozhatunk olyan esettel, amikor az idős ember „utána hal” házastársának, mivel képtelen elviselni annak elvesztését. Tehát a woodoo jellegű halál a mai, modern társadalmunkban ugyanúgy jelen van, mint azokban a törzsi társadalmakban, melyek kapcsán a tudomány megalkotta ezt a fogalmat. A fentebb már említett haláltípusnak több változata is ismeretes, azonban mindegyik kiváltó oka a kitaszítottság érzése. Az egyén egyszerűen lemond az életről. Szenti Tibor figyelemre méltó párhuzamokat hoz a világ különböző tájairól, kultúráiból, de több magyar irodalmi alkotásból is felsorakoztat példákat. Bemutatja a mai kórházi betegek, valamint a szociális otthonok lakói woodoo-halálának körülményeit, s megrázó fejezetet olvashatunk az idős gazdák woodoo-haláláról a 20. század közepén. A szocialista társadalom végleg felbontotta a családi közösségeket, a birtokot elvették, és az emberek zömét a tanyájukról is elűzték. A fiatalok tudtak alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, azonban az idősebb emberek képtelenek voltak megtalálni helyüket ebben az új világban. Nem voltak hajlandóak a városba (vagy faluba) költözni, elzárkóztak a világtól, elutasítottak minden segítséget, s legvégül belehaltak a kilátástalanságba.

Papp Ferenc egy magyarországi településen, Etyeken praktizáló családorvos. Itt hozott létre egy özvegyklubot azzal a céllal, hogy lelki segítséget nyújthasson a társukat elvesztett pácienseinek. Jelen tanulmányában e nem mindennapi kezdeményezés még aránylag rövidnek tekinthető történetét, valamint az ehhez kapcsolódó tapasztalatait foglalja össze. A klub óriási lelki támaszt jelent a magukra maradt házastársaknak azáltal, hogy egy új közösség tagjaként kibeszélhetik bánatukat, megoszthatják mindennapi gondjaikat, problémáikat másokkal is. Az özvegyklub megalapítása egyedülálló kezdeményezésként indult, később azonban nemzetközi kapcsolatokat építettek ki. Papp Ferenc 1999-ben részt vett az Özvegyek Európai Egyesületének megalakításában, s ennek első kongresszusát ő maga szervezte meg 2000-ben praktizálási helyén, Etyeken.

Balogh Éva pszichológus és családtera-peuta A „bánat bálnája”. Párterápia a gyászban című írásában a családtagok haldoklóhoz való viszonyával, valamint a halált követő ún. patológiás gyász problémájával foglalkozik, s beszámol ennek enyhítésre, gyógyítására kidolgozott különféle terápiák tapasztalatairól is.z

„Meg sem születtem, alig hogy élni kezdtem” című tanulmányában Török Zsuzsa klinikai pszichológus és pszichoterapeuta a gyermeküket vetélés következtében vagy pedig szülés közben elvesztett anyák (sok esetben mindkét szülő) lelki gondozásának alapvető problémáit tárgyalja, és egyben gyakorlati tapasztalatit is megosztja az olvasóval.

Koltai Mária – akárcsak az előző tanulmány szerzője – pszichiáter és családterape-uta. Munkájában nagy hangsúlyt kap a gyász-szal, a gyászoló emberrel való foglalkozás. A gyászt nehezen viselő a már részben asszimilálódott, a közösségi hagyományokat már nem nagyon ismerő cigány családdal végzett

terápiák tanulságait írja le A rontás babonája. Bűntudat és gyász a cigány identitás megrendülésének hátterében című írásában.

Polcz Alaine Segítenek a rítusok című tanulmányában azt fejtegeti, milyen fontos szerepük van a különféle rítusoknak az ember életében, milyen nagy segítséget jelentenek a halál elfogadásánál, feldolgozásánál. Régebben már kisgyermekkorban megkezdődött a gyász szocializálása, a rítusokon keresztül beépült az egyének szemléletébe, életmódjába. A gyászolót nem illett magára hagyni, a család támaszt nyújtott, igyekezett enyhíteni a szeretett személy elvesztése miatt érzett fájdalmat, az elhunytat a fekete gyászruha hordásával is meggyászolta a közelebbi rokonság, s a sírásás, a temetés és a halotti tor megszervezéséből is kivették részüket. Mindenki tudta, mit vár el tőle a faluközösség, milyen kötelezettségei vannak a gyászolóval szemben. Ezek a rítusok már a falvakban is kiveszőfélben vannak, a városokban pedig még töredékesebben, szinte alig vannak jelen. Polcz Alaine a régi rítusokkal állítja párhuzamba a kialakult és a kialakulófélben levő új rítusokat (hamvasztás, a hamvak szétszórása, az elhunyt hamvainak otthon való őrzése stb.). A gyász tabuvá válása Amerikában kezdődött, ott szűnt meg a fekete gyászruha, s a szerző szavaival élve „a gyászszertartás olyan lett, mintha egy partira ültek volna össze az emberek”. A halál beállta teendőket ott is, s jórészt nálunk is a temetkezési vállalatok vették – veszik -át, így teljesen személytelenné válik. Kialakultak viszont a rítusok teljesen új formái. A szerző példaként az internettemetőt említi, ahová bármilyen anyagot fel lehet vinni: képeket, emlékbeszédet, az elhunyt életének történetét, saját szavait, barátai búcsúztatóit vagy pedig magát az egyházi szertartást. A tudást, a gyász elfogadásának tudását s a halál beállta előtti és utáni teendőket régebben az egyik generáció a másiktól tanulta. Ma mindezeket sokan könyvekből, a szakirodalomból vagy pedig valamilyen tanfolyamon tanulják meg.

Révész Renáta Liliána tanulmányában a családi életciklusok kihívásait és a veszteségek találkozási pontjaiban megjelenő problémákat kísérte végig. Bemutatja a veszteségek és a gyász sokrétű megpróbáltatását a különböző generációknál, hiszen attól függően, hogy kit veszített el a család (apát, anyát, gyermeket, testvért stb.), s kik azok, akik az elhunyt családtagot gyászolják, másmás, eltérő jellegű mindennapi lelki és társadalmi problémával kell szembenézniük és megküzdeniük a hátramaradottaknak mind a családi, mind pedig a mindennapi társadalmi életben.

Farkas Lőrincné pszichológus a gyásszal kapcsolatban az elengedés és a megtartás integrációjának nehézségeiről ír.

Benczúr Lilla a gyász színeit mutatja be a különböző kultúrák tükrében. A gyász funkciója kulturális szinten azt jelenti: reprezentálni a hiányt, a gyász idejére a gyászoló általában kíméletesebb bánásmódban részesül (ezt sokszor maga is elvárja a közösségtől). Azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy hogyan gyászolunk s hogyan gyászolnak más kultúrákban, érdemes kiemelni azokat a mozzanatokat, amelyek közösek szinte valamennyi kultúrában. Ilyen például az, hogy a legközelebbi hozzátartozók valamilyen megkülönböztető jelzést, gyászruhát viselnek. A gyász színe az európai kultúrák többségénél a fekete és a sötét szín, de pl. a magyarországi Ormánságban a fehér. A pápuák körében, akikről köztudott, hogy kevés ruhát viselnek, a gyász idején szokás volt a test elfedése, az obi ugoroknál pedig a haj kibontása jelezte a gyászt. A gyász súlya általában a nőkre nehezedett, őket szólták (szólják) meg először, ha idő előtt levetik a gyászruhát. A különböző kultúrköröknél más-más viselkedési szabályok érvényesek, Báli szigetén például visszatartják a könnyeiket, nem szabad sírniuk a gyászolóknak. A közösség többi tagja nevet, és igyekszik felvidítani a gyászolókat. A hiedelem szerint ugyanis a hozzátartozók a sírásukkal visszatartanák az elhunytat, s az nem tudná szomorúsága miatt tovább folytatni megkezdett útját.

Angyal Eleonóra a hamvasztás történtét vázolja fel a különböző kultúrákban. Az erre a temetkezési módra utaló első nyomok az újabb kőkorszakból származnak, Európában már a bronzkorban elterjedt. A görög mitológia szerint Héraklész volt az első, aki önmaga rendelkezett elhamvasztásáról. A kereszténység kezdetben nem változtatott ezen a szokáson, később azonban a test feltámadásának tanaiból kiindulva ez ellen a gyakorlat ellen foglalt állást. A honfoglalás kori magyar sírok is arról tanúskodnak, hogy a hamvasztás a régi magyarok közt is ismeretes volt. Az ókortól kezdve többféle módját alkalmazták a hamvasztásnak. A legújabb, napjainkban alkalmazott módszer a modern izzítókamra, melynek rendszerét Siemens Frigyes fejlesztette ki. Az első halotthamvasztó berendezést Milánóban állították fel 1876-ban. Napjainkban a legtöbb halotthamvasztó Japánban található. Magyarországon Debrecenben létesítettek elsőként halotthamvasztót 1932-ben, azonban a katolikus egyház tiltakozása következtében csupán 1951-ben került sor az első hamvasztásra. Érdekes adalék, hogy a 20. század első évtizedében Kéthy Károly orvosprofesszor megalakított egy halottégető egyesületet, és Ha-lotthamvasztás címmel lapot is indított, azonban a belügyminiszter nem hagyta jóvá az első közgyűlésen hozott alapszabályt. Európa országaiban és más kontinenseken aránylag gyorsan terjedt ez a temetkezési mód, megalakult a Nemzetközi Hamvasztók Egyesülete. A szerző röviden leírja a ham-vasztásos temetés lefolyását, valamint egy rövid fejezetet szentel a virág temetkezési szokásokban betöltött szerepének. Befejezésként egy adalék az urnás temetkezés történetéhez: Szlovákia mai területén a ham-vasztásos temetkezés cseh hatásra terjedt el, azonban a Tiso-féle Szlovákia létrejötte után ezt a módot Tiso betiltotta, így csak a második világháborút követően került sor ilyen temetésre. Ez a mód inkább a városokban volt közkedvelt, az 1989-es rendszerváltozást követően azonban a polgárosultabb falvakban is egyre gyakoribbá válik, sok helyen a temetőkben már külön helyet is kialakítottak az urnák részére.

A tanulmánygyűjtemény utolsó írásában Pilling János a kötetben szereplő több szerzőhöz hasonlóan a gyász lélektanával foglalkozik, és a gyászolók gondozásában használt saját pszichoterápiás módszereit és tapasztalatait osztja meg az olvasóval. A kötet végén megismerkedhetünk a 2001-ben megalakult Napfogyatkozás Egyesülettel, amely célul tűzte ki a gyászolók egyéni és csoportos támogatását.

L. Juhász Ilona

 

Bodnár Mónika: Etnikai és felekezeti viszonyok a Felső-Bódva völgyében a 20. században. Komárom-Dunaszerdahely, Fórum Kisebbségkutató Intézet Etnológiai Központ-ja-Lilium Aurum Könyvkiadó, 2002, 134 p. Ml. /Interethnica, 1./

Bodnár Mónika – aki jelenleg a putnoki Gömöri Múzeum igazgatója – Bódva-völgyi születésű, s bár a magyarországi Gömör lett az új otthona, mindig hű maradt szűkebb pátriájához, a Felső-Bódva völgyéhez. Egyetemi szakdolgozatát Tornaújfalu népi táplálkozásából írta, s azóta is számtalanszor vezettek kutatóútjai erre a vidékre. A hajdani Csehszlovákiai Magyar Néprajzi Társaság választmányi tagjaként ő kezdeményezte, hogy a nyári néprajzi továbbképző tanfolyam keretében a Bódva-völgyébe menjenek kutatni. E néprajzi táborban részt vevő diákok, amatőr néprajzgyűjtők dolgozatai aztán meg is jelentek a Társaság Utánpótlás című kötetében az ő szerkesztésében. Az említett néprajzi továbbképző tanfolyamon Rémiás Tibor, a miskolci Hermán Ottó Múzeum munkatársa is felvetette egy alapos Bódva-völgyi kutatás ötletét, amelyet lelkesedés fogadott. Számos magyarországi kollégát sikerült megnyerniük az ügynek, s 1992-ben a kutatások anyagi biztosítását is sikerült megoldani egy hároméves kutatási ösztöndíj keretében (Szlovákiából Ág Tibor vett részt a kutatási programban). A Bodnár Mónika és Rémiás Tibor által vezetett kutatások a Bódva-völgy teljes szakaszán, azaz a Szlovákiához és Magyarországhoz tartozó településeken egyaránt folytak. E hároméves kutatómunka eredményeként 1999-ben a Putnoki Múzeum Baráti Körének kiadványaként Tanulmányok a Bódva-völgye múltjából címmel egy 805 oldalas vaskos kötet látott napvilágot – természetesen Bodnár Mónika és Rémiás Tibor szerkesztésében. A kiadványban olvasható tanulmányok a természetismeret, régészet és történelem, valamint a népismeret és topográfia témakörét ölelik fel számos illusztráció kíséretében.

Bodnár Mónika 2002-ben önálló kötettel jelentkezett, amely a Fórum Társadalomtudományi Intézet komáromi székhelyű Etnológiai Központja által indított Interethnica című sorozat első darabjaként Etnikai és felekezeti

viszonyok a Felső-Bódva völgyében a 20. században címmel látott napvilágot. A szerző ebben a kötetben – ahogy azt maga a cím is jelzi – a soknemzetiségű Felső-Bódva-völgye, azaz a Bódva-völgy Szlovákiához tartozó részén található településeket vizsgálta, felhasználva az eddig megjelent szakirodalmat, a statisztikai-demográfiai adatokat, illetve a mindaddig feltáratlan levéltári forrásokat is.

Először a Bódva-völgye néprajzi körülhatárolására tesz kísérletet. Nincs könnyű helyzetben, hiszen a közelmúltig a szakirodalomban csak nagyon elvétve találkozhattunk ezzel a megnevezéssel; a Kosa László és Filep Antal által összeállított, a magyar tájak tájitörténeti tagolódását bemutató 1975-ben megjelent kötet sem említi. Bodnár Mónika meghatározása szerint a Bódva-völgye terület „magába foglalja az egykori Abaúj, Torna és Borsod megye területén, a Bódva folyó mentén létrejött településeket, valamint tágabb értelmezésben a Bódva jobb- és baloldali mellékvizeire települt falvakat. Észak felől természetesen határa a Gömör-Szepesi-érchegység, kelet-délkelet felől a Cserehát, nyugat felől a Galyaság, délnyugat felől pedig a Sajó-völgye határolja. A Bódva-völgyét a szlovák-magyar államhatár osztja ketté. Ez a határvonal egyúttal elválasztja Felső Bódva-völgyét a déli területektől.”

Az itt található településeket két kategóriába sorolja: az ún. „szűkebb és tágabb értelemben” vett Bódva-völgyi települések kategóriájába. A „szűkebb értelemben” Szlovákiához tartozó, közvetlenül a Bódva mentén fekvő településeket a következők: Stósz, Mecenzéf, Jászó, Pocskaj, Debrőd, Hetény, Szepsi, Makranc, Bodoló, Jánok, Peder, Zsarnó, Somodi, Torna, Tornaújfalu, Tornahorváti és Bódvavendégi. A tágabb értelmezés szerint pedig ide sorolható még Luciabánya, Hacsava (vagy Falucska), Áj, Szádelő, Udvarnoki, Jablonca, Körtvélyes, Szádalmás, Tornagörgő és Méhész is.

A kötet második fejezetében a szerző a Felső-Bódva-völgyével kapcsolatos eddig megjelent néprajzi szakirodalmat összegzi. Nincs könnyű dolga, hiszen a már fentebb említett Rémiás Tiborral közösen szerkesztett tanulmányköteten, valamint Bodnár Mónika különböző helyeken publikált írásain kívül a Bódva-völgye mint tájegység eddig nem volt részletesen tárgyalva (tehát ez ugyanúgy vonatkozik a Felső-Bódva-völgye meghatározásra is), s a néprajzi köztudatba csak az utóbbi néhány évben, részben magának a szerzőnek köszönhetően került be. Bodnár Mónika ezért időrendi sorrendben számba veszi mindazon forrásokat, amelyek valamilyen mértékben érintik az általa kutatott területet: a különféle korokból származó népszámlálási adatoktól kedve a történeti adatokon át az utóbbi évtizedekben megjelent szakirodalommal bezárólag. A kutatott témához sok hasznosítható, értékes adattal szolgált számára az 1920-ban kiadott Lexikon Locorum, amely Magyarország helységneveinek 1772-1773-as hivatalos összeírását tartalmazza. E kiadvány értéke elsősorban abban rejlik, hogy képet kaphatunk belőle például a települések vallási és oktatási viszonyairól, továbbá a lakosság nyelvéről is.

A kötet harmadik legterjedelmesebb részében az adott településeket ábécérendben tárgyalja. Minden falut azon a néven említi, ahogyan azt a környékbeliek és a helyiek használják. A sort a Szoroskő alatt fekvő Almással (hivatalos neve Szádalmás) nyitja, amely „tágabb értelemben” véve tartozik a Felső-Bódva-völgyéhez. Minden helységről részletes adatokat közöl, bemutatva az etnikai és felekezeti viszonyok változásait, s az ezeket kiváltó okokat is, és legtöbb esetben valamilyen fénykép anyagot is mellékel.

A Felső-Bódva-völgye népességének vallási és nemzetiségi összetételének alakulását a történelem során számos esemény és körülmény befolyásolta. A törökkel való háború, a Rákóczi-féle szabadságharc stb. hatásai ugyanúgy rányomták bélyegüket az itt fekvő települések sorsára, mint a történelmi eseményektől független 1710-es pestisjárvány. Az említett történések jelentős hatással voltak a vidék népességi összetételének változására, hiszen többségüket újra kellett telepíteni.

Az 1773. évi helységnévtár adatai szerint a tárgyalt tájegység településeinek zömében magyar ajkú lakosság élt (Bodolón, Bódvavendégiben, Debrődön, Jabloncán, Janókon, Jászon, Körtvélyesen, Makrancon, Méhészen, Péderben, Somodiban, Szádalmáson, Szádelőben, Szepsiben és Tornagörgőn), néhány településen (Áj, Torna, Szádud-

varnoki, Udvarnok, Zsarnó) a magyarok mellett pedig szlovákok is. Három településen (Alsó- és Felsőmecenzéf, Stósz) a német lakosság (ezek a németek magukat mániáknak nevezik, s a környékbeliek is e néven emlegetik őket) volt túlsúlyban. Tornaújfalu magyar-német településnek számított. Az említetteken kívül a térségben még két görög katolikus vallású ruszin-szlovák falu (Falucska és Horváti) is volt. A 20. századra ez az etnikai kép nagyban megváltozott, ma már nincs olyan település a kutatott térségben, ahol ne növekedett volna meg jelentős mértékben (vagy ne került volna túlsúlyba) a szlovákok vagy a magukat szlováknak valló lakosok száma. Az etnikai kép megváltozásához az elköltözések, a vegyes házasságok mellett a politikai okok is jelentősen hozzájárultak. A második világháború idején a németek egy része önként hagyta az országot (a kivándorlás lényegében a mai napig sem szűnt meg), s a háborút követően Mecenzéfről 80, Stószról pedig 200 személyt telepítettek ki erőszakkal Németországba. Szintén a háború utáni időszakban a vidékről körülbelül 500 embert (civileket, szökött katonákat egyaránt) hurcoltak el az ún. „málenykij robotra”, azaz kényszermunkatáborokba a Szovjetunióba. Az ún. csehszlovák-magyar lakosságcsere és a magyarok Csehországba való deportálása szerencsére aránylag kis mértékben érintette a vidék lakosságát. Az sem elhanyagolható tény, hogy a térségből jelentős számban vándoroltak ki magyarok Amerikába, így ez a tény is nagyban hozzájárult a térség magyar lakosságának csökkenéséhez.

Bár jóval kevesebben, mint a fentebb említett három etnikum képviselői, de élnek a térségben csehek (elsősorban az iparosodás és a vegyes házasságok útján kerültek ide), ukránok, lengyelek, oroszok, románok és vietnamiak is (akik az utóbbi időben szintén vegyes házasságok révén telepedtek meg). A bolgárok egy másféle kategóriát alkotnak, ők a 19. század folyamán az új gazdálkodási kultúra (az ún. bulgárkert) meghonosítása révén kerültek e tájra. Leszármazottaik jelenleg Mecenzéfen, Szepsiben és Tornán élnek.

A vizsgált térségben egyetlen olyan település sem található, ahol ne élne cigány lakosság. Letelepedésük e tájon a 18. században kezdődött. Mára Jászon már a lakosság 30 százalékát alkotják, Szepsiben számuk mintegy ezerre, Tornán hatszázra, Tornagörgőn kb. százra tehető. A statisztikai adatok azonban nem a valós adatokat tükrözik, mivel egy részük vagy szlováknak, vagy pedig magyarnak vallja magát.

Felekezeti szempontból a kutatott területet a középkorban szinte egységesen katolikusnak tekinthetjük; e vonatkozásban fontos kiemelni a premontrei apátság szerepét. Ennek ellenére a reformáció eszméi rövid időn belül teret hódítottak, ekkor számos katolikus templom vált reformátussá. II. József türelmi rendeletét megelőzően az ellenrefor-mációs törekvések idején a katolikus egyház sokszor az erőszaktól és a protestánsok kitelepítésétől sem riadt vissza (ebben kiemelt szerepe volt Herkó páternek, akinek emlékét ma egy emléktábla is őrzi Szepsiben). A 19. század végéig csupán egy település számított evangélikusnak, mégpedig a Bódva forrásánál fekvő német lakosságú Stósz, itt áll a környék egyetlen evangélikus temploma is, de mára az evangélikusok száma ebben a községben jelentős mértékben megfogyatkozott. Nagyobb evangélikus közösséget napjainkban Mecenzéfen, Szepsiben és Tornán találhatunk, s mindenképpen fontos megjegyezni, hogy ezek németek és szlovákok. A magyarok szinte kivétel nélkül reformátusok, a katolikus vallásúak között viszont szlovákokat, magyarokat és németeket is találunk. A görög katolikusok elsősorban Tornahorvátiban és Falucskában (bár itt a számuk a község lakosságának mára csupán felét teszi) élnek, ahol templomuk is van. A környékbeli települések közül még Ájban, Janókon, Jászon, Mecenzéfen, Stószon, Szepsiben és Tornán él jelentősebb számú görög katolikus közösség. A zsidó valláshoz tartozók száma Tornán és Szepsiben volt a legmagasabb (itt zsinagógájuk is volt), de a 19. század folyamán már szinte minden településen élt néhány zsidó család. A második világháború idején valamennyit elhurcolták, zömük a koncentrációs táborokban pusztult el, néhány túlélő bár visszatért lakhelyére, de rövidesen kivándorolt Palesztinába. Lélekszámuk mára alig néhány főre tehető. A történeti egyházak mellett a szerző említést tesz a baptista val-

lás képviselőiről is, akik legelőször Jabloncán tűntek fel, s bár más községekből is csatlakoztak hozzájuk, számukat megállapítani csak hozzávetőlegesen lehetséges. A másik, a térségben aránylag új vallási közösségnek számítanak Jehova Tanúi, akik száma azonban meglepően gyorsan növekszik, és Szepsiben már imaházuk is van.

A kötet végén magyar, német és szlovák nyelvű összegzés is olvasható, ami többek közt azért is fontos, mert ezáltal a szlovákiai magyar tájakon folyó néprajzi kutatások eredményeiről a szélesebb szakmai körökben is tudomást szerezhetnek.

Összegzésként elmondhatjuk, hogy Bodnár Mónika eddigi munkásságának köszönhetően a Bódva-völgye bekerült a néprajzi köztudatba, s az ott megvalósult kutatásoknak köszönhetően átfogó képet kaphattunk e vidék kultúrájáról. Tudomásunk van róla, hogy az utóbbi néhány évben a Miskolci Egyetem Vizuális és Kulturális Antropológiai Tanszékének munkatársai és diákjai is végeznek kutatást a Felső-Bódva völgyében, tehát újabb adalékok, újabb kutatási eredmények várhatók e térségről, amelyek hozzájárulhatnak a kialakított kép kiszélesítéséhez. Az azonban vitathatatlan, hogy a Bódva-völ-gyi néprajzi kutatások elindításában Bodnár Mónikának mindenképpen úttörő szerepe volt.

L. Juhász Ilona

Dokumenty z archívu Národnej banky Slovenska. Bratislava, 2001, 102. p.

A szlovákiai magyarság múltbeli gazdasági helyzetének vizsgálatai, a gazdaságtörténeti jellegű levéltári iratanyagok feldolgozására irányuló alapkutatások a kisebbségtörténeti kutatási programokon belül marginálisan jelennek meg. A szlovákiai magyar közösség gazdasági talpon maradásának, boldogulásának, anyagi-vagyoni státusvesztéseinek kérdéseivel, a közgazdasági folyamatok regionális/lokális szintű következményeivel, az egyes gazdasági ágazatokon belüli struktúraváltásaival, esetleg a felcsillanó lehetőségekkel (a gazdasági önszerveződés szerkezeti elemeivel, az érdekérvényesítő szervezetekkel, testületekkel, intézményekkel) a témával (elvétve) foglalkozó történészek is csak részinformációkkal, felemás interpretációkkal tudnak szolgálni.

Az egyes kisebbségtörténeti korszakokra vonatkozóan a már áthagyományozódott kortárs (emlékezet)irodalom többször idézett passzusai, valamint a jelenkori alapkutatások hiánya nem visznek/vihetnek közelebb bennünket a problémakör(ök) jobb megértéséhez. Csak olyan tényfeltáró kutatómunka világíthat rá múlt és jelen „gazdasági bázisának” erős és gyenge építőelemeire, amely során levéltári forrásokat (is) felhasználhatunk. A szlovákiai levéltári hálózaton belül 1993-ban jött létre az az intézmény, amelynek fondjai között olyan gazdasági hivatalok, egyesületek, pénzintézetek, szövetkezetek iratai találhatók, amelyek információhalmaza sokban segítheti a szlovákiai magyar gazdaság- és banktörténeti kutatásokat.

A Szlovák Nemzeti Bank Levéltára (Archív Národnej banky Slovenska) a fenntartó intézmény tevékenységével, 1993. január l-jén kezdte meg működését. Állománya, amely a jogelődök anyagaira épült, a mai Szlovákia területén a 19. század első felétől a közelmúltig működött takarékpénztárak, kereskedelmi bankok és jegybankok terjedelmes (150 fond) anyagát őrzi. A levéltári iratanyag legnagyobb része ugyan feldolgozatlan, de nagy információértékkel bír (alapszabályok, zárszámadások, jegyzőkönyvek, vezetőségi iratok, az üzletpolitika statisztikai adatai -takarékbetétek, jelzálogkölcsön stb., tisztviselőkés személyzet). A jelenlegi iratfeldolgozás főleg szlovák intézetekre irányul (a Szlovák Állam jegybankja, a Tatra banka).

A vidéki kis intézetek (amelyek nagy része 1920-1930 között személyzetét és ügyviteli nyelvét tekintve magyar volt, majd fokozatosan lemorzsolódott) és néhány jelentősebb „magyar” kereskedelmi bank (Pozsonyi I. Takarékbank, Barsmegyei Népbank, Dunabank, Hitelbank stb.) fondjai a kutatási területek kiterjesztését jelenthetik (országos szinten pl. pénzügyi kormányzat-bank viszony, bank-bank kapcsolat, bankegyesület; helytörténeti szinten: intézménytörténetírás).

A levéltár igencsak későn (a megalakulásától számított kilencedik évre!) jelentette meg válogatott, inkább reprezentatív jellegű

forráskiadványát Dokumentumok a Szlovák Nemzeti Bank levéltárából címmel. A kötet szerkesztői a válogatás kritériumaiként az iratok eredetiségét, jelentőségét, valamint az időrendi vezérfonalat választották, miközben a szlovák szakirodalom hiányosságaira is rámutattak. Az előszóban említett hosz-szabb távú, a szlovák bankügy „komplex” feltárását célul kitűző gondolat, úgy vélem, kezd megvalósulni, hiszen 2003-ban megjelent a szlovák pénz- és bankügytörténet érdekes keresztmetszetét nyújtó 2002. évi szakmai konferencia tanulmánykötete (Ludia, peniaze, banky. Zborník z konferen-cie. Bratislava, 2003, 525 p.).

A szlovák-angol párhuzamos szövegű könyv belső szerkezete a következőképpen fest: bevezetés, a szlovák bankügy fejlődésének rövid vázlata, ezen belül a) a szlovák bankügy kezdetei; b) a központi bankügy fejlődése 1939-ig; c) a Szlovák Nemzeti Bank 1939-1945 között; d) az 1945-1992 közötti időszak; mellékletként a csehszlovák/szlovák jegybankok vezető tisztségviselőinek, kormányzóinak névsora, jegyzetek, dokumentumok (20 db) és válogatott bibliográfia.

A bevezető tanulmányt lineáris történelemszemlélet (időrendben tárgyalja a kialakult struktúrákat) és a nemzeti elbeszélésmód jegyeinek (Szlovákia területének ahisto-rikus visszavetítése a múltba; „egyedi” és „régi gazdasági térségként” való szerepeltetése; a szlovák nemzeti sérelmek párhuzamos gazdasági síkon történő megjelenítése) sajátos keveréke jellemzi.

A kiadvány a pénzintézetek kezdeteit a 18. század végére és a 19. század kezdetére vezeti vissza, létrejöttüket csak a mai Szlovákia területén vizsgálja, eközben a magyarországi kontextust teljes mértékben mellőzi, így kerülhet sor néhány jelenség téves magyarázatára és adatolására (pl. az Első Osztrák Takarékpénztár kirendeltségeit fióknak minősíti, csak a pozsonyit említi, nem szentel figyelmet a korabeli törvényeknek, a felső-magyarországi régió hitelintézeteinek filantróp vonulatát a Stúr-generáció nemzetikulturális feladatokat felvállaló, „nemzetébresztő” aktivitásaihoz köti). A koncepció szerint a szlovák nemzetiségi „gazdasági bázist” a szociális feladatokat (is) ellátó „népi pénzügy” (l’udové penazníctvo) szerveződései és a részvénytársasági formák alkották. Valójában különböző tartalmú entitásokat kapcsol össze (szociális, emberbarát, közösségszervező csoportosulások és nyereségorientált intézetek). Kétséges, hogy ezek együtt alkothatják egy csak hipotetikusan, etnikai alapon elkülönített „gazdasági, pénzügyi alrendszer” pilléreit.

Az első Csehszlovák Köztársaság jegybankjai (Bankovy urad ministerstva financif, Národná banka Ceskoslovenska) 1919 után az Osztrák-Magyar Bank örökébe léptek (egyébként a kötet az Osztrák-Magyar Bank történetének kevés figyelmet szentel). Működésük a cseh bankszféra dominanciáját tükrözte. A szlovákiai fiókok csekély súllyal, a szlovák nemzetiségű tisztviselők alacsony számmal voltak képviselve. Mellesleg a kötetben csak érintett 1938. évi államjogi változásoknak a visszacsatolt területeken található hitelszervezeti szektort érintő következményeit (a cseh-szlovák jegybanki funkciók és a fiókhálózat megszűnését, a dél-szlovákiai területek pénzintézeteinek reintegrá-cióját a magyarországi bankszektorba stb.) alig ismerjük.

Az 1938-1945 közötti időszakra vonatkozóan a kutatásokat érdemes lenne kiterjeszteni egyrészt a megmaradt néhány magyar jellegű pénzintézetre, másrészt Esterházy János és a Pozsonyi I. Takarékbank kapcsolatára (Esterházy valószínűleg a szlovák-magyar gazdasági tárgyalások után kerülhetett az igazgatóságba, és lett a bank elnöke). Arra az intézetre, amely 1941-től „a szlovákiai magyarság elismert pénzintézetének” a szerepét töltötte be, és részt vállalt a Szlovákia és Magyarország közötti árucsere-forgalom pénzügyi lebonyolításában.

A bevezető tanulmány legjobban sikerült része a Tiso-féle rezsim jegybankjával (Slovenská národná banka) foglalkozik, annak területi hatáskörével, fiókhálózatával, a pénzelkülönítéssel és az új pénznem bevezetésével. A vázlatos tárgyalásból is kitűnik, hogy létrehozása mennyire összefonódott a szlovák állam megalakulásával és a német birodalmi akarattal, ugyanis a Národná banka cesko-slovenská szlovák érdekeket szolgáló átalakítása és az „önálló” szlovák pénzügyi pozíciók megszerzése 1939 januárjáig sikertelen volt. Az 1939. március végén le-

zajlott berlini tárgyalásokon dőlt el, hogy milyen alapról és milyen viszonyrendszerben kezdhette el tevékenységét (részvénycsomagjának 40%-a német kezekben volt, és az elnök tanácsadó testületén, a banktanácson keresztül felügyeletet gyakorolhattak). Pénzügyi politikája a hadigazdálkodás keretébe ágyazódott, szigorú állami kontroll alatt állt, és a német-szlovák klíringszerződésben vállalt kötelezettségeket kellett teljesítenie. Hitelpolitikája két területre koncentrálódott: az államnak nyújtott kölcsönökre (amelynek már 1943-tól inflációgerjesztő hatása volt) és a szlovák bankokkal szembeni szigorú hitelnyújtásra.

A kötet érdekes adatokat sorakoztat fel a bankszféra 1945-1948 között megvalósuló újjáalakításáról, valamint a szovjet modell erőszakos bevezetéséről. Nem említi, hogy a magyar pénzintézetek végét az államosítás és a kisebbségellenes intézkedések együttesen okozták, felszámolásuk az 1950-es évek elejéig tartott. Kimerítően foglalkozik a Národná banka Ceskoslovenska kereskedelmi tevékenységével, szervezeti felépítésével, amelynek a jegybanki funkciói a kommunista rendszerben degradálódtak. A szocialista irányított tervgazdaság részeként állami ellenőrzés alatt állt, hiteltámogatást nyújtott a korszak gazdasági programjaihoz (pl. Szlovákia iparosításához). Az 1990-ben kezdődő gazdasági reformfolyamat, majd az önálló Szlovákia létrejötte végül új alapokra helyezte a jegybank fejlődését.

A kiadvány visszatükrözi a jelenlegi szlovák gazdaságtörténet-írás erőteljes nemzetközpontú dikcióját. A szlovák etnikum 1918 előtti gazdasági helyzetét a magyarországi történésektől és folyamatoktól elszigetelve vizsgálja. A két világháború közötti időszak csehszlovák banktörténeti vonulatát egyoldalúan kezeli, az ezen a területen létező többnyelvű közeggel, a magyar ügyviteli nyelvet (Szlovákiában 1938-ig, részben 1945-ig) hivatalosan használó pénzintézetekkel nem foglalkozik. Az a benyomásunk, hogy a gazdaságtörténeti szakosodás a szlovák historiográfia egyik Achilles-sarka és komoly fáziskésés jellemzi.

A magyar (de a külföldi) gazdaság- és banktörténeti irodalom teljesítményei mintha csak töredékeiben (vagy még úgysem) jutnának el a szlovák kutatókhoz. A bemutatott kiadvány is példa erre, hiszen Kövér György, Pogány Ágnes vagy Tomka Béla közelmúltban megjelent szintetizáló igényű munkái nem jelennek meg a jegyzetapparátusban.

Gaucsík István

Keményfi Róbert: A gömöri etnikai térmozaik. A történeti Gömör és Kis-Hont vármegye etnikai térszerkezetének változása -különös tekintettel a szlovák-magyar etnikai határ futására. Komárom-Dunaszerdahely, Fórum Kisebbségkutató Intézet—Lili-um Aurum Könyvkiadó, 2002, 238 p. /Interethnica, 4./

Keményfi Róbert könyve nem könnyű olvasmány, nyilván elsősorban nem is az utca emberének szánta. Ebben az esetben azonban élhetnénk a gyanúperrel, nem öncélú, tel-jesftménycentrikus munkával állunk-e szemben?

Semmiképp! Szakmabelieknek, különösen magyarországiaknak nem ismeretlen sem a szerző, sem legújabb dolgozata, ami – mint könyve elején maga is írja – egy korábban publikált munkájának részben átdolgozott és újragondolt változata. A jelzett változtatásokkal, azok végeredményre gyakorolt hatásaival most nem kívánunk foglalkozni, figyelmünket a Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi Etnológiai Központja Interethnica című kiadványsorozatában megjelentetett utolsó változatra fordítjuk.

Elmondható tehát, hogy egy jól átgondolt, többször megfogalmazott, leülepedett és letisztult elméleti munkával van dolgunk. A kötet célja – mint ahogy a szerző ezt könyve elején világossá is teszi -, hogy bemutassa a történeti Gömör (és Kishont) vármegyében az utóbbi három évszázadban lezajlott etnikai változásokat, s teszi mindezt a napjainkig tartó folyamatok figyelembevételével. Ugyanakkor felhívja a figyelmet egy, az etnikailag homogén szlovák és magyar sávok között az utóbbi hetven évben keletkezett vegyes etnikumú sávra is (ez az a sáv, ahol tulajdonképpen a szlovákiai Gömör magyarjai élik mindennapjaikat), mely sáv térszerkezeténekfinomra hangolt vizsgálatát és bemuta-

tását tovább bonyolította a területen élő meghatározhatatlan vagy legalábbis nehezen meghatározható etnikumú (?) vagy nemzetiségű (?) cigányság/romák kérdéskörbe történő beemelésével. Itt gyorsan meg kell jegyeznünk, hogy az etnikai térszerkezet korrekt vizsgálata érdekében ez utóbbi elv teljesen jogos. A kérdéssel kapcsolatban Keményfi Róbert felhívja a figyelmet mindazon buktatókra (utalva az e témában eleddig lefolytatott vitákra), melyekkel minden kutatónak szembesülnie kell, ha „cigánykutatásra” adja a fejét. Kétségtelen, hogy magának a Ki a cigány? kérdésnek is könyvtárnyi irodalma van, meglátásunk szerint azonban ezek a nézőpontok több esetben is nem szakmai (etnográfiai, etnológiai, kultúr- vagy szociálantropológiai, szociológiai, művelődéstörténeti esetleg etno- vagy szociol-ingvisztikai), hanem érzelmi, elvétve politikai/politikaelméleti alapokon nyugszanak. A témával kapcsolatos vitákat megemlítve, a korábban megfogalmazott elméletekhez kapcsolódva, de azoktól tisztes szakmai távolságra építi fel szerzőnk saját válaszát a feltett kérdésre, melyre szüksége is van vizsgálódása végeredménye szempontjából. Itt jegyezzük meg – akár további kutatásokat is inspirálandó -, hogy érdemes lenne ezt a fajta kérdésfelvetést megismételni a kutatott vegyes etnicitású sávban a Ki a magyar? és Ki a szlovák? konstellációban is, ami már csak azért is nehezebben megválaszolható, mert míg a cigányság esetében a válasz meghatározásánál többen is nagy hangsúlyt helyeznek a „látható” antropológiai jegyekre, addig magyar-szlovák viszonyban ezt a „támpontot” mellőzni kellene.

Az alapdefiníciók tisztázása mellett Keményfi Róbert meghatározza kutatása céljait és a válaszok megadásához alkalmazott módszereket is. Könyve elején világossá teszi, miszerint arra a kérdésre keresi a választ, hogy hogyan alakultak ki a jelenlegi községi etnikai térszerkezetek és mit jelentenek ezek a nemzetiségi térstruktúrák a megyei etnikai határ szempontjából. Mint alkalmazott módszereket, a megyei szintű vizsgálatokhoz a társadalomföldrajzot (kultúr-geográfia) és annak egy részterületét, az etnikai földrajzot, a települési szintű vizsgálatokhoz pedig az etnikai földrajzot és a néprajztudományt jelöli meg, hozzáfűzve, hogy végső soron interdiszciplináris kutatásról van szó.

A könyv többfordulós, ennek értelmében a szerző vissza-visszatér egy-egy kérdéskörhöz, s közelít a problémához más szempontokból. A kutatást két síkban (pontosabban két térben) végzi párhuzamosan, de egymástól nem függetlenül: vizsgálja a térséget megyei szinten és települési szinten. A kutatás témája és a választott módszerek előrevetítik, hogy valamennyi hozzáférhető s a témához kapcsolódó statisztikai adatot figyelembe kell venni. Mindezeket Keményfi Róbert egyrészt a trianoni és a párizsi béketárgyalásokat lezáró szerződések, határmódosítások, politikai rendszerváltozások és a második világháború következményeivel, valamint mikroszinten a honfoglalástól napjainkig tartó eseményekkel, vallási és etnikai viszonyokkal, továbbá napjaink valós (elsősorban a szerző által tapasztalt) nemzetiségi viszonyaival egészíti ki. Az így kapott eredményt egy nemzetiségi-etnikai szempontból különleges település (Jolsva) példájával teszi szemléletesebbé, majd vonja le a következtetéseket, és a megállapított elméleti felvetések, elméleti törvényszerűségek mellett próbálja megrajzolni a tényleges helyzetet a történeti Gömör és Kis-Hont megyében.

Hogy nem akármilyen munkáról van szó, igazolják az alábbiak is: a könyvet 30 (!) térkép, 57 táblázat és 29 ábra teszi szemléletesebbé, érthetőbbé és más területeken dolgozó szakemberek számára is igazán értékessé. Mindezt gazdag irodalomjegyzék, szlovák és német nyelvű összegzés egészíti ki.

Keményfi Róbert: A gömöri etnikai térmozaik… című könyve nemcsak a nevezett térség kutatói számára nélkülözhetetlen munka, de más földrajzi és kutatási területek szakemberei is bátran meríthetnek belőle.

Pusko Gábor

Rövid URL
ID1149
Módosítás dátuma2016. június 9.

A (Cseh)szlovákiai magyarság történetének forrásai 1918-tól napjainkig. Az Országos Keresztényszocialista Párt dokumentumai

A Fórum Kisebbségkutató Intézet a közeljövőben új kiadványsorozatot indít Fontes históriáé… címmel, amely, mint a latin elnevezés mutatja, a történelem forrásait kívánja közreadni. Konkrétabban a...
Bővebben

Részletek

A Fórum Kisebbségkutató Intézet a közeljövőben új kiadványsorozatot indít Fontes históriáé… címmel, amely, mint a latin elnevezés mutatja, a történelem forrásait kívánja közreadni. Konkrétabban a szlovákiai (csehszlovákiai) magyarok múltjára és történelmére vonatkozó írásos, esetleg képi dokumentumokról van szó. Ezen témakör megadásával egyúttal időrendileg is behatároltuk a források kutatását. Ez azt jelenti, hogy azokkal az írásos dokumentumokkal kívánunk foglalkozni, amelyek az 1918-ban létrejött Csehszlovákiához csatolt felvidéki magyarság történetére vonatkoznak, beleértve természetesen az 1939-1945 közötti éveket, amikor a felvidéki magyarság egy része az önálló Szlovák Köztársaságban maradt a Felvidék egy részének Magyarországhoz történt visszacsatolása után. Sőt egy további pontosítás is szükséges. A két világháború közötti időszakban (1918-1939) Kárpátalja is Csehszlovákiához tartozott, ahol szintén jelentős magyar kisebbség élt. Tehát főleg erre az időszakra vonatkozóan ezen területek magyarságának történetével foglalkozó dokumentumok feltárása is kutatási céljaink között szerepel.

Nem szólva most az egynéhány megjelent dokumentumgyűjteményről, a szlovákiai (csehszlovákiai) magyarság történetére vonatkozó dokumentumok egy-egy tanulmánykötet függelékeként már a múltban is megjelentek. Itt most ezeket nem soroljuk fel. Ezt a sorozat első kötetének bevezetőjében tesszük meg. Szeretnénk azonban arra utalni, hogy az eddigi közlések néhány jellemző és bizonyára a történelem szempontjából fontos dokumentumot tártak a nyilvánosság elé. Ezzel szemben a nemrégen megindult kutatás szisztematikusan és a lehetőségek szerint teljes körűen kívánja feltárni és a forrásközlés legújabb tudományos-kritikai módszereivel kívánja közreadni a feltárt dokumentumokat. A feltárás lényege, hogy nyilvántartásba vegyük az adott témára vagy tárgykörre vonatkozó összes írásos és képi dokumentumot. Sőt azt is szükséges feltárni, ha egy adott dokumentumcsoport a múltban megsemmisült. Sokatmondó lehet az a körülmény vagy ok, amely ezek megsemmisüléséhez vezetett.

Az alábbiakban az előkészületben lévő egyik kötetből közlünk részleteket. A kötetben az Országos Keresztényszocialista Párt történetére vonatkozó 1919-1936 között keletkezett dokumentumok kerülnek közlésre. A dokumentumok feltárója és válogatója, valamint a kötet összeállítója Angyal Béla, aki előzőleg összefoglaló munkát jelentetett meg a csehszlovákiai magyar pártpolitika történetéből. A közeljövőben megjelenő forrásgyűjteménybe 109 dokumentumot soroltunk. Ezek magyar, szlovák és cseh levéltárakban folytatott kutatások eredményeként, illetve a korabeli sajtóban megjelent cikkek és tudósítások alapján kerültek a kötetbe. Az alább közölt hat dokumentum tehát válogatás az előkészületben lévő kötet 109 dokumentumából.

A közölt dokumentumok számozva, időrendben követik egymást. Valamennyi elé egy rövid regesztumot, tartalmi kivonatot illesztettünk. A válogató továbbá jegyzetekkel látta el az egyes dokumentumokat, valamint valamennyihez magyarázó megjegyzést fűzött, amely a jegyzeteket követően a dokumentum jelzete után olvasható.

1.

Komárom, 1919. május 17. A Komáromi Lapok hírlapi beszámolója Pozsony vármegye ideiglenes törvényhatósági bizottságának május 12-i üléséről, amelyen a magyar képviselők külön nyilatkozatot tettek közzé a magyarság jogai és a magyar állam területi épsége érdekében.

Pozsony vármegyének a cseh-szlovák kormánybiztos által kinevezett ideiglenes törvényhatósági bizottsága f. évi május 12-én tartotta első közgyűlését.

Ez a közgyűlés históriai fontossággal bír a magyarság szempontjából s éppen azért le kell szögeznünk annak eseményeit. Le kell szögeznünk annál is inkább, mert Komárom vármegye északi felének és Komárom szabad városnak helyzete úgyszólván teljesen azonos Pozsony vármegyéével s így az események későbbi folyamán valószínűleg nálunk is fel fog merülni hasonló nyilatkozat és óvástétel szüksége, mint amilyet a pozsony megyei magyar bizottsági tagok előterjesztettek.

A zsupáni jelentés előterjesztése után először dr. Juriga Nándor szólalt fel s egyebek közt kijelentette, hogy minden magyart édes testvérének tekint, akikkel szívesen működik együtt egymás védelmében. Elsőrangú kötelességének tekinti, hogy hálás köszönetét fejezze ki Bartal Aurél volt főispán-kormánybiztos iránt, a ki a háború alatt atyai gondoskodással védte a nép érdekeit s nem tett különbséget a különféle nemzetiségű lakosság között. Indítványozza, hogy a közgyűlés szavazzon köszönetet Bartal Aurélnak. A közgyűlés az indítványt egyhangúlag elfogadta.

Majd Bartal Aurél volt főispán-kormánybiztos szólalt fel s körülbelül a következőket mondotta:

Egészen különös és idegen helyzetben vagyunk ma itt ebben a teremben s éppen azért nem veszik tőlem rossz néven, ha szomorúság szól ki a szavaimból. Közéleti működésemet, mint 25 éves gyerek ennél az asztalnál kezdtem meg s azóta e vármegye jó és rossz sorsában mindig megállottam helyemet s mindig együtt éreztem e vármegye lakosságával. Együtt érzek most is s ez az együttérzés rója rám azokat a kötelességeket, melyeket hazánk mai válságos helyzetében is híven kívánok teljesíteni.

Furcsa, hogy ma mint kinevezett ember vagyok itt, de végtére az emberek sorsa az isten kezében van, isten irányítja, isten gondviselésében meg kell nyugodnunk, azokon változtatni nem lehet. Amikor múlt ősszel Magyarországban saját honfiainak hitványsága és alávalósága folytán a vörös anarchia ütötte fel fejét, az entente hatalmak, hogy ezt az országot amelynél szebb, jobb a világon nincs, megmentsék, csapatokat küldtek Magyarország területére, s a mi vidékünknek a megszállását a cseh-szlovák kormányra bízták. A kormány ide zsupánnak kinevezte Zoch Sámuel modori evangélikus lelkész urat. Mikor én erről a kinevezésről értesültem, megvallom, nagy megnyugvást éreztem, mert hisz a nagytiszteletű urat ismertem, ismertem tisztességes egyéniségét, jó szívét, mely jó szívének számtalan jelét láttam a háború alatt s mikor megtudtam, hogy az ő kezébe kerül a vezetés, tudtam, hogy az ő jó szíve, gondolkozása atrocitásokra nem fog vezetni, keresztényi szeretet fogja irányítani tevékenységét s azt a csapást, mely bennünket magyarokat ért, az ő szíve jóságával elviselhetővé fogja tenni.

Mint a vármegye lakosságának képviselője, csak elismeréssel nyilátkozhatom a zsupán úr eddigi működéséről, csak elismeréssel nyilatkozhatom az entente csapatok azon részéről, mely mondhatom saját tapasztalatomból, hogy azoknak, akiknek közvetlen érintkezésük van a csapatokkal, az a meggyőződésük, hogy ezek tisztességes csapatok, nem erőszakoskodók, egyenesen a katonai végzések teljesítésére szorítkoznak.

Ennek dacára, mint magyar embernek csak egy kötelességem lehet, nyilatkozatot kell tennem s óvást kell emelnem a magyarság jogai s a magyar állam területi épsége érdekében. Mindenkinek, aki higgadtan gondolkozik, meg kell értenie, hogy nekünk magyar bizottsági tagoknak ez az első teendőnk, melynek elmulasztása bűn lenne saját nemzetünk ellen.

Ezután felolvassa a vármegye magyar bizottsági tagjai által aláírt következő óvástételt és nyilatkozatot:

Miután Magyarország azon területeinek hovátartozandósága, melyeket az entente hatalmak csapatai megszállva tartanak és amelyek a cseh-szlovák köztársaság birtokában vannak, sem a párisi békekonferncián, sem törvényes formában még rendezve nincs, a köztársasági kormánynak a közigazgatásunknak a fennálló törvényektől eltérő rendezésére vonatkozó rendelkezéseit időelőttieknek tartjuk, azokat törvényeseknek ez idő szerint el nem ismerhetjük.

Midőn ennek dacára itt megjelentünk s kinevezésünket elfogadjuk, tesszük azt azért, hogy így részeseivé válva a megye közigazgatásának, a megye velünk ugyan-egy nézetet valló lakosságának, különösen a magyarságnak érdekeit megvédhes-sük és szolgálhassuk.

Ünnepélyesen óvást emelünk az ellen, hogy ezen tényünk bárki által a jelen állapot végleges, törvényes volta elismerésének vélelmeztessék.

Pozsony, 1919. május 12-én.

Bartal Aurél, Id. Samarjay Emil dr. Gülcher Jakab, Kollárik József dr., Gálfy Gáspár, Svigruha Pál, Komzala Károly, Álló István, Farkas Péter, Faulhamer Ferenc, Nagy Károly, Bognár Ignác, Hochmann János, Pongrácz Frigyes, Bittó Dénes, Zichy József gróf, Bartal Ferenc, Szüllő Géza, Vermes Zoltán, Katona Móric.

Az óvás előterjesztése után Bartal Aurél élt a zárszó jogával, majd gróf Zichy József az alábbi beszédben csatlakozott az óváshoz:

Az igen tisztelt zsupán úr és a tisztelt gyülekezet kegyes lesz megengedni, hogy csak néhány szóval álláspontomat körvonalazzam és leszögezzem, megjegyezve, hogy én az imént felolvasott nyilatkozatokhoz hozzájárulok.

172 Dokumentumok

Tartozom evvel politikai múltamnak, tartozom mindazoknak, kik eddig megbecsülésükkel megtiszteltek.

Kötelességemnek tartottam e testület tagjává való kinevezést elfogadni, mert úgy hiszem, hogy jobb szolgálatot teszünk a közügynek, ha annak intézésében részt veszünk, mintha a kormányzatot – előzékenysége dacára – azon helyzetbe hozzuk, hogy sine nobis1 – de nobis intézkedjék. Évek hosszú során át a magas, a nagy politikától tartózkodtam, igen hálátlan dolog ez, most is fokozott mérvben ez a szándékom és midőn fájdalommal tölt el hazám integritásának példátlan csorbítása, csak azt jegyzem meg, hogy nemzetiségemet soha sem fogom eltagadni, – ezt tót ajkú polgártársaink sem tették a múltban az övékre nézve. Magyar voltam, magyar vagyok, magyar leszek utolsó leheletemig, de ez nem fog gátolni abban, hogy az új államnak, mely esetleg szülőföldemen alakult, lojális alattvalója legyek s gyenge erőmmel segédkezzek ott, ahol éppen saját nemzetbelieim számára ezt a nagy változást és átalakulást elviselhetőbbé tehetem.

Szókimondó voltam egész politikai életemben – az leszek most is. Amilyen becsületesnek tartom ott, ahol ez szükséges, a nyílt sisakkal való harcot, ép úgy vetem meg az alattomos konspirálást.

Sajnálattal kell egyúttal konstatálnom, hogy érzelmi szempontból állásfoglalásomat lényegesen előmozdítják azon események, melyek szomszédságunkban lejátszódnak, melyek nem államalkotó és fenntartó, de egyenest minden jogot eltipró tényekben nyilvánulnak. Magyarország túlélte a tatárjárást, túlélte a török uralmat, túl a germanizáló abszolutizmust, túl fogja- e élni azon feldarabolását, melyet a Habsburg-ház szerencsétlen politikája hozott rá, – ez a jövő titka – ezt fellebbenteni nem vagyok illetékes.

Hogy a jelenlegi szánalmas állapotok nálunk kedvező és állandó jelleget öltse-nek, ez legelső sorban azon mérsékelt, igazságos, tapintatos és államférfiúi bölcsességtől fog függni, mellyel a hatalom gyakorlói az új államot kormányozni fogják.

Lényegesen fog ehhez még az is járulni, ha a Párizsban székelő areopagus2 megköti a végleges békét.

Ezeket kívántam kijelenteni azon reményben, hogy mindazon tapintatos kijelentéseket, melyeket a zsupán úrtól ismételt alkalommal hallottunk – tetteivel is honorálni fogja s ezen esetben bízvást mondhatom, hogy önzetlen közreműködésre számíthat, kivált ha az őszinte, nyílt szó meghallgatását is programjába vette fel.

Zoch Samu zsupán-kormánybiztos készséggel elismeri, hogy a készülőben levő új államalakulatnak kötelessége figyelembe venni a magyar nyelvű lakosság psi-chológiai helyzetét. Ezért azt javasolja, hogy a közgyűlés vegye tudomásul a Bartal Aurél által előterjesztett óvást és nyilatkozatot.

A közgyűlés a zsupán indítványát egyhangúlag elfogadta s a magyar bizottsági tagok óvását tudomásul vette.

Komáromi Lapok, 1919. május 17. 1-2. p. A szerző megjelölése nélkül.

Jegyzetek

1.   Nélkülünk.

2.   Az ókori Athénban a legfelsőbb törvényszék. Utalás a béketárgyalásokra.

A dokumentum közlőjének megjegyzése:

Az 1919 elején kinevezett Pozsony megyei bizottságban több olyan személyt találunk, akik később kulcsszerepet játszanak az OKP-ban, illetve a csehszlovákiai magyar pártokban, pl. Bartal Aurél, Bittó Dénes, Szüllő Géza. Kinevezésükkor a magyar politikai vezetők először kerültek szembe a passzivitás vagy aktivitás kérdésével, amely a kisebbségek egyik nagy dilemmája volt. Attól tartottak, hogy ha elfogadják a csehszlovák hatóság kinevezését, azzal elismerik az új hatalmat, és a párizsi békekonferencián a magyar békeküldöttség pozícióit gyengítik. Ha a passzivitást választják, a magyar kisebbség képviselet nélkül marad. Mint a fenti cikkből is kitűnik, az aktív részvétel, az érdekképviselet felvállalása, a sérelmek kimondása mellett döntöttek, és a felolvasott állásfoglalással igyekeztek ennek a magyarokra nézve negatív politikai üzenetét ellensúlyozni.

2.

Pozsony, 1919. november 23. A Népakart című hetilap tudósítása Szlovenszkő magyar nyelvű papjainak november 19-én megtartott gyűléséről, amelyen a nagyszombati érseki helynökhöz címzett memorandumot fogadtak el, kifejtve azt, hogy el vannak szakítva fő pásztoruktól, az esztergomi érsektől, és január óta nem kapják meg járandóságaikat. Tiltakoznak az egyház autonóm jogaiba és az iskolai vallásoktatásba való beavatkozás, valamint az egyházi vagyon elkobzása ellen.

Szerdán, f. hó 19-ikén Szlovenszkó magyar nyelvű papjai gyűlést tartottak, melyen elhatározták, hogy sérelmeik orvoslása érdekében és óhajaik előterjesztésével memorandumot intéznek a nagyszombati érseki helynökhöz.

Az egyhangúlag elfogadott memorandumban, melyet Palkovich esperes szerkesztett, kifejtik, hogy az új politikai helyzet következtében főpásztoruktól el vannak szakítva, minek következtében sok irányban visszás helyzet keletkezett. Eltekintve attól, hogy az egyházmegye fej nélkül áll, sok anyagi kár is származik a helyzetből, mert sokan már például január óta nem kapják meg járulékaikat. Adassék meg az érintkezés lehetősége a főpásztorukkal. Tiltakoznak az egyházi vagyon elkobzása ellen, mivel az egyházi vagyon kulturális célokra szolgál. A magántulajdon alapján álló kormány csak váltságdíj fejében veheti át az egyházi birtokot.1

Tiltakoznak az egyház autonóm jogaiba és az iskolai vallásoktatásba való beavatkozás ellen.

Ezután Tyukos János püspöki esperes indítványozta a keresztény magyar iskolaszövetség megalakítását, hogy tradícióinkat megvédje, amire ezeréves ittlétünk és kilencszáz éves vallásunk folytán jogunk van. Erre a célra az összes keresztényeknek, akár katolikusok, akár protestánsok, egyesülniök kell. Az iskolakérdéssel kapcsolatosan a tanítók anyagi helyzetének rendezésére tanítói gyűlés egybehívását indítványozta.

A gyűlésre meghívott Haverla Péter dr., a keresztényszocialista párt központi igazgatója, kifejtette a keresztényszocializmus programját. Rámutatott a világeseményekre, melyek bizonyítják, hogy egyedül a keresztényszocializmus képes az ösz-szehalmozódott energiákat a helyes útra terelni. Az események igazolják, hogy a társadalmi kérdés az osztályharc alapján meg nem oldható, hanem csakis a krisztusi elvek alapján, az összes társadalmi osztályok kölcsönös együttműködésével. Felhívja oltártársait, hogy híveiknek ne csak lelki táplálékot nyújtsanak, hanem testi táplálékban is részesítsék őket. Az összes keresztényeknek, felekezeti és nemzetiségi különbség nélkül a keresztényszocializmus zászlaja alatt kell egyesülniök. Jelszavuk legyen: „Keresztény testvérek egyesüljetek.” Foglalkozik a tanítók, közalkalmazottak, ipari munkások és kisiparosok helyzetével, s kimutatja, hogy csak úgy fognak helyzetükön javítani, ha erős politikai párt: a keresztényszocialista párt keretében fognak szervezkedni.

Ezután Tobler János, a keresztényszocialista párt központi főtitkára a keresztényszocialista párt és szakszervezetek megszervezéséről tartott előadást.

Népakarat, 1919. november 23. 2. p. Szerző megjelölése nélkül.

Jegyzet

1. A Palkovich Viktor gútai esperes által szerkesztett emlékiratot felterjesztették a nagyszombati érseki helyetteshez.

A dokumentum közlőjének megjegyzése:

A magyar alsóbb papság döntő többsége nem tudta elfogadni az állam fordulatot, és az ellenállásukat csak növelték az új állam vallásellenes intézkedései. Évekig megoldatlan volt a megszállt területek egyházmegyéinek az esztergomi érsekséghez való viszonya. A pozsonyi keresztényszocialista központ két vezetőjének jelenléte a gyűlésen arról tanúskodik, hogy igyekeztek, mint később látni fogjuk, sikerrel, bevonni a katolikus alsó papságot a párt szervezésébe.

3.

Pozsony, 1920. március 28. A Népakarat c. hetilap tudósítása az Országos Keresztényszocialista Párt március 23-án Pozsonyban megtartott első kongresszusáról. Ezen megválasztották a párt országos vezetőségét, valamint országos elnökét, Lelley Jenő nyitrai ügyvéd személyében. Döntést hoztak továbbá arról, hogy a még nem ratifikált békeszerződés ellenére részt vesznek a csehszlovákiai nemzetgyűlési választásokon, amelyre jóváhagyták a jelöltek listáját.

Március hó 23-án tartottuk meg a vigadó nagytermében az első országos keresztény szoc. kongresszust. A tárgysorozat legfontosabb pontja a választások ügyében való állásfoglalás és a jelölések kérdése volt. Kongresszuson 179 község volt bizalmi férfijai útján képviselve.

A kongresszust !/2ll órakor Haverla Péter ideiglenes központi igazgató nyitotta meg, üdvözölvén a megjelenteket, és az elnöki szék elfoglalására dr. Z_e//eyJenő nyitrai ügyvédet, az ottani keresztény szoc. párt elnökét kérte fel.

Dr. Lelley méltatta a mai idők jelentőségét, rámutatott a keresztényellenes világromboló törekvésekre, amelynek egyik eredményeképpen a magyarországi bolsevizmust állította oda, mely egy virágzó és gazdag országot rövid néhány hónap alatt romba döntött, amit vallástalan egyének őrjöngése idézett elő.

Utána Tobler János központi főtitkár ismertette a keresztény szoc. eszmék térfoglalását Szlovenszkón. Hosszú tartalmas beszédet sűrűn az általános tetszés hangos megnyilvánulása szakította meg.

A 3. pont az országos pártvezetőség megválasztása volt. A kongresszus egyhangúan megválasztotta a következőket:

Helybeliek: dr. Kiss Albert egyetemi dékán, Haverla Péter segédlelkész, Nagy Dezső építőmester, dr. Moravitz Zoltán ügyvéd, Magyar János iparos, Somosközy János vasmunkás, dr. Neumann Tibor ügyvéd, Tobler János főtitkár, Varjú József titkár, Oncsák Gyula a Népakarat felelős szerkesztője, dr. Jabloniczky János ügyvéd, Rigele Alajosné, dr. Bozóky Géza egyetemi tanár, Sulva Gy. iparos. Vidékiek: Csaposs Géza pléb. (Nagylég), Czistler István segédlelkész (Galánta), Letocha József segédlelk. (Léva), dr. Szunyogh Ferenc bencéstanár (Komárom), Jakatits Sándor kántortanító (Dunaszerdahely), dr. Okolicsányi Tibor ügyvéd (Ipolyság), Győry Vilmos segédlelkész (Hidaskürt), Varga Géza földmunkás (Deáki), dr. Póor Gyula ügyvéd (Szencz), Rudnay Béla földbirtokos (Alsózsember), dr. Lelley Jenő ügyvéd (Nyitra), dr. Fleisch-mann Gyula (Kassa), Wirth (Kassa), Vargha (Kassa), Tószt (Kassa)1, Gerl Árpád ker. titkár (Somorja).

Ezután a választások kérdésére tért át a kongresszus. Dr. Póor Gyula (Szencz) következőket mondta:

Mindenekelőtt egy fontos kérdést kell megvilágítanunk, t. i. a nemzeti kisebbségek részvételét a választásokon, hogy passzív magatartást tanúsítsunk-e, vagy pedig részt vegyünk-e a választásokban. A passzivitást a törvény tiltja meg, és meglehetős súlyos büntető szankciókat helyez kilátásba a passzív magatartást tanúsító polgárok részére.2 De meggyőződésünk ellentétben áll azzal, hogy a választásokban részt vegyünk. De az adott helyzettel számolva részt kell vennünk a választásokban már csak azért is, hogy a magyarság minden esetre kellő képviselettel bírjon, hogy érdekeit mindenkor megvédje. Tehát bele kell mennünk a választásokba, azonban nem zárkózhatunk el a tények elől, s ezért következő határozati javaslatot terjeszti a kongresszus elé.

„Minthogy a cseh-szlovák köztársaság és Magyarország között a békeszerződés nemzetközi jogilag még megkötve nincsen, minthogy a cseh-szlovák köztársaság választási törvénye a nemzeti kisebbségek, nevezetesen a magyarság és németség megkérdezése nélkül hozatott, minthogy a Szlovenszkó területének nagy részén katonai diktatúra van, a politikai-, sajtó és szólásszabadság, nemkülönben a gyülekezési jog korlátozva van, annyira, hogy a választásokon a népakarat szabadon meg nem nyilvánulhat, ennélfogva a keresztény szociális párt mérlegelés tárgyává téve azt, hogy vajon a választásokban egyáltalán részt vegyen-e, arra az álláspontra jutott, hogy dacára a fenti körülményeknek a nemzeti többségek védelme szempontjából úgy jár el helyesen, hogyha a választási küzdelmet az adott helyzetben felveszi, és az aktivitás terére lép.”

Dr. Kiss Albert (egyetemi tanár) azt ajánlja, hogy e végtelenül fontos resolutió3 végleges megszövegezésére háromtagú bizottságot küldjön ki a kongresszus. Az elnök javaslatára ebbe a bizottságba dr. Kiss Albert, dr. Póor Gyula és dr. Moravitz Zoltán választatnak be.

176 Dokumentumok

A kongresszus az előterjesztett javaslatok és az elnök felvilágosító szavai után a választásokban való aktív részvétel mellett döntött.

Az ideiglenes pártvezetőség javaslatára a kongresszus a következőket jelöli a XVI. (érsekújvári) választókerületben a képviselőházi választásokra:

dr. Lelley Jenő ügyvéd (Nyitra);

dr. Jabloniczky János ügyvéd (Bratislava);

Tobler János munkás, szakszervezeti főtitkár;

Palkovich Viktor esperes (Guta);

dr. Póor Gyula ügyvéd (Szencz);

Varga Géza földmunkás (Deáki);

Haverla Péter segédlelkész (Bratislava);

Dr. Okolicsányi Tibor ügyvéd (Ipolyság);

Morvay Kálmán nyergesmester (Nyitra);

Letocha József tanár (Léva);

Varga Ferenc gyári munkás (Bratislava).4

Pótjelöltek:

Szabó Kálmán kisgazda (Vágselye);

3. és 4. helyre lapzártáig még nem történt döntés.

A sajtó- és agitációs mozgalomra vonatkozó részt dr. Móravitz Zoltán terjeszti elő s fejtegeti annak szükségességét. Az agitációs kérdést Tobler főtitkár fejtegeti a kiküldöttek előtt és felhívja figyelmüket arra, hogy az agitációval karöltve kell haladnia a sajtónak is. Sajnos nélkülözzük azt s azért felhívja a jelenlévőket, hogy hassanak oda szervezeteikben, hogy a keresztény szoc. hetilapok a legrövidebb időn belül napilapokká fejleszthetők legyenek. A kiküldöttek legnagyobb érdeklődéssel és lelkesedéssel fogadták s egyhangúlag felhatalmazták a központi pártvezetőséget, hogy a „Népakarat”-ot napilappá fejlesszék. Az erre vonatkozó anyagi hozzájárulásaikat már előre biztosítják.

Csaposs Géza nagylégi plébános szólal fel ezután és kijelenti, hogy a javaslatot mindenkinek el kell fogadnia és felkéri a helyi szervezet vezetőit, hogy hazamenve, szervezeteikben mindenütt a központ által a lap fejlesztésére szolgáló alaphoz a helyi szervezetek is a legnagyobb mértékben járuljanak hozzá. Egyben a sajtóalap gyarapítására ajánlja, hogy a jelenlevők már most tehetségükhöz képest adakozzanak.

Rudnay Béla (Alsózsember) 5000 kor.-t és gyűjtőíven 11.000 kor.-t tesz a sajtóbizottság asztalára. Zedwitz grófnő meg 3000-t. Miután a vidéki helyi szervezetek képviselői egymásután adakoznak saját személyükben, biztosítva azt, hogy a helyi szervezetek részéről való anyagi hozzájárulás a legrövidebb időn belül biztosítva lesz.

Hozzászóltak még: Bozóky Géza egyetemi tanár (Bratislava), Tyukoss János esperes (Püspöki), Varga István (Bratislava), Nagy Mátyás (Udvard).

A kongresszus lefolyása meggyőzte a jelenlevők mindegyikét arról, hogy a keresztény szoc. pártszervezetek fegyelmezettsége és áldozatkészsége szép reményekre jogosítja a pártot a közeli választási campagnere, mikor ily rossz közlekedési viszonyok között ennyi ember jelenik meg különböző helyekről, hogy a választásokra vonatkozólag kifejtett egységes álláspontot jutassák kifejezésre a vidéki szervezetekben.

Népakarat, 1920. március 28. 1-2. p. Szerző megjelölése nélkül.

Dokumentumok 177

Jegyzetek

1.   A kassai tagok esetében hiányzik a foglalkozás és a legtöbbjüknél a keresztnév is. Wirth Gyulát biztosan lehet azonosítani, a Tost testvérek esetében nem lehet tudni, vajon Barnáról vagy Lászlóról van-e szó. Vargha keresztneve ismeretlen.

2.   A 123/1920. számú képviselő-választásról szóló törvény értelmében a választásokon való részvétel a választójoggal rendelkezők számára kötelező volt, távol maradni csak a törvényben meghatározott esetekben lehetett. Az indokolatlanul távolmaradókat pénzbüntetéssel lehetett sújtani. Sb. Rocník 1920. cís. 123.

3.   Határozat, döntés.

4.   A képviselőjelöltek végleges listája, amely leadásra került az érsekújvári választókerületben, a következőképpen alakult: 1. Lelley Jenő; 2. Jabloniczky János; 3. Tobler János; 4. Daxer Henrik; 5. Palkovich Viktor; 6. Póor Gyula; 7. Varga Géza; 8. Haverla Péter; 9. Okolicsányi Tibor; 10. Morvay Kálmán.

A dokumentum közlőjének megjegyzése:

Az OKP első kongresszusának az országos pártvezetőség megválasztásán kívül arról kellett döntenie, részt vegyen-e a párt a közelgő nemzetgyűlési választásokon. Lelley az újonnan megválasztott országos elnök és az alakuló keresztényszocialista párt vezetősége határozottan kiállt a választási részvétel mellett, hiszen a magyar kisebbség nem maradhatott politikai képviselet nélkül.

4.

Budapest, 1920. június 20. Tuka Bélának, a pozsonyi Erzsébet Tudományegyetem tanárának jelentése Teleki Pál magyar külügyminiszter részére a felvidéki magyarbarát szlovák pártok csehellenes politikai szervezkedéséről és a szervezkedés kudarcairól. A jelentés a Jehlicska Ferenc szlovák politikussal való bécsi találkozáson elhangzott információk alapján készült.

Budapest, 1920. június 20.

Jelentés

A felvidéki magyar és magyarbarát tót pártok cseh ellenes politikai szervezkedéséről és kívánalmairól

Az alábbi „jelentés” írásba foglalóját az elmúlt héten távirati úton Bécsbe rendelték,1 ahol egy felsővidéki politikus2 várta. Kölcsönös megállapodás szerint a jelentést tevő előadása a jelen irat szerzője által főbb pontokban feljegyeztetett és a feljegyzés helyes mivolta a jelentéstevő útján ellenőriztette, nehogy a feljegyzésbe tárgyi hibák csússzanak be.

A jelentéstevő 1920 január óta a tót főosztálytól3 7-8 vármegye politika és részben katonai megszervezésére kapott megbízatást. Az alábbi jelentés megbízatás eredményéről számol be.

A) A politikai megbízatás eredménye vajmi csekély volt. Okok: 1. Ellentmondó jelszavak forgalomba való hozatala. Január havában Szüllő Géza Apponyi „Szózatát” hozta hírül, miszerint a felvidék hazafias lakossága a választásokon nem vehet részt. Egy hónappal később Lelley azt jelentette, hogy a fővezérrel és miniszterelnökkel folytatott tárgyalásnak eredményeképpen a választásokban

178 Dokumentumok

való részvétel igenis hazafias kötelesség és közölte, hogy a kormány 8 millió szokolt4 bocsát a választások céljára.

2.  Pénzhiány. A beígért összeg azonban nem jelentkezett, mert a magyar kormány a választásokra előirányzott összeget csak csekély részben és nagyon későn utalta ki. Április 5-én 150.000 szokol érkezett, pedig a választás április 18-ára volt kitűzve. Ez az érthetetlen és a legnagyobb fokban káros késedéimeskedés a magyarbarát pártokat nagyon kínos helyzetbe hozta, mert a választásokban való részvétel egyik feltétele a választási névjegyzék kinyomtatására előirányzott s a zsupán kezeihez lefizetendő 20 000 szokol képezte, amely összeget 2 héttel a választások megejtése előtt kellett volna átadni. Ha néhány áldozatkész hazafi ezt az összeget nem zsirálja5 s így váltóra való kölcsönvételét lehetővé nem teszi a magyarság Pozsonyban a választásokból egyszerűen kimaradt volna.

3.  Politikai akarnokok előtolakodása. Nagy visszatetszést keltett Bartal Aurél a régi zsidó liberális ére korifeusoknak6 törtetése, akik újból feltűntek a láthatáron és érvényesülni szerettek volna. Tolakodásuk undort és bizalmatlanságot keltett a magyar keresztény kurzus őszinteségét illetőleg.

4. A magyar és méginkább tótság politikai iskolázatlansága s a politikusok kicsinyes személyeskedése.

5.  Indiszkréciók. Budapesten elkövetve a melyek a megszállt területen tömérdek embert vittek bajba. így például Lelleynek hazatérése után egy nyitrai társaságban megmondták, hogy a fővezérnél volt kihallgatáson, – egy másik politikusnak, hogy Pestről 150 000 szokolt hozott.

B) Hasonló eredménytelenség jellemzi a jelentéstevő által tervbe vett katonai szervezkedést is főleg a következő okokból:

1. A felsővidéken nem kevesebb, mint 12 külön bíró szervezett emberei jelentek meg (sic!), akik ellentétes híreket hoztak forgalomba ellentmondó utasításokat adtak a lakosságnak. E visszás állapot általános bizalmatlanságot keltett mindenfelé.

2.  Egyes szervezetek, főleg Bulissa emberei, magyar részről fegyveres beavatkozást helyeztek kilátásba, mégpedig több ízben, záros határidőn belül. A határidők elmulasztását követő csalódás általános lehangoltságot keltett.

3.  Más propaganda szervek a lakosság népszavazással és a megszállt területek visszacsatolásával hitegették: – magától értetődik, hogy a világháborút követő antimilitarista hangulat és ilyen jelszavak hangoztatása mellett senkinek sem volt kedve katonai szervezetekbe tömörülni.

4.  Bulissa és Mészáros a Felvidékre olyan embereket küldtek, akik agitálás helyett dőzsöltek és lerészegedve végzetes fecsegéseket vittek véghez. Természetes, hogy ezekkel a veszedelmes emberekkel komoly és előrelátó ember szóba sem állt. De bizalmatlanná lett más, arra hivatott szervek embereivel szemben is.

5.  A szervezés céljaira beígért tisztek elmaradtak.

6.  A hadügyi kormány a tót főosztály szervezeteiről nem is vett tudomást, azokat egyáltalában nem támogatta.

7.  Illetéktelen egyének, mint péld. Bánó őrnagy Magyaróvárott az ügy érdekei ellen dolgoztak, az illetékes szervek háta mögött.

8.  Cseh agentprovokatőrök7 sok embert jutattak börtönbe.

9.  A zsidó sajtó agitáció a magyarság ellen fordult és a hangulatot rontotta.

Dokumentumok 179

C)  A felsővidék hangulata. A jelen pillanatban nem a legjobb és ha a politikai helyzet változatlan marad, nemcsak nem fog javulni, hanem előreláthatóan annyira megromlik, hogy egy év múlva a tótság apatikus lesz, a magyarság pedig a haza iránt gyűlölettel lesz eltelve. Okok:

1.  A magyarság a szervezkedés eddigi eredménytelenségén rendkívül elkedvetlenedett.

2.  A cseh agitáció ezt a közvetlen hangulatot a sajtó, a pénz a cseh agitátorok boszorkányos ügyessége révén nagyszerűen kiaknázta. A csehek a magyarság egy részét főleg a régi dzsentri nem egy vezető emberét belevonták üzleteikbe, fényes keresethez jutatták s a vesztegetés e burkolt formájának igénybevételével behódo-lásra bírták.

3.  A tótság között pártviszályok dúlnak. – vezető politikusai személyeskedéssel fecsérlik el az időt.

4.  Srobár miniszter minden képzeletet meghaladóan korrupt uralmát Dérer Iván minisztersége alatt valamivel tisztességesebb közigazgatás váltotta fel, amely a tótság körében általános megnyugvást keltett.

A mondatokból nyilvánvaló, hogy a tervbe vett katonai beavatkozásnak minél előbb be kell következnie, mert ha a Csehszlovák állam némileg konszolidálódnék, a Magyarországhoz való csatlakozás vágya kérdésessé válik és csak több évtized múlva következnék be újból.

D)  A jelenlegi viszály helyzet orvosolására különböző gondolatok merültek fel; -a fontosabbak a keresztény pártok képviselőinek felfogása szerint a következő:

1.  A vezető magyar politikusok a felszabadító akciók központosítását követelik.

2.  A Hlinka párt önálló akciót sürget. Abban az esetben, ha a magyar kormány eddigi hibás és minden kritikán aluli magatartását folytatná, önálló cselekvésre szánja el magát. Megjegyzendő, hogy Hlinka ez idő szerint Tvrdy befolyása alatt a magyar megoldás híve.

3.  A magyar-német s a most alakulóban lévő tót keresztényszociális párt szintén bizonyos fokig Budapesttől független mozgalmat követel.

E)  Jelentéstevő nézetei aszerint a legközelebbi és a legfontosabb tennivalók a következők:

1.  Bulissa és Mészáros minden komolyságot nélkülöző, sőt határozottan káros akciói és szervezetei menten leszerelendők.8 Ha a magyar kormány ezeket az élős-di szervezeteket tovább is tűri vagy azokat támogatja, hitelét fogja veszíteni az egész Felvidéken.

2.  A budapesti agitációs- és propaganda központnak a kormánytól és a pártoktól való függetlenítése az akció sikere érdekében múlhatatlanul szükséges. Szükséges pedig a cseh kémrendszer miatt, amelynek exponensei bent ülnek a hivatalokban és a pártokban azokhoz a legkönnyebben férnek hozzá. Egy cseh főtisztviselő vallomása szerint még a minisztertanácsi jegyzőkönyvek másolatait is megszerezték; ezeket egy tanár közvetítette; újabb időben ezt a tanárt lefülelték. Azóta a minisztertanácsi jegyzőkönyvekhez nem tudnak hozzáférni.

3.  Minthogy a cseh kémrendszer főleg Budapestet hálózta be, föltétlenül szükséges az ellenkémszolgálat céljaira kis detektív-különítmény létesítése. Megfelelő pénzösszeg ellenében a csehektől meg lehet kapni összes budapesti kémeik s a velük összeköttetésben álló tisztviselők jegyzékét. A cseh kémkedés meghiúsítása-

180 Dokumentumok

nak legegyszerűbb módja az volna, hogy a cseh kémek informátorai hazug híreket kapnának s ezek akaratlan terjesztésével patrónusaikat tévútra vezetnék.

4.  A eddigi széthúzó, rendszertelenül sőt vajmi gyakran ellentétes irányban működő akciók központosítása olyképpen történnék, hogy a nagyszámú propaganda szervek munkáját két központ venné át. Az egyik Budapesten székelne és csakis katonai hírszerzéssel és propaganda kifejtésével foglalkoznék. A belső szervezés munkáját a Pozsonyban létesítendő központ venné át, amely a budapestivel egy Köpcsényben székelő és minden tekintetben megbízható tiszt útján érintkeznék. A szervezkedés céljaira szükséges pénzküldemények átvétele Bécsen át történnék.

A belső szervezés munkáját intéző központ főszerve a forradalmi kormány volna, melynek már most, a fegyveres beavatkozás előtt meg kellene alakulnia a magyar kormány által való elismertetése után az utóbbival diplomáciai ügyvivő útján állandó összeköttetésben maradna. Viszont a magyar kormányt a tót kormánynál szintén e diplomáciai ügyvivő képviselné egyben pedig az ügyvitelt ellenőrizné. E tót kormány látható része Slovenskon kívül semleges helyen, lehetőleg Bécsben székelne s ott egy kisebb minisztertanácsot képezne és kiküldöttjei útján a külfölddel rendes diplomáciai összeköttetést létesítene. A kormány többi Slovenskon belül működő tagjai a felszabadulás pillanatáig titokban maradnának. A felszabadulás után a kormány külső és belső tagjai a Magyarországhoz való csatlakozás előkészítése végett egyesülnek a magyar unió kimondásáig az ügyeket közösen vezetnék. A kormány tagjai a slovenskoi pártok összes árnyalatait képviselnék.

5.  Az akció egyöntetűségének biztosítása föltétlenül megkívánja, hogy a pesti központ csakis a pozsonyival érintkezzék.

6. Az eddigi akció teljes leszerelése nem szükséges, nem is kívánatos, már csak azért sem, hogy az igazi működését leleplezzék. A központ függetlenségének hangoztatása nem azt jelenti, hogy a magyar kormánytól hermetice el kell zárkóznia, hanem az, hogy eltérő és ellentmondó rendelkezések alól felszabaduljon és egységesen irányítva az egész akciónak egységes irányt adjon.

7.  A cseh zsidó sajtó ellensúlyozása végett a jó irányú magyar és tót sajtó anyagi támogatása múlhatatlanul szükséges.

A magyarbarát tót néppárttal és a kassai tót nemzeti tanáccsal összeköttetésben álló politikai pártok felfogásának ismertetése végett legyen szabad a fenti jelentést megtoldani a következő megjegyzésekkel:9

1. A számottevő tót politikusok közfelfogása szerint a Felsővidék felszabadítása csakis tót nemzeti mozgalom alakjában lehetséges, mégpedig

a) az entente miatt, amely a magyarság részéről kiinduló és hódító háború jellegével bíró akciót nem engedne meg.

b)  a tótság miatt, amely az ilyen hódtó háború jellegével bíró fegyveres beavatkozás politikai következményeitől fél s azért az ilyen akcióval szemben annyira bizalmatlan, hogy ez a bizalmatlanság az egész beavatkozás sikerét a legnagyobb mértékben veszélyeztetné.

A tótság az itt alakult komitét a felsővidék képviselőinek sohasem fogja elismerni, benne nem képviselteti magát, sőt az, mint amolyan hívatlan prókátor egész Európa színe előtt desavuálni10 fogja. A felsővidék forradalmasításának politikai részét a komitére bízni egyértelmű volna az egész ügy tönkretételével.

Dokumentumok 181

2.  A tótság fél a felvidékre visszatérő harcias magyar elemek hazafias túlzásaitól, a katona különítmények kegyetlenkedéseitől, általában a fehér terror kinövéseitől, melyeket a csehek által támogatott Bécsi Magyar Újság rikító színekkel ecsetel a lakosságba a keresztény kurzus ellen nagy ellenszenvet szuggerál. A bizalmatlanság eloszlatása végett föltétlenül szükséges lesz szakértő tisztek vezetése alatt álló helybeli karhatalmi csapatok szervezése, amelyek a felszabadulás után a rendet fenntartanák.

3. A tót kérdés általában az ország területi integritásának kulcsa Budapesten van. A Felvidéken végtelenül kínos benyomást kelt a magyar pártok torzsalkodása, a magyar politikusok törtetése, kicsinyes személyeskedése s a legfontosabb közügyeknek pártszempontok szerint való elbírálása, végül pedig a kormány gyászos gyönge-sége és tehetetlen vergődése. A tótság nem bízik benne, hogy a kormány komolyan gondol a megszállt területek felszabadítására és kételkedik a megcsonkított Magyarország erkölcsi és fizikai erejében. Itt a legfőbb ideje annak, hogy a magyar kormány végre valahára minden kétséget kizáró módon tudassa a tótság képviselőivel:

a) van e komoly szándéka a Felvidék felszabadítása érdekében akcióba lépni?

b)  Hajlandó e a Felvidék tót részének az akció sikere érdekében a politikai kezdeményezés és szervezkedés jogát megadni, azt elismerni és támogatni?

c)  a hazafias és mérsékelt elemek felkarolásával a magyarbarát megoldás sikerét biztosítani, a kassai tót nemzeti tanács végrehajtó kormánytanáccsá bővülő alakját elismerni és az akcióba lépését idejekorán lehetővé tenni. Végül

d)  hajlandó-e az élősdi, tisztára személyes érdekeket képviselő, rendszerint az ügy érdekei éllel dolgozó mellékakciókat minden rendelkezésre álló eszközzel leszerelni, illetve ártalmatlanná tenni.

Ha a kormány higgadt megfontolás után azt találná, hogy az adott viszonyok között a Felvidék felszabadítása érdekében akcióba nem léphet, kötelessége e szomorú tényt őszintén és kertelés nélkül beismerni, hogy a változott viszonyoknak megfelelő politikai szervezkedést idejekorán meglehessen kezdhető.

Ha ellenben a kormány akár a tót nép zömében, akár a magyarbarát megoldás híveinek őszinteségében kételkednék, sokkal jobban teszi, ha e megoldást becsületes híveit a politikai mezeinek elhagyására nyíltan felszóltja, mintha titkos ellenintézkedésekkel körmönfont sakkhúzásokkal működésüket megakasztja és politikai ellenfeleik támogatásával szándékainak őszinteségét a tótság és Európa színe előtt kompromittálja, amint ezt a tisztelettel mellékelt s a hadvezetőség által a Felvidéken terjesztett rágalmazó röpirat eléggé tanúsítja.

MOL K 64,1. csomó, 7. tétel, 168/res/1920. f. 254-260. Aláírás nélküli gépelt tisztázat.

Jegyzetek

1.    Teleki Pál külügyminiszter 1920. június 19-én számjelsürgönyt küldött Varsóba Jehlicska Ferencnek, hogy utazzék Bécsbe. Lásd MOL K 64, 7. tétel, 15/res/1920.

2.    Tuka Béla.

3.    A Nemzetiségi Minisztérium Tót Főosztályáról van szó, amely elsősorban a szlovák autonómiatörekvések támogatásával látta elérhetőnek Magyarország területi integritásának visszaállítását.

182 Dokumentumok

4.  Csehszlovák korona.

5.  Váltókezességet vállalja.

6.  Tekintélyes vezető.

7.  Be ugrató titkos rendőrkém.

8.  Bulissa Károly és Mészáros Gyula vezetésével a magyar kormány támogatásával folytatott propagandaakcióról van szó. Bulissáék 1919 végén és 1920 elején elsősorban röplapok terjesztésével igyekeztek a csehek ellen hangolni és a Magyarországhoz történő visszatérésre buzdítani a szlovák lakosságot, valamint forradalmi hangulatot létrehozni a megszállt északi területen. Az akció azonban kudarcba fulladt.

9.  Ettől a résztől kezdve Jehlicska saját véleményét, illetve az általa vezetett Magyarbarát Tót Néppárt álláspontját írja le.

10. Meghazudtol, megcáfol.

A dokumentum közlőjének megjegyzése:

Az irat hátlapjára a külügyminisztériumban kézzel ráírták az iktatószámot és az érkezés dátumát „168/Res/1920 Érk. VI. 30.” Több kézzel írt, nehezen olvasható pár szavas megjegyzés mellett tisztán olvasható a jelentéstevő neve: ” Tuka Béla.”

A magyar kormány által támogatott, Csehszlovákiával kapcsolatos akciók két kulcsfigurája találkozott Bécsben, és foglalta össze álláspontját a szlovákiai helyzetről. Jehlicska Ferenc, aki Lengyelországban próbálkozott szlovák emigráns tanács megalakításával és külföldi propagandával, valamint Tuka Béla, a volt pozsonyi egyetemi tanár, aki a belföldi szervezkedés legfőbb vezetője volt ebben az időben. Helyzetértékelésük viszonylag reálisnak mondható. Tuka javaslatiból nem sok minden valósult meg, a kalandor katonai szervezkedéseket a magyar kormány azonban hamarosan leállította.

5.

Pozsony, 1929. február 4. A Keresztényszocialista Naptár (1930) rövid beszámolója a keresztényszocialista párt IV. országos kongresszusáról, amelyet Pozsonyban tartottak 339 hivatalos küldött részvételével. Szüllő Géza országos elnök beszédének és a szónokok felszólalásainak ismertetését követően sző szerint közli a párt programját, amelynek „sarkalatos célkitűzése Szlovenszkő és Ruszin-szkő közjogi autonómiájának kivívása”.

Múlt évben február negyedikén1 gyűltek össze kongresszusra az országos keresztényszocialista párt szervezeteinek kiküldöttei a pozsonyi Vigadó nagytermében. Előtte és utána csikorgó hideg, de ezen a napon megenyhült az idő, mintha a jó Isten kegyelme mosolygott volna ránk a derült égről. Minden vonat hozott ismerőst, barátot, fegyvertársat, eljött kelet és nyugat, Szlovenszkó és Ruszinszkó, magyar és szlovák, német és román, értelmiség és munkásság, hogy együtt áldozzanak azoknak az eszméknek, amiket az országos keresztényszocialista párt hirdet. Hatalmas seregszemle volt ez, olyan, mint amikor a hadvezér számba veszi hadseregét, melyet győzelemre kell vezetnie. 339 hivatalos kiküldött volt jelen, akik összesen 459 községi pártszervezetet képviseltek. Büszkeséggel állapíthatta meg a párt kiváló vezére, dr. Szüllő Géza nemzetgyűlési képviselő, hogy az utolsó kongresszus óta, mely három év előtt volt Kassán, a párt 66 %-kal erősödött.

Minden rendezést szorgos előmunkálatoknak kell megelőzniök. Bizony gondot okozott a sok embernek értesítése, az igazolványok kiosztása, az elhelyezésről való gondoskodás, de ahol szeretet és akarat van, ott nem marad el az eredmény sem. Minden simán programszerűen bonyolódott le.

A Vigadó nagyterme az alkalomhoz méltóan ünnepi külsőt öltött. Az emelvényen az elnöki asztal körül délszaki növények csoportja díszlett, a terem bejáratánál fehér karszalagos rendezők sürögtek; akik az elhelyezkedésre ügyeltek föl. A kongresszus tíz órára volt hirdetve, de már 9 órától kezdve szállingóztak a fekete ruhába öltözött kiküldöttek. A párt vonzó erejére mi sem jellemzőbb, mint az, hogy egyeseknek milyen nagy utat kellett megtenniök. Voltak, akik egyhuzamban huszonnégy órát utaztak, hogy résztvehessenek a kongresszuson. Becsületes magyar gazdák hozták el szeretetüket Pozsonyba, akiknek arcát barnára sütötte a kalászt érlelő nap. Jöttek egyszerű munkások, akik bizony fillérenkint adták össze keresményükből az útiköltséget. Iparosok, akik ezen a napon letették szerszámaikat, mert meghallották a nemes cél sürgető hívását. Hallottunk zamatos magyar szót, tősgyökeres szlovákot, gyorsan pergő németet és csodálatos, hogy milyen békésen megfért egymás mellett a három nyelv; mindenki boldog volt együtt tapsoltak az elhangzott beszédeknek – bármilyen nyelven is mondották el, – mert minden szó szívük óhaját fejezte ki.

A kongresszus lefolyását, az elhangzott szónoklatokat részletesen közölték annak idején az újságok. Kimagasló esemény volt dr. Szüllő Géza országos elnök beszéde, akit melegen ünnepelt a hallgatóság. Minden gondolata egyszerű és logikus volt, hogy szinte csodálkozott az ember, hogy az igazságot ilyen tömören is meg lehet mondani. A szavai oda sújtottak, ahová irányozta őket. Mindazáltal minden politikán túl a legmeghatóbb jelenet az volt, amikor egy délceg pozsonyi kislány virágcsokorral ajándékozta meg a pártvezért és a magyar nők törhetetlen ragaszkodását tolmácsolta fajukhoz és hitükhöz. Kedves találkozása volt a politikának és az emberi momentumoknak, hogy ugyanazon a napon volt Szüllő Géza születési napja is. Zúgott az embererdő, egybevegyült az „éljen” és a „nech zije”2, amikor erről, az egyik szónok megemlékezett.

A kongresszus délelőtt tíz órakor kezdődött, de bizony még délután két órakor is ott szorongott a legtöbb kiküldött a székeken és áhítattal hallgatta a szónokokat. Akik eltávoztak, azokat is rövid idő múlva vissza csábította a kíváncsiság. A beszédek tárgya ama téma körül mozgott, hogy miképpen lehet az itt élő őslakosság erejét átmenteni a jövőbe. Gazdasági, kulturális, szociális és közigazgatási kérdések kerültek napirendre és a szónokok, pártunk tartományi képviselői döntő érveket sorakoztattak föl amellett, hogy csakis a keresztényszocialista program mellett való kitartás tud minket megsegíteni célunk elérésében.

A párt negyedik kongresszusán ismét erőssé kovácsolódott az akarat, mely a keresztény szeretet és szilárd meggyőződés alapján oldja meg a kérdéseket, amelyeket a hatalom nem akar vagy nem tud elintézni. Szükség volt erre a találkozásra, mert megismertük egymást annak a nagy családnak gyermekei, akik szétszórva Szlovenszkó és Ruszinszkó hegyei között, összejöttünk, hogy személyes barátság pecsétjével lássuk el a közös eszméhez való ragaszkodásunkat.

A kongresszus után közös ebédre, gyűltek össze a résztvevők, majd este ugyancsak a pozsonyi Vigadó nagytermében az Országos Fehér Bál fejezte be az emléke-

184 Dokumentumok

zetes napot, amelyről a krónikás, ha egyszer meg fogja írni az itteni magyarság küzdelmes élettörténetét, csak elismerő szavakat találhat.

Programunk3

Az országos keresztényszocialista párt programja: az állampolgárok közti teljes egyenjogúság, a keresztény elvek érvényesítése a közéletben s minthogy ezeket Szlovenszkóban és Ruszinszkóban csupán az önkormányzat, autonómia biztosíthatja, ezért pártunk sarkalatos célkitűzése Szlovenszkó és Ruszinszkó közjogi autonómiájának kivívása.

Követeljük az autonóm szervek teljes szabadságának biztosítását és a kinevezési rendszer megszüntetését.4

Követeljük az ügyvédi kamara teljes önkormányzatát.

Követeljük a járásoknak a kisebbségi szempontok igazságos figyelembevételével történő’ új rendezését.

Követeljük a nyelvrendeletben megszabott jogok kiterjesztését, hogy mindenki szabadon használhassa anyanyelvét a hatóságok és bíróságok előtt. A felekkel való érintkezés a kisebbségi nyelven történjék, a kisebbséghez tartozóknak a hatósági végzések anyanyelvükön adassanak ki.

Követeljük, hogy a hontalanok ügye rendeztessék. Mindazokat, akiknek az államfordulatkor itt állandó lakhelyük volt, automatikusan, minden formaság mellőzésével csehszlovák állampolgároknak kell elismerni.

Követeljük, hogy az állami szolgálattól senkit nemzetisége miatt el ne zárjanak.

Követeljük az elbocsátott tisztviselők visszavételét.

Követeljük a nyugdíjasok járulékainak egységes rendezését. Követeljük a földreform revízióját. A földet azok kapják, akik dolgoztak rajta, nem pedig telepesek.

Követeljük az erdőreform politikamentességét.

Mezőgazdaságunk fejlesztéséhez követeljük az állam támogatását.

Képviseletet követelünk a szlovenszkói országos gazdasági tanácsban a nemzeti kisebbségek számára.

Követeljük, hogy az állam Szlovenszkó és Ruszinszkó iparának és kereskedelmének fejlesztését minden erejével előmozdítsa.

Követeljük a kisiparnak olcsó hiteltőkével és gépekkel való ellátását.

Követeljük a határátlépés megkönnyítését.

Követeljük a szlovenszkói ipar védelmét a csehországi ipari termeléssel szemben. Tiltsák meg az állami és nagyipari üzemeknek a kisipar körébe vágó munkák elvégzését, amely körülmény kisiparosainkat egzisztenciájukban támadja meg.

Követeljük az évek óta sürgetett szlovenszkói vasútvonalak megépítését.

Követeljük, hogy a vasúti tarifát a csehországi nívóhoz viszonyítsák. Útjaink jókar-ban tartása, új utak, hidak stb. építése elsőrangú érdeke az ország iparának és kereskedelmének.

Az adózás terén általában követeljük a szlovenszkói lakosságot terhelő adók leszállítását.

Követeljük, hogy az adókivetés reális alapon történjék.

Követeljük, hogy az adóföllebbezésnek halasztó hatálya legyen a behajtásra.

Követeljük az életszükséglet cikkeket drágító forgalmi adó eltörlését.

Követeljük, hogy az adóbizottságokban az adófizető közönség bizalmi emberei foglaljanak helyet.

Dokumentumok 185

Követeljük, hogy a szociális biztosítónak Szlovenszkóban összegyűjtött tőkéit hiteligényekjutányos kielégítésére használják föl.

Követeljük, hogy az állami üzemeknél és vállalkozásoknál, építkezéseknél, idevaló szakembereket és munkásokat alkalmazzanak nemzetiségi megkülönböztetés nélkül.

Követeljük a nagymérvű kivándorlásnak, amely elsősorban a szlovenszkói és ru-szinszkói őslakosságot sújtja, orvoslását, a munkanélküliség leküzdését, munkaalkalmak és kényszermunkák foganatosítását.

Követeljük, hagy a mezőgazdasági szezonmunkások alkalmaztatási viszonyait törvényes úton szabályozzák.

Követeljük árvaházak, kórházak és szegényházak létesítését.

Követeljük a rokkantak járulékának fölemelését és a szociális szempontok figyelembevételével történő rendezését.

Követeljük a betegsegélyző pénztárak autonómiáját. A betegsegély, a nyugdíj és rokkantbiztosítás igazságos reformját.

Követeljük, hogy a kislakás építő hathatós támogatásban részesüljön olcsó telek, hosszú lejáratú kölcsön nyújtásával.

A kisebbségek számára szabad kulturális fejlődést követelünk.

Követelünk arányos számú iskolát a kisebbségek számára mind az állami, mind a felekezeti iskolákban.

Követeljük az államosított felekezeti iskolák visszaadását a felekezeteknek.

Követelünk arányos számú iskolát a kisebbségek számára minden fokozatban.

Követeljük a magyar főiskola visszaállítását és teljes kiépítését.

A kisebbségek számára kizáróan kisebbségi tannyelvű szakiskolákat követelünk. Tiltakozunk az ellen, hogy az egyes szaktanfolyamok oktatási nyelve kizáróan az államnyelv legyen és a kisebbségi oktatást párhuzamos osztályok fölállításával intézzék el.

Teljes szabadságot követelünk a felekezeti, községi és magániskolák létesítésére.

Követeljük az állami támogatás kibővítését, az állami segély emelését a felekezeti és községi iskolákban működő tanerők számára.

Követeljük mindennemű külföldi oklevél nosztrifikálásának lehetővé tételét.

Követeljük a zár alá vett egyházi vagyon föloldását.

Követeljük a kongrua-törvény méltányosság szerinti revízióját és legsürgősebb végrehajtását.

Követeljük a kulturális és gazdasági egyesületek szabad alakításának és zavartalan működésének biztosítását.

Követeljük a sajtótörvénynek a teljes véleményszabadság elve alapján való megreformálását.

Követeljük, hogy a magyarországi sajtótermékek előtt nyissák meg Szlovenszkó és Ruszinszkó határait.

Követeljük a nyelvrendeletben meg állapított jogok kiterjesztését.

Követeljük, hogy a kisebbségi színészet ügyét olyképpen rendezzék, hogy a színészek bármely szlovenszkói és ruszinszkói városban előadást tarthassanak.

Követeljük a kisebbségi színiévad beosztása terén fennálló igazságtalanságok megszüntetését.

186 Dokumentumok

Követeljük, hogy minden kisebbségi színészetet érintő kérdésben a kisebbségi kulturszervek hozzájárulásával döntsenek.

Követeljük az állami költségvetésnek a hadügyi és külügyi szolgálatra irányzott tételeinek csökkentesét.

Követeljük az általános hadkötelezettség eltörlését, a milícia bevezetését, miként azt az alkotmánytörvény biztosítja.

Követeljük a külpolitika terén a szomszédállamokkal való jóviszonynak azonnali megteremtését, mert ez az állam létérdeke.

Keresztényszocialista Naptár az 1930 közönséges évre. Kiadta: a szlovenszkói Országos Keresztényszocialista Párt központja. É. n. [1929] 46-49. p. Szerző megjelölése nélkül.

Jegyzetek

1.   Ez a dátum téves, az OKP 4. kongresszusára 1929. február 5-én került sor Pozsonyban.

2.   Éljen – szlovákul.

3.   Az eredeti szövegben is itt jegyzet van, amely így hangzik: „Az országos kongresszuson fölolvasta Böhm Rudolf országos pártigazgató.”

4.   A tartománygyűlés tagjainak csupán kétharmadát választották, egyharmadát a központi kormány nevezte ki, ezzel biztosította a mindenkori kormánykoalíció a többségét.

A dokumentum közlőjének megjegyzése:

A keresztényszocialista párt IV. kongresszusa látványos külsőségek között zajlott le Pozsonyban, és az erőt volt hivatott demonstrálni. A párt három év alatt történt 66 százalékos erősödését, amelyet a kongresszuson bejelentettek, a választási eredmények nem igazolták. A párt új programja a kisebbségi sérelmekre és az értékmegőrzésre összpontosít. A korábbi programokkal összehasonlítva jól megfigyelhető, hogy a baloldali gazdasági követelések háttérbe szorultak.

6.

Budapest, 1935. december. Sziillő Gézának, az Országos Keresztényszocialista Párt elnökének feljegyzése Edvard Benes köztársasági elnökké választása körüli egyeztetésekről a csehszlovák nemzetgyűlés magyar képviselői, illetve a magyar külügyminisztérium között.

Aide mémoire1

Benes megválasztása előtt a Külügyminiszter úr utasítása a következő volt:

1)  Ha létrejön egy olyan kombináció, amely megbuktathatja Benest, akkor ehhez a csoporthoz kell csatlakozni.

2)  Ha ilyen csoport nem alakul, akkor passzív magatartás a kötelező, üres lappal kell szavazni.

3) Ha azt látjuk, hogy Benesnek igen nagy többsége van, akkor ezzel a többséggel kell meni.

1935. december 10.: A közös klub ekként határozott.

1935. december 13-án Rückl pápai kamarás, üveggyáros Esterházy Jánost felkereste Benesnek azzal az üzenetével, hogy az elnökválasztás előtt a magyarok ügyében vele tárgyalni szeretne. 1935. december 14-én Esterházy Budapestre jött, én Prágában voltam s neki itt információkat adtak, a nemzetiségi osztálynál2 és a Külügyminisztérium. 1935. december 15-én Esterházy Benessel beszélt, az információkat betartotta, kijelentette, hogy egyedül nélkülem választ adni nem tud, a beszélgetést ab referendum3 veszi. December 16-án Esterházy engem, aki semmiről sem tudtam4, reggel felkeresett és kérte, hogy vele együtt menjek a Külügyminiszter úrhoz. A Külügyminisztériumban Bessenyey báróval való előzetes megbeszélés után Pataky államtitkár urat is odahívtuk és együttesen mentünk be a külügyminiszter úrhoz velünk volt Bartók pozsonyi konzul is. Tárgyalás után a Miniszter úr a következőket mondta: válaszom dodonai lesz, mert az adott viszonyok és a nyerhető előnyök a választás előtti nap politikai stádiuma alatt ítélhető csak meg, a döntést reám bízza.

Én kijelentettem, hogy erőviszonyaink és helyzetünk folytonos gyengülését ismerve, a Benessel való tisztességes alkut jónak látom, a felelőséget ezért vállalom. Pataky, Bartók, Esterházy álláspontomat magukévá tették. 1935. december 17-én reggel a közös klub összeült. A tárgyalásnál azonnal éreztem, hogy valami nem stimmel, mert Szent-lvány, aki az egész idő alatt Prágában volt, tárgyalt a magyar követtel és tárgyalt a vele sokszor szoros viszonyban levő agrár-csehekkel és agrárnémetekkel.

A közös klubban hosszú, terjedelmes és nívótlan vita volt és szédületes perspektívákat állítottak egyesek fel az esetre, ha Benes megbuknék. A vitát félbeszakítottam délután fél 4-kor Jaross, Esterházy és én Beneshez mentünk, ahol másfél órát tárgyaltunk. Amikor Benestől fél 6-kor a képviselőházba jöttünk – mert fél 6-ra volt a közös klub ülése kitűzve – egy téves telefonkapcsolást vett fel titkárom, Cerny belügyminiszter titkára Szent-lvány helyett hozzám telefonált azzal, hogy Cerny üzeni Szent-lvány-nak, hogy az estére kitűzött tárgyalás elmarad. (Természetesen miután tudomást szerzett a detektívek útján a belügyminiszter, hogy mink a külügyminiszternél megegyeztünk.) Délután 6 órakor a közös klubbot ismét összehívtam, Benessel való tárgyalást elreferáltam, és ezek után úgy határoztunk, hogy mind a két párt Benesre szavaz.

December 18-án a szavazás Benesre ekként meg is történt.

December 19-én Szent-lvány és Jaross Budapestre jöttek, a Külügyminisztériumban úgy referáltak, hogy a közös klub nem egyöntetűen foglalt állást, hanem a keresztényszocialista párt Benesre szavazott, a nemzeti párt Benes ellen szavazott. Ebből a referádából az a konzekvencia lett levonható, hogy a magyarság álláspontja nem volt egységes, a magyarság meggyengült, kompromittálta magát és a miniszter úr intenciói nem váltak be.

Ez az információ helytelen volt és nem fedi a tényeket.

Bizonyítékok:

1) Ide csatolom a Prágai Magyar Hírlap-ban megjelent Jaross és Esterházy által parafáit hivatalos kommünikét, amely megjelent 1935. december 18-án. Ez szórólszóra azt tartalmazza, hogy a közös klub elhatározta, „hogy Benes külügyminiszter úr jelöltségét támogatja”

2)  Ide csatolom Jarossnak az Est-ben leadott interjúját, ahol ipsissima verba5 elismeri, hogy elfogadták és támogatták a magyar pártok Benes jelöltségét.

3)  Idecsatolom a Prager Presse december 19-i számát, amely hivatalosan igazolja, hogy az elnökválasztásnál megjelent 440 törvényhozó, ebből 340 szavazott Benesre; 24 szavazott Némecre; 76 szavazólap üres volt.

Mivel Heinleinék kijelentették, hogy 66 szavazólapot üresen adtak le, mivel a fasciszták kijelentették, hogy 6 szavazólapot üresen adtak le, mivel Hencik lengyel-ruszin képviselő kijelentette, hogy üres lappal szavazott; így csak egy üres szavazólap maradt fenn, ez az egy szavazólap lehet, hogy a magyar nemzeti párt által beadott üres szavazat. Ez azonban bizonyít kettőt:

1)  Hogy a magyar nemzeti párt a keresztényszocialista párttal együttesen szavazott, tehát a kívánt egység megvolt,

2)  Másodszor bizonyítja azt, hogy erre az egy üres lapra vagy Jaross, vagy Szent-Ivány tarthat igényt, de az bizonyos, hogy ketten egy lappal nem szavaztak.

OSZK KT, Szülló hagyaték, fond X, X/ll. Gépelt keltezés nélküli, aláíratlan tisztázat.

 

Rövid URL
ID1148
Módosítás dátuma2017. április 26.

Milena Zelenáková: A Cheszlovák köztársaság megalakulása és a szlovákiai ágostai hitvallású evangélikus egyház

A Szlovákiában működő evangélikus egyház a csehszlovák köztársaság első éveiben nem magánegyház, esetleg titkos társaság volt, hanem nyilvános társadalmi szervezet. Ez határozta meg politikai szerepét...
Bővebben

Részletek

A Szlovákiában működő evangélikus egyház a csehszlovák köztársaság első éveiben nem magánegyház, esetleg titkos társaság volt, hanem nyilvános társadalmi szervezet. Ez határozta meg politikai szerepét is.1 Az első világháborút lezáró békeszerződések következtében beálló változások nem csupán az államok közötti határokat érintették, hanem jelentős változást hoztak az európai egyházak területi szerkezetében is. Ebből a szempontból a legmesszemenőbb következménnyel az Osztrák-Magyar Monarchia szétesése és a Német Birodalom határainak megváltozása járt. A történelmi Magyarországot érintő békeszerződések a térség összes utódállamának egyházi territóriumát érintették.2

A szlovákiai evangélikusok számára döntő változást hozott ez az időszak. Csehszlovákia megalakulása ugyanis a Szlovákia területén működő evangélikus egyháznak a magyarországitól való elválását eredményezte. Ez azonban azzal is járt, hogy a szlovákiai területen levő evangélikus egyház irányítás nélkül maradt, s szükségessé vált, hogy az új állam határain belül egy teljesen önálló egyházszervezet jöjjön létre. Erre a budapesti központ teljes kompromisszumképtelensége is okot adott. A magyarországi evangélikus egyház teljes integritásának megőrzése esetén ugyanis alkalom nyílt volna arra, hogy a magyarországi egyházi hivatalok beavatkozzanak az új állam szuverén ügyeibe.

Az, hogy a szlovákiai evangélikusok egyértelműen a Csehszlovák Köztársaság és az önálló egyházszervezet mellett tették le voksukat, elsősorban nemzetiségi hovatartozásuk következménye volt. A szlovákiai evangélikusok nagy többsége ugyanis szlovák volt, míg a magyarok és németek kisebbséget alkottak. Emellett a szlovák evangélikusok tudatában erős volt a nemzetébresztő tradíciók továbbélése is.

A Csehszlovák Köztársaság demokratikus berendezése, a vallásszabadság alkotmányban való megerősítése és a kisebbségek nemzetközi szerződésekben is rögzített védelme jó feltételeket teremtett az önálló szlovák evangélikus egyház megalakulásához. Az pedig, hogy a szlovákiai evangélikusok lojálisak voltak Csehszlovákiával szemben, az állam és az egyház kölcsönös respektálásához vezetett. Az állam megfelelő feltételeket biztosított az egyház megalakulásához és működéséhez, elegendő tere volt egyházpolitikai reformjainak végrehajtásához, amelyre az egyház reagálhatott, s kifejezhette esetleges ellenérveit is. Az evangélikus egyház önállóságához vezető első lépésként az evangélikus egyházi és világi tisztségviselők 1918. november 4-én Liptószentmiklóson megtartott tanácskozása értékelhető, amelyen a jelenlévők egyöntetűen az önálló egyház mellett szavaztak.3

A következő lépésnek az a tanácskozás számított, amelyet a szlovákiai evangélikus vezetők kérésére Szlovákia teljhatalmú minisztere, Vavro Srobár hívott össze 1919. január 21-ére Zsolnára.4 A tanácskozáson elfogadták azokat az elveket, amelyek szerint az új egyház megalakul és működni fog. Ennek érdekében az állam a tanácskozás által javasolt személyekből egy generális egyháztanácsot hívott össze, amely az evangélikus egyház törvényhozó zsinatáig volt hivatott az egyház ügyeit intézni. A tanácskozás ezen kívül egy memorandumot is elfogadott, amelyben olyan rendkívüli intézkedések meghozatalára kérik a kormányt, amelyek lehetővé tennék az egyházon belüli állapotok, valamint az egyháznak az államhoz fűződő viszonyának a rendezését, miközben hangsúlyozták az egyház autonómiájának megőrzését.

A zsolnai tanácskozás a csehszlovák hatalom által választott szlovák evangélikus képviselők első szabad gyűlésének számít, amelyen a nemzeti el kötelezettségű evangélikus egyházi vezetők és az államigazgatás képviselői közötti megegyezés alapján megszületett az evangélikus egyház önállósága. Az egyezség alapján az állam megteremtette a lehetőséget az egyház önállóságához és belső viszonyainak rendezéséhez.

Ezek alapján adta ki a Vavro Srobár 1919. január 30-én a 875. számú rendeletét, amellyel olyan mértékű autonómiát biztosított az evangélikus egyháznak, mint amelyet az a történelmi Magyarországon élvezett. A rendelet érvénytelenítette az egyházi alkotmánynak az egyházi közösségek, esperességek és kerületek irányításáról szóló részeit, az egyház fölötti felügyelettel pedig a Szlovákia teljhatalmú minisztere által képviselt csehszlovák kormányt bízta meg. A rendelet az eddigi egyházi önkormányzat teljes egészét felmentette hivatalából, s helyette egy általános egyháztanács megalakítását jelentette be. A szlovákiai evangélikus egyházat két egyházkerületre osztotta, a keletire és a nyugatira, s kijelölte az esperességek területét is. A rendelet csupán ideiglenes hatályú volt, amely a zsinat által megszavazandó új egyházi alkotmány elfogadásáig kívánta rendezni az egyházi ügyeket.

Ezt követően 1919. február 17-én Srobár kinevezte a 26 tagú egyháztanácsot, amelyet később (április 2-án),5 a tanács javaslatára, a német és a magyar kisebbség 4 pótképviselőjével egészítettek ki.6 A generális egyháztanács az állam által az evangélikus egyház ügyeit intéző referens, Ján Simkovic elnökségével megválasztotta a püspöki hivatalok püspöki jogkörrel felhatalmazott adminisztrátorait és az egyházkerületi felügyelőket. A nyugati egyházkerület élére Sámuel Zoch és Milán Ivánka, a keletire pedig Jur Jánoska és Ján Ruziak került. Megválasztották a generális tanács elnökeit (Jur Jánoska és Milán Ivánka) és az egyes esperességek felügyelőit is. Sámuel Zochnak és Jur Jánoskának püspöki adminisztrátorrá, később pedig püspökké való kinevezése nem volt véletlen, hiszen mindketten jó szervezési képességekkel, az egyház és a nemzet ügyei iránti elkötelezettséggel és megfelelő tekintéllyel rendelkeztek. A következő évtizedben ez a két személyiség határozta meg az evangélikus egyház fejlődésének irányát.

Elmondható, hogy miután az egyházi elöljárók és az államhatalom között létrejött a zsolnai megegyezés, és az egyház elfogadta, hogy az állam átmenetileg felfüggeszti az egyházi önkormányzatot, és választások nélkül kinevezi a két püspökség felügyelőit, valamint a generális tanácsot, létrejött az önálló szlovákiai evangélikus egyház.

Az ún. átmeneti időszak, amely a zsolnai tanácskozástól az 1921-es zsinatig, Ml. az egyházi alkotmány 1922-es elfogadásáig tartott, a szlovákiai evangélikus egyház fejlődésének egyik legösszetettebb korszaka volt. De az egyházi autonómia újraalkotását követően is számos komoly problémával kellett az egyháznak megküzdenie, amelyet az alábbi csoportokba sorolhatunk: az új egyház megalapításával és egységével kapcsolatos problémák; az állam és az egyház viszonya; a többi egyházhoz, Ml. a külföldhöz fűződő viszony; az evangélikus iskolák kérdése; az egyház pénzügyi helyzete, valamint a missziós és szociális tevékenység kérdésköre.

A továbbiakban csupán az első két területtel, tehát az egyházi szervezet kiépítésével és az egyház egységének problémájával kívánok foglalkozni. A választás oka az, hogy ezek a problémák egyébként is összefüggnek, másrészt pedig ezek kapcsolódnak leginkább a kisebbségi problematikához.

Az új egyház megalakításának kérdése, miként azt már jeleztem, az 1921-ben megtartott zsinattal, az új alkotmány elfogadásával és az egyház autonóm testületeibe való választással megoldódott. A generális egyházi tanács már második, 1919. szeptember 18-i ülésén létrehozta a zsinati tanácsot, amelyet megbízott a zsinat előkészítésével, valamint azzal, hogy dolgozza ki a szlovákiai evangélikus egyház létrehozásának javaslatát.7

Az 1920. szeptember 30-án Turócszentmártonban megtartott ülésén a generális egyháztanács 1921. január 18-ra, Trencsénteplicbe hívta össze az alkotmányos zsinatot, miközben november 20-ig kellett megtartani a zsinati választásokat.8 Miután a generális tanács 1920. november 22-én a köztársasági elnöktől is engedélyt kért a zsinat megtartására,9 erre a minisztertanács 1920. december 9-én engedélyt is adott.10

Az evangélikus egyház zsinata két alkalommal ülésezett, 1921. január 18-a és február 4-e, Ml. május 23-a és 24-e között. Az első ülésen jöttek létre az egyes területeket igazgató bizottságok (adminisztráció, iskolák, jog, gazdaság), amelyek a zsinati tanács által kidolgozott javaslat szerint működtek. A bizottságok ülését követően január 25-étől összeülő teljes zsinati tanács a zsinati törvények javaslatait tárgyalta meg. A májusi második ülés feladata a törvények végső elfogadása és azoknak az illetékes kormányszervek elé terjesztése maradt. A zsinaton vita alakult ki azzal kapcsolatban, vajon a köztársasági elnök vagy a kormány elé kell-e jóváhagyásra előterjeszteni a zsinati törvényeket. A köztársasági elnök kompetenciáját a jogfolytonosság elméletével igyekeztek alátámasztani, miszerint a Magyar Királyságban is az államfői szerepet betöltő uralkodó írta alá a törvényeket, így Csehszlovákiában is hasonlóan kell cselekedni. Az, hogy a zsinat által elfogadott törvényeket mégis a kormány elé terjesztették, annak a következménye, hogy az alkotmánylevél szerint az egyház fölötti legfölsőbb felügyelet (jus supremae inspectionis)11 a kormányt illette meg. A zsinatnak – mint az egyház törvényhozó szervének – a rendelkezései a kormány jóváhagyásától függtek, hiszen az egyház végrehajtó hatalmának hiányában nem lettek volna végrehajthatók. A kormány támogatása nélkül az egyház amúgy sem számíthatott volna az állam morális és anyagi támogatására.12

A kormány az egyház alkotmányát – néhány jelentéktelen változtatással – az 1922. május 10-én13 megtartott ülésén hagyta jóvá, majd május 5-én M. Micura, a Szlovákia igazgatásával megbízott miniszter is aláírta. A zsinat legfontosabb eredménye tehát az új egyházi alkotmány elfogadása volt. A szlovákiai evangélikus egyház alkotmánya a zsinaton elfogadott mindazon jogi szabályozás összessége, amelyek az egyház létrehozására, gazdálkodására, igazgatására, bíráskodására, az egyházi hivatalok és hivatalnokok jogaira és kötelességeire, az egyház belső életét érintő összes jogi viszonyra vonatkoznak.

Az elfogadott alkotmány szerint az egyház a zsinati-presbiteri alapelvek alapján jött létre. Eszerint az egyházi igazgatás összes fokán a presbitériumokat és konventeket illeti meg a döntés joga, s a felsőbb igazgatási szervekben be kell tartani a lelkészi és világi képviselők közötti egyensúlyt. A presbitériumok létrehozását, amelyek elsősorban adminisztrációs feladatokat láttak el, a konventek korábbi tevékenységének kritikájával indokolták.14

Az evangélikus egyház létezésének fő biztosítékát az egyházi autonómiában látta, amelynek fő alapelve az volt, hogy az egyház az állam törvényi keretein belül teljesen szabadon és önigazgatóan létezett, teljes joga volt arra, hogy saját ügyeit intézze – „in sacris et circa sacra”. „In sacris” – saját maga rögzítette hitéletének alapelveit, szabályait, az istentiszteletek, az egyházi oktatás és nevelés rendjét, s joga volt nyilvános iskolák fenntartására. Az „in sacris” alapján az egyházat csupán az Istenhez való hűség kötelezte. „Circa sacra” – autonóm módon határozta meg saját alkotmányos élete három ágának (a törvényhozás, az igazgatás és a bíráskodás) a törvényeit és gyakorlatát.15 Az autonóm igazgatás természetes velejárója volt az, hogy az egyház valamennyi elöljáróját választások útján nevezték ki.16 És éppen ez az egyházi autonómia biztosította a szlovákiai evangélikus egyház demokratikus voltát.

Az alkotmány elfogadása tette lehetővé az egyház vezetésének, az egyházkerületek és az esperességek elnökeinek megválasztását. A főgondnok Ján Vanovic, a keleti egyházkerület püspöke Jur Jánoska, a nyugatié pedig Sámuel Zoch lett. Az egyházkerületek gondnokaivá Ján Ruziakot és Ludovít Simkót választották. A megválasztott tisztségviselőket október 22-én, Ml. november 29-én iktatták be hivatalukba, ami lehetővé tette, hogy a szlovákiai evangélikus egyház végre autonóm alapokon kezdje meg működését.

Az egyház egységének megőrzése nemcsak vallási szempontból, hanem a csehszlovák állam egységének szempontjából is rendkívül fontos volt. A volt püspökök, Raffay Sándor és Geduly Henrik ugyanis rögtön Csehszlovákia megalakulása után munkálkodni kezdtek a történelmi Magyarország és a magyarországi evangélikus egyház integritásának megőrzése érdekében. Elsősorban Raffay püspök tevékenysége érdemel említést, aki 1918. november 28-i Turócszentmártonban tett személyes látogatásával17 és egy püspöki körlevél18 kiadásával próbálta megakadályozni a szlovákiai evangélikus egyház függetlenedését. Ezen püspökök jogköre azonban megszűnt, mivel nem ismerték el a Szlovákiában bevezetett ideiglenes rendkívüli intézkedésekről szóló 64. sz. törvényt, amely szerint „az állami, önkormányzati és egyházi tisztségviselők ideiglenesen a hivatalukban maradhatnak, és megkaphatják járandóságaikat, ha hűséget esküsznek a Csehszlovák Köztársaságnak, és a kormány meghatalmazottja is elismeri, hogy alkalmasak feladatuk ellátására”.19

A püspökök és a magyar protestánsok azon törekvése, hogy megőrizzék az egyház egységét, ha más módszerekkel is, de tovább folytatódott. A külföldi protestáns egyházak felé folytattak propagandát, amely szerint a magyarországi evangélikus egyház egységét mindenképpen meg kell őrizni. Indoklásként azt hozták fel, hogy az utódállamok és azok saját egyházaik létrejötte következtében csökkent az evangélikus egyház és általában a vallás befolyása Kelet-Európában. A magyar protestáns egyházi körök agitációjának az eredménye volt a protestáns képviselők hágai konferenciáján 1919 októberében elfogadott határozat. Ebben arra szólították fel a Népszövetséget, hogy az Kelet-Európa vallási örökségének megőrzése érdekében álljon a magyarországi protestáns egyházak egységéért folytatott harc élére.20

A szlovákiai evangélikus egyház válaszul egy Jur Jánoska által szerkesztett és a magyarországi szlovák evangélikusok kedvezőtlen helyzetéről szóló memorandumot juttatott el a külföldi sajtóhoz.21 Hatékonyabb ellenlépésnek bizonyult azonban a szucsányi plébános, Fedor Ruppeld nagy-britanniai útja, aki előadások során informálta az ottani közvéleményt a valós helyzetről. Ezzel a módszerrel némileg sikerült korrigálni a hágai kongresszus határozatát, és meggyőzni a protestáns egyházak képviselőit arról, hogy a magyarok információi egyoldalúak és nem objektívek.22

Az „egyház egységének” megőrzése érdekében folytatott erőfeszítések a tren-csénteplici zsinaton is folytatódtak. Az itt megjelent német és magyar küldöttek ugyanis nyilatkozatot intéztek a zsinathoz, amelyben az egyház autonómiájának megsértése ellen tiltakoztak, és az 1919. január 30-i és február 7-i döntések felfüggesztését követelték. Javasolták, hogy a zsinat minősítse át magát egyszerű egyházi gyűléssé, s hívjanak össze új zsinati tanácskozást.23

A zsinat a deklarációt azzal utasította el, hogy az evangélikus egyház territoriális alapokon szerveződik, s adminisztratív hatalma mindig is attól az állami hatalomtól függött, amelynek a területén működött.24 Az indoklásban a csehszlovák jogrendbe átvett 1895-ös törvény XLIII. cikkelyére is hivatkoztak, amelynek 17. §-a szerint: „A magyar állam hatályán kívül álló főség, Ml. személy nem lehet az egyház feje vagy a hitfelekezet felügyelője, és a hitfelekezet sem állhat semmiféle függésben külföldi főségtől, felekezeti társaságtól vagy személytől.”25

A territorialitás elvének következtében nem vált az evangélikus egyház nemzeti egyházzá, noha ennek előfeltételei – tisztán szlovák, magyar vagy német egyházközösségek – a történelmi Magyarországon léteztek.26 A már idézett 1895-ös törvény szerint ugyanis „új egyház megalakítást el kell utasítani, ha azonos egy már meglévő és törvényileg elfogadott felekezettel, vagy ha attól csupán istentiszteleti és egyházigazgatási nyelvében tér el”. A territoriális elv meghatározó eleme az volt, hogy ha egy bizonyos területen megszűnt az addigi állami hatalom, akkor megszűnt az állami hatalomnak az a része is, amely az egyházra volt ráruházva. Az új államalakulat megalakulása után az egyház már nem eredeztethette hatalmát a volt állami hatalomtól, mert ebben az esetben az új állammal szembeni lojalitását és az új állam szuverenitását sértette volna meg, s ezzel veszélybe sodorta volna saját egzisztenciáját is.27

Ezen indokok miatt a zsinat nem tartotta megalapozottnak az egyházi autonómia megsértése elleni tiltakozást, hiszen a szlovákiai evangélikus egyház a Csehszlovákia megalakulása utáni időszakban nem rendelkezhetett autonómiával. Szintén elutasították azt a követelést is, hogy a zsinatot függesszék fel, s hívjanak össze újat. A zsinat ebben az esetben arra hivatkozott, hogy a német és a magyar evangélikusok képviselői a zsinat létrejöttében, az elnökség és a tisztségviselők megválasztásában önszántukból vettek részt, képviselve voltak az elnökségben és a zsinati bizottságokban is.28

A javaslatuk elutasítása után a német és magyar küldöttek megváltoztatták követeléseiket, s javasolták, hogy az egyház zsinat által elfogadott alapszabályát terjesszék elfogadásra az egyházközösségek elé, s hogy a két szlovák egyházkerület mellett hozzanak létre egy német-magyar egyházkerületet.29 Ebbe nemcsak az egyes egyházközösségek jelentkezhetnének szabadon, hanem egyének is a szlovákiai evangélikus egyház egész területéről. A javaslatot az előterjesztők a kisebbségek jogainak védelmével indokolták, s a Saint Germain-i békeszerződésre és a Csehszlovák Köztársaság alkotmánylevelére hivatkoztak.

A zsinat az általa megfogalmazott válaszban leszögezte, hogy a felekezeti kisebbségeknek a békeszerződésben és a csehszlovák alkotmányban megfogalmazott védelme csak a szlovákiai evangélikus egyház egészére vonatkozhatna és csak más egyházakkal szemben, nem pedig annak egy részére, amely az egyháztól csupán nyelvében, nem pedig vallási kérdésekben különbözik. A német és a magyar evangélikusok nem képeztek a szlovákiai evangélikus egyházon belül felekezeti kisebbséget, hanem annak szerves részei voltak. A kisebbségi jogokra tehát csak nemzeti kisebbségekként hivatkozhatnak.

A problémát azonban az jelentette, hogy nem is volt okuk panaszra, amit az a tény is bizonyít, hogy ők maguk sem mutattak fel olyan konkrét esetet, amely azt bizonyította volna, hogy az evangélikus egyház nemzeti diszkriminációt alkalmazott volna velük szemben. Külön német-magyar egyházkerület létesítése földrajzi szempontból is lehetetlen volt. A német és magyar egyházközösségek ugyanis szét voltak szóródva Szlovákia egész területén, ami lehetetlenné tette a területi adminisztrációt. Ezenfelül tisztán gyakorlati szempontból is rossz megoldás lett volna egy újabb háromnyelvű (a német és magyar közösségekben szlovák tagok is voltak) egyházkerület létrehozása.30

A zsinat tehát ezen objektív okok miatt elutasította a német és magyar képviselőkjavaslatait, s továbbra is érvényben maradt az egyházi alkotmány 70. §-a, amely szerint a szlovákiai evangélikus egyház két kerületre oszlik.

Láthatjuk tehát, hogy a német és magyar evangélikusok kezdetben nehezen alkalmazkodtak az új politikai viszonyokhoz, s tiltakozásukat nemcsak a hazai egyházi fórumokhoz, hanem külföldre és a csehszlovák kormányhoz is eljuttatták.31 Végül azonban az összes német evangélikus közösség elfogadta az új helyzetet, és a szlovákiai evangélikus egyház keretén belül maradt. Megelégedésüket részben az okozta, hogy a nyugati egyházkerületen belül egy külön német esperességet hoztak létre.32

A magyar evangélikusok helyzete kissé más volt. A komáromi és somorjai egyházközösség – amely a pozsonyi szlovák-magyar esperesség részét képezte -ugyanis a szlovákiai evangélikus egyház szervezetén kívül maradt.33

Az önálló szlovák evangélikus egyházszervezet létrehozása bonyolult feladat volt. A jogfolytonosság elfogadása mellett számos olyan törvényi lépést is meg kellett tenni, amely egy önigazgatáson alapuló egyház létrehozását szolgálta. A nemzetiségi problémák tovább növelték a bonyodalmakat, amelyeket ugyan az egyház teljes egységének talaján nem sikerült maradéktalanul megoldani, a megoldás azonban így is megfelelt a kor demokratikus elveinek és a szlovákiai evangélikus egyház demokratikus önkormányzatiságának.

 

(Fordította Simon Attila)

Rövid URL
ID1147
Módosítás dátuma2016. június 9.

Miroslav Michela: Lord Rothermere kampányának szlovákiai visszhangja

Lord Rothermere-nek a trianoni határok etnikai alapon történő megváltoztatásáért indított kampánya nagy érdeklődést váltott ki az 1927-1928-as év nemzetközi sajtójában. Az alábbiakban azt kívánom bemutatni,...
Bővebben

Részletek

Lord Rothermere-nek a trianoni határok etnikai alapon történő megváltoztatásáért indított kampánya nagy érdeklődést váltott ki az 1927-1928-as év nemzetközi sajtójában. Az alábbiakban azt kívánom bemutatni, hogy a Rothermere-akciónak milyen visszhangja volt Szlovákiában.

1927. június 21-én Sir Harold Sidney Harmsworth, Rothermere lordja, sajtómágnás a Daily Mail című lapjában (ez a korabeli Nagy-Britannia legnagyobb példányszámban megjelenő napilapja volt) Hungary’s Place in the Sun (Magyarország helye a nap alatt) címmel írást jelentetett meg, amelyben a nemzetközi közvélemény figyelmét az Osztrák-Magyar Monarchia szétesésének negatív következményeire és az utódállamokban létrejött magyar kisebbségek problémájára hívta fel. írásában ezt a helyzetet az európai béke szempontjából veszélyesnek ítélte meg, s a trianoni határok erőszakmentes revízióját javasolta. Rothermere szerint Magyarországhoz kell csatolni azokat a területeket, amelyeken homogén magyar kisebbség él, és arra hívta fel a nyugati pénzügyi köröket, hogy ne folyósítsanak hiteleket az utódállamoknak.1 A történetírás máig nem tisztázta azokat a motívumokat, amelyek a Rother-mere-akciót kiváltották, közismert azonban az, hogy a sajtómágnás röviddel a nagy visszhangot kiváltó írása megjelentetése előtt Rómában és Budapesten járt.2 Kezdetben az akció diplomáciai háttere is homályos volt, s a kisantant képviselői Nagy-Britanniát vádolták, hogy a háttérben áll, a brit hivatalos körök azonban a kezdeti tartózkodó magatartás után a békeszerződések revíziója ellen foglaltak állást.

Az 1927 áprilisában aláírt magyar-olasz szerződés az aktív magyar külpolitika kezdetét jelentette. A Rothermere-kampány már megelőlegezte ezt, noha a magyar kormány az akcióval teljes mértékben nem azonosult, hiszen az etnikai elvű revízió nem egyezett elképzeléseivel, másrészt az akció támogatásától a kedvezőtlen körülmények is eltántorították.3 A kormány ugyanis a magyar revíziós propaganda irányítását továbbra is a különféle egyesületeken és ligákon keresztül képzelte el, amelyek közül kiemelkedett a Revíziós Liga.

Csehszlovákiában kezdetben visszafogottan fogadták az angol lord cikkét, sőt sok lap nem is reagált rá.4 A politikusok sem tulajdonítottak nagy jelentőséget a köztársaság elleni támadásnak, s feltételezték, hogy a kampány rövid életű lesz. A hevesebb reakciók Edvard Benes külügyminiszternek a Nemzetgyűlés külügyi bizottságában 1927. július 14-én elhangzott beszédével kezdődtek. Benes felszólalásában azzal vádolta meg Rothermere-t, hogy szándékosan ki akarja élezni a kisantant és Magyarország viszonyát, és a revízió és a Szent István-i korona integritása felújításának reményével a békét veszélyezteti.5 Rothermere nyílt táviratban válaszolt Benesnek, s ezzel kezdetét vette az a sajtóháború, amely által a Rothermere-írás nemzetközi politikai jelentőséget nyert.

Az esettel a szlovák sajtó is egyre többet foglalkozott, s ennek hatására az országban tiltakozási hullám indult az angol lord tevékenysége ellen. A Slovensky den-nik című lap július 23-i száma mintegy megelőlegezte a bekövetkezendő reakciókat, amikor azt írta, hogy „Szlovákiában propagandával kell a propagandával szem-beszállnunk!”6 Ugyanezen a napon a Szlovák Katolikus Diákok Központjának közgyűlésén a Szlovák Néppárt vezéregyénisége, Andrej Hlinka is a lord tevékenysége ellen emelt szót.7

A Szlovákiában beinduló Rothermere-ellenes kampány részben spontán volt, részben abból a megfontolásból született, hogy általa lehet megvédeni a csehszlovák álláspontot a békeszerződések revíziójának ügyében. 1927. július 4-én a Csehszlovák Nemzeti Bizottság szlovák szekciója Pozsonyban tartotta bizalmas megbeszélését, amelyen a Rothermere elleni kampány lefolyásáról döntöttek. A röplapok tervezett szétszórását nem tartották eléggé hatékonynak, s a többség megegyezett abban, hogy nagy tömegrendezvényeket kell tartani, amelyek élén a legtekintélyesebb szlovák közéleti személyiségek fognak állni, miközben a cseh politikusok a háttérben maradnak. A tervezett akciókban valamennyi szlovák politikai párt részvételével számoltak, az anyagi háttér biztosítását pedig a csehszlovák kormány vállalta. A Rothermere elleni akciók legfontosabb elemeit a sajtókampány, a tömegrendezvények szervezése és a magyar propaganda megfigyelése és állításainak cáfolatajelentette. Az ülésen 1927. augusztus 20-ra tűzték ki a Pozsonyban megtartandó nagy nemzeti tiltakozó akció időpontját.8

A magyar kisebbség képviselőinek körében nagy érdeklődés kísérte lord Rothermere kampányát, s a kisebbségi sajtó többször is köszönetet mondott a lordnak azért, hogy védelmébe vette a magyarságot. Szlovákia magyar lakossága azonban viszonylag visszafogottan figyelte az eseményeket, amit a politikusokról nem mindig lehetett elmondani. A csehszlovák hatóságok nagy figyelemmel kísérték a magyar politikai erők tevékenységét és a Magyarországgal tartott kapcsolataikat, miközben igyekeztek megakadályozni az irredenta sajtótermékek Szlovákiába való bejuttatását. A rendőrségi jelentésekben gyakran találni feljegyzéseket arról, hogy a kisebbségi magyar politikusok hogyan nyilatkoztak a Rothermere-akcióval kapcsolatban. A magyar lakosság körében az a hír kezdett terjedni, hogy az akció hátterében a brit külpolitika változása áll, s ez a közép-európai térség átrendeződését hozhatja magával. Ezt a véleményt erősítette az is, hogy a Daily Mailt az angol közvélemény hangjának tartották.9

A prágai Nemzetgyűlésben az Országos Keresztényszocialista Párt elnöke, Szül-lő Géza szólalt fel az ügyben, aki köszönetet mondott az angol lordnak áldozatos tevékenységéért, majd a szlovákiai magyar kisebbség nevében üdvölő táviratot is küldött neki.10 A sajtóban olyan tényekkel alá nem támasztott hírek is megjelentek, hogy Szlovákiában titkos aláírásgyűjtési akció kezdődik, amelyben a lakosság egyetértését fejezné ki Rothermere akciójával kapcsolatban.11 A magyar lakosságra gyakorolt propaganda és a különféle dezinformációk hatására olyan hírek is megjelentek a sajtóban, hogy egyesek a határváltozás közelségének reményében kivették gyereküket a szlovák tannyelvű iskolából.12 A csehszlovák hatóságok ezért mindent megtettek, hogy ellensúlyozni tudják a magyar propagandát, s aprólékos figyelemmel kísérték a nemzetiségi területen élő állami alkalmazottak, főleg a jegyzők tevékenységét.13

Rothermere javaslatait a külföldön élő szlovák irredenták is támogatták, s memorandumot dolgoztak ki, amelyben népszavazást követeltek Szlovákia hovatartozásának ügyében. Frantisek Jehlicska egy Budapestre küldött jelentésében többek között azt állította, hogy Hlinka Szlovák Néppártjának Rothermere-ellenes kijelentései ellentétben állanak a párt olyan megnyilatkozásaival, amelyben Szlovákia Csehszlovákián belüli helyzetét kritizálják, s ebből azt a téves következtetést vonta le, hogy Hlinka Szlovák Néppártja nem támogatja a Rothermere elleni akciókat.14 A valóság azonban az volt, hogy noha a Szlovák Néppárt képviselői „a programokban levő különbségek miatt” ugyan nem vettek részt a pozsonyi tiltakozó nagygyűlésen, de a párt egyértelműen kinyilvánította a lord Rothermere tevékenységét elutasító álláspontját. (A Szlovák Néppárt ezt hivataloson a 1927. augusztus 17-én a párt képviselői és szenátorai klubjának gyűlésén, Rózsahegyen tette meg, ahol a Rother-mere-akciót mint Csehszlovákia területi egysége ellen irányuló tevékenységet ítélte el, s megerősítette Andrej Hlinka korábban már ismertetett véleményét.15)

A Csehszlovák Nemzeti Bizottság szlovák szekciója és a Szlovák Liga szervezésében a Pozsonyban 1927. augusztus 20-án megtartott nemzeti tiltakozó nagygyűlésen körülbelül 15 000 személy vett részt. A szónokok a legjelentősebb szlovák politikusok közül kerültek ki, felszólalt többek között Milán Ivánka, Vavro Srobár, Martin Rázus, Iván Dérer és Iván Markovié. A résztvevők ünnepélyes nyilatkozatot fogadtak el, amelyben elítélték lord Rothermere tevékenységét, s amelyet T. G. Masaryk köztársasági elnöknek, a csehszlovák kormánynak és a Nemzeti Kisebbségek Kongresszusának is elküldték Genfbe.16 A nagygyűlés elfogadta azt a javaslatot is, hogy petíciós akciót kell indítani, amelyben a lakosság kifejezheti hűségét a csehszlovák állam iránt. A tömeggyűlés gond nélkül zajlott le, s szerencsére nem igazolódtak be azok a híresztelések, hogy a Rodobrana tagjai a fasisztákkal együtt saját kezdeményezésre támadásokat fognak intézni magyar nemzetiségű polgárok ellen.17

A nagygyűlés a Rothermere-ellenes akcióknak csupán a kezdetét jelentette. A Rothermere lord és csehszlovákiai segítői támadása elleni szlovák védelem programja18 című dokumentum jó képet nyújt az ellenpropaganda terveiről és magáról a tevékenységekről is. A tiltakozó akciókat, amelyeknek részét képezte az államellenes személyek lajstromának elkészítése is, látszólag az egyes városokban alakuló nemzeti bizottságok szervezték, valójában azonban a rendőrség járási parancsnokai álltak a háttérben.19 A kezdeményezések motorjai sok esetben a Szlovák Liga helyi szervezetei voltak – többségük amúgy is Dél-Szlovákiában működött -, amelyek sok tiltakozó rendezvényt szerveztek, s az aláírásgyűjtésekből is aktívan kivették részüket.20 A tervezett akciókról a sajtó, a politikai pártok, társadalmi és kulturális szervezetek, egyesületek is időben információkat kaptak, s elvárták tőlük, hogy megfelelő módon kivegyék részüket a tiltakozásokból s a lakosság nemzeti öntudatának növeléséből. Az akciók részét képezte az ún. magyarónokkal (vagyis a Csehszlovákia iránt eléggé el nem kötelezettekkel) szembeni gazdasági bojkott is.

A kisebbségi magyar pártok képviselői igyekeztek felhívni a nemzetközi sajtó, így a Daily Mail figyelmét is a Rothermere elleni akciók magyarellenes élére. Beszámoltak arról, hogy a lakosságot megfélemlítik, hogy így kényszerítsék ki aláírásukat a tiltakozó ívekre, s ennek hatására a magyarok is jelentős számban írták alá a petíciós íveket.21 A magyar sajtóban felhívások jelentek meg, hogy a lakosság viselkedjen fegyelmezetten, és ne hagyja magát provokálni.22 Sok írás bizonygatta, hogy Rothermere érdektelen a magyar kisebbség számára, s ha a háború után senki nem kérdezte meg a magyarságot, hogy melyik államhoz akar tartozni, akkor most is hagyják őket békén.

A hivatalos csehszlovák jelentések alapján a magyar lakosságra tett nyomásgyakorlás nem igazolható.23 Mégis ennek tekinthetők különböző lapokban megjelentett listák és a Ki velünk – ki ellenünk című brosúra, amely azoknak a neveit tette közzé, akik elutasították a Rothermere elleni petíció aláírását.

A Csehszlovákia iránt elkötelezett baloldali és az aktivista magyar politikusok között természetesen más visszhangot váltott ki az akció. Ők azt hangsúlyozták, hogy a magyar kisebbség a Csehszlovák Köztársaságban jobb körülmények között él, mint amilyen Horthy Magyarországán lenne a helyzete. Főként az agrárpárt Csánki-féle követői reagáltak így.24 A kommunisták viszont az események kapcsán kiadott nyilatkozatukban lord Rothermere-t a brit imperializmus ügynökének nevezték.25

Összegzésként elmondható, hogy lord Rothermere 1927-es kampánya Szlovákia társadalmi-politikai életének jelentős eseményévé vált. A kezdeti érdektelenség után, nem kis mértékben a csehszlovák fél reakciója nyomán, lord Rothermere nem túl jelentős javaslata nemzetközi jelentőségű politikai afférrá nőtte ki magát. Szlovákiában tiltakozási hullám indult el, amelynek fő célja az volt, hogy a lakosság deklarálhassa elkötelezettségét a köztársaság iránt. Az események természetesen a szlovákiai magyar kisebbséget is érintették, de ahogyan a neves történész, Ádám Magda is megjegyezte, nem váltottak ki körében jelentősebb visszhangot.26

1928-ban a kampány körüli viharok még tovább folytatódtak, majd a lord fiának májusi budapesti látogatása után (amelyet az események egyik kicsúcsosodásának tarthatunk) lassan elültek. Lord Rothermere ugyan tovább folytatta revíziós propagandáját, tevékenysége azonban nagyobb visszhanggal már nem találkozott.

 

(Fordította Simon Attila)

Rövid URL
ID1146
Módosítás dátuma2016. június 9.

Maroš Hertel: Az Országos Keresztényszocialista Párt szlovák szekciója. Kísérlet a Szlovák Néppártal való együttműködésre 1920 – 1921-ben

„Visszatérő történelem” (Fiatal történészek és doktoranduszok konferenciéja (I.rész)) Csehszlovákia megalakulását követően a magyarok a németekhez hasonlóan nemzeti kisebbségi szerepbe kényszerültek. Jogaik és kötelességeik a korábbi...
Bővebben

Részletek

„Visszatérő történelem” (Fiatal történészek és doktoranduszok konferenciéja (I.rész))

Csehszlovákia megalakulását követően a magyarok a németekhez hasonlóan nemzeti kisebbségi szerepbe kényszerültek. Jogaik és kötelességeik a korábbi privilegizált állapotukhoz képest jelentős mértékben megváltoztak. Érthető ezért, hogy Csehszlovákia magyar lakossága nehezen fogadta el ezt a helyzetet. Szlovákiában a volt rendszer számos olyan képviselője maradt – hivatalnokok, állami alkalmazottak, kézművesek, kereskedők, egyházi személyek -, akit személyesen érintettek a változások. Az új államhatalom Szlovákia államapparátusát a hivatalnoki kar szinte teljes kicserélésével kezdte kiépíteni, miközben az állami alkalmazást az államnyelv ismeretéhez kötötte. Megkezdődött a – többnyire – magyar hivatalnokok elbocsátása, akik helyére főleg csehek érkeztek. Egy-egy új állás betöltésének legfontosabb feltétele a csehszlovák állampolgárság volt. Csakhogy az állampolgárságról szóló 1920-as törvény ennek megszerzését számos olyan feltételhez kötötte (községi illetőség, lakhely, munkahely), amely megnehezítette, hogy a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek megszerezzék azt.1

Mindezek következményeként a magyar lakosság a kezdetektől fogva elutasítóan viszonyult a Csehszlovák Köztársasághoz. Hasonló magatartást tanúsítottak az ellenzéki magyar pártok is, amelyek a szlovákiai politikai helyzet konszolidációja után, 1919 második felében váltak a politikai élet résztvevőivé. A szlovákiai magyar politika vezéregyéniségei a kezdetekben a helyzet gyors változásában bíztak. Ezért is részesítették előnyben a passzív ellenállás módszerét. A Csehszlovákiában működő pártok közül az egyik legjelentősebb az Országos Keresztényszocialista Párt volt, amely az 1920-as nemzetgyűlési választásokon Magyar-német Keresztényszocialista Párt néven indult. Eredeti nevéhez akkor tért vissza, amikor 1920 augusztusában megalakult a párt szlovák szekciója. A párt a keresztény univerzalizmus jegyében osztályok és nemzetek fölötti pártként hirdette magát.2

A Csehszlovákiában működő magyar politikai pártok csupán néhány héttel az 1920 áprilisában megtartott nemzetgyűlési választások előtt hagytak fel a passzív rezisztencia gyakorlatával. Éppen ebben az időszakban történt az első kísérlet arra, hogy az Országos Keresztényszocialista Párt választási egyezséget kössön a Szlovák Néppárttal. A keresztényszocialisták felajánlották, hogy a néppárti körzetekben támogatást fognak nyújtani a néppártiaknak (ludákoknak), s cserében azt kérték, hogy a néppártiak befutó helyre tegyék a keresztényszocialista párt által támogatott jelölteket. A néppártiak elutasították az egyezséget, melynek pontos okát a magyar párt vezetői sem ismerték. A keresztényszocialista párt részéről a magyar Külügyminisztériumnak küldött jelentésben az áll, miszerint a kudarcot valószínűleg a rosszul vezetett tárgyalások és a néppártiak elutasító magatartása okozta.3

Mivel a ludákok közvetlenül a jelöltlisták leadása előtt szakították meg a tárgyalásokat, a keresztényszocialisták a szlovák körzetekben már nem adtak le saját jelöltlistákat. Valószínűleg itt kell keresni a tárgyalások sikertelenségének egyik okát, hiszen a néppártiak joggal félhettek attól, hogy a keresztényszocialisták elhalász-szák választóik egy részét. Ezt a választási programok hasonlósága is indokolta, hiszen mindkét párt a katolikus egyház érdekeinek védelmét és Szlovákia autonómiáját hirdette.

Szlovákia autonómiájának a terve mindkét párt programjában 1919 második felében jelent meg. Tudatosítanunk kell, hogy a közös államba Szlovákia a cseh országrészektől teljesen eltérő gazdasági, szociális és történelmi fejlődéssel maga mögött lépett be. Magyarországon belül sohasem alkotott különálló közigazgatási területet. Azok az államjogi intézkedések, amelyek útján a szlovák politikai reprezentáció deklarálta a köztársaság létrehozását, egy Csehszlovákián belüli önálló Szlovákia létrejöttével számolt. A Szlovák Nemzeti Tanács azonban megszűnt, s Szlovákia Teljhatalmú Minisztériumának a megalakítása csupán sovány vigaszt jelentett ehhez képest. Mindezek a körülmények hatással voltak az autonomista mozgalom kialakulására, amelybe a kisebbségi magyar pártok – főként a keresztényszocialisták – is aktívan bekapcsolódtak. Habár a magyar pártok sohasem dolgoztak ki konkrét tervet Szlovákia államjogi helyzetének a rendezésére, a programjukban felbukkanó autonómia-elképzeléseket Szlovákia emancipációja irányába tett lépésekként értékelhetjük. Másrészt viszont az autonómia tervét a szlovákiai viszonyok destabi-lizációjára is felhasználták, ami egybeesett a kisebbségi magyar pártokkal szoros kapcsolatokat ápoló budapesti kormánykörök szándékaival. A szoros budapesti kapcsolatok azonban leszűkítették a magyar pártoknak az autonómiával kapcsolatos mozgásterét, s egyik okai voltak annak, hogy a két világháború közötti időszakban nem sikerült szorosabb kapcsolatot kialakítaniuk az autonomista tábor szlovák pártjaival.

Az első parlamenti választások eredményei némiképpen meglepték az Országos

Keresztényszocialista Pártot, amely csupán az érsekújvári és a kassai választási kerületben indított jelölteket, s a megszerzett 139 355 szavazattal a szlovákiai magyarság legerősebb pártjává vált. Ha azt tekintjük, hogy többnyire csak magyarok szavazatát szerezte meg, eredményét sikeresnek tekinthetjük. A Szlovák Néppárt viszont rosszul szerepelt a választásokon, hiszen annak ellenére, hogy az összes szlovákiai választókerületben indult, mégis csupán 235 389 szavazatot szerzett.

Valószínű, hogy a keresztényszocialista vezetőket a választási sikerek ösztönözték arra, hogy a párt magyar és német szekciója mellé egy szlovák tagozatot is létrehozzanak. Ezzel a lépéssel részben megvalósulhatott a keresztényszocialisták eredeti elképzelése, amely egy „Szlovákia őslakosait” tömörítő blokk létrehozásával számolt, habár az eredeti terv a néppárttal való együttműködés elérése volt. A szlovák szekció alapító tagjai közé a Szlovák Néppárt volt titkára, dr. Tvrdy Jenő, a pozsonyi Kék-templom plébánosa, Péter Haverla, Petrásek Ágoston és mások számítottak. A szlovák szekció képviselői első ízben 1920. szeptember 30-án vettek részt a párt végrehajtó bizottságának pozsonyi ülésén, ahol Tvrdyt és Petráseket a keresztényszocialista párt végrehajtó bizottságába is beválasztották.4

A szlovák és német szekció befolyása azonban minimális volt a párt programjának megalkotására. A szlovák szekció leginkább arra szolgált a keresztényszocialistáknak, hogy általa gyakoroljanak nyomást a Szlovák Néppártra, amely rögtön megértette, hogy a létrehozott szekció tevékenysége a szlovák vidék lakosságát, így a potenciális néppárti választókat célozza meg. Ezt a Szlovák Néppárt végrehajtó bizottsága az 1920. szeptember 28-án megtartott ülésén élesen el is ítélte, s arra az esetre, ha a keresztényszocialisták nem hagynak fel ez irányú aktivitásukkal, éles harcot is hirdetett ellenük.5

A nem túl jó kapcsolatok ellenére 1921 elején ismét kísérletek történtek a két párt együttműködésének az elindítására. A kezdeményezés a keresztényszocialistáktól, Ml. Tuka Bélától, az akkor még a magyar pártok hátterében tevékenykedő politikustól származott. Mint az Kürthy Lajosnak a magyarországi miniszterhez küldött 1921. január 17-i jelentéséből kiderül, Tuka a Szlovákiában működő összes ellenzéki magyar, német és szlovák párt együttműködését tervezte.

Tuka az egységes ellenzéki blokk érdekében Tvrdy Jenőnek a Szlovák Néppárthoz fűződő kapcsolatait akarta felhasználni. Tuka eme szándéka azért meglepő, mert Tvrdyt, aki a Szlovák Néppárt alapítója és Hlinka közeli munkatársa volt, 1920 márciusában kizárták a néppárt soraiból. Tvrdy magyarázata szerint a kizárására azért került sor, mert ő nem értett egyet azzal, hogy a nemzetgyűlési választások alkalmával olyan „kétes hírű” papok is felkerüljenek a néppárt listájára, mint Ferdis Juriga, Flórián Tománek, Karol Kmeíko, Stefan Onderco a Jozef Buday, akik mind tevékenyek voltak Csehszlovákia megalakítása előtt is.6

Tvrdy kizárása hátterében valószínűleg a közte és a Hlinka börtönbüntetése idején a pártot vezető Jozef Buday közötti rossz viszony állt. Buday ugyanis választási szövetséget kötött a Csehszlovák Néppárttal, amely lehetetlenné tette a néppárt és a keresztényszocialisták hatékony együttműködését. A Szlovák Néppárt vezetésében Tvrdyt az diszkreditálta véglegesen, hogy szerepet vállalt a keresztényszocialista párt szlovák szekciójában. A párt sajtóorgánumában, a Krestansky socialista című lapban ugyanis rendszeresen jelentetett meg olyan írásokat, amelyek támadták a néppárt politikáját. Ezekben az írásokban azzal vádolta a néppártot, hogy az elárulja az autonómia programját, nem képviseli eléggé a katolikusok érdekeit, s túlságosan szoros kapcsolatot alakított ki a Csehszlovák Néppárttal.

Tuka és Tvrdy a néppárt nehéz anyagi helyzetét kihasználva a keresztényszocialista párt szlovák szekciójának segítségével szerették volna a Szlovák Néppártot átcsábítani az egységes ellenzéki táborba. Az 1921. május 5-én Budapestre küldött jelentésében Tuka arról számolt be, hogy a néppártnak félmillió koronás adósága van, s hogy Hlinkának 350 000 koronára van szüksége a legnagyobb hitelezők mielőbbi kielégítésére. Tuka szerint Hlinka nem fogadta el a csehszlovák kormány segítségét, ezért azt javasolta, hogy a magyar kormány segítse ki a néppártot, de úgy, hogy Hlinka ne tudja, honnan származik a pénz. Tvrdy és Tuka abban reménykedtek, hogy ilyen módszerekkel megnyerhetik Hlinkát az együttműködésnek. Tervük azonban kudarcot vallott.7

Az együttműködés érdekében a Szlovák Néppárt végrehajtó bizottságának 1921. május 17-i zsolnai ülésén a keresztényszocialista párt szlovák szekciójának a Petrásek Ágoston által vezetett küldöttsége is részt vett, s a két párt szövetségét javasolta. Feltételül szabták azonban, hogy a Szlovák Néppárt hagyja el a Csehszlovák Néppárttal alkotott közös parlamenti klubot, s terjessze a Nemzetgyűlés elé a Tuka által kidolgozott autonómiajavaslatot.8 Egyúttal a néppárt végrehajtó bizottságának az átszervezését is szorgalmazták, amely a Jozef Buday köré tömörülő csehszlovák orientációjú személyek kizárást jelentette volna.9 A néppárt végrehajtó bizottsága azonban heves viták után határozottan elutasította a keresztényszocialista párttal való összeolvadás tervét.

A tárgyalások sikertelensége után Tuka más taktikához folyamodott, amelyről 1921. július 27-i jelentésében számolt be: „Május közepén egy nagyobb összeget adtam a keresztényszocialista párt szlovák szekciójának a Tvrdy által novemberben meghozott pénzből. Ebből 10 agitátort állítottunk munkába. Elsősorban a néppárti kerületeket céloztuk meg, hogy rákényszerítsük őket az autonomista mozgalom újjáélesztésére.”10 Tuka szerint az akciónak két eredménye volt. Egyrészt repedést teremtett az eddig egységes néppárton belül, és Hlinka kijelentette, hogy külön parlamenti klubot készül kialakítani. Másrészt pedig közeledés kezdődött a néppárt és a keresztényszocialisták között. Ezek azonban csupán a Tvrdy és Juriga Ml. a Lelley és Gazík közötti magánbeszélgetéseket jelentették.

A kifejtett erőfeszítések ellenére Tukának nem sikerült bevonni a Szlovák Néppártot az egységes ellenzéki táborba. 1921 augusztusának végén már ezt jelentette Budapestre: „A néppárt kormányba való belépése valószínű de nem biztos… A németek, magyarok és szlovákok között jelenleg lehetetlen egységet teremteni. A néppárt ragaszkodik a Csehszlovák Köztársaság elismeréséhez… Úgy gondolom, könnyebb lesz a megegyezés akkor, ha a néppárt kilép a kormányból, amelyben nagyon nehéz dolga lesz.”11

A Szlovák Néppártnak a Csehszlovák Néppárthoz és általában a kormánykoalícióhoz fűződő viszonya 1921 második felében rosszabbra fordult. 1921. november 26-án Hlinkáék elhagyták a Csehszlovák Néppárttal alakított közös parlamenti klubot, és saját klub alapítását jelentették be. Ez gyakorlatilag a néppárt ellenzékbe vonulását jelentette. Ezzel kedvező feltételek teremtődtek, hogy Tuka tervei szerint megkezdődhessen az együttműködés a néppárt és a magyar pártok között. Valószínűleg Tukát is ez bírta rá arra, hogy belépjen a néppártba, s elfogadva Hlinka ajánlatát, 1922 márciusában átvette a Slovák című lap főszerkesztői állását. A néppártba való átlépését Tuka valószínűleg Budapesttel is egyeztette, ahol 1922. január 18-24. között tartózkodott.12 így a néppárt mindenképpen jogos autonómiatörekvéseinek irányítója egy olyan személy lett, akinek a tevékenysége a magyar kormány törekvéseivel összhangban egyetlen cél felé irányult: a szlovák autonómiatörekvések támogatásával elérni Csehszlovákia szétverését, és visszaállítani a történelmi Magyarország integritását.

Habár a következő időszakban mind Tuka, mind pedig a keresztényszocialisták képviselői tovább szorgalmazták a közös ellenzéki fellépés tervét, ez nem valósult meg. Mindezek ellenére azonban az ellenzéki magyar pártok teljes mértékben támogatták a Szlovák Néppárt 1922-es autonómiatervét, noha abban nem volt szó a magyar kisebbség különleges jogállásáról. Az együttműködés áthághatatlan akadályának a néppárt autonómia-felfogása bizonyult, amely az autonómia által a csehszlovák államiság talaján kívánta megvalósítani nemzeti céljait. Ez pedig lehetetlenné tette a közös ellenzéki blokk kialakítását.

Az Országos Keresztényszocialista Párt szlovák szekciója… 155

 

(Fordította Simon Attila)

Rövid URL
ID1145
Módosítás dátuma2016. június 9.

Marek Junek: A szlovákiai oktatáspolitika és viszonya a magyar iskolák pedagógusaihoz 1918 és 1922 között

„Visszatérő történelem” (Fiatal történészek és doktoranduszok konferenciéja (I.rész)) Csehszlovákia 1918-as megalakulását nemcsak lelkesedés, hanem kétségek is kísérték. Az új állam irányítói előtt ugyanis számos megoldásra...
Bővebben

Részletek

„Visszatérő történelem” (Fiatal történészek és doktoranduszok konferenciéja (I.rész))

Csehszlovákia 1918-as megalakulását nemcsak lelkesedés, hanem kétségek is kísérték. Az új állam irányítói előtt ugyanis számos megoldásra váró feladat állt, amelyek közül az egyik legsürgősebb az iskolaügy rendezése volt.

Szlovákiában az iskolák csehszlovák igazgatás alá való helyezése jelentette a legnagyobb feladatot. Itt ugyanis másként kellett eljárni, mint a cseh országrészben, ahol változtatás nélkül lehetett átmenteni az előző iskolarendszert, sőt itt az iskolák elcsehesítésére sem volt szükség. Szlovákiában az 1914 előtti magyarosítás a kulturális, társadalmi és politikai élet minden terét, így az iskolaügyet is jelentős mértékben érintette. A magyarosítás főképp az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés után erősödött fel. A középiskolák bezárása és a Matica slovenská betiltása után az általános iskolák hálózata került sorra. Közvetlenül Csehszlovákia megalakulása előtt (az 1917/18-as tanévben) a mai Szlovákia területén 278 szlovák iskola működött, amelyet 30 118 tanuló látogatott. Szlovák nyelven azonban csak heti pár órában tanultak. A többi iskola magyar nyelvű volt, rutén nyelvű iskolák pedig ritkaságszámba mentek.1

Ez volt a fő oka annak, hogy az új államban kiemelt figyelmet szenteltek az iskolák kérdésének, amely már a Vavro Srobár vezetése alatt álló ún. ideiglenes szlovák kormány feladatai közé is bekerült. Az ideiglenes szlovák kormány, amelyet 1918. november 4-én Prágában neveztek ki, két nappal később Holicsnál lépte át a morva-szlovák határt, és Szakolcán kezdte meg működését. Az ideiglenes szlovák kormányban az „iskolaügyi miniszteri” tárcát Anton Stefánek2 töltötte be, aki már másnap megkezdte az iskolák nacionalizálását. Jellemző módon első rendeletével a szakolcai gimnázium magyar tanárait bocsátotta el állásukból.3 Az ideiglenes kormányt azonban rövidesen feloszlatták, s helyette Szlovákia Teljhatalmú Minisztériuma vette át az irányítást. Ennek élén ismét Srobár állt, az iskolaügyi referátust pedig Stefánek vezette, aki 1925-ig töltötte be ezt a feladatkört (akkoriban már a prágai Nemzetművelődési és Iskolaügyi Minisztérium részét képezte a referátus).

Stefáneknek és társainak rögtön a kinevezésük után meg kellett jelölniük azokat a prioritásokat, amelyeket az iskolák átvétele során alkalmazni fognak. Döntés született arról, hogy az iskolák szlovák kézbe vételét a tanítás megszakítása nélkül kívánják végrehajtani, s arról is, hogy a pedagógiai és adminisztratív feladatok helyett az iskolaügy elszlovákosítására helyezik a hangsúlyt. Ebből a szempontból az egyik legégetőbb kérdés az volt, hogy mi legyen az iskolákban oktató magyar tanerőkkel. Ha a helyükön hagyják őket, akkor a magyarosítás veszélye élt volna tovább. A másik megoldást a magyar pedagógusok elbocsátása, s új, erkölcsileg megbízhatóbb tanerők biztosítása jelentette. Stefanek az utóbbi mellett döntött, amit ekképp indokolt: „A második módszer mellett döntöttem. A tapasztalataim és a politikai érzékem azt súgta ugyanis, hogy a szlovákok gyenge jelleme nem állt volna ellen a magyar hatás alatt nevelkedett pedagógusok befolyásának, s így a nemzeti iskolák fejlődése nagy károkat szenvedett volna. Ezért a minisztériumnak azt javasoltam, hogy lehetőleg az összes olyan tanítónak és tanárnak mondjon fel, aki nem tud szlovákul, vagy akinek a személye nem biztosíték a jövőbeli eredményes nemzeti nevelésre.”4 Problémát jelentett azonban, honnan vegyen megfelelő számú szlovák gondolkodású pedagógust. A magyar statisztikák ugyanis 1918 előtt csupán néhány száz szlovák hazafit regisztráltak, Stefáneknek azonban több ezerre volt szüksége, s ezért Csehországból kívánta a megfelelő számú tanerőt biztosítani.5 Emellett mindaddig meg kívánta oldani a helyzetet, amíg Szlovákiában szükségállapot uralkodik.

A cseh pedagógusok Szlovákiába csábítása és a magyar pedagógusok elbocsátása nemcsak a magyar kisebbség között, hanem Andrej Hlinka körében, sőt még a szlovák evangélikusok között is negatív visszhangot váltott ki.6 Különböző elképzelések feszültek ugyanis egymásnak arra nézve, hogyan kellene megoldani ezt a problémát. Elsősorban Ján Ruman a Sámuel Zoch támogatták azt az elképzelést, hogy a helyükön kell hagyni azokat a magyar tanítókat, akik két-három év alatt tisztességesen megtanulnak szlovákul, és leteszik a megfelelő vizsgákat. Az a kívánság is felmerült, hogy a tanítók helyét papok vegyék át, elsősorban az evangélikusok esetében, mivel az ő nemzeti tudatuk alkalmas az iskolák megtisztítására. Stefanek azonban határozottan ellenezte ezt, s a papok elégtelen műveltségére hivatkozott. Azt pedig, hogy a tanítók megtanulnak szlovákul, azért nem tartotta járható útnak, mivel véleménye szerint a szlovák nyelv átvétele még nem jelent erkölcsi megtisztulást.7 A Stefanek és Zoch közötti vita 1919 nyarán, a Slovensky denník és a Národné noviny című lapban közölt írásokkal csúcsosodott ki. A Nemzetgyűlésben Kornél Stodola nyújtott be interpellációt Vavro Srobárnak, amelyben a szlovákiai iskolaügy helyzetét kérte rajta számon. A vita következtében Zoch lemondott tisztségéről, s Stefanek is beadta lemondását, amit azonban nem fogadtak el, s így tovább folytathatta a magyar pedagógusok elbocsátását és a csehek behívását.

A Stefanek által vezetett ügyosztály legfontosabb feladatát az eredetileg magyar nyelvű iskolák szlovák kézbe való vétele jelentette. „Mint engedelmes és lelkes katona, aki nem gondol sem saját halálára, sem kényelmére, sem harcának következményeire, kezdtem feladatom elvégzéséhez, s hosszas gondolkodás vagy elméleti előtanulmányok nélkül haladtam az inkább ösztönösen megérzett, mint átgondolt célom felé. Az elméleti előkészületekre nem volt időm. Valamilyen tudat alatti ösztön állandóan azt a nótát duruzsolta a fülembe: Dolgozz gyorsan, mert nemsokára jönnek a jogászok és a bürokraták az ő paragrafusaikkal, tanterveikkel, rendtartásaikkal, reformjaikkal stb., és lenyesegetik a szárnyaidat és hatalmadat, amellyel rendelkezel.”8 Munkája nehéz volt, mert sok helyen még a szlovákok sem értették meg, mi történik, milyen mélyreható változások kezdődtek. „Sok helyen elég volt kitenni a szlovák nyelvű táblát az iskola falára, elegendő volt, hogy a tanító törte a szlovákot, hogy a tanulók szlovák nyelvű ábécéskönyvet kaptak, amelyből először a magyarizált tanítónak kellett tanulnia. Népünk mindig elnéző volt, nem tudta, hogy a nyelvvel együtt a régi tanítót, a régi módszereket és a volt Magyarország szellemiségét is ki kell cserélni.”9 Stefánek és a minisztérium érintett munkatársai tudatosították, hogy Szlovákiában csak akkor sikerülhet az iskolahálózatot szlovákká, Ml. csehszlovákká tenni, ha megszabadulnak a magyar tanítók és tanárok jelentős részétől, s azokat szlovák, Ml. cseh szakemberekkel helyettesítik. Azzal is tisztában voltak, hogy ezektől az emberektől minél gyorsabban meg kell szabadulniuk ahhoz, hogy a szlovákiai oktatás demokratikus köztársasági szellemben fejlődhessen, s az iskolákból csehszlovák szellemiségű tanulók kerülhessenek ki.10 Ezért gyors intézkedésekre volt szükség. Stefánek és munkatársai ki is használták a forradalmi időszak általános zűrzavarát és a megfelelő törvények hiányát, s gyorsan nekiláttak az iskolaügy elszlovákosításához. Ez a forradalmi időszak, amikor az ügyosztály tagjai mindenféle törvényi alap nélkül, csupán a minisztérium utólagos ellenőrzése mellett dolgozhattak, körülbelül 1919 márciusáig tartott. Ebben az időszakban csupán Stefánikon és munkatársain múlott, hogy milyen irányt vesz a szlovákiai iskolák fejlődése. Munkájuk szempontjából meghatározó volt az 1918. december 10-én elfogadott 64. számú törvény 2. §-a, amely kimondta, hogy az állami, önkormányzati és egyházi tisztségviselők csupán abban az esetben maradhatnak meg tisztségükben, s jogosultak addigi járulékaikra, ha hűségesküt tesznek a Csehszlovák Köztársaságra, és a kormány meghatalmazottja alkalmasnak találja őket feladatuk ellátására. A hűségeskü volt szükséges ahhoz is, hogy az új hatalom által átvett tanítók fizetést kaphassanak. Az eskü azonban nem volt biztosíték arra, hogy a későbbiekben nem bocsátják el őket.11 Az iskolaügyben alkalmazott eskü végeleges szövegét 1919 márciusában a következő formában fogadták el: „Fogadom, hogy nevelői munkámat lelkiismeretesen fogom végezni, a rám bízott fiatalságot a jóra, igazságra és szépre fogom tanítani. Az iskolák javát mindig szem előtt tartom, az érvényes előírásokat és törvényeket betartom, s minden erőmmel a Csehszlovák Köztársaság felemelkedéséért fogok dolgozni.”12 Fontos a 3. §, amely szerint Szlovákiában a szlovák a hivatalos nyelv.

Ami a tanítóknak az elemi iskolákból való elbocsátását illeti, a helyzet szinte áttekinthetetlen volt. A középiskolák esetében ez Stefánek feladatköre volt. Az elbocsátási végzéseket kiállító ügyosztály 1919 márciusában és áprilisában 1100 ilyen végzést állított ki. Ezt megelőzően, még március előtt kb. 300 tanítót bocsátottak el csupán szóbeli közlés útján. Stefánek adatai alapján 1918 és 1920 között ösz-szesen 1355 tanítót bocsátottak el, akiknek több mint a fele elutasította a hűségeskü letételét, s többségük Magyarországra költözött. A több mint kétezer elbocsátott közül 262 olyan tanító, aki tökéletesítette szlovák tudását, és reaktivizálását kérte, újból az iskolaügy alkalmazottja lett.13 Az elbocsátott tanárok nagy része Magyarországra költözött át, azok pedig, akik maradtak, nehéz életkörülmények közé kerültek. Ezért nem meglepő, hogy egy részük pereskedésbe kezdett az iskolaügyi referátussal, s fizetésük utólagos folyósítását kérte. Elsősorban azokról a pedagógusokról van szó, akiket csupán szóban bocsátottak el. A legismertebb az a per, amelyet Rieszner Ede, a losonci állami tanítóképző zenetanára indított, s amely az 1930-as évekig elhúzódott. Rieszner, akinek 1919 áprilisában szóban mondtak fel, 1919 júniusáig teljes fizetést kapott, a következő időszakban pedig a régi fizetése 60%-át kitevő összeget. 1924-ben reaktivizálását kérte, de ezt elutasították, s 1924 decemberétől nyugdíjazták. A következő években perek sorozata folyt, amelyek nagy részében az elmaradt 40% volt a tét, valamint az, vajon a szóbeli elbocsátás érvényes-e. A végső döntést a Legfelső Bíróság hozta meg 1932-ben. Ste-fánekék részéről a fő érv Reiszner elbocsátásáról a Stefánek által kiállított írásbeli igazolás volt, valamint a bíróságnak az az állásfoglalása, hogy a szóbeli elbocsátás is érvényes, és eleget tesz a már idézett 1918. december 10-i törvényben előírtaknak, ha az előírt három hónapon belül nem emelnek ellene kifogást az illetékes helyen.14 Mindez azonban elégtelen bizonyítéknak bizonyult, s a bíróság Riesznernek adott igazat, s bizonyítékok hiányában semmissé nyilvánította azt a korábbi döntést, amellyel megvonták Reisznertől fizetésének hiányzó részének a kifizetését.15

A kényelmetlenné váló magyar tanerőktói való megszabadulás és az iskolák el-szlovákosításának módszerei változatosak voltak. Az iskolaügyi referátus munkatársai (elsősorban a tanfelügyelők) egyik feladata a tanítók szlovák tudásának a felmérése volt. Azokat a tanítókat, akik szlovák vidéken tanítottak, és nem tudtak szlovákul, elküldték. A nyelv körüli feszültséget tovább élezte az 1920/276 sz. törvény, amely szerint minden 1918 előttről átvett pedagógusnak vizsgát kellett tennie szlovák nyelvből és szlovák honismeretből.16

1919-ben nagy visszhangot váltott ki Szlovákia teljhatalmú miniszterének, Srobárnak az iskolaév végéről szóló rendelete. Eszerint a csehszlovák állam által addig még át nem vett iskolákban május 3-án fejeződik be az 1918/19-es tanév, míg az átvett iskolákban csak július 13-a és augusztus 1-je között. 1919 júniusában az iskolaügyi minisztérium rendeletet adott ki, amely szerint az összes olyan tanítót elbocsátották a szolgálatból, akit még a magyar kormány nevezett ki, s akit júniusig nem vett át a csehszlovák állam. Fizetés, Ml. nyugdíj utáni kérelmüket ezek a pedagógusok a magyar kormánynak nyújthatták be. Mivel a rendelet meglehetősen ellentmondásos visszhangot váltott ki, Szlovákia Teljhatalmú Minisztériuma nyilatkozatot adott ki arról, hogy természetesen lehetőséget ad a magyar pedagógusoknak arra, hogy a szolgálatba való visszavételüket kérvényezhessék.17

Mivel a magyar törvények egy része 1918 után is érvényben maradt, a pedagógusok elbocsátására (s nem csak a magyar tanítókról van szó) és az iskolák bezárására néhány régebbi törvényt, így az Apponyi Albert nevével fémjelzett 1905-ös és 1907-es törvényeket is felhasználták. Konkrétan az 1907-es XXVII. törvénycikk 25., 26. és 27. paragrafusairól van szó. A 25. § szerint ha egy iskolában két alkalommal kellett a pedagógust a hazafias nevelés megsértése miatt elbocsátani, akkor az államnak jogában állt az ilyen elemit bezárni, és helyette állami iskolát létrehozni. Ha a vizsgálat azt állapította meg, hogy mindezek okát az iskolaszékben vagy az egyházközösségben kell keresni, akkor az államnak joga volt minden olyan iskolában vizsgálatot elrendelnie, amely az érintett iskolaszék vagy egyházközösség igazgatása alatt állt (26. §).18 Ilyen eljárás előzte meg például a somorjai és a losonci iskola bezárását.

Somorján 1920 januárjában állapította meg a vizsgálat, hogy az evangélikus elemi iskolában nem nevelik a csehszlovák állam iránti lojalitásra a tanulókat. Ezért Kunst Károly tanító ellen fegyelmi eljárás indult. Néhány hónap elteltével a tanfelügyelő újabb ellenőrzést tartott az iskolában, és semmiféle változást nem tapasztalt, a falon továbbra is a magyar állami címer függött a csehszlovák helyett, a tanulók nevelését pedig „a régi rendszer szelleme” hatotta át. Mivel az iskolaszék nem biztosította a kifogásolt hibák eltávolítását, Stefánek az iskola bezárása mellett döntött. Hasonló indokokkal zárták be a losonci református elemi iskolát is.19

Természetesen a fenti eljárás nem volt jellemző a két háború közötti időszak egészére, csupán a háború utáni első évekre, s főként azokban a régiókban, ahol a szlovák nyelvű lakosság volt többségben. Dél-Szlovákia magyarok által lakott, Ml. vegyes lakosságú vidékein a magyar lakosság arányszámának megfelelő számú iskola maradt továbbra is. A pozsonyi iskolaügyi referátus és a prágai Oktatási Minisztérium munkatársai igyekeztek minél gondosabban kiválasztani a magyar iskolák tanárait, mivel fontos volt, hogy azok lojálisak legyenek a Csehszlovák Köztársasághoz. Ezért – néhány kivételtől eltekintve – a magyar iskolákba nem is küldtek csehországi tanerőket. Mindezek eredményeként Szlovákiában erős kisebbségi iskolahálózat jött létre, amely mennyiségileg megfelelt a szlovákiai magyar kisebbség arányának.

 

Rövid URL
ID1141
Módosítás dátuma2016. június 9.

Gaucsík István : A szlovákiai magyar gazdasági önszerveződés keretei és lehetőségei 1918 – 1938 között

Előadásomat Sziklay Ferencnek, a két világháború közötti kisebbségi szellemi-kulturális élet egyik fő ideológusának és kultúraszervező mindenesének két gondolatával szeretném felvezetni. A magyar kormánynak 1932-ben küldött...
Bővebben

Részletek

Előadásomat Sziklay Ferencnek, a két világháború közötti kisebbségi szellemi-kulturális élet egyik fő ideológusának és kultúraszervező mindenesének két gondolatával szeretném felvezetni. A magyar kormánynak 1932-ben küldött pesszimista hangvételű bizalmas jelentésében a kisebbségi kulturális és egyéb jellegű tevékenység (Magyarországról irányított) központosítását sürgette.1 Fejtegetései azonban a korábbi „intézményesítés” mesterséges, belterjes és kevésbé hatásos voltát is sejtették: „Általában az a helyzet, hogy a kisebbségi magyarság minden szerve, melyek mind ottani [értsd: magyarországi] (legyen az anyagi vagy erkölcsi) támogatással jöttek létre, mind külön-külön életet élnek, és nincsenek szerves összefüggésben egymással. Még jó, ha párhuzamosan haladnak egymással, és nem egymás ellen hadakoznak.”

1938-ra – nem kis mértékben a bekövetkező politikai változások hatására – ez a vélemény jelentős módosuláson ment keresztül. Ekkor már egy „kulturális keretrendszerről” értekezett, amely hatékonyan szervezte meg a magyarság társadalmi aktivitásait.2 Azt is mondhatnánk, hogy átlátható, szervesen építkező, az intézmények, Ml. a szervezetek működőképességét, valamint a kisebbségi magyarok önszerveződését is demonstráló „kulturális rendszert” mutatott be, amelynek létrehozásában az ellenzéki politika fontos szerepet vállalt.

Nem feladatom elemezni a két gondolati irányvonal helyességét vagy helytelenségét, hibáit vagy pozitívumait. Példaként csak azért említettem, mert egy fontos dolgot jelez: a szlovákiai magyarság története a társadalmi (kulturális-közművelődési) és a gazdasági intézményesülés kereteinek a kialakításáról, ezek működési feltételeinek, tartalmának az újrafogalmazásáról is szólhat. Az „alulról” (nem döntéshelyzetben lévő tényezők irányából) jelentkező cselekvéseket bőven tarkították és alakították a „felülről” (a kisebbségi politikai felépítmény részéről) támogatott stratégiai elképzelések. A nemzetiségi mikrotársadalom kulturális és közgazdasági artikulációit támogató, segítő, de ugyanakkor akadályozó, gátló hatásoknak is kitehet-ték.3

Az előző gondolatok valójában egy társadalmi és kulturális struktúrát feltételeznek. A struktúrák leírásához, elemzéséhez segítségül hívhatnánk a szociológia funkcionális elméletének eszköztárában használatos „kulcsfogalmakat.” Ezeket egy kisebbségi közösség társadalmi tagozódására, pszichológiai-mentális mechanizmusai közül a kitűzött (vagy kitűzöttnek vélt) célok és megvalósításuk között kitapintható feszültségek feltárására is alkalmazhatnánk.4 Azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni a kutatás tulajdonképpeni gordiuszi csomóját, azaz a nemzeti kisebbség és a kisebbségi társadalom értelmezési problémáját. Kántor Zoltán szavaival élve: „egy kisebbségi társadalom hogyan írható le, hogyan működik és fogalmilag mit értünk alatta.”5 Vagyis hogy milyen elméleti „képletekkel” elemezhető a „szlovákiai magyar”, Ml. a „kisebbségi társadalom” fogalma. Az értelmezések széles területei nyílhatnak meg az identitáskutatástól kezdve az etnikai konfliktusok és a kisebbségi jogok vizsgálatán keresztül egészen az intézményrendszerig.

Elmélkedésemnek nem célja eldönteni azt a kérdést, hogy milyen mértékben lehet beszélni a szlovákiai magyarság esetében egy nemzetépítő folyamatról, egy különálló társadalom építéséről. Inkább elfogadhatónak vélem Róbert K. Merton véleményét: „A minden társadalmi rendet fenntartó várakozásokat a társadalom tagjainak magatartása élteti, mert ebben a magatartásban a bevett, noha részleteiben talán változó kulturális mintákkal szembeni konformizmus érvényesül. Valójában csak azért mondhatjuk, hogy valamely embertömeg társadalmat alkot, mert a magatartás általában az alapvető társadalmi értékekhez igazodik. Ha az egymásra ható egyének nem vallanak közös értékeket, beszélhetünk ugyan társadalmi viszonyokról […], de nem társadalomról. […] A nemzetek társadalmára csak mint szóképre vagy elképzelt célra hivatkozhatunk, de nem mint szociológiai realitásra.”6

Úgy gondolom, hogy nagyon nehéz a szlovákiai magyarság (múltbeli vagy jelenkori) követelései közé sorolni egy különálló – politikai támogatottságú és szakmai, vállalkozói háttérrel biztosított – gazdasági alrendszer kialakítását, amely egy teljes társadalmi struktúra dinamikus részeként funkcionálhatna. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ez a közösség gazdasági intézményeket, érdekvédelmi csoportosulásokat nem hozott létre, még ha a kormányzat pénzügyi, gazdaságpolitikai döntéshozatali mechanizmusaiban nem is vehetett részt. Mikó Imre alábbi megállapítása ugyan az erdélyi magyarságra vonatkozik, de a csehszlovák államgazdaságba integrált kisebbségi magyar gazdasági szerveződésekre is érvényes lehetett: „Sokan hallottuk már azt a jelszót és párt is alakult abból a célból, hogy a magyarságot gazdaságilag megszervezzék. Ha végiggondoljuk, a magyarság nem gazdasági fogalom. […] Gazdaságilag egy szervezetbe vonható például a kisbirtokosság vagy a munkásság, de nem a magyarság mint olyan, amelyikben minden társadalmi réteg benne foglaltatik. A magyar gazdasági szervezést, amint fentebb is érintettük, úgy kell érteni, hogy a magyar kisbirtokosság megalkotja a maga gazdasági szerveit, a magyar munkásság szakszervezetekbe tömörül, a kisiparosság szövetkezik a nagyipar ellen. Az egyérdekűek, tehát osztályok külön érdekvédelmi szervei alkotják együtt a magyarság gazdasági szervezetét.”7

Előadásom tárgyát a stratégiai-megoldási elképzelések, koncepciók vázolásán keresztül a közgazdasági jellegű intézmények létrejöttének és célkitűzéseinek a problémakörére szűkítem. Kiindulási premisszámat az alkotja, hogy a kisebbségi közegben azonosítható gazdasági alrendszer 1918-1938 között csak lehetőségeiben volt megadva. Az alternatívák közé egyrészt a szövetkezeti mozgalmat, másrészt a kereskedelmi alapon működő bankokat sorolom. Nemcsak a Hanza működésének, hanem a többi szövetkezeti kezdeményezésnek, Ml. a pénzintézeteknek is figyelmet szentelek. Végül kitérek a kulturális és a gazdasági struktúra kapcsolatára is. Ugyanakkor le kell szögeznem, hogy a szlovákiai magyarság 1918-1938 közötti gazdasági helyzetéről keveset tudunk. Ez visszavezethető a téma feldolgozatlanságára, az alapkutatások hiányára, a forrásanyag feltáratlanságára, valamint a politikatörténeti meghatározottságú interpretációkés prekoncepciók jelenlétére.

Mindezeket figyelembe véve nem vonhatok le szilárd következtetéseket, állításaim csak hipotetikus jellegűek lehetnek, legfőbb célként a problémafelvetést tűztem ki. Ennek oka szubjektív: írásom közben a jelenre gondoltam, mert a szlovákiai magyarsággazdasági helyzetével és a jelenkori közgazdasági folyamatokkal (pl. a piacgazdaság kialakítása Szlovákiában, a globalizáció) kapcsolatos társadalmi kérdések, sőt bátran mondhatom, gondok (a pauperizálódás, a versenyképesség csökkenése, az Európai Uniós csatlakozás kihívásai, az önerőre és – ha úgy tetszik – etnikai bázisra támaszkodó szövetkezeti mozgalom mintájának teljes hiánya stb.) a szlovákiai magyar értelmiség körében nem alkotják közbeszéd tárgyát.8

1. Elképzelések és koncepciók

A két világháború közötti időszak kisebbségi magyar gazdasági (gazdaságpolitikai) elképzeléseiről nagyon kevés információnk van, ezért megállapításaim magukon viselik a viszonylagosság jegyét. A korabeli véleményeket (teljességre való törekvés nélkül) a politikai és a szakmai jellegű megközelítések csoportjába sorolva vizsgálom.

A)  Politikai jellegű megközelítések

Az ellenzéki magyar politizálás nemzeti-konzervatív irányai (Országos Keresztényszocialista Párt, Magyar Nemzeti Párt) nem tudták kialakítani a kisebbségi gazdasági önszerveződés működő kereteit. A gazdasági kihívások kezelésének feladatai egyértelműen háttérbe szorultak a következetes gravaminális politikai irányvonal mögött.9 A pártstruktúra ugyan kialakított néhány gazdasági szervezetet, azonban ezek gazdasági jelentősége – a pártpolitika árnyékában – kétes lehetett.10

Tarján Ödönnek az 1930-as évek második felében idegen nyelveken is megjelenő munkái11 az ellenzéki magyar álláspontot képviselték. Legfőbb célja a gazdaság területeire vonatkozó sérelmi anyag közvetítése és a csehszlovák gazdaságpolitika magyarellenességének a bemutatása volt. A magyar kisebbség gazdasági mellékszereplővé válását Prága kisebbségpolitikájának a számlájára írta. A politikusok közül Szent-lvány József tett szórványos kísérleteket (egyébként koncepció és eredmény nélkül) egy kisebbségi gazdasági programadásra. Ez a törekvése szerintem a pártstratégia részét alkotta, rövid távú, sok esetben a keresztényszocialistákkal szemben megfogalmazott politikai célok szolgálatában állt.12

Szvatkó Pál a kisebbségi helyzet elemzésekor a feladatok konkretizálását a gazdasági szférák területére is kiterjesztette. írása nem szűkebben vett közgazdasági munka, a programadás gondolata is felfedezhető benne, de politikai üzenetértéket közvetít.13

B)  Szakmai jellegű megközelítések

Ezen a helyen Hantos Lászlónak és Jócsik Lajosnak azokból a közgazdasági témákkal foglalkozó, kisebbségi recepciójú munkáiból válogatok, amelyek részleteiben kísérelték meg feltárni a kisebbségi közösség gazdasági státusát ért változások eredőit, a következmények részelemeit, hatásait, és a lehetőségekhez mérten megoldási módokat kerestek. Ezek egy kiforrott gazdaságpolitikai koncepció körvonalazódására azonban kevésnek bizonyultak. Hantos László a Szlovákiai magyar gazdasági centrumok című írásában többközpontú, önsegélyező, helyi gazdasági központok kialakítását sürgette. Központ és vonzáskörzet viszonyába helyezte a közgazdasági alapozás feladatait. A regionaliz-musra épülő tervében egyaránt mérlegre tette az egyes tájegységek rendelkezésre álló vagy hiányzó potenciálját.14

Jócsik Lajos fiatalkori munkáiban a marxizmus osztályközpontú gazdaságmagyarázatát használta fel. A Sarló-mozgalom (már deklaratívan a marxizmus eszmei talaján álló) 1931-ben megrendezett kongresszusán elhangzott előadásában a kapitalista gazdasági rendszer „mozgástörvényeit” vizsgálta. Marx osztályszemléletét alkalmazta a szlovákiai magyar társadalomra: „a szlovenszkói magyar kisebbségi társadalom piramis alakú osztálytagoltságán belül a társadalmi nyomás hatását s az egyes osztályrétegek reagálását, s a nyomás következtében való eltolódását vesszük vizsgálat alá.”15

A magyar burzsoázia „kisebbségi töredékét” a marxista-leninista frazeológiának megfelelően nemzeti és gazdasági érdekeinek védelmében ellenzékinek, de az elvesztett pozícióinak visszaszerzéséért folytatott küzdelmében alkalmazkodóképes-nek ítélte. Gyarmatosító és osztálykizsákmányoló jellegét kisebbségi körülmények között sem veszítette el.16

A középosztály lemorzsolódó tömbjeinek (hivatalnokréteg, kisiparosok és kiskereskedők, közép-és kisparasztok) helyzetét súlyosnak találta. A proletarizálódás jelenségét mindegyik rétegben kimutatta. A munkásság került a legválságosabb helyzetbe, mivel az „imperialista nyomás” nagyságrendekkel reá nehezedett. Erre az radikális népmozgalmakkal válaszolt. Szemléletét az ideológiai merevség határozta meg, azonban azok közé tartozott, akik megpróbáltak válaszokat keresni a kisebbségi társadalomban tapasztalható szociális feszültségekre és a rétegek közötti elmozdulásokra.

Egy másik tanulmányában mennyiségi (gazdaságstatisztikai) és minőségi (kisebbségre vonatkoztatott) vizsgálata nemcsak az iparra terjedt ki, hanem a csehszlovák gazdaságpolitika negatív következményeire (a vasúti tarifarendszer rendezetlensége, az állami megrendelések egyoldalúsága, a cseh tőke monopolhelyzete stb.) is rámutatott. A gazdasági változások társadalmi vonatkozásait a társadalmi antagonizmusokban, tehát a kisebbségi osztályok közötti ellentétekben látta. Az általa felállított modellből teljes mértékben hiányoztak a kisebbségi gazdasági élet megszervezésére irányuló elképzelések.17

A kisebbségi gazdasági élet hiányosságaival tisztában lehetett, hiszen 1938 után, amikor a „felvidéki egységről”, azaz a társadalmi kiegyenlítődés folytán egymásra talált rétegekről értekezett, és az általa felállított karakterológiában a „szlovákiai magyar embert” túlhangsúlyozott, idealizált tulajdonságokkal (társadalmi realizmus, modernebb szervezőkészség, emberségtudat, egyenlőség-eszme az osztályok között, demokratikus értékek és védelmük, kiegyensúlyozott belső világ) ruházta fel, mégiscsak tett egy sokatmondó kijelentést: „Nehezen lehetett létrehozni, vagy egyáltalán nem lehetett felépíteni a kisebbségi magyarság gazdasági érdekvédelmének szerveit.”18

2. Előképek és alternatívák: szövetkezés és/vagy pénzügyi nyereségorientáltság?

Az alcímben jelzett két irányvonal a kisebbségi gazdasági önszerveződés olyan lehetőségeit jelzi, amelyeknek az előképei, mintái – a mai Szlovákia területén – a 19. század első felétől a 20. század kezdetéig ívelnek. A soknemzetiségű Monarchia keretén belül a kisebbségi népcsoportok az altruizmus, az önsegélyezés útjára lépve hozták létre szövetkezeti mozgalmaikat. Szerintem mozgalom és intézményrendszer (struktúra) között nemcsak 1918 előtt, hanem 1918 után is fogalombeli különbséget kell tennünk (miközben mindkettő a csoportértékrenddel továbbra is szoros kapcsolatban marad). A „mozgalom” kifejezés alatt egy folyamatos, a gazdaságszervező elit által kifejtett törekvést értek a szövetkezeti intézményrendszer létrehozására, fejlesztésére, alakítására és versenyképessé tételére. Ez a mozgalom a szövetkezeti intézmények rendszerében artikulálódik. Az intézmények az államgazdaság struktúrájába tagozódnak, de a kisebbségi közösség nemzeti és kulturális céljait/érdekeit is felvállalhatják.19

A nyereségorientált kereskedelmi pénzintézetek magyarországi gyökerei szintén a 19. század első feléig nyúlnak vissza. A fokozatosan kibontakozó hitelintézeti szervezet (takarékpénztárak, bankok) egyik jellemzője a gazdasági haszonelvűség (és a háttérbe szorult filantrópia elve) mellett az etnikai kohézió volt. Ez a felső-magyarországi területek etnikai/nemzetiségi sokszínűségét is visszatükrözte. Az 1918-as főhatalomváltás után a pénzintézeti szféra etnikai jellegzetességei megmaradtak (az ügyvitelben használatos többnyelvűségen belül az adott nemzetiség nyelve, a bankegyesületi érdekvédelem etnikai alapja).

A szövetkezeti mozgalmat és a pénzügy területét 1918 előttről származtatható „kooperációs előképnek”20 tekintem, amelyre a szlovákiai magyarság a két világháború közötti időszakban elvileg a gazdasági önszerveződés elemeit felépíthette. Az alábbiakban azt vizsgálom, hogy a szlovákiai magyarság kialakította-e azt a gazdasági intézményrendszert, amely kultúratámogató és -fenntartó feladatokat is felvállalt volna. A kulturális célokat (érdekeket) támogatta-e (támogathatta-e) egy gazdasági alapokon álló, nemzetiségi/kisebbségi jegyeket felmutató intézményrendszer, amely – egyfajta közmegegyezéses alapon – megszabhatta volna a cselekvési utakat és módokat? Elvileg az intézményi normák hatottak-e (hathattak-e) a „kisebbségi kulturális keretrendszerre?”

A) A Hanza szövetkezeti mozgalom

A legszervezettebb kisebbségi gazdasági szervezet az 1925-ben alapított Hanza Szövetkezeti Áruközpont volt.21 A gazdasági célok megfogalmazásán kívül kulturális és erkölcsi célokat is megfogalmazott, de elsősorban gazdasági mechanizmusként működött, miközben nemzetiségi és szociális érdekek érvényesítését is kitűzte.22 Intézményi struktúrája azonban államilag meghatározott keretek között kapott helyet. Varga Imre ezt a következőképpen jellemezte: „működési területe meg van szabva és ez a magyar központ a megszabott területeken túl nem terjeszkedhetik. […] ellenőrzési szempontból a pozsonyi kényszerközpontnak van alárendelve.”23 A Hanza kulturális céljai között a szövetkezeti eszme népszerűsítése, a népnevelés és a népművelés szerepelt.24 A kisebbségi nemzeti kultúra egyes területeinek mindez idáig feltáratlan anyagi támogatásának „projektjei”, amelyek a világgazdasági válság időszaka utáni konjunktúrára épültek, az 1930-as évek második felében zajlottak le (1934-ben a Magyar Tanítók Szövetkezeti Könyvesboltját „szponzorálta”, 1935-ben a Pozsonyban található Magyar Tanítók Házának a költségeihez járult hozzá, azonban nem tudjuk, hogy ezek milyen volumenű támogatások voltak).25

B) Egyéb szövetkezeti kezdeményezések

A tárgyalt korszak kisebbségi magyar szövetkezeti hálózata, amely az egyes típusok szerint oszlott meg, nem csak a Hanzát jelentette. Szlovákiában és Kárpátalján az 1931-es adatok nemzetiségi megoszlása azt mutatta, hogy a magyar szövetkezeti tevékenység legerősebb elemeit a fogyasztási szövetkezeti és a hitelszövetkezeti forma alkotta. A 293 szövetkezet közül 165 (56%) a Hanza-központhoz tartozott. Az összes szlovákiai és kárpátaljai fogyasztási szövetkezet 28,90%-a, míg a hitelszövetkezetek 18,28%-a tekinthető magyarnak (lásd az 1. táblázatot).

1. táblázat. A magyar szövetkezetek megoszlása 1931-berf6

A szövetkezetek fajtái Szlovákia, Kárpátalja (összesen) Ebből magyar Ebből magyar %-ban
H itelszövetkezetek Hitelszövetkezetek 1160 212 18,28
Ipari hitelszövetkezetek 71 1 1,4
Mezőgazdasági szövetkezetek Gazdasági beszerző-szövetkezetek 24 2 8,3
Tejszövetkezetek 58 7 12,07
Szövetkezeti szeszfőzdék 106 8 7,55
Állattenyésztő szövetkezetek 125 27 21,6
Egyéb szövetkezetek 21 4 19,05
Bérlő és telepítő szövetkezetek 22 4 18,18
Erdőszövetkezetek 24 3 12,5
Ipari szövetkezetek Beszerzési és eladási szövetkezet 29 2 6,90
Termelőszövetkezet 95 11 11,58
Egyéb szövetkezetek Fogyasztási szövetkezetek 1014 293 28,90
Építő- és lakásszövetkezetek 202 3 1,49

A szövetkezeti központok kérdése, tehát az üzletmenetet és az értékesítő tevékenységet ellenőrző intézmények kialakítása volt a magyar szövetkezeti mozgalom legégetőbb gondja. A Hanza által létrehozott központhoz a fogyasztási szövetkezeteknek csupán egy része tartozott. A többi vagy nem tartozott sehová, vagy a szlovák, rutén és zsidó központok tagja volt. Helyzetüket még súlyosbította, hogy mintegy „hatalmon kívülre kerülve”, az állami szubvenciókra és garanciákra sem számíthattak.

A szövetkezetek fajtái Szlovákia Taglétszám Kárpátalja Taglétszám
Hitelszövetkezetek 150 31000 47 ?
Tejszövetkezetek 14 1500 ? ?
Szövetkezeti szeszfőzdék 6 ? ? ?
Különböző típusú szövetkezetek 15 ? ? ?
Fogyasztási szövetkezetek 310 65 000 30 ?

A mezőgazdasági szektorra szakosodott „gazdasági egyesületek” az egyes tájegységek szerint rendeződtek. Ezek még szintén nem képezték kutatás tárgyát, keveset tudunk működésükről, csak néhány elszórt adat jelzi létezésüket.27

C) A bankügyi szféra

A kisebbségi gazdasági lét másik – elvileg szintén egy hagyományozódott mintára támaszkodó – képlete lehetett volna egy (vagy több) tőkeerős központ kialakítása. A dualizmus korában a provinciális jellegű, Budapest felé tájékozódó nagyszámú takarékpénztárak, kisebb bankintézetek hálózata alakult ki, így a szervezeti előfeltételek tulajdonképpen hiányoztak. A budapesti székhelyű intézetek (Magyar Általános Hitelbank, Magyar Leszámítoló- és Pénzváltó Bank) fiókjai sem jelenthettek alternatívát, hiszen az anyaintézetek kénytelenek voltak a nosztrifikálási feltételeket és az új, számukra előnytelen tulajdonviszonyokat elfogadni.

A szlovákiai magyarság politikai és gazdasági státusvesztése miatt a döntéshozó pozícióktól és az erőforrásoktól távolra került. A nemzetállami érdekeket képviselő, azokat következetesen érvényesítő csehszlovák gazdasági kormányzat pénzes bankügyi politikája a cseh tőke dominánssá tételét a kereskedelmi és ipari vállalatok nacionalizálásával akarta elérni. A bankügy területén a nyílt vagy burkolt nacionalista vonásokat is felmutató cseh és szlovák gazdasági-pénzügyi elképzelések vállalatszervezési törekvésekkel, szervezeti/szerkezeti tervekkel is ötvöződtek.28

2. táblázat. A magyar bankok néhány jellemzője 1920-ban és 1930-ban29

Országrész Szlovákia Kárpátalja
Ev 1920 %-ban 1930 %-ban 1920 %-ban 1930 %-ban
Pénzintézetek száma 65 31,40 14 22,22 33 86,84 6 37,50
Részvénytőke (1000 Ke) 45,519 15,77 17,020 4,53 15,933 77,66 3,643 25,26
Tartaléktőke (1000 Ke) 24,975 18,16 11,441 5,94 5,486 77,86 723 19,14
Betétek (1000 Ke) 423,111 31,70 162,068 5,25 58,723 85,51 12,650 14,38
Váltók (1000 Ke) 86,688 22,81 107,011 8,93 19,673 91,41 10,771 18,14
Nyereséget kimutató intézetek száma 48 28,60 14 22,95 17 89,48 5 35,72
A nyereség nagysága (1000 Ke) 3,460 10,80 2,719 7,38 682 31,79 227 20,23
Veszteséget kimutató intézetek száma 14 41,40 16 84,21 1 50,00
A veszteség nagysága (1000 Ke) 1,057 13,80 3,150 96,71 4 30,77

A táblázat adatai rávilágítanak néhány olyan tartós tendenciára, amely a magyar bankok szerepének és pozícióinak csökkenését okozta. Szlovákiában a pénzintézeti koncentráció „eszközei” a fúziók voltak. A magyar bankok jelentős részét egy-egy erősebb (cseh vagy szlovák) intézet szerezte meg. Ez egyrészt a szlovák nemzeti tőke, Ml. a cseh gazdasági expanzió növekvő erejét jelentette, másrészt a magyar gazdasági mozgástér beszűkülését. A szervezeti struktúra szintjén azonban a nagyobb, tőkeerősebb egységek kialakulását és a hitelszervezeti rendszer egyszerűsödését is mutatta, ami magyar vonatkozásban a magyar kisbankszerű intézetek számának fokozatos csökkenésében (1930-ban már csak az intézetek 21,54%-a létezett) figyelhető meg. A részvény- és tartaléktőkék, valamint a betétek jelentős mértékű (37,39%-os, 45,81%-os és 38,30%-os) csökkenése következett be, csak a váltók mennyisége növekedett. A kárpátaljai adatok súlyos válságot, nagyobb veszteségeket jeleznek mind a saját, mind az idegen tőkék terén. A pozícióvesztés a korszak gazdasági válságainak, a külső és belső strukturális változásoknak, a restriktív pénzügyi törvényeknek, valamint a kisebbségekkel szemben megnyilvánuló gazdasági nacionalizmusnak a számlájára írható. Levéltári kutatásoknak kell tisztázniuk, hogy a kevés és szerény tőkeerejű magyar középbank közül (Pozsonyi I. Takarékbank, Dunabank, Barsmegyei Népbank) melyik lehetett volna a magyar kisebbségi tőkeközpont. Tény, hogy az első köztársaság fennállása idején ilyen nem tudott létrejönni, sőt konkrét elképzelések sem születtek a megalakítására.30

A bankegyesületi érdekvédelmet 1919-1920-tól a Pénzintézetek Egyesülete Szlovenszkón és Podkarpatszka-Ruszban karolta fel. Célkitűzései között a pénz- és hitelügyi kérdések megoldásán kívül a kormányzat felé irányuló információs csatornák kialakítása és a bankszolidaritás elmélyítése szerepelt. Az 1920-as évek legégetőbb problémáit a budapesti tőkék hazahozatala, a hadikölcsönkérdés méltányos rendezése és a gazdasági törvények aktív befolyásolásának szűk lehetősége jelentette. Folyamatos válságkezelő stratégiáját a jogharmonizációs elképzelések támogatása, az üzletmenet és az ügyvitel modernizálása, a volt takarékpénztárak kereskedelmi bankokká történő szervezeti átalakulásával járó bizonytalanságok kivédése jellemezte. Az egyesület tevékenységéről az 1930-as években keveset tudunk, mert a Pénzügyi Szemle megszűnésével a magyar jellegű bankérdekek fóruma szűnt meg. Nincs jele annak, hogy ez a szakmai egyesület felvállalta volna a kisebbségi kultúra anyagi támogatását.31

A szlovákiai magyar „gazdasági élet” kialakításához hiányzott a közgazdasági szellemi háttér, az oktatás és a szakképzés.32 A mezőgazdasági, iparos, munkás, pénz- és bankügyi érdekvédelmi szervezeteket széttagoltság, a politikai szervezeteket deficites gazdasági tevékenység és hiányzó „kisebbségi gazdaságpolitikai” elképzelés jellemezte.33 A kulturális szféra támogatására nem került/kerülhetett sor, hiszen a gazdasági önszerveződés képletei vagy átmentett mintái töredékesek, képlékenyek és gyengék voltak.

Jócsik Lajos két évvel a Magyarországhoz való csatolás után, visszatekintve és mérlegre téve húsz év kisebbségi tapasztalatát és élményvilágát úgy konstatálta: „Mi önmagunkat is csak részleteiben ismertük.”34 Jelenlegi tudásunk erről a korszakról, különösen gazdaságtörténeti vonatkozásairól nagyon töredékesek. Jócsik szavaival mi is mondhatjuk, hogy csak részleteiben ismerjük ezt a kisebbségtörténeti fejezetet. Körültekintő alapkutatásokra van ahhoz szükség, hogy megtudjuk válaszolni a témakörrel kapcsolatban felmerülő kérdéseket.

Eközben nem téveszthetjük szem elől, hogy egy közösség életét, életfeltételeit nem a „vak” közgazdasági folyamatok vagy törvényszerűségek determinálják, hanem „az emberi értelem és akarat”, amelynek a gazdasági önérdeken kívül a közösségi elvet (szolidaritást és erkölcsi értékeket) is figyelembe (kellett) kell vennie. A kutatás területeit pedig kiszélesíti, ha a gazdaság (gazdálkodás) fogalmát a kultúra részének tekintjük: „Minden emberi tevékenység, a gazdasági is, kulturális jellegű. Az ember a maga szellemiségét, tudását és technikai képességét tárgyiasítja meg az alkotásában. A gazdálkodás az emberi kultúrának egyik legfontosabb részterülete, nemcsak anyagi, hanem szellemi valóság is, erkölcsi vonatkozásokkal átszőtt folyamat.”35

 

Rövid URL
ID1132
Módosítás dátuma2016. június 9.

Simon Attila: A nemzeti terjeszkedés motívumai a kolonizációs tervekben

„Visszatérő történelem” (Fiatal történészek és doktoranduszok konferenciéja (I.rész)) A nemzeti terjeszkedés motívumai a kolonizációs tervekben A kolonizáció fogalmát a Lexikon slovenskych dejín című kézikönyv új...
Bővebben

Részletek

„Visszatérő történelem” (Fiatal történészek és doktoranduszok konferenciéja (I.rész))

A nemzeti terjeszkedés motívumai a kolonizációs tervekben

A kolonizáció fogalmát a Lexikon slovenskych dejín című kézikönyv új települések megalakításaként, lakatlan vagy gyéren lakott területek benépesítéseként határozza meg. A kolonizáció azonban ennél sokrétűbb folyamat, amelynek okai, lefolyása és céljai alapján több formáját is megkülönböztethetjük. Jellegénél fogva több történelmi diszciplína tárgykörébe tartozik, hiszen migrációs és népesedési folyamat is egyben, másrészt viszont kiváltó okai leginkább gazdasági és politikai jellegűek. Ez a sokrétűség a téma különböző szempontú megközelítését teszi lehetővé, ami az eddigi szakirodalomban is jól tükröződik.

A téma feldolgozottsága

A csehszlovák fölreformmal foglalkozó igen terjedelmes, de hullámzó színvonalú szakirodalom ez idáig keveset foglalkozott a kolonizációval. A két világháború közötti történetírás számára természetesen még nem voltak meg azok az időbeli távlatok, amelyek lehetővé tették volna az amúgy is lezáratlan folyamat feldolgozását. Az 1920-as és 1930-as években, tehát a reform folyamatával párhuzamosan megjelenő irodalom inkább sorolható a propaganda eszköztárába, mint a komoly történetírás körébe. A korabeli kiadványok döntő többsége ugyanis párt- vagy osztályszempontok alapján támadja, illetve éppen védi magát a földreformot vagy annak végrehajtását, miközben a telepítésekkel keveset foglalkoznak. Jelentőségük leginkább azoknak a munkáknak van, amelyek a reformot levezénylő Állami Földhivatal berkeiben készültek, s érintettségük ellenére is értékes adatokat szolgáltatnak a mai kutatók számára (lásd például Jan Vozenilek vagy Antonín Pavel munkáit). Értékesebb feldolgozások az 1960-as évektől születtek, s bár ezek jelentős része ugyan a marxista történetírás sémáihoz alkalmazkodva a reform osztályszempontú elemzésére szorítkoztak leginkább, ám így is értékes adalékokat tartalmaztak. Ezek a munkák azonban csupán a földreform egyik szegmenseként foglalkoztak a kolonizációval, így a telepítési folyamat komplex feldolgozására egyikük sem vállalkozott. A legújabb szlovák szintézisek a kolonizáció jelenségével nem is foglalkoznak, így sem az 1998-as Kovác, sem pedig a 2000-ben megjelent Caplovic vezette szerzői munkaközösség által írt Szlovákia története sem tartalmaz utalást rá. így a téma csupán néhány résztanulmány szintjén bukkan fel a cseh Jan Rychlík és Ivo Frolec, a szlovák N. Krajcovicová, Cambel, Martuliak vagy E. Vrabcová írásaiban.

* A Fórum Kisebbségkutató Intézet rendezésében 2003. május 22-23-án Somorján megtartott konferencián elhangzott előadások.

Az eddigi szakirodalom eltérően ítéli meg a telepítések jellegét. A földreformot lebonyolító Állami Földhivatal berkeiből kikerülő munkák leginkább gazdasági jelenségként kezelik, s nem foglalkoznak a kolonizáció nemzeti szempontjaival. A Faltus-Prúcha-féle gazdaságtörténet, amely 1967-ben jelent meg, viszont egyértelműen a térség elszlovákositásának eszközét látja a kolonizációban és a maradékbirtokok létrehozásában: „Jóval jelentősebb tényezőnek kell tartanunk azonban azt a körülményt, hogy a maradékbirtokok a kolonizációval együtt a magyarrá vált járások reszlovakizációjának egyik eszköze voltak.”1 A neves cseh szakember, Jan Rychlík is egyértelműen fogalmaz, amikor kimondja, hogy „kétségtelen, hogy Dél-Szlovákiában a kormány céltudatos szlovák és részben cseh kolonizációt hajtott végre, amelynek célja a kompakt magyar terület felbomlasztása volt”.2 Az említett szlovák szerzők (Krajcovicová, Cambel és Martuliak) viszont elsiklanak a nemzeti szempontok fölött. A témában a legfrissebb munka Eva Vrabcovának, a Slovenská Archivistika című folyóiratban megjelent terjedelmes tanulmánya, amelyben ugyan az értékelő momentumok az adatok mögé szorulnak, de a szerző itt sem említi a nemzeti célokat: „A földreform és a kolonizáció is főleg gazdasági és szociális célkitűzéseket követett.” Majd néhány sorral lejjebb: „A kolonizációnak azonban nemcsak gazdasági, szociális és népesedési motívumai voltak, hanem politikaiak is. A kolonizáció lebonyolításának módja az Agrárpárt győzelmét és pozíciójának erősödését eredményezte.”3

A magyar szerzők már sokkal egyértelműebben ítélik meg a kolonizáció folyamatát. A csallóközi kolonizációval is foglalkozó gazdaságtörténész, Vadkerty Katalin a vegyes lakosságú területek elszlovákositásának és az összefüggő magyar etnikai tömbök feldarabolásának eszközét látja a telepítésekben, Popély Gyula pedig ekképpen jellemzi a földreformot: „Az 1918-1919. évi impériumváltás után a felvidéki magyarság elleni kíméletlen politikai és gazdasági elnyomás egyik leghatékonyabb eszköze a tendenciózus csehszlovák földreform volt. Bár az egész akció egyszerű szociálpolitikai köntösben zajlott, szándéka és kivitelezése egyöntetűen az államhatalom és a többségi nemzet kisebbségellenes, nacionalista törekvéseit szolgálta.”4

A kolonizáció eredményei

A témával foglalkozó szakirodalom különböző adatokat közöl. A pontos adatok legmegbízhatóbb forrását az Állami Földhivatal hivatalos kiadványaiban találhatjuk. Az Állami Földhivatal elnöke, Jan Vozenilek által összeállított hivatalos kiadvány 80 telepes községet említ, más források ennél többről is tudnak, amelyekbe egyaránt beletartoznak a földhivatal által alapított állami és a magánkolóniák, valamint a több száz lakossal bíró önállóvá vált községek és a csak néhány család által kolonizált majorságok is. Ami a letelepedett családok számát illeti, a fent említett hivatalos kimutatás 2008 családról tud, melyek a közös használatra kapott telkekkel együtt 35 053 hektár föld tulajdonosai lettek.5 Az idézett adatok az 1931-es állapotot tükrözik, ám mivel a harmincas évekre a telepítések már csak esetlegesek voltak, így nagyobb változás gyakorlatilag ezt követően már nem történt (egy 1938-as kimutatás 2017 telepes birtokot említ).6 Ennek ellenére jogosan tételezhetjük fel, hogy a fenti adatok nem teljesek, mivel a statisztikák a csupán a kolonizacios intézmények (Állami Földhivatal, telepítési szövetkezetek és a legnagyobb magántelepítők, pl. Szlovák Liga) által alapított kolóniákat foglalják magukban, de nem tartalmazzák azokat a telepes csoportokat, akik általában intézményi háttér nélkül, magánakció során települtek le Dél-Szlovákiában. Ezekből pedig Dél-Szlovákia-szerte, s érdekes módon főleg a mai Lévai, Nagykürtösi, Losonci és Rimaszombati járásban több tucat található – igaz legtöbbjükbe csupán néhány család települt. A hivatalos listákról hiányoznak a Zólyomi Körzeti Hivatal területéhez tartozó Tornaija környéki falvakba betelepült csoportok, akikről a Telepítési Referátus iratai között is találunk említést.7 A többek között Téskipusztára, Abafalára, Vályba és Szkárosra való telepítést Keményfi Róbert kutatásai is megerősítik, aki csupán Gömörben egy tucat olyan falut említ, ahová a húszas években telepesek érkeztek, s amelyek az eddig ismert listákon nem szerepelnek.8 A telepes falvak térbeli elhelyezkedését megvizsgálva kiderül, hogy a hivatalosan számon tartott 80 kolóniából csupán 5 maradt az első bécsi döntést követően Szlovákiában, ami azt jelenti, hogy a többi magyar nyelvterületen feküdt, miközben egy 1929-es kimutatás szerint a kolonisták között mindössze 4 magyar volt.9 S habár a húszas évek végétől magyar családok is nagyobb számban jutottak földhöz, mint korábban, ez az arány alapvetően nem változott.

Nemzeti szempontok a kolonizáció terveiben

Az eddigi szakirodalom a kolonizacios elképzelésekkel egyáltalán nem foglalkozott. A téma tárgyalását általában a földreform törvényeinek megalkotásával kezdte, s nem igyekezett feltárni az azok mögötti szándékokat.

A korabeli sajtó és a korszak meghatározó politikai személyiségeinek írásait áttanulmányozva az a véleményünk, hogy Dél-Szlovákia szláv betelepítésének konkrét tervei csak a földreformtörvények megalkotásának idején, sőt inkább csak azok után születtek meg. Ennek ellenére azonban az a gondolat, hogy a földkérdés megoldása a nemzeti terjeszkedés egyik eszköze lehet, már korábban is felbukkan a szlovák és cseh közgondolkodásban, legalábbis néhány meghatározó személyiség gondolkodásában.

Az ismertetett elképzeléseket két csoportra osztottam, amely közé Csehszlovákia megalakulása von éles cezúrát. Az első csoportba azok a megfogalmazások tartoznak, amelyek ugyan még nem konkrét kolonizacios elképzelések, de azok előképeinek tarthatók. Olyan tervekről van ugyanis szó, amelyek a földkérdés nemzeti szempontú megoldását vázolják fel. Ezek rövid ismertetését követően kívánok foglalkozni, a második csoportba tartozó tervezetekkel, amelyek a köztársaság létrejötte után, egy teljesen más politikai és hatalmi közegben születtek meg, s a lezajlott „nemzeti-demokratikus átalakulás” részét képezték, s amelyek már a Dél-Szlovákia szláv kolonizációjának konkrétan megfogalmazott elképzelései voltak. Ezeket már a csehszlovák nemzetgyűlés elé került „földreformtörvényekkel” összhangban, azok alátámasztására, leginkább azoknak ismeretében, a törvényi háttér meglétében fogalmazták meg.

A földműves lakosság kolonizációja mint a mezőgazdasági és szociális problémák megoldásának egyik útja nem ismeretlen a századforduló Európájában. Legjobb példa erre a poroszországi lengyel területek német betelepítése, amire Milán Hodza is felfigyelt, s azt olyan veszélyforrásként észlelt, amely a szlovák területeket is veszélyeztetheti. Erre egyébként az 1894-es magyar telepítési törvény adhatott támpontot, noha annak gyakorlati alkalmazása nem következett be. Talán ennek a veszélynek a kapcsán – amit a szlovákok számára amúgy is kedvezőtlen eredményeket mutató népesedési statisztikák is erősítettek – merül fel az, hogy a morva és cseh telepesek fontos szerepet kaphatnak, a szláv pozíciók észak-magyarországi megerősítésében. Az Agrárpárt Venkov című lapja többször is foglalkozik ezzel: „Itt, Szlovákiában a nagybirtokok a pénzügyi válság következtében olcsón eladhatók, és felparcellázásuk nemcsak biztos és garantált nyereséget hozna a bankoknak, de egy cseh kolonizáció kezdetét is jelenthetné, amely által a csehek nemzeti szempontból is segítenének a szlovákoknak… Alapos kolonizációs politikával igazán érdemleges tetteket lehetne véghezvinni Szlovákiában.”10 Ezek a többek között a Ceskoslovenská Jednota keretén belül megfogalmazott elképzelések leginkább azért érdekesek, mert már fellelhető bennük az a toposz, amely végighúzódott a csehszlovák történelem jó néhány évtizedén. Ez pedig a csehek civilizációs küldetésének motívuma, amely egyaránt felbukkan cseh, de szlovák szerzők írásaiban, így Hodzáéban is. Hodza a Slovensky Tyzdenník című lapban megjelentetett írásaiban a szlovák nemzeti mozgalom újszerű programját fejtette ki, amelyben a nemzeti követeléseket összekapcsolta a gazdasági célokkal. Terjedelmes publicisztikáját és beszédeit áttekintve kiderül, hogy a neves politikus a „Szlovák földet a szlovákok kezébe” még kissé általános és propagandaszerű jelszavától – amelyet már század eleji publicisztikájában kifejt – eljutott Dél-Szlovákia szisztematikus szláv kolonizációjának tervéig, amelyet részben a földreformot elékészítő testületekben (pl. a Nemzetgyűlés Földreform Bizottsága), részben a különböző lakossági fórumokon fejtett ki. Beszédeiben általában a történelmi igazságtételre hivatkozik: „Amikor tehát mi ezeket a nagybirtokokat betelepítjük saját embereinkkel (értsd csehekkel, morvákkal, szlovákokkal – S. A.), akkor nem csinálunk semmi egyebet, mint visszahódítjuk azt a földet, amelyről erőszakkal ki voltunk szorítva, s ezért cselekedeteink jogosságának teljes tudatában tovább fogjuk ezt az erőfeszítésünket folytatni.”11

Ezt a gondolatot, amely a történelmi érvelés révén könnyen párhuzamba állítható a csehek által hangoztatott „megfizetünk a fehér-hegyi csatáért” jelszavával, a nemzetállam megteremtésére irányuló (korántsem olyan diszkriminatív törvényekkel, mint Románia vagy a délszláv állam, hanem konstruktívabb módon) csehszlovák politika egyik elemének tekinthetjük.

A törvények

A kolonizáció folyamatára a földreform törvényei és rendeletei vonatkoznak, amelyek nagy részét az ún. forradalmi törvényhozás alkotta meg. Noha ebben csupán cseh és szlovák képviselők foglaltak helyet, s nyilvánvaló volt az a szándék, hogy úgy az alkotmányt, mint az ehhez kapcsolódó alaptörvényeket a kisebbségek, elsősorban a túlságosan nagyszámú és erős német kisebbség nélkül kívánják megalkotni, az ekkor született törvények nagy része mégis kiállta az idők próbáját, s megalapozta a polgári demokrácia szigetének tartott csehszlovák köztársaság mítoszát. A földbirtokreform alaptörvényei (lefoglalási törvény [záborovy zákon], kiutalási törvény [prídelovy zákon], hiteltörvény [úverovy zákon], kárpótlási törvény [náhradovy zákon]) nem tartalmaznak a kisebbségekre, így a magyar kisebbségre nézve nyíltan hátrányos rendelkezéseket, noha a társadalom bizonyos rétegeinek preferálása (lásd a fegyveres erők tagjai, légionáriusok s a csehszlovák állampolgárság mint feltétel) nyilvánvaló előnybe hozta a cseh és szlovák nemzetiségű igénylőket. A kolonizáció nemzeti céljai szempontjából viszont sokkal nagyobb gyakorlati jelentősége volt az Állami Földhivatal létrehozásáról szóló törvénynek, amely egy gyakorlatilag ellenőrizhetetlen hivatalt hozott létre. S mivel a földbirtokreform törvényei meglehetősen tág teret engedtek a különböző értelmezések számára, így azok végrehajtása nagymértékben függött az Állami Földhivatal munkatársaitól. (Nem lehet véletlen például az, hogy az Állami Földhivatal ellenőrző bizottsága végig a forradalmi nemzetgyűlés által megválasztott összetételben működött, s a következő parlamenti ciklusokban sem került sor újraválasztására, amit nemcsak a német és magyar képviselők támadtak, hanem a Hlinka vezette szlovák néppártiak is.)

A kolonizációs tervek

Ezeknek a mértéktartó törvényeknek az ismeretében, de az Állami Földhivatal hatalmának tudatában fogalmazódtak meg aztán a kolonizáció konkrét tervezetei, amelyekből háromra szeretnék röviden kitérni.

Jan Vozenílek, aki a földhivatal második elnöke volt, a cukorgyári birtokok reformjáról írt munkájában így fogalmazta meg a kolonizációs folyamat céljait: „A déli határok bebiztosítása szükségessé teszi a föld tulajdonának – s nemcsak a felparcellázásra szánt föld, hanem lehetőleg az összes földterület – átruházását nemzeti és állami szempontból megbízható tulajdonosok kezébe. És ez nem csak a határok katonai biztonsága szempontjából fontos, amint állampolitikai szempontból a reformot szokás indokolni. Fontos ez azoknak a szlovákoknak a tízezrei szempontjából, akik nemzetiségi szigeteket és szigetecskéket alkotnak (legyenek akár a nagybirtokok alkalmazottai vagy kistermelők, kézművesek Dél-Szlovákia tanyáin vagy városkáiban), s akik mint az államhoz hű elem, biztonságot igényelnek. Az ő gazdasági és szociális biztonságuknak a megteremtése elképzelhetetlen a dél-szlovákiai nagybirtokok átruházása nélkül…”12 Vozenílek a cukorgyári birtokokat három különböző jellegű térségre osztja. A szlovák vidékeken – a viszonylag kevés föld és sok igénylő miatt – nem tartja szükségesnek a kolonizációt, a vegyes lakosságú vidékeken a szlovák kolonisták igényeit kívánná kielégíteni, míg a magyar igénylőknek csupán minimális nagyságú földet, azt is inkább csak bérletbe adna, mégpedig úgy, hogy szlovák maradékbirtokostól béreljék, akik gazdasági ellenőrzést gyakorolnának a kisgazdaságok fölött. A magyar vidékeken a helyi lakosság csupán minimális mértékben kapna földet – a szerző szerint a helyi lakosság jómódú, s így nem jöhet számításba -, ezzel szemben sok maradékbirtokot kell létrehozni, amelyek egy részét az állam tartaná meg, mintegy tartalékot képezve a későbbi parcellázáshoz. A kolonizáció célját itt a szlovák nyelvszigetek összekapcsolásában nevezi meg.13

Iván Daxner Szlovákia belső kolonizacioja című művében Hodzat túllicitálva abból indul ki, hogy a szlovák föld 80%-a idegen kezekben van, és mivel a földkérdés egyben hatalmi kérdés is, a szlovák mezőgazdasági proletariátus kezébe földet kell adni. A földreformot forradalomként értékeli, s kifejti, hogy „a politikai felszabadulás által ugyan nemzetünk (a szlovákság – S. A.) hatalmi pozícióba került államunkban, de a gazdasági hatalmat is meg kell szerezni, mert máskülönben nem tarthatjuk meg a politikai szabadságot sem”.14 A továbbiakban Daxner arra alapozza következtetéseit, hogy a kisajátítási törvény alá eső területből kb. 2 millió kataszteri hold, vagyis több mint 1,15 millió hektár terül el a kolonizációra alkalmas Dél-Szlovákiában, ahová átlagosan 15-25 hold nagyságú telepes birtokok esetén 100 000 szláv családot lehetne letelepíteni, vagyis 500-800 ezer személyt.15

Ján Brandejs Kolonizacny problém Slovenka című elaborátuma is tanulságos munka, hiszen jól mutatja, milyen szempontok szerint lett kijelölve a kolonizacios terület. Eszerint csak azok a járások jöhetnek számításba, amelyekben a szántók aránya meghaladja az összes mezőgazdasági terület legalább 50%-át, s egyben az adott járást jelentős számú kisebbség lakja. Brandejs 16 ilyen járást sorol fel, s ezeket a „vitathatatlan kolonizacios terület” megnevezéssel illet.16 Brandejs további 16 járást sorol az ún. „kétséges kolonizacios területbe”, amelyet csupán részben tart alkalmasnak a telepítésekre, mivel vagy a jó minőségű, telepítésre alkalmas szántóföld kevés, vagy az adott járás nemzetiségi összetétele nem felel meg a feltételeknek. Ezek közül azonban néhányat mégis kiemel, s ajánlja kolonizálásukat, mivel általuk lehetne összekötni a nyugat-szlovákiai és kelet-szlovákiai „vitathatatlan ko-lonizációs területeket”.17 Hogy a kolonizacios terület kijelölésénél a nemzeti szempontok voltak a meghatározóak, azt a Galgóci és Nagyszombati járás be nem sorolása is bizonyítja, amelyekben a szántóföldek aránya ugyan meghaladta a 70%-ot, de az 1921-es népszámlálás szerint a Galgóci járást 93,4, a Nagyszombati járást pedig 90,9%-ban csehszlovák nemzetiségű lakosok lakták.18

A kolonizacios elképzelések legaprolekosabban kidolgozott tervezete Iván Dax-nertől, a Szlovákiai Telepítési Szövetkezet elnökétől származik. Ezzel a tervezettel azonban, amely az eddigieknél is nyíltabban fogalmazza meg a telepítések etnikai céljait, a munka viszonylag ismertsége miatt és az időhiány miatt nem kívánok foglalkozni.

Befejezésképpen tehát elmondható, hogy a kolonizáció kérdését nem lehet a földbirtokreformtól elválasztva vizsgálni, hiszen törvényi hátterében és végrehajtásában is szervesen kapcsolódik ahhoz. Eltérések azonban mégis kimutathatók, hiszen míg a földbirtokreform elsősorban szociális és gazdasági motívumokra vezethető vissza (noha a sajtó retorikája gyakran hangoztatta a fehér-hegyi csatáért történő nemzeti visszavágást), addig a kolonizáció céljai egyértelműen nemzeti szem-pontúak. S ha ezek a célkitűzések a törvényekbe ugyan nem épültek be, a reform vezető személyiségeinek nyilatkozatai, a telepítési terület kijelölésének gyakorlata és a kolonizáció végső adatai mégis ezt erősítik. A nemzeti célkitűzéseket leginkább a kolonizációval foglalkozó szakemberek és politikusok nyilatkozataiból és tervezeteiből lehet kiolvasni, amelyekben a szociális és gazdasági célkitűzések alárendelődnek a nemzeti szándékoknak. Ennek szellemében a betelepítési területet kizárólag a magyarok által lakott járásokban jelölték ki, miközben e térségek „visszahódí-tásáról” és „visszaszlovákosításáról” beszéltek, vagyis a kolonizáció célját a határ menti magyarok által lakott területek etnikai struktúrájának megváltoztatásában, a szlovák nemzeti birtokba vételében jelölték meg. S mivel az érintett tervezetek szerzői magas rangú kormánytisztviselők vagy a földreformot lebonyolító Állami Földhivatal munkatársai voltak, elképzeléseiket a hivatalos csehszlovák politika eszköztárába sorolhatjuk.

 

Rövid URL
ID1131
Módosítás dátuma2016. június 9.

Puskás Tünde: Magyarnak lenni kisebbségben és szórványban

A világ feltérképezése alapvető emberi vágy. Emberi mivoltuk arra késztet mindany-nyiunkat, hogy kialakítsunk egy olyan referenciarendszert, amely segít a káosztól és bizonytalanságtól való félelmeink leküzdésében....
Bővebben

Részletek

A világ feltérképezése alapvető emberi vágy. Emberi mivoltuk arra késztet mindany-nyiunkat, hogy kialakítsunk egy olyan referenciarendszert, amely segít a káosztól és bizonytalanságtól való félelmeink leküzdésében. „A kollektív identitások és csoportok közti határok megléte – érvel Eisenstadt -, az egyik legfontosabb bizonyíték arra az igényünkre, hogy az emberi teremtőképesség kihasználásával a káoszból rendszert teremtsünk.”1 Az egyén közösséghez fűződő viszonya referenciális keret, amely alapul szolgálhat a közösséggel való hasonuláshoz, a közösség felvállalásához. Ugyanakkor az azonosság és különbözőség kifejezése az egyén szintjén olyan kognitív folyamat, amely az egyént születésétől fogva arra készteti, hogy kialakítsa saját egyéniségét a másokkal való kapcsolatában. A szociális kategorizáció, szociális összehasonlítás és a pszichológiai különbözőség érzékelése együttesen jelentik azt az alapot, amely meghatározza az egyén beállítódását másokkal szemben.2 Ezek az interakciós folyamatok az egyéneket közösségekbe tömörítik. Az egyén közösségben elfoglalt helye és magának a közösségnek a fogalma a társadalomtudományok egyik fontos kérdése, amely napjainkban egyre nagyobb teret kap.3

Tanulmányom az etnikai-nemzeti közösség fogalmával és annak magyar vonatkozásaival foglalkozik. A etnikai-nemzeti közösség fogalma magyar kontextusban magában foglalja mindazon közösségeket, melyek magyarnak vallják és tudják magukat, vagyis a Magyarországon élő magyarokat, nemzeti kisebbségeket és a diaszpóra-csoportokat. Tanulmányom a nemzeti és etnikai identifikációs folyamatokra, illetve a közösséghez való tartozás érzetének fontosságára összpontosít. (Ez a tanulmány disszertációs munkám első hajtása. Maga a disszertáció arra a kérdésre keresi a választ, hogy „Mit jelent magyarnak lenni különböző társadalmi, szociális és történelmi helyzetekben?”. Disszertációm két esettanulmányra – a szlovákiai és a svédországi magyarok nemzethez, etnikai közösségiek]hez való kapcsolatainak vizsgálatára – épül.)

A tanulmány angol változata (Mapping Hungarianness) elhangzott a Society for Applied Euro-pean Thought meanings os Community címmel megrendezett konferencián 2003. július 7-én a Palacky Egyetemen Olmützben (Olomouc).

Közösségépítés és -újrateremtés

Egy közösségre nem tekinthetünk úgy, mint részeinek matematikai összegére. A közösségek leginkább geometriai összegként foghatóak fel.4 Ezek a geometriai konstrukciók tagjaikat, illetve a tagokból összeálló csoportokat az összehasonlítás folyamata során arra késztetik, hogy különbséget tegyenek azon egyének között, akikkel hasonlóságot vélnek felfedezni, illetve akik a másságot, a közösséggel való összehasonlításban a külcsoportot testesítik meg számukra. Itt fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy a csoport fogalma ebben az összefüggésben nem „különálló, élesen szétválasztható, belsőleg homogén és külsőleg elkülönülő csoportokra” utal, melyek a társadalmi folyamatok alapelemeiként a társadalmi elemzések alapegységeiként foghatók fel.5 Az emberi társadalmat nem egymástól elkülönülő csoportok ösz-szegének tekintem, hanem a „csoportszerűségek” állandóan változó színes kaleidoszkópjának; a csoportot magát pedig, Richárd Jenkinssel egyetértésben, „az interakciós és osztályozó folyamatok esetleges és immanensen változó termékeként”6 definiálom. A csoportszerűség reprodukálódik, újrateremtődik, s eme folyamatok során „fizikai és a szokásokra vonatkozó hasonlóság és különbözőség alapján, függetlenül attól, hogy ezek biológiailag átörökíthetőek vagy kulturálisan közvetítettek, a csoportélet feltételeinek alanyaiként tekinthetők mind eredet, mind effektivitás szempontjából, és mint csoportformáló tényezők ugyanolyan potenciállal rendelkeznek”.7

Ezt a logikát követve az alapvető feltevés az, hogy „ha egy csoport létezik, akkor ezt valamilyen határok között teszi”.8 A határ fogalma egy állandó változásban levő és történelmileg behatárolt kategóriára utal, amely mentális eszközként arra szolgál, hogy a „mi”-t és az „ők”-et elkülönítse. Eisenstadt érvelése szerint „Az egyes közösségek határainak meghatározása, elkülönítése alapvető emberi hajlam, része annak a folyamatnak, amely a társadalmi érintkezés szimbolikus és organizációs határainak kialakításához vezet”.9 A szimbolikus és organizációs közti megkülönböztetés szociológiai alapkategóriákon alapul. A közösségi szociális kapcsolatrendszer (Gemeinschaft) és az asszociatív szociális kapcsolatrendszer (Geselischaft) a jelentéssel bíró egységek skálájának két végpontja. A közösségi szociális kapcsolatrendszerjellemzője a szubjektív érzés, amely a közösséghez tartozó egyének együvé tartozásának érzése, míg az asszociatív szociális kapcsolatrendszer legfőbb jellemzője az a racionális érdek, amely az egyéneket az adott csoportszerűséghez fűzi (Weber 1922, Tönnies 1887).10 Ez a megkülönböztetés Durkheimnél a társadalmi szolidaritás két formájában jelentkezik. Ezeket Durkheim mechanikus szolidaritásnak és organikus szolidaritásnak nevezi. Az etnikai, etnikai-nemzeti és nemzeti közösségek e két alapkategória által határolt kontinuum skáláján helyezkednek el.

Etnikai és nemzetközösségek

Az etnikai identifikáció társadalmi-történelmi jelenség, ahol a nyomaték a csoportok határaira és tartalmára összpontosul.11 Az etnikai csoportképződés és -megőrzés

határ-szempontú vizsgálata Fredrik Barth nevéhez fűződik. Barth érvelése szerint az etnikai határok korlátozott számú kulturális sajátosságon alapulnak, de a kulturális sajátosságok nem ezen határok által meghatározottak.12 A barthi elmélet újdonsága az, hogy a kultúrát nem valamiféle meghatározott és kézzelfogható egységnek tekinti, hanem a kultúrák közti különbségekre irányítja a figyelmet.13 A kulturális markőrök (a markor kifejezés az angol marker kifejezés tükörfordítása; jelentése: ‘kijelölő jegy, megkülönböztető jegy’) a közösségek közti különbségek kiemelésében használatosak, vagyis nem maga a kultúra, hanem a kultúrák különbözősége szolgál a közösségek közti határok kialakításának alapjául, és ezek a különbözőségek a társadalmi érintkezésben mutatkoznak meg. Mikor a „mi” és az „ők” kategóriái találkoznak, új etnicitások keletkeznek.14 Az etnikai identifikáció nem állandósul. Egy etnikai közösséggel való azonosulás nem jelenti azt, hogy a csoport belsőleg homogén entitássá alakul, bármennyire is ez lenne a céljuk az etnikai homogenitást előirányzó politikai kalandoroknak.15 Éppen ezért találó az identifikáció kifejezés használata az identitás helyett. Az identifikáció fogalma utal az etnikai identifikációs folyamatokra jellemző törésekre és diszkontinuitásokra, s így a jelenséget pontosabban határozza meg.

Az etnikai közösségeket a közösségi együvé tartozás, mechanikus szolidaritás jellemzi, amely a hasonlóság érzetén alapul.16 A barthi konstrukcionista elmélet egyik előfutára, Everett Hughes már 1948-ban rámutatott arra, hogy „Egy etnikai csoport léte nem a mérhető és érzékelhető különbségek függvénye. Ellenkezőleg, egy etnikai közösség azért létezik, mert a közösség tagjai és a kívül állók között létrejön valamiféle egyezség a csoport létezéséről, s mert a belül és kívül állók egyaránt tudják, érzik, hogy összetartoznak, és annak szellemében viselkednek, mintha egy különálló csoportot alkotnának. Ez csak akkor és úgy lehetséges, ha az egyén korán, mélyen és általában visszafordíthatatlanul elsajátítja a közösséghez való tartozás érzetét. Ha egy közösségtől könnyű a megválás, akkor nem beszélhetünk valódi etnikai közösségről.”17 Más szavakkal: az egyén nem egy meghatározott etnikai identitással születik, de a szocializáció korai szakaszától kezdődően minden egyes egyén közeli kapcsolatba kerül az etnikai identifikáció markőreivel, legyenek azok az anyanyelv, a vallás és/vagy a nonverbális kommunikáció sajátosságai. A szocializáció és internalizáció folyamatainak körülményei ebben fontos szerepet játszanak. Az etnikai markőrök csoportokat elhatároló szerepe és az együvé tartozás érzése nagyban függ attól, hogy hol, mikor és hogyan szocializálódik az egyén egy etnikai közösségbe.18 Minden etnikai közösség valamilyen egyesítő kapocs, egy valódi vagy annak tekintett értékkifejező markor köré szerveződik, amelyet a közösség tagjai a kulturális tradíciók és a közösséghez való tartozás esszenciájának tekintenek. Ezek a kulturális vagy/és ősinek vélt jegyek abban az értelemben tekinthetők elsőrendű, kiemelt fontosságú, primordiális jegyeknek, ha az egyén szocializációja során ezekkel találkozik legkorábban, szinte születésének pillanatától kezdődően,19 tehát az ezekkel való azonosulása megelőzi a más szociális vagy politikai identifikációkkal való azonosulást.20 Ez arra is utal, hogy az etnikai identifikációk jobb megértése érdekében szükségünk lesz a primordialista és a konstrukcionista elméletek közti szakadék áthidalására.

A konstrukcionista tradíció követői korábban mindent megtettek annak érdekében, hogy a Clifford Geertz nevével fémjelzett, ún. primordialista etnikai modelltől minél távolabb helyezkedjenek el.21 Véleményem szerint ezen elméleti megközelítések között a különbség sokkal kisebb, mint az első látásra tűnhet. Richárd Jenkins gondolatmenetét követve arra a megállapításra juthatunk, hogy a primordialista és konstrukcionista elméletek legalább olyan mértékben hasonlítanak egymáshoz, mint amilyen mértékben különböznek,22 és az etnikai identifikáció mélyebb megértése érdekében a két tradíciót közelíteni kell egymáshoz. Jenkins szerint Geertz minden kétséget kizáróan nagy hangsúlyt fektet a kultúra szerepére a primordiális jegyeknek vagy az annak tekintett markőröknek a kijelölésében. Ugyanakkor Geertz elismeri azt, hogy ezeknek a markőröknek jellege, típusa és szerepe különbözik mind az egyén, mind a társadalom szintjén és a történelmi változások függvényében.23 Geertz tehát nem tekinti a biológiailag öröklött vagy kulturálisan átörökített markőröket természetes kötelékeknek, de rámutat arra, hogy a vérségi köteléket, a nyelvet vagy a kultúrát a közösség tagjai sok esetben ősi, primordiális jegyeknek tekintik. A kérdés az, hogy mely folyamatok játszanak szerepet abban, hogy a közösség tagjai ezekre a markőrökre mint primordiális kötelékekre tekintsenek, olyan kötelékekre, amelyek az egyén és közösség sorsának alakulására befolyással lehetnek.

A kultúra és az identitás fogalma sok esetben konkrétan körülhatárolt egységként és olyan erőforrásként jelentkezik, melyet az adott közösség tagjai megoszthatnak, és amelyre támaszkodhatnak. Ugyanakkor az etnicizációs folyamatok révén a kulturális markőrök arra is szolgálnak, hogy különbséget tegyenek az egyes etnikai közösségek között. Amikor egy adott kulturális érték megkülönböztető, markor szerepet kap, amely köré az egész közösség érték- és identifikációs rendszere épül, alapértékről beszélünk.24 Az alapérték arra szolgál, hogy az adott közösség tagjait, egyéni identifikációját megerősítse, ugyanakkor elkülönítse a más alapértékekkel rendelkező közösségek tagjaitól. Az alapérték az etnikai identifikációk külszíni elkülönítésére és belső elmélyítésére szolgál. Egy-egy alapérték mindig történelmileg és társadalmilag meghatározott, tehát mindig megvan annak a lehetősége, hogy egy más etnikai markor veszi majd át a szerepét. Azt azonban hangsúlyozni kell, hogy amíg egy markor egy közösség alapértékeként szerepel, a közösség tagjai számára szakrális jelentőséggel bír.

Az etnikai és nemzeti identifikációk fogalma sokszor és sok helyen azonos értelemben használatos. Ez arra utal, hogy ezen fogalmak értelmezései között átfedések vannak, így nehéz teljesen elkülöníteni őket egymástól. Az utóbbi évtizedben gyakran használt etno-nemzeti és etno-nacionális25 fogalom még tovább bonyolítja a helyzetet. Mindezeknek a nehézségeknek tudatában, de ezek ellenére én mégis megpróbálkozom a fogalmak szétválasztásával, mégpedig abból a megfontolásból, hogy meggyőződésem szerint az ‘etnikai’ és ‘nemzeti’ fogalom elkülönítése elemzési szempontból gyümölcsöző lehet. A problematikát a nemzeti identifikáció felől közelítem meg, mert ezt egyrészt konkrétabban megfoghatónak, világosabban megfo-galmazhatónak tartom, mint az etnikai identifikációt, másrészt mert a nemzeti identitás kérdéskörének fontos politikai vonatkozásai is vannak, hiszen a nemzeti identifikáció szoros szimbiózisban él a nemzetállam koncepciójával.

Általános értelemben a nemzetállam kifejezés olyan államformációra utal, melynek területe egy adott nemzet által lakott. Weber a modern államot úgy határozta meg, mint „egy emberi közösséget, melynek igazgatási csoportja a rend érvényre juttatásában eredményesen alkalmazza a legitim fizikai kényszer monopóliumát”.26 A nemzet fogalom meghatározása nem ennyire egyértelmű és általánosan elfogadott a társadalomtudományokban, mint Weber állam-definíciója. Az enigmatikus kérdésre („Mi a nemzet?”) adott válaszok két nagy csoportba sorolhatók be. Az egyik csoportba azon válaszadók tartoznak, akik a nemzetet absztrakciónak és a politikai érvek ideák szintjén való megvalósulásának és igazolásának tekintik (például Hobsbawm és Breuilly), míg a másik csoportot azok alkotják, akik a nemzetet realitásként fogják fel, míg a nemzeti egységeket a „természeti” törvények által létrehozott formációknak tekintik (Connor, A. D. Smith, Fishman). Mindenesetre a két tábor képviselői megegyeznek abban, hogy „a nemzet kollektív entitás”.27 A nemzet létrejötte és megőrzése, legyen az absztrakció vagy realitás, mindig egy politikai projektum vagy annak része. A nemzetek állammá és az államok nemzetekké szerveződése nem logikus és előre meghatározott folyamat eredménye vagy/és terméke. Duara helyesen mutat rá arra a tényre, hogy „A modern nacionalizmus újszerűsége nem a politikai öntudat kialakulásában, hanem a világ nemzetállamokra való felosztottságában rejlik”. Ugyanakkor, írja Duara, „a nacionalizmus fogalmát sokszor összetévesztik a nemzetállam ideológiájával, amely a politikai identifikációkat szeretné megerősíteni vagy előtérbe helyezni a nemzetállam szintjén”.28 A modern nemzetállamok rendszere lehetőséget nyújtott a területszerzés által vagy a politikai úton épített állam számára, hogy a területén élő népesség számára előírja egy nyelv, az egy eszmerendszer és egy jogi rendszer uralmát, s hatalmi vagy politikai eszközökkel megerősítse azt. Ezek a „nemzetiesítő” törekvések érzékelhetőbbé váltak azokban az államokban, amelyek később váltak független, különálló nemzetállamokká, s amelyekben az állam keretei a történelem folyamán nem voltak sem eléggé hosszú életűek, sem eléggé erősek ahhoz, hogy az állam területén élő különböző nyelvű és kultúrájú csoportokból egységes nemzetet hozzanak létre.29 A nacionalizmus ezen formája30 úgy határozható meg a legjobban, mint a „társadalmi integráció institucionalizálása által létrejövő kollektív identitás”, és elemzési szempontból elkülönítendő azoktól a nemzeti identifikációktól, amelyek mobilizáció útján vagy annak hatására jönnek létre.31

A nemzet eszméje, fogalma abban a korban született, amikor a felvilágosodás eszméi a romantika érzelmességével ötvöződtek.32 A nemzetről kialakított eszménykép ezt a kettősséget tükrözi. A nemzet egyik legelfogadottabb meghatározása az andersoni definíció: „egy képzelt politikai közösség, amely elidegeníthetetlenül körülhatárolt és szuverén.”33 Ez áll legközelebb a nemzetről alkotott ideához. A modern nemzetállamok támogatják állampolgáraik közt „a mély horizontális kötődés”34 kialakulását, amely lehetővé teszi, hogy a nemzettel való azonosulás felülkerekedjen azokon a közösségi identifikációkon, melyek csoportok és/vagy egyének közti konfliktusok forrásai lehetnek. Ugyanakkor, mivel a nemzeti identifikációk geometrikus összegek, az állam eszköztárába tartozó hivatalos, adminisztratív eszközök általában nem elegendőek a nemzeti közösségbe tartozás feltételeinek kialakításához. Az olyan instrumentális eszközökkel, mint például az állampolgárság intézménye, csupán az organikus szolidaritás érzését lehet kialakítani; a nemzethez való tartozás érzésének megteremtéséhez viszont szükséges az ún. nemzeti habitus megteremtése, amely gyökereiben nem más, mint a különféle – nemzeti szimbólumoknak tartott – konkrét elemekkel való azonosulás, amely lehet a zászló, a himnusz, lehetnek a nemzeti ünnepek. A nemzeti habitus magában foglalja azon mítoszok, emlékek, szimbólumok és kulturális értékek szövevényes rendszerét is, melyet együttesen „kollektív emlékezetnek” nevezünk. Ugyanakkor a kollektív emlékezet megnyilatkozásai – a kulturális örökség hagyományai – invenciók, de történelmi örökségnek tekintjük őket. A kollektív emlékezet szelektív és kirekesztő mindazokkal a történésekkel, emlékekkel, személyekkel szemben, melyek/akik nem illenek bele a „kik voltunk mi” uralkodó narratívájába.

A nemzeti habitus konstrukciója különös jelentőséggel bír mint „nemzeti mi-identitás”. A nemzeti gondolkodás, viselkedés és érzés a nemzetállam egységét erősíti, ezért a nemzeti habitus meglétét a nemzetállamok a túlélés feltételének tekintik.35 Gellner kimutatta, hogy a modern nemzetállamokban, ami igazán számít, az az oktatás, amely az egyént a nemzeti közösség tagjává neveli.36 A nemzetállamnak különös jelentőséggel bíró szerepe van a nemzeti habitus kialakításában, ugyanis „a nemzetállam nem csupán a legitimált erőszak monopóliumával rendelkezik, hanem az oktatási kvalifikációk akkreditációjának monopóliumával is; s lehetőséget nyújt ezáltal az állam és a kultúra egyesülésére, és így máris a nacionalizmus korában találjuk magunkat”.37 Az állam által támogatott közoktatás leginkább azzal járul hozzá a nemzeti habitus megformálásához, hogy elsajátíttatja az elképzelt nemzeti közösséghez tartozás feltételrendszerét. Ugyanakkor a nemzeti habitus úgy van felépítve, hogy megerősítse az állam egységét és annak az állampolgárok gazdasági és politikai elkötelezettségére vonatkozó uralmát. A nemzetállam elképzelt közösségként, a nemzeti habitus pedig egy misztikus, félig-meddig szentesített közösségi köldökzsinórként jelenik meg a leggyakrabban. A nemzeti habitus tudatos konstrukció. A közös elképzelések, érzelmi attitűdök és viselkedési diszpozíciók bonyolult szövevénye. Gyakran elfelejtjük, hogy ez a tudatos konstrukció a nemzetvagy/és nemzetállam-építés politikai projektumának része.

Az „etnikai” és „nemzeti” kategória a magyar kontextusban

Az etnikai és nemzeti kategória a magyar kontextusban szoros egységben létezik, de ez nem jelenti azt, hogy fedi egymást. Ezt az állítást bizonyítandó meg kell vizsgálnunk az etnifikáció és nemzetiesítés jelenségének jelenkori és történelmi folyamatait. A magyarok Kárpát-medencei történelme mintegy ezer évre vezethető visz-sza. A magyarok és más etnikai csoportok együttélése a régióban többé-kevésbé békésen zajlott egészen a 19. századig, amikor a magyar állam az állam területén élő más etnikai közösségekkel szembeni toleráns magatartása átformálódott, s az új megfogalmazás a magyaroknak más etnikai közösségek és nemzeti közösségek fölötti dominanciáját hirdette meg. A magyar országrészek a 18. századtól Habsburg-uralom alá tartoztak. Hivatalosan a magyar parlament nem volt elismerve mint a Magyar Királyság reprezentációs és törvényhozó testülete. Magyarok és nem magyarok egyaránt Habsburg-uralom alatt éltek. A 19. században feléledő nacionalizmus azonban a különböző etnikai közösségek csoportjainak egymással versengő nemzeti törekvéseit, a Magyar Királyság történelmi területén élő népcsoportokat egymással szembefordította. Az elmagyarosítást célzó törekvések, amelyek a történelmi magyar állam modern nemzetállammá formálódását voltak hivatottak elősegíteni, a közép-európai kis nemzetek közötti konfliktusok egyik fő forrásaivá váltak.

A Habsburgok németesítő törekvése a magyar országrészek területén a magyar nyelvet új megvilágításba helyezte. A nemzeti öntudatra ébredő intelligencia a nyelvnek közösségteremtő és közösségmegőrző szerepet adományozott. A nyelv etnikai határokat kijelölő és megőrző funkciója viszonylag új keletű. A történet kezdete konkrét időponthoz köthető. „A nyelv iránti érdeklődés, amely a 18. század folyamán mérsékelten, alig érezhetően növekedett, majd drámaian megnőtt, amikor II. József császár 1784. május 6-án kiadott rendeletével elrendelte a német nyelv hivatalokban és közügyekben való használatának szükségességét a Magyar Királyság területén.”38 E rendelet kiadása előtt a magyar nyelv társadalmi szinten játszott szerepe meglehetősen korlátozott volt. A Magyar Királyság területén a hivatalok nyelve a latin, míg a felsőbb szintű oktatás és a közép- és felső társadalmi osztályok társalgási nyelve elsősorban a német és a latin volt.

A magyar értelmiségi elit fokozott érdeklődése a magyar nyelv iránt egyrészt a modernizációs folyamatoknak, másrészt a magyar nyelv továbbéléséért érzett felelősségérzet ébredésének volt köszönhető. A modernizáció kezdetei a 19. század első felére vezethetők vissza, s fő célkitűzése az volt, hogy a Habsburg Birodalomhoz tartozó magyar részeket az európai gazdasági élet szerves részévé tegye. Ugyanakkor Johann Gottfried Herder borúlátó jóslata, mely szerint „A magyarok szám szerint kevesen és mások közé beékelődve élnek, néhány évszázad múlva még a nyelvük sem marad fönn”39, egy romantikus értelmiségi mozgalom kezdetének, a nyelvújításnak a kezdetét jelentette a 19. század elején. Mind a modernizációs folyamatot, mind pedig a nyelvújítási mozgalmat az ún. reformnemzedék vezette. Az 1848 -1849-es forradalom és szabadságharc idején, melynek fő célkitűzése a Habsburguralom alóli felszabadulás volt, csúcsosodott ki mindkét törekvés. A Habsburgok győzedelmeskedtek, és a forradalom vívmányait eltörölték. Az abszolutizmus konszolidációja azonban nem tudta megállítani azt a folyamatot, amely a magyar nyelvet (és a Monarchia területén élő más etnikai és nemzeti közösségek nyelveit) nemzeti szimbólumokká és az etnikai közösséghatárokat kijelölő markőrökké tették.

A magyarosodást célzó törekvések legjelentősebb hozadéka az volt, hogy a magyar országrészek területén élő etnikai közösségek etnikai öntudata megerősödött, és ezzel egy időben elidegenedtek a közös, multietnikus nemzet és állam gondolatától. Más szóval a magyar etnikai közösség által szorgalmazott magyarosítás kijelölte és megerősítette a „mi” és az „ők” közti határokat, s ezáltal elindította azt a folyamatot, amelynek során a multietnikus magyar állam területén élő népcsoportok a nyelvi különbségek alapján etnikai-nemzeti kategóriákba csoportosultak. Ugyanakkor, mivel az újonnan megfogalmazott etnikai-nemzeti identitások elsősorban a nyelvhez kötődtek, a Habsburg Birodalom területén élő népcsoportok etnikainemzeti fejlődése korábban alig vagy egyáltalán nem ismert nyelvi konfliktusokhoz vezetett.

Közép-Európa minden új állama – csakúgy, mint a régiek – egy-egy domináns nyelv köré szerveződött. Ez a folyamat ebben az etnikailag oly sokszínű és soknyelvű régióban csaknem minden esetben azzal járt, hogy az „államalkotó nemzet” és az adott állam területén élő más nyelvet beszélő etnikai kisebbségek élesen elhatárolódtak egymástól. Mivel a nyelv tölti be a primordiális kötődés szerepét, amely által az egyén egy meghatározott közösséghez tartozónak érzi magát, az állam által szorgalmazott nyelvi normalizáció vagy asszimiláció ellenkező hatást vált ki, és elősegíti a nyelv, etnicitás és nacionalizmus közti kapcsolat megerősödését.

Magyar kontextusban a nemzeti és etnikai identitások, ha nem is teljesen, de részlegesen fedik egymást. „Mikor az identitások egymásba csúsznak – írja Con-versi -, >>szükséges<

1920-ban a multietnikus történelmi magyar államot egy etnikailag csaknem teljesen homogén magyar nemzetállam váltotta fel. Ez a produktum nem a 19. században megkezdett homogenizációs törekvések lenyűgöző eredménye. A magyarosítás az etnikai különbségekkel szemben toleráns Magyar Királyságot etnikai-nemzeti alapon redefiniálta, s a nemzeti habitust a magyar nemzet más etnikai közösségek fölötti dominanciájaként értelmezte. Mindez nem tette a történelmi magyar államot homogénné. Az 1920-ban aláírt trianoni békeszerződést követően a Magyar Királyság elveszítette területének kétharmadát, összlakosságának felét, a magyarul beszélő lakosság egyharmadát, s Magyarország ennek köszönhetően etnikailag csaknem teljesen homogén állammá vált. A kommunista éra nem adott lehetőséget arra, hogy kialakuljon egy nemzeti diskurzus arról, hogy Trianon és a második világháború után „mivé lettünk”, „kik vagyunk”. Az etnikai és nemzeti identitásról kevés szó esett, az is meghatározott kereteken belül. Az elmúlt tizenöt év jelentős változásokat hozott a nemzeti diskurzusban. Egyre többször vetődött és vetődik fel az a kérdés, hogy ki hova tartozik és miért; ugyanakkor a magyar nemzet definíciója is állandóan változik.

A nemzetek és kultúrák már régóta „röghöz kötöttként vannak megálmodva” -érvel Liisa Malkki.41 A magyar kontextusban a nemzeti identitás területi identitásként való megjelenítése és a magyarságtudat történelmi beágyazottságának hangsúlyozása határozza meg a nemzeti diskurzus fő vonalait. A territoriális identitás intenzitása nagyban függ attól, hol, mikor és hogyan fejeződik ki a területhez való ragaszkodás. A magyar kisebbségek és diaszpóraközösségek kollektív emlékezete adott régióhoz, területhez kötődik. A magyar etnikai identitással rendelkező személyek a következő területi egységekkel azonosulnak: Magyarország, Felvidék (Szlovákiában), Erdély (Romániában), Vajdaság (Szerbiában), Kárpátalja (Ukrajnában), Muraköz (Horvátországban és Szlovéniában), valamint Burgerland (Ausztriában). Elmondhatjuk tehát, hogy a magyarok etnikai identitása azokhoz a régiókhoz köthető, amelyek még napjainkban is többségében magyarok által lakottak, a szülőföld határai pedig a mai politikai határoktól függetlenül alakultak ki.

Magyar kontextusban Szent István középkori államának megalapítása az egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb történelmi esemény a magyar nemzeti habitus megformálásának szempontjából. A Szent István-i állam materiális megnyilvánulása a Szent Korona. Történelmi tények bizonyítják, hogy ez a korona mai formájában sosem volt I. István tulajdonában, de ez a korona későbbiekben betöltött funkcióját tekintve nem is lényeges. A Szent Koronára mint a Szent István-i állam megtestesülésére és az önálló magyar államiságot jelképező szimbólumra tekintünk. Ez a percepció problematikus. A Szent Koronához kapcsolódó kollektív emlékezet „mint a Szent István-i magyar területek szimbóluma” internalizálódott,43 s nemcsak azok tekintik azt magukénak, akik a Trianon utáni Magyarország területén élnek, hanem az elvesztett területeken élő, magukat magyarnak vallók tömegei is. Az inter-nalizációs folyamatot konkrét, az internalizációt elősegítő cselekedetek is erősítették. Egy viszonylag új példa 2000. január 1-jéről: A Szent Koronát a Magyar Nemzeti Múzeumból a magyar Országgyűlés épületébe szállították azzal a nem titkolt szándékkal, hogy ez a történelmi kincs visszaintegrálódhasson – mint a magyar kulturális örökség része – a magyarság öntudatába. Az ebből az alkalomból mondott beszédében az akkori miniszterelnök, Orbán Viktor, hangsúlyozta, hogy a közös emlékezet átível a határokon, és a Szent Korona nemcsak a Magyarországon élő magyarok tulajdona, hanem a határokon túl élő magyaroké is.44

A magyarság kollektív emlékezete a Szent Korona által összefogott nemzetről szóló narratívakba ágyazva nem egyszerűen egy kulturális örökség része, hanem „egy misztikus, szent vagy legalábbis annak tekintett gyökere a közösségnek”.45 Modern értelmezésben a Magyar Királyság multikulturálisnak tekinhető. Szent Istvánt és a Szent Koronát a magyar kollektív emlékezet tette modern értelemben vett magyarrá és a magyar etnikai identifikációk egyik forrásává Magyarország határain belül és kívül egyaránt.

Nemzeti kisebbségek és etnikai diaszpórák (?)

A területi vagy nemzeti kisebbségek azoknak a nemzeti rekonfigurációknak a termékei, amelyekkel a politikai tér megváltoztatásával Európában kialakították a nemzetállamrendszert. Brubaker meghatározásában a nemzeti kisebbség fogalma olyan dinamikus, egymással állandó versenyben lévő politikai álláspontokra utal, melyeknek három fő ismérvük van: tagjai egy olyan etno-kulturális közösséghez tartozónak vallják magukat, amely különbözik a politikailag és számbelileg domináns etno-kulturális nemzettől; tagjai elvárják, hogy az állam elismerje ezt az álláspontjukat, és az etno-kulturális nemzetiségük alapján járó kollektív kulturális és/vagy politikai jogokat követelnek.46 Ez a definíció többek közt azért hasznos, mert kiemeli a „politikai” fontosságát, és így megkönnyíti az elemzés szempontjából oly lényeges elkülönítést az „etnikai” és a „nemzeti” kisebbségek közt. Az etnikai kisebbségek esetében az etnicitásnak nincs közéleti jelentősége, az egyének etnikai közösségek tagjai, de ugyanakkor a nemzeti közösség tagjai is abban az országban, melynek állampolgárai.47 Ezzel szemben a nemzeti kisebbségek identitása inkább [kultúr]nemzeti, mint csupán etnikai értelemben van meghatározva.48 Amint arra Szarka László is rámutat: „Az eredeti vagy a kisebbségi közösséghez való tartozás tudata, azaz a nemzeti identitás primátusa a nemzeti kisebbségekként meghatározható közösségek egyik legfontosabb közös jellemzője.”49 Ez azt jelenti, hogy a politikai projektum beszivárog az etnikai határok kialakításának és megőrzésének folyamatába. Más szóval a nemzeti kisebbségek esetében az etnikai közösségi tudatot az anyaországi nemzeti habitus is erősíti, melyhez a kisebbségek a közös történelmi múlt által kötődnek. A nemzeti kisebbségekre mint a dicső történelmi múlt maradványaira tekintünk, s ez szolgálhat alapul ahhoz, hogy az anyaország politikai határait spirituálisán kiszélesítsük az etnikai határok alapján.

A diaszpóracsoportok más típusú közösségeket alkotnak. A diaszpóra görög eredetű szó, amely szétszóródást, széthintést jelent, s eredetileg a zsidók történelmi hazájukból való száműzetésére és más országokba való szétszórattatására vonatkozott. Ugyanakkor arra is utalt, hogy a száműzetés során a szétszóródottak elnyomatás alatt és jogfosztottságban éltek.50 Az utóbbi években ez a szűk definíció kiszélesedett, és mára széles körben elfogadott az a vélemény, hogy a diaszpóra többféle változatban is definiálható. Robin Cohen a következő, a diaszpóra fogalomra vonatkoztatható ismérveket sorakoztatja fel: „minden diaszpóraközösség, amely a valós vagy elképzelt anyaország területén kívül él, elismeri, hogy a >>szülőföld<<51 -egy fogalom, amely mélyen kötődik a nyelvhez, valláshoz, szokásrendszerhez és folklórhoz – mindig számolhat a diaszpórában élők érzelmi kötődésével és lojalitásával […] a közösség tagjainak diaszpóraközösséghez való kötődése abban nyilvánul meg, hogy elismerik, létezik egy kötelék, melyet egyrészt a közös migrációs emlékek, másrészt a hasonló etnikai öntudattal rendelkezőkkel való együttérzés alakított ki.”52 Hasonlóan a nemzeti kisebbségekhez,53 a diaszpóraközösségeket is hármas kötődés jellemzi; kötődés (a) a világban szétszóródott, ugyanakkor etnikai öntudatában valamilyen szinten egységes etnikai közösségekhez, (b) a területileg behatárolt államokhoz, amelyekben ilyen diaszpóraközösségek léteznek és (c) az anyaországhoz és azon anyaországon kívüli területekhez, amelyekről a diaszpórában élők elődei jöttek.”54 Ugyanakkor Tölölyan a diaszpóraközösségeket „a transznacionális momentum példát statuáló közösségeinek” nevezi. A diaszpóraközösségek transznacionálisak, „a transznacionalizmus emblémái lehetnek, mivel megtestesítik a határok kérdését, amely a nemzet és a >>mások<<meghatározása közti=”” ellentétekből=”” adódnak”.55<=”” p=””>

A nemzeti kisebbségek és a diaszpóracsoportok sok tekintetben megegyeznek. Ezek közül három dologra szeretném felhívni a figyelmet. 1. Mindkét közösségtípus jelenét beárnyékolja a traumatikus múlt, mivel e közösségek tagjai rövid idő leforgása alatt lettek egy „más” nemzetállam lakosai. 2. Egy bizonyos történelmi időszakban vagy momentumban mindkét közösségnek szembe kellett néznie azzal a kérdéssel, hogyan formálódjanak vagy fromálódhatnak egy mesterségesen képződött vagy létrehozott csoportból közösséggé. 3. Mind a nemzeti kisebbségek, mind a diaszpóraközösségek tagjai elismerik, hogy az anyaország – valós vagy elképzelt – valamilyen szinten mindig számíthat a közösség tagjainak lojalitására és támogatására, és e közösségek tagjai érzelmileg kötődnek az azonos etnikai vagy nemzeti/nemzetiségi háttérrel rendelkezőkhöz.

Az utóbbi években kísérletek történtek arra, hogy a diaszpóra fogalmát kiterjesz-szék azokra a közösségekre is, amelyek az anyaországgal határos területeken élnek. A problémafelvetés ezen módja nem nagyon szerencsés, főként azért, mert ezek a közösségek másként jelennek meg és élnek tovább a nemzeti diskurzusban.

A nemzetállamok területileg konkrétan meghatározott egységek, de a nemzeti határok spirituálisán kiszélesíthetők, mégpedig azáltal, hogy a határokon túl élők etnikai identitását a nemzeti habitussal felerősítjük. A nemzeti kisebbségek tagjai gyakran érzik úgy, hogy ők az általuk lakott „föld gyermekei” (sons of the soil), és állítják, hogy identitásuk az általuk lakott területeken gyökerezik. Ezzel szemben, a diaszpóraközösségek nem rendelkeznek „helyhez kötött” etnikai identitással az általuk lakott államban.56 Talán ez a magyarázata annak, hogy a nemzeti diskurzusban a diaszpóraközösségek oly gyakran kapnak marginalizált szerepet.

Nemzeti kisebbségek és diaszpóraközösségek a magyar kontextusban

Az Európában, de Magyarország területén kívül élő magyar közösségek az ország 20. századi történelmének „termékei”. Mind a hét Magyarországgal szomszédos államban élnek magukat magyarnak valló személyek és általuk alkotott közösségek. Ezek a közösségek számbelileg lényeges eltéréseket mutatnak. A magyarok száma Romániában 2,1 és 1,6 millió (1992) között van, Szlovákiában 710 000-521 000 (2001) között; 341 000 (1991) Szerbiában, 220 000-156 000 (1989) között Ukrajnában, 70 000-33 459 között Ausztriában (ebből 6800 Burgerlandban, az 1991-es népszámlálás alapján); 40 000-22 000 (1991) Horvátországban és 10 000-8 500 (1991) pedig Szlovéniában.57 A Nyugat-Európában élő magyarok száma 200 000-300 000-re tehető (ebből megközelítőleg harmincezren élnek Svédországban).58

Függetlenül attól, mit mutatnak a számok, a rendszerváltás utáni magyar diskurzus 10 millió Magyarországon élő és 5 millió Magyarország határain kívül élő magyart tart számon. Michael Stewart találóan „most-látom-most-nem-látom magyaroknak” nevezi mindazokat, akik az utóbbi 5 milliós kategóriába tartoznak, hiszen jelenlétük a magyar diskurzusban a magyarországi politikai változásokkal egyenes arányban nő vagy csökken.59 Magyarország az 1989-es változások utáni első miniszterelnöke, Antall József egy új politikai paradigmát indított el 1990-ben, amikor azt mondta, hogy lélekben „nem 10, hanem 15 millió magyar miniszterelnöke”.60 Az 1994-ben megválasztott Horn Gyula miniszterelnök kijelentette, hogy 10,5 millió magyar miniszterelnöke. 1999. augusztus 19-én a Határon Túli Magyarok Hivatalát megnyitó akkori miniszterelnök, Orbán Viktor a következőképpen fogalmazott: „Magyarország minden állampolgára és a határon túli magyarok ugyanazon oszthatatlan nemzet tagjai.”61 2002. július 6-án Medgyessy Péter miniszterelnök kijelentette, hogy ő „alkotmányos jogi szempontból 10 millió magyar miniszterelnöke, de 15 millió magyarért érez történelmi felelősséget, hiszen mindezek együtt alkotják a magyar nemzetet”.62 Ezek a példák is azt bizonyítják, hogy a magyar egységes nemzetközösség fogalma a nemzeti diskurzusban mint alapvető politikai és társadalmi vonatkoztatási pont jelenik meg. A nemzeti egységet erősítik azok a strukturális feltételek, amelyek Magyarország határain belül és kívül lehetővé tették a közösségi szerveződést és képviseletet.

A magyar kisebbségek jelenléte a Kárpát-medencében egyaránt problematikus a magyar nemzetállam és az azzal szomszédos államok számára, melyekben nagyszámú magyar kisebbség él, mégpedig két okból kifolyólag. Egyrészt, ahogy arra Raymond Pearson is rámutat, a nacionalista eszme feltételezi, hogy „a nemzetállam kirekeszti a más nemzethez tartozókat; ugyanakkor magában foglalja a nemzet valamennyi tagját. Magyarországot az 1990-es években (ahogy a 20. század nagyobb részében) a második feltétel hozza nehéz helyzetbe, nem pedig az első.”63 A Magyarországgal szomszédos nemzetállamokban, amelyek jelentős számú magyar kisebbséggel rendelkeznek, mint például Szlovákiában, ahol a lakosság kb. 10 százaléka magyar nemzetiségű, az első feltétel teljesítése jelent problémát, vagyis az, hogyan zárják ki vagy asszimilálják azokat, akik nem a szlovák etnikumhoz-nemzet-hez tartoznak.

A magyar nemzeti diskurzus különbséget tesz a határon túli magyarok vagy magyar nemzeti kisebbségek és a magyar diaszpóraközösségek között. Az „anyaország”, ahogy Magyarországot a kisebbségekben és szórványban élők gyakran nevezik, az utóbbi tíz-tizenöt évben jelentős szerepet vállalt a Kárpát-medencében élő magyar nemzeti kisebbségek életében. A magyar alkotmány 6. cikkelyének 3. paragrafusa értelmében a Magyar Köztársaság felelősséget érez a határain kívül élő magyarok sorsáért, és előmozdítja a Magyarországgal való kapcsolatuk ápolását.64 A Határon Túli Magyarok Hivatalának fő feladata a magyar-magyar kapcsolatok ápolása. Az 1999-ben megalakult a Magyar Állandó Értekezlet, a parlamenti, illetőleg tartományi képviselettel rendelkező határon túli magyar szervezetek, a magyarországi parlamenti pártok, a mindenkori magyar kormány, valamint a nyugati magyarság képviselőinek szervezete, mely a magyar-magyar kapcsolatokat koordináló szervként működik. 2002. november 19-én a Magyar Állandó Értekezlet kinyilvánította, hogy az „Európai Unióhoz való csatlakozás Magyarország szempontjából történelmi jelentségű, mivel lehetőséget ad a magyarok kulturális és nyelvi identitásának megerősítésére, a nemzeti szolidaritás és kohézió felújítására az európai kontextusban”.65 Ezekben a verbális és szimbolikus értékű tettekben – mint a Határon Túli Magyarok Hivatala és a Magyar Állandó Értekezlet életrehívása – a határon túli magyarok a magyar nemzeti közösség spirituális kiterjesztéseként szerepelnek. Ebből kifolyólag és etno-nemzeti identifikációjuknak köszönhetően ezek a közösségek kiérdemlik a magyar kormány kitüntető figyelmét és a magyar nemzeti identitásuk megőrzéséhez szükséges támogatást.

A szomszédos országokban élő magyarokról szóló törvényt, melyet röviden státus- vagy kedvezménytörvénynek neveznek, 2001. június 19-én fogadta el a magyar Országgyűlés. A státusörvény többféle feladatot határoz meg. Ez a tanulmány a kulturális célként megfogalmazott, „a határon túli magyarok nemzeti identitásának megőrzése” részre összpontosít. A státustörvény határon innen és túl vitát váltott ki arról, „ki a magyar”. A magyarigazolványra azok a román, szlovák, jugoszláv, szlovén és horvát66 állampolgárok jogosultak, akik magyarnak vallják magukat.67 A törvény értelmében „Magyar igazolványéra jogosult az a személy, aki a) tud magyar nyelven; b) a lakóhelye szerinti államban magát magyar nemzetiségűnek valló személyként tartja nyilván, vagy magyar nemzetiségű személyeket tömörítő szervezet nyilvántartott tagja, vagy az adott ország területén működő egyház nyilvántartásában magyar nemzetiségűként tartják számon.68 Az igazolványt Magyarországon állítják ki, és borítólapját a Szent István-i korona motívuma díszíti.

A magyarigazolvány a nemzeti diskurzus tárgyi megtestesitése. A „nemzeti” ebben az esetben nemcsak a Magyarországon élő nemzeti közösségre, hanem a Magyarországon kívül élő nemzeti kisebbségekre is vonatkozik. A státustörvény féltételezi, hogy az egyén magyarságtudata deklarálható, bizonyítható. Ahhoz, hogy valaki magyar lehessen, kapcsolatban kell lennie a határon túli magyar intézményekkel (magyar nyelvű iskola, magyar politikai civil vagy kulturális szervezetek), s ha ezt a törvény nem is mondja ki egyértelműen, magyar anyanyelvűnek kell lennie. Az igazolvány megszerzésének folyamatában tehát fel lehet ismerni az intézményesített közösségi határépítés folyamatát. Ugyanakkor az igazolvány borítóján található Szent Korona kép a nemzetközösség szimbolikus határait hivatott kiterjeszteni és megerősíteni. Ebből a nemzetközösségből a diaszpórában élő magyarok ki vannak rekesztve.

A diaszpórában élő magyarok Magyarország nemzeti érdekeinek árnyékában élnek. A magyar diaszpóracsoportok etno-kulturális közösségként élnek, és sok helyütt virulnak szerte Európában. Néhány újabb keletű tanulmány69 alapján elmondhatjuk, hogy a diaszpóra-helyzetben élők kulturális identifikációja sok esetben eltér attól a nemzeti önazonosságtudattól, amely a magyar nemzeti kisebbségek identifikációit jellemzi. A diaszpórikus, kulturális reprezentációk akkor kerülnek elsősorban kifejezésre, amikor a „másság” kifejezése a cél.70 A másság kifejezése olyan szimbolikus cselekedet, amely diaszpórakontextusban általában meghatározott és intézményesített alkalmakhoz kötődik (kulturális és érdekszervezeti munka, olvasó- és tanulókörök stb). A magyar nyelv sok esetben elveszítette határépítő, határmegőrző szerepét, és a kulturális reprezentációk részévé vált. A nyelvhasználat már nem funkcionális, inkább szimbolikus, bizonyos alkalmakhoz kötődik. Ugyanakkor ebben a kontextusban a nyelv elveszítette mobilizációs potenciálját is. A diaszpórikus magyarságtudat tehát a Szent István Magyarországáról való kollektív emlékezetben (ez főleg a határon túli magyar területekről elvándorolt magyarokra jellemző) és néhány kulturális tradíció,71 mélyen gyökerező érték megőrzésében gyökerezik. Példaként megemlíthetem a norrköpingi magyarok (Svédország) Szent István Társulatát, amely nevében hordozza a kollektív emlékezet szimbólumát.

A magyarságtudatra nem tekinthetünk úgy, mint a világ valamennyi magyarja által elfogadott változatlan egészre. Ez egy eszköz, amely arra szolgál, hogy a magyarok és a „mások” közt bárhol és bármikor különbséget tehessünk. Az utóbbi kétszáz évben a nyelv szolgált a leghatékonyabb „mi” és „ők” közti határkijelölő eszköznek. A magyar etno-nemzeti közösséget is a nyelv által szoktuk behatárolni, tehát etnolingvisztikai közösségről beszélünk. A nemzeti mozgalmak során – legyen az az 1848-49-es forradalom és szabadságharc vagy a 1990-es években magyar nyelvi jogokért folytatott küzdelem Szlovákiában – a nyelv mint az etno-nemzeti mozgalmak mozgatórugója esszencializálódott. Ezáltal a magyar nemzeti diskurzusban a nyelv alapértékké és a magyarságtudat esszenciájává vált.

A posztkommunista időszakban a hasonlóságon alapuló szolidaritás érzése felerősödött a világ összmagyarsága viszonylatában. A Magyarország területén kívül élő magyar etnolingvisztikai közösségek mobilizálódtak, míg a nyelv ebben a folyamatban megkülönböztetett figyelmet, szerepet kapott. Ugyanakkor a magyar nemzeti egységet és államiságot kifejező szimbólumok is előtérbe kerültek. A Kárpát-medencei magyarok specifikusan nemzeti s nem csupán etnikai értelemben definiálták újra önmagukat. Ugyanakkor a magyar diaszpóraközösségekhez tartozó egyének – Nyugat-Európában és Európán kívül – elsősorban ahhoz a politikai közösséghez tartozónak tudják magukat, amelynek állampolgárai. Diaszpórakontextusban a magyár etnikai identitásnak nincs számottevő politikai jelentősége. A nyelv határmegtartó szerepe elhalványult, és sok esetben már el is tűnt. Ami megmarad, az nem más, mint a másságot való kifejezés igénye, főként a kulturális reprezentációk területén.

Az etnolingvisztikai identitások relatíve stabilak, de nem örökkévalók. A nemzeti identitások törékeny konstrukciók. Az utóbbi két évtizedben a „magyar nemzet” fogalma többféle jelentéssel töltődött már fel, s továbbra is állandó változtatáson megy keresztül. Ez a tanulmány nem a történet végét szerette volna bemutatni, hiszen ez reménytelen vállalkozás lenne. A cél inkább az volt, hogy felhívjam a figyelmet arra a tényre, hogy a nemzeti és etnikai közösségek kategóriái állandó változásban vannak, hiszen más-más tartalommal tölthetőek meg.

 

Irodalom

Allardt, Erik and C. Starck 1981. Spríkgránser och samhállsstruktur. Finlandssvenskarna i ett

jámförande perspektiv. Stockholm, Almquist and Wicksell. Amit, Vered and Nigel Rapport 2002. The Trouble with Community: Anthropological

Reflections on Movement, Identity and Collectivity. London, Pluto Press. Anderson, Benedict 1997. The nation and the origins of national consciousness. In:

Montserrat Guibernau and John Rex: The Ethnicity Reader: Nationalism, Multiculturalism

and Migration. Polity.

Anderson, Benedict 1983. Imagined Communities. Áron, Raymond 1990 (first published 1967). Main Currents in Sociological Thought. Penguin

Books.

Barth, Fredrik (ed.) 1969. Ethnic Groups and Boundaries. Oslo, Universitetsförlaget. Barth, Fredrik 1995. Ethnicity and the Concept of Culture. Program on NonviolentSanctions

and Cultural Survival Seminar Synopses February 23, 1995), at: http://www.wcfia.har-

vard.edu/ponsacs/DOCS/s95barth.htm. Borbély Attila Zsolt: A státusztörvény: magyar nemzetstratégiai alapvetés és nemzetpolitikai

lakmuszpapír. Avaliable: http://home.swipnet.se/mifi/statusz.htm. Borsody, Stephen 1988. State- and Nation-building in Central Europe: The Origins of the

Hungárián Problem. In: Stephen Borsody (ed.): The Hungarians: A Divided Nation. New

Haven, Yale center for International Area Studies.

Brubaker, Rogers 2002. Ethnicity without groups. European Journal of Sociology May 2002. Brubaker, Rogers 1996. Nationalism Reframed: Nationhood and the National Question in the

New Europe. Cambridge University Press. Brubaker, Rogers and Frederick Cooper 2000. Beyond „Identity”. Theory and Society 29,

1-47. p. Büchi, Rolf 1996. Habitus-Formation and Democracy: Reflections on Symbolic Power, Paper

presented on the 5th ISSEI Conference 1996, Ultrecht, The Netherlands. Available:

http://www.helsinki.fi/”amiemin/rolf.htm. Cockburn, Cyntia 1998. The Space Between Us: Negotiating Gender and National Identities

in Conflict, London, Zed Books.

Cohen, Phil 1988. The perversions of inharitance: studies in the making of multi-racist

Britain. In: Cohen, Philip and Bains, Harwant S. (eds.): Multiracist Britain. London,

Macmillan.

Cohen, Robin 1997. Global Diasporas: An Introduction, London, UCL Press. Conversi, Daniele 2002. Conceptualising Nationalism. In: Daniele Conversi (ed.):

Ethnonationalism in the Contemporary World, London, Routledge, 1-24. p. Conversi, Daniele 1997. The Basques, the Catalans, and Spain: Alternative Routes to

Nationalist Mobilization. London, Hurst/Reno, University of Nevada Press. Conversi, Daniele 1995. Reassessing Current Theories of Nationalism: Nationalism as

Boundary Maintenance and Creation. In: John Agnew (ed.) (1997): Political Geography:

A Reader, London, Arnold. Czigány, L. G. „Hungarianness: The Origin of a Pseudo-Linguistic Concept. The Slavonic and

East European Review, Vol. Lll, No. 128, July 1974. Delanty, Gerard and Patrick O’Mahony 2002. Nationalism and Social Theory: Modernity and

the Recalchtrance ofthe Nation. Sage Publications. Duara, Prasenjit 1996. Historicizing National Identity, or Who Images What and When. In:

Geoff Eley and Ronald Grigor Suny (eds.): Becoming National. Oxford University Press. Edwards, John 1994. Multilingualism. London. Routledge. Eisenstadt, S. N. 2002. The Construction of Collective Identities and the Continual

Reconstruction of Primordiality. In: Sinisa Malesevic and Mark Haugaard (eds.): Making

Sense of Collectivity: Ethnicity Nationalism and Globalisation. London, Pluto Press,

33-87. p.

Geertz, Clifford 1973. The Interpretation of Cultures, New York, Basic Books. Gellner, Ernest 1983. Nations and Nationalism. Oxford, Blackwell. Gellner, Ernest 1994. Conditions of Liberty: Civil Society and Its Rivals. London, Hamish

Hamilton. Hall, Stuart 1999. New Ethnicities. In: James Donald and Ali Rattansi (eds.): „Race” Culture

and Difference, London, Sage. Haugaard, Mark and Sinisa Malesevic: Introduction: The Idea of Collectivity. In: Malesevic

and Haugaard (eds.): Making Sense of Collectivity. 1-11. p. Herder: Ideen zur Philosophie der Geschichte der Menschheit (Ideas toward a Philosophy of

the History of Mankind), first published in 1791, quoted in Bodolai, Z.: The Timeless

Nation. The History, Literature, Music, Art And Folklóré of the Hungárián Nation.

Available (internet): http://www.hungary.com/corvinus/lib/trans/trans08.htm. Jenkins, Richárd 2002. Different Societies? Different Cultures? What are Humán

Collectivities. In: Sinisa Malesevic and Mark Haugaard (eds.): Making Sense of

Collectivity: Ethnicity, Nationalism and Globalisation. London, Pluto Press, 12-32. p. Jenkins, Richárd 1997. Rethniking Ethnicity: Arguments and Exploration. London, Sage

Publications.

Kontler, László 2000. The Need for Pride. The Hungárián Quarterly Vol XLI, No. 160. (Winter.) Kolsta, Pál 1999. Territorialising Diasporas: The Case of Russians in the Former Soviet

Republics. Millennium-Journal of International Studies, Vol. 28, No. 3, pp. 607-631. p. Layder, Derek 1994. Understanding Social Theory. Sage. Llobera, Joseph R. 1994. The god of modernity: the development of nationalism in Western

Europe. Oxford, Berg. Malkki, Liisa 1996. National Geographic: The Rooting of peoples and the Territorialization of

National Identity among Scholars and Refugees. In: Geoff Eley and Ronald Grigor Suny

(eds.): Becoming National: A Reader. Oxford University Press. May, Tim 1996. Situating Social Theory. Open University Press. Mediahistory at http://www.mediahistory.umn.edu/memory.html. Nash, Manning 1996. The Core Elements of Ethnicity. In: John Hutchinson and Anthony D.

Smith: Ethnicity. Oxford University Press.

Magyarnak lenni kisebbségben és szórványban 123

Nemes, Paul: Hungárián news Round-up News from Hungary since 20 August 1999. Central

Europe Review, available: http://www.ce-review.org/99/10/hungarynewsl0.html. Pearson, Raymond: Hungary A state truncated, a nation dismembered. In: Seamus Dunn and

T. G. Fraser: Europe and Ethnicity: World War I and Contemporary Ethnic Conflict.

Routledge, 1996, 88-109. p. Penrose, Jan 1995. Essential constructions? The cultural bases’ of nationalist movements.

Nations and Nationalism 1 (3). Puskás, Tünde 1999. Ethno-linguistic Diversity and Group Contact in Slovakia and Finland.

Budapest, Central European University. Rothschild, Joseph 1981. Ethnopolitics: A Conceptual Framework, New York, Columbia

University Press. Safran, William 1991. Diaporas in Modern Societies: Myths of Homeland and Return.

Diaspora, 1, 1, 1991, 83. p. Smith, Dávid J. 2002. Framing the National Question in central and Eastern Europe: A

Quadratic Nexus? The Global Review of Ethnopolitics, Vol. 2, no. 1, September. Strayer, J. R. 1966. The Historical Experience of Nation-Building in Europe. In: K. W. Deutsch

and W. J. Foltz (eds.): Nation Building. New York, Atherton. Stewart, Michael: The Hungárián Status Law: A New European Form of Transnational

Politics? WPTC-02-09, department of Anthropology, University College London, at:

http://www.transcomm.ox.ac.uk/working%20papers/WPTC-02-09%20Stewart.pdf. Szarka, László: Typological Arrangement of the Central European Minorities. Available:

http://www.hhrf.Org/kisebbsegkutatas/minres/3.htm. Tajfel, Henri 1969. The Formation of National Attitudes: A Social-psychological Perspective.

In: Muzafer Sherif and Carolyn W. Sherif (eds.): Interdisciplinary Relationships in Social

Sciences. Chicago, Aldine Publishing Company. Tölölyan, Kachig 1996. The Nation-State and Its Others: In Lieu of a Preface. In: Geoff Eley

and Ronald Grigor Suny (eds.): Becoming National. Oxford University Press. Vertovec, Steven 1999. Conceiving and Researching Transnationalism. Ethnic and Racial

Studies, Vol. 22, No. 2. Walzer, Michael: The Politics of Difference: Statehood and Toleration in a Multicultural World.

In: Róbert McKim and Jeff McMahan (eds.): The Morality of Nationalism. Oxford

University Press, 1997, 249. p. Weber, Max 1996. Ethnic Groups. In: Werner Sollors (ed.): Theoríes of Ethnicity: A Classical

Reader. Macmillan Press Ltd.: 52-67 . p. Alund, Alexandra: Alterity to Modernity. Acta Sociologica, No. 38, 311-322. p.

Rövid URL
ID1128
Módosítás dátuma2016. június 9.

„Mások és másutt helyettünk a feladatokat sehol sem teljesíthetik…” Beszélgetés Zeman Lászlóval (Fazekas József)

– Milyen családból származik, milyen ösztönzések hatására választotta élethivatásul a tanári pályát? –  Humán értelmiségi családból származom, de a természettudományi karon örökléstanból írtam a szakdolgozatom. A...
Bővebben

Részletek

– Milyen családból származik, milyen ösztönzések hatására választotta élethivatásul a tanári pályát?

–  Humán értelmiségi családból származom, de a természettudományi karon örökléstanból írtam a szakdolgozatom. A genetikát – akkor egyáltalán nem kedvező korszakban – egy prágai professzor adta elő, aki még idejében közzétette Eugénikáját. Ezzel összefügg, hogy már gimnazista koromban érdekelt a molekuláris biológia. Igaz, hogy nem minden tulajdonság függ a génektől, a környezeti tényezőknek is megvan a szerepük, emellett a genetikai kód megnyilatkozása függhet az utóbbiaktól. Mint mitizáltat taglaltam egyik tanulmányomban Déry metaforáját (a cseh fordító ugyanis nem értette meg…). És metaforikusán vonatkoztatom önmagámra a következőkben közölteket, hogy fogódzót teremtsek átváltásaimhoz. Napjainkban a szakmaközinek, a multi- és polijellegűnek az elve dominál, de nem volt ez másképpen a múltban sem. Vandrák András a matematikától az esztétikáig számos tárgyat tanított, Borsody István nagyapja, Szutórisz Frigyes a természetrajz, földrajz, magyar, német nyelv, kémia és más tárgyak tanára volt az eperjesi Kollégiumban, Hazslinszkyt, a világhírű botanikust, ugyanott a matematikai tanszék pro-szorává nevezték ki. Közhelyként vesszük tudomásul, hogy ha valaki foglalkozni kíván egy szakkal, annál valami egészen máshoz is értenie kell.

Nos, a mitizálást folytatva megemlíthetem, hogy származásom térbelileg-földraj-zilag és társadalmi rétegződésében egyaránt több vonalú. A leginkább népi ágban a csucsomi colonusokig követhető; dédapám és nagyapám már Jabloncán születtek, és az „a” ékezete nevükben az ajakkerekítés nélküli ejtését rögzíti. Rozsnyón érettségizett nagyapám Eperjesen teológiát végzett; apám szülővárosomban a főgimnáziumot és a jogakadémiát végezte el, stúdiumait Kolozsvárott folytatta, egy tanévben a berlini egyetem jogi karán volt ösztöndíjas, ügyvédi vizsgáját Budapesten tette le. Irodájában kiskoromtól kezdve sok ragadt rám a jogi szaknyelvből. Egy másik

szemle_2003_4_palyakep-2[1]

pólusról, a Dráva mellől jöttek a török elől Rákóczi György „száz hársfájának” közelségébe nagyanyám ősei. Még messzebbről, Szászországból másik ágú dédanyáméi mint városépítő „vendégek” Eperjesre és Kassára. DNS-molekuláim így alaposan összekuszálódottak…, vagyis hogy többet és sokfélét erre vezetek vissza. Vannak, akiket másra-másra tanítottam, a kassai és a pozsonyi középiskolában vagy általánosban testnevelést is, beiratkozva ennek folytán a testnevelési főiskolára (négy évfolyamot lezártam, míg az egyetem magyar tanszékén kötöttem ki). Mivel alig van sport, amelyet nem űztem volna, a gyakorlati anyag nem okozott gondot; szertornászként korábban ifjúsági segédedző voltam, rúdugrásban középiskolai bajnokságot nyertem. Mindkét helyen diákjaim közt sokan sportoltak, Kassán közel tízen országos bajnokok voltak úszásban, sízésben, vívásban. A gimnasztikát nem hagytam kikopni, szerepét a gimnáziumi latinoktatással állítom párhuzamba. De egészében tanítványaimnak, úgy hiszem, ebben a tantárgyban nyújtottam a legtöbbet, még lányokat is tanítottam. Nem részletezem, hogy amit „módszertani sornak” nevezünk, benne lehet szemléltetően és kézzelfoghatóan foganatosítani.

– Hogyan nyilvánult meg ez a sokoldalúság az egyetemi évei alatt?

– Az egyetemi éveim során mindenütt meg tudtam azonnal állapítani, mi minősül segédtudománynak, akárha tudományos szempontból magas szintű zoológiái vagy növénytani rendszertan, hagyományos irodalomtörténet, nyelvtörténet vagy dialektológiaként művelt. A bonctant bizonyos fokú nyelvi archaizáltságával együtt Kiss Ferenc egyetemi tankönyvéből tanultuk, az élettant Wendt Istvánéból. Straub F. Brúnó szervetlen és szerves kémiája, valamint Biokémiája az orvostudományi egyetemek számára (ezt fordításban a cseh orvosi karokon használták), Soó Rezső Növényföldrajza,, akár az előbbiek, tulajdonképpen esztétikailag olvasódtak. Az utóbbit a vizsgán csak megneveztem, a tanár már írta is a jelest.

– S a második szak, a filozófia oktatása milyen volt?

– A filozófia szakon a „szennyeződés” erősödött. Kezdetben szerencsénk volt, Croce filozófiájával ismerkedtünk meg, amelyben a kifejezés és a nyelv egybeesése kitekintést nyitott az esztétikumra. Elegáns vonalvezetésű volt a logika a sztoikusoktól a modern formális logikáig. Ami azután jött, azt kihagytuk és átvészeltük. A háború után divatossá vált az egzisztencializmus, Heidegger és Sartre; még Lukács György marxista értékelését is felhasználható tudósításként fogtuk fel, cseh fordításban került kezünkbe, Václav Cernynek az egzisztencializmusról írt munkáját (Prvnísesit o egzistencialismu, 1948) már korábban áttanulmányoztuk. „Véletlenül” Kari Jaspers háromkötetes Filozófiája (Berlin, 1932) ragadott meg, a peremhelyzeteken kívül (a terminust magyarul először Rákos Pétertől hallottam) – vétkezés, küzdelem, szenvedés, vég- a tudományosság, tudománytörténet határolódását, lényegi különneműségét elemezte szemben a filozófiai megközelítéssel; megértettük, mi által jut hozzá filozófiatörténetileg oly közel Kierkegaard és Nietzsche. Tanulmányozásában megszokott módszeremet választottam: beszereztem francia nyelvű feldolgozását, amelyben a szerzők (Paul Ricoeur, akinek metafora-monográfiáját idéztem egy helyütt, a társszerző, több ízben választotta témájául gondolatvilágát) kifejtik,

Beszélgetés Zeman Lászlóval 101

mennyire lehetetlen Jaspers létdifferenciáltságának német nevezéktanát áttenni franciára másképpen, mint körülírással. A francia feldolgozás ekképpen összefogot-tabbá, olvashatóbbá alakul. A két mű együtt elég egy évtizedre. Annak az elemei, ami az irányzatból belém szívódott, ott lappanganak Déry-és Pilinszky-értelmezése-imben. S művészi pandanjaként olvastam még, „amíg csak megy”, Kafka teljes életművét (a pozsonyi Akadémia könyvtárában megvolt). A neo- és posztmodern fázis ezek után nem tűnt számomra olyannyira meglepő, átváltó változásnak, s ebben részben paradoxon, hogy a nyelvészeti és jelentéstani-szemiológiai irányzatok ismerete közrejátszhatott.

– Kik voltak a legnagyobb hatással Önre?

– Most visszapillantva és összegezve megállapíthatom, hogy látásmódom, értékszempontjaim gyújtópontjában leginkább három kutató munkásságára támaszkodtam: Fónagy Ivánéra, akinek fonetikai vizsgálatai és társításuk a verstaniakkal, mint általában a fonetika, amely a nyelvtudománynak az egzakt, természettudományi jellegű tartományát képezi (olykor ez okból különválasztják), beállítottságomnak szerves része. Elemzései, mindmáig legjobb magyar stílustanulmánya, a részelem beállításának módja, hogy jelentésessé, tartalommá váljék, ami Frantisek Mikóval roko-nítja, többször filozófiai képzettségére való hivatkozása vetett leginkább a latban; Frantisek Miko integrált életművére, amelynek nyelvészeti része búvópatakként is előbukkanó s az irodalmiba közvetlenül vagy háttérként beépülő, egy-egy műalkotáshoz kulcsot adó összetevő, s emellett önállóan érvényes nyelvészeti munkásságára, valamint Rákos Péterre, első négy könyvére, a Tények és kérdőjelekben (1971) Az irodalmi értékelés problémái és a Kommentár az amerikai újkritikához című fejezetére mint a legtartalmasabb magyar irodalomelméleti taglalásra; az utóbbi először cseh nyelven jelent meg, az előbbi az idézet kötetben magyar változatában; a cseh fordításnak megvolt a sorsa, míg 1993-ban közzététetett. A szerző a bevezetésben megjegyezte, hogy bár sok mindent ma másképpen mondana, a lényegen semmit sem változtatna. (Mind Rákos Péternek, mind Frantisek Mikónak is második szakja volt a filozófia.)

– A pozsonyi egyetem magyar tanszékén milyen légkör uralkodott az ott eltöltött csaknem 30 év alatt?

– A tanszékünkön a hatvanas évek elejétől a nyolcvanas évek közepéig nyúló időszakot jelölném ki mint a legkiegyensúlyozottabbat. Összeállítottunk egy minimális óraszámú tantervet, ezt kellett volna később bővíteni fakultatív szemináriumokkal… A tantárgyak társításának lehetősége ezekben az években fokozódott, főleg magyar-angol és magyar-német szakosokat képeztünk, az iskolákban szükség volt rájuk, hasonlóképpen magyar-latin szakosokra, s mások is felzárkózhattak az állandósult magyar-szlovák, magyar-orosz, magyar-történelem szak mellé. A végzettek közül ebben az időben sokan helyezkedtek el a pozsonyi szerkesztőségekben (Madách, Hét s másutt), ahol mindenütt igen jól beváltak mint fordítók és szerkesztők. Többen Magyarországra távoztak, s ott igencsak megálltak a helyüket.

A magyar tanszék a bölcsészkaron a legjobb négy-öt tanszék közé tartozott (szlovák, orosz, klasszika-filológia, a hatvanas évek végéig az angol). A kar és a filológiai szakok működése egy infrastruktúrán nyugodott, amelynek támpontjait az egyes tanszékek kimagasló tanáregyéniségei képezték, s amíg nem állt be fogyatkozásuk, a felülről minket érő negatív behatások nagyrészt közömbösültek. A többi tanszékkel általuk szoros volt a kapcsolatunk, s sokan közülük jól tudtak magyarul is. Ján Simko ismert angol nyelvtörténésztől és Shakespeare-kutatótól kölcsönöztem mindig az újabb angol szakirodalmat, sőt egy magyar nyelvű nyelvészeti dolgozatát nekem dedikálta… A konfrontatív vizsgálatok kapcsán kerültünk össze a Szlovák Tudományos Akadémia vezető személyiségeivel és a nemrég elhunyt Juraj Furdíkkal az eperjesi bölcsészkarról. Nem folytathatom itt a „névsort”, de úgy tapasztalom, hogy a szálak a tanszéken ma sem szakadtak el. A szintaxis oktatása a szlovák tanszéken mindig segítségemre volt a magyar-szlovák szakosok által saját explikálásom-ban az általános nyelvészetben és a nyelvoktatás didaktikájában, amikor igyekeztem az igei vonzatgrammatikát rámintázni a magyarra, még Németh László „igefáját” is hozzávéve, hogy érzékeltessem az igejelentés fontosságát. Egyik gyakorlatunkat, amely általános vagy középiskolában az órán alkalmazható, közöltem, de nem hiszem, hogy sokan olvasták, netán felhasználták, tudniillik az adott szövegnek csak a „lelőhelyét” jelöltem, tudva, hogy kevesen szánják rá magukat fellapozására. A témakört a prágai magyar szak „A magyar és cseh igék valenciájának kontrasztív stúdiumaiként vezeti, s vendégtanáruk tollából jelent meg legutóbb egy érdekes didaktikai vonatkozású ismertetése. Előadásaimban és gyakorlataimban többször tértem rá az igevonzatra összpontosuló nyelvoktatás, grammatikaelmélet felfedésére. A mondatképlet teóriája a valóság nyelvi modellálását célozza. Helyzettípusokat hoz egybe nyelvi kifejezésük, rávonatkoztatásuk lehetőségeivel; közléshelyzetekre kiterjesztve – mint a szöveg képlete – a szövegtípusra, szövegminták tárára válhat érvényessé. A valenciaelméletet egyesek ma a nyelvtanba beépítendő modulértékében fogják fel.

Összegezve, amit csak érintőlegesen érintettem: kölcsönösségre, együttműködésre, kitekintésre van szükségünk nem csak egy irányban; tisztázni kell a tudománytörténeti helyzetet és azt, hogy mennyi telik kétségtelenül jelentős „helyzeti energiánkból”, s ebből kifolyólag a továbblépésről.

– Hogyan látja tudományszaka jelenlegi helyzetét?

– A szak fejlődésére nézve önmagában sem a közeli, sem a távlati lehetőségeket nem tudjuk felmérni. A „köziség” jegyében és nyomán azonban bizonyos koncepció vállalását és a folytatást fel kell tételeznünk. Függ ez mindenképpen a tudomány alakulásának és az oktatásnak beálló szakaszától s bizonyos hagyomány érvényesülésétől. Hogy a teóriának egy kérdését vegyük szemügyre, az utóbbi években szokványossá váló osztódást stilisztikára és szövegtanra viszonylagosnak vélem. A szövegtant úgy határozzák meg, hogy az a szövegekben, stílusokban közös, általános, a szövegtípust meghaladó nyelvi jelenségeket veszi számba, de ismert olyan vélemény is, amely a két fogalom pozícióját a hagyományhoz köti, s ahol központivá vált a funkcionális stilisztika, ott a szövegtant inkább inkluzíve fogják fel. A tárgykör vizsgálata nem ezen múlik. Viszont ki kell térnünk egy kapcsolatos szakágazat együttesére. Az összevető magyar-szlovák nyelvtudomány, a kétnyelvűség vizsgálata, a magyar-szlovák fordításra alapozott elmélet és fordítástörténeti dimenziója, a megfelelő oktatás, a csatlakozó fordító- és tolmácsképzés (miközben a gyakorlati céloktól függ, milyen arányban választjuk a kettőt külön s úgyszintén a szak- és műfordítás területét) integrált körzetet és oktatási blokkot képez.

A kétnyelvűség vizsgálata az elmúlt években indult el, s nem kis eredményeket mutat fel. A továbbiakban jelentősége annál inkább tűnik ki, minél inkább vált át a gyűjtésről és osztályozásról, a szociológiai ismérvekről, illetve azokat kiaknázva az általános és alkalmazott nyelvtudomány felé, esetleg nem tér ki a régiók két- és többnyelvűségének történeti felfedése elől.

S újból a fordításteóriához térve vissza: jelzései mind ez ideig is megvoltak, csak a folyamatos ráfigyelés hiányzott. A műfordítás területén szinte átláthatatlan mennyiségű anyag gyűlt fel, kialakult egy gyakorlat és hagyaték, amelynek értékelése, elemzése csak elvétve merült fel (a Szlovák Irodalmi Alapnál és a szerkesztőségekben felhalmozott véleményezéseket nem számítom). A törzskönyvezést jelenleg Karol Tomis igyekszik összehozni. S a tárgykörnek szerintem még van egy sajátos körülménye: a figyel mezesben a cseh-magyar fordítást nem lehet mellőzni.

Közismert például, hogy a magyar líra szlovák fordítása s a nagy nemzedék (Lukác, Beniak, Smrek, Krcméry) teljesítménye egyedülálló. Valentin Beniak Alkonyi villámlás (Vecerná blyskavica) című Nyugat-antológiája páratlan; a méltánylások elhangzottak, de a szakszerű értékelés szlovák-magyar együttműködésre vár. Fordított irányban pedig a szlovákiai magyar fordítók nyújtottak elsősorban a prózában, részben a lírában kimagaslót (Tóth Tibor, Hubik István, Rácz Olivér, Mayer Judit, Koncsol László és mások). Az irodalmi dijak, elismerések tanúskodnak erről, monográfia viszont egyikükről sem készült. Rátérhetnék akár a napjainkban sorozatban napvilágot látott kötetekre, Márai Sándor műveinek szlovák fordításaira vagy cseh fordítására, a Sorstalanság cseh és szlovák nyelvű változatára stb., a puszta felsorolás nem sokat mondana. A dolgok rendje, hogy félbeszakítjuk, ahogy azok rendszerint félbe- és megszakadnak. Azt, ami hiányzik, a feltételekre hárítjuk, azoknak megteremtése az egyik tényező, ha a külső megtámasztásra gondolunk, a belső, az alkotó rászánás késztetettséget és képzettséget kíván.

Amiről az előbb szóltam, csak ránk tartozik, mások és másutt helyettünk a feladatokat sehol sem teljesíthetik… Nem csak az elmondottakból következik, ne feledjük: a felkészítésben mindkét irányból, a képzésben változatlanul a magyar-szlovák törzsszak kizárólagosan ránk szabott. A követelményeknek másképpen nem lehet eleget tenni.

Megjegyezhető ugyanakkor, hogy a didaktikai megoldás alakítható. A kétnyelvűség egy-egy szemináriumi vagy diplomamunka témájaként merülhet fel. Az összevetés a tipológiához kapcsolódva önálló diszciplína, egyébként a fordításelmélet és tolmácsképzés bázisába is beletartozik s vonatkoztatási háttér.

A másik alternatívában az elv a „rem tene verba sequentur” (urald a tárgyat, a szavak következnek), mivel a mérnök, a műszaki szakember könnyebben sajátítja el a nyelvi-terminológiai ismereteket a másik nyelvben, mint csupán a nyelvileg képzett a szakszerűt; a speciális felkészítés ekképpen a szakterületre tevődik át. S mindegyik változatban számításba jön a posztgraduális stúdium. Ennyi tehát csak nagyjából tagolt pásztázásom, ismétlésekkel és halmozásokkal bonyolítva eszmefuttatásaimat. Bízom azonban az olvasónál a „hozzáolvasásban”.

Visszatekintve tehát: tanszékünkön az oktatásban fennálló mindennemű külön-tartás mellett és a „természetszerűleg” halmozódó hiányok és hiányosságok, zavaró behatások ellenére is a pozsonyi bölcsészkaron lépést tudtunk tartani, sőt… A megméretést nem lehet lezárni, hogy az másoktól és mások felé miképpen foganatosul, többtényezős. Szemléletemben egyvalami állandóan hat: jobb iskolatípussal és olyan szinten folyó oktatással, mint a volt nyolcosztályos gimnáziumban, beleeértve az el nem hagyható latint (eltekintve a kizárólag műszaki-gyakorlati stúdiumokra való felkészítéstől), nem találkoztam. Gimnáziumi tanárnak készültem, s eszméletemben mindmáig az maradtam, a tanárkodást ezen a szinten-fokon tartom igazinak. Felötlött ez újból bennem, amikor nemrég volt diákjaimmal ötvenéves érettségi találkozójukon jöttem össze. Az akkor már változó körülmények közt sem szenvedett csorbát a tanárok hozzáállása az oktatáshoz és tanítványaik helytállása. Egyikük jellemzett engem, s én rájöhettem, mennyire jó volt a szemük. Elfelejtettem megköszönni… Észrevették, hogy közünk volt és van máig is egymáshoz. S egyetértek egy másik személyes és találó megállapítással, hogy mindig csak azzal foglalkoztam, amihez kedvem volt. Ennyi a „pályám emlékezete”.

– Hogyan összegezné az elmondottakat tanulságként?

– A gimnáziumi oktatás tartalmát nyilván alakítani, módosítani szükséges, fokozni a matematikai és informatikai képzést az egyik oldalon, a másikon pedig az ettől csak viszonylagosan különválasztható nyelvit. Továbbá az egyetemi évek során egyre inkább tudatosult bennem, hogy a tárgyi tudás átadása, az elsajátíttatás hatásfoka alig elégséges megfelelő „kontextus”, légkör, hagyomány nélkül. Ez ösztönzött Gymnasiologia címmel megjelentetett kötetem összeállítására.

Az összegező visszapillantás? Annyi, mint Márai Sándornál Füveskönyvének zárásában – örülök, hogy részt vehettem.

Az interjút Fazekas József készítette

Rövid URL
ID1125
Módosítás dátuma2016. június 9.

Lanstyák István: Helyi „értékes” nyelvváltozatok, „tisztes” idegen szavak, „visszás” jelentések, „agresszív” rövidítések, „kevercs” nyelv és tárasaik. Válogatás a nyelvművelői csacskaságok tárházából (I.rész)

Bevezetés és magyarázkodás Egy születésnap vidám esemény, és minél többedik, annál inkább. A hetvenöt év nem kevés, így igazán van okunk vidámságra: Zeman tanár urat...
Bővebben

Részletek

Bevezetés és magyarázkodás

Egy születésnap vidám esemény, és minél többedik, annál inkább. A hetvenöt év nem kevés, így igazán van okunk vidámságra: Zeman tanár urat még tizenöt évvel nyugdíjba vonulása után is frissen, mosolyogva láthatjuk be-betérni a Comenius Egyetem Bölcsészettudományi Karának magyartanszékére. Én most egy különleges ajándékkal szeretnék neki kedveskedni: egy kisebb válogatást teszek közzé az általam gyűjtött nyelvművelői csacskaságokból úgy, hogy életének minden eddig eltelt évére jusson egy-egy példány. Ezek jó része az Édes Anyanyelvünk című nyelvművelő lapban1 jelent meg (az 1999., 2000., 2001. és 2003. évfolyamban), de olykor kiegészítésképpen más forrásokból is hozok példákat.

Az idézett cikkek szerzői többségükben mozgalmi nyelvművelők és más, nyelvi kérdésekhez valamilyen oknál fogva hozzászóló laikusok, azt a lapot azonban, amelyben előszeretettel publikálnak, akadémiai nyelvművelők, egyetlen kivétellel céhbeli nyelvészek szerkesztik: Grétsy László (felelős szerkesztőként), Balázs Géza, Kemény Gábor és Maróti István. A szerkesztőbizottságot rajtuk kívül még Deme László (a szerkesztőbizottság elnöke), Bencédy József és Fábián Pál alkotja. A lapot a Magyar Tudományos Akadémia Magyar Nyelvi Bizottsága és a Magyar Nyelvtudományi Társaság támogatja; kiadását jelenleg az Oktatási Minisztérium és a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma és más intézmények is segítik.

* Az írásom alapjául szolgáló kutatások a Mercurius Társadalomtudományi Kutatócsoport és a Grammá Nyelvi Iroda munkatervének keretében folytak, Hl. folynak az Arany János Közalapítvány, az Illyés Közalapítvány és a Domus Hungarica Scientiarium et Artium támogatásával.

Az idézett állítások, vélemények nem egyszerűen azért kerültek be a gyűjteményembe, mert nem értek velük egyet, hanem azért, mert ma már nem tartoznak a tudományosan is elfogadható nézetek közé: egy részük nyelvi mítosz, más részük nyelvi babona, harmadik részük pedig egyszerűen butaság.2 Szakmai körökben nincs is szükség ezek megcáfolására, hanem egyszerűen meg kell tőlük tisztítani a tudományos intézményekhez kötődő sajtótermékeket, kiadványokat. Rendkívül visszás az az állapot, hogy tekintélyes tudományos és államigazgatási intézmények egy olyan folyóiratot támogatnak, amely nyelvi műveltség helyett babonaságot terjeszt. Éppen ezért Zeman László és a többi olvasó szórakoztatása mellett egy további célom is van gyűjteményem egy részének közreadásával: hozzájárulni ahhoz, hogy a jobb sorsra érdemes Édes Anyanyelvünk a nyelvi mítoszok, babonák és butaságok terjesztője helyett a szó legnemesebb értelmében vett nyelvi ismeretterjesztés és nyelvi tanácsadás értékes és értelmes fórumává váljon. És persze jó volna elérni, hogy a tudomány és a babonaság élesen elváljon egymástól, ne lehessen a kettő határán lavírozni, ahogy ezt sok, jobb sorsra érdemes nyelvész kollégám teszi.

Amint föntebb említettem, e csacskaságok cáfolatára a szakmán belül kár volna időt vesztegetni. Különösen Zeman Lászlónak nincs arra szüksége, hogy „fölvilágosítsam” a dolgok tényleges állásáról: nem kétséges, hogy ő mindezeket nálamnál sokkal jobban tudja, ékesen bizonyítva, hogy Tolcsvai Nagy Gábornak igaza volt, amikor a kilencvenes években a nyelvművelés körül zajló vitában megállapította: „a magyar nyelvművelés értékrendjét, elméleti kereteit, módszertanát, gyakorlatát illető viták a látszat ellenére sem tekinthetők nemzedéki jellegűeknek” (1994/1998, 253). Az idézett csacskaságokat azért kommentálom mégis, mert írásom nem nyelvészeti szaklapban jelenik meg, az a látásmód pedig, amelyet a közreadott szemelvények képviselnek, nem idegen a szlovákiai magyar értelmiségtől, a társadalomtudósoktól sem. Nem is csoda, hiszen az iskola, az anyanyelvi nevelés ezt a szemléletet közvetítette, és jelentős mértékben közvetíti mind a mai napig. Ékes bizonyságai ennek a Come-nius Egyetem Bölcsészettudományi Karának magyar tanszékére bekerülő fiatalok, akiknek jó részét csak többéves szívós munkával lehet arról teljesen leszoktatni, hogy a nyelvet a hagyományos nyelvművelés torzító optikáján keresztül szemléljék.

Balázs Géza akadémiai nyelvművelő az MTA Magyar Nyelvi Bizottsága számára készített „problémafelvető vázlat”-ában (2003b, 2) az ún. nyelvvédelmet „többnyire laikusok által végzett nyelvápoló tevékenységeként határozza meg, „amelyre támaszkodhat a nyelvész, illetve el is határolódhat tőle”. Brauch Magda mozgalmi nyelvművelő a nyelvész szakemberek és nyelvművelők összefogását sürgeti „közös anyanyelvünk védelmében” (1999). Jómagam nem kívánok az önkéntes nyelvművelőkkel összefogni „közös anyanyelvünk védelmében”, ellenkezőleg: úgy gondolom, hogy a mozgalmi nyelvművelést úgy, ahogy van, meg kellene szüntetni (de nem az anyanyelvi mozgalmat, amely nagyon hasznos dolog, ha megfelelő kezekben van a szakmai irányítása). Akár nyelvi tanácsadásként, akár nyelvi ismeretterjesztésként, akár nyelvtervezésként értelmezzük a nyelvművelést, mindhárom esetben olyan tevékenységről van szó, amely szakképzett nyelvészekre tartozik.

Dolgozatomban nem vállalkozom az idézett vélemények kritikai elemzésére, csupán csokorba – pontosabban csokrokba – szedésüket és laza kommentálásukat tekintem feladatomnak. Észrevételeimet ezért nem is helyezem az utóbbi évek nyelvművelés-kritikai irodalmának kontextusába. Mentségemre szolgáljon: írásom műfaja nem tanulmány, nem is szakcikk, még csak nem is nyelvi ismeretterjesztő írás, hanem voltaképpen hozzászólás. Azt a hozzászólásomat folytatom, amelyet 2003. szeptember 30-án Budapesten, az MTA Nyelvtudományi Intézetében, az intézet nyelvművelő osztálya által szervezett kerekasztal-konferencián elkezdtem. A konferencia címe A nyelvművelés helye a nyelvtudományban volt. Úgy gondoltam, s most is úgy gondolom: addig, amíg a „nyelvművelés” ürügyén olyan vélemények fogalmazódhatnak meg, amelyek tudományos nézetként ma már teljesen szalonképtelenek, s ráadásul olyan magatartás húzódik meg mögöttük, amely még nyelvi emberi jogi problémákat is fölvet, addig rossz fény vetül például arra a legitim és szakszerűen végzett nyelvi tanácsadásra is, amelyet éppen a kerekasztal-konferencia szervezője, a nyelvművelő osztály végez. Éppen ezért fontosnak tartottam, s most is fontosnaktartom, hogy azok a szakemberek, akik a nyelvtudományban keresik a nyelvművelés helyét, elhatárolódjanak az ilyen tevékenységtől.

Ez az elhatárolódás az említett konferencián sajnos nem történt meg egyértelműen, s a hozzászólásomra adott válasz is bagatellizálta a problémát; ezért folytatom most a mondókámat ebben a formában. Mivel a csacskaságokból készített válogatás igen terjedelmes, a bemutatott anyagot a jobb olvashatóság kedvéért bizonyos témakörök szerint csoportosítottam. Egy-egy csacskaság rendszerint több témakörbe is beleillik, ezért hozzászólásom valójában minden jelenségre sokkal több példát tartalmaz, mint amennyit az egyes alfejezetekben idézek. Magukban a forrásokban pedig, az Édes Anyanyelvünk megvizsgált évfolyamaiban, a csacskaságok száma többszöröse az itt közreadottakénak. Más forrásokból származó vendégszemelvények közléséhez tehát nem azért folyamodtam, mintha az elsődleges forrásban nem állt volna rendelkezésemre elegendő anyag, hanem azért, hogy két dolgot jelezzek: egyrészt azt, hogy nem csupán egy folyóirat „magánügyéről” van szó, másrészt pedig azt, hogy a mozgalmi és akadémiai nyelvművelők közt nem olyan éles a határvonal, mint ahogyan a távolról érkezett avatatlan szemlélő gondolhatná.

A szükséges háttértudás hiánya

Ahhoz, hogy a nyelvművelő nyelvi kérdésben képes legyen ítéletet mondani, mindenekelőtt bizonyos szakismeretekre van szüksége. Ez olyan evidencia, amit szinte röstellek leírni. Mégis le kell, hiszen az alábbi csacskaságok azt mutatják, hogy a nyelvművelők számára ez korántsem magától értődő. Erre utal az a megdöbbentő tény is, hogy a folyóirat nyelvész szerkesztői sem tartották fontosnak, hogy a téves megállapításokat a közölt cikkekből kigyomlálják vagy legalább saját szerkesztői lábjegyzetükben korrigálják (ez utóbbi eljárásra egyetlen példát találtam a megvizsgált anyagban).

Kezdjük el szemlénket két olyan idézettel, amely alapvető kétnyelvűség] és kon-taktológiai ismeretek hiányáról tanúskodik, miközben a szerzők egy kétnyelvű kisebbségi közösséget – az erdélyi magyarokat – érintő fontos kontaktológiai kérdésekről mondanak véleményt!

1.  Pedig a nyelvek önkényes keverése a megbecsülés hiányát jelzi -mindkét nyelvvel szemben! (Brauch 1999.)

Ez a rövid mondat, melynek szerzője Brauch Magda műkedvelő erdélyi nyelvművelő, két szakmailag elfogadhatatlan állítást is tartalmaz. Mindkettő közismert nyelvi mítosz; amint erre a magyar-szlovák kódváltással kapcsolatos kutatások is fényt derítettek, sok laikus beszélő hisz ezek igazában. Az egyik, egyetlen jelzőbe sűrített közvetett állítás szerint a nyelvek „keverése” – azaz a kódváltás – önkényes. A tekintélyes nemzetközi és magyar szakirodalom egybehangzó tanúsága szerint ez nem így van, a kódváltást nagyon is jól meghatározható nyelvtani és pragmatikai szabályokvezérlik. Ami a kódváltás nyelvtani törvényszerűségeit illeti, fontos tudni, a hogy kétnyelvű megnyilatkozások többsége grammatikus – azaz nyelvtanilag helyes -mondatból, mondatrészletből áll; az olykor előforduló agrammatikus mondatok, mondatrészletek többnyire jól megmagyarázhatók. Nagyobb számú agrammatikus kétnyelvű megnyilatkozásra csak a nyelvvesztés folyamatában lévő beszélők esetében vannak példák, ez azonban nem a kódváltással függ össze, hanem a beszélők gyönge nyelvtudásával, hiszen az ilyen beszélők sok olyan agrammatikus mondatot, mondatrészletet is produkálnak, amely nem tartalmaz vendégnyelvi elemet.

Ami az idézetben nyíltan megfogalmazott állítást illeti, hogy ti. a kódváltás negatív attitűdöket föltételez az érintett nyelvekkel szemben, ennek is az ellenkezője az igaz. A szakirodalom tanúsága szerint a kódváltás a legnagyobb mértékben általában épp azokra a beszélőkre jellemző, akik mindkét nyelvvel azonosulnak, mindkettőhöz pozitívan viszonyulnak, vagyis mind a kettőt nagyra becsülik. Erre a törvényszerűségre több empirikus bizonyítékunk van a szlovákiai magyar beszélőközösségben folytatott kutatásokból is.

A következő idézet szintén a kódváltásra nézve tartalmaz egy olyan közvetett állítást, amely a közkedvelt nyelvi mítoszok közé tartozik. A szemelvényben idézett megállapítás szerzője, Péter Sándor, az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége által 2000 januárjában szervezett illyefalvi anyanyelvi értekezletnek volt az egyik előadója.

2.  A nyelvi rabság rányomja bélyegét a városi magyar tanulókra -mondta előadásában Péter Sándor -, ugyanis a magyar gyermekek annak ellenére, hogy jól tudnak magyarul, keverik a két nyelvet. (Komo-róczy 2000.)

Amint látjuk, Péter Sándorban föl sem merült az a lehetőség, hogy a kódváltásnak nemcsak a gyönge nyelvtudás vagy a nyelvi hiány lehet az oka. A nemzetközi és a magyar szakirodalom a kódváltásnak a legkülönfélébb indítékait és funkcióit tárta föl az elmúlt évtizedekben; ilyenek többek között a másik nyelven elhangzottak szó szerinti idézése, a mondanivaló hitelesítése vagy nyomatékosítása, a mindkét nyelvvel való azonosulás kifejezése, nyelvi játék stb., stb., stb. A kódváltó beszélők egy része mind a két nyelvet kiválóan ismeri, s ezenkívül még egy többletképességgel

Helyi „értékes” nyelvváltozatok, „tisztes” idegen szavak… 73

is rendelkezik: össze tudja kapcsolni a két nyelv elemeit egyetlen diskurzuson belül úgy, hogy a létrejövő nyelvi megnyilvánulás nyelvtanilag helyes legyen.

A laikusok egyébként sokszor még az átadó nyelvi kölcsönszavak használatát is a két nyelv „keveréséinek minősítik, ez azonban nem helyes, mivel a kölcsönszavak olyan átadó nyelvi szókészleti elemek, amelyek beépültek az átvevő nyelv rendszerébe. A kölcsönszavak használata még kevésbé utal hiányos nyelvtudásra, mint a kódváltás, ellenkezőleg: amennyiben a beszélő a kölcsönszavaknak azokat a szinonimáit is ismeri, amelyek az adott nyelv egynyelvű változataiban használatosak (ha egyáltalán vannak pontos megfelelőik), szókincse az adott területen gazdagabb az egynyelvű közösségben élő társaiénál.

A következő idézetből kiderül, hogy Brauch Magda nemcsak a kontaktológia területén van híján a szükséges szaktudásnak, hanem nyelvünk történetét sem ismeri kellőképpen.

3.  Anyanyelvünk egyik finnugor öröksége, hogy szavainkban igen sok hosszú hang található. (Brauch 2003a.)

Az alapnyelv magánhangzó-rendszeréről az uralisztika és a finnugrisztika szakemberei sokkal óvatosabban nyilatkoznak, mint Brauch Magda, mert ennek rekonstruálása nagy nehézségekbe ütközik. Mégis manapság inkább úgy vélekednek a szakemberek, hogy a finnugor alapnyelv valószínűleg nem ismerte a hosszú magánhangzókat. Ami a mássalhangzókat illeti, itt is csupán a felpattanó zöngétlen zárhangok (p, t, k) hosszú változatával számolnak (pp, tt, kk), de még ezek megléte is vitatott. Az összes hosszú magánhangzó és a hosszú mássalhangzók többsége nagy valószínűséggel a magyar nyelv önálló élete során keletkezett.

A hangtani példa után nézzünk most meg egy jelentéstani kérdést taglaló szemelvényt Fodor István nyelvésztől!

4.  De most a hölgy szó használatát emelném ki. Megszólításként helyénvaló, akkor is jó, ha egy nőről tisztelettel beszélünk. De a mai stílusban, elsősorban a tömegtájékoztatásban, visszás jelentésekben élnek vele. A férfi párja vagy ellentéte a nő. A férfival szemben vagy mellette napjainkban mégsem a nő áll, hanem a hölgy; reklámokban nem nőknek ajánlanak szépítőszert, egészségügyi cikket, hanem hölgyeknek. Rendőri jelentésekben két férfi és egy hölgy sérült meg… De ez még hagyján. Újabban azonban hölgyek-nek nevezik majdnem mindig az utcai nőket. (Fodor 2003a.)

Valóban sok jel utal arra, hogy a hölgy szó használata változik, ám sem a nyelvtörténet, sem a leíró nyelvészet nem ismeri a „visszás jelentés” fogalmát.3 Ha ismerné, akkor ezzel kellene illetni például az úr és az asszony szavak mai jelentéseit is. Az úr ugyanis az Árpád-korban még ‘királyi herceg’ jelentésben élt, az uram megszólítás elsősorban a trónörökösnek dukált. Az asszony szó eredetileg magának a királynénak volt a címe. Mindkét szó hasonló, de jóval radikálisabb jelentésváltozáson ment keresztül, mint amilyen a jelek szerint napjainkban megy végbe a hölgy esetében. A hölgy szó mai jelentése az értelmező kéziszótár második, átdolgozott kiadása szerint (ÉKsz.2 2003, 541) ‘ismeretlen (elegáns, érett stb.) nő’. A zárójelezés arra utal, hogy e jelentésmozzanatok nem föltétlenül érvényesülnek mindig, vagyis a hölgy olykor lehet nem elegáns, nem érett is. így tekintve pedig ez a mai jelentésváltozás korántsem annyira „meredek”, mint az úr és az asszony egykori jelentésváltozása. Érdemes egyébként visszatekinteni a hölgy szó régebbi történetére is: még a kéziszótár is közli, igaz, elavultként ‘hermelin’ (menyétféle ragadozó állat) jelentését, A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára pedig a szó rokon nyelvi megfelelői alapján föltételezi, hogy a hölgy szó ‘hermelin jelentése nem eredeti, hanem az a ‘nő, nőstény’ jelentésre megy vissza (TESZ 1970, 156)! Vagyis a mai „visszás” nyelvhasználat mintegy visszatérést jelent a több ezer évvel ezelőtt, „ősi” jelentéshez, de a visszatérés csak akkor lesz tökéletes, ha már nemcsak az utcanőket, hanem a teheneket és az anyadisznókat is hölgynek fogjuk titulálni. Lépjünk tovább, s foglalkozzunk most egy kicsit mondattani kérdésekkel!

5. Az indoeurópai nyelvekben általános az egy határozatlan névelő következetes használata, ami hibának számít a magyarban. Idegen nyelvekből fordított szövegekben szinte már mindenki hozzászokott az olyasféle kifejezésekhez, hogy „John egy szép férfi volt”, „kínálkozott egy kedvező alkalom”. (Vezényi 2000.)

Ne foglalkozzunk most az indoeurópai nyelvekkel kapcsolatos általánosító megállapítással (a szláv nyelvek is indoeurópai nyelvek például, többségük mégsem ismeri sem a határozott, sem a határozatlan névelő kategóriáját), és azt se feszegessük, mihez képest lehet minden körülménytől elvonatkoztatva „következetes” vagy éppen „következetlen” névelőhasználatról beszélni a névelőt ismerő nyelvekben! Azt nézzük csak, ami ebből a magyar nyelvre vonatkozik, vonatkozna! Vezényi Pál cikkének címe Pontosabban, pedig ennél henyébben az egy használatára vonatkozó szabályt akarva sem lehetne megfogalmazni. A névszói állítmány előtt használt határozatlan névelő kérdésével, amelyre a John egy szép férfi volt példa utal, a 38. szemelvény kapcsán foglalkozom. Ami Vezényi második példáját illeti, a Nyelvművelő kézikönyv (NyKk 1983, 465) az egy használatát az ilyen mondatokban csak akkor helyteleníti, ha általánosító értelemben vett elvont főnév vagy nem megszámlálható dolog neve előtt fordul elő (pl. a kormány egy következetes nemzetiségi politikára törekszik; a két esemény között egy összefüggést vélek felfedezni). Jelen esetben nem erről van szó. A Nyelvművelő kézikönyv (NyKk. 1983, 466) szerint az ilyen szerepű névelő általában akkor marad el, amikor a főhangsúlyos alany vagy valamely bővítmény a mondat élén áll. Esetünkben tehát a kézikönyv esetleg akkor javasolná a határozatlan névelő elhagyását, ha a szórend ilyen volna: Kedvező alkalom kínálkozott, de azt sem állítja, hogy az Egy kedvező alkalom kínálkozott mondat rossz volna. A kifogásolt mondatban pedig végképp nem lehet találni semmi kivetnivalót.

Az ilyen henyén megfogalmazott és alkalmazott „szabály” lehet a táptalaja az egy túlhelyesbítő kerülésének, vagyis újabb ún. nyelvhelyességi hiba keletkezésének. A Nyelvművelő kéziszótár is megjegyzi: „Az egy határozatlan névelő bizonyosfajta használatát régebben gyakran érte az idegenszerűség vádja, s ez sokak nyelvérzékét elbizonytalanította.” (NymKSz. 1996, 118).4 Amint erre Vezényi Pál cikke is példa, magukét a nyelvművelőkét is.

Nézzük meg, mit mond egy (pontosabban több) szintén klasszikus nyelvhelyességi kérdésről a szakképzett nyelvész és népszerű nyelvművelő, Balázs Géza! Az

Helyi „értékes” nyelvváltozatok, „tisztes” idegen szavak… 75

idézet ezúttal nem az Édes Anyanyelvünkből, hanem az MTA Magyar Nyelvi Bizottsága számára kidolgozott stratégiai fontosságú „problémafelvető vázlatjából való.

6.  Teljesedik a zűrzavar az amely – ami, ami – aki stb. vonatkozó névmások használatában. Az amely az élőbeszédből szinte eltűnt, az ami helyett használt aki (személyátsugárzás) logikailag levezethető, de fölösleges. A névmászavarból mondat- és szövegtani zavarok támadnak! (Balázs 2003b, 5.)5

Az angolszász nyelvészeti szakirodalomban utoljára a múlt század ötvenes éveiben lehetett hasonló minősítéseket olvasni. A társasnyelvészeti kutatások eredményeinek közismertté válásával mindenki számára világos lett, hogy szó sincs zűrzavarról, az azonos jelentésű, funkciójú nyelvi eszközök váltakozó használata mögött rendezettség áll, de ez csak statisztikai eszközökkel ragadható meg. Az olyan, azonos értelemben használt formák, mint pl. az amely és az ami vagy az ami és az aki ún. nyelvi változót alkotnak, az egyes változatok gyakorisága egy adott megnyilatkozáson belül pedig a mondat jelentésén túl a beszélő különféle társas és más jellemzőitől (pl. iskolázottságától, nyelvjárási hátterétől stb.), a beszédhelyzettől (ezen belül pl. a beszédpartnerek társas jellemzőitől, egymáshoz fűződő viszonyától, a tevékenység közegétől és jellegétől, azaz a beszédhelyzet formalitásától) és más tényezőktől függ, Ml. függhet. Balázs Géza más helyen maga is használja a nyelvi változó fogalmát; néhány bekezdéssel lejjebb „szövegtani változókéról beszél. Az alternatív kifejezési lehetőségek nyelvi változóként való bemutatása és a zűrzavar feltételezése azonban teljességgel kizárják egymást.

Végül megemlítem, hogy annak föltételezése, hogy egy nem nyelvbotlásként elhangzott vagy leírt nyelvi forma – esetünkben az aki vonatkozó névmás személyek csoportjára vonatkoztatva – lehet „fölösleges”, szintén nyelvi mítosz (lásd még a 31. szemelvényt).

A vizsgált anyagban nagy számban találhatók olyan cikkek, amelyek többértelmű nyelvi megoldásokat kárhoztatnak arra való hivatkozással, hogy értelemzavaróak, félreértést okozhatnak. Nézzünk meg erre három különböző típusú példát!

7. Van még más kötöttség is a „kötetlen” magyar szórendben. A jelző, az értelmező vagy a mellékmondat nem szakadhat el attól a mondatrésztől, amelyre vonatkozik – kivéve, ha valamely rámutató szó összeköti őket -, különben nagy félreértések támadhatnak. Például: Két román és egy magyar férfit fogtak el az útlevélkezelők, akiket csalás, lopás alapos gyanújával adtak át a rendőrségnek. (Buvári 2003.)

Nincs épeszű, magyarul jól tudó ember, aki a Buvári Márta által idézett mondatot és az ahhoz hasonlókat félreértené. Ugyanis a nyelvi megnyilatkozások értelmezésében mindig felhasználjuk a világról szerzett ismereteinket is, s figyelembe vesz-szük az adott beszédhelyzetből adódó fogódzókat is. Éppen ezért átfogalmazásra valójában nincs szükség, jóllehet kétségtelenül erény, ha valaki az ilyen kétértelműségeket is képes elkerülni úgy, hogy fogalmazása nem válik mesterkéltté vagy túl bonyolulttá.

8.  A budapesti Skála Metró áruház oldalán hatalmas tábla tájékoztatja a vásárolókat: „A Skála Metró mozgássérült liftje”. Félreérthető, hiszen úgy hat, mintha a lift volna mozgássérült. Egyértelműbb lett volna a Mozgássérülteknek fenntartott lift felirat. (Orosz 2000.)

Ez a felirat egyáltalán nem érthető félre, ugyanis minden magyar anyanyelvi beszélő tisztában van azzal, hogy a mozgássérült szó csak személyre vonatkozhat, a lift pedig nem személy. Éppúgy, ahogy például az egész busz dalra fakadt mondatot sem szokták úgy értelmezni, hogy a kormánykeréktől kezdve a tengelykapcsolón át a kipufogóig minden alkatrésze énekelni kezdett, mert ezt az értelmezést a világról szerzett ismereteink kizárják (éppen ez teszi lehetővé a tömörítő eszközként szolgáló metonímia alkalmazását).6

Ha az Orosz Tamás által idézett példába mégis bele akarnánk kötni, akkor inkább a helyesírását bírálhatnánk fölül: mivel a mozgássérült jelző ez esetben főnév, a jelzett szóval egybe kellene írni. Ám a Mozgássérültlift forma annyira természetellenes, hogy a felirat készítői inkább két szóba írták. S jól tették, elvégre a helyesírás arra való, hogy megkönnyítse az emberek számára az olvasást, nem arra, hogy megnehezítse, s ezért az ilyen esetekben a „törvényinek a szellemét kellene nézni, nem a betűjét.

Nyelvileg viszont ezzel a kifejezéssel semmi probléma nincs, ún. jelentéssűrítő összetételről van szó, amely ugyanolyan „helytelen”, mint mondjuk a betegszoba, amelyről szintén elmondható, hogy nem „ő” beteg, hanem aki benne fekszik. S ugyanennyire „félreérthető” mondjuk a locsolócső, amely nem locsol, hanem vele locsolnak, a váróterem, amely nem vár, hanem benne várnak vagy a sétálómagnó, amely nem sétál, legföljebb használóik „sétáltatják”; és még folytathatnánk. Az ilyen alakulatok logikai alapon való kifogásolása olyan nyelvi babona, amit hivatásos nyelvészek nemigen terjesztenek, csak a mozgalmi nyelvművelők, viszont azzal, hogy az ilyen „logikátlanságokat” kifogásoló írásoknak helyet adnak, maguk is hozzájárulnak továbbéléséhez.

9.  A következő példa a birtokos szerkezet értelemzavaró szerepéről árulkodik: „A külföldi állampolgárok üzletszerű értékesítése a vásárokon, piacokon nem szűnt meg. Az elmúlt évben már a máriapócsi búcsúvásáron is nagy számban megjelentek a helyi kereskedők rovására.” A külföldi állampolgárok üzletszerű értékesítése bizony kétértelmű. A második mondat alapján ugyan kiderül, hogy nem emberkereskedelemről van szó, de az újságolvasó egy pillanatig sem esne zavarba, ha így fogalmaznánk: „A külföldi állampolgárok még mindig árusítanak üzletszerűen különböző termékeket a vásárokon, piacokon.” (Minya 2003b.)

Ez esetben a kétértelműség jobban kiütközik, legalábbis ebben a kontextusból kiszakított idézetben. A másik jelentés „bevillanása” egy kicsit komikus hatást kelt, úgyhogy itt valóban célszerű lehet a mondatot másképpen megfogalmazni. Nem azért, mert ezt valaki is félreértené, hanem épp az esetleges nemkívánatos stílushatás miatt. De ez nem nyelvi, nem is nyelvhelyességi, hanem stilisztikai kérdés. S az is stilisztikai kérdés, hogy stílusértékét tekintve a Minya Károly által javasolt változat nem egyenértékű az eredetivel. Az eredeti forma – nem tekintve persze az esetleges humoros „mellékeffektust” – formálisabb, mint a Minya által javasolt. Márpedig ha javítunk, akkor célszerű ugyanabban a stílusrétegben maradni. (A nyelvművelőknek a stílusrétegződés és egyáltalán a változati sokféleség iránti érzéketlenségéről alább még lesz szó, lásd pl. a 20. és a 21. szemelvényt.)

A nyelvekben meglévő ambivalenciával nyelvészek, filozófusok sokat foglalkoztak; vizsgálódásuk legfontosabb tanulsága, hogy a kétértelműségek nagy része csak strukturális szempontból, „elméletileg” jelent „problémát”, a beszélők a konkrét élethelyzetben a legritkább esetekben értik félre a kétértelmű megfogalmazásokat. Ennek fényében a strukturális kétértelműség mint a helytelenítés egyedüli indoka nyelvi babona. Nézzünk meg Albert Sándor (2003, 57) tanulságos fejtegetése nyomán egy példát, amely ezt segít megérteni!

Ha egy ember azt mondja: Az esőköpenyemet a fürdőkádban hagytam, mert még nedves volt, a mondat strukturális szempontból kétértelmű, mégsem kételkedik benne senki, hogy az esőköpeny volt a nedves, nem a fürdőkád. „Az esőköpenynek a fürdőkádba való betevése csak akkor számít értelmes cselekedetnek, ha az esőköpeny a nedves, és nem a fürdőkád. Ez viszont már olyan különleges tudást feltételez, amelynek ott kell lebegnie a fejünkben a mondat elhangzásakor, és ez a tudás szerepet játszik az információ megértésében” (Albert i. h.). A felmérések szerint az emberek ilyenkor olyan stratégiát követnek, amely a valószínűséget mérlegeli: sokkal valószínűbb, hogy az esőköpeny volt nedves, a kád pedig száraz, mint fordítva. Ha fordítva lenne, akkor erre bizonyára a beszélő hangsúlyosan fölhívná a figyelmet. Ugyanúgy ha netán a 7. példában szerepelő útlevélkezelőket tartóztatták volna le, akkor ezt a szokatlan dolgot az újságcikkben valamiképpen megindokolták volna, s ugyanakkor funkciótlan lenne a két román és egy magyar (állampolgárságú?) férfi ilyen összefüggésben való említése. (Az értelemzavarra való hivatkozásra lásd még a 48. példát!)

Ha már a 9. példa kapcsán előjött a stílus kérdése, megemlítem, hogy a vizsgált anyagban néhány olyan cikk is található, melynek szerzője azért helytelenít egy nyelvi megnyilvánulást, mert nem ismeri föl sajátos stílusértékét. A Kovács Józseftől származó alábbi példa nem igényel kommentárt:

10.  Nem nyelvtani, nem helyesírási, hanem tartalmi (logikai) hiba van a szintén országosan látható és hallható reklámszövegben: Játsszon és nyerjen! Szerencsejátékban való részvételre, áruvételre, előfizetésre fel lehet szólítani valakit, de nyerést parancsolni nem lehet. A nyerés csak lehetőség. így talán jobb volna: Játsszon! Nyerhet. (Kovács 2003.)

A következő idézetben az a figyelemre méltó, hogy a nyelvművelő, jelen esetben Gráf Rezső, a bírált nyelvi megoldásnak a szerzőjét vádolja azzal, hogy nincs tekintettel a használt szavak stílusértékére:

11.  Ugyancsak gyakori jelenség a mai nyelvhasználatban – különösen a fiatalok körében -, hogy nem mindig vannak tekintettel a szavak sti-

78 Lanstyák István

lisztikai értékére. Kirívó példa az utóbbi időben, hogy az együttes -csapat – banda szavakat szinonimaként használják. íme a példák: „Azt beszéli már az egész város, újra dübörög a banda.” Ez egy országosan ismert együttes koncertjéről szóló híradásban hangzott el. Egy másik híradásból: „Az énekes kiszállt a csapatból. Távozása megrázta a bandát.” […] [A]z igényes köznyelvben a banda szó ‘zenekar, zenei együttes’ jelentésben aligha fogadható el helyesnek. (Gráf 2000.)

A következőkben nézzünk meg két „pozitív” nyelvi mítoszt; ezeket a nyelvészek egy része is terjeszti mind a mai napig. A „pozitív” nyelvi mítoszok a nyelvi rendszer valamely elemét, jelenségét, tulajdonságát méltatják, olyan állítva róla, ami nem igaz vagy aminek az igazságértéke nem ítélhető meg.

12.  A magyar nyelv egyik legfőbb jellegzetessége a tömörség. (Buvári 2001.)

A magyar nyelv mint ragasztó (agglutináló) nyelv valóban képes sok olyan jelentésmozzanatot toldalékokkal kifejezni, amelyet más nyelvekben – elsősorban az elszigetelő (izoláló) nyelvekben önálló szavak hordoznak. Nyelvünknek ezt a tömörítő tulajdonságát az angol nyelv széttagoló jellegével szokták szembeállítani. Sokáig jómagam is elhittem, hogy a magyar nyelvre a tömörség különösképpen jellemző. A hitem akkor kezdett meginogni, amikor rájöttem, mennyire nehéz definiálni azt, hogy mi számít egy nyelvben egyáltalán analitikus (széttagoló) és mi szintetikus (tömörítő) megoldásnak. A magyar nyelv különleges tömörségébe vetett hitem akkor omlott össze, amikor a magyar fordításkutatók gondos összevető elemzése nyomán ráébredtem arra, amire mint végzettségemet tekintve magyar-angol szakos tanár magam is rájöhettem volna: a magyar csak alaktanában tömörítő, ellenben mondattanában sokkal „szószátyárabb” az angolnál és más indoeurópai nyelveknél, hiszen nagyon sok mindent, amit emezek egyszerű mondattal fejeznek ki, a magyar csak összetettel képes visszaadni (lásd Klaudy 1999/2002, 82-83).7 Mindez persze még mindig nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy a magyarban összességében mégis a tömörítő megoldások legyenek túlsúlyban, ennek egzakt kimutatása azonban -attól tartok – lehetetlen feladat.

A másik, az előzőtől nem teljesen független mítosz szerint a magyar nyelv egyedien különleges, más nyelvektől eltérő; ezt a meglátást nyelvünk külföldi csodálói-nak lelkes dicsérő szavaival szokták alátámasztani. Nézzünk most meg egy magyar véleményt, Szemkeő Juditét!

13.  Tudományok sem fejlődhetnek szegényes nyelvi talajon. Anyanyelvünk szerkezete gondolkodásunkat is befolyásolja. Talán éppen az egyedi logikájú, gazdag magyar nyelvnek köszönhető, hogy annyi neves tudóst adott ez a kis ország a világnak! (Szemkeő 2000.)

A valóság az, hogy a magyar nyelvben valószínűleg egyetlen olyan jelenség sincs, amelyre ne lehetne a világ több ezer nyelve közül valamelyikben (általában sokban) példát találni, nem tekintve persze a szavak, szóelemek konkrét hangalakját és jelen-

Helyi „értékes” nyelvváltozatok, „tisztes” idegen szavak… 79

tését. Ami nyelvünket egyedivé teszi, az ezeknek a nyelvi jelenségeknek az együttes előfordulása (lásd Bárczi 1956/1980, 471-472). Csakhogy ilyen értelemben minden nyelv egyedi, még az olyan közeli rokon nyelvek is, mint a cseh és a szlovák.

Az első csokorba tartozó utolsó szemelvényben is egy közkedvelt mítosz fogalmazódik meg. Az idézet ezenkívül egy fontos módszertani kérdést is fölvet, amely jól rávilágít a nyelvművelés és a társasnyelvészet közötti mélyreható módszertani különbségekre.

14. Veszélyben az életünk? Ez a csodálatos kék bolygó? – Igen. De veszélyben a nyelvünk és a nyelvhasználat is. Nem kell ehhez, hogy Herder jóslata félemlítsen minket! Csak nézzünk körül, tartsuk nyitva a szemünk és a fülünk, ahogy több versenyző is megtette. (Bencédy 2003a.)

Bencédy József nyelvész és Lőrincze Lajos-díjas nyelvművelő úgy gondolja, hogy egy nyelv veszélyben lehet egy olyan országban, ahol hivatalos nyelvként használja csaknem az egész lakosság az élet minden területén. Ez nem így van, s ezért nyelvünk egyáltalán nincs jelenleg veszélyben Magyarországon: „a magyar teljes használati körű nyelv, funkciói a társadalmi és magánélet, a gazdaság és a politika, a kultúra és a tudomány valamennyi körére kiterjednek (Herman-lmre 1987, 530). Ami csakugyan veszélyben van, az a föntebb említett nyelvi mítoszokon alapuló nyelvművelői eszmény. Azért viszont nem kár. Más a helyzet persze a határon túli kisebbségi magyar közösségekben, ahol a magyar veszélyeztetett nyelv, ám ott sem a többségi nyelvekből átkerülő kontaktusjelenségek jelentik a veszedelmet, hanem a magyar nyelv visszaszorítására törekvő nyelvpolitika, Ml. a kisebbségi helyzetből eredendően következő hátrányok. Ha netán az Európai Unióban idővel veszélybe kerülne a magyar nyelv, ugyanúgy nem a „beáramló” idegen szavak és szerkezetek fogják veszélyeztetni, hanem az, hogy esetleg kiszorul a nyelvhasználat bizonyos színtereiről (pl. egyes szaktudományok művelésének nem lesznek magyar nyelvű fórumai). Ezen azonban nyelvművelői eszközökkel nem lehet segíteni. (Lásd még a 43. szemelvényhez fűzött kommentárt!)

Az, hogy a nyelvművelés nem alkalmas a magyar nyelv „megvédésére” a határokon túl vagy a kibővült Európai Unióban, nem fogyatékossága, amiképpen a mákdarálónak sem fogyatékossága, hogy nem lehet vele zoknit stoppolni. Nem arra való. A fogyatékosságot nem a nyelvművelésben kell keresni, hanem azokban a hivatásos és laikus nyelvművelőkben, akik a nyelvművelést nem arra használják, amire való. Ami pedig a jelenlegi magyarországi magyar nyelvet illeti, annak nyelvművelő eszközökkel történő „védelme” ahhoz hasonlítható, mint ha a háziasszony mákdarálóval rontana neki – az ép zokninak. (A „nyelwédelem” kérdésére lásd még a 47. szemelvényhez fűzött megjegyzéseket!)

Ami pedig a Bencédytől idézettek módszertani vonatkozását illeti: még ha egy pillanatra elhinnénk is azt a lehetetlenséget, hogy ma Magyarországon veszélyben lehet a magyar nyelv, akkor is csacsiság föltételezni, hogy ennek megállapításához elég, ha körülnézünk, és nyitva tartjuk a szemünk és a fülünk. A nyelvi folyamatok annál sokkal bonyolultabbak, hogy a rendszertelen (vagy akár rendszeres, módszeres és hosszan tartó) megfigyelés elegendő legyen azok megragadására, leírására.

Nyelvi jelenségek, folyamatok „leírásának” módja

Mivel még a hivatásos nyelvművelők közt is akadnak olyanok, akik – amint láttuk -úgy gondolják, hogy a nyelvi jelenségek, folyamatok leírásához elegendő nyitva tartani a szemünket és a fülünket, nem csodálkozhatunk, hogy megállapításaik rendszerint nem empirikus kutatások eredményein, hanem saját megérzéseiken alapulnak. Pedig a legtöbb fontos ún. nyelvhelyességi kérdéssel kapcsolatban folytak már empirikus vizsgálatok; ezek lassan-lassan az összefoglaló jellegű, mindenki számára könnyen hozzáférhető kézikönyvekbe is utat találnak (lásd pl. a közelmúltban megjelent két reprezentatív kötetet, Kiefer [szerk.] 2003; Kontra [szerk.] 2003).

A vizsgált cikkek tanúsága szerint a légből kapott állítások nagyon gyakran a tollhegyre tűzött nyelvi jelenségek elterjedtségével, ennek mértékével kapcsolatosak: a szerzők többnyire vagy azt közlik – nyilván megérzésükre támaszkodva -, hogy a szóban forgó jelenség gyakori előfordulású, vagy pedig – ha nem érzik ilyennek és nem is merik ilyennek minősíteni – azt állítják róla, hogy terjed. Mindkét esetben rendszerint érzelmileg színezett, negatív értékítéletet kifejező vagy sugalló kifejezéseket használnak. Ez élesen szemben áll a társasnyelvészet tárgyilagos, empirikus kutatásokon alapuló megállapításaival az egyes változatok gyakoriságát illetően.

Természetesen nem lehet közvetlenül összehasonlítani egy társasnyelvészeti témájú tanulmányt egy „népszerűsítődnek szánt nyelvművelő írással. A valóban tudományos népszerűsítő irodalomban szintén előfordulnak az érintett jelenségek gyakoriságára való „fedezet nélküli” utalások. Nem is lenne ezzel olyan nagy baj, ha csak a jelenségek leírása lenne a cél, s a gyakoriságra való utalás tárgyilagos volna, mint ahogyan azt a nem nyelvművelők által írt nyelvi ismeretterjesztő írásokban látjuk (pl. Kálmán-Nádasdy 1999, Nádasdy 2003). Csakhogy a nyelvművelők a jelenségeket, amelyekről írnak, többnyire értékelik is, márpedig egy megalapozott értékítélet nem alapulhat „fedezet nélküli” becsléseken. (Az értékítéletekkel sok más probléma is van, ezek egy részéről a következő két fejezetben lesz szó.) Még nagyobb baj, hogy a gyakoriságra utaló nyelvművelői kifejezések már önmagukban is negatív értékítéletet sugallnak, így a leírás és az értékelés teljesen összemosódik. Nézzünk meg néhány jellemző példát! Az első Fodor István nyelvésztől való.

15. A külföldön élőknek gyakran szembetűnik olyasmi hazai tartózkodásuk alatt, amit az itteniek már nem vesznek észre, mert megszokták. Ez vonatkozik az élet sok dolgára, köztük az élőbeszédre is. Ha ezt teszem szóvá, az elburjánzott idegenségekkel, főként a legtöbbnyire helytelenül írt vagy használt angol szavakkal, cégnevekkel kellene kezdenem, de az nem fér bele e cikk kereteibe, egész kötetnyit lehetne belőlük összeszedni. (Fodor 2003a.)

Az „egész kötetnyit lehetne belőle összeszedni” többé-kevésbé ártatlan stíluselem, ám az „elburjánzott” idegenség egyértelműen negatív értékítéletet fejez ki. Ez a szó jelzőként is, állitmányként is egyik kedvelt szava a nyelvművelőknek, egyfajta nyelvművelő „terminus”-nak lehet tekinteni. A nyelvművelő „terminusok” olyan szavak és kifejezések, amelyek vagy tudományosan értelmezhetetlen fogalmakat jelölnek (pl. nyelvtisztaság), vagy pedig olyan nyelvi jelenségekre, folyamatokra, törvényszerűségekre, emberi tulajdonságokra, magatartásformákra stb. utalnak, amelyeknek a nyelvtudományban, lélektanban stb. megvan a maguk bevett neve (ilyen pl. az említett elburjánzott, melynek az elterjedt vagy nagyon elterjedt a szaktudományos megfelelője). Ettől a nyelvművelő megnevezés rendszerint épp abban különbözik, hogy érzelmileg nem semleges és negatív értékítéletet fejez ki, vagyis megbélyegző jellegű.

16.  Az alábbiakban hibagyűjteményem olyan darabjait osztom meg az olvasóval, melyekről úgy érzem, az utóbbi időben mind erősebben terjednek. „A bokroknak kellemes illata van.” Helyesen: A bokroknak kellemes illatuk van. „A képzőknek nincs önálló jelentése.” Helyesen: a képzőknek nincs önálló jelentésük. Mindkét példát német-magyar nyelvtankönyvből vettem, de vehettem volna bármely más sajtótermékből, rádió- vagy tévéműsorból, hiszen hemzseg tőle mindenfajta nyelvi megnyilvánulás. (Vígh 2000.)

A hemzseg tőle szintén tipikus nyelvművelői „műszó”, amely kiválóan alkalmas a negatív értékítélet kifejezésére. Pedig a Nyelvművelő kéziszótár Vígh Erikánál enyhébben ítéli meg az idézett esetekben a számbeli egyeztetés elmaradását (lásd NymKSz. 1996, 72). A „mind erősebben terjednek” formula történeti megállapítás. Érdekes volna tudnunk, csakugyan terjed-e ez a forma, s ha igen, mennyire „erősen”, ám ennek megállapítására bizony nem volna egyszerű! A társasnyelvészek sokszor úgy próbálnak nyelvi változásra következtetni, hogy megvizsgálják, milyen a régebbi és az újabb forma gyakorisági megoszlása az egyes korosztályokban. Amennyiben a régi forma a fiatalok körében jelentősen ritkábbnak bizonyul, mint a többi korosztályéban, az új forma pedig gyakoribbnak, fölvetik annak lehetőségét, hogy a vizsgált csoportban esetleg nyelvi változás van folyamatban. Ezt azonban nem állítják biztosan, mivel az érintett nyelvi változó egyes változatainak ilyen eloszlását másképpen is lehet magyarázni. Ezért addig, amíg a „valóságos időben” végzett vizsgálattal meg nem erősítik a „látszólagos időben” végzett vizsgálatok eredményeit, azt a feltételezést, hogy nyelvi változás van folyamatban, nem tekintik bizonyítottnak. Ennek pedig az a módja, hogy a felmérést 10, 20, 30 év múlva megismétlik; ez esetben az egyes változatokra vonatkozó gyakorisági megoszlások változásából bizonyítani vagy cáfolni lehet a nyelvi változással kapcsolatos feltételezést.

Miközben a társasnyelvészet hatalmas tudományos apparátust, szellemi tőkét és anyagi eszközöket mozgósít a nyelvi változások vizsgálatára, addig – a vizsgált cikkek tanúbizonysága szerint – a nyelvművelők saját megérzéseikre támaszkodva rendkívüli határozottsággal „képesek” megállapítani, hogy a kipécézett jelenség terjed-e vagy esetleg – ritkábban – visszaszorulóban van. Az idézett eset a korrektebbek közé tartozik, hiszen szerzője az „úgy érzem” formulával utal arra, hogy nem kutatási eredményekre támaszkodik, hanem saját megérzésére.

A kevésbé korrektek közül nézzünk meg egy szlovákiai vonatkozású példát, Balázs Gézának a már említett „problémafelvető vázlat”-ából!

17.  Teljessé vált a bizonytalanság a helyhatározóragok használatában (különösen a határon túliak esetében). A rendszer bonyolult, nehezen elsajátítható (pl. Nagyszombaton – Nagyszombatban helyett, halmozott hiba: Romaszombaton – Rimaszombatban helyett). (Balázs 2003b, 5.)

Abban kétségtelenül igaza van a szerzőnek, hogy a rendszer bonyolult és ezért szinte minden egyes helységnév helyragozását külön-külön meg kell tanulni, nem tudni azonban, mit kell érteni bizonytalanságon, s mit jelent az, hogy ez a nyelvi bizonytalanság „teljessé vált”. A nem szlovákiai olvasó kedvéért megjegyzem még, hogy a Romaszombat forma eléggé közhasználatú, tréfás elferdftése a Rimaszombat helységnévnek, s arra a tényre utal, hogy a városban jelentős arányban él roma lakosság.

Előfordul, hogy a nyelvművelők a pellengérre állított jelenséget egy átfogóbb tendencia részeként mutatják be anélkül, hogy véleményüket bármilyen érvvel vagy empirikus adattal alátámasztanák. Az egyik ilyen tendencia a „nyelvszegényedés” és „egyszerűsödés”, amely az egynyelvű vagy stabil kétnyelvű közösségekben használt nyelvek esetében tudtommal ismeretlen még a strukturalista szemléletű történeti irodalomban is, nem beszélve a történeti társasnyelvészetről. Az, hogy a nem nyelvcserehelyzetben lévő nyelvek „szegényednének”, mítosz; „egyszerűsödésiről a nyelvi rendszer egy-egy részrendszerében lehet ugyan szó (pl. az angol nyelv alaktani rendszere az óangoléhoz képest kétségtelenül egyszerűsödött8), az azonban, hogy az egész nyelvi rendszerre nézve is beszélhetnénk egyszerűsödésről, több mint kétséges.

A másik tendencia, melynek megnyilvánulásaként a kipécézett jelenséget kezelik, a „nyelvkeveredés”. A mai kontaktológiai és társasnyelvészeti irodalom kerüli a nyelvkeveredés műszót, mivel azt sugallja, hogy a két nyelv együttes használata ötletszerű, önkényes (lásd az 1. szemelvényt). A nyelvi kontaktushatásnak különféle válfajai vannak, s ezek megnevezésére érzelmileg semleges, értékítélettől mentes műszavak használatosak a szakirodalomban (pl. kölcsönzés, szubsztrátumhatás, interferencia, kódváltás stb.).

Mindkét tendenciára, a „nyelvszegényedés”-re és „egyszerűsödésire, ill. „nyelvkeverésre” egyaránt utalhat az átfogó „nyelvromlás” „műszó”, amely a nyelvtudományban ma már teljességgel szalonképtelen (lásd még a 23. és a 43. szemelvényhez fűzött kommentárt). Még Bencédy József (2000) is az „átlagos beszélő”-höz köti a nyelvromlás mítoszát: „Az átlagos beszélő, az átlagos nyelvtudat csak a >>hibákat<<látja, ezért=”” egykettőre=”” kész=”” az=”” ítélettel:=”” romlik=”” a=”” nyelv.=”” ezzel=”” kettős=”” hibát=”” követ=”” el:=”” egyrészt=”” nem=”” tesz=”” különbséget=”” nyelv=”” állománya=”” (a=”” langue)=”” és=”” ennek=”” mozgósítása,=”” használata=”” parole)=”” közt,=”” másrészt=”” hibáztatást=”” eltúlozza,=”” általánosítja.=”” szemben=”” meggyőződésem,=”” hogy=”” maga=”” sokoldalú=”” változásában=”” előre=”” mozog,=”” mert=”” gondolkodásunk-=”” mellyel=”” szorosan,=”” elválaszthatatlanul=”” ösz-szefügg-=”” szakadatlanul=”” fejlődik,=”” s=”” tudna=”” újabb=”” meg=”” területeken=”” előretörni,=”” ha=”” lelné=”” gondolatok=”” kifejezéséhez=”” szükséges=”” nyelvi=”” eszközöket.”<=”” p=””>

18. Visszaszorulóban a zöld terület. – Ugyanígy tűnnek el a nyelvi színek (kifejezések, stílusok, műfajok, sikeres kommunikációs technikák) is. (Balázs 2003c.)

Nyelvész körökben eléggé egyöntetű az a nézet, hogy a magyar nyelvben – akárcsak a többi nyelvben, a kihalóakat nem számítva – a nyereséglista jóval bővebb, mint a veszteséglista. Ezzel a véleménnyel még az Édes Anyanyelvünk hasábjain is találkozhatni. Bencédy József állapítja meg egy másik írásában (2003b) a következőket: „Nyelvünk eleven, életerős, hadd mondjam: kreatív e mai száguldó világban. Gondoljunk csak a nagyszámú új magyar szóra (billentyűzet, kijelző, egér, mikrosebészet, holdkomp), melyek révén elértük, hogy nincs olyan (akár újabb) tudomány, amelyről magyarul, magyar szavakkal ne tudnánk szólni.” Bencédy írásának ez a része üdítő színfolt a nyelvünk áldatlan állapota miatti nyelvművelői sirámok tengerében.

Az, hogy egész műfajok, stílusok, kommunikációs technikák tűnnének el a nyelvünkből, ahogy Balázs Géza állítja, meglehetősen merész megállapítás. Nem lehetetlen persze, hogy egy nyelvben egy-egy műfaj, stílus, kommunikációs technika fölöslegessé, túlhaladottá váljon (pl. a rendszerváltás után a kommunista pártzsargon). Kérdés azonban, milyen kutatásokon vagy legalább megfigyeléseken, következetéseken alapul ez az állítás. Mindenesetre a zöld területek csökkenésének analógiája azt mutatja, hogy Balázs Géza – szemben Bencédy Józseffel – a mai magyar nyelvet leépülőben lévőnek látja és láttatja.

A nyelvszegényedés és a (negatív értelemben vett) egyszerűsödés (együttesen „kopás”) mítosza meglehetősen népszerűnek látszik a vizsgált sajtótermékekben, még az egykori magyar miniszterelnöktől, Orbán Viktortól is van rá példánk (Orbán 2000). Most azonban közhelyszerű megfogalmazása miatt nem ezt idézzük, hanem egy plasztikusabb, egyedibb metaforát mutatunk be, szintén a népszerű nyelvművelő, Balázs Géza tollából:

19.   Mindent elönt a szemét. Egyszerűsödik, durvul, rongyolódik a nyelvhasználat. (Balázs 2003c.)

A „rongyolódás” metaforája ebben a szemelvényben „csak” a nyelvhasználatra vonatkozik, nem a nyelvre, de hát a kettő nem választható el egymástól, ezenkívül pedig a nyelvhasználat „egyszerűsödése” is bizonytalan – s alighanem bizonyíthatatlan és cáfolhatatlan – feltételezés. Más szerzőtől a nyelvszegényedés „műszó” használatára is van példa a vizsgált anyagban (Büky 2000). Balázs Gézának ez a megfogalmazása egyébként példa az ún. asszociatív megbélyegzésre, amelyről később lesz szó (lásd az 50-53. szemelvényeket).

Az idézett szemelvény a nyelvművelők „látleleteinek” egy további sajátosságára is rávilágít: arra, hogy megállapításaik sokszor elnagyoltak, megfoghatatlanul általánosak és teljes mértékben dekontextualizáltak, emiatt pedig igazságértékük megállapíthatatlan. Mert készséggel elismerem, hogy a mindennapi beszélt nyelv bizonyos tartományaiban, bizonyos helyzetekben elvben éppenséggel érvényesülhet valamiféle egyszerűsödési tendencia; ám kétlem, hogy például a jogi vagy mikrobiológiai szövegek nyelvhasználata egyszerűsödne, durvulna vagy „rongyolódna”. Pedig „a” nyelvhasználatba ezeknek a regisztereknek a használata is beletartozik.

Figyelemre méltó még a fönti idézetben az „egyszerűsödésinek negatív kontextusban való használata, hiszen más esetekben a nyelvművelők épp az egyszerűség nemes eszményének jegyében bírálnak bizonyos regisztereket (elsősorban a hivatali és jogi szaknyelvet) és nyelvi jelenségeket. Ezt látjuk a következő szemelvényben.

20.  A magyar nyelv egyik legfőbb jellegzetessége a tömörség. […] A magyar nyelv egyik legfőbb értékét rontja a terjengősség divatja; ahol elég volna rag, névutót használnak: -nak/-nek helyett részére, számára, ahol elég volna a névutó, oda ragos, igeneves szószerkezetet tesznek. Előtt helyett megelőzően, után helyett követően. Nem lehet felütni az újságot, bekapcsolni a rádiót úgy, hogy ne ütközne az ember legalább két „követő”-be. „A kisgazda politikus ezt követően részletesen ismertette…” Mindjárt a következő hasábban: „…merényletet követtek el ellene, és ezt követően a >>családi tanács<<úgy döntött…” „A budapesti ünnepséget követően…” Miért nem jó az, hogy „a budapesti ünnepség után”? (Buvári 2001.)

A nyelvművelők szemmel láthatólag épp azt kifogásolják az egyes regisztertípusokban, ami eredendően jellemző rájuk: a mindennapi beszélt nyelvvel azért van bajuk, mert „egyszerűsödik”, a formálisabb regiszterekkel pedig azért, mert túlságosan bonyolultak. Buvári Márta a jelek szerint nem vette észre, hogy az általa kárhoztatott formák a legtöbb esetben nem az élőbeszédben fordulnak elő, hanem a formális stílusban: nem véletlen, hogy ő is az újságra és a rádióra hivatkozik. A formális stílus a világ minden nyelvében a hosszabb formákat kedveli. (Egészen feltűnő ez a távolkeleti nyelvekben, ahol nagyon erőteljes az udvariassági stílusrétegződés.) Ilyen alapon az azonban vagy a meglehetősen is fölöslegesen körülményeskedő, hiszen mondhatjuk úgy is, hogy de/ám, ill. eléggé, pedig tudtommal sem az egyik, sem a másik nem számít még a legortodoxabb nyelvművelők szemében sem helytelennek. Egyébként ha az ilyesfajta terjengősség „divat”, akkor a divat szót is át kell értelmezni, ez ugyanis az értelmező kéziszótár második, átdolgozott kiadása szerint ‘[…] koronként változó szokások összessége’, ill. ‘felkapott szokás, gyakorlat’ (ÉKsz.2 2003, 226). Márpedig a formális stílusnak ez a jellegzetessége korántsem változik koronként, és nem valami „felkapott” szokás, hanem évezredek óta tartós gyakorlat a világnak alighanem minden nyelvében. Egy példa erre, igaz, nem a távoli múltból, csak a 19. század közepéről:

21. Türelmesnek kell lennünk, mert bizony nem könnyű elszakadni a hivatali nyelvnek sok-sok régi megrögzöttségétől. Egy igazán beszédes bizonyságot említhetünk erre. Petőfi – tudjuk – mily forradalmian új volt a maga egyszerűségével, természetességével, költeményeiben, prózájában egyaránt. Mégis mit tapasztalunk, mikor a költő, nem a kezdő, hanem a kifejlett íróművész Petőfi azért vesz kezébe tollat, hogy hivatalos iratot fogalmazzon? íme, így szól a nagy költőnek 1849. május 28-án kelt beadványa, melyben lemond őrnagyi rangjáról: >>Alólírott a katonai pályáról a polgári életbe lép át, s őrnagyi rangját ezennel a t.c. [teljes című] hadügyminisztérium kezeibe teszi le, mely lemondás elfo-gadásáróli oklevelet kiadatni kéri.<<- Még egy Petőfi sem tudta magát függetleníteni korának -róli meg kiadatni kéri-féle kifejezésekkel csikorgó hivatalos írásmódjától, hogyha egy minisztériumhoz fordult. (Ferenczy 1980, 161.)

A vendégszemelvényben található idézet épp Petőfi kitűnő stílusérzékét mutatja, mert kiderül belőle, hogy költőnk nemcsak verset tudott írni, hanem hivatalos beadványt is – mindegyiket a maga szokásos és elvárt stílusában. Ezt nem vette észre Ferenczy Géza, „legnagyobb tudású, legfáradhatatlanabb nyelvművelőink egyike” (Elekfi 1980, 5). Az Édes Anyanyelvünk vizsgált számaiból nem hiányzik a „nyelvromlás” rémképének nyílt megidézése sem. Nézzünk meg egy példát, amelyben Brauch Magda ezt a rémet történeti folyamatba ágyazza!

22. A kifejezésben hanyagság, pontatlanság, igénytelenség nem új keletű, minden időben bírálat tárgya volt (különös tekintettel a 30-as évek nyelvművelő mozgalmára), de – ami a legszomorúbb – a hibák túlnyomó többsége nemcsak megmaradt az élő nyelvhasználatban, hanem, különösen az utóbbi néhány évben, érezhetően meggyorsult a nyelvromlás, és újabban már teret nyer az írott sajtóban, a hangos hírközlésben is. (Brauch 1999.)

Tudjuk, hogy főleg azért maradtak meg a „kifejezésben hanyagság”-ok, „pontatlanságok, s él és virul továbbra is az „igénytelenség”, mert valójában az élő nyelvhasználat természetes jellemzőiről van szó. Ez a szerző példáiból is kiderül: a „romlás virágai” közt vannak a -tói, -tol ragos hasonlítás szerkezetek (nagyobb tőlem), a -t végű igék felszólító és kijelentő módú alakjainak egybeesése, az ún. suksük (megírhassuk ‘megírhatjuk’), a telefont kap kifejezés, valamint számos erdélyi magyar kölcsön-szó és (vélhetően) interferenciajelenség. Ezekben természetesen semmi kivetnivaló nincs, különösen az általánosításnak azon a szintjén, amelyen a szerző mozog.9

A nyelvművelő „műszókincs” is mozgásban van. Erre utal, hogy a vizsgált anyagban a megszokott „romlás” mellett a „roncsolódás” változattal is találkozhatni, amely a „romlás”-nak egy hatásosabb, erőteljesebb szinonimája. Talán nem véletlen, hogy egy neves írónak, Szakonyi Károlynak az ünnepi köszöntőjéből származik.

23.  Ha a magyarnak, mint Hubay Miklós legújabb, tragikus hangvételű, Elnémulás című drámájában az északolasz vidék egyik nyelvének, a friulinak a kihalásától nem is kell félni, mert remélem, ez a veszély nem áll fönn, de a roncsolódásától igen. (Szakonyi 2003.)

Az értelmező kéziszótár második, átdolgozott kiadása szerint a roncsolódik ige jelentése ‘(egyre inkább) darabokra töredezik, szakadozik’ (ÉKsz.22OO3, 1154). Ebből következően a „roncsolódás” „műszó” nem egyszerűen helyettesíti a sok használat során kissé megkopott „romlás” szót, hanem a romlásnak egy nagyobb, mélyrehatóbb, tragikusabb mértékét jelenti.

A kétnyelvűségi, kontaktológiai, történeti nyelvészeti szakirodalom – amint említettem – a romlás „terminust” nem használja; maga a fogalom – valóságos és jól körülhatárolható tartalommal – a nyelvcserehelyzetekben zajló nyelvi folyamatok leírásában kap szerepet, s a nyelvleépülés (nyelvi attríció) műszó utal rá. Ugyanez a terminus használatos a nyelvcserefolyamat végső stádiumának leírására is. Mindennek azonban semmi köze a magyar nyelv magyarországi változataihoz. (Nyelvünk kisebbségi változataihoz, azok egyes szegmenseihez, igen, de a szerző nem ezekre gondolt.)

Amint a 17. szemelvényhez fűzött kommentárból kiderült, a vizsgált nyelvművelő írásokban sem kivétel nélküli az a vélekedés, hogy a magyar nyelv – vagy akár a „nyelvhasználat” – romlik. Idézzünk még egy megállapítást Bencédy József cikkéből!

24. [A] nyelv állományi része (szókincse és nyelvtani szerkezet) nem romlik, hanem fejlődik. Más a helyzet a sok és sokféle nyelvi eszköz egyéni használatával; itt valóban sok a gond és a javítanivaló. Csakhogy: valóban romlásról kell beszélnünk? – Sok a gondunk, ezt el kell ismernünk, de romlásról szólni szerintem itt is elhamarkodott dolog. A bizonyítás sokoldalú megfontolást igényel. (Bencédy 2000.)

Bencédy József nemcsak azt állítja, hogy nyelvünk nem romlik, hanem egyenesen azt, hogy fejlődik. Ezen nyilván azt kell érteni, hogy gyarapszik szókincse, differenciálódik regiszterkészlete, esetleg finomulnak a kifejezési eszközei, vagyis folyamatosan alkalmazkodik az egyre bonyolultabbá váló nyelven kívüli valósághoz. Körülbelül ezt nevezték a prágai iskola nyelvészei az irodalmi nyelv intellektualizálódásának.

Ugyanakkor nem fogadható el Bencédynek az a véleménye, hogy a nyelvhasználattal „sok a gond és a javítanivaló”. A helyzet valójában a következő. Minden ember egy mindennapi beszélt nyelvet sajátít el anyanyelvként. Ez áll hozzá legközelebb, ezt beszéli a legspontánabb, legtermészetesebb módon; nagyon sok ember számára későbbi élete során is ez marad az elsődleges nyelvváltozat (vagy ahogy a társasnyelvészetben nevezik, vernakuláris). Az egyéb dialektusokat és regisztereket később „veszi birtokába”: egy részüket a mindennapi beszélt nyelvhez hasonlóan spontán módon sajátítja el, másik részüket intézményi keretek közt tanulja meg, mindenekelőtt az iskolában. A később elsajátított nyelvváltozatok közt vannak olyanok is, amelyeket ritkábban használ, azaz kevesebbet „gyakorol”, s ezért nem ismeri annyira, mint a vernakulárist.10 Előfordul tehát, hogy az adott nyelvváltozat szabályait megszegi, azaz ilyen értelemben „hibázik”. Ez általában nem okoz gondot, mert az egyes nyelvváltozatok határai lazák, elég nagy köztük az átjárhatóság, vagy ahogy szakszerűbben mondjuk: a nyelvváltozatok közvelegesek.11 Éppen ezért tényleges hibáról leginkább az adott nyelvváltozat elsajátításának folyamatában beszélhetünk. Ezenkívül pedig hibának tekinthetjük az ún. megkövesedett köztesben található egyedi nyelvi megoldásokat.12 Ha Bencédy József erre gondolt, akkor persze egyet is érthetünk vele.

Itt jegyzem meg, hogy néhány túlbuzgó társasnyelvész számára az ellenkező a probléma: úgy vélik, az anyanyelvi beszélő egyáltalán nem követhet el hibát, legföljebb nyelvbotlásként. Ezt a furcsa vélekedést13 az egynormájú nyelvszemlélet lappangó továbbéléseként lehet csak minősíteni (lásd Lanstyák 2002b, 207-209). Hiszen ha elismerjük, hogy a természetes emberi nyelvek rendszerint nagyon sok változatban élnek – márpedig elismerjük -, akkor azt is el kell ismernünk, hogy a beszélő nemcsak az elsődleges nyelvváltozat gyermekkori elsajátítása folyamán követhet el hibákat (a felnőttnyelvi normához viszonyítva), hanem a többi nyelvváltozat „birtokbavétele” folyamán is (azon beszélők normájához viszonyítva, akik már az adott nyelvváltozatnak kompetens beszélői). Egy folyamatot természetesen csakis az „eszményi” végeredmény fényében lehet értelmezni, a tanuló hibáit is csak így lehet javítani.

Nos, a nyelvművelő legnemesebb feladata az volna, hogy nyelvhasználati tanácsaival a beszélők számára megkönnyítse a különféle nyelvváltozatok elsajátítását és korrekt használatát, s mindezt nyelvi ismeretterjesztő tevékenységgel is segítse.

A jelenségek megítélése

A nyelvművelés közismert jellemzője, hogy a nyelvi jelenségeket értékeli (többnyire negatívan), valójában ezt tekinti egyik fő feladatának. Amint a csacskaságoknak ebből a válogatásából is látszik, erre – legalábbis az idézetek szerzői – nem alkalmasak. Szemben a nyelvművelőkkel, a társasnyelvészek kínosan tartózkodnak az értékítélettől. (Ezt a tartózkodást még túlzásba is viszik, de ez más lapra tartozik.)14 Az értékelés – különösen az elmarasztaló – ritkán tárgyilagos; gyakran kísérik az értékelés hitelét rontó érzelmek, indulatok. Az eredmény szándékos vagy szándékta-lan, nyílt vagy rejtett megbélyegzés. További probléma, hogy az értékelés összekeveredik a leírással, a látszólag leíró jellegű megállapítások sajátos szóhasználatukkal – amint több esetben is láttuk – rejtett értékítéletet hordoznak.

A vizsgált cikkekben olvasható konkrét nyelvhelyességi ítéletek a nyelv strukturalista szemléletéről árulkodnak. A cél nem az, hogy a beszélő minél jobban boldoguljon a nyelvével, hanem az, hogy az általa beszélt nyelv minél jobban megfeleljen az elvont nyelvi eszménynek. S bár újabban a nyelvőrök azt hangoztatják, hogy „a magyar nyelvműveléstől régóta nem idegen a nyelvi változás, a sokféle nyelvváltozat elismerése” (Balázs 2003a, 339), ez csak írott malaszt. A nyelvhelyességi ítéletek mögött nem nehéz fölfedezni a szilárd (készen kapott s változatlan, „romlatlan” formában tovább adandó) és homogén nyelv tovább élő eszményét. A beszélőnek az a dolga, hogy a tőle függetlenül létező nyelv szabályaihoz alkalmazkodjon -ezek pedig szinte mindig a standard nyelvváltozat szabályai. A szabályok pedig a nyelvművelők és a hagyományos leíró nyelvészek által állapíttatnak meg, az általánosításnak azon a szintjén, ahol eltűnik a társadalmi makro- és mikrokörnyezet, a konkrét beszédhelyzet tényezőinek sokasága, és persze maga a beszélő is.

Valóban „emberközpontú”, azaz antropológiai beállítottságú, a beszélő ember szükségleteiből kiinduló, a nyelvi produktumot a közlésaktus céljához mérő megközelítés, a kommunikatív stratégiákban való gondolkodás a „létező nyelvműveléstől” teljesen idegen. A nyelvőrök – ahogy maguk is mondják – „a nyelv ügyét” kívánják „előre vinni”, nem a nyelvet beszélő ember életét akarják könnyebbé tenni. Szemük előtt célként a nyelv „egészséges fejlődéséinek biztosítása, nem a beszélő ember lelki épsége és sokrétű kommunikatív szükségletei lebegnek. Az Édes Anyanyelvünk megvizsgált számaiban számtalan „kiszólás” árulkodik erről a szemléletmódról. Nézzünk meg ezek közül néhányat!

25. Nézzünk magunkba, nem mondunk-e minduntalan ilyeneket: nem igazán, per pillanat, nem tettünk konkrét lépéseket, nem rendelkezem elég ismerettel? (Bencédy 2003b.)

Bencédy Józsefben láthatóan föl sem merül az a lehetőség, hogy egyáltalán létezhetne olyan élethelyzet, amelyben e kifejezések valamelyikének használata helyénvaló, célszerű volna, hogy létezhet olyan beszédhelyzet, amelyben informalitásánál vagy éppen formalitásánál fogva pontosan az adott forma használata látszik célravezetőnek, vagy a beszélő a tollhegyre tűzött szavakat, kifejezéseket stb. esetleg épp nem megfelelő kontextusban, jelölt stíluselemként szeretné sajátos céljainak elérésére használni.

Hogy világosabb legyen, mire gondolok, elmondom egyik személyes élményemet. Néhány évvel ezelőtt az egyik órám után a Comenius Egyetem bölcsészkarának magyar tanszékén az egyik hallgató négyszemközt beszámolt nekem arról, hogy az utóbbi időben depresszió gyötri, s ez a tanulmányi eredményeire is kihat. Ahogy megpróbáltam ezt a szelíd, jóravaló fiút biztatni, azon kaptam magam, hogy egyetlen mondaton belül három erős csallóközi nyelvjárási jelenséget használtam. Nyelvművelő szemmel nézve nyilván megbocsáthatatlan vétket követtem el, hiszen egy magyar nyelvészeti tantárgyakat oktató egyetemi docenstől elvárható, hogy a magyar szakos hallgatóival való kommunikációjában a standard magyar nyelvet használja. Jómagam utólag arra a következtetésre jutottam, hogy a nyelvjárásias beszédmódra való átváltással azt szerettem volna finoman kifejezni, hogy a hallgatóhoz, akivel beszélgetek, most nem tanárként szólok, hanem magánemberként, azaz a státusbeli különbségeket szerettem volna a nyelvjárásias beszéddel háttérbe szorítani, a szolidaritás szempontját pedig előtérbe helyezni.

Egy-egy nyelvi megnyilvánulás helyénvalóságának megítéléséhez egy sor olyan tényezőt kell ismerni, amelyek esetleg kívülről nem is láthatóak, s ezért meg sem ítélhetőek (egy-egy „hibás” forma használata lehet például – sok-sok más lehetőség közt – allúzió is, egy régebbi közös élményre, eseményre való finom visszautalás). Ebből következően az ilyen ítélgetés normális körülmények közt értelmetlen, szükségtelen és szinte biztosan kudarcra ítélt tevékenység. Kivételt elsősorban az az eset képez, amikor a beszélő az illető nyelvváltozat elsajátításának a folyamatában van; ilyenkor természetesen az elhangzó vagy leírt hibák javítása a pedagógus, a szülő stb. részéről teljességgel indokolt, és semmi köze a megbélyegzéshez. Ennek hangsúlyozásával a társasnyelvészek adósok.

Van olyan vélemény, mely szerint a nagyobb nyilvánosságnak szánt beszéd is bírálható, sőt bírálandó. Természetesen a beszéd- vagy írásmű, komplex módon, mint nyelvi produktum megítélhető, ha kell, bírálható is, de ilyenkor nem az érintett nyelvi megnyilvánulásban előforduló különféle nyelvi jelenségek kiemeléséről, az előfordulás kontextusától való elszigetelésükről és pellengérre állításukról van szó, hanem az egész beszéd- vagy írásműnek szerves egészként való elemzéséről, az adott beszéd- vagy írásmű céljához igazított értékelési szempontok alkalmazásával. Magától értődő (ez is jó, hiszen ért + ődik visszaható képző, az ÉKsz.2 is tartalmazza), hogy az értékelésnek vagy akár bírálatnak tárgyilagosnak kell lennie, azaz a nyelvtudományban használatos terminológiát kell alkalmaznia, a sajátos nyelvművelő „szakszavak” mellőzésével.

A következő idézet azért figyelemre méltó, mert szerzője, Szakonyi Károly író a nyelvművelő szemléletet tudatosan próbálja beleoltani a jobb sorsra érdemes anyanyelvi mozgalom tagjaiba. S ezzel együtt a nyelvművelésre jellemző érzelmi viszonyulást is.

26. Akik részt vesznek a Kazinczy-versenyeken, azok soha nem állnak be a pongyolán beszélők sorába. Nem mondják azt a televíziós műsorvezetővel reggelente, hogy legyen egy jó napjuk! Nem mondják a másnapi iskolai kirándulásra, hogy időjárásfüggő, nem mondják a mozijegyre, hogy tikett, és haragszanak a sokféle center-re, plázá-ra, nem shop-pingol-nak, és így tovább. (Szakonyi 2003.) A nyelvművelő, sőt az anyanyelvét szerető ember – ezek szerint – akkor jár el helyesen, ha haragszik. Legalábbis a sokféle center-re és p/ázá-ra, de alighanem a suk-sük-re és a nákozás-ra is. A most következő idézetben Fodor István nyelvész és nyelvművelő néhány strukturalista és purista alapon elutasított nyelvi jelenséget említ.

27. A témák között megtaláljuk az ismert nyelvi hibákat, stílustalanságo-kat, a verbális vagy viselkedésbeli udvariatlanságokat. Hiányolok azonban néhány helytelen, magyartalan lexikális, szintaktikai jelenséget: az egy határozatlan névelőnek az elburjánzását állítmányi és más mondatokban [sic!] (Ez egy igazi csoda), a két számnévi alaknak a mellőzését kettő helyett [sic!] (majd kettőezerhatban), a fókuszál igealak elterjedését a szabályosabb, magyarosabb fókuszol helyett stb. (Fodor 2003b.)

A fókuszál igealakkal Nádasdy Ádám nyelvész is foglalkozik egyik nyelvi ismeretterjesztő cikkében (1999, 264): „Az -ál képző termékeny, ma is gyakran járul latin -vagy ilyennek vélt-tövekhez, mint pl. szponzorál, debütál, zsirál vagy fókuszál. Ezek lateiner szívemnek nem mind tetszenek (főleg a fókuszál- Jupiterre kérdezem, hogy lehet a nominativus singularishoz igeképzőt ragasztani?!); de hát a nyelv nem hagyja zavartatni magát a mi iskolai emlékeinktől.” A kétféle megközelítésmód összehasonlítása igencsak tanulságos.

Nézzünk meg részletesebben egy példát egy nagyhatású nyelvi jelenség – az ún. „terpeszkedő” vagy „terjengős” kifejezések – sommás elutasítására, a használat körülményeire, regiszterben kötöttségére, adekvátságára (funkcionalitására) való tekintet nélkül! A „terpeszkedő”-nek bélyegzett kifejezések lényege, hogy egy igei jelentést egy névszó és egy többé-kevésbé kiüresedett jelentésű ige kapcsolatával fejeznek ki; ilyen pl. a javaslatot tesz a javasol szinonimájaként. Az ilyen kifejezések stílusértéke formálisabb egyszerű szinonimájukénál, s ezért sokuk használata a formálisabb regiszterekre jellemző. Továbbá szükség van rájuk olyankor is, amikor az igejelentést specifikálni kell, pl. az áthidaló javaslatot tesz helyet nem mondhatjuk azt, hogy *áthidalót javasol. A „terpeszkedő”-nek bélyegzett névszó + ige kapcsolatok további csoportja a személytelenség kifejezésére jött létre, az ide tartozó kifejezések mintegy a nyelvünkből kiveszett szenvedő igemódot pótolják részlegesen, formális kontextusban, pl. megrendezésre kerül ‘megrendeztetik’. Természetesen ezzel a kifejezési eszközzel is – mint bármelyik mással – vissza lehet élni; pl. túl gyakori használata a szöveget modorossá teheti (ami persze már stíluskérdés), de hát ez sok más, a nyelvművelők által sosem hibáztatott nyelvi eszközre is igaz.

Nézzük meg először, hogyan ítéli meg a „terpeszkedő kifejezések”-et az akadémiai nyelvművelés, utána pedig ismerkedjünk meg egy nyelvész véleményével!

28.  A terjengős kifejezések többnyire szükségtelenül hivataloskodnak; a tudományos és szakmai zsargon eszközeiként pedig köntörfalaznak, fontoskodnak. Gyakori használatuk gondolati önállótlanságra, sablonosságra, olykor a személyes felelősségvállalás kerülésére vall. A terjengős kifejezések, mivel általában pontatlanok, őszintétlenek, rombolják a bizalmat a nyelvi érintkezésben is. Egy részük ráadásul idegenszerűség (általában germanizmus, ritkábban latinizmus). (NymKsz. 1996, 571.)

Hogyan ítéli meg ugyanezt a jelenséget a nyelvész? Aki jelen esetben nem más, mint ünnepeltünk, Zeman László. Zeman a nyelvművelők által megbélyegzett ún. terpeszkedő kifejezések használatát a szaknyelvekre jellemző nominalizálás egyik jellemző eseteként kezeli. „A nominalizálás mint nyelvtani fogalom szűkebb értelemben az igei állítmány vagy ilyen állítmányú mellékmondat átalakítását, beépülését jelenti a mondat szerkezetébe oly formán, hogy az igei tag névszói mondatrész-szé válik” (Zeman 1988, 1042). A szerző a tárgyalt szókapcsolatokat olyan „igeinévszói kifejezésekéként jellemzi, „amelyekben a névszói-főnévi összetevő elvont igei jelentést képvisel, s a szerkezet modellszerű alaptípusában jelentése, legalábbis hozzávetőlegesen, megfeleltethető az adott igével”. Zeman ezt a következő példákon szemlélteti: hatást fejt ki, hatást gyakorol < hat; vizsgálatot végez < vizsgál; kifejezésre jut < kifejez (az eddig felsoroltak az ún. általános tudományos szókincs elemei); reakcióba lép< reagál (Vegyül valamivel’), oldatba megy< oldódik(ez utóbbiak a kémia speciális szókincsének tartozékai) (Zeman 1988, 1045).

A tárgyalt analitikus igei-névszói szerkezeteket Zeman is (i. h.) a puszta igei formák jelentéstani variánsának tekinti, akárcsak a nyelvművelők, ám ebből korántsem azt a következtetést vonja le, amit amazok, hogy ti. fölösleges terjengősségről volna szó. A szerkezet szakszerű funkcionális jellemzése rávilágít arra, miért is van rá a szaknyelvekben szükség: „A nominális változat funkcionális többletjelentése egyrészt a főnévi tag terminus voltából (sajátrezgést végez), másrészt az igei összetevő által a szabatos szaknyelvi jelölés és mondatszerkesztés megkövetelte >>Aktionsart<<-nak (rezgésbe hoz, kifejezésre juttat), diatézisnek (hőbontást szenved, kifejezést nyer) és igei aspektusnak (>>miután elvégeztük a titrálást<<) a kifejezéséből származik. De e szerkesztésmód a kettétagolt forma szórendi mozgékonysága révén részt vesz a mondat aktuális tagolásának célszerű alakításában, s szövegi szinten biztosítja a szerkesztés egyöntetűségét (kohéziós tényező), eközben az egységes igealakkal szemben tagolt, tehát >>gerjesztett<<kifejezés összetettsége-telítettsége=”” ellenére=”” a=”” mondatszerkesztés=”” átfogóbb=”” szempontjából=”” épp=”” tömör=”” szövegezést=”” szolgálja”=”” (zeman=”” i.=”” h.).<=”” p=””>

Azt, hogy a tárgyalt szerkezet bizonyos regiszterekhez kötődik, a nyelvművelők is észrevették: a Nyelvművelő kézikönyv még differenciáltan ítélte meg egyes típusait (lásd NyKk. 1985, 1007-1015), a kéziszótárba már ez az árnyaltabb megközelítés „nem fért bele”. A nyelvművelő kézikönyv többek között azt is megállapítja, hogy az érintett alakulatok nagy része „voltaképpen körülírt szenvedő alak, általános ala-nyú, személytelen szerkezet”, s ezzel magyarázza, hogy ez a forma „az elvont, személytelen szerkesztésmódot kedvelő hivatalos nyelvben, a sajtóban, az értekező prózában, az előadói stílusban […] és a szaknyelvben” gyakori (i. m. 1007). Ezek után azonban „nyelvünk szellemé”-ről úgy beszél, mint ami felülírhatja a szaknyelvi közlés sajátos követelményeit és szokásrendszerét, s azt sem veszi észre, hogy a szerkezet látszólagos terjengőssége ellenére a tömörítés eszközeként is használatos a szaknyelvekben:

29. Nyelvünk szelleme és a közlés szabatossága inkább a konkrét vonatkozású, személyre utaló, ragozott igealakok használatát kívánja meg, mintsem az elvont vagy személytelen szenvedő alakokét. De ezt tanácsolja a nyelvi gazdaságosság, a tömörség igénye is. A megfelelő

egyszerű ige mindenképpen természetesebb, mint a többnyire mesterkélt, ködös körülírás, és gyakran magyarosabb is. A folytonosan ismétlődő jellegtelen, tartalmatlan „segédigék” szürkítik nyelvünket, a megfelelő egyszerű igék ellenben változatosabbá és életszerűbbé teszik. (NyKk. 1985, 1007.)

Az ilyen „gleichschaltoló” megközelítéssel szemben érdemes megemlíteni, hogy a Nyelvművelő kézikönyv megjelenése előtt több évtizeddel végeztek már olyan statisztikai számításokat, amelyekből kiderült: bizonyos mutatók tekintetében nagyobb különbségek vannak ugyanazon nyelv eltérő regiszterei között, mint egyes önálló nyelvek között, ezeket egészként véve, tekintet nélkül regiszterben tagolódásukra (Sgall [szerk.] 1964, 18).

S mit állapít meg a „terpeszkedő kifejezésekéről a fiatalabb nyelvművelői nemzedék legnépszerűbb képviselője, Balázs Géza?

30.  Régi vesszőparipa a terpeszkedő kifejezések használata, pedig egészen egyszerű tudatosítással lehetne javítani ezen a stíluson (Karcag magasságában15, festményt csinál, megrendezésre kerül, intézkedést foganatosít). (Balázs 2003b, 4.)

Két évtizeddel a Nyelvművelő kézikönyv megjelenése után az akadémiai nyelvművelés eljut odáig, hogy egyik emblematikus képviselője a „terpeszkedő kifejezések” használatát „vesszőparipádnak titulálja,16 egy kalap alá veszi a festményt csinál-féle beszélt nyelvi lazaságot a személytelen fogalmazás eszközeként szolgáló megrendezésre kerül-\e\ és a hivatali nyelvi intézkedést foganatosit-ta\, az egész „problémát” pedig „egyszerű tudatosítással” véli orvosolhatónak a „nyelvstratégiai teendőket” áttekintő, az MTA Magyar Nyelvi Bizottsága számára kidolgozott „problémafelvető vázlaf’-ában. Ez a vázlat valóban sok problémát fölvet.

A strukturalista szemlélet egyik legjellemzőbb megnyilvánulása a kárhoztatott nyelvi jelenségek ” fölösleges”-nek vagy „szükségtelenének minősítése. Amint említettük (lásd a 6. szemelvényt), az, hogy egy alkalmilag vagy rendszeresen használt nyelvi forma az adott diskurzusban vagy magában a nyelvi rendszerben „fölösleges” volna, nem más, mint nyelvi mítosz. Egy nyelvi jelenségről kijelenteni, hogy „fölösleges”, legyen az bár teljesen alkalmi, semmivel sem értelmesebb vagy tudományosabb eljárás, mint a szomszédasszonyról megállapítani: „fölösleges lilára festenie lábujjai körmét”.

A fölöslegesség mítoszára számos példa található szerény adatbázisomban. Nézzünk meg egyet!

31. Ám ez a nyelvhasználat legyen tiszta, helyes, szabatos, igényes és fölösleges idegen hatásoktól mentes. (Brauch 1999.)

A jól ismert „terminus technicus”, a „fölösleges idegen szavak”-nak az ikertestvérével találkozunk ebben a Brauch Magdától származó idézetben. A kontaktológiai, kétnyelvűségi és történeti nyelvészeti szakirodalom nem ismeri a „fölösleges idegen hatás” fogalmát. Ez éppoly értelmetlenség, mint amilyen a „fölösleges nyelvi változás” volna, vagy mondjuk konkrétabban a finnugor szókezdő *k-nak ch-vá, majd h-vá való fölösleges válása veláris mássalhangzók előtt, a finnugor magánhangzóközi *-k- fölösleges zöngétlenedése és spirantizálódása stb.

Egy-egy jelenség megítélése nem feltétlenül annyira fekete-fehér, hogy csak „fölöslegesének vagy „szükségesének lehetne minősíteni. Létezik árnyaltabb megközelítés is:

32.  Ez az ige, amely az egész magyar nyelvterületen a kelleténél jóval gyakoribb, nálunk, a román hatás következtében még nagyobb teret hódított (nyilván a román nyelvművelők sem örülnek neki). (Brauch 1999.)

A csinál ige, amelyről a fenti idézetben szó van, nem minősíttetik fölöslegesnek, csupán az állapíttatik meg róla, hogy „a kelleténél” jóval gyakrabban használják. Brauch Magda erdélyi önkéntes nyelvművelő hivatottnak érzi magát eldönteni, hogy a csinál igének mi volna a „szükséges” előfordulási gyakorisága, milyen szókapcsolatokban „szabadna” előfordulnia és milyenben nem. Egy másik írásában ugyanez a szerző így fogalmaz:

33.  Meggyőződésem, hogy a nyelvi durvaságok (és ide tartoznak a nyomdafestéket nem tűrő szavak, kifejezések is!) nem érdemesek arra, hogy a stílust, a köznapi beszédet színező argóelemek közé soroljuk őket. (Brauch 2001.)

Ez az idézet azt a benyomást kelti, mintha a nyelvművelő döntené el, hogy a szavaknak egyes csoportjai (esetünkben a durva és trágár szavak) valamely regiszterhez (esetünkben a szlenghez) tartoznak-e vagy sem. Az a meggyőződés, hogy egy nyelvi elem azért tartozik egy-egy regiszterhez, mert a nyelvész vagy a nyelvművelő oda sorolja, nyelvi mítosz. A nyelvésznek vagy nyelvművelőnek nincs ilyen hatalma a nyelv fölött. A nyelvész csupán arra képes, hogy megállapítsa: a durva és a trágár szavak a szlenghez tartoznak, mert a „szlenges” beszéd szükségszerű velejárói.

A nyelvművelők strukturalista alapállásából magyarázható a nyelvi változások gyakori elutasítása. Erre már föntebb is láttunk példát (lásd a 4. és 6. szemelvényt). Az alábbi példa olyan nyelvhelyességi kérdés, amelynek „emberközpontú” megítélése alighanem megbotránkoztatja a nyelvművelőket.

34.  A MÁV egyik városközi (IC-) járatán pillantottam meg ezt a feliratot17, és azon nyomban magamhoz is vettem, hogy intő példa gyanánt bemutathassam olvasóinknak. A német, az angol, a francia és az olasz szöveg egyaránt hibátlan, csak a magyarban éktelenkedik egy súlyos hiba. Az a hely ugyanis, ahonnan a becses lelet származik, nem helység (település), hanem helyiség (fülke, szoba, olykor terem). […] (K. G. 2003.)

A nyelvi rendszer szemszögéből nézve azért „helytelen” a helyiség és a helység „összekeverése”, mert egészen más a jelentésük. A magyar nyelvben működő hangtani tendenciák ismeretében persze nem nehéz megmagyarázni az „összeke-

Helyi „értékes” nyelvváltozatok, „tisztes” idegen szavak… 93

verés” okát: annak az ún. kétnyíltszótagos tendenciának (vagy Horger-törvénynek) a működése hozta létre a helyiség-bői a helység formát, amely sok más belső keletkezésű és idegen eredetű szó hangalakját is befolyásolta (pl. uruszág> urszág, ebből pedig ország; halovány > halvány; azután > aztán; szláv palica > magyar pálca), s máig sem szűnt meg működni (lásd a fesztelen és lezser beszédben használt olyan szavakat, mint pl. a hejleg ‘helyileg’, amejket ‘amelyiket’, poltika ‘politika’, asszem ‘azt hiszem’ < asziszem stb.). Valószínűleg soha nem vált volna ez az ártatlan hangtani változás nyelvhelyességi kérdéssé, ha a hangalak, amely létrejött, a helység, nem esett volna véletlenül egybe egy másik szóéval. Ez ugyan a beszélőket láthatólag nem zavarja, hiszen a kontextusból úgyis kiderül, hogy a helység szó szobát vagy falut, várost jelent, ám annál inkább zavarja a nyelvművelőket. Pedig valójában nem történt más, mint hogy egy mesterségesen – és eléggé ügyetlenül -létrehozott nyelvújítási szót, a helysigé-t az emberek egészséges nyelvérzéke megpróbálja könnyebben ejthetővé tenni.

Ugyan kinek származna belőle kára, ha az akadémiai nyelvművelés nem a nyelvi rendszer általuk elképzelt eszménye alapján járna el ez esetben, hanem elfogadná, hogy az átlagos – a nyelvművelők szakzsargonja szerint „igénytelen” – beszélőket a helység szó poliszémiája egyáltalán nem zavarja, a helyiség szónak szokatlan, a magyar nyelv hangsorépítési szabályaitól kissé eltérő hangalakja18 viszont igen, s „emberközpontú” döntést hozna ebben a kérdésben? S így ahelyett, hogy leszereltetné a városközi vonatokról a „botrányos” feliratot, inkább felvenné a helyesírási szótárba a helyiség mellé – vagy horribile dictu: helyette – a helység változatot.

A 4. szemelvényben egy köznyelvi jelentésváltozás elutasítására láttunk példát; az alábbi szemelvény olyan példákat tartalmaz, amelyek a (könyvviteli, kereskedelmi) szaknyelv és köznyelv határsávjában helyezkednek el.

35. Vásárolok valamit egy boltban. A pénztárnál megkérdezik tőlem, hogy akarok-e számlát. Amikor azt felelem, hogy erre nincs szükségem, hiszen azonnal, készpénzben fizetek, legfeljebb nyugtát kaphatok a kifizetett összegről, úgy néznek rám, mintha idegen nyelven beszélnék, vagy kétségbe vonnák értelmi képességeimet. A magyar nyelv értelmező szótára szerint a számla „Vásárolt árucikket, teljesített szolgáltatást vagy elvégzett munkát és az érte fizetendő összeget feltüntető elszámolás, jegyzék.” A nyugta viszont „Valamely értéktárgy, rendszerint pénzösszeg átvételét elismerő irat.” A szöveg alapján egyértelmű, hogy a számla kifizetendő, tehát még ki nem fizetett, a nyugta pedig kifizetett összeg után jár.19 A jelek szerint a mai magyar kereskedelmi életben vagy elfelejtették a nyugta fogalmát, vagy összetévesztik a számláéval. (Vezényi 2000.)

Ez a jelenet érzékletesen mutatja a mozdulatlanná mumifikált „eszményi” nyelv és az élő valóság konfliktusát. Vezényi Pál az értelmező szótárból kiindulva illetékesnek érzi magát abban, hogy egy szakma műszóhasználatának a helyénvalóságát megítélje. Sőt, kétségbe vonja a kereskedelmi dolgozók szakértelmét is, amikor föltételezi, hogy a leggyakrabban használt fogalmak nevét „összekeverik”.

94 Lanstyák István

Az akadémiai nyelvművelés hivatalos álláspontja szerint a nyelvhelyességi ítéletek alapja a nyelvszokás. Igaz, nem akárkié, hanem a mintaadó beszélőké. Egy szakmában a mintaadó beszélők nyilván az adott szakmának a művelői, nem pedig az üzletbe betoppanó önkéntes nyelvművelő. Természetesen ha a szakmai szóhasználat kommunikációs vagy más problémákat vet föl, van értelme és haszna a kérdéssel foglalkozni – erről szól a nyelvtervezés. Ám ebben az esetben a problémát az akadékoskodó vevő jelentette, nem a szaknyelv.

Nézzünk meg erre a magatartásra egy más jellegű példát! Az alábbi idézet szerzője egy olyan nyelvművelő, Láng Miklós, akit egy, a szakmájától távol eső területről szóló dolgozat anyanyelvi lektorálására kértek föl. A szakmunka szerzői Láng számos magyarftási javaslatát elutasították azzal az indoklással, hogy a kifogásolt szavak és kifejezések „a marketing és a piackutatás témakörében elfogadottak” (Láng 2003), azaz megfelelnek a leghivatottabb beszélők nyelvszokásának. A szerző ezt az érvelést így kommentálja:

36.  Hitem szerint a maga szakmájában mindenki lehet „magyarító”, és azt az indoklást, hogy valamely szó a szakmában „használatos”, illetőleg „szakmailag elfogadott”, nem tudom elfogadni! (Láng 2003.)

„A magyar nyelvművelésnek van rendszerbe szedett alapvelvek gyűjteménye, azaz elmélete” – állítja Balázs Géza (2003a, 340). Nem ír róla, de ezek szerint van még ezenkívül „a nyelvművelők hite”, amely bármikor felülírja ezeket az elveket. Nézzünk meg egy példát a nyelvművelői alapelvek mellőzésére a határon túli magyar nyelvváltozatok köréből!

37.  Még kevésbé értjük egymás nyelvét, ha az erdélyi magyarok az anyaországiak előtt ismeretlen román kölcsönszavakat kevernek beszédükbe. A buletin személyi igazolványt, a blokk, blokklakás tömbházlakást jelent. Ezt a két szót, sajnos, majdnem mindenki így használja (már-már modorosságnak tűnik a helyes magyar kifejezés alkalmazása). (Brauch 1999.)

A nyelvhelyességi ítéletek alapja a magyar nyelvművelés hivatalosan vallott elvei szerint – amint említettük – a művelt beszélők nyelvszokása. Erdélyben Brauch Magda megítélése szerint a kipécézett szavakat „majdnem mindenki” használja, „igényes körökben” is (ez kiderül a cikk folytatásából). Akkor miért helytelenek? Nyilván azért, mert a szerző „hite szerint” helytelenek. Egyébként a blokk és a blokklakás szó azóta bekerült az értelmező kéziszótár második, átdolgozott kiadásába, erdélyi és szlovákiai magyar szókészleti elemként is (ÉKsz.22OO3, 137). A buletin erdélyi szóként hiányzik belőle, ám minden valószínűség szerint megtaláljuk majd a hamarosan megjelenő Tolcsvai Nagy Gábor-féle új Idegen szavak szótárában. A nyelvművelők nemcsak a nyelvhelyesség általános elveit nem veszik mindig komolyan, hanem a nyelvművelő irodalomban található konkrét nyelvhelyességi útmutatásokat sem mindig követik. Nézzünk meg erre is néhány példát!

38.  Itt vannak az idegenszerűségek: ha például azt mondják egy reklámban, hogy A mami egy gondolatolvasó!, akkor ez a reklámmondat nyilván van olyan idegenszerű, hogy a virtuális nyelvtörvényünkbe ütközik az egy határozatlan névelőnek feltűnően idegenszerű használatával, még hogyha a tisztelt hozzászólók, előttem szólók itt átlagosan legalább 10-15-20 idegen szót használtak, jórészt persze nem fran-chise-féléket, hanem latinos gyökerű, tisztes idegen szavakat, szóval végül is nyilván nem a szavak a lényegesek, hanem az idegenszerű szerkezetek, ezek veszélyeztetik leginkább a nyelv épségét. (Kemény 1997.)

Kemény Gábor szavai az MTA Magyar Nyelvi Bizottságának azon az ülésén hangzottak el, melyen a neves nyelvészek és nyelvművelők azt a kérdést vitatták meg, van-e Magyarországon szükség anyanyelvi törvényre. A Kemény Gábor által kárhoztatott reklámmondat A mami gondolatolvasó formában stilisztikailag alighanem valamivel kevésbé lenne adekvát, mint a névelős forma, s ellenkezne a magyar beszélők széles rétegeinek nyelvszokásával: a mindennapi beszélt nyelvi regiszterekben ugyanis az egy névelő használata állftmány előtt természetes, megszokott, ha úgy tetszik, „helyes”.20 De helyes a kifogásolt a mondat a Nyelvművelő kéziszótár szerint is, melynek Grétsy László mellett épp Kemény Gábor a másik szerkesztője (NymKsz. 1996, 126). A szótár ugyanis elfogadhatónak tartja a névszói állftmány előtti egyet, „ha tartalmát tekintve az egész állítmányi szerkezet hasonlatszerű, metaforikus: ez az ember szerintem egy nulla, egy senki; >>A bánat egy nagy óceán<<(Petőfi; vers-cím)”. Ha föltesszük, hogy a reklámban szereplő Mami nem telepátiával hivatásszerűen foglalkozó okkult személy, akkor itt valószínűleg hasonlatszerű, metaforikus szerkezetről van szó, így használata nem szabadna, hogy a nyelvtörvénybe ütközzön, amely hála Istennek, azóta is virtuális maradt! (Lásd még az 5. szemelvényt!) Egy laza műfajú írásban talán megengedhetek annyi kitérőt magamnak, hogy megjegyezzem: a Nyelvművelő kéziszótár nemcsak arra nyújt példát, hogy a szerzők a gyakorlatban elutasítják azokat a formákat, amelyeket elméletben elfogadhatónak tartanak, hanem arra is, hogy olyan formát használnak, amelyet elvben helytelenítenek. Következzen itt egy vendégszemelvény a kéziszótár „tényező” szócikkéből!

39. A közéleti zsargon és a sajtónyelv gyakran szükségtelenül, tudákos divatszóként alkalmazza, pl. fel kell tárni az összes tényezőket (= okokat, körülményeket, hatóerőket, fontos mozzanatokat), amelyek ide vezettek. Még mesterkéltebb személyre vonatkoztatva: meg kell beszélni az ügyet az összes érdekelt tényezővel (= személlyel, intézménnyel, hatósággal; egyszerűbben: az összes érdekelttel); igyekszünk megnyerni a község politikai tényezőit (= befolyásos embereit). (NymKsz. 1996, 569.)

A kéziszótár bevezető soraiban a szerkesztők – Grétsy László és Kemény Gábor -elmondják, hogy a kétkötetes Nyelvművelő kézikönyv munkálatainak befejeztével több helyen is fölmerült az igény egy kisebb, könnyebben kezelhető nyelvhelyességi kiadvány iránt, majd így folytatják: „Egy efféle nyelvművelő kézikönyvet – hangoztatták az illetékes akadémiai és kiadói tényezők – nemcsak a nyelvművelés hagyományos közönsége vásárolna meg és forgathatna haszonnal, hanem az anyanyelvvel hivatásszerűen foglalkozó szakemberek […] is.” (NymKsz. 1996, V). Távol áll tőlem, hogy az idézett mondatot bíráljam, semmi bajom vele, a formális stílusba teljesen beleillik a tényező szó ebben a jelentésben, én ugyan nem érzem sem tudá-kosnak, sem mesterkéltnek, s eszem ágában sincs szükségtelennek minősíteni!!! Ám ezek után talán a szerkesztők nem róják föl nekem, hogy mint „az anyanyelvvel hivatásszerűen foglalkozó szakember” – vagyis célszemély – enyhén szólva kételkedem a kézikönyv (és az általa képviselt nyelvművelés) hasznosságában.

 

Rövid URL
ID1123
Módosítás dátuma2016. június 9.

Szabómihály Gizella: A szlovákiai magyar szakfordítások minőségének javításáról és az objektív fordításkritika megteremtásánek feltáteleiről

1. Bevezetés A Szlovákiában keletkező és nyilvánosságra kerülő magyar nyelvű szövegek jelentős hányada nem önálló szövegproduktum, hanem szlovák nyelvű szöveg alapján készült ún. metaszöveg, mely...
Bővebben

Részletek

1. Bevezetés

A Szlovákiában keletkező és nyilvánosságra kerülő magyar nyelvű szövegek jelentős hányada nem önálló szövegproduktum, hanem szlovák nyelvű szöveg alapján készült ún. metaszöveg, mely a forrásnyelvi mintával való kapcsolata szerint lehet szöveghű vagy többé-kevésbé „pontos” fordítás, de ismertetés, kivonat vagy egyéb feldolgozás, mely azonban olykor az eredeti szöveg egyes részeinek fordítását is tartalmazhatja.1 E metaszövegek nagy hatással voltak és vannak a szlovákiai magyar nyelvhasználatra, hiszen bizonyos kifejezések így kerülnek be a köztudatba, s válnak általánosan elterjedtté. Ennek ellenére a szlovák-magyar fordítás kérdéseinek aránylag kevés figyelmet szenteltek nálunk, s az e tárgyban publikált írások is döntően műfordítási kérdésekkel foglalkoznak.2 A nem irodalmi szövegek fordítása kapcsán a csehből/szlovákból fordított tankönyvek, illetve az ún. „könyv alatti fordítások” nem megfelelő színvonala mint állandóan napirenden levő téma emelhető ki, ám ezek a gondolatok leginkább csak az általános kritika szintjén fogalmazódtak meg (lásd pl. Hubik 1987), a fordítási hibák nevesítésére elsősorban a terminológia nem megfelelő fordítása kapcsán került sor, s ugyancsak a lexikális szintet érintették a nyelvművelői szempontú és irányultságú bírálatok.3 Az egyéb aspektusok, így a különböző grammatikai szerkezetek fordítása, szórendi, mondat- és szövegszerkezeti kérdések stb. csak marginálisan bukkantak fel (lásd pl. Zeman 1981; Szabómihály 1989).

Az elmúlt évtizedekben megjelent nem irodalmi, tehát szakfordítások4 elemzése azt mutatja, hogy bizonyos pozitív jelek ellenére5 nem javult számottevően a fordított szövegek minősége; főként a különböző helyi, regionális és alkalmi kiadványokra, az állami és egyéb közigazgatási szervek által lefordittatott szövegekre jellemző a forrásnyelvi szöveget „szó szerint” követő interlineáris fordítás, problematikusnak minősíthető fordítói megoldásokkal azonban az igényesebb publikációkban, a központi tömegtájékoztató eszközökben is találkozhatunk. A „rossz”, „igénytelen” fordítások általános szintű bírálatának, elutasításának – amint az várható volt – tehát nincs érzékelhető eredménye, a helyzet javítása érdekében konkrét lépéseket kell tennünk. Elsősorban is a nemzetközi és a magyarországi fordítástudomány eredményeire támaszkodva olyan kutatásokat kell elindítanunk, melyek egyrészt elősegítik a belföldre, azaz a szlovákiai magyarok számára készülő szakfordítások objektív értékeléséhez6 szükséges kritériumrendszer kidolgozását, másrészt pedig melyek eredményeinek felhasználásával a fordítóképzés és -továbbképzés hatékonyabbá tehető. E tanulmány arra tesz kísérletet, hogy a címben megjelölt témakörrel összefüggő bizonyos problémákra rámutasson, s néhány jövendő kutatási irányt kijelöljön.

2. A fordítás célja kétnyelvű célközönség esetén

Rendszerint azért fordítunk, hogy a forrásnyelvet nem ismerő (esetleg nem kielégítő módon ismerő) célnyelvi beszélőt tájékoztassuk a forrásnyelven létrejött vagy azon a nyelven hozzáférhető tartalmakról. Mi a célja azonban azoknak a fordításoknak, melyek a forrás- és célnyelvet egyaránt ismerő és beszélő kétnyelvű közösségek számára készülnek? Kell-e fordítanunk és miért fordítunk bizonyos szövegeket szlovákból magyarra Szlovákiában, amikor a szlovákiai magyarok (legalábbis a felnőtt populáció) az eredeti szlovák szöveget is megértik?7

Mivel jóval kevesebb magyar szöveggel találkozunk Dél-Szlovákiában, mint ahány a hatályos nyelvhasználati törvények – elsősorban az államnyelvtörvény és a kisebbségi nyelvhasználati törvény- rendelkezései szerint lehetne, ebből arra következtethetünk, hogy a szlovák szöveg (felirat, értesítés, plakát, hirdetmény stb.) magyarra fordítását sokan (akár szlovákok, akár magyarok, esetleg más nemzetiségűek) feleslegesnektartják.8 A lefordított szövegek jellege pedig arra utal, hogy a lefordítandó szöveg kiválasztásának, illetve a magyar szöveg közreadásának elsősorban szimbolikus célja van: nem a szöveg által közvetített információ, hanem maga a közreadás ténye a fontos. így az állami szervek részéről bizonyos szövegek magyar fordításban való közzététele politikai kérdés (volt és ma is az): a magyar – vagy egyéb kisebbségi nyelvű – fordítás olyan, elsősorban a külföld felé irányuló gesztus, mely a kisebbségi jogok magas szintű biztosítását hivatott bizonyítani. E szövegek minőségére az illetékesek nemigen fordítottak figyelmet, s mivel számos esetben a magyar fordítás igénytelensége és az értelmezhetetlen szövegrészek miatt tájékoztatási célra teljességgel alkalmatlan volt, megjelentetése csakis propagandacéllal magyarázható;9 ilyenek voltak például a Meciar-kormány idején kiadott Porozumenie sorozat kiadványai,10 az uniós népszavazási kampány kapcsán megjelentetett – és az Új Szóban is joggal bírált11 – 20 kérdés és 20 válasz Szlovák Köztársaság Európai Unióba való csatlakozása című brosúra, de a Nemzeti Bizottságok (1992-től Közigazgatás) szaklap számos írása is.

A magyarlakta területeken működő, különféle közfeladatokat ellátó szervek, szervezetek, intézmények (tűzoltóság, rendőrség, adóhivatalok, bíróságok, posta, gáz- és áramszolgáltatók) esetében a szlovák nyelvű szöveg (főként rövidebb tájékoztató felirat) mellett a magyar fordítás esetleges feltüntetésének szintén inkább szimbolikus, mint gyakorlati jelentősége van. A magyar lakosságú településeken működő önkormányzatok rendszerint több szöveget közölnek magyarul is, mint az előbb említett intézmények és közületek, de e téren is megfigyelhető a csak szlovák nyelvű szövegek nagyobb aránya (jól példázzák ezt az egyes városok honlapjának szlovák és magyar változata közötti eltérések). A magyar nyelvű (önálló vagy fordított) nyilvános szövegeknek valóban van jelképes – s egyben politikai – üzenete: egy kisebbségi nyelv fennmaradása nagyban függ attól, milyen színtereken használható, a nyilvános kommunikációs helyzetekből való eltűnése, visszaszorulása a személyes szférába egyben presztízscsökkenést is jelent, s ez végül is oda vezethet, hogy – használhatatlannak minősülve – a kisebbségi közösségen belül is megszűnik átörökítése. Ebből következően a kisebbségnek arra kell törekednie, hogy nyelvének használatát minél több nyilvános nyelvhasználati színtérre kiterjessze; ezen belül kiemelt helyet foglal el a hivatali érintkezés és a gazdasági élet (a gyakorlati lépésekről lásd bővebben Satava 2001, 71-72, 78-82). Nem hanyagolható el azonban a kérdés gyakorlati oldala sem. A kisebbségi nyelvhasználatot szabályozó törvényi rendelkezésekben megfogalmazott kisebbségi jogok tényleges érvényesüléséről csak akkor beszélhetünk, ha valóban tudjuk is a magyar nyelvet használni a hivatali érintkezésben. Ha viszont az önkormányzati ülésre készített előterjesztések csak szlovákul olvashatóak, a csak magyar anyanyelvű tagokból álló képviselő-testületek ülései is csupán elméletileg folynak magyarul, a valóságban állandó kódváltogatásnak vagyunk a tanúi. S ugyanez érvényes a tisztviselők és az ügyfelek közötti kommunikációra is: megfelelő magyar nyelvű szövegek híján a felek vagy alapvetően szlovákul beszélnek, vagy alkalmi fordításokra kényszerülnek.12

Akármi motiválja is a magyar fordításokat megrendelő és közreadó személyeket, intézményeket, a nem elhanyagolható mennyiségű alacsony színvonalú fordítás arra utal, hogy a magyar szöveg minőségét a megrendelők nem tartják fontosnak.13 A fordítás minősége azonban egyáltalán nem mellékes tényező, sőt: a rossz, esetlegesen érthetetlen szöveget az olvasó, a befogadó elutasítja, s ha csak ilyenekkel találkozik, magának a fordításnak a létjogosultságát is megkérdőjelezi. Ha pedig a magyar nyelvű szövegeket a magyar lakosság nem igényli, akkor az erre való hivatkozással az illetékesek további vagy egyéb jellegű magyar szövegek közreadását is elutasíthatják.14

Színvonalas fordított szövegek létrehozása a szlovákiai magyar nyelv funkcióinak kiterjesztése érdekében is fontos: ha el kívánjuk érni, hogy a helyi közéletben és közigazgatásban a magyar nyelvű – főként írásbeli – kommunikáció valóban érvényre jusson, megfelelő és használható szlovákiai magyar jogi-közigazgatási nyelvet és stílust kell kialakítanunk, ehhez azonban elengedhetetlenek a forrásnyelvi szöveget tartalmilag visszaadó, de a célnyelvi normák figyelembevételével készült, az azokhoz alkalmazkodó fordítások (vö. Lanstyák-Szabómihály 2000/2002; Szabómihály 2002a, 2002b).

3. A fordítások értékelési szempontjai

A bevezetőben már említettem, hogy a nem megfelelő fordításokat sokszor és sokan bírálták, ám ezek lényegében szubjektív, egyéni benyomásokon alapuló vélemények voltak, ezért volna szükség arra, hogy egyrészt a nagy nyilvánosságnak szánt (elsősorban a jogi-közigazgatási) szövegeket nyelvileg és szakmailag felkészült szakemberek bírálják el, mégpedig objektív és egységes szempontrendszert alkalmazva. A különböző fordítástudományi irányzatoknak megfelelően többfajta értékelési szempont is választható, elsősorban a különböző ekvivalencia-felfogásokon alapuló értékelések jöhetnének szóba (ezeket bemutatja Klaudy 1999, 87-92). Komplex jellegénél fogva azonban inkább a Dróth Júlia (2002a) által kidolgozott rendszert tartom a leginkább használhatónak és célravezetőnek. Dróth szerint a fordítás döntések folyamata, hiszen a fordítónak döntenie kell, milyen stratégiát választ, s ennek megfelelően milyen célnyelvi eszközöket választ a rendelkezésére álló eszköztárból. A fordítás értékelésekor valójában ezeket a fordítói döntéseket vizsgáljuk és minősítjük, mégpedig – amint már arról fentebb volt szó – a célnyelvi normáknak való megfelelőség szempontjából. A fordítói döntések Dróth szerint öt nyelvi szinten érvényesülnek, ezek: a kommunikációs helyzet, a szöveg, a grammatika, a lexika, a felszíni elemek (Dróth 2001, 87). E szintekre épül a fordítások értékelésének szempontrendszere (Dróth 2002b, 28; 2001, 88):

a)   pragmatikai szint: a célközönség figyelembevétele; a fordítás funkciójának figyelembevétele; kulturális, társadalmi, szakmai háttérismeretek;

b)  szövegszint: retorikai cél; műfaj; a grammatikai és lexikai regiszter – szaknyelv; kohézió; tematikus rend;

c)   mondatszint: egyeztetés; igeidő; mondatrészek, tagmondatok viszonya; szószerkezetek és mondatok felépítése; grammatikai tükörfordítások;

d)  szószint: értelmezés, jelentés, szótározás; frazeológia, idegen szavak kezelése; a terminológia alkalmazása; lexikai átváltási műveletek;

e)  felszíni elemek: helyesírás; központozás; tördelés; gépelés, szövegszerkesztés (kézírás olvashatósága), ábrák.

A szlovákiai magyar fordítások értékelésekor e szempontrendszernek a szlovákiai helyzetre konkretizált, a szlovák és a magyar nyelv különbségeit figyelembe vevő változatát kellene alkalmaznunk.

4. A fordítást kivitelező személyekkel szemben támasztandó elvárások

Megfelelő színvonalú fordítás csak nyelvileg és szakmailag felkészült fordítóktól várható el. Bár a fordítás és tolmácsolás Szlovákiában is szakmának minősül,15 eddig intézményes keretek között fordító- és tolmácsképzés a magyar nyelv viszonylatában (tehát magyar nyelvről és/vagy magyar nyelvre) nem folyt,16 a pozsonyi és a nyit-rai magyar tanszéken a curriculum része a fordítói szeminárium, ezért fordítóként rendszerint magyar szakos tanári oklevéllel rendelkező személyek dolgoznak, viszont még a hatósági tolmácsok között is sok az olyan, akinek legfeljebb csak magyar nyelvű érettségije van. Különböző szervezetek (így a Szlovák Irodalmi Alap, a fordító- és tolmácsszövetség) szerveznek ugyan továbbképzéseket, ezek azonban főként műfordítási célúak, és az ún. nagy nyelvekről való fordításra irányulnak. Továbbá azt sem lehet tudni, hogy a belföldre (tehát a szlovákiai magyarok számára) készülő fordítások esetében a megrendelő milyen kritériumok alapján választja ki a fordítót, s ellenőrzi-e valaki és milyen szempontok figyelembevételével a leadott fordítást. Egyes esetekben nyilvánvaló, hogy a fordító megbízásakor az ismeretség is közrejátszik, s nincs olyan valóban szakmailag és nyelvileg kompetens személy, aki a fordítást annak közreadása előtt véleményezné. Lényegében azt mondhatjuk:

Szlovákiában még mindig általánosnak mondható az az elképzelés, hogy magyarra fordítani bárki képes, ezzel a feladattal bárki megbízható, aki beszél magyarul.

Valójában azonban a nyelvismeret önmagában nem elég, elsősorban is funkcióra érzékeny nyelvtudásra (lásd Dániel 1983, 23) van szüksége, továbbá rendelkeznie kell fordítási kompetenciával. Ez utóbbi elemeit Dróth Júlia (2001, 85-86) az alábbiakban foglalja össze: „a) tudatos fordítói döntések meghozatalának képessége a fordítási feladathoz kapott utasítás alapján; b) a forrásnyelvi szöveg elemzésének képessége; c) az utasításnak megfelelő, koherens szöveg létrehozásának képessége; d) a leggyakoribb szakmai és általános műfajok célnyelvi hagyományainak ismerete; e) a fordítási utasításnak megfelelő regiszter kiválasztásának és alkalmazásának képessége; f) a megfelelő kohéziós eszközök alkalmazásának képessége; g) a szöveg jelentésének, illetve a célnyelvi normáknak és hagyományoknak megfelelő lexikai és grammatikai eszközök megválasztásának képessége; h) a felszíni elemek alkalmazásának képessége a célnyelvi normáknak és hagyományoknak megfelelően; i) a célnyelvi szöveg értékelésének képessége a forrásnyelvi szöveg elemzésére, illetve a fordítási utasításra támaszkodva”.17

A fordított szövegek minőségének javítása érdekében elsősorban a hivatásos szakfordítók, illetve ilyen feladatokat vállaló szakemberek továbbképzésekor kellene ezeket a képességeket fejleszteni. Mivel azonban meglehetősen sok az olyan laikus is, aki esetenkénti fordításokat vállal, illetve ilyenek elkészítésére vállalkozik,18 ezért a középiskolai oktatásban (mind a magyar, mind a szlovák órákon) is helyet kell kapniuk a megfelelően előkészített fordítási feladatoknak (vö. Klaudy 2001b, 23). Távlatilag egy szlovákiai magyar fordítói szabvány kidolgozására is szükség volna (lásd Dróth 2002a, 13).

5. A normativitás kérdése kétnyelvűségi helyzetben

A fordítás eredményeképp létrejött célnyelvi szöveg megformálását tekintve köztes helyet foglal el a forrásnyelvi szöveg és az eredeti célnyelvi szövegek között, s olykor a forrásnyelvi szöveget követi, máskor pedig inkább a célnyelvi mintáknak felel meg. Hasonlóképp az értékeléskor vizsgálhatjuk azt, mennyire követi a fordítás az eredeti szöveget (tehát mennyire hű), de azt is, mennyire illeszkedik be a célnyelvi hagyományba. A mai fordítástudomány a forrásnyelvi orientáció helyett a célnyelvi orientációt helyezi előtérbe: „A célnyelvi szöveg nyelvészeti megformáltsága elsődlegesen nem a forrásnyelvi szöveg nyelvi szerkezetétől függ, hanem a célnyelv szövegtípus-konvencióitól, valamint a célnyelvi szöveg kommunikációs szituációjának aspektusaitól. Mindezekből következik, hogy >>jó<<fordítás helyett=””>>pragmatikailag megfelelő” vagy „funkcionálisan adekvát<<fordításról beszélünk”=”” (dróth=”” 2002a,=”” 10).=”” az=”” így=”” értelmezett=”” adekvát=”” fordítás=”” a=”” célnyelvi=”” normákhoz=”” alkalmazkodik,=”” elvárásoknak=”” felel=”” meg.<=”” p=””>

A fordítás értékelésekor tehát alapvető kérdésként vetődik fel a norma, a normativitás kérdése. Dolgozatom céljával összhangban ezt a fogalmat nem a leíró iskola értelmezésében,19 hanem hagyományos nyelvészeti értelmében használom. Eszerint a nyelvi norma „szabályok, szabályszerűségek rendszere, amely egy szöveg, egy mondat létrehozását és megértését lehetővé teszi egy nyelven, nyelvváltozaton belül, egy beszédhelyzetben” (Tolcsvai 2000, 173). A laikusok a norma fogai-

60 Szabómihály Gizella

mát differenciálatlanul kezelik, egyszerűen a nyelvismerettel (konkrétan a nyelvtani szabályok és a szavak ismeretével) azonosítják. A nyelv összetett, rétegzett voltából adódik azonban, hogy a nyelvben nem csupán egy – minden kommunikációs helyzetre érvényes és egységes – norma van; egy nyelven belül is több norma, sőt normarendszerek működnek. A célnyelvi norma ismeretén tehát valójában nem úgy általában az adott nyelv, hanem az egyes célnyelvi normák ismeretét értjük. A „funkcionálisan adekvát” fordítás olyan, mely minden szinten a célnyelvi normákat követi.

Kisebbségi (kétnyelvű) közegben készülő fordítások kapcsán jogosan vetődik fel a kérdés: mit tart célnyelvi normának a közösség (esetünkben a szlovákiai magyarság), és milyen célnyelvi normát vagy normákat ismer. A szlovákiai magyar fordítók – még ha magyar anyanyelvűek is -, kétnyelvű közösségben élnek, a magyar nyelv kontaktusváltozatát beszélik, s az utóbbi évek szociolingvisztikai kutatásai kimutatták, hogy a szlovákiai magyar nyelvváltozatok bizonyos eltéréseket mutatnak a magyarországi nyelvváltozatokkal szemben. Ezek az eltérések a szókészlet síkján jelentkeznek a legmarkánsabban, de grammatikai szerkezeteket is érintenek. A Szlovákiában készült magyar fordítások ezért bizonyos ellentmondásos képet nyújtanak: elméletileg célnyelvi normaként, mintaként a magyarországi standard nyelvváltozat funkcionált, a valóságban azonban a fordításokban (akárcsak az eredeti szövegekben) szép számmal találunk a szlovákiai magyar nyelvváltozatra jellemző kontaktusjelenségeket, a mondat- és szövegformálás szintjén pedig a fordítások egyértelműen a forrásnyelvi szöveghez alkalmazkodtak. Azt mondhatjuk tehát, hogy a szlovákiai magyar fordítási hagyomány forrásnyelvi orientációjú. A bírálók is a standard normának megfelelő, a szótárakban, leíró nyelvtanokban kodifikált nyelvi elemek használatát kérték számon a fordítóktól, ugyanakkor azonban számos kontaktusjelenség (főként szó és kifejezés) használatát tolerálták.

Szlovákiában a magyar nyelv korlátozott körben használatos, s ez azt jelenti, hogy a szlovákiai magyarok bizonyos típusú magyar szövegekkel nem találkoznak: ebbe a körbe tartoznak olyan mindennapos szövegek, mint például a gáz- és villanyszámla, a telefontársaság értesítése új tarifák bevezetéséről, gazdasági szerződések; az állampolgári státusunkból eredő különböző hivatalos dokumentumok (személyi igazolvány, jogosítvány kiváltása iránti kérelem, adóbevallási ív, nyugdíj megállapításáról rendelkező határozat stb.); a foglalkozásunkkal-szakmánkkal kapcsolatos szakszövegek. Ha ilyen jellegű, Magyarországon készült szövegek kerülnek a kezünkbe, természetesen megértjük azokat,20 de e szövegtípusok ismerete (ideértve a rájuk jellemző grammatikai-lexikális megoldásokat is) valójában nem része célnyelvi kompetenciánknak, ezért nem csodálkozhatunk azon, ha egy egyszerű megbízási szerződés vagy munkaköri leírás magyarra fordítása is gondot okoz a szlovákiai fordítóknak.

E ponton újabb kérdést kell felvetnünk: figyelembe véve a fent elmondottakat, hogyan értelmezzük a célnyelvi elfogadhatóságot (vö. Klaudy 1999, 148). Eltérő nyelvi helyzetük, kompetenciájuk okán ugyanazt a fordítást különböző személyek különbözőképpen értékelik, de különbség van például a szlovákiai és a magyarországi befogadók mint sajátos csoportok között is. Saját fordítói gyakorlatomban is előfordult, hogy az általam javasolt, az adott szövegkörnyezetbe illő magyarországi hivatalos kifejezést a szlovákiai megrendelő képviselője „kijavította”; mint utóbb kiderült, ennek oka az volt, hogy az illető nem ismerte a szónak ezt a ritkább, szakszói jelentését. Más esetben a megrendelők azért nem támogattak egy magyarországi hivatalos megnevezést, mert valószínűnek tartották, hogy az olvasók nem fogják érteni a szöveget.21 Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a szlovákiai magyar beszélőközösség által használt kölcsönszókat és más kontaktusjelenségeket tartalmazó szövegek a magyarországi vagy a más országban élő olvasók számára lesznek érthetetlenek, netán elfogadhatatlanok. Tehát más norma szerint fordítsunk a „belső használatra”, a szlovákiai magyar olvasóknak szánt szövegek esetében, mint akkor, amikor a címzettek magyarországi, netán más országban élő magyar vagy magyarul beszélő olvasók?

Véleményem szerint a kétfajta norma alkalmazása nem old meg semmit, célszerűtlen, sőt zavaró. A fenti ellentmondás azáltal szüntethető meg, ha a célnyelvi norma meghatározásakor a Tolcsvai Nagy Gábor által javasolt (1998), a prototípuselven alapuló normafelfogásból indulunk ki. A fordítástudományban újabban előtérbe került célnyelvi orientáció egyebek között azt jelenti, hogy a fordított szöveg értékelésekor az adott célnyelvi szövegtípus-konvencióknak való megfelelést vizsgáljuk. Amint a fentiekben már említettük, Szlovákiában jelenleg bizonyos – főként a standard nyelvváltozatban realizálódó – szövegtípusok eredeti magyar szövegként nem léteznek, ha tehát pl. szlovák jogi-közigazgatási szövegeket fordítunk magyarra, mint célnyelvi szövegtípus csakis azonos funkciójú magyarországi jogi-közigazgatási szövegjöhet szóba. Sőt általában is azt mondhatjuk, hogy mivel Magyarországon differenciáltabb a nyelvhasználat, mint nálunk, s ott lényegében minden szövegtípus előfordul, a standard nyelvváltozat használatát megkövetelő szövegek fordításakor a követendő célnyelvi norma a magyarországi norma,22 pontosabban az adott szövegtípusra jellemző norma (normák). A fenti rugalmas normafogalom értelmében azonban a kevésbé „jó” (azaz a prototípustól eltérő, esetünkben például a szlovákiai magyar beszélőközösségben használatos) példány használata a típus határain belül még tolerálható (vö. Tolcsvai 1998, 38), sőt bizonyos esetekben éppen a fent értelmezett célnyelvi norma szerint nem prototipikus változatot célszerű használni.

6. Kutatási témák és irányok

A jövőbeni kutatások és vizsgálatok egyik célja éppen az lehet, hogy nyelvi szintenkénti és szövegtípusonkénti bontásban meghatározza, mikor minősíthető normán belülinek a prototípustól való eltérés, illetve mely esetekben célszerű a magyarországi normától való eltérés, tehát a forrásnyelvi szöveghez (illetve a szlovákiai magyar normához) való fokozottabb alkalmazkodás, s mikor célszerűbb a magyarországi norma követése. Ez a kérdés alapvetően nyelvtervezési kérdés is, ezen a területen tehát együttműködésre van szükség.

Amint arról az előzőekben már volt szó, a fordítói döntések öt szinten érvényesülnek és vizsgálhatóak, közülük a legfontosabbak a pragmatikai szint (kommunikációs helyzet) és a szöveg, ugyanis az ezeken a szinteken meghozott döntések kihatással vannak az alsóbb szinteken meghozandó döntésekre. A pragmatikai szinten elsősorban a célközönség figyelembevételének a kérdését kell jobban megvizsgálnunk, s főként olyan eljárásokat, megoldási módokat kell kidolgoznunk, melyek révén megelőzhetőek a fentebb már vázolt problémák, ti. hogy az átlag szlovákiai magyar olvasó esetleg nem érti meg a magyarországi normák szerint létrehozott szöveget, illetve a nem szlovákiai olvasónak pedig a kontaktusjelenségeket tartalmazó szöveg megértésével lesznek gondjai. Ha megfigyeljük az eddigi gyakorlatot, a szóválasztás tekintetében többféle eljárással találkozunk: egy-egy szövegen belül csak a szlovákiai magyar vagy a magyarországi terminus fordul elő (pl. vagy rendőrparancsnokság vagy rendőrkapitányság), máskor e terminusok váltakoznak (pl. rendőrparancsnokság és rendőrkapitányság; egzekútor/exekútor és végrehajtó), s olyan esetre is van példa, amikor a folyó szövegben előforduló, a szlovákiai magyarok által nem használt magyar szó szlovák megfelelőjét zárójelben közlik (pl. vasháló és sietovina). Meg kell tehát vizsgálnunk, ezek közül az eljárások közül melyeket célszerű alkalmazni, figyelembe véve főként szöveg funkcióját, típusát és a szövegkohézió követelményét.

A szöveg szintjén elsősorban fel kell tárni az egyes műfajokhoz köthető szlovák és magyar szövegtípusok felépítése, gammatikai-lexikális jellegzetességei közötti eltéréseket, s ezek alapján el kell dönteni, mennyiben alkalmazkodjunk a magyar célnyelvi szöveg szerkezetéhez, s mennyiben kövessük a forrásnyelvi mintát. A részben eltérő felépítésű szlovák és magyar szövegekre megfelelő példa a határozat. A közigazgatási szerv határozata mind a két nyelvben ugyanazokat a főbb szerkezeti elemeket tartalmazza ugyan, de például az indoklás alapjául szolgáló jogszabályi rendelkezések felsorolása a szlovák határozatban a szöveg legelején található, a magyar szövegben az indoklás végén. A magyar hagyomány szerint a jogszabályokat nem teljes címen, hanem rövidítésükkel említik (pl. családjogi törvény Csjt.), a szlovákban ezzel a megoldással legfeljebb csak jogi szakszövegben találkozunk (pl. Zákonnik práce ZP), határozat szövegében viszont feltüntetik az adott jogszabály teljes címét, a kiadás évét és azt a számot, amely alatt a hivatalos közlönyben (törvénytárban) megjelent. Fel kell tehát vetnünk a kérdést: megalkossunk-e az egyes szlovák jogszabályok magyar nyelvű címe alapján olyan betűszói rövidítéseket, melyeket a későbbiekben az adott törvény idézésére használunk, vagy a forrásnyelvi szöveghez alkalmazkodó megoldást válasszunk. Ez, a szövegi szinten hozott döntés tehát a szószintre, sőt a felszíni szerkezetre is kihat, hiszen eddig nem használt betűszók létrehozását, kodifikálását jelenti.

A határozatok esetében a szlovák és a magyar szöveg között különbség mutatkozik abban is, hogy bár a szlovák szöveget is a határozatot kiadó szerv felelős képviselője írja alá, de a szövegben passzív szerkezetek fordulnak elő (rozhodnutie sa vydáva), a magyarban viszont a határozatot aláíró személy egyes szám első személyben fogalmaz (pl. XY rendszeres szociális segélyét 2003. február 1. napjával megszüntetem). Mindez azt jelenti, hogy felvetődik a kérdés: a szlovák passzív szerkezeteket a megszokott módokon adjuk-e vissza, vagy válasszuk az egyes szám első személyű formát – mellyel rendszerint nem fordítunk passzív szerkezetet, s amely általában nem minősül a passzív szerkezet adekvát magyar fordításának.

Még jelentősebb eltérések mutatkoznak az iskolai felvételi határozatok vagy értesítések esetében: a szlovák oktatási minisztérium által a középiskolák részére kiadott határozatminta felépítésében és az egyes részek megfogalmazásában is a közigazgatási határozathoz hasonló. Magyarországon viszont a tanuló felvételéről vagy a felvétel elutasításáról tájékoztató értesítő sokkal kevésbé formális, mint a szlovák (például hiányzik belőle a jogszabályra történő utalás). Kívánatos volna, ha

A szlovákiai magyar szakfordítások minőségének javításáról… 63

a magyar tannyelvű iskolák a szlovák nyelvű határozattal együtt annak magyar nyelvű változatát/megfelelőjét is megküldenek a szülőnek, meg kell azonban vizsgálni, melyik változat használatát támogassuk: a forrásnyelvi szöveg szerkezetét követő fordításét vagy a kevésbé formális, a magyarországi mintához igazodó, lényegében a szlovák szövegnek tartalmilag megfelelő változatét. Ez a probléma azonban általánosítható: más szövegek esetében is felmerül a kérdés, hogy a szlovák szöveg lefordítása helyett ne az azonos tartalmú és funkciójú magyar(országi) szöveget válasszuk-e. Rövidebb szövegek esetében ez nem okoz gondot, sőt ezt az eljárást támogatjuk, ilyenek például az óvó-felhívó szövegek (pl. Pozor zly pesl Vigyázz, a kutya harap!), az üzletnevek (Rozlicny tovar Vegyesbolt v. ABC); hosszabb, tartalmilag eltérő szövegek esetében azonban ez az eljárás aligha követhető.

A főként a nyolcvanas években folyt szlovák-magyar kontrasztív vizsgálatok sok mindent feltártak a szlovák és a magyar nyelv között mutatkozó grammatikai eltérésekből (a főbb bibliográfiai adatokat lásd Zeman 2002), s bár e vizsgálatok példaanyagát szlovák-magyar, illetve magyar-szlovák fordítások szolgáltatták, e kutatások eredményei fordításelméleti és főleg fordításkritikai célra alig használhatók fel. Ebből adódóan e téren még számos kutatásra van szükség, például az alábbi témákban: a szlovák és a magyar mondatok szórendje, főképp az ige elhelyezkedése kötött bővítményeihez (elsősorban a tárgyhoz) viszonyítva a főmondatban és a mellékmondatban, a szabad határozók pozíciója a mondatban, de főképp a főnévi alaptagú szerkezetek megoldása a két nyelvben. Továbbá azt is meg kell vizsgálnunk, mikor független a grammatikai szerkezet választása a szöveg típusától, s melyek azok az esetek, amikor egy-egy nyelvi-nyelvtani elem használatát az adott szövegi norma „előírja”. Lássunk erre néhány példát a főnévi alaptagú szerkezetek köréből!

Az indoeurópai nyelvek és a magyar nyelv eltéréseiből adódóan az egyik legnagyobb gondot a főnévi alaptagú szerkezetek fordítása jelenti. A magyar nyelv (más finnugor nyelvekhez hasonlóan) ún. balra bővítő nyelv, így a főnévi szerkezetben a bővítmények megelőzik a fölérendelt tagot, vagyis a szerkezet fejét. Ezzel szemben az indoeurópai nyelvekben (így a szlovákban is) léteznek ugyan balra bővített nominális szerkezetek is (ezek bővítménye melléknévi jellegű), ám a főnévi jelzők jobbra helyezkednek el a fejtől, s így aránylag hosszú és bonyolult szerkezetek hozhatók létre. Mivel a magyarban a jobbra bővítés lehetőségei korlátozottak, a forrásnyelvi szerkezetben a fejtől jobbra álló bővítményláncot a fordításkor a rendszerint fej elé kell áthelyezni. Ezeket az átváltási műveleteket a fordítók rendszerint automatikusan elvégzik, ezáltal azonban a fordított szöveg grammatikai felépítése eltérő lesz, mint amilyen az eredeti magyar szövegeké (bővebben lásd Klaudy 2001b).

Szlovák szövegek magyarra fordításakor is megfigyelhető az eredeti szöveg jobb oldali bővítményeinek többé-kevésbé mechanikus balra helyezése, s valóban sok esetben érvényes Klaudy Kinga (2001a, 149) megállapítása, hogy a fordított szövegben a főnévi szerkezetek „több balra álló bővítményt tartalmaznak”, és „a balra ágazó szerkezetek összetartásához sok üres melléknévi igenévre van szükség”, ezen túl azonban gondot jelent egyes szerkezeti megoldások értékelése is. Elsősorban olyan szerkezetekről van szó, melyek a magyarban két változatban is használatosak, s az egyik változat azonos szerkezetű, mint a szlovák forrásnyelvi minta. Ilyenek például a hátravetett jelzői értékű határozós szerkezetek, melyek esetében kétféle pozíciót különböztetünk meg: a magyar nyelvtanok címben elfogadhatónak minősítik a hátravetett jelzős szerkezetet (ez a szlovák szerkezetnek megfelelő forma), szöveg belsejében azonban jelzővé való transzformálásukat javasolják vagy írják elő. A fordítók rendszerint eszerint járnak is el, ugyanakkor számos példánk is van a forrásnyelvi szerkezetnek megfelelő megoldás alkalmazására: „A klub vezetősége jóváhagyta T. E. javaslatát a klub szervezeti felépítéséről.” (Jegyzőkönyv, 1978). Első olvasásra ez a mondat „magyartalan”-nak tűnik, ám ha meg kellene magyaráznunk, mire alapozzuk ezt a véleményünket, gondban lennénk, mivel ez a szerkesztésmód magyarországi eredetű szövegekből is adatolható. A hátravetett jelzős szerkezet mechanikus átalakítása azonban szintén problematikus lehet a célnyelvi norma szempontjából. Ide tartoznak azok az esetek, amikor egyesek például olyan címeknél is ragaszkodnak a szerkezet megfordításához, ahol egyértelműen a hátravetett határozós szerkezet a prototipikus, ilyenek például a kérelmek és a határozatok.23

A hátravetett jelzői értékű határozókat tartalmazó szlovák szerkezetek adekvát magyar fordításához, illetve a magyar megfelelők státusának megállapításához elsősorban is az eredeti magyar szövegeket kell jobban ismernünk, a prototipikus megoldásokat kell megkeresnünk. Ehhez nagy mennyiségű szöveg feldolgozása szükséges, s ebben hathatós segítséget nyújthatnak a fordításkritikai szempontok figyelembevételével készült korpuszok (vö. Klaudy 1994, 2001a), ugyanis a most épülő szövegtárak – így például a Magyar Nemzeti Szövegtár -jelenlegi formájukban erre a célra csak korlátozottan használhatóak.

7. Összegzés

A nyilvánosság számára készített fordítások és egyéb metaszövegek színvonalának javítása – nyelvi és egyéb hatásuk miatt – elengedhetetlenül szükséges. Ehhez egyrészt bizonyos kérdések elméleti tisztázására és fordításelméleti-fordításkritikai irányultságú kutatások folytatására van szükség, egyúttal azonban nem odázhatóak el a gyakorlati lépések sem, ez elsősorban a fordítók továbbképzését és a nyilvánosságnak szánt szövegek publikálás előtti lektorálásának a szükségességétjelenti. A közeljövő feladata kell, hogy legyen az ehhez szükséges intézményi háttér kialakítása.

Irodalom

Dániel Ágnes 1983. A fordítói gondolkodás iskolája. Budapest, Tankönyvkiadó.

Deme László 1970. Nyelvi és nyelvhasználati gondjainkról. Bratislava, Madách.

Dróth Júlia 2001. Az önértékelés képessége – felkészítés a fordítási projektekre. Dróth Júlia (szerk.): Szaknyelv és szakfordítás. Tanulmányok a Szent István Egyetem Alkalmazott Nyelvészeti Tanszékének kutatásaiból 2001. Gödöllő, Szent István Egyetem, Gazdaság-és Társadalomtudományi Kar, 84-97. p.

Dróth Júlia 2002a. A fordítástudomány és a nyelvtudomány együttműködéséről. Fordítástudomány IV/1, 5-14. p.

Dróth Júlia 2002b. A hazai szakfordítóképzés adatai táblázatokban. Dróth Júlia (szerk.): Szaknyelv és szakfordítás. Tanulmányok a Szent István Egyetem Alkalmazott Nyelvészeti Tan-

A szlovákiai magyar szakfordítások minőségének javításáról… 67

székének kutatásaiból 2002. Gödöllő, Szent István Egyetem, Gazdaság- és Társadalomtudományi Kar, 23-37. p.

Hubik István 1987. A csehszlovákiai magyar fordítás általános problémái. Zalabai Zsimond (szerk.): A hűség nyelve. Bratislava, Madách, 230-249. p.

Jakab István 1998. Nyelvünkről – önmagunkért. Válogatott, részben átdolgozott nyelvművelő írások. Pozsony, Kalligram.

Klaudy Kinga 1994. Párhuzamos korpuszok felhasználása a fordításkutatásban. Aradi András-Sturcz Zoltán-Szőllősy-Sebestyén András (szerk.): Többnyelvűség az oktatásban és a kutatásban. IV. Országos Alkalmazott Nyelvészeti Konferencia. Fólia Practico-Linguistica 24. Budapest, Budapesti Műszaki Egyetem Természet- és Társadalomtudományi Kar Nyelvi Intézet, II. köt. 420-425. p.

Kaludy Kinga 1999. Bevezetés a fordítás elméletébe. Budapest, Scholastica.

Klaudy Kinga 2001a. Mit tehet a fordítástudomány a magyar nyelv „korszerűsítéséért”? Magyar Nyelvőr, 125, 5, 145-152.

Klaudy Kinga 2001b. Mindennapos nyelvi közvetítés. Nyelvi mérce. Az anyanyelv szerepe az idegennyelv tanításban és nyelvtudásmérésben. ITT, 1. évf. 1-2. sz. 20-23. p.

Lanstyák István-Szabómihály Gizella 2000/2002. Nyelvi jogaink érvényesítésének nyelvi feltételei. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2. évf. (2000) 1. sz. 85-98. p. – Újraközlés: Lanstyák István-Szabómihály Gizella Magyar nyelvtervezés Szlovákiában. Tanulmányok és dokumentumok. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 117-126. p.

Mayer Judit 1990. Anyanyelvi hibanapló. Pozsony-Bratislava, Madách.

Mayer Judit 2003. Magyarosan magyarul! Dunaszerdahely, Lilium Aurum.

Miko, Frantisek-Popovic, Anton 1978. Tvorba a recepcia. Estetická komunikácia a metako-munikácia. Bratislava, Tatran.

Popovic, Anton 1974. Teória metatextu. Nitra, KLKEM.

Satava, Leos 2001. Jazyk a identita etnickych mensin. Moznosti zachování a revitalizace. Praha, Cargo Publishers, s. r. o.

Szabómihály Gizella 1989. A szlovákból magyarra fordítás problémái Szlovákiában. Magyar Nyelvőr, 113. évf. 3. sz. 277-283. p.

Szabómihály Gizella 2002a. A kisebbségi nyelvhasználati törvény gyakorlati alkalmazása és a szlovák hivatalos (jogi-közigazgatási) szövegek magyarra fordításának kérdései. In: Lanstyák István-Simon Szabolcs (szerk.): Tanulmányok a kétnyelvűségről. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 169-200. p. /Mercurius Könyvek./

Szabómihály Gizella 2002b. A hivatali kétnyelvűség megteremtésének nyelvi vetületei. In: Lanstyák István-Szabómihály Gizella: Magyar nyelvtervezés Szlovákiában. Tanulmányok és dokumentumok. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 182-199. p. /Grammá Könyvek./

Tolcsvai Nagy Gábor 1998. A nyelvi norma. Budapest, Akadémiai Kiadó. /Nyelvtudományi Értekezések, 144./

Tolcsvai Nagy Gábor 2000. Nyelvi fogalmak kisszótára. Budapest, Korona Kiadó.

Zeman László 1981. Jegyzetek a szaknyelvi fordításról. Bertók I. (szerk.): A szlovák-magyar szak- és műfordítás kérdései. Bratislava, SPN, 76-125. p.

Zeman László 1993. Stílus és fordítás. Pozsony/Bratislava, Madách.

Zeman László 2002. Hagyomány és kontextus. In: A pozsonyi magyar tanszék múltja és jelene. A Comenius Egyetem magyar tanszékének 40 éve. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó-A Magyar Köztársaság Kulturális Intézete, 41-50. p. /Dialógus Könyvek./

Rövid URL
ID1120
Módosítás dátuma2016. június 9.

Mészáros András: Az eperjesi evangélikus kollégium a magyar művelődéstörténetben

„Metafizikai” hangütés: Ha valamely jelenség művelődéstörténeti jelentőségére vagyunk kíváncsiak, akkor a történetiség szempontjából fel kell tennünk a kérdést, vajon egyed; tettről vagy pedig kontinuális működésről...
Bővebben

Részletek

„Metafizikai” hangütés: Ha valamely jelenség művelődéstörténeti jelentőségére vagyunk kíváncsiak, akkor a történetiség szempontjából fel kell tennünk a kérdést, vajon egyed; tettről vagy pedig kontinuális működésről van-e szó. A kettő súlya összevethető, de a kifejtett hatás és annak lecsapódása már biztosan nem azonos. Az egyedi tettek kivételes jellegűek, és bár kapcsolódnak jelentős kulturális kezdeményezésekhez, hatáskörük kicsi marad. A folyamatos jelenlét az, ami leszivárog a köznapokba is, és hagyomány formájában meghatározza az eljövendő cselekvés- és reagenciamódozatokat.

Témánk szemszögéből azt a művelődéstörténeti tényt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az elmúlt évszázadokra visszatekintve civilizációs inkongruenciával kell számolnunk Magyarország és Nyugat-Európa között. Figyelemre méltó módon azonban ez a civilizációs egyenlőtlenség és egyidejűtlenség nem minden esetben társul kulturális inkongruenciával.

Az itt következő fejtegetés erre a két dilemmára keresi a választ az eperjesi evangélikus kollégium történetének bemutatása révén.

Társadalomtörténeti folytatás: Fel kell tehát tennünk az alapvető kérdést: milyen társadalmi intézmény biztosította múltban a kulturális lépéstartást a fejlettebb országokkal? A válasz viszonylag egyszerű: a Magyar Tudós Társaság megalakulásáig, de még azon túl is sokáig az iskolák. Tudva azonban, hogy a magyarországi iskolarendszer még a 19. században is túlnyomórészt felekezeti meghatározottságú, adott az a konkrét kulturális orientáció, amelyebből a kötődésből fakadt. Mindemellett figyelembe kell venni azokat a tanrendeket és állami tanterveket is, amelyek ugyancsak valamilyen kulturális és művelődési eszményhez kapcsolódva fogalmazódtak meg, és ezáltal sajátos kulturális modelleket hagyományoztak át. Ebből a szempontból (és sarkosan fogalmazva) három nagy korszakkal számolhatunk -amennyiben, természetesen, az eperjesi evangélikus kollégium magyar művelődéstörténeti szerepét 1918-cal lezártnak tekintjük: 1. A Ratio Educationis elfogadása előtti korszak, amikor lényegében egyetlen központi jellegű tanterv működik csak, mégpedig a jezsuiták programja, a Ratio Studiorum. A többi katolikus rend (a ferencesek, a pálosok stb.) iskolái is ehhez tartják magukat. A kivétel talán csak a piaristák általi oktatásban hangsúlyozott gyakorlati elv, de ennek a keretét is a katolikus szellemiség hatja át. A protestáns iskolák – az egyházi és helyi autonómia elvéből kiindulva – az adott iskolafenntartó elképzeléseihez idomultak, s ez ugyancsak felekezeti jelleget kölcsönzött az oktatásnak. És persze nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a Habsburg Birodalom területén belül a 18. században a türelmi rendeletig ezek az iskolák (az egyházukhoz hasonlóan) kemény korlátozásoknak voltak alávetve. 2. 1777 után belép erre a területre az állam, és a Ratio Educationis révén megpróbálja egységes keretekbe illeszteni az alap-, a közép- és a felsőfokú oktatást. Ez részben sikerül is neki, mert az állami (királyi-katolikus) intézmények elfogadják és érvényesítik rendelkezéseit, a protestáns iskolák és fenntartóik azonban autonómiájukra hivatkozva továbbra is saját programjaik szerint oktatnak. A szervezési formákat tekintve (pl. a királyi akadémiák és a protestáns líceumok hasonló struktúrája) ugyan alkalmazkodnak a Ratio elveihez, de ezeken belül saját eszmei hagyományaikat követik. 3. A szabadságharc bukása után, de főként a 19. század utolsó harmadával kezdődően aztán (főként szakmai-financiális okokból) az állami, a katolikus és a protestáns iskolák közötti különbségek kiegyenlítődnek, és ezek az intézmények bizonyos szempontból laicizálódnak.

* Elhangzott 2003. november 21-én a Comenius Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéke, a Fórum Kisebbségkutató Intézet és a Szlovákiai Magyar írók Társasága által szervezett Gymnasiologia. 75 éves Zeman László című szimpóziumon.

Az itt vázolt folyamat az egész Magyarországra jellemző, így az egykori Felső-Magyarországra is, amely utóbbi protestáns (értsd: evangélikus) iskoláinak jellege adja meg azt a keretet, amelyen belül az eperjesi evangélikus kollégium sajátosságai is megragadhatók lesznek.

Mi jellemezte a felső-magyarországi evangélikus iskolák kulturális tájékozódását? Ebben az esetben főként a pozsonyi, késmárki, lőcsei, eperjesi, részben pedig a Selmecbányái iskolára gondolunk, valamint azokra a gimnáziumokra (pl. Besztercebánya, Körmöcbánya), ahol az oktatásban bölcsészeti tárgyak is megjelentek. Ezek jelenléte ugyanis mindig magasabb szintre emelte az adott intézmény értékét.

Tudvalevő, hogy az evangélikus iskolarendszer Magyarországon szinte a reformáció terjedésével egy időben alakult ki. Korai történetét erősen befolyásolták a politikai események, főként az ellenreformáció, ezért ez a 18. század végéig nem folyamatos. Mivel azonban a peregrináció állandó és főként Nyugat-Európa (Németország) egyetemei felé irányuló, az éppen aktuális kulturális minták átvétele folyamatos. Az evangélikus iskolák kezdetben Melanchton oktatási rendszerét alkalmazták (pl. Leonard Stöckel a bártfai iskolában), majd Comenius szemlélete vált meghatározóvá. Később először a pietizmus (Bél Mátyás Besztercebányán és Pozsonyban), aztán a felvilágosodás racionalizmusának elvei hatották át a pedagógiai elképzeléseket.

A magyarországi evangélikus iskolák első közös tanterve a Schedius-féle „Syste-ma rei scholasticae evangelicorum aug. conf. in. Hungária” 1806-ból való, s a Ratio Educationishoz közeledve foglalkozik az ún. bölcseleti tanfolyam, vagyis a líceumok szervezésével, és kitér a teológiai és jogi tanulmányokra is. Ezt a tantervet 1837-ben revideálták. Az akkor kiadott tanterv már alsó és felső szintű oktatásról beszél. A felső szintbe sorolja a két-két éves bölcsészeti, jogi és teológiai képzést. Az 1840-es zayugróci határozat már kimondja, hogy a líceumi osztályokban a tanítás nyelve a magyar, de a római jog, a dogmatika és az exegézis latinul is oktatható.

A 19. század első feléről összegezve elmondható, hogy az evangélikus iskolák voltak azok az intézmények, amelyeken belül és amelyek révén a reformkor eszméi nagyon gyorsan meggyökereztek és terjedni kezdtek. Ennek több oka volt. Az egyik az volt, hogy az evangélikus iskolák által mindig is érvényesített autonómia elve részleges függetlenséget biztosított tanároknak és diákoknak egyaránt. Vagyis az állami beavatkozás közvetlenül kiszűrődött, ami adott esetben a Habsburg Birodalmon belüli magyar kezdeményezéseknek kedvezett. Ez nyilvánult meg abban is, hogy az evangélikus iskolák vezető szerepet töltöttek be az oktatás anyanyelvűsíté-sében, azaz magyarrá tételében. Ugyanakkor az evangélikus iskolákban folyamatosan és organikusan jelentek meg a felvilágosodás és a kantianizmus alapeszméi, ami viszont egyértelműen a modernizáció irányába mutatott. Ha máig alkalmazható a korabeli „korszellem”-fogalom, akkor nyugodtan elmondhatjuk, hogy a reformkor és az evangélikus iskolák szellemisége teljes párhuzamosságot mutatott.

Az utolsó önálló tanterv kidolgozásában a legnagyobb szerepet Böhm Károly játszotta, aki ugyan átvette az 1883-as állami tanterv bizonyos részeit, de oktatási elképzeléseit egy egységes filozófiai és pedagógiai eszmének rendelte alá, amelynek három alapelve a következő volt: eszmei önállóság, tudományosság, ideálok iránti lelkesedés.

Habár ezek után az evangélikus iskolák tantervei összeolvadtak az állami tantervvel, mindegyik intézmény esetében kimutatható az a sajátságos szellemi tájékozódás, amely a kanti filozófia magyarországi – elsősorban evangélikus iskolákban zajló – adaptációját jellemezte. Mégpedig az ismeretkritikáról az erkölcsfilozófiára való áttérést. Ami aztán oda vezetett, hogy ezeknek az iskoláknak a szellemiségét az eszmék és értékek irányában való tájékozódás fémjelezte.

Ha ezek után összefoglaljuk az evangélikus iskolák alapjellemzőit, akkor ezek a következőkben mutatkoznak meg: 1. A mindenkori nyugat-európai kulturális és művelődési minták átvétele. 2. A német kultúra erős hatása. Mindezeket árnyalták a protestáns művelődés alapeszméi: a személyiség szabadsága, a haladás elve, a hit, a nemzeti elves a tudományosság(vö. Szelényi Ödön: A protestáns pedagógia eszméje. Eperjes, 1908).

Mindezek az általános jellemzők kimutathatók az eperjesi kollégium működésében is. Lássuk hát most ennek az intézménynek a történetét és művelődéstörténeti szerepét!

Az eperjesi evangélikus kollégium, amelyet – az összes többi magyarországi evangélikus intézménytől, a pozsonyitól, a sopronitól, a késmárkitól és a lőcseitől eltérően – nem líceumnak, hanem kollégiumnak neveztek, habár ez az elnevezés a református intézményeket jellemezte.

Az intézmény 1531-től létezett városi iskolaként. A kiugrás a 17. század végén jött el: az 1667/1668-as tanévben „certum Collegium”-ként indult, ahol a hetedik osztály a logikusoké, a nyolcadik a gyakorlati bölcsészeké, a kilencedik a fizikusoké és metafizikusoké, a tizedik pedig a teológusoké lett volna. Ebben a formájában azonban az iskola csak néhány évig működött. Ekkor az iskolát bezáratták, a tanari kar pedig szétszóródott. 1682 és 1687 között ismét folyt oktatás Ladiver Illés és Schwartz János vezetésével, majd Caraffa eperjesi vértörvényszéke után 18 évig szünetelt, és csak 1705-től oktattak benne újra. 1711-ben a jezsuiták elfoglalták a kollégiumot, ami ezután csak külvárosi iskolaként működött 1785-ig. Ekkor az evangélikusok visszatértek az oktatásba. 1804-től kerületi kollégiumként, 1886-tól pedig négy intézményből – főgimnáziumból, jogakadémiából, teológiai karból és tanítóképzőből – álló intézményként működött egészen 1918-ig. Az első világháború és Trianon után a jogakadémiát áthelyezték Miskolcra, a teológia oktatása megszűnt, és az intézmény gimnáziumként működött tovább. Az 1926/1927-es tanévtől végérvényesen szlovák tannyelvűvé vált, de továbbra is az evangélikus egyház ellenőrzése alatt. Érdekes adaléka ennek a kornak, hogy a gimnázium szlovák nyelvű évkönyvei még ekkor is „tanintézetünk folytatólagos szabadságon lévő igazgatójaként” említik Gömöry János nevét, aki pedig már nem is lakik Eperjesen.

Ha most visszatérünk dolgozatunk elejének metafizikai hangütéséhez, és újból feltesszük a kérdést, vajon egyedi, időleges vagy kontinuális befolyása volt-e az eperjesi kollégiumnak a magyar művelődéstörténetre, akkor a válaszunk: is-is. Időleges, de fontos volt az a hatás, amelyet az iskola indulása kifejtett, hiszen olyan tanárok jelentek meg az iskolában, akik a korabeli tudományosságot képviselték magas szinten. Sámuel Pomarius, a kollégium első rektora, teológus, Eperjesről való távozása után Wittenbergben volt egyetemi tanár. Bayer János filozófus már wittenbergi diák korában szembeszállt a korabeli protestáns skolasztikával, és Bacon, valamint Comenius eszméit vállalta fel. Czabán Izsák Gassendire és Sennertre támaszkodva válik az atomizmus képviselőjévé. Az ő jelenlétük Eperjesen ugyan rövid ideig tartó, de szinte előre jelzi azt az utat, amelyet a kollégium majd később fog befutni. Ugyanakkor arról is tanúskodik, hogy az evangélikus iskolák – ha erre lehetőséget kapnak – a tudományosság követelményének mindig eleget tesznek. Vagyis az eperjesi kollégium már a kezdetekkor a modernizáció képviselője volt. Ez az első felvillanás Apáczai Csere János kezdeményezésére emlékeztet, aki református környezetben tizenöt évvel korábban Descartes filozófiáját terjeszti magyar nyelven, és akiről ugyancsak több mint száz éven keresztül hallgatnak. Ebben a korban egyedül a jezsuita iskolák esetében beszélhetünk kontinuitásról, mivelhogy csupán a jezsuiták mögött áll hatalom is.

Kontinuális fejlődés az eperjesi kollégiumban a 18. század végén indul be. Akkor, amikor a protestantizmus a katolicizmussal egyenrangú vallásként jelenik meg a Habsburg Birodalom és Magyarország területén. Ekkor tudja az evangélikus iskolarendszer kamatoztatni a peregrinációkban rejlő szellemi tőkét, a nyugat-európai eszmék importját. Ennek az importnak a legjelentősebb hozadéka Kant filozófiájának az átvétele és adaptációja. Az evangélikus iskolák ezt a reformátusokkal egy időben teszik meg, de míg a reformátusoknál rövid vita után betiltják a kanti gondolatok terjesztését, az evangélikus tanárok nagyobb korlátozások nélkül terjesztik ezt a rendszert. Az eperjesi kollégium az az iskola, ahol a legtisztább formájában valósult meg az eredeti kanti ismeretkritika erkölcsfilozófiába való átváltása, megalapozva ezzel azt a száz évnyi fejlődést, amely az eszmék fontosságára és az értékekre hivatkozva a 19. század végén megalkotja az első eredeti magyar filozófiai rendszert, az axiológiát. Ennek a fejlődésnek a legfontosabb személyisége Vandrák András, aki több mint ötven éven át volt a kollégium tanára, és akinek a Fries-féle bölcseletre alapozott tankönyveiből tanult a 19. század közepén szinte minden evangélikus diák Magyarországon. Az ő gondolkodása jelenti az átmenetet a neokan-tianizmus értékelméleti orientáltságú irányzata felé, amely a következő században is meghatározta a magyar protestáns eszméket. Vandrák mellett azonban meg kell említenünk azokat a tanárokat is, akik ugyancsak szerves részei a magyar filozófia történetének. Elsősorban Carlowszky Jánost és fiát, Zsigmondot. Az utóbbi például méltán elhíresült logika-tankönyvében elsőként foglalkozik a magyarországi logika történetével is. Greguss Mihályt, aki Eperjesen és Pozsonyban oktatott, és aki Magyarországon elsőként kezdte magyarul előadni a bölcseleti tantárgyakat, és akiről maga Kossuth Lajos emlékezett meg a leghálásabb hangon. Szlávik Mátyást, aki filozófiatörténészként és teológusként is a századforduló egyik jelentős személyisége. Végezetül, de nem utolsósorban pedig Serédi Lajost, aki egyedüliként nem a kantiánus, hanem a pozitivista filozófia követője, és aki a magyarországi bölcselet történetének egyik legjobb korabeli ismerője.

Az eperjesi kollégiumnak nemcsak a filozófiatanárai, hanem a jogot és teológiát oktató tudósai is jelentősek voltak. Gondoljunk csak a jogászok közül Csupka Andrásra, Schulek Gusztávra, Horváth Ödönre, Vécsey Tamásra, Ereky Istvánra vagy pedig az iskolában csak nagyon rövid ideig működő Moór Gyulára. A teológiai karon olyan oktatók neveivel találkozunk, mint a már említett Vandrák és Szlávik, továbbá Munyai Antal Lajos (akinek a névjegye szintén ott van az 1841-es zayugróci találkozó tantervet kidolgozó személyiségeinek aláírásai között), Tillisch János, Hlavácsek Mihály, Csengey Gusztáv, Hörk József (az eperjesi kollégium történetének megíró-ja). De például az eperjesi teológiai karról kerültek ki a 20. századi szlovák értelmiség olyan meghatározó alakjai is, mint Ján Lajciak, Dusán Fajnor, Koloman Bansel, Ján Jamnicky, Martin Martincek, Július Krcméry, Július Botto, Ján Vansa stb. Mindez arra utal, hogy az eperjesi iskola művelődéstörténeti jelentősége sokkal nagyobb hatókörű, mint az általában ismeretes és elfogadott, hiszen nemcsak a magyar, hanem a szlovák, a német és a szerb kultúrában is kimutatható a hatása.

Az iskola természettudósainak sorából álljon itt legalább Hazslinszky Frigyes botanikus neve, a történészek közül Gömöry Jánosé, a klasszika-filológusok közül pedig Ludmann Ottóé.

A reformkor idején a protestáns iskolákban irodalmi diáktársaságok alapultak. Ezekben nemcsak önképzőköri, hanem nagyon gyakran politikai tevékenység is folyt. Nem volt ez másképpen Eperjesen sem. Előfordult az is, hogy a diákok – radikálisabbak lévén tanáraiknál – kétségbe vonták a felügyelő tanár kompetenciáit és elkötelezettségét. Ez azonban nem gátolta őket abban, hogy például a szabadságharc alatt tanárok és diákok közösen ragadjanak fegyvert. Művelődéstörténeti szempontból azonban az a fontos, hogy a kollégiumban és a diáktársaságban élő szellemiséget kik és hogyan terjesztették az iskola falain túl is. Kossuth neve már szóba került, aki azt jegyezte fel tanárjáról és szállásadójáról, Greguss Mihályról, hogy otthon olyan témák is szóba kerültek közöttük, amelyekre az oktatásban a tanár politikai okokból nem térhetett ki. Az alábbi felsorolásból kiderül, hogy a reformkorban Eperjesen tanuló diákok közül került ki a 19. századi magyar történelem sok meghatározó alakja, vagyis hogy az iskola hatóköre sokszorosan túlnőtte egy regionális intézmény („kerületi kollégium”) határait. Lássuk hát a neveket: Irányi Dániel, Bánó József, Duka Tivadar, Greguss Ágoston és Gyula, Haan Lajos, Henszlmann lmre, Kerényi Frigyes, Lisznyai Kálmán, Pulszky Ferenc, Sárosi Gyula, Vahot Imre, Vachott Sándor stb.

Összegzésként: Az eperjesi evangélikus kollégium az öt legjelentősebb magyarországi evangélikus iskola (Sopron, Pozsony, Késmárk, Lőcse, Eperjes) között a három legfontosabb egyike. Mint ilyen, nemcsak Felső-Magyarország, hanem egész Magyarország tekintetében is figyelemre méltó intézmény. Ha csupán művelődéstörténeti jelentőségét akarjuk méltatni, akkor – egész történetét tekintve – a következő három mozzanatot emelhetjük ki:

1.  Kezdettől fogva támogatta, adaptálta és terjesztette az aktuális tudományosságot. Ez nemcsak azt jelentette, hogy tanárai jól felkészült szakemberek voltak, és a tudást a maga értékének megfelelően kezelték, hanem azt is, hogy lehetőségeik szerint igyekezték kettéválasztani a tudományosságot és az aktuálpolitikai mozzanatokat. Vagyis az iskola a modernizáció szakterületekre bontó funkcióját valósította meg.

2.  Helyzeti adottságából kifolyólag, de vállalva is ezt a meghatározottságot, a kollégium multikulturális intézmény volt. A protestáns művelődésben foglalt „nemzeti” elvet a kanti filozófia értékközpontú gondolkodásába emelte, miáltal a „van” és a „kell” világa kiegyensúlyozott viszonyba került egymással.

3.  Mindebből az következett, hogy – kis kivételektől eltekintve – a kollégium a tolerancia példaképévé vált.

Ha „csupán ennyivel” járult hozzá az eperjesi kollégium a magyar művelődéstörténethez, akkor azt kell mondanunk, hogy ez bizony nem kis tett volt.

Rövid URL
ID1117
Módosítás dátuma2016. június 9.

Fazekas József: Zeman László a tudós és tanár

Zeman László 1928. november 7-én született Eperjesen. Szülővárosában járt iskolába, a Sárosban akkor egyetlen magyar tanítási nyelvű evangélikus elemibe, s folytatta tanulmányait a kollégiumi, majd...
Bővebben

Részletek

Zeman László 1928. november 7-én született Eperjesen. Szülővárosában járt iskolába, a Sárosban akkor egyetlen magyar tanítási nyelvű evangélikus elemibe, s folytatta tanulmányait a kollégiumi, majd az ennek utódjaként számon tartott gimnáziumban, amelyben a háború végén, némi kihagyással, 1948-ban érettségizett. Ugyanebben az évben, tehát 1948-ban a pozsonyi Comenius Egyetem Természettudományi Karán természetrajz-filozófia szakra iratkozott be. A harmadik évfolyamtól lehetőség nyílt a szakosodásra, s ekkor a biológiai stúdiumokra tért át, de 1953-ban az eredeti szakpárosítású tanári oklevelet is megszerezte. Már mint negyedéves egyetemi hallgató (1952) a pozsonyi magyar tanítási nyelvű pedagógiai gimnáziumban oktatott, 1953-tól 1958-ig pedig tanársegédként és adjunktusként a pozsonyi Pedagógiai Főiskola biológiai tanszékén látta el a magyar tagozaton az oktatást. Közben 1955-ben a Főiskolán képesítést nyert magyar nyelvből és irodalomból, s 1956-ban egyúttal fonetikát adott elő a magyar tanszéken. Mivel küszöbön állt a főiskola Nyitrára történő helyezése, 1958-ban a kassai magyar tanítási nyelvű gimnáziumban vállalta az oktatást, az 1960/1961-es tanévben igazgatóhelyettesként. Visszatérve Pozsonyba, 1961-ben a Duna utcai magyar tanítási nyelvű gimnáziumban működött két évig. 1962 végén pályázat útján a Comenius Egyetem Bölcsészettudományi Kara magyar tanszékének adjunktusa lett. A prágai Károly Egyetem finnugor szakán Vladimír Skalickánál doktorált 1971-ben. 1989-ben vonult nyugalomba.

Az egyetemen főképp nyelv- és irodalomtudományi tárgyakat adott elő, s vezette a megfelelő szemináriumokat és gyakorlatokat (fonetika, stilisztika, általános nyelvészet, lektori gyakorlat, stilisztikai gyakorlat, fordítói szeminárium, irodalomelmélet, mindkét szakág didaktikája, szakdolgozók vezetése), valamint a záróvizsgabizottság és a doktorivizsga-bizottság tagja volt, az utóbbinak vizsgáztatója.

* Elhangzott 2003. november 21-én a Comenius Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéke, a Fórum Kisebbségkutató Intézet és a Szlovákiai Magyar írók Társasága által szervezett Gymnasiologia. 75 éves Zeman László című szimpóziumon. Ezek a tömör életrajzi adatok legfeljebb Zeman László sokoldalúságáról, kettős – természettudományi és humán – képzettségéről tanúskodnak s arról, hogy egyetemi oktatói munkája szinte egy egész tanszék munkáját felölelte. Ezenkívül még az sejlik fel áttételesen belőlük, hogy újabb és újabb stúdiumai egyfajta kihívást jelenthettek számára az egyetemesség-igénynek megfelelés kényszerével.

Tudományos munkásságának főbb területeit, oktatói tevékenységének akciórádiuszát publikált műveiből, tanulmányaiból, illetve egyetemi előadásaiból rekonstruálhatjuk. Ennek kapcsán feltétlenül meg kell említenünk azt az oktatás helyzetét eleve meghatározó tényt, hogy a két világháború között nem létezett szlovákiai magyar egyetemi oktatás – az 1925-ben létrehozott losonci református teológiát leszámítva -, s a magyar nyelv és irodalom oktatását a pozsonyi egyetemen 1923-1945 között csupán igen nagy jóindulattal lehetett egyeteminek nevezni, hiszen azt nem önálló tanszék, hanem csupán szeminárium keretében egy vagy két szlovák (vagy cseh) nemzetiségű vendégoktató biztosította, részben szlovák nyelven. Az 1953-ban Pozsonyban létrehozott Pedagógiai Főiskola 1959-ben megszűnt (helyét a nyitrai pedagógiai kar vette át), s Pozsonyban létrejött a magyar tanszék. Tulajdonképpen erre az éppen formálódó magyar tanszékre került 1962-ben Zeman László. Az általa oktatott tárgyak száma egyre bővült, s ez a szükség szülte helyzet erénnyé változott azzal, hogy tulajdonképpen az ő kezében „futottak össze” az irodalom- és nyelvtudomány oktatásának szálai, ő lett az, aki tudományos igénnyel rendszerezte, korrigálta és bővítette a diákok megszerzett ismereteit.

Tudományos munkásságának és ezzel párhuzamosan oktatói tevékenységének korszakos jelentőségét csak akkor érthetjük meg igazán, ha azt a magyar nyelv- és irodalomtudomány akkori fő irányvonalával vetjük össze. A hagyományos (vagy klasszikus) nyelvészet kapcsolata a modern irányzatokkal az ötvenes évektől kezdődően – főképp az ideológiai hatások gyengülésével -jelentős változáson ment át, s megkezdődött a máig tartó „békés egymás mellett élésük”. A modern irányzatok ugyan ösztönzőleg hatottak a hagyományos alapozású fonetikai és fonológiai, szemantikai, morfológiai, szintaktikai, szövegnyelvészeti és nyelvtipológiai kutatásokra, ám nyilvánvalóvá vált, hogy az elsődlegesen diakronikus beállítottságú hagyományos nyelvészet képtelen a nyelv történetileg adott formáit a múlttól elvonatkoztatva egyidejű elemek rendszereként a maguk funkcióiban vizsgálni. Ennek következtében a belőlük kiinduló hagyományos nyelvtanok nem tudták feltárni a nyelvi megformálás, kreativitás szabályait, adósak maradtak a nyelvhasználat és a kommunikációs tevékenységformák összefüggéseinek leírásával, s ezért a rájuk épülő anyanyelvi és idegen nyelvi oktatás sem volt igazán hatékony.

Ezzel szemben Zeman László munkásságának és ezzel párhuzamosan oktatói tevékenységének magvát és kiindulópontját a Saussure nyomán kibontakozó ún. strukturális nyelvészet egyes irányzatai, jelesül a prágai iskola, azaz a funkcionális nyelvészet, a Hjelmslev nevéhez fűződő koppenhágai vagy glosszematikus iskola, az amerikai Bloomfield által kidolgozott leíró vagy deszkriptív nyelvészet legfőbb eredményei, a Chomsky nevével fémjelzett generatív nyelvelmélet alkalmazása képezi, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Ő az a magyar nyelvész, aki kezdettől fogva a modern nyelvészeti irányzatok vonzásában él, s vizsgálódásai során ezen iskolák eredményeit hasznosítja. Ebben nyilvánvalóan kedvező külső körülményeket jelentett számára, hogy a szlovák nyelvtudomány hosszú évtizedeken keresztül a cseh nyelvtudománnyal szorosan együttműködve fejlődött, s benne a prágai iskola főbb eredményei a kutatás kiindulási pontjait alkották. (Maga Jan Mukarovsky 1931-1937 között a pozsonyi egyetemen is előadott, s 1934-ben ugyancsak Pozsonyban nevezték ki egyetemi tanárrá. Josef Körinek szintén Pozsonyban oktatott 1935-1945 között.)

Zeman Lászlónál a prágai iskola hatása jól érzékelhető a Magyar nyelv leíró nyelvtana c. egyetemi tankönyv általa 1968-ban írt Fonetika című fejezetében; ennek középpontját a Trubeckoj által megfogalmazott s Jakobson által tovább finomított elmélet képezi, mely szerint a fonológiai leírás középpontjában Saussure nyomán az ún. disztinktív vagy megkülönböztető jegyek alapján megállapított fonológiai oppozíció fogalma áll, s ugyancsak Trubeckoj felfogása alapján különíti el egymástól a háromféle (privatív, graduális, ekvipolens) oppozíciót, s alkalmazza a magyar anyagra, s nem hagyja ki az utalást a hangzók formánsszerkezetére.

Stilisztikai munkásságának kiindulópontját ugyancsak a prágai iskola jelenti, amely egyrészt koherens nyelvészeti és irodalomelméleti-esztétikai rendszert alakított ki, központi fogalmával, a funkcionális stílussal, s például az irodalmi művet saját belső fejlődése, törvényei és a külső, társadalmi impulzusok metszéspontjába helyezi el, másrészt a formális elemzéstől továbblép a jelentés elemzése felé. Mindez kiegészülve a későbbi nyelv- és irodalomtudomány, köztük a Frantisek Miko neve által fémjelzett ún. nyitrai iskola eredményeivel (a struktúra, a hierarchia, a strukturális oppozíciók, az esztétikai funkció és norma, az aktualizálás, a funkcionális stilisztikai kategóriák stb. kutatásával, hogy csak a legfontosabbakat említsem), az irodalmi mű leírásának olyan modelljét nyújtja, amely ösztönzőleg hat a további kutatásokra. Ugyanakkor Frantisek Miko Az epikától a líráig c. kötetének fordítójaként Zeman Lászlót joggal tarthatjuk a funkcionális stilisztika magyar nyelvű fogalom-, illetve terminológiai-nevezéktani rendszer egyik megalapozójának. Mindez nála kiegészül a szlovák-magyar szak- és műfordítás elméleti-gyakorlati kérdéseinek vizsgálatával, valamint a szlovák-magyar összevető nyelvvizsgálattal mint a sajátos (kisebbségi) helyzetünkből adódó feladat kényszerű, mert mások által el nem végezhető feladat felvállalásával.

A nyelvoktatással kapcsolatban úgy véli, hogy az idegen nyelvek didaktikájában a generatív-transzformációs nyelvi modell alkalmazásának eredményeként történt némi előrelépés, de az anyanyelv oktatásának elmélete terén nem. Az egyik tanulmányában felvázolt nyelvoktatási koncepciójában a tanulók nyelvi-kommunikatív készségének növelését és a beszédművelés szükségességét hangsúlyozza mint elérendő célt. Ezt a stílustannal szervesen párosuló, jelentéstani megalapozottságú mondattan révén véli megvalósíthatónak, miközben a mondattanból elindulhatunk a szöveg felé is. A mondat- és szövegközpontúság által pedig meg lehet teremteni a nyelvtan és a fogalmazás-szerkesztés (azaz a stílustan, a szövegek befogadása és képzése) közötti szerves kapcsolatot. A mondat szervező központjaként az igealakra támaszkodik. A mondat nem más, mint az igealaknak és bővítményeinek együttese. Ilyformán a nyelvtan tengelyében az általános (jelentéstani és szintaktikai) értelemben vett igevonzatok fejezetének kell állnia.

Mindezeket nyelv- és grammatikateóriává formálva tárgyalja a Tesniére által kidolgozott ún. valenciaelmélet. Tesniére az igét teszi meg a mondat irányító központjának (hiszen abban az alany, a tárgy vagy némely határozói bővítmény már adva van, függetlenül mondatbeli kitételüktől, Ml. attól, kényszerűek-e vagy hiányozhatnak), követi az általa meghatározott függőségi viszonyokat, azt, ahogy az ige kiosztja a résztvevőknek (vagyis aktánsoknak, azaz az alanynak, tárgynak, részeshatározónak) a történésben-folyamatban a „szerepeket”. Az ún. függőségi nyelvtanra épülő mondattani tipológia nemcsak a nyelvtudományban, hanem mind az anyanyelv, mind az idegen nyelvek oktatásában bizonyos hagyománnyá fejlődött. Ez tudniillik olyan osztályozó és mondatképző eljárást jelent, amely lehetővé teszi az egyszerű, elemibb nyelvszerkezetekre és elsajátításukra támaszkodva variálásukat és össze-fűzésüket, összetettebb mondatok képzését. A módszer az 1960-as évektől alkalmazott generatív-transzformációs nyelvi modellel kölcsönösen átképezhető viszonyban van. Ezzel kapcsolatban Zeman kiemeli Eugen Paulinynak az ige intenciójáról kifejtett nézetét (amelyre egyébként a szlovák akadémiai nyelvtan igei típustana épül), s az ekképpen definiált igejelentésből levezethető mondatformák-mondatminták koncepcióját, valamint mások (mint pl. H. Molnár Ilona, Havas Ferenc) vonzattal kapcsolatos dolgozatainak fontosságát egy modern anyanyelv-oktatási koncepció kidolgozásának szempontjából.

Itt nincs sem mód, sem idő arra, hogy részletesebben felvázoljuk Zeman László nyelv- és irodalomtudományi és az ezzel párosuló nyelvoktatási koncepcióját. A mintegy címszavakban felvázolt kutatási bázis azonban egyértelműen arról tanúskodik, hogy személyében egy kitűnően felkészült, az adott tudományterületeket jól ismerő és azok eredményeit aktív módon továbbfejlesztve alkalmazó tudósról van szó, aki ha szerencsésebb csillagzat alatt születik, minden bizonnyal iskolateremtővé növi ki magát. Hogy most, születésnapján, Zeman Lászlóról, nem pedig a Zeman-iskola megalapítójáról beszélünk, nyilván sok oka van. Ezek egyike a pozsonyi egyetem magyar tanszékének sajátos helyzete, az, hogy annak tanáraként az évek során hét-nyolc tárgyat is kénytelen volt oktatni, s ez a vállalása jelentős energiákat vont el a kutatótól. A tanszék a hatvanas évek végén nem élt a kor adta kedvező lehetőségekből fakadó bővítéssel (mellyel akkoriban az egyetem bölcsészkarán nagyon sok tanszéken éltek), hogy ún. kabinetet hozzon létre a tanszék mellett, ahol önálló kutatói státusú nyelvészek – akár Zeman László vezetésével – a modern cseh, szlovák és külföldi nyelv- és irodalomtudomány eredményeire támaszkodva egy korszerű, a hagyományos vagy klasszikus nyelvészeten, illetve irodalomtudományon (egyebek közt stilisztikán) túllépő koncepciót vázoljanak fel annak minden, az oktatásra is vonatkozó következményével együtt.

Nyelv- és irodalomtudományi szemléletével nem korrespondeált a magyar tanítási nyelvű általános és középiskolák tanterve sem, amely leginkább az azonosító-osz-tályozó, a nyelvi anyagot érintőlegesen, informatív jelleggel bemutató oktatást pártolta, az oktatási kérdésekben legilletékesebb szervnek, a Pedagógiai Kutatóintézetnek pedig – hogy finoman fogalmazzak – nagyon kevés affinitása volt a nagyon is akut nyelv- és irodalomoktatási kérdések iránt. így Zeman László a szlovákiai magyar közegben szinte egyedül maradt a maga felfogásával, melyet mindenekelőtt tanítványainak fejtett ki egyetemi előadásai, szemináriumai és gyakorlatai során, illetve tanulmányaiban publikálta. Hogy ebből egykori tanítványai mennyit hasznosítottak vagy hasznosíthattak munkájukban a tanári katedrán vagy valamelyik szerkesztőségben, azt csak az érintettek tudják megmondani. Én mindenesetre szerkesztői pályafutásom során leginkább a Zeman tanár úr által megszerzett ismeretekre támaszkodhattam, hiszen kiadói szerkesztőként a benyújtott kéziratok elbírálása során szinte naponta kellett állást foglalnom azok minőségét illetően, ami – tudatosítván, hogy mögöttük érző emberek, szerzők állnak – nem kis szakmai felelősséggel járt. A jövőben a szlovákiai magyar tanítási nyelvű általános iskolák és középiskolák magyar nyelv és irodalom tantervének elkerülhetetlen felülvizsgálatát, megújítását, az új tankönyvek megírásával kapcsolatos módszertani kérdések megvitatását egyenesen elképzelhetetlennek tartom Zeman László és az ő szemléletét leginkább kiaknázó tanítványainak tanácsai, aktív közreműködése nélkül.

„Zeman tanár úr ablakából messzire látni: otthonos a magyar, a szlovák, a cseh tudományosságban és az azokon túliakban is… De a >>sugárzó központ<<, ahonnan ilyen messzire tekintget, kezdettől mindvégig szülővárosa, Eperjes, a „háromnyelvű város<<, ahonnan gyökerestül sem lehetne őt kitépni. Igen, Eperjes, és persze tágabban az a keleti (vagy északkeleti) szűkebb pátria, amelyben benne foglaltatik Kassa és a Tátra, Sáros és Szepes: ezeknek tanúja és tudója, enyésző szellemüknek borongó krónikása. Pótolhatatlan színe szellemi életünknek, ha úgy tetszik: Kassától Prágáig.” így jellemezte 1996-ban Zeman Lászlót a barát, a pályatárs, az Eperjeshez közeli Kassa szülöttje, a tavaly elhunyt Rákos Péter. A „Tarca-parti Athénnak” is nevezett Eperjes mindenkor Magyarország egyik leghíresebb iskolavárosa volt. Az 1667-ben alapított Kollégiuma a későbbiekben főgimnáziumot, jogakadémiát, evangélikus teológiai akadémiát és tanítóképzőt foglalt magában. Külön ki kell emelnünk az egykor háromnyelvű (magyar, német, szlovák) város Kollégiuma eszmei tengelyében álló tudományosságigényt és humanista örökséget, melynek jegyében mindenkor a nemzeti-nemzetiségi és vallási tolerancia letéteményesének bizonyult. (A többnyelvűség elsősorban a szabad királyi városokra és a bányavárosokra volt a jellemző.) 1711-ig a német lakosság volt többségben Eperjesen, a 18. század második felétől azonban már a szlovák. A szlovákság számának emelkedéséhez jelentősen hozzájárult a Habsburg-ellenes felkelés leverése, amelyet elsősorban a protestáns magyar és a német lakosság sínylett meg, de az 1696. és 1710. évi pestis is jelentős emberáldozatot követelt. 1781-ben a városban jurátuskodó Kazinczy Ferenc így jellemzi a várost: „Eperjest az is nevezetessé teszi, hogy a tanulók mindig deákul beszélnek, az uraságok magyarul, a polgárság németül, és tótul mindenki.” Az Eperjesen jogot tanuló, ám később földrajztudóssá lett Hunfalvy János az 1850-es években így ír: „Eperjes lakossága nagyon kevert, a köznép tótajkú, a felsőbb osztálybeliek is tótul, németül és magyarul beszélnek; tisztán magyarul vagy németül beszélő ember aránylag kevés van.” Az 1891-es népszámlálás Eperjesen 5573 szlovák, 2670 magyar és 1786 német nemzetiségű lakost mutatott ki, az 1910-es pedig 7969 magyart, 6494 szlovákot és 1404 németet. Az 1918-as államfordulatot követően a város fokozatosan elszlovákosodott.

Zeman László most megjelent könyve, a Gymnasiologia, amely alcíme szerint Az eperjesi Kollégium és áthagyományozódásai, egyrészt az egykori alma maternek kíván emléket állítani. Annak a Kollégiumnak, melynek tanárai között olyan jelentős személyiségek voltak, mint Ludmann Ottó, Wallentínyi Samu, Schöpflin Géza, Vand-rák András, Hazslinszky Frigyes, Greguss Mihály, Szlávik Mátyás, Maiéter István, Flórián Károly, valamint Berzeviczy Albert, aki később, 1905-1936 között az MTA elnöke volt. Az 1816/17, 1817/18 és 1818/19-es tanévben a főiskolai jellegűvé fejlődő kollégium diákja volt Kossuth Lajos is. Eperjesen született és lakott 1849-ig Kerényi Frigyes, 1837-1838-ban itt volt ülnök Eötvös József, aki itt kezdte írni A karthausi c. regényét. 1845 áprilisában Petőfi meglátogatta Eperjesen Kerenyit és az ott nevelősködő Tompa Mihályt (e látogatás nevezetes emléke az ún. költői verseny). Dessewffy Arisztid, a későbbi aradi vértanúk egyike is a kollégiumi diákok, majd tisztségviselők közé tartozott. A város szülötte volt többek közt Korabinszky János Mátyás földrajzi író, térképész, Bercsényi László francia marsall, a Rákócziszabadságharc résztvevője, Pulszky Ferenc régész, publicista és Maiéter Pál, az 1956-os második Nagy Imre-kormány kivégzett minisztere.

Eperjes városa és Kollégiuma a második világháború után kikerült a magyarországi kutatók látóköréből. Gömöry Jánosnak az 1933-ban írt rövid monográfiája s annak későbbi változata a Szlovenszkói városképekben, valamint Fabiny Tibor egyháztörténeti, Frenyó Lajos hely-és egyháztörténeti, illetve Sziklay László szlovák vonatkozású dolgozatai tartották fenn csupán a folytonosságot. Ezzel szemben a szlovák kutatók már évtizedek óta „felfedezték” a város és a Kollégium jelentőségét, amelyet természetszerűleg elsősorban a szlovák művelődéstörténet vonatkozásában követnek. A tárgykör ma már Grant-programként iktatott, és európai viszonyla-túvá vált. A régió múltjának feltárásában, a történelemkutatásban, a Kollégium témakörét sem mellőzve, számottevőek Kónya Péter ez irányú monográfiái. Zeman László most megjelent kötete e tekintetben akár felhívásként is értelmezhető, hogy ez ügyben nekünk is lépnünk kell: újra a figyelem középpontjába kell állítani a magyarság számára Eperjest, az eperjesi Kollégium örökségét.

Zeman László 75 éves. Munkásságáért 2000-ben a Magyar Köztársaság elnöke, Göncz Árpád elnöki aranyéremmel tüntette ki, 2001-ben a már említett Miko-kötet fordításáért a Szlovák Irodalmi Alap Madách-diját nyerte el, az idén pedig közelgő születésnapja alkalmából a megmaradásáért küzdő Márai Sándor Alapítvány Huncík Péter magánadományából finanszírozott Nyitott Európáért-diját kapta meg. A Fórum Társadalomtudományi Szemle szerkesztőbizottságának tagjaként három éven keresztül segítette a lapot hasznos tanácsaival.

Ha tömören összegezzük életművét, akkor annak jellemzésére két szó a legalkalmasabb: az érték és a szolgálat. Munkásságának tengelyében a tudományos vagy irodalmi-esztétikai érték felmutatása állt, s erre az értékek iránt egyre érzéketlenebb korunkban már ma jóval nagyobb szükségünk van, mint a múltban volt, és ez a jövőben csak fokozódni fog. Zeman László évtizedeken át a nyelv- és irodalomtudomány és a szlovákiai magyar oktatásügy szolgálatában állt, tanárnemzedékek egész sorát nevelve fel. Szerényen, háttérben maradva, a széles nyilvánosság előtt ritkán megszólalva, de amikor megszólalt – szóban vagy írásban -, annak mindenkor súlya volt, a szakmabeliek körében legalábbis.

Éppen ezért születésnapja alkalmából azt kívánom, hogy még sokszor „megszólaljon”, hogy még sok könyvet és tanulmányt írjon mindnyájunk szellemi épülésére. Ehhez kívánok neki további jó egészséget.

 

Könyvek

Jakab István-Kazimírné Pesthy Mária-Zeman László: A magyar nyelv leíró nyelvtana [Hangtan. 5-47. p.; egyetemi jegyzet]. Bratislava, Slovenské pedagogické nakladatefstvo, 1964.

Jakab István-Kazimfrné Pesthy Mária-Zeman László: A magyar nyelv leíró nyelvtana [Leíró hangtan. 4-58. p.; egyetemi tankönyv]. Bratislava, Univerzita Komenského, 1968.

Stílus és fordítás. Pozsony/Bratislava, Madách, 1993.

Gymnasiologia. Az eperjesi Kollégium és áthagyományozódásai. Somorja-Dunaszerdahely, Fórum Kisebbségkutató Intézet-Lilium Aurum Könyvkiadó, 2003.

Főbb tanulmányok, cikkek

Radnóti Miklós. Irodalmi Szemle, 5. évf. (1964) 9. sz. 831-833. p.

Tantárgyelméleti kérdések a középiskolai irodalomtanításban. Szocialista Nevelés, 12. évf. (1967) 9. sz. 369-274. p. II. 11-12. sz. 338-346. p.

Nyelvi tallózás a Természet és Társadalom lapjain. Irodalmi Szemle, 12. évf. (1969) 6. sz. 551-554. p. (Kötetben: Jakab István [szerk.]: Hogy is mondjuk? Bratislava, Madách, 1976, 113-121. p.)

Egy fordításkötetről. Irodalmi Szemle, 12. évf. (1969) 3. sz. 228-234. p.

Adalék a mű- és szövegközpontúsághoz. Szocialista Nevelés, 14. évf. (1969) 8. sz. 140-146. p.

Modern költészet az oktatásban. Irodalmi Szemle, 13. évf. (1970) 7. sz. 609-618. p.

A természettudományi szókincs az elbeszélő és az alakok síkjának viszonylatában „A befejezetlen mondat”-ban. Magyar Nyelv, 69. évf. (1973) 3. sz. 325-340. p.

Adalék „A befejezetlen mondat” stílusvizsgálatához. In: Imre Samu-Szathmári István-Szűts László (szerk.): Jelentéstan és stilisztika. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1974, 674-679. p. /Nyelvtudományi Értekezések, 83./

Versfordítás, versértelmezés. Irodalmi Szemle, 19. évf. (1976) 1. sz. 49-53. p.

Príspevok ku konfrontacnému skúmaniu slovenskej a mad’arskej odbornej terminológie. In: Sima, Frantisek-Buzássyová, Klára (red.): Z konfrontácie madarciny a slovenciny – Tanulmányok az összevető szlovák-magyar nyelvtudomány köréből. Bratislava, Slovenské pedagogické nakladatel’stvo, 1977, 167-199. p.

A tudományos nyelvhasználat. Magyar Nyelv, 74. évf. (1978) 3. sz. 316-333. p.

Miko, Frantisek – Zeman, Ladislav: Zmysel básne a jeho realizácia v origináli a v preklade (Tri preklady Adyho básne). Slavica Slovaca, 14. évf. (1979) 175-191. p.

K problematike prekladu lyrizovanej prózy. In: Zborník Filozofickej fakulty Univerzity Komenského, Philologica, XXXI. évf. 1980. Bratislava, Slovenské pedagogické nakladatel’stvo, 1981, 163-182. p.

Egy fordításelméleti kötet magyar fordításban. Irodalmi Szemle, 24. évf. (1981) 10. sz. 958-959. p.

Jegyzetek a szaknyelvi fordításról. In: A szlovák-magyar szak- és műfordítás kérdései – Prob-lémy odborného a umeleckého prekladu zo slovenciny do madarciny. Bratislava, Slovenské pedagogické nakladatel’stvo, 1981, 76-125. p.

Bevezetés Frantisek Miko tanulmányához és fordítása – Érték és kommunikáció. Irodalmi Szemle, 27. évf. (1984) 1. sz. 69-76. p.

Megfeleltetések és korrespondenciák (Babits lírájának cseh és szlovák fordításairól). Irodalmi Szemle, 27. évf. (1984) 3. sz. 273-287. p.

Jegyzet a szaknyelvi nominalizáltságról. Irodalmi Szemle, 28. évf. (1985) 1. sz. 37-47. p.

46 Fazekas József

Zeman László-Ján Sabol: Adalék Ady lírája szlovák fordításai kérdésköréhez. In: Béládi Miklós et al. (szerk.): A magyar vers. Budapest, Nemzetközi Filológiai Társaság, 1985, 480-485. p.

Hang és jelentés. Magyar Nyelv, 81. évf. (1985) 1. sz. 42-63. p.

Sabol, Ján-Zeman László: Adalék Ady lírája szlovák fordításainak kérdésköréhez. Irodalmi Szemle, 29. évf. (1986) 7. sz. 654-662. p.

Sabol, Ján – Zeman, Ladislav: K otázke porovnávacej metriky a prekladu. In: Vilikovsky, Ján (red.): Preklad vcera a dnes. Bratislava, Slovenky spisovatef, 1986, 282-289. p.

Jegyzetek a szaknyelvi nominalizáltságról. In: Kiss Jenő-Szűts László (szerk.): A magyar nyelv rétegződése. A magyar nyelvészek 4. Nemzetközi kongresszusának előadásai, l-ll. köt. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1988, 1040-1053. p.

Nyelvtudomány és nyelvoktatás. Jegyzetek az anyanyelv oktatásához. Szocialista Nevelés, 34. évf. (1989) 8. sz. 234-250. p.

Újból az igevonzatról. Nevelés, 35. évf. (1990) 8. sz. 246-249. p.

A lírafordítás kérdésköréhez irodalmunkban. Irodalmi Szemle, 33. évf. (1990) 3. sz. 308-321. p.

A líra vonzatai (Frantisek Miko 70 éves). Irodalmi Szemle, 33. évf. (1990) 4. sz. 437-443. p.

Szempontok Márai Sándor prózájának stílusvizsgálatához. Irodalmi Szemle, 34. évf. (1991) 4. sz. 381-390. p.

Hagyomány és kontextus. In: Békési Imre et al. (szerk.): Régi és új peregrináció. Magyarok külföldön, külföldiek Magyarországon. A III. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszuson -Szeged, 1991. augusztus 12-16. – elhangzott előadások. III. köt. Budapest-Szeged, Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság-Scriptum Kft., 1993, 1484-1494. p.

Március Idusára. Prágai Magyar Tükör, 4. évf. (1996) 1-2. sz. 6-8. p.

Gymnasiologia. Kalligram, 5. évf. (1996) 2. sz. 2-15. p.

Az eperjesi Kollégium 330. évfordulója. Irodalmi Szemle, 40. évf. (1997) 10. sz. 67-74. p.

A szlovák toposzhoz a magyar irodalomban. In: Mészáros András (szerk): Eszmetörténeti és irodalomtörténeti hagyományok – Ideové a literárnohistorické tradície. Pozsony/Bratislava, Kalligram-A Magyar Köztársaság Kulturális Intézete, 1997, 43-46. p. /Dialógus Könyvek – Edícia Dialógy./

K Schöpflinovmu prekladu Hájnikovej zeny. In: Péter Kónya – Ján Matlovic (red.): Presovské evanjelické kolégium, jeho miesto a vyznam a kultúrnych dejinách strednej Európy. Presov, Biskupsky urad Vychodného distriktu ECAV Presov, 1997, 161-169. p. /Acta Collegii Evangelici Presoviensis, 1./

Ludmann Ottó. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 1. évf. (1999) 2. sz. 85-94. p.

Adalékok egy cserkészcsapat történetéhez. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2. évf. (2000) 3. sz. 91-104. p.

Kitekintés az összehasonlító irodalomtudományra. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 3. évf. (2001) 3. sz. 167-170. p.

Hagyomány és kontextus. Kalligram, 10. évf. (2001) 10-11. sz. 41-46. p.

Hagyomány és kontextus – Tradícia a kontext. In: A pozsonyi magyar tanszék múltja és jelene. A Comenius Egyetem magyar tanszékének 40 éve – Minulost a prítomnost Katedry madarského jazyka a literatúry. Styridsat rokov Katedry mdarského jazyka a literatúry Uni-verzity Komenského v Bratislave. Pozsony/Bratislava, Kalligram-A Magyar Köztársaság Kulturális Intézete, 2002, 41-50., 104-110. p. /Dialógus Könyvek- Edícia Dialógy./

Ismertetések

Egy tankönyv margójára. Szocialista Nevelés, 10. évf. (1964) 4. sz. 119-121. p. P Sgall et al.: Cesty moderníjazykovédy [A modern nyelvtudomány útjai]. Praha, Orbis, 1964, 193 p. Nyelvtudományi Közlemények, 70. köt. 2. sz. 1968, 480-485. p.

Zeman László a tudós és tanár 47

Halliday, M. A. K.-Mc Intosh, A.-Strevens, P.: The Linguistic Sciences and Languague Teach-ing. London, Longmans, 1964, 19652, 322 p. Szocialista Nevelés, 14. évf. (1969) 3. sz. 83-90. p.

Zsilka Tibor: A stílus hírértéke. Bratislava, Madách, 1973, 177. p. Irodalmi Szemle, 17. évf. (1974) 4. sz. 368-373. p.

Z konfrontácie mad’arciny a slovenciny. -Tanulmányok a magyar-szlovák összevető nyelwizs-gálat köréből. Sima Ferenc-Buzássyová, Klára (szerk.). Bratislava, Slovenské pedago-gické nakladatel’stvo, 1977, 271 p. Hungarológiai Értesítő, 3. évf. (1981) 3-4. sz. 169-170. p.

Gyalui Torda Zsigmond élete és munkássága. Magyar Könyvszemle, 99. évf. (1983) 1. sz. 102-110. p.

Egy fejezet a hazai humanizmus filológiai vizsgálatából. Okál, M.: La vie et l’oeuvre de Sigis-mond Gélous Torda. In: Zborník Filozofickej fakulty Univerzity Komenského, Graecolati-na et Orientalia. Rocník VI. (1974) 105-155. p. Irodalmi Szemle, 26. évf. (1983) 3. sz. 222-231. p.

Kosztolányi Dezső: Blazená smutná písen. [Boldog, szomorú dal.] Válogatta Rákos Péter. A fordítás Václav Danék munkája, Evzen Gál utószavával. Praha, Odeon, 1985, 202 p. Hungarológiai Értesítő, 9. évf. (1987) 3-4. sz. 82. p.

Könyvekről. Irodalmi Szemle, 35. évf. (1992) 5. sz. 544-550. p.

Könyvekről. Kalligram, 5. évf. (1996) 10. sz. 110-119. p.

Szlovenszkói városképek. Miskolc, Felsőmagyarországi Kiadó, 1999, 176 p. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 3. évf. (2001) 1. sz. 177-181. p.

„Este nyolckor születtem…” Hommage a Márai Sándor. Szombathely, Bár, 2000, 342 p. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 5. évf. (2003) 2. sz. 185-187. p.

Fordításkötet

Miko, Frantisek: Az epikától a líráig. Az irodalmi mű stilisztikai vizsgálata. Dunaszerdahely, Nap, 2000, 297 p. (Az Utószót írta: Zeman László.)

szemle_2003_4_fazekas-1[1]

Rövid URL
ID1113
Módosítás dátuma2016. június 9.

Öllős László : A jogok és az esélyegyenlőség

1. Az esélyegyenlőség Előfordult, hogy egyes, az emberi jogok első generációja által védelmezett emberi értékrendet képviselők nem kívánták elfogadni mások szabadságát a hasonló, de az...
Bővebben

Részletek

1. Az esélyegyenlőség

Előfordult, hogy egyes, az emberi jogok első generációja által védelmezett emberi értékrendet képviselők nem kívánták elfogadni mások szabadságát a hasonló, de az övéknél részben eltérő értékek képviseletére. A lockei-i kivétel elve lehetővé tette, hogy hatalmi helyzetbe jutva a politikai hatalom eszközeivel akadályozzák azokat. Ha a kivétel elvét nem tartjuk indokoltnak az egyén nemzeti jogai tekintetében, akkor kérdésünknek úgy kell hangoznia, hogy a nemzeti sajátosságok, illetve azok egy része védelmezhető-e hasonló jogi eszközökkel, mint például a vélemény vagy a vallás szabadsága.

Ehhez persze az emberi jogok egyenlőségelemének azon változatát kell elfogadnunk, mely szerint az egyenlőség jelentős részben a különbözőségek jogegyenlősége. A különböző véleményé, hité, szervezeté és eltérő politikai célkitűzéseké. A történelem során mindegyikük esetében meg kellett találni azt az eljárásmódot és intézményrendszert, amely révén érvényesül a jogegyenlőség elve az adott terület saját jellegének megfelelően. Felvethető tehát, hogy nemzeti vonatkozásban megválaszolható-e ugyanez a kérdés.

Az egyén nemzeti jogainak egyik lehetséges felfogása úgy hangozhat, hogy addig érvényesíthető az egyik fél joga, ameddig nem akadályozza a másik felet hasonló jogának érvényesítésében, azaz a be nem avatkozás elvének alkalmazása teremti meg e nemzeti szabadságot. Következésképpen ide sorolhatók azok a nemzeti sajátosságok, amelyek érvényesítéséhez elegendő, ha nem akadályozzák érvényesítésük szándékát (tehát az emberi jogok első generációjához kapcsolódó nemzeti természetű törekvések). Például az anyanyelv használata a magánéletben, illetve nyilvánosan, a nemzetiségi jellegű szervezetek, a nem állami kulturális, tudományos intézmények alapításának joga, a magánkézben lévő sajtóorgánumok megjelentetésének, a rádió és televízió működtetésének joga. Ugyanakkor ez a szabadság a verseny szabadsága is egyben. A verseny szabadsága nemcsak a győztesek és vesztesek váltakozását eredményezi, hanem egyes társadalmi csoportok tartós hátrányba szorítását, míg mások domináns helyzetének megszilárdulását.1 A versenytársadalomnak ez a tulajdonsága nemzeti vonatkozásban tovább növeli az elmaradottabb kisebbségek hátrányait.

Esetünkben például nyilvánvalóan nem oldja meg a cigányság problémáit, sőt gyakran elmélyíti azokat, még akkor is, ha jogukban áll vállalni identitásukat, s megalapíthatják intézményeiket.

A negatív nemzeti szabadság érvényesülése ugyanakkor még egy korlátba ütközik, abba, hogy az állam a nemzeti identitás számos kérdésében nem lehet semleges. Az államnak szüksége van hivatalos nyelvre, gazdaságpolitikára, kultúrpolitikára, oktatáspolitikára. Azaz politikai döntéseket kell hoznia olyan területeken, amelyeknek óhatatlanul vannak nemzeti dimenziói is. Ha az ilyen döntések egy nemzeti csoport igényeihez kapcsoltan olyan államban születnek, amelyben több nemzeti csoport is él, akkor a többieket az elsőhöz képest kedvezőtlenebb helyzetbe hozza. Azaz az állami be nem avatkozás nemzeti vonatkozásban nemcsak nem elégséges a nemzeti szabadság biztosításához, de nem is lehetséges. Ez nem azt jelenti, hogy az egyének és csoportok nemzeti életének ne lennének olyan területei, amelyek az államon kívülinek tekinthetők, de azt mindenképpen, hogy nemzeti életüknek számos olyan területe van, amelyik állami vetülettel is bír. Azaz az állam tartózkodása a nemzeti élet magánéleti területeibe történő közvetlen beavatkozástól részben ugyan megragadható a szabadságjogok fogalmaival, ám itt is megjelenhet az állam közvetett hatása. Más területek viszont állam nélkül nem létezhetnek. Ezek esetében tehát a nemzeti szabadság állapota nem biztosítható a szabadságjogok fogalmával, ezért az igényjogok nemzeti vonatkozásait kell megvizsgálnunk.

Nélkülük az állam nemzetállami jellege nyilvánvalóan kedvezőtlen helyzetbe hozza azokat, akik nem az államnemzet tagjai. E kedvezőtlenebb helyzet megszüntetésének legismertebb stratégiája az állami nemzeti mércéhez való igazodás, tehát az asszimiláció. Ugyanakkor ez a stratégia súlyos ellenmondással küzd. Az egyénnek elvileg fel kellene adnia korábbi egyéniségét, hogy teljesíteni tudja az állami normát. Ez pedig gyakran inkább eltávolítja a felzárkózástól, mint közelebb hozza. Esetenként az asszimiláció aránylag sikeres ugyan, tehát az egyének fokozatosan igazodnak az állami normához, ám ez a folyamat egyénileg hátrányosabb számukra, mint esetleges fejlődésük azok közt a feltételek közt, melyet saját kultúrájuk nyújtana számukra. Más esetekben maga az asszimiláció is sikertelen, s az érintetteket is visszaveti. Legjellemzőbb példája ennek a központi állami mérce sikertelen alkalmazása a romák esetében. Náluk a nemzetállami mérce alapján kialakított s jól finanszírozott felzárkóztatási programok sora sem segít, tehát a pozitív szabadság állami szintre emelt konstrukciói nem mérséklik, hanem gyakran inkább elmélyítik a problémát. Azaz okkal feltételezhető ebben a vonatkozásban is, hogy a korábbi identitás elhagyásának követelménye jelentős nehézségeket okoz mind az asszimiláló-dóknak, mind pedig a nem asszimilálódóknak.

Ennek azonban mindenekelőtt az állami norma elsődleges társadalmi célja az oka. Ez a cél ugyanis nem a felzárkóztatás, hanem az asszimiláció. Mindenekelőtt lojális állampolgárokat akarnak nyerni akkor is, ha az érintetteket olyan társadalmi hátrányba hozzák, hogy annak elkerüléséért vállalják az állam nemzeti normájának teljesítését. Az asszimiláció célja ugyanis mindenekelőtt a felejtés, amint azt a nemzeti felejtéselmélet logikája diktálja. Ám ebben az esetben mindannak az elfeledte-tése a cél, ami a nemzeti normát megalkotók szerint veszélyes lehet az államra. És minthogy ők a hatalom gyakorlói, az államot veszélyeztető tényezők alatt elsősorban saját érdekeik veszélyeztetését értik. Azaz Gellnertől eltérően nyilvánvalóan nemcsak a nemzetté válás állapota előtti, a nemzetinél partikulárisabb identitások elfeledtetéséről van szó, hanem minden más nemzeti identitás, illetve potenciálisan más nemzeti identitás elfeledtetéséről.

E cél érdekében nem szabad elegendő fejlődési teret engedni más nemzeti identitásoknak. Sőt ha már magas fejlődési szintet értek el, akkor vissza kell fejleszteni, legalábbis a nemzetinél alacsonyabb szinten kell tartani azokat. Az egyént tehát olyan helyzetbe kell hozni, hogy lemondjon korábbi nemzeti önazonosságáról, hogy annak megtartása nagyobb vélt hátrányokkal járjon számára, mint amekkora a nemzeti identitásának feladásából származó vélt hátránya lenne. A megnövelt nemzeti hátrányok elve, amely a hatalmilag megállított, avagy lassított fejlődés elve révén érvényesül, ezt követően az ideológiai egyszerűsítés eszköztárával olyan teherként jeleníthető meg, amely az egyéni haladás gátja, ezért a róla való lemondás egyszerre tömöríti magában az állam iránti lojalitást, valamint a fejlettebbek szintjéhez történő egyéni felzárkózást. Az ideológiai egyszerűsítés és egységesítés2 hatása tovább fokozható, ha az elhagyandó kultúra nem pusztán fejletlenebbnek és így kilátások nélkülinek, illetve rosszabb kilátásokat ígérőnek van beállítva, hanem alapvetően rossznak, károsnak is tekintik, és ezért morálisan elvetendőnek minősíthető. Az asszimiláló állam akkor tekinti elértnek célját, ha az egyén a továbbiakban nyilvánosan nem vallja nemzeti identitását, és gyermekeinek sem közvetíti.

A felejtési program részlegességének az az oka, hogy a nemzeti identitás feladása olyan elvárás, amelyet nem lehet maradéktalanul megvalósítani. Semmiféle állami követelmény, még a financiálisán legtámogatottabb asszimilációs programok sem jelenthetik az egyén újabb gyermekkorát, amelyben minden korábbi emlék, tudás és tapasztalat kitörlésével tudna megfelelni az állam elvárásainak. Sőt ezek az elvárások feltételezik, hogy ugyanaz megkövetelhető a legkülönfélébb társadalmi helyzetű és életkorú egyénektől, így minden társadalmi réteg és generáció egyszerre kezd megfelelni az állam elvárásainak.

Az ilyen elvárások és a politikai deklarációk szintjén rájuk épülő felzárkóztatási programok ismétlődő sikertelenségük ellenére alighanem azért elfogadottak ma is a többségi társadalmak valamiféle segítésre hajlandó részében, mivel pusztán egyoldalú társadalmi mozgást feltételeznek. E szemléletmód alapján az adott kisebbséget elmaradottnak lehet tekinteni. Ebből kiindulva a többség azt az elvárást támaszthatja vele szemben, hogy adja fel elmaradottságát, és igazodjon a többségi társadalomhoz. Ugyanakkor a többségi társadalom tagjainak semmilyen lényeges tekintetben nem kell közeledniük az elmaradottabbakhoz. A támogatás ebben a megoldásban kimerül a többség által helyesnek tartott normák és ismeretanyag tanításában, valamint a gazdasági elmaradottság legkiáltóbb jeleinek államilag finanszírozott megszüntetési kísérleteiben.

Ugyanakkor tartós felzárkózási stratégia csak akkor lehet sikeres, ha a felzárkóztatni kívántak sajátosságaira épít. Ez világos és egyértelmű, ha az egyéni felzárkózás sikerének feltételeit vizsgáljuk meg. Az egyénnél a stratégia nem épülhet pusztán a felzárkózás külső elvárásaira. Aligha lehet sikeres zenész az, akinek gyenge a hallása. Persze a gyenge zenei halláson is lehet javítani, ám a gyenge hallást kell alapul venni, és ennek megfelelő képzést kell biztosítani az illetőnek. Ha kiváló hallásúak közé helyezzük, sikertelenségek sora éri, ami fordított hatást is eredményezhet.

Ám az asszimiláló csoportfelzárkóztatások egységes csoportképből indítanak, ahol az általánosítás a meghatározó, és ebben aligha játszhatnak szerepet az egyéni sajátosságok. Főként akkor, ha azok vélt nemzeti vonásai nem felelnek meg az állam, illetve a többség által elvárt nemzeti sajátosságoknak. A csoportról alkotott állami, illetve többségi kép pedig a minden tekintetben elmaradottaknak tekintettek-ről pusztán negatív elemekből állhat. Azaz megerősítheti azt a meggyőződést, hogy a társadalmi mozgásnak egyirányúnak kell lennie, a kisebbségnek kell elsajátítania a többség normáit, a többségnek pedig nem kell a kisebbségét. A kisebbség válik az átalakítandó, elmaradott, a társadalomra, sőt akár az államra veszélyes vonások hordozójává, s éppen ezért az államnak erkölcsi joga s így kötelessége is egyben e sajátosságok felszámolása. Az pedig, hogy e célból milyen eszközöket választ, elsősorban lehetőségeitől függ. E lehetőségek időszakonként ugyan változhatnak a külpolitikai körülmények, illetve a kormányok és rezsimek változásának függvényében, időnként keményebb, máskor puhább fellépésre van mód, ám maga a törekvés alapvetően igazolható, tehát helyes.

Minthogy az egyes nemzetinek minősíthető jogoknak – mint az kiderült – általában vannak olyan területei, amelyek érvényesítésénél szükség van az állami intézményekre, ezért indokolt néhány jog részletes megvizsgálása abból a szempontból, hogy mit kell teljesítenie az államnak az esélyegyenlőség megteremtéséért.

A továbbiakban nem kívánjuk összeállítani a nemzeti jogok teljes listáját, hiszen álláspontunk szerint ez nem is lehetséges. Mindössze néhány kiemelt területet kívánunk megvizsgálni abból a szempontból, hogy az emberi jogok közé sorolhatók-e, és miként.

Mindenekelőtt azonban néhány fogalmi pontosítást kell tennünk. Mint az a dolgozat elején felvetett dilemma kapcsán látható volt, az emberi jogok kantiánus felfogásának kell az értékelés alapjává válnia, hiszen a kanti dilemma feloldása a tanulmány egyik fő célkitűzése. „Látható, hogy Kantnál az ember kitüntetett helyzete nem az emberi érdekek különlegességéből következik, hanem az erkölcsi szabályok és erkölcsi felelősség tudatából”.3 „A jogrend az egyének szabadságát hivatott biztosítani, mert jogi parancsok nélkül az egyéni szabadság területei nem lennének elkülöníthetők, és egyesek megfoszthatnának szabadságuktól másokat.”4 Következésképpen a kanti megfogalmazás szerint akkor tekinthető egy cselekedet jogosnak, ha bárki akaratának szabadsága valamely általános törvény szerint együtt állhat fenn bárki más szabadságával.

Tehát a nemzeti jogok területét olyan természetűnek tartjuk, melyek esetében nem indokolható az egyén és kisebbség feláldozása a többség érdekeinek oltárán a közboldogság elvére hivatkozva. A nemzeti jogok emberi jogi interpretációja nem tekintheti a hasznosság elvét végső erkölcsi mércének az egyes nemzeti sajátosságok megítélése során. Következésképpen az utilitarista felfogás elfogadása a milli, illetve a módosított sigdwicki következményekhez vezetne, feloldhatatlanná téve a felfogásban rejlő nemzeti egyenlőtlenséget és így a konfliktust.

Hasonlóképpen nem tekinthetjük az emberi jogok alapjának az egyes államok mindenkor érvényes törvényeinek tényként való elfogadását. A jogi pozitivizmus elvrendszere ugyan igazolásul szolgálhat a nemzeti kérdést kisebbségei megelégedésere megoldó államok számára, de ugyanúgy a nemzeti elnyomás különféle szintjeit törvényesítő országok számára is.

Ugyanakkor az emberi jogok azon interpretációja, amelyik Ronald Dworkin,5 illetve Kis János munkáiban jelenik meg, a tanulmány szemléletmódjának lényegi eleme. Azaz a nemzeti sajátosságok kérdésére is érvényes a megállapítás, hogy az államnak morális szempontból egyenlőnek kell tekintenie minden embert, és az emberek morális közösségére, a köztük lévő morális viszonyra is vonatkoztatható az egyenlő méltóság követelményrendszere. És az emberi méltóság és politikai egyenlőség eszméjéből származó erkölcsi jogok, amelyeket a társadalom alapvető jogként ismer el, és ezt az alkotmány szintjén is megjeleníti, emberi jogoknak tekinthetők. Jelentős mértékben erre a felfogásra építve látjuk feloldhatónak a nacionalizmusban rejlő feszültséget, a partikularizmus és univerzalizmus ellentétét.

Amint tudjuk, az egyén nemzeti jogai csak részben fogalmazhatók meg a negatív jogok terminusaival. Minthogy az állammal szemben támasztott követelmények nélkül azon jogok sem érvényesíthetők az egyenlőség elveinek megfelelően, amelyek jellege illeszkedik a szabadságjogok fogalmához, ezért a pozitív szabadság és így a pozitív igényjogok fogalmára is szükségünk van. „A törvényes igényjogok szükségképpen mások – a jog birtoklójával szemben fennálló – kötelességeinek alapjai.”6 Ezek jogalapja ugyan az egyén – felfogásunk szerint -, ám számos esetben csak másokkal közösségben képes azt gyakorolni. Például egyénként igényelheti az anyanyelvi oktatást gyermeke számára, de nyilvánvalóan az osztálynyi tanulóhoz mások hasonló szándéka is szükséges. Egyes területeken azonban az állam nemzeti jellegű döntéseinek hatékony befolyásolására is szüksége van az egyénnek. Nélküle kérdéses, hogy képes-e nemzeti természetű szabadságjogainak, valamint igényjogainak az esélyegyenlőség elvének megfelelő érvényesítésére, minthogy a nemzet esetében az állam szerepe megkerülhetetlen, eltérően több prenacionális közösségtípustól, például a törzstől. Ezért az ilyen esetben az egyén az állam polgáraként speciális politikai jogokat igényelhet, amellyel részben közvetlenül, részben képviselői révén döntéseket hozhat. Persze ez sajátos állami intézményeket igényel.

A jogok eme típusa, valamint a pozitív szabadság egy jelentős része természete alapján közösségben gyakorolható. Minthogy felfogásunk emberi jogi jellegű, ezért e jogok alanya az egyén. Ugyanakkor az egyén állama polgáraként államától elvárhatja, hogy biztosítsa e jogok kollektív gyakorlásának intézményes feltételeit. A nemzetállam képes e feltételek biztosítására, hiszen legalább egy nemzeti közösség esetében ezt jellege okán meg is kell cselekednie. E jogok eredete tehát az egyén, pontosabban az egyén azon elvárása, hogy állama hatáskörén belül megteremtse szabad fejlődésének feltételeit, ahol ehhez sok más területhez hasonlóan közösségi intézmények és eljárások szükségesek. Maga az állam is ilyen. És mindezt oly módon tegye, hogy általa megteremtse különböző, esetünkben nemzetileg különböző polgárai esélyegyenlőségét. Az államnak persze ki kell alakítania azokat az eljárásokat, amelyek révén polgárai rendszeresen kifejezhetik sajátos nemzeti szándékaikat, ám erre a liberális demokrácia döntéshozatali rendszere elegendő megoldási formát nyújt. Felvethető ugyanakkor az a már érintett probléma, hogy a fentiek eredményeképpen egymástól számos tekintetben eltérő intézmények és eljárások alakulnak ki az eltérő helyzetben lévő nemzeti többségek és kisebbségek esetében. Ez nyilvánvaló. Ám ha azok eltéréseikkel együtt megfelelnek a liberális demokrácia szabályainak, és megteremtik polgáraik nemzeti esélyegyenlőségét, akkor aligha vonható kétségbe jogosságuk, hiszen az egyes liberális nemzetállamok közt is számos eltérés mutatkozik, éppen sajátosságaik okán. Következésképpen az egyes kisebbségek sajátosságait kifejezésre juttató intézményes és eljárásbeli sajátosságaik kétségbevonása valamiféle nemzeti egyenlőségelv alapján magával vonja az egyes liberális nemzetállamok közti különbözőségek megkérdőjelezését is. A legfőbb nemzeti jogban keverednek a fenti elemek, azaz hatékonyan csak akkor érvényesíthetők, ha a jogok hordozói mindegyikükkel bírnak, méghozzá az adott terület természetének megfelelően.

2. Jogaink

Az alábbi felsorolás a korábbiakból kiindulva nem törekszik minden nemzeti jelleggel bíró jog jellemzésére, egy véges sor összeállítását ugyanis nem tartjuk lehetségesnek. Ugyanakkor néhány, mindenekelőtt a nemzeti kisebbségek számára alapvető fontosságú területet veszünk számba.

a) Nyelvi jogok

Az első pillanatban erre a kérdésre adható a legegyszerűbb válasz. A nyelv kapcsolata az emberi jogokkal ugyanis nyilvánvaló. Ha átmenetileg eltekintünk a kapcsolat morális dimenzióinak vizsgálatától, akkor is leszögezhető, hogy nyelv nélkül az emberi jogok nagyobbik része procedurálisan sem volna realizálható. Például nélküle aligha élhetne az egyén a szólás vagy a sajtó szabadságával. Sőt a kapcsolat még mélyebb. A nyelv – mint az emberi öntudat lényegi eszköze – nyilvánvalóan alapvető eleme az ember személyiségének, racionális és morális mivoltának.

Ugyanakkor az az állítás is nyilvánvalóan helyes, hogy nem töltheti be ezt a szerepet minden nyelv mindegyik egyénnél. Az ember csak korlátozott számú nyelvet képes elsajátítani élete során. Az egyes egyének eltérő számút és eltérő szinten. Közismert tény, hogy melyik nyelvet képes potenciálisan a legmagasabb szinten elsajátítani és használni az ember. Nyilvánvalóan az anyanyelvét. Azt a nyelvet, amely segítségével először fogalmazza meg a világot maga körül, és vele együtt önmagát. Azt, amely révén megszületik öntudata.

A nyelvi jogok éppen erre a nyelvre irányulnak abból a felismerésből eredően, hogy az ember anyanyelve révén képes a legeredményesebben fejleszteni személyiségét, és anyanyelvéhez képest minden más nyelv kedvezőtlenebb feltételeket jelent számára.7

A nemzetállam azonban sajátosan szabályozza a nyelvhasználat módját. Eltérően a korai rendi államtól, élő nyelvet választ az állam nyelvéül.8 És ezzel összefüggésben más, az állam területén beszélt nyelveket pedig nem tesz az állam nyelvévé.

Az adott nyelv államnyelvként való bevezetése a nemzetállam kialakulásakor nyilvánvalóan a nemzetállamnak a nyelvvel szemben támasztott követelményei okán történt. Az adott nyelvet alkalmassá kellett tenni a modern állam és társadalom követelményeinek teljesítésére. Először is lehetőség szerint olyan regionális nyelvet kellett kiválasztani erre a célra, amelyet az ország minél több lakosa ért, tehát más regionális, a továbbiakban nyelvjárásoknak nevezett nyelveket beszélők számára is aránylag közeli. Majd a kiválasztott nyelvet, nyelvjárást modernizálni kellett. E nélkül nem születhetett volna meg a modern közigazgatás, törvénykezés, a tudományos élet, a sajtó, a gazdasági élet, a modern oktatás, és nem válhatott volna több más terület (például a modern, nagy létszámú hadsereg) hatékony kommunikációs eszközévé. Ugyanakkor más nyelvek kirekesztése a nemzeti nyelv státusából megfosztotta őket ezektől a lehetőségektől, tehát nem válhattak a törvénykezés, a közigazgatás, a tudomány, a sajtó, a gazdasági élet, a modern oktatás nyelvévé. Számos esetben nem azért, mert használóik nem voltak képesek alkalmassá tenni minderre anyanyelvüket, illetve mert nem volt ilyen szándékuk, hanem azért, mert -noha mindkettő megvolt bennük – az állam nem engedte. Az állam akadályozta, sőt tiltotta anyanyelvük ilyen irányú fejlesztését, hatalmának erejével próbálta a hátrányba hozott nyelvet a nemzetté válás előtti szinten tartani. Ezzel kívánta előidézni, hogy nemzetté csak az állam által előírt nyelven lehessen válni, más nyelveken pedig a nemzet előtti sokkal fejletlenebb, tehát előnytelenebb állapotba kényszerüljön az egyén. Ha esetleg olyan egyének csoportja került az állam fennhatósága alá, akik nyelve már korábban eljutott a nemzetté válás szintjére, azok nyelvét az állam megkísérelte visszafejleszteni nemzeti szint előttire. Az államnak e célból fel kell számolnia e nyelv használatának minél több, a fenti funkciókhoz kötődő területét.

Éppen ezért akkor, amikor a nemzeti kisebbségek nyelvi jogainak mértékét vizsgáljuk, aligha lehet nemzeti értelemben nyelvi jogoknak nevezni a jogot az adott, hivatalos nyelvnek nem minősített nyelv használatára a magánéletben, illetve nyilvánosan. Erre ugyanis a nemzetté válás előtti állapotban is joguk van az egyéneknek. Ezt biztosította például a „ius gentium”, de a középkori magyar állam is a városokat alapító betelepülők számára. Az anyanyelv nyilvános használatának joga a nemzetállamok korában csak a legdurvább diszkriminációt tiltja, nevezetesen annak büntetését, hogy az egyén az általa preferált nyelven beszélhessen azokkal az embertársaival, akikkel beszélni kíván akár otthon, akár nyilvános helyen. Ez azonban nem jelenti anyanyelvük használatának olyan jogi védelmét, amilyen szintre használói fejleszteni szeretnék és tudnák anyanyelvüket. Pontosabban nem jelenti anyanyelvük olyan szintű használatának jogát, amilyenre a nemzetállamban juthatnak az államinak minősített nyelvek.

A magánélet nyelvhasználati jogai nyilvánvalóan a nemzeti kisebbségek jogai közé tartoznak. Ám ha az adott kisebbségi nyelv nemzeti funkcióinak egyikét sem biztosítja az állam, a magánéletre korlátozott nyelvhasználati jogok révén mégis prezentálhatja a nyelv egyfajta jogvédelmét, védelmét a magánéletben, sőt akár a jogot az adott nyelv használatára nyilvános helyen. Ha pedig az állam hivatalos nyelvét semleges eszköznek minősíti, akkor érvelhet úgy, hogy az anyanyelv használatának ilyen szabadsága kielégíti a szólásszabadság követelményeit. Sőt akár tovább is bővítheti a nyelvhasználat engedélyezett körét anélkül, hogy a nemezetté válásnak az állam által kiválasztott nyelvhez kötését veszélyeztetné. Engedheti, hogy sajtótermékek jelenjenek meg az adott nyelven, rádió- és tévéadók sugározzanak. Érvelhet úgy, hogy ezzel megfelel a sajtószabadság követelményeinek.

A nemzeti nyelvi jogok azonban azt a jogot kell, hogy jelentsék az egyén számára, hogy anyanyelvét a nyelv nemzeti funkcióinak megfelelően használhassa. Tehát az állam intézményeinek nyelvévé, a tudomány, az oktatás, egyes kulturális intézmények, a szépirodalom, a sajtó, a gazdasági élet nyelvévé tegye. Ha nyelvét használhatja ugyan a magánéletben, és korlátozottan nyilvánosan is, az még nem jelenti a nyelvhasználat nemzeti jogait, hanem jelentős részben a nemzeté válás előtti nyelvhasználati állapotok konzerválását, illetve restaurálását.

Töve Skutnabb-Kangas megjegyzése, hogy képzeljük el, milyen lenne, ha senki se beszélne egy nyelvet sem,9 megvilágítja a probléma egyik jól ismert oldalát, nevezetesen azt, hogy a nyelv az emberek közti kapcsolatteremtés eszköze, nélküle elképzelhetetlen az emberi társadalom. Ugyanakkor a nyelvek egyike, az anyanyelv további funkcióval is bír, a kialakuló emberi egyéniség egyik meghatározó eleme. Méghozzá oly módon, állítja a szerző, hogy a folyamat már a gyermek megszületése előtt megkezdődik, mivel a beszéd ritmusát, hangjait már az anyaméhben érzékeli, és így tanulni is kezdi a gyermek, majd a tanulási folyamat a születés utáni első hónapokban folytatódik. A gyermek továbbá tanulja a verbális jelek értelmezését, például a mimika jelentéseit. Ugyanakkor ezek a jelek is jelentős kulturális sajátosságokkal bírnak. Mindezek együtt adják számára azt az eszköztárat, amely révén megfogalmazza önmaga identitását, kialakítja saját Én-tudatát.

Az anyanyelv rovására elsajátított második nyelv csak felszínes folyékonyságot eredményez, ami azt jelenti, hogy látszólag folyékonyán beszéli ugyan az illető a nyelvet, ugyanakkor nagyobb erőfeszítést igényel tőle a második nyelv használata, ezért nehezebben oldja meg az összetett helyzeteket. Tehát logikusan következik belőle a személyiség problematikusabb fejlődése, mint az anyanyelven szerzett ismeretek esetében.

Ugyanakkor persze elsajátítható második nyelv, sőt elsajátíthatók további nyelvek is, ám az anyanyelvre építve. Ebben az esetben az egyén világosan tudja, melyik az anyanyelve, és melyik az újabb. Lehet akár két anyanyelve is, ám csak akkor, ha már családi környezetében használatos mindkét nyelv, és így mindkettő minden eleme a kezdetektől részévé válik személyiségfejlődésének.10

Az anyanyelv – mint az emberi személyiség része – nyilvánvalóan olyan elem, amelyik jogi tekintetben nemcsak besorolható, hanem be is sorolandó az emberi jogok közé. A fenti érv továbbiakkal is kiegészíthető kifejezetten az emberi jogok köréből, hiszen racionális lényként is anyanyelvén képes a legtöbbre az ember, ezen ébred rá a legtöbb új gondolatra, ezen a legkreatívabb, azaz szólásszabadságával is ezen a nyelven képes a leginkább élni. De ezen a nyelven fogalmazza meg a legpontosabban írott gondolatait is, így ezen a nyelven érheti el a sajtószabadság legmagasabb szintjét.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy az anyanyelv az egyetlen eszköze a szólás és a sajtó szabadságának, hiszen a kultúrák közösségében, globalizálódó világunkban a pusztán anyanyelvi megszólalási képesség korlátozó elem is lehet. Ugyanakkor ez az a nyelv, amelyiken leggyakrabban és a legpontosabban gondolja át s fogalmazza meg álláspontját az egyén. Még ha ezt követően más nyelven közli is azt környezetével.

Továbbá felvethető az a kérdés, hogy beszélhetünk-e jogegyenlőségről az oktatásban az anyanyelvi oktatáshoz való jog hiányában. Jogegyenlőségnek nevezhető-e az az állapot, amelyben az állam egyes polgárainak anyanyelvét az iskolák oktatási nyelvévé teszi az oktatás minden szintjén, másokét pedig kizárja az oktatás nyelvei közül, avagy csak korlátozottan engedi az oktatás nyelvévé válni? Polgárai egyik csoportjának intézményesen lehetővé teszi a lehető legkönnyebb tanulási módot, másokat pedig hatalmi eszközeivel akadályoz ebben.

Ugyanezt a kérdést kell feltenni az állami befolyás alatt álló tudományos intézményrendszerrel kapcsolatban. Ha a tudományos intézmények nyelvévé s ezzel az államban a tudomány nyelvévé az egyik csoport anyanyelvét teszi az állam, más csoportokét pedig kizárja, illetve korlátozza, úgy az egyik csoport kárára befolyásolja a tudományos kutatások eredményességét. A felfedezések során olyannyira szükséges kreativitás anyanyelvi tényezői csak az egyik csoport tagjai számára azonosak anyanyelvükkel. A másiknál ez az intézményi életen belül egyáltalán nem vagy csak korlátozottan engedélyezett. Ebből következően a kutatások intézményes folytatása, a kutatócsoportok nyelve is az állam által megszabott. Továbbá az eredmények közzététele is az egyik nyelven történik, más nyelveken ez egyáltalán nem vagy csak korlátozott mértékben lehetséges. Vagyis azok, akiknek nem a többségi nyelv, nem az állam által előnyben részesített nyelv az anyanyelvük, hanem valamely másik, és érdeklődnek ezen eredmények iránt, túlnyomó részben csak az államilag preferált nyelven juthatnak hozzá olyan szerzők esetében is, akik saját anyanyelvükön is közzétennék eredményeiket, ha lehetséges volna.

Ugyanez mondható el a közigazgatás nyelvéről is. Ha a polgár ügyeit nem intézheti anyanyelvén, akkor minden elképzelhető kérdésben, ami állami ügyintézést igényel, azt a szakterminológiát kell használnia, s azon a nyelven kell érvényesíteni igényeit. S nemcsak az állam hivatalnokaival szemben kell képesnek lennie arra, hogy pontosan eljárjon ügyében, hanem olyan magánszemélyekkel és jogi személyekkel szemben is, akiknek, illetve akik képviselőinek anyanyelve a hivatalok nyelve.

Az illető anyanyelve ezzel az intézkedéssel teljesen vagy legalábbis részlegesen kiszorul a hivatalos használatból, azaz nem használhatja hatékonyan ott, ahol az államhatalommal érintkezik, annak révén, avagy azzal szemben kívánja érvényesíteni akaratát. Ugyanakkor más polgárok élhetnek ezzel a lehetőséggel.

Teljes szigorúsággal érvényesül ez a szabály abban az esetben, ha állami hivatalban kíván állást vállalni az adott állampolgár. Olyan feltételek mellett verseng más jelentkezőkkel, amelyekben nemcsak azok anyanyelvén kommunikálva kell neki jobbnak lennie, hanem a saját anyanyelvének ismerete nemcsak feltételként nem szerepel, de előnyt sem jelent az állás betöltésénél. Érvényes ez a szabály azokon a helyeken is, ahol pedig jelentős számban élnek olyan polgárok, amelyek anyanyelve azonos a jelentkezőével.

Hasonló kérdés vethető fel a hivatalossá tett nyelv egyéb megjelenési formáival kapcsolatban is. Ilyen például a bíróságok előtti nyelvhasználat kérdése. Ezért állítható, hogy mind a hivatalok nyelvhasználata, mind pedig a bíróságok előtti nyelvhasználat felveti a szólásszabadság kérdését.11 Abban az értelemben mindenképpen, hogy az állam polgára használhatja-e anyanyelvét az állami hivatalokkal szemben, avagy köteles-e az állam által megszabott nyelvet használni. Továbbá az állam által preferált nyelv hatással van a társadalmi élet számos területére, nyilvánvalóan előnyösebb helyzetbe hozva a hivatalosan is használható nyelvet a hivatal falain kívül is.

A modern államnak nyilvánvalóan szüksége van hivatalos nyelvre. A több hivatalos nyelvvel szemben felvethető első ellenérv ezért úgy hangzik, hogy egy államnak nem lehet korlátlan számú hivatalos nyelve. Például annak okán szükséges leszögezni ezt a tényt, mert az adott állam polgárai anyanyelveinek száma magas lehet, hiszen bevándorlók is polgárai lehetnek. A másik ellenérv úgy hangzik, hogy egy államnak csak egy hivatalos nyelve lehet. Az indoklások persze már változnak. Például ez a nyelv fejezi ki az állam szellemi egységét. Minden egyéb megoldás veszélyezteti az államot, hiszen megosztja a benne élőket. Ugyanakkor létezhetnek más válaszok is. Az egyik szerint egy államnak legfeljebb két hivatalos nyelve lehet.12

Az állítás mellett felsorakoztatott érvek szintén technikai jellegűek. Ugyanakkor az érv egyszerűen figyelmen kívül hagy olyan példákat, ahol kettőnél több hivatalos nyelv létezik, mint például Svájcban, s az állam működése számára ez nem jelent megoldhatatlan problémát. A különbségekre az igényjogok természete magyarázatul szolgálhat. Nevezetesen az állam képessége az adott jog biztosítására. Az első eset a bevándorlók esete. Náluk az állam nyilvánvalóan képtelen e jog biztosítására, ugyanakkor esetükben az egyik állam felcseréléséről van szó másikra.

A második az őshonos kisebbségekhez tartozók esete. Esetükben azonban nem elég e jog teljesítésének mértékéül az állam esetleges ilyetén kötelességét mértékül szabni. És ezt éppen a liberális demokrácia alapelvei alapján állíthatjuk. Ha az államok morális lényegét ugyanis nem konvenciókban, illetve hatalmi együtthatókban keressük, és nem is valamely, a természet törvényeihez hasonló determinatív törvényszerűség szükségszerűen érvényesülő következményének tartjuk, hanem polgárai akaratából eredő intézménynek, amely ennek okán szabadságukat és egyenlőségüket köteles biztosítani, akkor megkapjuk e kötelesség szintjét. Ez pedig a polgároknak a képessége, hogy az állam alkotmányos intézményrendszere révén éljenek ebbéli lehetőségeikkel. Következésképpen a nyelvi jogok határaként is a polgárok, illetve az általuk alkotott csoportok képességei és adottságaik szabhatók azon túl, hogy az állam az intézményes lehetőséget biztosítja. Azaz az állam lehetőséget biztosít polgárainak anyanyelvük használatára intézményeiben. A polgárok élhetnek vele azon a színvonalon, amelyen biztosítani képesek az anyanyelv használatát. Következésképpen a hivatalos nyelv kérdésében nemcsak az a lehetőség létezik, hogy az állam egész területén bírjon hivatalos státussal egy nyelv, hanem ha nem beszélik mindenütt, kisebb egységekben, például regionálisan is lehetséges ilyen státusa.13 Azaz létezhetnek regionálisan, az adott nyelvhasználati körön belül a hivatalos nyelvek sorába emelt nyelvek. Az elképzeléssel szemben felvethető, hogy nem eredményez nyelvi egyenlőséget, ugyanis a többek által beszélt nyelvek nagyobb súllyal lesznek jelen az adott állam hivatalos nyelvhasználatában, mint a kisebbek. Következésképpen a felfogás nem jelent jogegyenlőséget. A bírálat első része nyilvánvalóan igaz. Nyilvánvalóan lesznek különbségek a legnagyobb és a kisebb nyelvek használati szintje között az adott államban. Ám ezek a különbségek ebben az esetben nem az államhatalom korlátozásának következményei, nem az államhatalom döntéseinek eredményei, hanem annak a döntésnek, hogy hány egyén kívánja használni az adott nyelvet, hányan és milyen mértékben kívánják fejleszteni azt, és ők így milyen szinten képesek azt az állami intézmények nyelvévé tenni. Ezért e különbségek nemcsak más igényjogokkal vethetők össze, de a szabadságjogok eredményezte különbségekkel, beleértve a klasszikusnak nevezett emberi jogokat is. Például a szólás szabadsága sem jelenti egyben minden nézet azonos súlyát. Az egyes nézetek súlya függhet minőségüktől, azaz igazságtartalmuktól és kifejtésük színvonalától, de függhet társadalmi támogatottságuk mértékétől is. Ugyanakkor jelenti azt a lehetőséget, hogy az egyének éljenek ezzel a joggal azon a szinten, amelyre képesek. Ugyanakkor nem kényszeríthetnek másokat, hogy az ő nézeteiket vallják, s ezt nem teheti az állam sem. Ez az elv vonatkoztatható a nyelv hivatalos használatára is. Az államnak az egyének által megfogalmazott igény megjelenése esetén lehetőséget kell biztosítania az intézményi változásokra, valamint a kialakított pozíciók elfoglalására, sőt adott esetben a szükséges szakértelem megszerzésére is. Ebben az esetben az adott nyelv hivatalos intézményesülésének mértéke attól függ, milyen mértékben képesek élni vele az adott nyelvet preferálók. Nyilvánvalóan más szinten intézményesül egy olyan nyelv, amelyet ötvenezer, s más szinten az olyan, amelyet ötszázezer ember beszél. Más szinten az a nyelv, melynek használói közös településeken, régiókban élnek, és más szinten az, melynek használói szórványban, egymástól aránylag nagyobb távolságban élnek.

Ám ezek a különbségek nem az államhatalom korlátozó intézkedéseiből fakadnak. Az ilyen helyzetben kialakult különbségek nem jelentik a jogok egyenlőtlenségének olyan mértékét, amelyet más hasonló jogainak megsértése nélkül csökkenthető volna, tehát anélkül, hogy másokat kényszerítene az állam az adott nyelv használatára. Azaz emberi jogi tekintetben általában véve nem beszélhetünk a jogok egyenlőtlenségéről.

Ugyanakkor persze létezhetnek kivételes helyzetek, amelyekben jogosult egyesek kivételes támogatása azon a szinten túl is, amely szint elérésére saját maguk képesek az állam által szabaddá tett intézmények keretei közt. Azaz adott esetekbenjogos lehet a pozitív diszkrimináció iránti igény is. Ám ehhez további kritériumoknak kell teljesülniük.

A rendező elv tehát az állam alkotása. Az államot pedig polgárai alkotják, azaz a kisebbséghez tartozók is tagjai a „népnek”. Az állam intézményeinek kialakításához a polgárok egyetértő akarata is szükséges. Esetünkben például egy közép-európai állam meghirdethetne ugyan egy állást malájul beszélő hivatalnokok számára, ám aligha lenne elegendő és alkalmas jelentkező. Ugyanakkor egy demokratikus állam senkit sem kényszeríthet ilyen állás betöltésére s a hozzá szükséges ismeretek elsajátítására. Ugyanez lehet a helyzet az állam nemzetileg homogén területein is, hacsak hosszú folyamat eredményeképpen nem váltak elegendően alkalmassá az ilyen feladatok betöltésére. Ám nem ez a helyzet ott, ahol az adott nemzeti kisebbség tagjai élnek.

Hasonló probléma jelenik meg az államilag szabályozható feliratok nyelvének kérdésében. Ha az állam szabadon dönthet erről a kérdésről, s a feliratok nyelve nem kötődik az adott helyen élők jogához, akkor nyilvánvalóan hátrányba hozza azokat az egyéneket, akiknek nem anyanyelve a feliratok nyelve. Van a hátrányba hozásnak egy finomabb megoldása is, nevezetesen az, hogy nem minden felirat jelenik meg csak a hivatalosnak minősített nyelven, egyesek megjelenhetnek kétnyelvűén is. Továbbá hogy a hivatalosnak nem minősített nyelven megjelenő feliratok kisebb táblán jelennek meg, esetükben kisebb betűket használnak, mint a hivatalos nyelven megjelenőknél, amint az például Szlovákiában történt, ezzel is jelezve, hogy itt másodrendű, tehát kisebb értékű nyelvről van szó, mint az állam által hivatalosnak minősített.

Olyan jogok esetében, mint az információszabadság, tehát esetünkben az információ közlésének a szabadsága a kisebbség nyelvén, valamint a közszolgálati médiumokhoz való hozzájutás joga, természetesen szintén az adott kisebbség nyelvén, olyan jog, amely eredeztethető az egyén jogából, de nyilvánvalóan vannak közösségi dimenziói is, amelyek esetében az állam intézményeire is szükség van. Például belőle következik a közszolgálati médiákban való részesedés, illetve saját média kialakításának a joga.

De a fentiek alapján egyéni jogból következik a kisebbségi nyelv elismeréséhez való jog, illetve településnevek, utcanevek, valamint egyéb jelzések felállításához való jog, illetve egyéb jelzések kisebbségi nyelven történő feltüntetéséhez való jog. Az egyén ugyanis elvárhatja ezek érvényesítését, s megtalálhatók azok az eljárások, melyek révén szabadon ki is nyilváníthassa ezen elvárását. Mint ahogy például individualizálható a vallásszabadság kapcsán nemcsak a saját vallási szervezetek létesítésének joga, hanem a saját vallási intézmények létrehozásához való jog is.

b) Oktatási jogok

Az oktatás nyelvét illetően a hivatalos nyelv rendezőelvéből kiindulva rendezhető az anyanyelvi oktatás kérdésköre is. Az oktatás mind állami, mind pedig magániskolákban két kritériumhoz kötendő. Az első az anyanyelvi oktatás iránti igény, a második pedig az adott oktatási intézmény megfelelő színvonala.

Az államnak az igény megjelenése esetén lehetőséget kell biztosítania az anyanyelvi oktatásra minden szinten, amelyen a megfelelő, tehát az általánosan elfogadott színvonal biztosítható. Azaz magának az intézményes rendezésnek az egyén anyanyelvi oktatáshoz való jogából kell kiindulnia. Ez a jogot kell a lehető legszélesebb mértékben érvényesíthetővé tenni, annyira, amennyire képesek erre azok, akik élni kívánnak e jogukkal. Az ilyen oktatási intézmények szakmai kritériumait az állam szabja meg, s ezek általános mutatóinak nyilvánvalóan meg kell egyezniük a többi hasonló intézményével. Ha pedig akadnak olyan személyek, akik képesek ilyen oktatási intézmény létrehozására és működtetésére, valamint a szülők ezekbe kívánják íratni gyermekeiket, illetve nagykorú diákok esetén ők szeretnének ezekbe járni, akkor az állam ezt köteles lehetővé tenni. Azaz állami iskolák esetén köteles hozzájárulni ezek létrehozásához ugyanúgy, mint más állami iskolák esetében, magániskolák estében pedig nem tagadhatja meg a működés engedélyezését. Nem akadályozhatja sem megalakulásukat, sem pedig működésüket az oktatás nyelvére, illetve egyéb nemzeti vonatkozásaira való hivatkozással, hanem támogatni köteles azokat ugyanúgy, mint a nemzeti többség sajátosságait hordozó iskolákat.

Ugyanakkor az anyanyelvi oktatáshoz való jog nem ér véget az anyanyelven folyó oktatással. Vagyis az a jog, hogy a tanuló ilyen oktatási intézménybejárjon, egyben azt is magában foglalja, hogy az oktatás sajátos vonásokkal is bírjon, igazodva az adott kultúra sajátosságaihoz, méghozzá nemcsak tartalmilag, hanem pedagógiailag is. S ennek nem csupán olyan tipikusan kultúraspecifikus tárgyaknál van jelentősége, mint a történelem, illetve a művészeti tárgyak, amelyek nemzetiségi specifikumainak védelmét egyébként a nemzetközi kisebbségvédelmi dokumentumok immár le is szögezik, hanem bármelyik tárgy esetében. Azaz az anyanyelven folyó oktatás jogának ki kell egészülnie az adott kultúra egyes elemeinek szabad érvényesíthetőségével az oktatás minden területén. A fő kritériumnak a hatékonyságnak kell lennie, annak, hogy a tanulók minél könnyebben, minél magasabb szinten sajátítsák el az adott tárgyat. Az állam nem akadályozhatja, hogy e célból a többségi kultúrától eltérő kultúrából használjanak fel elemeket a pedagógiai folyamatban, sőt azt segítenie kell.

Maga a probléma lényege nem pusztán az előnyben részesítés, hanem sokkal inkább a hátrányba helyezés. Nemcsak arról van szó, hogy az állam a lakosai által használt nyelvek közül valamelyiket inkább használja, mint másokat, hanem arról is, hogy egyes nyelveket kizár az államnyelvi státusból, sőt rosszabb esetben egyáltalán nem teszi lehetővé hivatalos használatukat, jobb esetben pedig csak korlátozottan, tehát az államnyelv használati kereteihez képest szűkebb keretek közt. És mindezt annak ellenére teszi az állam, hogy számos polgára igényelné, hogy anyanyelve hivatalos nyelvvé váljon. Ez az igény azonban nem jelenhet meg effektív módon, azaz nem ölthet olyan döntéshozatali kereteket, amelyek alkalmasak volnának az igény érvényesítéséhez. De nem kaphat olyan jogi státust sem, amely az állami intézményeknek kötelességévé tenné az ilyen igény kielégítését, függetlenül az igény hordozóinak hatalmi helyzetétől, azaz nem ismerhető el emberi jogként.

E jogokat két csoportba kell osztanunk. Az egyik az oktatás nyelvére vonatkozik, a másik pedig a tananyag tartalmára és az oktatás módszereire. Az oktatás nyelvének kérdése a nyelvi jogok közé sorolható, ugyanakkor lehetnek olyan vonatkozásai, amelyek a tananyaghoz is kapcsolják. A tananyaggal kapcsolatos jogokat azzal a kérdéssel világíthatjuk meg, hogy joga van-e a szülőnek elvárnia az iskolától, hogy gyermek a nemzetével kapcsolatos ismeretanyagot is oktassa, valamint hogy a nemzeti sajátosságokat is figyelembe vevő pedagógiai és didaktikai módszereket alkalmazzon az egyes tantárgyak oktatásánál. Továbbá az a kérdés is felvethető, hogy joga van-e a pedagógusnak ilyen tárgyak oktatására, illetve az egyes tárgyak ily módon való oktatására. Ha ugyanis nincsen joga, akkor a nemzetállam oktatásügyében nem jelent valamiféle semlegességet, hanem a tanulók nemzetiségétől eltérő nemzeti elvek preferálását a tananyag és az oktatás módszereinek megválasztásánál. Ezeket a tanulókat tehát az állam hátrányos helyzetbe hozza azokkal szemben, akik nemzeti sajátosságainak megfelel a tananyag és az oktatás módszere. Azaz egyes tanulókat olyan helyzetbe hoz az állam, amelyben saját lehetőségeikhez és képességeikhez képest gyengébb teljesítményre képesek, valamint nem teszi lehetővé, hogy a pedagógusok legjobb tudásuknak megfelelően alakíthassák és modernizálhassák a tananyagot és az oktatás módszereit. Ez az állapot pedig csak akkor indokolható, ha erkölcsi alapja nem a tanuló azon joga, hogy lehetőségeihez és képességeihez mérten a legjobb oktatásban részesüljön, valamint a pedagógus azon joga, hogy a legszínvonalasabb munkát végezzen hanem az állam joga, hogy a tanulót saját akaratának megfelelő oktatásban részesítse akár a tanuló képességeinek és lehetőségeinek rovására is. Ez az állapot azonban morálisan aligha indokolható.

A liberális nemzetállam is védekezhet úgy, hogy nem akadályozza magániskolák alapítását, illetve, kutatási programok kivitelezését, azaz nem sérti az adott nemzeti kisebbség jogát a kisebbségi oktatáshoz, illetve nem korlátozza esetükben a kutatás szabadságát. Ám éppen ebben az érvelésben rejlik a különbségtevés lényege. Az állam az egyik csoport számára legfeljebb szabadságjogként kezeli az oktatás és a kutatás szabadságát, azaz olyan jogként, amelynek érvényesítését nem akadályozza az állam. Az egyén kutathat, ha akar, s aki igényel valamilyen kutatást, az finanszírozhatja azt. Alapíthat magániskolákat, ha van, aki finanszírozza. Ugyanakkor az államalkotó nemzet szempontjából a tudományos életet államilag támogatandó területnek tekinti, amelynek eredményeire igényt támaszthat a nemzet minden tagja, s amelynek kivitelezését bizonyos feltételek teljesítése esetén igényelhetik a kutatók. Azaz a többség esetében az állam e jogokat vagy kollektív jogként, vagy individuális igényjogként kezeli. A kisebbség esetében pusztán nem akadályozza érvényesítésüket, a többség esetében viszont államilag támogatja. Ezért a kisebbségben élő polgárai előtt két lehetőség áll. Az első, hogy mintegy még egyszer adózva, saját maguk finanszírozzák intézményeiket, miközben rendes adójukból a többségét finanszírozza az állam, azaz kettős terhet vállalnak. A másik pedig, hogy feladják igényüket a kisebbségi intézmények iránt, s a többség intézményeinek elvárásaihoz igazodnak. A második lehetőség az asszimiláció. Egyenrangú megoldásra nem ad módot a liberális nemzetállam jogi érvelése. Ez az érv a valóságban nem jelenti a polgárok jogegyenlőségét. Az azonban, hogy az adott ország polgáraiként a polgárok egyenlőségének nevében igényelhetik, hogy intézményeik helyet kapjanak az állam intézmény- és támogatási rendszerében, egyenrangúságuk alapja, hiszen feltétele esélyegyenlőségüknek.

c) A tudomány és a kulturális intézmények

A kérdés az, hogy igényelheti-e az állam polgára, hogy állama méltányosan támogassa nemzeti sajátosságainak tudományos vizsgálatát, illetve igényelheti-e a kutató, hogy a többségétől eltérő nemzeti sajátosságokkal bíró polgárok életének kutatásához az állam méltányos feltételeket teremtsen. Ha ezt nem teszi, akkor polgárai egy részét elzárja a fejlődéshez szükséges kutatási eredményektől, míg másokat nem. Azaz a tudomány – mint a modern társadalom egyik elengedhetetlen attribútuma – egyenlőtlen feltételek mellett válik hozzáférhetővé és művelhetővé az állam egyes polgárai és e polgárok egyes csoportjai számára, hiszen Gellner kapcsán a magas kultúra és a nacionalizmus kapcsolata nyilvánvaló. Továbbá a tudomány egyben a múlt vizsgálatának eszköze is, tehát az adott nemzeti csoport adottságainak, örökségének vizsgálatához, értékeléséhez is elengedhetetlen. Ennek jelentőségét pedig a pririmordializmus-modernizmus-vita igazolta.

Ám a nemzetállam nemcsak a kutatások eredményeit hasznosítani kívánók, hanem a kutatók egy része számára sem teremti meg a kutatás egyenlő feltételeit azon az alapon, hogy azok nem felelnek meg az állam nemzeti jellegének és kutatási céljainak, míg mások számára megteremti azt. Ezt az egyenlőtlenséget nyilvánvalóan nem ellensúlyozza a tudományos kutatás pusztán szabadságjogként történő garantálása az állam által, még ha a kérdés szabadságjogként ebben az esetben is feltétele az esélyegyelőség megteremtésének. Államilag fenntartott, illetve időszakonként finanszírozott intézmények és programok hiánya ugyanis nyilvánvalóan a hátrány halmozódásával jár azokkal szemben, akiket támogat az állam. Azaz a többséghez hasonlóan az állam által fenntartott, illetve támogatott tudományos intézmények és kutatási programok igénylése és méltányos fejlesztése egyik fontos eleme azoknak a jogoknak, amelyeket a közösség támaszt, kifejezve az egyének ilyen igényét.

Hasonló a helyzet a művészetek, a közművelődés terén, illetve a kulturális élet más területein is. Az állam eltűrheti színházak, könyvtárak és egyéb intézmények alapítását anélkül, hogy támogatná, illetve méltányosan támogatná azokat. Például eldöntheti, hogy mely nyelvre szinkronizált, illetve mely nyelven feliratozott filmeket támogat, avagy nem támogat nyilvánvaló egyenlőtlenségeket teremtve.

A jogok és az esélyegyenlőség 33

d) A nemzeti szerveződés

Ebben az esetben is állíthatja az állam, hogy nem sérti az egyesülési szabadságot, hiszen nem tiltja be a nemzetiségi szervezeteket. Az egyesülési jog története nem az államon belüli nemzeti törésvonalak mentén alakult, hanem más társadalmi konfliktusok mentén.14 Ugyanakkor az állam és mögötte a politikai közösség másképpen is viselkedhet. Megteheti, hogy a nemzetileg preferáltakkal szemben kevésbé vagy pedig egyáltalán nem támogatja őket. Például az állam által meghirdetett pályázatokból e szervezetek nem részesülnek, az állami konzultatív testületekbe nem kapnak meghívást, egyszóval az állam az ilyen szervezeteket nem tekinti partnerének, míg a nemzetileg is megfelelőket igen. Vagyis az állam engedélyezheti nemzetiségi rendezvények szervezését, nemzetiségi egyletek, társaságok, sőt akár politikai szervezetek alapítását és működtetését. És állíthatja, hogy megfelel a gyülekezési, valamint az egyesülési szabadság követelményeinek. Ugyanakkor ez az állapot nem védi hatékonyan az egyén nemzeti sajátosságait azzal az az állammal szemben, amelyik a saját maga által megfelelően nemzetinek minősített intézményeket nemcsak eltűri, de támogatja is.

Ennek kapcsán külön említést érdemel az a jog, hogy olyan politikai szervezeteket alapítsanak az adott ország polgárai, amelyek révén nemzeti sajátosságaikat kívánják érvényesíteni, s ezek révén kapcsolódjanak be az ország politikai életébe. Itt jegyezzük meg, hogy maga Mill ennek az elvnek az érvényesítését nem tudja elképzelni. A politikai verseny többségi alapú eldöntése ugyanakkor állandó nemzeti alapú törésvonalakat eredményez az adott ország választói rétegében, és ezért pártrendszere is ezen a törésvonal mentén szerveződik.15 A nemzeti forradalom egy nemzethez kötése ezzel a következménnyel járhat a többségi politikai döntéshozatal eredményeképpen a nemzeti politikai szerveződés engedélyezése esetén is.

A politikai pluralizmus intoleranciát teremtő elemei16 az eltérő nemzeti identitá-sú személyeket is elválaszthatják egymástól, nemzeti előítéleteket teremtve, amelyek tovább szilárdítják a politikai törésvonal nemzeti jellegét. Azaz maga a politikai szerveződés szabadsága a politikai döntéshozatalban történő effektív részvétel nélkül nem eredményezi az adott kisebbségben lévő csoport nemzeti értékeinek elégséges képviseletét.

Ezért a fenti és nem csak a fenti esetekben megfogalmazható ezeknek a területeknek igényjogként való megjelenítése, legalább olyan feltételek mellett, mint amilyenek mellett a többség intézményei részesülnek állami támogatásban. Az is nyilvánvaló, hogy igényjogként történő megjelenésük az esetek jelentős részében e jogok közösségi vonatkozásaival is együtt jár.17

Ehhez azonban még egy megjegyzést kell fűzni. Nevezetesen a politikai többség nemzetet meghatározó hatalmának potenciális kiterjedése mindazokra a területekre, amelyeket maga nem tart nemzetinek, a liberális nemzetállam erkölcsi szabályain való túllépés lehetőségét is megteremti, méghozzá a liberális nemzetállam jogi feltételei közt. Az állam ugyanis nemcsak azon polgárai által alapított intézményeket zárhatja ki az államilag támogatottak köréből, illetve hozhatja a többinél hátrányosabb helyzetbe, hanem a többségi hatalom elvének érvényesítésével megteheti ezt azokkal is, akiket maga minősít nemzetietlennek, függetlenül az érintettek álláspontjától. Azaz megteheti ezt a politikai kisebbséggel, különféle kulturális vallási és egyéb kisebbséggel. Minthogy az állam nemzetileg nem semleges, nemzeti kisebbségeivel megteheti, hogy más nyelvet kényszerít rájuk a hivatalos életben, az oktatásban, s nem azt az ismeretanyagot közvetíti feléjük az oktatásban, amely saját nemzeti hovatartozásukból fakad, más nemzeti eseményeket tesz állami ünnepekké, más nyelv dominálja a közéletet, és az állam teljes szimbolikájával azt sugározza, hogy más nemzet állama. Az állam ebben az esetben is azt a követelményt támasztja az egyénnel szemben, hogy a nemzeti lét teljességét csak az általa kijelölt úton haladva érheti el. Ha nem ezt választja, akkor vagy nem érhet el a nemzetté válás szintjére, s meg kell maradnia a nemzeti előtti szint törzsi, nemzetségi, esetleg rendi társadalmának kulturális és hatalmi viszonyai közt, vagy ha más nemzet révén érte el a nemzeti szintet, akkor a magánéletre, illetve esetleg a közélet néhány területére visszaszorítva élhet személyiségének ezekkel a vonásaival.

Nemzetietlennek minősített politikai kisebbségeire pedig a helyesnek tartott nemzetfelfogást kényszerítheti rá a rendelkezésére álló hatalmi eszközökkel, a kultúrpolitikától kezdve az oktatásügyön és a támogatáspolitika különféle szféráin keresztül az egyes állami pozíciók elfoglalásáig. Az egyén az úgymond teljes nemzeti létet ebben az esetben is csak az állam által kijelölt úton haladva érheti el.

Ugyanakkor létezhet más megoldás is. Nevezetesen az, hogy az egyénnek joga van felhasználnia az állam kereteit nemzeti jogai érvényesítésére. Ekkor válik az állam nemzeti értelemben véve is saját államává, olyan kooperatív vállalkozássá, amelyben az állam szabály- és intézményrendszerében teret ad az egyének ilyetén sajátosságainak is. Akkor is, ha az többféle nemzeti identitáshoz kötődik. Azaz joga a politikai életben való részvételhez nem lesz korlátozottabb azokénál, akik e jogukat nemzeti sajátosságaik fejlesztésére is használhatják. Ehhez azonban olyan intézményrendszer szükséges, amelyik ezt ténylegesen lehetővé teszi. Az effektív részvételnek számos intézményes módja van, és ilyen jogigény nyilvánvalóan támasztató. A legismertebbek a különféle önkormányzatok, autonómiák. Persze itt meg kell jegyezni, hogy olyan megoldások is lehetségesek, amelyeknek nincsen közvetlenjogi vonatkozásuk, és az adott körülmények közt mégis megfelelők. Ilyen például az a finnországi gyakorlat, hogy a svéd kisebbség pártja rendszeresen tagja az ország kormányának. Ez a törekvés persze más országokban is megjelenik.

Ugyanakkor a korlátozásmentes nemzeti politikai verseny azzal a következménynyel is járhat, hogy az így kialakuló pozícióikat nemzeti alapon állandósító szervezetek vezetői a kisebbségek körében is egyfajta oligarchiákká szilárdulnak, kirekesztve saját nemzeti csoportjuk más tagjait a hatalmi pozíciókból. A politikai, illetve társadalmi pluralizmus garanciái tehát akkor is szükségesek az egyes nemzeti csoportokon belül, ha az adott csoport kisebbséget alkot a társadalom egészében. Amint jeleztük, a többségi csoporton belüli többség is marginalizálhatja nemzeti érvekkel saját politikai kisebbségét ilyen garanciák hiányában. De megteheti ezt az adott nemzeti kisebbség vezetőinek egy csoportja is, vagyis a nemzeti pluralizmus garanciáira az adott nemzeti csoporton belül is szükség van.

e) A kollektív nemzeti tisztelet elve

A nemzeti kisebbségek jogai kapcsán az állam kötelességeit emlegetve rendszeresen meg szokás állni a jogok lehető legszélesebbre tárásánál anélkül, hogy a nemzeti identitás lélektani összetevői is helyet kapnának az igényelhető jogok között, noha a nacionalizmus is rendelkezik lélektani összetevőkkel, s ezen összetevőknek is vannak morális dimenziói, éppen ezért morális vita tárgyává tehetők, és politikai dimenziói is alávethetők morális értékelésnek. Ezért igényeket támaszthatunk az állammal szemben ebben a kérdésben is. Nevezzük ezt a területet a kollektív nemzeti tisztelet elvének.

Arról van szó, hogy minden egyéni és csoportjog megadása esetén sem biztos, hogy az adott nemzeti csoport tagjai „otthon érzik” magukat az adott állam keretei közt. A probléma egyik lényeges elemét már Lord Acton felveti, amikor a nemzeti elnyomást többek között úgy jellemzi, hogy „semmibe veszik” a másik nemzetet.18 Lichtenberg szerint például Margalit és Raz az államban a csoport kultúrájának és önérzetének védelmezőjét látják. Ezt nevezik ők önrendelkezésnek.19 Brian Walker pedig a nemzeti szimbólumokról, ünnepekről hozott állami döntést ugyanabba a kategóriába sorolja, mint a hivatalos nyelv kérdését. Ezek szerinte az etnikai hegemónia modelljéhez kapcsolódnak.20

A kollektív nemzeti tisztelet igényével szemben felvethető, hogy ez nem jogi kérdés, ezt nem kell törvények által rendeznie az államnak. Ám mégis ezt teszi, és tennie is kell. Az állam, minthogy lélektani vonatkozásai is vannak, szimbólumokat, ünnepeket választ magának. Nemzetállamként ezeket javarészt jelentős nemzeti eseményekhez, személyiségekhez köti, és törvény által szabályozza, biztosítva polgárai számára a jogot az ünnepek megünneplésére, a szimbólumok használatára. Sőt bizonyos helyzetekben kötelezi is őket erre. Ugyanakkor az állam szimbólumrendszerébe nyilvánvalóan belefoglalhatok különféle nemzetiségű polgárainak értékes nemzeti teljesítményei és jelképei is. Lehetséges ezek közös, illetve kölcsönös ünneplése, tisztelete, használata. Tiszteletük az ember már taglalt morális képessége okán akkor is lehetséges, ha adott esetben egyikük-másikuk az egymás ellen vívott nemzeti küzdelemre is emlékeztet, minthogy az adott esemény a kor fejlődésirányainak fényében ellentmondásos volt. Az ellentmondásosság felismerése nem vonja kétségbe az adott esemény, cselekedet pozitív elemeit, sőt éppen ez teszi alkalmatlanná a jelenkori „ellentmondások” historizáló alátámasztására.

Mindezekre nemcsak annak az egyénnek van szüksége, aki a többségi nemzethez tartozik államán belül, hanem annak is, aki kisebbségben él. Vagyis nem szükséges a morális indoklás alapjául szolgáló társadalmi egységet elválasztani az egésztől, az egyén nemzeti kisebbségi jogainak alapját elválasztani az egyén nemzeti jogainak alapjától, mivel lényegében ugyanarról a jogról van szó. Következésképpen az egyén helyzete államában lehet más és más attól függően, hogy a nemzeti többséghez vagy a kisebbséghez tartozik-e. Ám hivatkozása nemzeti jogainak tiszteletére ugyanabból a forrásból ered. Abból az emberi igényből, hogy szabadon használhassa azokat az ismereteket és tapasztalatokat, amelyeket kultúrájának nemzeti és a nemzetté válás előtti szakaszai halmoztak fel, valamint hogy mindezt szabadon tehesse a társadalomfejlődés nemzeti szintjén. Az állam pedig rendelkezik azokkal a lehetőségekkel, amelyekkel biztosíthatja az egyén nemzeti szabadságát abban az esetben is, ha az adott egyén másokkal együtt olyan csoportot kíván alkotni, amelyik tagjai az állam polgárainak összességén belül nemzeti sajátosságaik tekintetében számbelileg kisebbségben vannak.

Ugyanakkor ahhoz, hogy jelentősebb előrelépés történjen e probléma megoldásában, az adott csoportot alkotók sajátosságainak kell a megoldási kísérletek kiindulási alapjául szolgálnia. Például elmaradottságuk esetén csak maguk zárkózhatnak fel a fejlettebb többséghez, más nem teheti ezt meg helyettük, még az állam sem. Az állam ebben legfeljebb segíthet, és a segítség adott helyzetben kötelességévé is tehető, ám nem helyettesítheti azoknak a szándékát, akik szeretnék ledolgozni hátrányukat. Ugyanakkor ez a szándék az esetek jelentős részében hasonulást is jelenthet. Nem jelenti azonban szükségszerűen korábbi sajátosságaik teljes feladását, de jelentheti azok átalakítását, modernizálását. Éppen ezért nem kell együtt járnia identitásuk megszűnésével sem.

A nemzeti jogok alapjának ezért mindenképpen a jogokat igénylő személyeknek kell lenniük. Ha ugyanis csak a közösség e jogok hordozója, akkor mindenekelőtt azt a szervet kell megadni, amelyik az adott közösség jogainak hordozója. Ha a nemzeti sajátosságokkal rendelkező közössége jog kizárólagos letéteményese, akkor ez azt jelenti, hogy a jogigény meghatározó elemeit, a nemzeti sajátosságok körét a közösség szervei maguk határozhatják meg. Maga a közösség azonban bármilyen szerkezetű lehet, vagyis ilyen joggal rendelkezhetnek az antidemokratikus nemzeti jellemvonásokkal bíró csoportok is, amelyek eme beállítottságukat a más álláspontot képviselők hangjának elfojtására használják saját csoportjukon belül, azaz a csoporthoz telepített jogokat az egyéni jogok korlátozására használják fel csoportjukban.

Ugyanakkor természetesen nem lehet azzal érvelni, hogy ha az adott csoport nem teljesíti a demokrácia bizonyos feltételrendszerét, akkor nem illetik meg őket a nyelvi jogok. Ezzel ugyanis hasonló eredményre jutunk, mint az első esetben, amikor is minden csoporthoz hozzárendeltük e jogokat. Ebben az esetben még azoktól az egyénektől is megvonjuk e jogokat, akik nem sértik mások hasonló jogait, akik nem tartoznak az elnyomó hatalom gyakorlói közé.

A nemzetiségi jogok egyenlősége emberi jogi megközelítésben tehát abban rejlik, hogy az eltérő nemzetiségűek szabadon ápolhatják és fejleszthetik nemzeti sajátosságaikat. E szabadságot nemcsak saját nemzeti jogaink, hanem mások nemzetiségi jogai is jelentik. Ugyanakkor még egy korlátozásra szükség van, arra, hogy csak olyan nemzeti sajátosságok jelenthetnek korlátokat, melyek nem állnak ellentétben az emberi jogokkal, azaz például mások diszkriminációjának, társadalmi kirekesztésének, elnyomásának, elpusztításának nemzeti ideológiájú hagyományai, illetve eszméi nem jelenthetik azt a korlátot, amely mögé kell húzódnia az egyik félnek, mivel nemzeti jellegzetességnek minősülnek. Akkor ugyanis kölcsönösen el kellene fogadnunk az egymás kölcsönös elnyomására, sőt kiirtására irányuló nemzeti ideológiájú szándékok jogosságát, ami feloldhatatlan logikai ellentmondásba sodorná a rendszert.

 

Rövid URL
ID1101
Módosítás dátuma2016. június 9.

Lelkes Gábor : Elmaradottság és versenyképességi elemek a dél-szlovákiai térben

Bevezetés A tanulmány célja az, hogy tájékoztatást adjon az 1990-es években végbement területi folyamatok alakulásáról 15 dél-szlovákiai régióban,1 és ezek nyomán bemutassa a harmadik évezred...
Bővebben

Részletek

Bevezetés

A tanulmány célja az, hogy tájékoztatást adjon az 1990-es években végbement területi folyamatok alakulásáról 15 dél-szlovákiai régióban,1 és ezek nyomán bemutassa a harmadik évezred elejére kialakult térszerkezet fejlesztése során kiaknázható versenyképességi elemeket, s ugyanakkor rámutasson a régió elmaradottsági elemeire is.

Minden döntés és beavatkozás, amely érinti a társadalom és a gazdaság különböző ágait, területi dimenzióval rendelkezik. E területiségből következik, hogy a társadalmi-gazdasági fejlődést befolyásoló fejlesztési elképzelések alapjául egy részletes térszerkezeti elemzésnek kell szolgálnia. A SWOT-analízis átfogó képet ad a régió adottságairól, a kutatott térségben levő erősségekről és gyengeségekről, valamint a külső tényezők (makrogazdasági trendek, országok közötti viszony, országos hatáskörű intézkedések stb.) jelenlegi és jövőbeni hatásait figyelembe véve a lehetőségekről és veszélyekről. A SWOT-analízis megkönnyíti a helyzetelemzésből származó információtömeg fontosság szerinti csoportosítását, szelektálását, illetve szinten tartását, másrészt a koncepcióalkotási folyamatban hasznosan szolgálja a helyes stratégiai fejlesztési irányok kiválasztását.

1. Regionális átalakulás a transzformáció időszakában

Szlovákiát és ezen belül a vizsgált régiót az elmúlt évtizedben a területi társadalmi különbségek erősödése jellemezte, melyben az öröklött területi egyenlőtlenségek mellett meghatározó jelentőségű volt a piaci folyamatok szerepe. A területi társadalmi egyenlőtlenségeket a jövedelmi, gazdasági, vállalkozási és személyes vagyoni viszonyok határozzák meg. Az átalakulás adta lehetőségeket azokban a térségekben tudták leginkább kihasználni, ahol a képzettebb, vagyonosabb lakosság képes volt anyagi előnyökké konvertálni a korábban felhalmozott szellemi-kulturális és kapcsolati-információs tőkét.

Az elmúlt évtized regionális gazdasági folyamatait alapvetően a külföldi tőkének a helyi gazdaságban betöltött szerepe, a vállalkozási aktivitás, a kutatás-fejlesztés (K+F), az üzleti szolgáltatások (bankszféra és üzleti tanácsadás) és az ezek hatására kialakuló ágazati szerkezet határozták meg. A gazdasági folyamatok által előidézett területi különbségeket a természeti adottságok mellett jelentős mértékben befolyásolta az adott térség megközelíthetősége és humán erőforrásainak állapota. Ennek hatására alakultak ki eltérő gazdasági karakterű körzetek. Az új térformáló erők együttes hatásának az eredményeként egyértelmű, hogy a kutatási területen három központi hely (Pozsony, Nyitra és Kassa) gazdasági bázisainak az elemei (tőke- és munkapiac, inputok minősége, infrastruktúra) a meghatározóak. Az említett három régió versenyképessége a legnagyobb a térségen belül, de hosszú távon a térség többi része is képes lesz olyan javak és szolgáltatások előállítására, amelyek a hazai és nemzetközi piacokon is értékesíthetők, miközben az ott élők növekvő és hosszú távon fenntartható életszínvonalat érnek el.

2. Helyzetkép a SWOT-analízis megalapozásához

A kutatási terület gazdasági és szociális mutatóinak a javulására csak az aktív területfejlesztési politika, azon belül a gazdaságfejlesztés előtérbe helyezése, a kínálatorientált regionális gazdaságfejlesztési politika esetében van esély. A fenti politikák sikerességének alapfeltétele pedig a programozás. Az „ellenőrizhető, hatékony és erős állam” elképzelhetetlen térben és időben adekvát tervezési-irányítási rendszer nélkül” (Faragó 2000). A programok kidolgozásánál nagy hangsúlyt kell helyezni a többszektoros megközelítésre és az erős területi dimenzióra.

Mint minden térszerkezeti egység, a vizsgált régió versenyképességét is négy alaptényező határozza meg, s azok kedvező vagy kedvezőtlen jellege döntő hatással bír a régió arculatára. A négy alaptényező:

–  a termelési tényezők (infrastruktúra, képzett munkaerő, vállalkozási ismeretek, pénzügyi források, természeti erőforrások),

– a gazdasági szerkezet és a vállalati stratégiák (új cégek megjelenése, innovációk alkalmazása, új tevékenységeknél az alvállalkozók megjelenése),

–  a vállalatok együttműködése (termelési együttműködések, a beszállítói kapcsolatok, ipari klaszterek),

– a piaci kereslet és kapcsolati rendszerek (a belső piac, kapcsolatok a világpiachoz, minőségi termékek helyi vásárlói).

A vizsgált térség gazdasági fejlettsége azonban nem homogén (a nyugati területek fejlettebbek, míg a keleti körzetekben [a kilenc keleti NUTS 4 régióban] a hanyatlás – kedvezőbb esetben a stagnálás -jelei mutatkoznak), ezért a fejlesztési célok sem lehetnek azonosak. A gazdasági fejlettség különböző szintjein álló térségeknek más-más reális fejlesztési céljaik lehetnek, amelyekkel a versenyképességüket javíthatják:

– a gazdasági bázis és infrastruktúra fejlesztése (magas munkanélküliségi rátájú agrártérségekben az ipari tevékenységek, a vállalkozási és ipari munkakultúra meghonosítása),

– gyártó-termelő beruházások és kapcsolódó szolgáltatások létesítése (a járási székhelyeken, illetve más kisvárosokban, ahol gyakorlott ipari munkaerő van, és szakoktató intézmények működnek),

– innováció-orientált tevékenységek fejlesztése (kvalifikált munkaerővel és innovációs intézményekkel rendelkező megyeszékhelyen, Nyitrán).

A térség versenyképességének javításánál döntő a vállalkozások tágan értelmezett intézményi infrastruktúrája, azaz a közvetett támogatás, amely a vállalkozások széles körének kedvező. Az intézményi infrastruktúra egy része költségvetési intézmény, másik része egyéb nonprofit intézmény, illetve piaci vállalkozás. Az intézményekhez kötődő infrastruktúra négy csoportra osztható:

– üzleti élet támogatása: üzleti képzések programjai, inkubátorok, szakképző és átképző intézmények, műszaki oktatási intézmények, vállalkozói szövetségek,

– technológiai háttérintézmények: tudományos parkok, kormányzati K+F alapok, nagyvállalati K+F részlegek, helyi vállalkozói hálózatok, technológiai transzferintézmények,

–  pénzügyi intézmények: helyi pénzintézetek, kockázati tőketársaságok, állami pénzalapok,

– vállalkozások környezete: technikai kultúra, az életminőség, a sikeres vállalkozói modellek, helyi infrastruktúra (lakások, közoktatás, közutak stb.).

3. Az értékelendő adottságok

3.1. A régió földrajzi fekvése és természeti adottságai

Egy adott terület – esetünkben a 15 dél-szlovákiai NUTS 4 régió – kedvező vagy kedvezőtlen természeti adottságai, táji jellemzői hatással vannak a területi fejlődésre, s egyes területeket jobb, másokat hátrányosabb helyzetbe hoznak. A folyamatoknak teret adó táj számos tényező olyan összetett specifikus együttese, amely hosszú természet- és rövid, de igen hatékony társadalomtörténeti, gazdasági fejlődés eredménye. Ennek megfelelően a táji adottságok jól tükrözik a mindenkori társadalmigazdasági viszonyokat, hiszen azok eredményeképpen alakultak ki.

A térség a szlovák-magyar határ mentén húzódik. Területén évszázadok óta fontos utak haladtak, melyek közül a legismertebb a Borostyánkőút volt, mely a Baltitenger mellékét kötötte össze az Adriai-tenger partvidékével. A területet közvetlenül nem érintette a török megszállás. A vizsgált terület nyugati régiói a földrajzi helyzetüknél fogva az újkori világgazdasági centrumtérségekhez (Nyugat-Európa) közelebb voltak, mint a Kárpát-medence többi része, e területen keresztül áramlottak a mindenkori innovációk a medence többi területére. A nyugati területek fejlettségi előnyénél további meghatározó tényezőnek számított még Budapestnek, Pozsonynak és a Habsburg Birodalom központjának, Bécsnek közelsége. A trianoni békeszerződés drasztikus határmódosításai azonban a régiót (a magyar nemzeti kisebbség által lakott területeket) peremterületté minősítette közel 80 évig. Ideológiai okok miatt korlátozták a szlovák-magyar határ menti fejlesztéseket. A határ menti járásokat a ratzeli megfogalmazás értelmében kezelték: az állam periferikus orgánumai voltak, fő céljuk az elkülönítés és a védelem volt. A rendszerváltozást követő első nyolc év alatt szintén nem fordítottak kellő figyelmet a Révkomárom-Léva-Losonc–Rozsnyó-Nagykapos tengely elmaradottsági elemeinek a kezelésére, minek következményeként a régión belüli területi gazdasági hanyatlás már-már katasztrofális méreteket öltött, ezért a határtérségből jelentőssé vált az elvándorlás a gazdasági centrumok irányába. Innovációk mindenekelőtt a régió északi, szlovák többségű körzeteiben történtek. Lényeges szemléletváltásra 1998-ban került sor, amikor a szlovákiai magyarság képviselői is a szlovák kormány részévé váltak. Az államhatár ma már kevésbé akadályozza a térszerkezeti vonalak összekapcsolódását. Napjainkban a határmentiség adta előnyök felismerését nemcsak a lakossági kapcsolatok élénkülése bizonyítja, hanem a térségben létrehozott eurorégiók is (2003 augusztusáig összesen 7). A párkányi Mária Valéria-híd 2001-ben történt átadása után a határátkelők sűrűsége némileg javult, de még mindig nem megfelelő, sőt szükség volna a régió nyugati felében az egyre növekvő tranzitforgalom érdekében egy újabb, Révkomárom-Komárom közötti híd megépítésére a közeljövőben. Az ezzel kapcsolatos kormányközi tárgyalások megkezdődtek a felek közt.

A táj gazdasági teljesítőképességének hasznosítása – lehetőségek szerinti növelése – a vizsgált régió társadalmi-gazdasági fejlődésének fontos alapja évszázadok óta, ami azonban igen jelentős mértékben fogyasztja, rombolja, szennyezi és át is alakítja azt.

A természeti viszonyait túlnyomó részben a Dunamenti-síkság, a dél-szlovákiai katlanok, a Szlovák-érchegység és a Kelet-szlovákiai síkság képezik. A régiót jelentős részben kitöltő alföldek talajviszonyai az országban a legjobbak (réti talajok, öntéstalajok, löszön képződött csernozjom stb.), és ez a termőföld képviseli Szlovákia legnagyobb értékű megújuló, Ml. megújítható természeti erőforrását (az országos átlaghoz képest magas a mezőgazdaságilag intenzíven hasznosított területek aránya). A terület alföldi jellegétől eltérő térségek elsősorban régió északi határán találhatók, melyek természetes határláncot képeznek észak felől: a Nyitrától északra húzódó Tribecs hegyvonulat keleti irányban a közép-szlovákiai vulkanikus hegységekben folytatódik, amely keleten az Eperjes-Tokaji-hegységgel zárul. A hegységekben rejlő ércvagyon a múltban fontos ipartelepítő tényezőként lépett fel (pl. Rozsnyó), napjainkra azonban az ércbányászat teljesen leépült. A kutatott terület hegységeinek gazdasági szerepe megváltozott: komoly turisztikai vonzerőt képviselnek, melyek közt egyedülállónak számít a régió egyetlen nemzeti parkja (Szlovák-karszt Nemzeti Park). A Szlovák-Érchegység napjainkra a téli sportok szerelmeseinek lett a paradicsoma.

A vízrajzban leginkább kiemelhető a Duna és a Vág folyó szerepe mint történelmileg változó jelentőségű, de mindig fontos vízi utaké. Ugyan nem európai jelentőségű, de az itt élők mindennapjaiban fontos szerepet töltöttek be és töltenek be napjainkban is a terület további folyói: a Kis-Duna, Nyitra, Garam, Ipoly, Hernád, Bodrog, Latorca. Az említett vízfelületek fontos ipartelepítő tényezőként léptek fel a múlt században, elég csak a legjelentősebbeket említeni: a párkányi papírgyár, a révkomáromi hajógyár, a bősi és a vágkirályfai vízierőművek. A kedvező éghajlati adottságok (a júliusi átlagos hőmérséklet 20 C fölött van) lehetővé tették ugyanakkor a folyók és tavak turisztikai jellegű kihasználását is, évente százezrek élnek e vízfelületek által nyújtott rekreációs és sportolási lehetőségekkel. A régió leglátogatottabb nyári üdülőközpontja a szenei tó körül jött létre, melynek strandjai a nyári hónapok során zsúfolásig tömve vannak mind a fővárosból ki-özönlő tömegekkel, mind külföldi látogatókkal (elsősorban lengyel és cseh turisták).

A régió nagyon gazdag felszín alatti vízkészletekben is. Ivóvízkészletének (Csallóköz alatt található a legnagyobb ivóvíztartalék Közép-Európában) és termálvízkészletének (a nyugati járások geotermikus adottságai kedvezőek, 1000 m mélységben a hőmérséklet 60 C körüli) gazdagsága európai méretekben is jelentős. Az utóbbi természeti kincs idegenforgalmi és gyógyászati célokra történő kihasználása nagyonjelentős volt a rendszerváltozásig (évente milliók látogatták a térség termálfürdőit). A vendégkört elsősorban cseh turisták alkották, akik számára a Duna mente jelentette a napsütéses „Riviérát” (az átlagos évi napsütéses órák száma 2165 körül mozog). A határok felnyitása után érthető okokból a szabadságolok többsége az addig tiltott, elérhetetlen területek felé vették útjaikat, ami a régió termálfürdőinek forgalmának 80%-os visszaesésében mutatkozott meg az 1990-es évek elején. Napjainkban a szolgáltatások színvonalának általános emelkedésének köszönhetően ismét növekszik a fürdők látogatottsága, a kempingek nyaranta megtelnek mindenekelőtt német, cseh és lengyel turistákkal. A nyugati térségeket felkeresők felfedezték a strandolási lehetőségek mellett a régió előnyös közlekedés-földrajzi fekvéséből fakadó lehetőségek gazdagságát is: személygépkocsival két órán belül elérhető három főváros: Budapest, Bécs és Pozsony.

3.2. A településszerkezet az átalakuló gazdasági térszerkezetben

Egy jól funkcionáló településhálózat a gazdasági fejlődés alapja. A 20. század közepéig mind a régió gazdasági térszerkezete, mind a régió településhálózata az elmaradott társadalmi-gazdasági struktúrát tükrözte (alacsony színvonalon működő, elmaradott agrártérség volt, leszámítva Rozsnyót, ahol a bányászat évszázados hagyománnyal rendelkezett). Jelentősebb ipari létesítmények a térség két legnagyobb városában, Nyitrán és Érsekújvárott voltak (e centrumok a vezető szerepüket a mai napig megőrizték). A hetvenes évek elejére kialakult egy modern településhálózat, ami a települések különböző hierarchikus szintjét, funkcionális kapcsolatrendszerét jelentette. A kapcsolatrendszer elemei közti legutóbbi lényeges változások az 1996-os és a 2001-es közigazgatási reformokhoz kötődnek. Kétségtelen, hogy az említett közigazgatási reformok tisztán politikai döntések voltak, nem vették figyelembe az egyes régiók gazdasági és társadalmi körülményeit, azok földrajzi fekvését.

Piacgazdaságban nemcsak a vállalkozások között van piaci verseny, hanem az egyes települések, megyék és régiók is versengenek a fejlesztési forrásokért, jövedelmező vállalkozásokért, elismert szakemberekért, intézményekért, autópályáért stb. A verseny miatt a gyenge gazdasági bázissal rendelkező régiók egyre inkább lemaradnak, s fokozatosan nőnek a területi különbségek.

A térség térszerkezetét alapvetően meghatározza Pozsony, Nyitra és Kassa jelenléte. Mindkét növekedési pólusban és agglomerációs térségeikben folyamatban van a korábbi gazdasági szerkezetük átalakítása, helyet adva az új gazdasági szektoroknak, ugyanakkor a területi egyensúly egyre inkább felborul, a régión belül máris nagyok a területi különbségek. A térségen (gondolok itt az egész szlovák-magyar határ menti területre) belüli általános gazdasági növekedést a Pozsonyt Kassával összekötő gyorsforgalmi út segítené lényegesen elő. A fejlesztési folyosó létrehozása napjaink fontos belpolitikai kérdésévé lépett elő.

A régió városainak hierarchikus tagozódásának a csúcsán Nyitra áll; összetett, sokoldalú szerepkörű nagyváros (90 000 fölötti népességgel Szlovákia negyedik legnagyobb városa Pozsony, Kassa és Eperjes után). Sorban következnek a járási székhelyek és a szűkebb szerepkörrel és vonzásterülettel rendelkező kisvárosok. A kisebb települések, falvak alapfokú intézményi ellátottsága (pl. alapiskola, kultúrház) kielégítő, de az önkormányzatok pénzügyi nehézségei miatt nagyon kevés beruházás valósult meg a rendszerváltozás óta. A kilencvenes évek második felében a települések közt egy új jellegű együttműködés jelent meg, a kistérségi integrációs folyamatok, melynek során a szomszéd önkormányzatokhoz fordulnak egyes községek kooperációt kínálva, segítséget várva számos égető problémájukra.

A kommunikációs irányok jellegzetessége, hogy a ÉNY-DK-i irányúak, s gyengék az északi-déli összeköttetések. Jelentős infrastruktúrával is elsősorban a nyugati járások rendelkeznek. Az észak-déli irány infrastrukturális kiépítése várható, mivel az észak-déli összeköttetés alapvetően fontos a régió kohéziójának megteremtéséhez. Az autópályákkal, minőségi vasúti hálózattal rendelkező térségek a legvonzóbbak a tőkeerős befektetők számára.

Napjainkban a nemzetgazdaságok háttérbe szorulásával megnő a nagyvárosok hálózatának a szerepe, s ezek fokozott hatással lesznek a gazdasági folyamatokra. A régió sikeressége döntően attól függ majd, hogy nagyvárosai hogyan tudnak bekapcsolódni a nemzetközi városversenybe, s betöltik-e „kapu-szerepüket” a régió többi településére való tekintettel.

3.3. A régió humán infrastruktúrájának helyzete és fejlődésének várható tendenciái

A térszerkezetet népesedési szempontból vizsgálva szembetűnik a demográfiai folyamatok kedvezőtlen alakulása az utóbbi évtizedben (a népesség elöregedése, a természetes szaporodás -2%o körüli értéke, ez alól kivételt képeznek a roma kisebbség által sűrűn lakott települések, mikrorégiók). A fentebb említett tendencia elsősorban a magyar kisebbség sajátossága, tehát lényegében a népesedési folyamatok a kutatott területen nagy hasonlóságot mutatnak a Magyarországon lezajló demográfiai folyamatokkal. A régión belüli migrációs folyamatok jellemzője, hogy a magasabb képzettségűek egyrészt a keleti körzetekből (itt a munkanélküliek aránya 20% fölötti) a nyugati körzetekbe vándorolnak, másrészt pedig a megyeszékhelyek számítanak célpontnak (mindkét esetben a jobb gazdasági tényezők, a munkavállalás, a színvonalasabb szolgáltatások igénybevételének lehetőségei, a kedvezőbb életkörülmények ösztönzik a vándorlást). A déli térségekben az átlagkereset az országos átlagnál 25-30%-kal alacsonyabb.

Bár összességében a régió kiemelkedő szellemi, kulturális értékeket tud felmutatni – elsősorban néhány nagyobb városa révén -, a lakosság életminősége, átlagos egészségügyi, szociális, iskolázottsági színvonala nem éri el az országos szintet (míg a felsőfokú végzettséggel rendelkezők országos átlaga 13% fölötti, addig a

Elmaradottság és versenyképességi elemek…

régió nagyobb részén 8% körüli ez a mutató2). A humán intézményrendszer – különösen az alapellátásban – többnyire átlagos, egyes ágazatokban, illetve térségekben átlagon aluli szolgáltatást képes csak nyújtani. Ebből az következik, hogy jelenlegi állapotában nem képes az elmaradások, hiányok felszámolására.

Az előttünk álló évtized egyik legnagyobb próbatétele minden bizonnyal az lesz, hogy a régió emberi erőforrás-potenciálja milyen mértékben lesz képes reagálni az információs társadalom kihívásaira. A kilencvenes években bekövetkezett társadalmi-gazdasági változások és Szlovákia hamarosan bekövetkező Európai Uniós tagsága viharossá teszik a humán erőforrás iránt támasztott igények változásait. Ez a folyamat akkor válhat sikertörténetté a régió számára, ha képes felkészíteni polgárait a felgyorsult fejlődéshez való alkalmazkodásra, a globális változásoknak adekvát helyi, regionális problémafelvetés és -megoldás képességére.

A 21. század tudás alapú gazdaságának termékeiben egyre nagyobb részarányt képvisel a szakértelem és a magas technológia. Ezzel összefüggésben nő a magas szakképzettségű és csökken a kevésbé képzett munkaerő iránti kereslet. Felértékelődik a tudás rugalmas alkalmazásának és az önképzésnek a képessége, s ezzel összefüggésben a felnőttkori tanulás különféle formái sosem látott virágzásnak indulnak. A felsőfokú képzettség értékének és a gazdaság tudásigényének növekedése kulcsszerepet juttat a régió felsőoktatási intézményeinek, amelyek az általános kutatás és képzés hagyományos feladatait a tudás- és technológiaátadás, valamint a gazdasági partnerekkel való együttműködés új szerepével egyeztetik. A régió humán erőforrásának ezen irányú építését szolgálja majd az 2004-ban alapítandó révkomáromi egyetem, mely az eddig működő kihelyezett egyetemi, főiskolai tagozatok mellett új szellemi motorja lehet a dél-szlovákiai térségeknek.

A modern információs társadalom elvárásai és a napjaink szlogenjévé váló európaiság követelménye ugyanakkor nem mond ellent a helyi értékek, hagyományok ápolásának, fejlesztésének, amely a nemzeti-nemzetiségi nyelv, kultúra, a művészetek, a közösségi hagyományok, a szomszédsági kapcsolatok ápolásának szükségességét egyaránt jelenti. Ez lehet az egyik tartaléka a helyi-regionális társadalom innovációs, megújulási képességének. A másik virtuális erőforrás a helyi társadalmak egészséges működésének őrzése, ami a társadalmi szolidaritást, a bajba jutottak segítését és az egyének testi-lelki egészségének fejlesztését egyaránt jelentheti. Mindez csak jól működő humán intézményrendszer és a civil szervezetek erőteljes hálózatának kiépítésével és működtetésével biztosítható (példa értékű lehet a Fórum Kisebbségkutató Intézet tevékenysége). Ebben az összefüggésben tehát a humán erőforrás fejlesztése jobbára hosszú távon megtérülő, a régió fejlődése szempontjából kulcsfontosságú feladatnak tekinthető.

3.4. A gazdasági erőforrások kiinduló feltételei

Az eddig áttekintett hatásrendszerek mellett a területfejlesztésben döntő súllyal a gazdaság érvényesül. A területfejlesztés a gazdasági fejlődés térbeli vetülete, földrajzi lenyomata. A gazdasági és a területi fejlődés között persze nincs automatikusan érvényesülő harmónia. A gazdaság regionális szerkezete, a településhálózat a gazdaságpolitikai változásokra késve reagál, átalakulása lassú, a már létező út-, közmű- vagy távközlési hálózat, a települések épített környezete jelentős tehetetlenségi tényező.

 

A térség ipari fejlesztése az elmúlt 50 év során, kevés kivételtől eltekintve, figyelembe vette a természeti-települési adottságokat, s ennek eredményeként Szlovákia élelmiszergazdaságának gócpontjává vált. Ugyanakkor az élelmiszeripari kapacitások mellett törekedtek gépipari, könnyűipari és vegyipari ipartelepek létrehozására is. Az ipar telepítése során a különböző követelmények nem mindig egyforma mértékben és következetességgel, de összességében érvényesültek.

A rendszerváltozás óta eltelt idő alatt a régió iparának struktúrája és területi szerkezete jelentősen változott. Az élelmiszeripar és nehézgépipar részarányának mérséklődése a könnyűipari ágazatok lényeges térhódításával járt együtt, ugyanakkor a gazdaságtalanul termelő vagy eladhatatlan termékeket gyártó vállalatok bezárásának következtében, a racionális foglalkoztatási politika előtérbe helyezésének következményeként a munkahelyek száma drasztikusan csökkent, a munkanélküliségi ráta az országosnál 10%-kal magasabb a régió több járásában.3 Ma az iparban tartják nyilván a legnagyobb munkanélküliséget (gépipar, élelmiszeripar). A régió gazdaságának új struktúrája most van kialakulóban, melyben a szolgáltatásokat -ezeken belül is a gazdasági szolgáltatásokat – a dinamikus növekedés jellemzi. A szolgáltató szektor előretörésének jelei ellenére a régió gazdasága a posztin-dusztriális korszaktól még több tíz évnyi távolságra van.4

A szlovákiai politikai élet kikristályosodásának köszönhetően (az ország karnyújtásnyira áll az Európai Uniós csatlakozástól) remélhetőleg az elkövetkező pár évben a külföldi tőke eddig még soha nem látott mennyiségben fog megjelenni a régióban, s hozzájárul majd a gazdaság fellendüléséhez, melynek első jelei már mutatkoznak (pl. a dél-koreai Samsung beruházása Galántán). A nagyvállalatokban megtestesülő működő tőke azáltal, hogy a termelésbe visszafordítható számottevő profitot hoz létre, nagymértékben növelni fogja majd a helyi fogyasztói kapacitást, s a nagyvállalat beszállítói, alvállalkozói kapcsolatai révén szaporodnak majd a helyi kis-és középvállalkozások, melyek pozitív hatást gyakorolhatnak a helyi fejlődésre. A nagyvállalatok – a jelentős beruházást követelő állóeszközeik inerciája révén – biztosabb, hosszabb távú perspektívát jelentenek majd abban a térségben, ahová letelepednek.

A gazdasági fellendülés érdekében szükség lesz újabb növekedési centrumok kialakítására is. A csúcstechnológiájú vállalatok telephelyi követelményeinek több járási székhely adottsága megfelelő, ugyanis mind a tudományos szakemberek, mérnökök és irányítók (akik nagyobb arányt képviselnek a tradicionális iparokhoz képest), mind a szolgáltatásokat és rutin jellegű munkákat végző olcsó munkaerő megtalálható a térség munkaerőpiacán. Nem kétséges egyben, hogy a növekedési centrumok fejlesztésének következményeként párhuzamosan felgyorsul a térbeli differenciálódás is.

Az elmúlt évtizedben a vállalati szereplők száma megsokszorozódott, megváltozott a vállalati méretstruktúra (a kis- és középvállalatok az összes vállalat több mint 90%-át teszik ki). Ezzel együtt a nagyvállalatok jelenleg is meghatározó szerepet töltenek be a régió gazdaságában. Ezek nagy része a szocialista nagyvállalatokból alakult, túlélte a rendszerváltozást, és magántársaságok tulajdonába (külföldi vagy hazai) került.

Az agrárgazdaságban az élelmiszerpiac szereplői egy részének a helyzete kezd megszilárdulni, a belföldi piac újrafelosztása nagyjából lezajlott, ezáltal a tágan értelmezett agrárszféra két részre osztódott. A két szegmens fejlesztése eltérő módon és különböző eszközökkel érhető el, ezért nem célszerű globálisan az agrárgazdaság fejlesztéséről beszélni, hanem a két szegmensre külön-külön kell stratégiát megfogalmazni:

–  a piaci versenyben helytálló, főleg az élelmiszerpiac jelentős szereplői (felvásárlók, feldolgozók stb.) által kialakított vertikumok, integrációk (amelyek jelentős része külföldi tulajdonos kezében van) egyre versenyképesebbek, ezen szegmens az általános gazdaságfejlesztés körébe esik, azaz piackonform módon a többi piaci szereplőhöz hasonlóan támogatandók,

– a piacról kiszoruló, kevésbé hatékony termelők (magángazdák) és feldolgozók talpon maradására kicsi az esély, ezen szegmens támogatása szociálpolitikai és környezetvédelmi szempontokból a mezőgazdasági vidékfejlesztés keretében támogatható (többek között EU-forrásokból).

A közeljövőben számolhatunk mind a mezőgazdaság és az élelmiszeripar termelésének lassú növekedésével, mind pedig a régióban működő szolgáltatási (üzleti és humán) szektorok tevékenysége iránti fizetőképes kereslet növekedésével. Azonban az általános gazdasági fellendülés érdekében a feldolgozóipari fejlesztéseket és az ehhez kapcsolódó szolgáltatásokat kell előtérbe helyezni, azaz szelektív újra-iparosításra van szükség. A régióban főleg a gyártó- (termelő) tevékenység végzésének, valamint az ehhez illeszkedő szolgáltatásoknak vannak meg a városok egy részében a feltételei (munkaerő, infrastruktúra, intézmények), míg a kutatás-fejlesztésnek és modern üzleti szolgáltatásoknak csak Nyitrán, illetve a régióval szomszédos Pozsonyban és Kassán. A leszakadó kistérségek központjainak (városainak) némelyikében van esély új ipari telephelyek létrehozására (példa erre Guta, ahová még Révkomáromból is ingáznak az ottani ipari telepre), míg a többi településen alig, ezért a kisebb településekről csak napi ingázással lehet majd elérni az új ipari munkahelyeket. A közlekedési viteldíjak folyamatos emelkedése azonban negatívan befolyásolja az ingázó körzetek kialakulását.

Az EU-ba való belépés után – a mezőgazdasági termelés valamilyen mértékű csökkenése miatt – a vidéki lakosság helyben maradását elősegítendő fenntartható gazdálkodás keretében a természettel nagyobb összhangban lévő ökoturizmus, a falusi-tanyasi és az agroturizmus támogatása várható. A turizmus szerepe ezért növekedhet a szlovák-magyar határvidék gazdaságának diverzifikálásában.

A külföldi működő tőke mindenekelőtt a nyitrai agglomerációba irányult, ahol a tudás- és technológiaigényes ágazatok már a szocialista nagyipar idején is jelen voltak. A megyeszékhelyen kiemelkedik a gépipar (különösen a közlekedési eszközök alkatrészeinek gyártása), a vegyipar (mindenekelőtt műanyagtermékek gyártása és gyógyszeripar) és nem utolsósorban az élelmiszeripar (sörgyártás, malomipar, borászat), amihez az ország legnagyobb és legszínvonalasabb agrár kutatási-fejlesztési intézményei biztosítják a dinamikus fejlődést.

A fentieket összegezve: a régió gazdasága pillanatnyilag helyben topog, a gazdasági szerkezet kevésbé versenyképes, a meglevő ágak és ágazatok nem tudnak jelentős gazdasági növekedést produkálni, az ipari termelékenység növekedése elmarad az országos átlagtól, mindezek miatt a régióban a gazdasági válság differenciált elmélyülésére kell számítanunk és a társadalmi problémák egyre újabb dimenziói kerülnek majd felszínre. A térségfejlesztés javasolt iránya – tekintettel a korlátozott forrásokra – a többnyire a régió központi városaihoz kötődő húzóágazatok fejlesztése mellett a hátrányos helyzetű térségek és rétegek fejlesztése, illetve a fejlesztések jótékony hatásainak minél szélesebb körben történő kiterjesztése a régióban.

4. Az összekapcsolódó gazdasági-társadalmi tér

A térség nyugati részén a gazdasági fejlődésnek nagy lendületet adhatnak a határ magyar oldalán található régiók, melyek dinamizmusa Magyarországon egyedülálló, Közép-Európa talán leggyorsabban fejlődő területeiről van szó. Két olyan terület találkozik, melyek gazdaságában még eltérő hangsúlyokat találunk: Győr-Moson-Sopron, Komárom-Esztergom és Pest megyében a fejlődés hordozója elsősorban az ipar, míg a kutatott terület déli járásaiban továbbra is az agrárium (bár súlya ütemesen csökken). A tér északi részén (a szlovák oldalon) a munkanélküliség négyszerese a magyar oldal hasonló mutatójának. Ami viszont mindkét régióban azonos, az a dinamika jelenléte. Az együttműködések hálózatán keresztül a déli dinamikus, urbánus, ipari fejlődés színterei elősegíthetik az északi területek periferikus jellegzetességeiből való kiszakadást. 2004 májusától (remélhetőleg) a térségben létrejöhet a V4-államok legdinamikusabb fejlődési régiója. A vizsgált terület keleti járásainál a kiugrási lehetőségek jóval korlátozottabbak, a határ mindkét oldalán ugyanis a gazdaság stagnál.

A kutatási terület településeinek többsége rendelkezik határon átnyúló kapcsolattal, melyek elsősorban kulturális együttműködések, de van példa gazdasági kapcsolatokra is (munkaerő, szellemi tőke kihasználása). A régió több városában (Diószeg, Dunaszerdahely, Révkomárom, Királyhelmec) a magyar kisebbség számára magyarországi egyetemek és főiskolák folytatnak felsőfokú képzést kihelyezett tagozataikon. A települési szintű kooperációk elsősorban hivatalos jellegűek, azok a lakosság felé általában csak kulturális vagy sportrendezvények formájában jelennek meg. Az ilyen jellegű együttműködések mindenekelőtt a magyar kisebbség által lakott falvakra jellemzőek.

Az egyesülő tér alappilléreinek tekinthetők a kutatási terület eurorégiói (az elnevezés az első regionális határ menti együttműködésnek állít emléket, mely 1958-ban jött létre a holland-német határvidéken). 1999 előtt Szlovákiában csak egy ilyen együttműködés létezett (az is Kelet-Szlovákiában), mivel az akkori kormányerők elleneztek bármilyen tevékenységet, melyek a határ szerepét homályosították volna. Az 1998-tól hatalmon levő kormányzati politika változtatott a gyakorlaton, ösztönözte az ilyen jellegű együttműködéseket. A vizsgált régióban jelenleg 7 euro-régió fejt ki kulturális és gazdasági tevékenységét: a Hármas Dunavidék Eurorégió, a Vág-Duna-lpoly Eurorégió, az Ipoly Eurorégió, a Neogradiensis Eurorégió, a Sajó-Rima Eurorégió, Kassa-Miskolc Eurorégió és a Kárpátok Eurorégió.

Elmaradottság és versenyképességi elemek… 13

5. SWOT-analízis

Erősségek

–   A földrajzi fekvésből adódó potenciális tranzitszerep (transzeurópai folyosók vezetnek át a régión).

–   Aktív gazdaságfejlesztő ügynökségek a térségközpontokban.

–   A szolgáltató szektor gyors ütemű növekedése.

–   A termelési hagyományokkal rendelkező feldolgozóipari ágazatok (vegyipar, gépipar és élelmiszeripar).

–   Az éghajlati, geomorfológiai és talajtani viszonyok kedvezően hatnak az agrári-umra, melynek vertikális integrációja jelentős.

–   A kisvárosok és a vidék által nyújtott egészséges életkörnyezet.

–   A térségben található egyetemek és kutatási-fejlesztési centrumok közvetlen kapcsolatban állnak a termeléssel.

–   A lakosság vállalkozási kedve miatt a terület alkalmas a kis- és középvállalkozás-fejlesztésre.

–   Az idegenforgalom több fajtájának (pl. vízi sportok, gyalog- és kerékpárturisztika, gyógy- és falusi turizmus, téli sportok, barlangászat) fejlesztésére is alkalmas adottságok.

–    Megfelelő mennyiségű ivó- és ipari vízkészlet áll rendelkezésre a lakosság ellátásához és az ipari, mezőgazdasági felhasználás részére.

–   A határon átívelő baráti, rokoni kapcsolatok, másrészt a gazdasági kapcsolatok, mint a bevásárlás, munkavégzés, üzleti utazások.

–   A gazdaságilag aktív népesség számának folyamatos növekedése.

–   Az urbanizáció ütemének lelassulása – a vidék elnéptelenedésének a veszélye nem áll fenn.

–   A rendelkezésre álló munkaerő-tartalékok szakképzettsége.

–   A jelentős számú nemzetiségi lakosság, kulturális sokszínűség.

–   Az erős helyi és regionális kötődés és szolidaritás erősítése.

–   Aktív regionális együttműködések, a partnerség elvének tudatosítása (pl. eurorégiók láncolata húzódik végig a szlovák-magyar határ mentén).

Gyengeségek

–   Jelentős gazdasági egyenlőtlenségek a régión belül. A területi polarizáció elmélyülése, a forgalmi folyosókhoz kapcsolódni nem tudó területek leszakadása.

–   A térséget észak-déli irányban összekötő városi közlekedési tengelyek, valamint egy kelet-nyugati irányú gyorsforgalmi út (mely összekötné Pozsonyt Kassával) hiánya.

–   A kutatási-fejlesztési centrumok és a gazdaság közötti alacsony kapcsolat.

–   Az innováció hullámai megakadnak a régió nyugati járásaiban.

–   A régióba érkező kormányzati és európai uniós támogatások (finanszírozási források) nem hatékony felhasználása.

–   Az agrárium lassú szerkezeti átalakulása.

–   A vállalkozások tőkehiánya.

–   A régióba befektetett külföldi működő tőke alacsony nagysága és egyenlőtlen eloszlása.

–   Az alacsony színvonalú műszaki infrastruktúra.

–   A környezetvédelem hiányosságai.

–   A munkanélküliség nagyon magas szintje.

–   Gyengék a települési önkormányzatok jogkörei, és a másodfokú, ún. regionális önkormányzatok szerepe még csak most van kialakulóban.

–   Gyenge a társadalom önszerveződése.

–   A térség természeti szépségeinek, történelmi műemlékeinek és egyéb idegenforgalmi adottságainak a propagálása alacsony színvonalú.

–   Az alacsony természetes szaporulat.

–   A periferikus körzetekből a szakemberek elvándorlása.

–   A tartósan kevés szabad álláshelyek száma.

–   Az iskolarendszer lassú átállása az új munkapiaci követelményeknek megfelelően.

–   Az egészségügyi ellátásban és az oktatásban állandósult pénzhiány.

–   Az egyre több családot érintő elszegényedés. Az állami szociális támogatásra szorulók számának a növekedése.

Lehetőségek

–   A gazdasági szerkezet diverzifikálása külföldi befektetők által, stratégiai jelentőségű nagyvállalatok megtelepedése (ipari parkok), a beszállítói hálózatok kialakítása.

–   Olyan agrárpolitika kialakítása, amely lehetővé teszi majd az agrárszektor szerkezeti és szervezeti megújítását a fenntarthatóság követelményeinek megfelelően.

–   Az EU előcsatlakozási alapjai (a csatlakozást követően pedig a strukturális alapok) által kínált források felhasználása a terület- és gazdaságfejlesztésre, az oktatási, kutatási és infrastrukturális lemaradás csökkentésére.

–   A régió nyugati felének aktív bekapcsolódása a kialakuló Budapest-Bécs-Po-zsony innovatív közép-európai térség területébe.

–   Az oktatási rendszer reformja, az iskolarendszerű képzés, szakképzés összehangolása a munkaerő-piaci igényekkel, az átképzés, munkaerő-piaci képzés fejlesztése regionális szintű egyeztetéssel.

–   A szlovák oktatási rendszer reformja, melynek köszönhetően az iskolák a piaci igényeknek megfelelő szakemberképzést biztosítanának, az átképzések – munkaerő-piaci képzések – fejlesztése regionális szintű egyeztetéssel.

–   A határon átnyúló gazdasági és kulturális együttműködések elmélyítése.

Veszélyek

–   A külföldi tőkebefektetések csökkenése, esetleg teljes elapadása.

–   A régió feldolgozóipara által gyártott termékek iránti kereslet csökkenése vagy megszűnése a régión kívül eső területeken.

–   A mezőgazdasági termelési feltételek megváltozása az Európai Uniós csatlakozás után.

–   A népesség képzettségi színvonalának a csökkenése a tandíjas felsőoktatási képzés bevezetésének következtében.

–   A korszerű közlekedési infrastruktúra megépítéséhez szükséges kormányzati döntések elodázása a nacionalista politikai visszhangoktól való félelem miatt.

 

Rövid URL
ID1071
Módosítás dátuma2016. június 9.

Lanstyák István, Szabómihály Gizella : Magyar nyelvtervezés Szlovákiában. Tanulmányok és dokumentumok (Simok Szabolcs)

Lanstyák István-Szabómihály Gizella: Magyar nyelvtervezés Szlovákiában. Tanulmányok és dokumentumok. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 2002. /Gramma Könyvek./ Néhány hónapja újabb könyv jelent meg a Lanstyák István-Szabómihály Gizella...
Bővebben

Részletek

Lanstyák István-Szabómihály Gizella: Magyar nyelvtervezés Szlovákiában. Tanulmányok és dokumentumok. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 2002. /Gramma Könyvek./

Néhány hónapja újabb könyv jelent meg a Lanstyák István-Szabómihály Gizella szerzőpárostól Magyar nyelvtervezés Szlovákiában címmel (a korábbi közös könyvük: Magyar nyelvhasználat – iskola – kétnyelvűség. Pozsony, Kalligram, 1997). A kiadvány megjelentetése szorosan kapcsolódik ahhoz az örvendetes tényhez, hogy 2001 augusztusában megalakult a Gramma Nyelvi Iroda, s így a szlovákiai magyar nyelvtervezés megindult az intézményesülés útján.

Ez a könyv több szempontból is fontos. Par excellence magyar nyelvi tervezéssel foglalkozó monografikus mű eddig nem jelent meg, sőt ebbe a tartományba mint alkalmazott nyelvészeti és politikatudományi tudományágba tartozó, ill. sorolható monográfia sem szűkebb pátriánkban, sem az anyaországban nem sok jelent meg eddig. Általában a nyelvi tervezési témakörbe (is) beleillők közül a Tolcsvai Nagy Gábor szerkesztette Nyelvi tervezés (Budapest, Universitas Kiadó, 1998) című tanulmánygyűjteményt említhetjük, amely azáltal, hogy kiváló áttekintést nyújt bizonyos nyelvi helyzetekről, azaz alapvető bevezetést nyújt a nyelvi tervezés témakörébe, hiánypótló egyetemi tankönyvként is jól használható. Bizonyos értelemben kapcsolatba hozhatjuk az általunk tárgyalt könyvvel. Tolcsvai Nagy Gábor tanulmánygyűjteményében – bizonyára didaktikai okból s a tudományterület újszerűsége, jellege miatt is – elsősorban különféle országokbeli nyelvek helyzetével, nyelvi tervezési kérdéseivel foglalkozó tanulmányok kaptak helyet, emellett kisebb terjedelemben a magyar nyelv helyzetével foglalkozók is. Témaként szerepel például az USA-beli nyelvpolitika, a Kanadában fennálló nyelvi helyzetelemzése, az írországi nyelvi tervezés problémái, a mai norvégiai nyelvi helyzet, ill. a holland nyelv flandriai standard nyelvvé választása vagy az egykori Szovjetunióban megvalósult nyelvi tervezési modell. Természetesen a magyar nyelvhez kapcsolódó nyelvi tervezési kérdések is szerepelnek a könyvben. Ebből a szempontból megállapíthatjuk, hogy a szerkesztő-összeállító Tolcsvai Nagy kiváló kötetzáró tanulmánya mellett (Lehetőségek és kötelességek a magyar nyelvi tervezésben, 253-264. p.) éppen Lanstyák István írása (Álom és valóság között. Gondolatok nyelvünk egységéről, 235-251. p.) képviseli a résztémát. Kettejükön kívül más egyéb magyar szerző nem is szerepel. Lanstyák István tanulmánya egyben biztosítja a kapcsolódást a két könyv között. Megjegyezhetjük azt is, hogy a Nyelvi tervezés tanulmányai között tisztán elméleti jellegűek is vannak, pl. Einar Haugen, Joshua A. Fishman vagy Valter Tauli tollából, a Magyar nyelvtervezés Szlovákiában című könyv egyes fejezetei viszont jóval nagyobb mértékben törekednek a gyakorlatiasság érvényesítésére. A vázolt eltérések, természetesen, e kiadványok céljával, a megszólítandó olvasó-/használó réteg jellegével is összefüggenek. Az elsőként említett kiadvány valójában egyetemi tankönyv, a második azonban több célt is kíván egyszerre betölteni: amellett, hogy az egyetemi oktatásban is kiválóan hasznosíthatónak ígérkezik, kiinduló anyaga bizonyos értelemben alapdokumentum a Gramma Nyelvi Iroda nyelvtervező tevékenységében, ezenkívül a hazai, az anyaországi és külföldi nyelvész szakemberek számára olyan szakirodalmi forrás, amely megkerülhetetlen a szlovákiai magyar nyelvváltozatok, nyelvi helyzet vizsgálatában. A nem nyelvész olvasóknak pedig az ismereteknek olyan gazdag tárházát nyújtja a témakörből, amely, kinek-kinek saját szükséglete szerint, megkönnyíti mindennapi munkáját (főleg hivatalnokokét, újságírókét, pedagógusokét), vagy hozzásegít saját (kétnyelvű) nyelvváltozatának mélyebb megismeréséhez, esetleg az azt körüllengő különféle babonák, téveszmék eloszlatásához.

Szépe György professzor a kötet előszavában a következőket írja: „a könyvben olvasható tanulmányok sorozata együttesen lenyűgöző. Ilyen gazdag tanulmánygyűjtemény egyetlen kötetben – tudomásom szerint – még nem született egyetlen >>többségi<<nyelvterületen sem.=”” a=”” két=”” szerző=”” nyelvpoli-<=”” p=””> tika, nyelvi tervezés, terminológiafordftás, a másodlagos nyelvi szabványosítás (vagyis a szlovák terminológia árnyékában létrehozandó magyar műszókészlet), a modern nyelvművelés és a – bonyolult körülmények között folyó – anyanyelvi nevelés területeit egységes könyvvé olvasztotta össze” (9. p.). S ha már kapcsolódásokat említettünk, utalhatunk a Nyelvmentés vagy nyelvárulás? Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról című könyvre (Kontra Miklós és Saly Noémi szerk., Budapest, Osiris Kiadó, 1998) is, hiszen e tanulmánykötet szinte egy időben jelent meg Tolcsvai Nagy Gáboréval, és a jó egy évtizedig tartó, a nyelvművelés és a nyelvi tervezés körül kibontakozott vitát, e területek múltját, jelenét, jövőjét, problémáit és lehetőségeit foglalja össze, és melynek nagy része szintén a magyar nyelvi tervezéshez, ezen belül a szlovákiai nyelvi helyzet elemzéséhez kapcsolódik. Az idevágó írások többsége Lanstyák István munkája. (Megjegyezzük, hogy az említett vita jórészt a hazai Irodalmi Szemle című folyóiratban zajlott le, és tulajdonképpen lezáratlan maradt.) Hasonlóképpen említhetjük végül a sorban a Szépe György-Derényi András szerkesztette Nyelv, hatalom, egyenlőség. Nyelvpolitkai írások (Budapest, Corvina, 1999) című kiadványt is; ebben szintén megtalálhatók a nyelvtervezés elméletéhez, nemzetközi gyakorlatához kapcsolódó írások; ezek közül kiemelhetjük például Robert L. Cooper Nyelvtervezés és társadalmi változás. A nyelvtervezés 12 + 1 definíciója című munkáját. Jellege miatt ez a mű a fentebb már említett Tolcsvai Nagy-féle kötettel mutat rokonságot.

Azt, hogy a közelmúltban Magyar nyelvtervezés Szlovákiában címmel alapmű jelent meg, az is mutatja, hogy nemcsak az egyetemes magyar nyelvészet (tudomásunk szerint nyelvi tervezési/nyelvpolitikai témakörből Tolcsvai Nagy Gábor jelentet meg a közeljövőben könyvet), hanem például a szlovák nyelvészet sem büszkélkedhet hasonló eredménnyel ezen a területen, noha a fennálló szlovákiai nyelvi helyzet, a szlovák mint államnyelv s viszonya az ország területén használt kisebbségi nyelvekhez (bolgár, cseh, horvát, magyar, német, lengyel, roma, ruszin, ukrán) mindezt kellőképpen indokolnák; nem szólva a velük kapcsolatos egyéb nyelvi tervezési kérdésekről, amilyenek például e nyelvek elterjedtsége (főleg a kisebbségi nyelvek esetében), használatuk színterei, fennmaradásuk és fejlődésük biztosítása, illetve a rendszerváltozás után hatályba lépett nyelvtörvények megszületésének, működésének, kihatásainak körülményei.

Annak, hogy a téma ugyanakkor élénken foglalkoztatja a kisebbségi nyelvhasználatot kutatókat, jó bizonysága a 2003. június 6-7-én megtartott XXXIV. Kazinczy Napok is, amelynek témája – ezúttal rendhagyó, ugyanakkor nagyon is helyeselhető módon – a regionális vagy kisebbségi nyelvek európai kartája és szlovákiai alkalmazása volt, következésképpen nemcsak a magyar, hanem más szlovákiai nyelvi-etnikai kisebbségek, a ruszin és a roma, nyelvhasználatát illető kérdésekkel is foglalkoztak az előadók, ezenkívül a konferencia tárgyalási nyelve sem csak a magyar volt (vö. Nem ismerjük eléggé jogainkat. Interjú Szabómihály Gizellával. Új Szó, 2003. június 5., 7. p.).

Említettük már, hogy a Magyar nyelvtervezés Szlovákiában című könyv több olvasói réteg számára, komplex célokkal készült. Elsősorban tudományos, nyelvészeti-nyelvpolitikai szakirodalomként nyelvész szakemberek vehetik kézbe, a magyar nyelvnek a szlovákiai hivatali/hivatalos nyelvhasználatát elősegítő kézikönyvként főleg közigazgatásban dolgozó tisztviselők, politikusok, újságírók, pedagógusok, mindazok, akiknek a szlovákiai magyar beszélőközösség széles rétegeire van befolyásuk; oktatási segédanyagként egyetemi oktatók, hallgatók, ezenkívül más pedagógusok, öntudatos állampolgárok, érdeklődő magánszemélyek forgathatják haszonnal.

Nyelvtervező szakirodalomként tudományosságát kell elsősorban kiemelni, noha ez evidencia, hiszen mindkét szerző tudományos kutató (is). E tény nyilvánvaló jegyei nemcsak külsőségekben mutatkoznak meg, hanem főleg abban, hogy a szakirodalommal (nem kizárólag más szerzők elméleteivel, hanem arra is van példa, hogy saját korábbi vélekedéseikkel) állandó diskurzust folytatnak; emellett az sem elhanyagolható, hogy a nyelvészeti közgondolkodásban még ma is tabunak számító kérdésekkel kapcsolatban is egyértelműen és határozottan állást foglalnak a szerzők, így például a „darázsfészeknek” számító nyelvi hiány kérdésében (a résztémával egy külön tanulmány foglalkozik, vö. 109-116. p.). Minden érdemük elismerése mellett kritikai megjegyzéseket olvashatunk azoknak a szakembereknek az elgondolásaival kapcsolatban, akiknek egyébként elvitathatatlanok az érdemeik a kisebbségi kétnyelvű nyelvváltozatok létjogosultságának, megfelelő helyzetekben, nyelvhasználati színtereken való használatának elismertetésében. Ugyanakkor érthető kritika tükröződik a szerzőknek a másokat nyíltan vagy burkoltan a nyelvhasználatukért megbélyeg-ző vagy korlátozó módon cselekvő magánszemélyek vagy hatalmi szervek irányában (pl. A magyar nyelv határon túli változatai: babonák és közhelyek című tanulmányban, 200-211. p.).

Az említett, nyugati, angolszász, cseh és szlovák, anyaországi és kisebbségi magyar szerzőkkel folytatott széles körű nemzetközi diskurzusban a szerzők a tárgykör egyetlen központi kérdését (nyelvi norma, kodifikáció, a magyar nyelv szlovákiai változatainak jellemzői, elméleti és gyakorlati terminológiai kérdések, a rendszerváltozás utáni bő egy évtized, ill. a két világháború közötti időszak nyelvtörvényeinek, nyelvi rendeleteinek elemzése, s mindezek alapján a konkrét nyelvtervezői lépések meghatározása), ill. a gyakorlat szempontjából talán periferikusnak tűnő kérdését (például a nyelvtervezés és nyelvművelés egymáshoz való viszonya ahhoz képest, hogy megfontolt nyelvtervezői lépések hatására milyen regiszterekkel és hogyan bővül a magyar nyelv Szlovákiában; másképpen, milyen színtereken lassul le, áll meg a magyar nyelv visszaszorulása, illetőleg indul meg revitalizálódása) sem kerülik meg. Mindez a könyv vitathatatlan értéke, erénye.

Az egyes érdemi fejezetek (I—IV.) szervesen illeszkednek egymáshoz, egészítik ki egymást, így a szöveg minden résztanulmány esetében konkrét, empirikus vizsgálati anyaggal gazdagon illusztrált, következetesen egy témához: a szlovákiai magyar nyelvtervezéshez kapcsolódóan monografikus. Noha szerzőpáros munkájáról van szó, a megjelent tizenöt tanulmány között csak ele-

nyészően kevés helyen van átfedés, s a meglévő néhány sem fölösleges, ellenkezőleg, a befogadó felől nézve jól szolgálja a megértést, bevésést. A könyv semmiképpen sem lezárt, hanem nyitott és dinamikus. Olvasásakor az olvasónak az a benyomása támad, hogy a benne tárgyaltak követésével egy éppen zajló folyamatba nyer (szinkrón) bepillantást, a szöveg ily módon szinte megkívánja bizonyos idő elteltével – a politikai, társadalmi, gazdasági helyzet megváltozásával – az újraolvasást.

Elsősorban a magyar nyelv szlovákiai jogi státusáról szóló II. nagy fejezethez és a nyelvtervezési feladatokról írott IV. fejezethez illeszkedik nagyon hasznosan a Dokumentumok című kötetzáró rész. Ebben a nyelvhasználat szabályozása szempontjából fontos a hazai és nemzetközi dokumentumok, ill. azok vonatkozó paragrafusai, cikkei kaptak helyet. A dokumentumok azonban nem a már meglévő, magyarra fordított változatukban olvashatók, hanem ezektől függetlenül, Szabómihály Gizella készítette szabatos, az eddigi szlovákiai magyar nyelvtervezés eredményeire épülő magyar fordításukban. Itt olvashatók például a szlovák alkotmánynak és a magyar-szlovák alapszerződésnek a nyelvhasználatra vonatkozó paragrafusai, a regionális vagy kisebbségi nyelvek európai kartájának bizonyos részei, az 1995. évi államnyelvtörvény, az 1999. évi kisebbségi nyelvtörvény, az 1993. évi névtörvény, az 1994. évi anyakönyvi törvény, az 1994. évi táblatörvény és egyéb rendelkezések. Mindezek a dokumentumok egyrészt illusztrálják a hozzájuk kapcsolódó elemzéseket, s egyben hivatkozási alapul szolgálnak, másrészt beiktatásukat az is indokolja, hogy a közember számára nehezen hozzáférhetőek, szakszerűen pontos, magyar nyelvre fordított változatban még inkább. Ezzel a részszel kiegészülve válik egységes egésszé a könyv.

Hivatali nyelvhasználatot elősegítő kézikönyv minőségében a legfontosabb rész A magyar nyelv jogi státusa Szlovákiában című fejezet. Ebben kapott helyet a szlovákiai kisebbségek nyelvi jogairól, a kisebbségi nyelvhasználat színtereiről szóló tanulmány (19-40. p.), amely – ahogy az egész könyv is – a szlovákiai magyar beszélőközösséget álIrtja előtérbe. Ugyancsak itt kapott helyet az 1999. évi kisebbségi nyelvtörvény elemzésével foglalkozó tanulmány (41-47. p.) is, s ennek mintegy szerves folytatásaként a szlovákiai kisebbségek nyelvi jogaival az 1999. évi kisebbségi nyelvhasználati törvény tükrében foglalkozó írás (48-62. p.). Bizonyára mások is egyetértenek abban, hogy a szóban forgó egész második fejezet olyan jelentőséggel bír, hogy a nyelvi kisebbségek minden tagjának ismernie kellene, rajtuk kívül persze a többségekhez tartozóknak is. A fenti két íráshoz tematikailag szorosan kötődik a regionális vagy kisebbségi nyelvek európai kartájának Szlovákia által elfogadott változatáról írt elemzés (63-75. p.), amely a kisebbségi nyelvek jogi státusa szempontjából nem kevésbé tanulságos. Az egyes fejezetek – a téma meghatározta lehetőségek szerint -deduktív módon vannak felépítve, az általánosabb kérdések felől közelítenek a speciálisabbakhoz.

Nem elhanyagolható szempont a könyvnek az egyetemi oktatás felől való megközelítése. Innen nézve nagy érdeme, hogy következetesen kerüli a többértelmű megfogalmazásokat a műszók meghatározásában, a homályt a nyelvész szakemberek álláspontjának ismertetésében, mindezzel egy korszerű tudományos fogalmi apparátust nyújtva az olvasónak, egyben a nyelvtervezés egy lehetséges modelljét felvázolva. Külön kiemelhetjük A magyar nyelv szlovákiai változatainak jellemzői című Lanstyák-tanulmányt (84-108. p.). Ugyancsak főleg az oktatás felől nézve szolgál számos tanulsággal a Nyelvpolitika a kisebbségek oktatásában című tanulmány (76-83. p.). Középiskolai tantervek, tanmenetek, egyetemi nyelvi tervezési, nyelvpolitikai kurzusok szillabusai összeállításában hasznos segítséget jelent az írás utolsó alfejezete, amely a nyelvpolitikai oktatás tartalmi kérdéseit érinti (vö. 82. p.).

írásom lezárásaképpen ismét Szépe professzort idézem, aki a könyv jelentőségét a következőképpen foglalta össze: „Véleményem szerint a szerzők ezzel a példaszerű könyvvel módosítják az >>etnolingvisztikai vitalitás<<(vagyis egy nyelvnek és kultúrának életképessége) fogalmát is. Azt bizonyítják, hogy – figyelembe véve a magyarországi magyar és a szlovákiai szlovák nyelvi konstellá-

ciót – a szlovákiai magyarság nyelvileg ugyanolyan életképes, mint például a svájci francia vagy a finnországi svéd nyelvi közösség (miközben a szlovákiai magyarok nyelvi emberi jogai egyáltalában messze lemaradnak az említett két nyelvi közösségé mögött)” (10. p.). A könyv, a szerzőpáros első közös munkájához hasonlóan a Kalligram Könyvkiadó gondozásában, a Gramma Könyvek sorozat első kiadványaként jelent meg.

Simon Szabolcs

Rövid URL
ID1069
Módosítás dátuma2016. június 8.

Alapszabályok. Dokumentumok a Csemadok történetéből (1949-2000)

A Szlovákiai Magyar Társadalmi és Közművelődési Szövetség – Csemadok országos közgyűlése 2003 novemberében Udvardon tartja programalkotó és alapszabály-módosító tanácskozását. Összeállításunkban felidézünk néhány alapszabályt a szövetség...
Bővebben

Részletek

A Szlovákiai Magyar Társadalmi és Közművelődési Szövetség – Csemadok országos közgyűlése 2003 novemberében Udvardon tartja programalkotó és alapszabály-módosító tanácskozását.

Összeállításunkban felidézünk néhány alapszabályt a szövetség több mint fél évszázados történetéből – a kezdetektől a jelenleg hatályos, 2000-ben elfogadott, a szervezet működését meghatározó dokumentumig.

A Csemadok első alapszabály-javaslata 1949. március 5-i keltezésű, de ezt az alakuló közgyűlés még nem hagyhatta jóvá, mivel a Belügyi Megbízotti Hivatal 1949. május 19-én írt levelében az eredeti szöveg több pontjában is változtatásokat írt elő (1. és 2. számú dokumentum). A Belügyi Megbízotti Hivatal 1949. június 15-én hagyta jóvá a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete első alapszabályát, melyet a Csemadok legfelsőbb szerve 1950. április 2-án fogadott el. Az alapszabályt az aktuális politikai és társadalmi változásoknak megfelelően többször módosították. Először az 1955. május 25-26-án megtartott VI. országos közgyűlésen, majd 1966. december 17-én a IX. országos közgyűlésen, ekkor változott meg először a szervezet elnevezése (Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Szövetsége). Az 1968-ban történt társadalmi-politikai változásokat tükrözi az 1969. március 17-18-án megtartott X. rendkívüli országos közgyűlésen elfogadott alapszabály-módosítás (3. számú dokumentum). Az 1972. április 15-16-án megtartott XI. országos közgyűlésen ismét módosították a Csemadok elnevezését (Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Szövetsége), és a „konszolidáció” jegyében lényegesen megváltozott az alapszabály is (4. számú dokumentum). Az 1987. április 11-12-én megtartott XIV. országos közgyűlésen került sor az újabb módosításra, amely megszüntette a kulturális minisztérium közvetlen irányító szerepét, és a Csemadok ismét a Nemzeti Front tagszervezetévé vált. Az 1989-es változások a Csemadok életében is egy új korszak kezdetét jelentették. Az 1990. március 9-10-én megtartott XV. rendkívüli országos közgyűlés megváltoztatta a szervezet nevét (Csehszlovákiai Magyarok Demokratikus Szövetsége), a szervezeti életben történt változásokat az 1991. április 25-26-án Galántán megtartott XVI. országos közgyűlésen elfogadott alapszabály-módosítás jelzi (5. számú dokumentum). Az 1990-es években megtartott valamennyi országos közgyűlésen alapszabály-módosításokra is sor került. Az 1993. április 3-4-én Dunaszerdahelyen megtartott XVII. országos közgyűlésen változott a szövetség elnevezése a jelenlegire (6. számú dokumentum), majd az 1997. március 22-23-án Pereden megtartott XVIII. országos Közgyűlésen és legutóbb, a 2000. március 12-13-án Dunaszerdahelyen megtartott XIX. rendkívüli országos közgyűlésén módosult a szervezet alapszabálya (7. számú dokumentum).

Pozsony, 1949. március 5. A Csemadok (Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultur-egyesülete) alakuló közgyűlése elé beterjesztett alapszabály-javaslat, amely a Belügyi Megbízotti Hivatal két hónappal későbbi módosító javaslatainak beépítésével nyerte el végleges formáját.

szemle_2003_3_dokumentum-2[1]

 

szemle_2003_3_dokumentum-3[1]

szemle_2003_3_dokumentum-4[1]

szemle_2003_3_dokumentum-5[1]

szemle_2003_3_dokumentum-6[1]

szemle_2003_3_dokumentum-7[1]

szemle_2003_3_dokumentum-8[1]

szemle_2003_3_dokumentum-9[1]

szemle_2003_3_dokumentum-10[1]

szemle_2003_3_dokumentum-11[1]

szemle_2003_3_dokumentum-12[1]

Fórum Kisebbségkutató Intézet levéltára – Bibliotheca Hungarica, Somorja, Fond: Csemadok, OK-l/1.

Pozsony, 1949. május 19. A pozsonyi Belügyi Megbízotti Hivatal levele Lőrincz Gyulához, a Csemadok KB elnökéhez, amelyben közli a Csemadok alapszabályában észlelt hiányosságokat.

1. számú melléklet

BELÜGYI MEGBÍZOTTI HIVATAL

Szám: 260/02-5-1949                                             Pozsonyban, 1949. május 19-én

Lőrincz Gyula úrnak

a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete elnökének

Pozsony

Az egyesület neve: „Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete” Az Alapszabály jóváhagyása Mellékletek száma: 3

A Belügyi Megbízotti Hivatal azzal a megjegyzéssel küldi vissza az alapszabályt, hogy az alábbi hiányosságok miatt nem hagyható jóvá:

1)   a 2. § 2. bekezdése eme mondatában: „a magyar és a szlovák lakosság közeledése …” a „szlovák” kifejezést „csehszlovák” kifejezésre kell változtatni.

A 3. bekezdés 3. sorában a „Csehszlovák Köztársaság népidemokratikus rendszeréhez” helyett a „Csehszlovák Köztársasághoz és annak népidemokratikus rendszeréhez” megfogalmazást kell alkalmazni.

A 4. bekezdést így kell kiegészíteni: ,,c) Csehszlovákia minden dolgozójának tevékeny országépítő igyekezetére irányuló rendszeres neveléssel…”

2)  Az alapszabály 3. §-a 2. bekezdése szerint az egyesület politikai szemináriumokat akar rendezni, tehát politikai tevékenységet kíván végezni, holott az 1. és a 2. §-ok szerint az egyesület kimondottan kulturális jellegű. Ezért a „kultúrpolitikai szemináriumok” kifejezést „kulturális előadások” kifejezéssel kell helyettesíteni.

Az 5. bekezdés rendelkezése ellentmond a közkönyvtárakra vonatkozó jogi előírásoknak, valamint a könyvtárakról készülő új törvénynek, melyek szerint a könyvtárfejlesztés kizárólag a könyvtártanács jogkörébe tartozik, és egyetlen egyesület sem támaszthat igényt a közkönyvtárak gyarapítására. Ezért a 4. § 5. bekezdése törlendő s ebből adódóan a 4. bekezdés ” könyvkölcsönzés és hasonló” szövegrész is. Az egyesület részlegei képviseltethetik magukat egy taggal a könyvtártanácsban.

A 9. bekezdés rendelkezését ezzel a szöveggel kell helyettesíteni: „a nemzeti és az országos ünnepségek megvalósítása során a nemzeti, Hl. az országos jellegű szervezetekkel való együttműködéssel”.

3) Az 5. § 1. bekezdés rendelkezése szerint az egyesület rendes tagja lehet „minden 18. életévét betöltő csehszlovák állampolgár.” Mivel ez a rendelkezés nélkülöz minden pontosítást, ellentmond azl. és a 2. %-nak, melyek az egyesület pontos elnevezését és célkitűzéseit tartalmazzák. Az előterjesztett alapszabály ilyetén megfogalmazása mindkét oldalon nacionalista kiéleződést válthatna ki, s ez végső soron magát a magyar egyesület tevékenységét is veszélyeztethetné. Ezért ezt a bekezdést így kell módosítani: „Az egyesület rendes tagja az a 18. életévét betöltő, erkölcsileg és politikailag fejlett magyar nemzetiségű csehszlovák állampolgár lehet, aki jól viszonyul szocialista rendszerünkhöz, aki tagfelvételét szabályszerűen írásban kérte az egyesület valamelyik részlegében, kifizette a beiratkozási és a tagsági díjat.”

A 2. bekezdésben

a)   az „illetékes állami hivataltól” megfogalmazást az „állami népművelési igazgatóságtól” megfogalmazással kell helyettesíteni.

b)   a zárójelben levő „népművelési” kifejezéstől kezdődően az „és ehhez hasonló” kifejezésig terjedő szöveget törölni.

A 3. bekezdésben az „illetékes állami hivatal” kifejezés helyett „állami népművelési igazgatóság” kifejezést kell használni.

A 4. bekezdés 2. fejezetét törölni, helyette a következő mondat kerül: „A tagot a részleg vezetősége hagyja jóvá a központ elnöksége ellenjegyzését követően.”

4) A 7. § 1. bekezdése utolsó mondata helyett a következő mondat kerül: „Továbbá a tagot ki kell zárni az egyesületből, ha tevékenységével és magatartásával vét a 2. §-ban meghatározott elvek ellen, s ha meghiúsítja az egyesület céljai megvalósítását.” Továbbá a 2. bekezdés „A kizárás” kezdetű és az „elöljáróság” végezetű mondatot ezzel a szöveggel kell helyettesíteni: „A tag kizárását a helyi részleg vezetősége javasolja és a központ elnöksége dönti el. A tag e döntés ellen fellebbezést nyújthat be a központi bizottságnak.”

A 8. §-ban:

Mivelhogy egyesületről és nem tömegszervezetről van szó, nem kell kialakítani a kerületi elöljáróságokat. Ez az igény a többi egyesület esetében is felmerülhetne, s ez az egyesületek hálózata túlméretezését eredményezhetné. Hasonlóan állami és politikai érdek, hogy az egyesületeket kizárólag a központból irányítsák mindaddig, amíg a két nemzetiség együttélése haladó szelleműnek nem értelmezhető, amíg el nem tűnnek a polgári nacionalizmus maradványai. A kerületi elöljáróságok megalakításával – nemzetiségi vonatkozásban – csak lassulna a szocializmushoz való közeledés folyamata. Ezért az 1. bekezdésből törölni kell az utolsó három szót: „kerületi központokat és csoportokat”, továbbá törölni kell a 3. bekezdés egészét.

A 4. bekezdésből törölni a „kerületi központokat” részt. Törölni az egész 6. bekezdést.

Az alapszabály szövege egész további részéből törölni a „kerületi központok” kifejezést. A 7. bekezdést következőképpen kell átírni: „Helyi részlegeket, az igények alapján, azokban a községekben létesíteni, ahol legalább 30 tag van. Azon települések tagsága, ahol önálló részleg megalakítására nincs elegendő tag, a magyar nemzetiségű állampolgárok a lakhelyükhöz legközelebb eső részlegbe jelentkeznek.”

Ezen kívül az alapszabály 8. % 2. bekezdése, amely szerint „A központi vezetőség tevékenységének és gazdálkodásának felügyeleti szerve a Tájékoztatási és Művelődési Megbízotti Hivatal” ellentmond a B. M. 1508/1875 számú rendeletének1, a Tt. 189/1929 sz. kormányrendeletnek és az SZNT Tt. 51/1945 sz. rendeletének, melyek szerint ez a hatáskör kizárólag a Belügyi Megbízotti Hivatalt illeti meg. Más elbírálás alá kerül, ha az egyesület ezen túl-

1 A Magyarországi Rendeletek Tára, 9. folyama, 1875, H, Budapest, 1875 nem tartalmazza a feltüntetett rendelkezést. Ezen túlmenően szokatlan, hogy a szlovák belügyi szerv 1949-ben 1875-ös, illetve 1929-es rendeletekre hivatkozik.

menően szakmai (kulturális) szempontból igényli a Tájékoztatási és Művelődési Megbízotti Hivatal felügyeletét is. Ezt az igényt viszont nem szükséges az alapszabályban rögzíteni, mert ez nem az egyesület szándékának, hanem a Tájékoztatási és Művelődési Megbízotti Hivatal törvényből eredő feladata érvényesítésének következménye.

Ugyanez vonatkozik az alapszabály 13.§-ának a kerületi központok létrehozására vonatkozóan is. E §-ban a Belügyi Megbízotti Hivatal mint az egyesület elbírálásának legfelsőbb szerve figyelmen kívül maradt (ez a tény semmissé válik a kerületi központokról szóló rendelkezések törlése következtében).

6)  A 9. §-ban végrehajtandó

a) a 4. bekezdés (a kerületi elöljáróságokról való rendelkezés törlése folytán) tárgytalan,

b) a „B” bekezdés „csoport” kifejezését „részleg” kifejezésre változtatni.

7)  A 10. § 1. bekezdése 1. mondatát ilyetén átfogalmazni: „Az egyesület rendes közgyűlésére évente egyszer, az egyesület székhelyén, február hónapban kerül sor.”

Az 1. bekezdés utolsó sorában a „csoportok” kifejezést „részlegekére változtatni. A továbbiakban mindenütt törölni a „csoportok” kifejezést, helyette következetesen a „részlegek” szót kell használni.

Az 1. bekezdés „b” betűje alatt csupán ennyit közölni: „A helyi részlegek küldöttei”, a többi törlendő.

Az 5. oldal 13-14. sorában törölni: …”50 szavazati joggal rendelkező tag”. Helyette így: „50 rendes, szavazati joggal rendelkező küldött”.

Az 5. oldal 23. és 24. sorában a „Kerületi elöljáróságok által és”… mondatot teljes terjedelmében törölni.

8)  A ll.§-ban törölni kell: „Kerületi elöljáróság és”…

9)  A 13. § rendelkezését tekintettel a 8. § módosítására törölni, ami által a további számozás megváltozik.

10) Az országos közgyűlésről és a helyi részlegek tevékenységéről rendelkező 14. és 18. § nem képezheti a Központ alapszabálya, csupán az egyes helyi részlegek működési szabálya részét. A Központi alapszabály csak azon fő elveket tartalmazza, hogy hol, hogyan és mikor alakulhatnak meg a helyi részlegek, ki alakítja meg őket, és hogy a helyi részlegeknek olyan saját alapszabálya van, amely alapvetően nem mond ellent a Központ alapszabályának, de tartalmazza a helyi viszonyokból és szükségekből adódó feladatokat. Mivel az emiitett rendelkezéseket magában foglalja a 20. § , a 14. és 18. §-ból az erre vonatkozó szöveg törlendő.

Ezen kívül az alapszabályból mindenhol az „elöljáróság” kifejezés helyett a „bizottság” kifejezést, a „szűkebb kollégium” helyett az „elnökség” kifejezést kell használni.

Továbbá itt is a „csoport” helyett „részleg” a megfelelő elnevezés. Végezetül, a kerületi elöljáróságokról szóló rendelkezés törlése következtében törölni kell a kerületi elöljáróság számára a tagilletményből járó 20%-ról szóló rendelkezést, és ennek következtében a tagdíjakból származó bevétel 80%-a a központot, 20%-a a részlegeket illeti meg.

11)   A 16. §

a)   1. fejezetét így átírni: „Az egyesület szerveinek a hivatalokkal és a többi egyesülettel és szervezettel való kapcsolattartása szlovák nyelven történik.”

b)   2. fejezetének „helyi művelődési felügyelőkkel” kifejezését „járási művelődési felügyelőkkel” kifejezéssel módosítani.

c)   4. fejezetében törölni a „népművelési szakosztályoknak” kifejezést.

12) A 17. § rendelkezését teljes terjedelmében törölni kell, mivel a Szlovák Ifjúság Szövetsége az országos jellegű Csehszlovák Ifjúsági Szövetség részévé válik, s ez a magyar ifjúságot is beszervezi. Ugyanígy a Zivena is – a Szlovák Nők Szövetsége országos jellegű szervezetté alakul Csehszlovákia Nőszövetsége elnevezéssel. Az említettek miatt a szocialista rendszerben az ifjúság elkülönített szervezettsége megengedhetetlen.

13) A 19. § rendelkezését így kell átírni: „Az egyesület önkéntes feloszlatásáról és az egyesület vagyonáról való intézkedés, Hl. az alapszabály módosítása a Belügyi Megbízotti Hivataljogkörébe tartozik”. Az egyesület azonban e döntéseket köteles bejelenteni a Tájékoztatási és Művelődési Megbízotti Hivatalnak is. A helyi részlegek megalakulását a Tájékoztatási Megbízotti Hivatal hagyja jóvá. Az alapszabály a Belügyi Megbízotti Hivatal jogkörébe tartozik.

14) A 20. § „anyaegyesületek” kifejezését „központi egyesülef’-re kell változtatni. Az utolsó bekezdést ki kell hagyni, mert azt a Belügyi Megbízotti Hivatal gyakorolja.

15) A 21. §-t így kell módosítani: „Abban az esetben, ha az egyesület eltér az alapszabályban meghatározott céltól és munkafolyamattól, vagy túllépi jogkörét és tevékenységével veszélyezteti az államérdeket, Hl. a tagság anyagi érdekeit, az illetékes hivatal szünetelteti tevékenységét, és a vizsgálat eredménye alapján fel is oszlathatja azt, Hl. a feloszlatás terhe alatt kényszerítheti az egyesületet alapszabálya betartására.”

16) Az alapszabály nem tartalmaz rendelkezést

a)   tevékenysége területi kiterjedését illetően, melyet pontosan meg kell határozni, mert ettől függ a jóváhagyó szerv jogkörének meghatározása

b)   a szavazás módjáról, a jegyzőkönyvek vezetéséről. A jegyzőkönyveket szlovák nyelven is el kell készíteni

c)   a békéltető bíróságról, amely az egyesületi tagságból adódható viszályokat rendezné.

Az így módosított alapszabályt 4 példányban kell címünkre benyújtani jóváhagyás céljából. A példányok egyikén semmilyen javítás vagy kiegészítés nem lehetséges. Ezt a példányt jóváhagyási betét mellékelésével, laponként 10,- koronás, a többit laponként 8,- koronás okmánybélyeggel kell ellátni.

A megbízott nevében Vrazda alezredes

Fórum Kisebbségkutató Intézet levéltára – Bibliotheca Hungarica, Somorja, Fond: Csemadok, OK-l/1. A dokumentum szlovák nyelvű. Magyar fordítás: Sidó Zoltán (In: Őszi Irma-Sidó Zoltán: Ötven év szolgálat. Dunaszerdahely, 2000, 233-238. p.).

Pozsony, 1969. március 17-18. A Csemadok X. rendkívüli országos közgyűlése elé beterjesztett javaslat az új alapszabályra, amelyben tükröződnek az 1968-as reformtörekvések is. A szervezet új elnevezése: Csehszlovákiai Magyarok Demokratikus Szövetsége.

szemle_2003_3_dokumentum-13[1]” alt=”szemle_2003_3_dokumentum-13.jpg” width=”626″ height=”803″ />

szemle_2003_3_dokumentum-14[1]

szemle_2003_3_dokumentum-15[1]

szemle_2003_3_dokumentum-16[1]

szemle_2003_3_dokumentum-17[1]

szemle_2003_3_dokumentum-18[1]

szemle_2003_3_dokumentum-19[1]

szemle_2003_3_dokumentum-20[1]

szemle_2003_3_dokumentum-21[1]

Fórum Kisebbségkutató Intézet levéltára – Bibliotheca Hungarica, Somorja, Fond: Csemadok, OK-X/21.

Pozsony, 1972. április 15-16. A Csemadok Alapszabálya, amelyet a szervezet XI. országos közgyűlése hagyott jóvá. Elfogadták, hogy a szövetség fölött a Szlovák Szocialista Köztársaság Művelődésügyi Minisztériuma gyakorolja az irányítást. A szervezet elnevezése az új alapszabály szerint: Csehszlovákiai Magyar Dolgozok Kulturális Szövetsége.

szemle_2003_3_dokumentum-22[1]

szemle_2003_3_dokumentum-23[1]

szemle_2003_3_dokumentum-24[1]

szemle_2003_3_dokumentum-25[1]

szemle_2003_3_dokumentum-26[1]

szemle_2003_3_dokumentum-27[1]

szemle_2003_3_dokumentum-28[1]

szemle_2003_3_dokumentum-29[1]

szemle_2003_3_dokumentum-30[1]

szemle_2003_3_dokumentum-31[1]

szemle_2003_3_dokumentum-32[1]

szemle_2003_3_dokumentum-33[1]

szemle_2003_3_dokumentum-34[1]

Fórum Kisebbsegkutato Intézet levéltára – Bibliotheca Hungarica, Somorja, Fond: Csemadok, OK-XII/27.

Galánta, 1991. április 27-28. A Csemadok XVI. országos közgyűlésén elfogadott alapszabály, amely a rendszerváltozás utáni új törekvéseket tükrözi. Többek között kulturális-érdekvédelmi szövetségként jelöli meg a szervezetet, amelynek jogi formája ezentúl: polgári társulás. Új elnevezése pedig: Csehszlovákiai Magyarok Demokratikus Szövetsége.

szemle_2003_3_dokumentum-35[1]

szemle_2003_3_dokumentum-36[1]

szemle_2003_3_dokumentum-37[1]

szemle_2003_3_dokumentum-38[1]

szemle_2003_3_dokumentum-39[1]

szemle_2003_3_dokumentum-40[1]

szemle_2003_3_dokumentum-41[1]

szemle_2003_3_dokumentum-42[1]

szemle_2003_3_dokumentum-43[1]

szemle_2003_3_dokumentum-44[1]

szemle_2003_3_dokumentum-45[1]

Fórum Kisebbsegkutato Intézet levéltára – Bibliotheca Hungarica, Somorja, Fond: Csemadok, OK-XVI/33.

Dunaszerdahely, 1993. április 3-4. A Csemadok XVII. országos közgyűlésén elfogadott alapszabály, amely Csehszlovákia szétválása után rögzíti a szervezet új elnevezését, amely a következő: Szlovákiai Magyar Társadalmi és Közművelődési Szövetség.

szemle_2003_3_dokumentum-46[1]

szemle_2003_3_dokumentum-47[1]

szemle_2003_3_dokumentum-48[1]

szemle_2003_3_dokumentum-49[1]

Fórum Kisebbségkutató Intézet levéltára – Blbllotheca Hungarica, Somorja, Fond: Csemadok, OK-XVI/34.

Dunaszerdahely, 2000. március 12-13. A Csemadok XIX. rendkívüli országos közgyűlésén elfogadott alapszabály.

A SZLOVÁKIAI MAGYAR TÁRSADALMI ÉS KÖZMŰVELŐDÉSI

SZÖVETSÉG – CSEMADOK

ALAPSZABÁLYA

I. cikkely

A Szövetség neve, szimbóluma, pecsétje és hatásköre

1.   A Szövetség neve:

Szlovákiai Magyar Társadalmi és Közművelődési Szövetség – Csemadok (a továbbiakban Szövetség).

2.   A Szövetség székhelye: Pozsony.

3.   A Szövetség tevékenysége a Szlovák Köztársaság egész területére kiterjed, tárgyalási nyelve a magyar.

4.   A Szövetség címere: nyitott könyv előtt lobogó fáklya.

5.   A körpecséten a Szövetség címere, adott szervének neve és székhelye van feltüntetve; a név és a székhely két nyelven: szlovákul és magyarul.

II.  cikkely

A Szövetség jogi helyzete és célja

1.   A Szövetséget alkotó alapszervezetek, a közművelődési közösségek, a területi szervek, a szakmai társaságok és országos szervek önálló jogi személyek.

2.   A Szövetség pártoktól és kormányoktól független szervezet, amely az önigazgatás elvére épülve segíti a Szlovák Köztársaság területén élő magyarok nemzeti azonosságtudatának, kultúrájának és önérzetének megőrzését, az ország lakosainak polgári együvé tartozását erősíti.

3.   A Szövetség célja:

a)      szervezi a szlovákiai magyarság közművelődését és védi érdekeit,

b)      fejleszti a szlovákiai magyarság anyanyelvi kultúráját, ápolja természetes kötődését az egyetemes magyar kultúrához,

c)      hozzájárul a szlovákiai magyar kulturális, művészeti és tudományos élet kitel jesedéséhez, az anyanyelvű oktatás fejlesztéséhez,

d)      tömöríti mindazokat, akik munkájukkal, anyagiakkal és egyéb módon támogatják a szlovákiai magyarság kulturális, társadalmi és tudományos életét.

III.  cikkely

A Szövetség feladatai

1. A Szövetség

a)   építi és bővíti tagsági bázisát, megteremti számukra a nemzetiségi kultúra aktív és célszerű működésének, tevékenységnek feltételeit,

b)   munkálkodik tagsága anyagi és szellemi kultúrája értékeinek fejlődése és hozzáférhetővé tétele érdekében,

c)   küldetésével összhangban bekapcsolódik a gyermekek és az ifjúság kulturális nevelésébe,

d)   kulturális és társadalmi rendezvényeket és a közművelődést szolgáló más rendezvényeket szervez, közművelődési közösségeket (öntevékeny művészeti csoportokat, művelődési, művészeti szakköröket, klubokat) alakít és ösztönzi és támogatja azok munkáját,

e)   a helyi és regionális kultúra fejlődése érdekében koordinálja és módszertanilag segíti az amatőr művelődési és művészeti mozgalmakat,

f)    országos, területi és körzeti kulturális rendezvényeket, amatőr művelődési és művészeti szemléket és versenyeket szervez,

g)   felkutatja, gondozza és létesíti a magyar vonatkozású történelmi és műemlékeket, kulturális emlékeket, népszerűsíti a népi kultúrát, a szülőföld hagyományait,

h) kezdeményezi és ösztönzi a szlovákiai magyarság történetével és létével kapcsolatos

intézményekkel, támogatja tagjainak tudományos, művészeti és publikációs

tevékenységét, j) tevékenységének ellátása érdekében alapítványokat hoz létre, gazdasági és kiadói

tevékenységet folytat.

2. Együttműködik és szerződést köthet minden hazai és külföldi személlyel, szervezettel és mozgalommal, akik és amelyek a Szövetség céljaival és programjával összhangban tevékenykednek.

IV. cikkely

A tagság formái, a tag jogai és kötelességei

1. A tagság formai:
a) egyéni,
b) kollektív
c) tiszteletbeli,
d) pártoló.

a)   Az alapszervezet vezetőségének javaslata alapján a Szövetség egyéni tagja lehet minden olyan természetes személy, aki egyetért a Szövetség programjával és alapszabályával, jelentkezik valamely alapszervezetbe és tagsági díjat fizet. A tag csak egy alapszervezet tagja lehet.

b)   Kollektív taggá az a közösség válhat, amely jelentkezik a Szövetség valamelyik szervénél, egyetért a szövetség programjával, alapszabályával, céljaival és annak tevékenységét anyagilag is támogatja. A kollektív tag jogait és kötelességeit, tagdíját szerződésben rögzítik az illetékes szervnél. A kollektív tagság nem élhet az egyéni tag jogaival és kötelezettségeivel.

c)   A Szövetség tiszteletbeli tagjává az Országos Tanács döntése alapján az a természetes személy válhat, aki különleges érdemeket szerzett a szlovákiai magyarság társadalmi és kulturális életének fejlesztésében. Természetes személyek tiszteletbeli taggá az alapszervezetek, közművelődési és szakmai társulások, valamint a területi választmányok javaslata alapján válhatnak. A tiszteletbeli tagságot arra a célra kiállított igazolvány bizonyítja.

d)   Pártoló tag az a hazai és külföldi személy, illetve közösség lehet, aki (amely) támogatja a Szövetség munkáját, és jelentkezik a Szövetség valamely szervénél.

3.   A Szövetségbe az alapszervezetekben lehet egyéni tagként jelentkezni. Minden tag tagsági igazolványt kap, amely az ő tulajdonává válik. Az egységes igazolványt a Országos Tanács Elnöksége adja ki, az alapszervezet bélyegzőjével és elnökének aláírásával.

4.   Az egyéni tag jogai és kötelességei:

a)   minden tagnak joga van részt venni a Szövetség munkájában, a taggyűlésen kinyilvánítani véleményét, javaslatokat tenni és szavazni. Választhat és választható.

b)   tagsági díjat fizetni.

c)   kötelessége a szervezet programjának és az alapszabály szellemében tevékenykedni.

d)   A Csemadok apparátusában betöltött alkalmazotti viszony összeférhetetlen az illetékes választói szervekben betöltött tisztséggel.

5. Az egyéni tagság megszűnik:

a)   elhalálozással,

b)   kilépéssel,

c)   ha a tag három évig nem fizeti a tagsági díjat.

V.  cikkely

A Szövetség szervezeti egységei

1. A Szövetség szervezeti egységei

a)   alapszervezetek, közművelődési közösségek, kulturális csoportok,

b)   területi választmányok, a területi választmányok elnökségei,

c)   szakmai társulások,

d)   a Szövetség módszertani központja,

e)   Országos Tanács, az Országos Tanács Elnöksége, az Országos Ellenőrző Bizottság.

VI.  cikkely

Az alapszervezetek, közművelődési közösségek és a kulturális csoportok

l.A Szövetség minden alapszervezete, közművelődési közössége az önigazgatás elve alapján működik, képviseli tagsága érdekeit és igényeit.

2.A közművelődési közösségek és kulturális csoportok (amatőr együttes, művelődési klub, stb.) szakmai alapon létrejövő csoportosulásai a Szövetségnek, tevékenységüket alapszervezeti szinten a Szövetség alapszabálya (VI. cikkely) alapján kidolgozott saját működési szabályzat alapján végzik.

3.Az alapszervezet az alapszabály II. cikkelye 3. pontjában meghatározott céljával összhangban tevékenykedik a település szintjén.

4.Alapszervezetet legkevesebb 5 (öt) személy hozhat létre.

5.Az alapszervezetet a területi választmány bejegyzi, az OT nyilvántartja.

6.Egy községben több alapszervezet is alapítható. Egy településen több alapszervezet bejegyzéséről a területi választmány dönt.

7.Az alapszervezet akkor szűnik meg, ha a taglétszám 5 alá csökken.

8.Az alapszervezet legfelsőbb fóruma a taggyűlés. A taggyűlést az alapszervezet vezetősége hívja össze évente legalább egyszer. Érvényes határozatot a jelenlevők többségénekjóváhagyásával hoz.

9.Ha az alapszervezet tagságának több mint fele kéri, a vezetőség 15 napon belül köteles

összehívni a taggyűlést.

10.Az alapszervezet évente egyszer a területi választmány által javasolt időszakban évzáró taggyűlést tart, amelyen vezetőséget és elnököt választhat. A többi tisztségviselőt a vezetőség választja meg. Az évzáró taggyűlésen megválasztja az ellenőrző bizottságot, vagy az ellenőrt.

11.Az alapszervezet munkáját a vezetőség irányítja, az elnök az alapszervezet statutáris képviselője. Képviseli a tagság érdekeit, és az érvényes előírások szerint gazdálkodik.

VII.  cikkely Területi szervek

1. Az alapszervezetek lehetőleg az ország területi felosztásának megfelelően önkéntes alapon területi egységekbe tömörülnek és létrehozzák a területi szerveiket.

2.  A területi szervek az alapszabály II. cikkelye 3. pontjában meghatározott céljával összhangban az önigazgatás alapján tevékenykednek a régió szintjén.

3.  A Szövetség legfelsőbb területi fóruma, programalkotó és egyeztető szerve a területi konferencia. A területi konferencia az Országos Tanács által javasolt időszakban 2 évente, valamint akkor ülésezik, ha azt a terület alapszervezeteinek több mint afelé kéri. A két területi konferencia közti időben a legfelsőbb területi szerv a területi választmány.

4.  A területi konferencia megválasztja a területi választmányt, a területi választmány elnökét, alelnökét (alelnökeit), az ellenőrző bizottságot, valamint az Országos Tanács által meghatározott kulcs szerint az Országos Tanács tagjait és póttagjait, valamint az Országos Közgyűlés küldötteit.

5.  A területi választmány saját tagjaiból a területi választmány elnökségét hozhatja létre.

6.  A területi választmány az elnöknek javaslatot tesz a titkár személyére.

7.  A területi konferencia határozatképes, ha a küldöttek több mint a fele jelen van. A határozatok elfogadásához a jelenlevő küldöttek szavazatainak egyszerű többsége szükséges.

8.  A területi választmány legalább negyedévenként ülésezik.

9.  A területi választmány összehívhatja az alapszervezetek képviselőinek találkozóját.

10.  A területi választmány tevékenységét a területi választmány titkársága szervezi (menedzseli), valósítja meg. Munkakörét, működési szabályzatát és költségvetését a tv titkárának javaslatára a területi választmány hagyja jóvá.

11.  A területi választmányt az elnök, az elnök távollétében az alelnök (alelnökök) és az elnök megbízásából a titkár képviselik.

12.  A területi választmányok az ország önkormányzati és államigazgatási besorolásának figyelembe vételével nagyobb területi egységekbe tömörülhetnek.

13.  A területi ellenőrző bizottság saját statútuma alapján ellenőrzi a területi választmány programját és gazdálkodását, tevékenységéért a területi konferenciának felel.

VIII.  cikkely Szakmai társulások

1.   A közművelődési közösségek, kulturális csoportok szakmai társulásokat hozhatnak létre, amelyek a Szövetség kulturális, közművelődési és tudományos tevékenységéhez nyújtanak segítséget.

2.   A szakmai társulást az adott társulás elnöke és titkára képviseli.

3.   A szakmai társulások a saját alapszabályuk alapján tevékenykednek.

4.   A szakmai társulások az Országos Tanács által meghatározott számú tagot delegálhatnak az Országos Tanácsba.

5.   Az önállóan bejegyzett szakmai társulások irányában a Szövetség nyitott, partneri viszony kialakítására törekszik. Az együttműködés formáit megállapodásban rögzítik.

6.   A Szövetségben nem bejegyzett egyesületek, kulturális csoportok és szakmai társulások a Szövetség pártoló (IV. cikkely 2 d. pont) tagjaként részt vehetnek annak művészeti, közművelődési, tudományos és hagyományőrző tevékenységében.

IX.  cikkely

Az országos szervek

1. Az Országos Közgyűlés

a)   a Szövetség legfelsőbb fóruma, legfőbb programalkotó szerve az Országos Közgyűlés, amely legalább háromévente ülésezik.

b)   az országos közgyűlés határozatképes, ha a küldöttek több mint a 1/2-e jelen van. A határozatok elfogadásához a jelenlevő küldöttek egyszerű többségének jóváhagyása szükséges.

c)   a Szövetség alapszabályának és programjának jóváhagyásához a jelenlevő küldöttek 2/3-os szavazattöbbsége szükséges.

d)   megválasztja az Országos Tanács elnökét és alelnökeit, az alelnököket illetően a regionális elvek figyelembevételével.

e)   tudomásul veszi a területi konferenciák és a szakmai társulások által delegált országos tanács tagokat, póttagokat és megválasztja az Országos Tanács még hiányzó tagjait és póttagjait.

f)    megválasztja az ellenőrző bizottság elnökét és további két tagját és két póttagját.

2. Az Országos Ellenőrző Bizottság

Az Országos Ellenőrző Bizottság a két országos közgyűlés közti időszakban saját statútuma alapján – amelyet az Országos Tanácsnak is előterjeszt információ céljából – ellenőrzi

a)   az alapszabály betartását,

b)   az Országos Tanács programját, gazdálkodását, költségvetését.

Évente legalább egy alkalommal vagy szükség szerint ülésezik, tevékenységéről, ellenőrzői munkájának eredményeiről tájékoztatja az Országos Tanácsot, valamint az Országos Közgyűlést.

3. Az Országos Tanács

Az Országos Tanács a két országos közgyűlés közti időszakban a Szövetség legfelsőbb fóruma, egyeztető, érdekképviseleti, és rövid távú programokat alkotó szerv, amely szükség szerint, de évente legalább két alkalommal ülésezik. Összetételének meghatározásakor figyelembe veszi az egyes régiók, valamint a szakmai társulások sajátos helyzetét és igényeit.

Az Országos Tanács

a)   szervezi, segíti és felügyeli az Országos Közgyűlésen elfogadott program és határozat megvalósítását,

b)   megtárgyalja az Országos Tanács gazdálkodását, jóváhagyja a költségvetést és ellenőrzi annak felhasználását,

c)   megszabja a tagsági díjak összegét és annak az alapszervezetek, a területi választmány, valamint OT közötti elosztásának arányát,

d)   megállapítja az Országos Közgyűlés küldöttei létszámának kulcsát,

e)   összehívja az Országos Közgyűlést; rendkívüli Országos Közgyűlést akkor hív össze, ha azt az Országos Tanács tagjainak, vagy a területi választmányoknak legalább 1/3-a, illetve az alapszervezetek legalább 25%-a kívánja,

f)    két országos közgyűlés közti időszakban összehívhatja a területi választmányok, illetve szakmai társulások küldöttgyűlését,

g)   az Országos Tanács első ülését az Országos Közgyűlésen tartja, amikor is megválasztja az Országos Tanács elnökségének tagjait és póttagjait,

h) az elnök, illetve az alelnökök akadályoztatása idejére saját soraiból ügyvezető elnököt, illetve alelnököt választ.

4. A Szövetség módszertani központja

a)   a Szövetség főtitkárának javaslatára módszertani központot hozhat létre az Országos Tanács

b)   a módszertani központ fő küldetése a szakmai társulások, a közművelődési közösségek és kulturális csoportok munkájának szakmai segítése.

5. Az Országos Tanács elnöksége:

a)   legalább kéthavonta ülésezik,

b)   évente legalább kétszer összehívja az Országos Tanácsot, valamint akkor is, ha azt az Országos Tanács tagjainak legalább 1/3-a kéri,

c)   egyezteti a területi választmányok és a szakmai társulások munkáját,

d)   jóváhagyja a hazai és külföldi szervezetekkel, intézményekkel és társaságokkal kötendő megállapodásokat, szerződéseket és személyi megbízatásokat,

e)   javaslatot tesz az országos elnöknek a Szövetség főtitkárának kinevezésére a kiírt pályázatok alapján,

f)    kiértékeli a pályázatokat, és a munkáltatói hatáskörrel felruházott országos szintű tisztségviselőknek javaslatot tesz a Szövetség egyéb intézményei vezetőinek és a Szövetség sajtóorgánumai főszerkesztőinek kinevezésére. A leköszönő elnökség az Országos Közgyűlésnek javaslatot tehet a Szövetség elnökének személyére,

g)   kinevezi a Szövetség országos szervei által alapított intézmények, alapítványok, alapok felügyelői (igazgató) tanácsait,

h) kizárólagos jogkörrel javaslatot tesz a központi hazai és külföldi intézmények tisztségviselőinek személyére, amennyiben azok tevékenysége érinti a Szövetség munkáját, illetve ha erre felkérést kap. Saját hatáskörében értékeli a javasolt személyek tevékenységét,

i) kitüntetéseket és díjakat javasol vagy ítél oda, j) munkabizottságokat és szakmai tanácsadó testületeket létesíthet, k) létrehozza és felügyeli az Országos Tanács irodáját, amely az Országos Tanács és annak elnöksége végrehajtó szerve.

X. cikkely

A Szövetség országos tisztségviselői

Az országos tisztségviselők személyének kiválasztásában a regionalizmus elve érvényesül.

1.  A Szövetség elnöke

a Szövetség statutáris képviselője.

A Szövetség programjának és az Országos Közgyűlés határozatainak szellemében:

a)   képviseli a Szövetséget belföldön és külföldön egyaránt,

b)   irányítja az Országos Tanács és annak elnöksége munkáját,

c)   átfogó tájékoztatást nyújt az Országos tanácsnak, illetve az Országos Tanács Elnökségének a Szövetség országos tisztségviselőinek munkájáról,

d)   a munkáltató jogot részben vagy egészen átruházhatja a főtitkárra, akit a Országos tanács Elnöksége javaslata alapján nevez ki,

e)   tisztségét két egymást követő választási időszakban töltheti be, munkájáért költségtérítést kaphat.

2.  A Szövetség alelnökei:

a)   az elnök távollétében, akadályoztatása esetében az elnök vagy az Országos Tanács Elnöksége által megbízott alelnök irányítja az Országos Tanács, ill. annak elnökségének munkáját és üléseit,

b)   az alelnökök tisztségüket nem főállásban és legfeljebb két egymást követő választási időszakban tölthetik be; munkájukért költségtérítést kaphatnak,

c)   működésük tartalmát, területét konszenzus alapján egymás között határozzák meg.

3.  A Szövetség Országos Ellenőrző Bizottságának elnöke

a)   összehívja és irányítja az országos ellenőrző bizottságot,

b)   az alapszabály IX. cikkelye 2. pontja alapján végzi tevékenységét.

4.  A Szövetség főtitkára:

a)   tevékenységét munkaviszonyban végzi,

b)   munkáltatói jogot gyakorol a X. cikkely l.d pontja alapján,

c)   irányítja és ellenőrzi az Országos Tanács irodája tevékenységét, amelyről tájékoztatást nyújt az Országos Tanácsnak és az Országos Tanács Elnökségének,

d)   koordinálja a Szövetség menedzsmentjét,

e)   egyezteti és ellenőrzi a Szövetség egyéb intézményeinek, sajtóorgánuma főszerkesztőjének tevékenységét és irányítja a módszertani központot,

f)    rendszeres kapcsolatot tart a területi választmányok titkáraival,

g)   az elnök jóváhagyásával kapcsolatot tart a bel- és külföldi szervezetekkel.

XI.  cikkely

Az Országos Tanács titkársága

1.   Az Országos Tanács titkársága az Országos Tanács és az Országos Tanács Elnöksége végrehajtó szerveként működik.

2.   Tevékenységét az Országos Tanács által jóváhagyott működési szabályzatban rögzített elvek alapján végzi.

XII.  cikkely Választási rend

1.  Az alapszervezetek, a közművelődési közösségek vezetőségét és elnökét az ellenőrző bizottságot vagy az ellenőrt az évzáró taggyűlés választja meg.

2.  Az egyes szakmai társulások országos tanácsait és az adott társulás tisztségviselőit a társulás alapszabálya értelmében választják meg.

3.  A területi konferencia küldötteit az alapszervezet évzáró taggyűlésén választják meg a területi választmány által meghatározott kulcs alapján.

4.  A területi konferenciák az Országos Tanács tagjait és póttagjait az Országos Tanács által meghatározott kulcs szerint választják meg.

5.  Az Országos Közgyűlés küldötteit az egyes területi konferenciákon és a szakmai társulások közgyűlésein választják meg az Országos Tanács által meghatározott kulcs szerint.

6.  A területi konferencia megválasztja a területi választmányt, valamint a területi választmány elnökét és alelnökét (alelnökeit), valamint az ellenőrző bizottságot és annak elnökét.

7.  Amennyiben a területi konferencia létrehozza a területi választmány elnökségét, akkor a területi konferencián tartott első ülésén a területi választmány saját soraiból megválasztja az elnökséget. Az elnök és alelnökök tagjai az elnökségnek.

8.  Az Országos Közgyűlés

a)    az alapszabály IX. cikkelye 1 e. pontja alapján tudomásul veszi a területi konferenciák által delegált országos tanács tagokat és póttagokat,

b)    titkos szavazással megválasztja az Országos Tanács még hiányzó tagjait és póttagjait.

9.  Az Országos Közgyűlés titkos szavazással elnököt és alelnököket választ.

10.  Az Országos Tanács 11 tagú elnökségének további tagjait és 3 póttagját az Országos Tanács választja meg az Országos Közgyűlésen tartott első ülésén.

11.  Az Országos Közgyűlés titkos szavazással megválasztja az ellenőrző bizottság elnökét, további két tagját és két póttagját.

XIII.  cikkely

A Szövetség gazdálkodása és vagyona

1.   A Szövetség keretében vagyonnal az önálló jogi személy státusával bíró szervezeti egységei rendelkezhetnek (V. cikkely 1. pont).

2.   A Szövetség vagyona a következő pénz- és anyagi eszközökből tevődik össze:

a)   saját vagyon és az ebből származó jövedelem;

b)   tagsági díjak;

c)   állami támogatás;

d)   alapftvány(-ok) és az abból (azokból) származó jövedelem;

e)   a kulturális és kiadói tevékenységből származó jövedelem;

f)    örökségek és hagyatékok;

g)   adományok, ajándékok és egyéb források;

h)   a Szövetség egyéb intézményeinek bevételéből származó nyereség.

XIV.  cikkely

A Szövetség megszűnése

1.   A Szövetség megszűnik, ha az Országos Közgyűlés küldötteinek kétharmada erről határozatot hoz.

2.   A Szövetség megszűnése esetén az Országos Közgyűlés az érvényes jogszabályok szerint vagyon-felszámolási eljárást kezdeményez.

3.   Az alapszervezet, közművelődési közösség megszűnése esetén a szervezet vagyonáról az azt bejegyző illetékes területi szerv választmánya dönt, kiiktatja a Szövetség nyilvántartásából.

4.   A területi választmány megszűnik, ha a területi konferencia küldötteinek kétharmada erről határozatot hoz. Vagyonának felosztásáról a területi konferencia dönt.

XV.  cikkely Záró rendelkezés

A Szövetség alapszabályát az elnökség az Országos Közgyűlésen történt jóváhagyás után legkésőbb 15 napon belül beterjeszti az SZK Belügyminisztériumába regisztrálás végett.

* * *

Dunaszerdahely, 2000. március 11-én, a Szövetség rendkívüli (XIX.) Országos Közgyűlésén. Az alapszabály módosítása bejegyezve:

Ministerstvo vnútra Slovenskej republiky

Zmena stanov vzatá na vedomie: 28.3.2000

Císlo spisu: WS/1-909/90-66-4

JUDr. Stanislav Becica riaditef odboru vseobecnej vnútornej správy

Az alapszabály másolata hitelesítvea területi választrmányok számára:

2000. július 25-én

JUDr. Dezider Ravluk, notár, Bratislava

Fórum Kisebbségkutató Intézet levéltára – Blbllotheca Hungarica, Somorja, Fond: Csemadok, OK-XVII/36.

Rövid URL
ID1020
Módosítás dátuma2017. április 26.

A kisebbségi önismeret rendszeres alapkutatások nélkül fellegjárássá válhat. Beszélgetés Vadkerty Katalinnal (Kiss József)

– Vadkerty Katalin történetírói munkássága a Tatarka-díj odaítélése után a kisebbségi kereteket meghaladó közéleti hatóerővé vált. Igaz, szlovák, illetve cseh részről csak az értelmiségi elit...
Bővebben

Részletek

szemle_2003_3_palyakep-2[1]– Vadkerty Katalin történetírói munkássága a Tatarka-díj odaítélése után a kisebbségi kereteket meghaladó közéleti hatóerővé vált. Igaz, szlovák, illetve cseh részről csak az értelmiségi elit szűk köreiben váltott ki visszhangot, de ez is nyilvánvalóvá tette: a szlovákiai magyarság második világháború utáni hányattatásai ezután már nem homályosithatók és ködösithetó’k el különféle fogások alkalmazásával. A Kalligram Kiadó jóvoltából szlovákul is megjelent összegző’ feldolgozás tényei önmagukért beszélnek – a tágabb közvélemény számára is. Úgy tűnik viszont, hogy Vadkerty Katalin munkásságának hazai kisebbségi, illetve magyarországi fogadtatása csak magára e témára összpontosul, kissé kiragadva azt a szlovákiai magyarság önismereti szemléletű történeti, illetve társadalomtudományi kutatásainak kibontakoztatására irányuló útkereső erőfeszítések folyamatából. Mert talán már ennek is megvan a maga története.

– így van. S ebben mindenképpen határvonalat jelent a rendszerváltás, amely teljesen új körülményeket teremtett, de nem jelent szinte a varázspálca ütéséhez hasonló, immár minden akadályt elhárító fordulatot. Az előzmények egyébként visz-szanyúlnak a rendszerváltást közvetlenül megelőző időszak ma már kissé homályba vesző, a pártállami hatalom lazulása ellenére sem teljesen kockázatmentes kezdeményezéseihez. Annak a csoportnak a feladatvállalására gondolok itt, mely a Madách Kiadó gondozásában Új Mindenes Gyűjtemény címmel társadalomtudományi tanulmánykötet-sorozatot jelentetett meg. Az 1990-ben napvilágot látott 10., természetesen jóval előtte összeállt kötetben annak az ankétnak az anyaga is szerepelt, amely a kisebbségi tudomány fogalmával, helyzetével, szerepével foglalkozott. S a kiadvány dokumentum rovatában megjelent a csehszlovákiai magyar tudományos élet intézményrendszerének kialakítását célzó, a szerkesztőbizottság által kidolgozott tervezet. Mind az ankét kérdéseinek megválaszolásában, mind pedig a tervezet kidolgozásában és megvitatásában jómagam is részt vettem. Hajói emlékszem, a változások küszöbén sem tartoztam azokhoz, akik a jövőt illetően túlzottan optimista hangot ütöttek meg. Sőt arra hívtam fel a figyelmet, hogy a szabadabb gondolkodási lehetőségeket meglovagolják olyan erők is, amelyek az internacionalizmus burkolt nacionalizmusából kilépve még nyíltabb támadásokat intéznek nemzetiségünk szellemi gyarapodása ellen. S szellemi kapacitásunk reális megítélését, annak megfontolt összefogását szorgalmazva, a nehézségeket igyekeztem érzékeltetni.

– A helyzet-, illetve jövőkép hamar helytállónak bizonyult.

–  Persze ma már számomra is megmosolyogtató, hogy az intézményes keretek megteremtésével összefüggő elképzelésekbe mennyire belevetült a pártállami tudománypolitikai, főként intézményi szemléletnek egyfajta lineárisan továbbélő hatása, illetve az új hatalmi viszonyoktól remélt megértés iránti illúziók táplálása. Például emlékszem, olykor már arról folyt a vita, hogy melyik kutatói részlegnek hány titkárnője legyen.

– Pedig a néprajzgyűjtés és a nyelvjáráskutatás terén a Csemadok berkeiben elért eredmények eléggé sejtették, hogy csak a saját erőből építkező önszerveződés látható, megfogható, bizonyító erejű eredményei kényszerithetnek ki hivatalos közegektől valamiféle támogatást.

– S talán e felismerés valamiféle első jelének tekinthető, hogy mi, az egy kezünkön megszámolható történészek, Turczel Lajos tanár urat is bevonva, elkészítettünk egy tanulmánykötetet, melyet a Kalligram Kiadó jelentett meg 1993-ban Fejezetek a csehszlovákiai magyarság történetéből címmel. A kötet a tudományos igényű kutatás megalapozásának szándékával készült.

– Ez volt az a bizonyos, értelmiségi berkekben „fekete könyvnek” nevezett kiadvány.

–  Ebben a jelzőben azon túl, hogy a könyv borítójára utalt, volt némi szelíd, jóindulatú irónia is, jelezve: hát itt tartunk, barátaim, ennyit tudunk önmagunkról, láthatjuk, mennyi rengeteg tennivaló áll előttünk.

– Ön ebben a kötetben a Csehszlovák Köztársaság két háború közötti gazdaságtörténetét ismertető tanulmányba ágyazva adott áttekintést a szlovákiai magyarság korabeli gazdasági helyzetének alakulásáról.

– Megvallom őszintén, kedvemre valónak éreztem a témát, hiszen a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetében 19. századi gazdaság-, illetve mezőgazdaság-történettel foglalkoztam. Beleláttam abba, hogy a jobbágyfelszabadítás során fennmaradó feudális nagybirtok milyen nehéz starthelyzetbe hozta a paraszti gazdálkodást, amelyet aztán a csehszlovák földreform fosztott meg Dél-Szlovákiában a felemelkedés számos, a magyar parasztságot megillető lehetőségétől.

De volt vállalkozói, igaz, vérszegény rétegekre támaszkodó, a kisebbségi túléléshez és az értelmiségi léthez is perspektívákat nyújtó magyar középosztály. S számomra ez mind szakmai tekintetben, mind a kisebbségi léttudathoz kapcsolódó érzelmi ösztönző erőt is jelentett.

– De Ön ekkor már minden valószínűség szerint túl volt egy újabb kihívással járó válaszúton is, hisz ugyancsak 1993-ban a Kalligram Kiadóban már napvilágot látott a magyarság 1945 utáni helyzetével foglalkozó első kötete, melyben az ún. re-szlovakizációs intézkedéseket dolgozta fel.

– Valóban. Időközben ugyanis hozzáférhetővé váltak a komplex kép kialakítását lehetővé tevő levéltári források. S ez bizonyos értelemben meghatványozta az előbb már említett érzelmi kötődést, felerősítette bennem azt az indíttatást, hogy feltárjam: végül is, a szlovákiai magyarság felszámolására irányuló törekvések meghiúsulása ellenére is, az 1945 utáni magyarüldözés miként fosztotta meg közösségünket a középosztálytól, olyan rétegektől, amelyek regenerálódására már most, a rendszerváltás után sincs érdemleges lehetőség. Ugyanakkor mint a Történettudományi Intézet volt munkatársának bőven volt alkalmam megtapasztalni, hogy a jogfosztásról a többségi szakmai és értelmiségi közeggel szemben tényleges érvelési pozíciókra csak a legrészletesebb, legprecízebb tényfeltárással tehetünk szert. Gazdaságtörténészként hozzászoktam az adatközpontúsághoz, statisztikai vizsgálódáshoz, a számoszlopok elemzéséhez. így döntöttem aztán emellett a témakör mellett.

– Az Ön e tárgyú említett és későbbi köteteit a Kalligram Kiadó már a Fazekas József által szerkesztett Mercuríus Könyvek sorozatban megjelenő kiadványként jegyezte.

–  Igen, időközben ugyanis egyértelművé vált, hogy csak az önszerveződés adta lehetőségeket kihasználó szívós kutatói aprómunkával érhetünk el olyan látható eredményeket, melyek ugyan egyéni, ha úgy tetszik spontán témaválasztásra támaszkodnak, de az alapkutatások hézagaiból is sikerül velük valamit kitölteni. így alakult meg a Mercurius Kutatócsoport, mely csak a magyarországi pályázatokon nyerhető anyagi támogatással számolhatott, valamint a Kalligram Kiadó megjelenést biztosító segítőkészségével. A kutatócsoport ilyen feltételek közepette is a kisebbségi önismeret számos területét felölelő kiadványsorozat olyan szerzőgárdájának tudhatja magát, mely saját erőből a szlovákiai magyar társadalomtudományi kutatás, joggal mondhatom, legszínvonalasabb értékeit vonultatja fel. A rendkívül munkaigényes szociológiai kutatáson túlmenően Gyurgyík László, aki a Mercurius egyik motorja, egyszemélyes, mindenes „titkárságként” immár tizenegyedik éve látja el áldozatkészen a csoport működésével járó sokrétű feladatokat.

– Azóta a szlovákiai magyar önszerveződések megszaporodtak. Nem érződik itt az önállóság, az autonomitás követelményeit szem előtt tartó erőteljesebb integráció szükségessége?

– Azt hiszem, ebben a tekintetben pótolhatatlan szerepet tölt be a Fórum Társadalomtudományi Szemle című folyóirat, amely az idén lépett fennállásának V. évfolyamába. A lap létrejötte a Fórum Intézet megalakításához kapcsolódik, de a szlovákiai magyar tudományos műhelyek periodikumaként indult, és a közlemények, tanulmányok java a Mercurius Kutatócsoport, valamint a Fórum Kisebbségkutató Intézet munkatársaitól származik. Az intézet különféle összeköttetések és kapcsolatok jóvoltából a Mercuriusnál kedvezőbb helyzetben van, örvendetes anyagi háttérrel is rendelkezik, tevékenységében rendkívül hasznosnak tartom a szűk keretekben folyó, a Mercurius eszmecseréihez hasonló, szakmai hozadékkal járó műhelyvitákat.

– Itt viszont felvetó’dhet az a kérdés is, vajon a jelenlegi helyzet nem nyújt-e már alapot bizonyos tudománypolitikai, ha úgy tetszik, a szlovákiai magyar kisebbségkutatással összefüggő’ stratégiai kérdések feszegetésére – a folyóirat hasábjain.

– Az hiszem, a helyzet erre megérett, de ehhez ismét csak azt tudnám hozzáfűzni, amire a rendszerváltás küszöbén is felhívtam a figyelmet: nézetek, elképzelések ütköztetése nem nélkülözheti a tényleges szakmai erőforrások számbavételét, és a reális helyzetfelmérésen, a valós kutatási eredményeken alapuló továbblépési lehetőségek keresését. Meglevő tehertételnek, ha úgy tetszik, veszélynek érzem a valóságtól elrugaszkodó úgymond spontaneitást, amely könnyen egyfajta fellegjáráshoz is vezethet.

– Nos, úgy tűnik, helyben vagyunk: a spontaneitás! Ha alaposabban figyelembe vesszük a pályázati beadványokat, szembeötlők még egy-egy tájegységen belül is az átfedések, az ismétlődések, arról már nem is beszélve, hogy a kutatói végeredmény sokszor nélkülözi az alaposabb szakmai szembesülést. Vajon beszélhetünk-e már valamiféle értelemben szlovákiai magyar társadalomtudományi úgymond közéletről?

–  Úgy vélem, a folyóirat megléte ennek már egyfajta kétségtelen bizonyítéka. Hisz ne feledjük: az első köztársaság idején a tudományos revü szerepét felvállaló Magyar Figyelő mindössze, hajói tudom, hét számot élt meg. Persze, a helyzet mindenképpen megérett arra, hogy a lap hasábjain a tudományos vitaszellem is határozottabban tükröződjék, lecsapódjanak a belső műhelyvitákban kikristályosodott nézetek. S azt hiszem, hogy épp az ilyen belső eszmecserék alapozhatnák meg -ha erre sikerülne megfelelő pénzkeretet biztosítani – az olyan szélesebb körű konferenciák megrendezését, ahol nem régi ismeretek felmelengetésére, hanem új kutatási eredményekre épülve kaphatna hasznot hozó lendületet az együttgondolkodás és a továbbgondolás igyekezete. Meggyőződésem, hogy az átgondoltság, a koordináció nem jelent feltétlen szervezeti, valamint intézményes keretek ki- és átalakítására törekvő lépéseket, hanem sokkal inkább a koncepciók kiérlelődésére irányuló racionális erő- és feladatmegosztást.

–  Ennek viszont alighanem velejárója a tudományos műhelymunka és a tágabb értelemben vett értelmiségi háttér, illetve bázis viszonyának alakulása. Manapság nem divatos emlegetni a Sarló mozgalmat a múltbeli egyoldalú beállítások miatt. Pedig a Sarló kezdeti, még demokratikus szellemi önállóságát őrző szakaszának úttörőszámba menő elszánása volt a tudományos kisebbségi önismereti kutatómunka és a széles körű értelmiségi mozgalom összekapcsolása. Valamiféle hasonló, de érdekesképpen nem sarlós ösztönzésekből fakadó szándék köszönt vissza a Cse-madok apparátusába került fiatal értelmiség 1968-1969-es elképzeléseiben. Ezek születésénél Ön is ott volt, az ügynevezett történelmi szakbizottság egyik megalapítójaként, amiért aztán a „konszolidáló” Csemadok-vezetés különbizottsága elé citálták.

–  Igen, jól emlékszem, hogy szociológiai szakcsoport megalakítása is elkezdődött, amelynek létrehozásához az akkor kibontakozó magyar szociológia olyan jeles személyiségei is segítséget nyújtottak, mint Kulcsár Kálmán és Szelényi Iván. Vidéki orvosok, közgazdászok jelentkeztek adatgyűjtő munka végzésére.

– Az ügynevezett konszolidáció megindulása a szó szoros értelmében eltiporta ezeket a kezdeményezéseket. De felvetődik a kérdés, vajon a nemzetiségi lét szempontjából egyik legfontosabb területen, a gazdasági pozíciók megszerzésében nem hiányzik-e tudományos alapkutatás és menedzseri helyismereti potenciál mozgósításának szerves összekapcsolása.

– A kérdés mögött talán több mint égető probléma rejlik. Kiderült, annak ellenére, hogy az elmúlt évtizedekben a közgazdasági egyetemen sem végzett sokkal kevesebb magyar hallgató, mint a bölcsészkaron, számuk pedig az elmúlt évtizedben jócskán megszaporodott, valójában hiányzik a gazdaságközpontú területfejlesztési, a dél-szlovákiai sajátosságokat figyelembe vevő alapkutatás. Igaz, örvendetes, hogy parlamenti képviselőinknek már vannak menedzseri diplomával rendelkező tanácsadói, csakhogy az alapkutatási eredményeknek politikai érvanyaggá történő át-transzponálásában a hatásmechanizmus többlépcsős és meglehetősen sokrétű. Ennek részét képezi például Erdélyben az érdekvédelmi kisebbségi gazdasági kamara működése is.

– Amely nyilván fontos összekötő kapocs a vállalkozói érdekérvényesítés és a kisebbségi politikai pozícióerősítés között. Olyan terület ez, amely lehetőséget ad szaktudomány, politika és helyismeret közvetlen érdekeket szolgáló mozgósító erejű összefonódására. Kérdés: vajon Szlovákiában a gazdasági élet egyetemes mechanizmusa eleve kizárja-e a kisebbségi társadalmat erősítő gazdasági érdekegyesítő szerveződések létrejöttét, vagy ezt szűk egyéni és csoportérdekek nem is nagyon igénylik.

– Azt hiszem, erre a választ az immár egyre legitimebbé váló úgynevezett kortörténeti, interdiszciplináris, a politológiával érintkező kutatás adja majd meg, hisz ilyen szempontból már a rendszerváltás óta eltelt majd másfél évtized is történelem.

Egyébként a politika számára tudományos hátteret biztosító, ugyanakkor a tudományos kutatás szuverenitásának megőrzésére törekvő figyelemre méltó kezdeményezést látok a Kalligram Alapítvány mellett megalakult jogi elemző csoport tevékenységében. Annál fogva is, hogy vizsgálódásaiknak van közvetlen közéleti vonulata és kihatása, s ezáltal a tudományos igényesség lehetővé tesz egyfajta társadalmi kontrollt is a kisebbségi politikával szemben, amely a vágyakat hajlamos testközelben levő valósággá kikiáltani.

–  A kisebbségi társadalomkutatás minden függetlenedés’! igyekezete ellenére sem mentesülhet bizonyos politikai áramlatok vonzerejétől. A gondolatszabadság azonban olykor, főként az anyaországi közegekben gyökeret eresztő kisebbségi kutatóknál könnyen átcsaphat olyan csoportosulások és szekértáborok szemléletéhez idomuló magatartásba, amely végül lehetetlenné teszi a hazai szlovák, illetve cseh szakmai közeggel való kommunikálást.

– Véleményem szerint viszont erre a párbeszédre szükség van. Mondom ezt annak ellenére, hogy bár a Történettudományi Intézetben számos sebet kaptam, de épp az ottani szakmai jelenlét járult hozzá ahhoz is, hogy immár nyugdíjasként határozottan, egyértelműen juttassam kifejezésre értékelési szempontjaimat az egykori kollégáimmal szemben. Egyébként azt hiszem, ma már a szlovák munkahelyeken dolgozó magyar kutatónak sem kell tudathasadásosán véka alá rejtenie véleményét, s ehhez a többségi kutató közeg is egyre jobban hozzászokik.

–  Nyilván a szakmai alapon kialakult kapcsolatoknak, a tudományos teljesítmények kölcsönös elismerésének fontos szerepe lehet a hazai magyar egyetem megalakulásával szembeni fenntartások megalapozatlanságának nyilvánvalóvá válásában is. Ön 1953-tól több mint öt éven át a pozsonyi Pedagógiai Főiskola magyar tagozatának oktatója is volt. Akkori pedagógusi tapasztalataiból milyen mai üzenet szűrhető ki a leendő magyar felsőoktatási intézménnyel kapcsolatban.

– Hajaj, itt már azóta korszakos változások zajlottak le, s a történésznek nem illik szabadon közlekedni korszakhatárok között. Más a mai műveltségi és tudásszint, más az életvitel, s hála Istennek, kisebbségünk is előbbre jutott léte kiteljesedésében. Ami viszont megőrződött emlékezetemben, az a korabeli, rendkívül vegyes összetételű, mélyről jött hallgatóság szinte határtalan tudásszomja volt. A diákok magatartásának szinte minden rezdülésében ott érződött a közösségi felelősségérzet, az, hogy egy kisebbség szinte újbóli életre keltésének a részesei. A magyar egyetem létrejötte szintén valami, ha nem is hasonló messianisztikus elvárásokat, de bizonyos elkötelezettséget ébreszthet. Sok múlik azon, hogy a pedagógusok milyen tudás- és magatartásbeli többletet tudnak adni a hallgatóknak, az ismeretszerzés mai, már-már mérhetetlenül kitágult lehetőségei közepette.

–  Nem érez némi nosztalgiát egy ilyen mai intézmény megalapozásában való részvétel iránt.

–  Köszönöm a jó szándékú kérdést, de ezt már a korom sem tenné lehetővé. Egyébként örülnék annak, ha a sors még lehetővé tenné számomra, hogy befejezzem azt, amivel még úgy érzem, tartozom közösségünknek. Lényegében már lezártam a két utolsó választott témámra vonatkozó kutatásokat. Az egyik a kollektív bűnösség alapján a népbíróságok elé idézett, a nemzetiségük okán börtönre, illetvemunkatáborba ítélt magyarok helyzetének, a bíróságok velük kapcsolatos viselkedésének a feldolgozása. A kötet első fejezete – az internáló-, illetve összpontosító táborok története – már elkészült. A közeljövőben megkezdem a fejezet szövegezését.

– Nyilván ez is megdöbbentő olvasmány lesz.

–  Más vonatkozásban lesz viszont megdöbbentő a csehszlovák-magyar gazdasági kiegyezés titkosított záradéka XVI. fejezetének ismertetése és a vonatkozó levéltári anyagok alapján való részletezése. Ebből egy eddig homályban maradt kép tárul elénk a szlovákiai magyar vagyon kisajátításáról, amely ezúttal gazdasági, emberbaráti, illetve barátsági indoklással történt. Remélem, hogy az első kötetet már jövőre a kezébe veheti az olvasó, a következőt talán másfél év múlva.

–  Viszont olyan hírek járnak, hogy Ön feladja pozsonyi lakását, és hazaköltözik Érsekújvárba.

–  Igen, úgy érzem, hogy terveim befejezéséhez szükségem van a rokoni és baráti háttérre, amely eddig is erőt adott ahhoz, hogy egész magánéletemet alárendeljem a kutatómunkának. A rokoni kötelékek ereje kárpótolt ezért. Most már úgy érzem, a közvetlen együttlét még éltetőbb és biztonságosabb kiröppentő fészkébe kell visszatérnem. Persze Pozsonyba is rendszeresen feljárok majd a könyvtárakba, levéltárakba. A Mercurius Kutatócsoport támogatója, Frideczky János barátunk felkínálta, hogy a Mercurius Kutatócsoport irodája melletti vendégszobáját bármikor igénybe vehetem. Köszönettel fogadom ezt a segítséget, s élni is kívánok vele.

– Befejezésül azok részéről, akikhez Ön a múltban és a rendszerváltást követően is a legoszintebb jóindulattal és segítő szándékkal viszonyult, kívánom – az Ön szavajárását idézve -, hogy Isten áldja tartalmas életében továbbra is.

Az interjút Kiss József készítette

Rövid URL
ID1018
Módosítás dátuma2016. június 8.

Lampl Zsuzsanna: Ténykép a határontúli felsőoktatási, kutatási és fejlesztési támogatásokról és hasznosulásukról

A Fórum Kisebbségkutató Intézet 2001 óta vesz részt egy az egész Kárpát-medence magyarságára kiterjedő kutatásban, amely a Nemzeti kutatási és fejlesztési program. A határon túli...
Bővebben

Részletek

A Fórum Kisebbségkutató Intézet 2001 óta vesz részt egy az egész Kárpát-medence magyarságára kiterjedő kutatásban, amely a Nemzeti kutatási és fejlesztési program. A határon túli felsőoktatási és K+F támogatások és hasznosulásuk, 5/150/ 2001. Kutatási projektum címet viseli. A kutatás célja felmérni, elemezni és értelmezni az 1990 óta a határon túli felsőoktatási és kutatóintézeteknek nyújtott támogatások hasznosulását, konkrétan: a magyarországi egyetemek és főiskolák kihelyezett tagozatain folyó képzés, a Domus-program és a PhD-/DLA-képzés effektivitá-sát. A program vezetője Berényi Dénes professzor, a szlovákiai regionális koordinátor Tóth Károly. A Fórum Kisebbségkutató Intézet a kutatás szlovákiai részét végzi. Ennek a munkának egyik részeredménye volt az a 2002. október-decemberében készült kérdőíves felmérés, amelynek eredményeit az alábbiakban ismertetjük.

A magyarországi egyetemek és főiskolák kihelyezett tagozatain tanuló és végzett diákokkal készült kérdőíves felmérés eredményei Szlovákiában több helyen van lehetőség magyarországi egyetemek és főiskolák kihelyezett képzésén részt venni.

1992-től folyik levelezői képzés a Nyugat-magyarországi Egyetem Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskolán (Győr), a Benedek Elek Pedagógiai Főiskolán (Sopron), illetve a Szent István Egyetem Kertészeti Főiskolai Karán (Kecskemét), amelyhez péntek-szombatonként nyújt konzultációs lehetőséget a Komáromi Városi Egyetem (Schola Comaromiensis).

Szintén 1992-ben alakult a Miskolci Egyetem Comenius Tanítóképző Főiskolai Kara Kassai Konzultációs Központja, amely a Kassai Magyar Tannyelvű Középfokú Ipari Iskolában kapott helyet, és alsó tagozatos pedagógusokat képez.

A Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem (BKE) 1993. október 3-án indította el Királyhelmecen a kihelyezett főiskolai programját, amely nappali képzési rendszerben 8 szemeszter alatt ad főiskolai szintű diplomát, üzleti és menedzsment szakterületre koncentrálva, pénzügyi és marketing specializációkkal.

1998-tól a Gábor Dénes Főiskola két helyen is jelen van Szlovákiában levelezői képzéssel Kassán, illetve nappali képzéssel Diószegen.

A kecskeméti Modern Üzleti Tudományok Főiskolája tatabányai központjának kihelyezett képzése 1998-ban indult Dunaszerdahelyen.

A felsoroltak közül az elmúlt évtizedben a legfrekventáltabb a királyhelmeci és a komáromi ún. városi egyetemi képzés volt. A Komáromi Városi Egyetemen az elmúlt 10 évben 400 hallgató végzett (Sidó Zoltán: Közügy. A Komáromi Városi Egyetem jubileumi évkönyve 1992-2002. Schola Comaromiensis. Belső használatra. Komárom, 2002. 119. p.).

A kihelyezett képzés egy magasabb formája alakult ki 1999-ben Komáromban a Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetem, majd később a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem megjelenésével. Ezek ugyanis egyetemi képesítést nyújtanak.

A 90-es évek elején kialakított kihelyezett képzések az itthon tanulás egyik alternatíváját jelentik a szlovákiai magyar hallgatók számára, felsőfokú képesítés megszerzésére adnak alkalmat, jellegüknél fogva munka mellett is végezhetők, a hasznosulásuk éppen ezért a konkrét közegben zökkenőmentes lehet. Előnye a képzésnek, hogy Szlovákiában folyik, így az elvándorlás (a Magyarországon maradás) kérdése fel sem merül.

Ugyanakkor a kihelyezett képzés az egyik legproblematikusabb képzési formának bizonyult az elmúlt években. Elsősorban azért, mert míg a 90-es évektől kezdve nagyvonalúan Városi Egyetemnek nevezte magát ez a képzési forma Szlovákiában, fokozatosan kiderült, hogy a legtöbb esetben hétvégi konzultációs központokról volt szó a magyarországi főiskolákon tanuló levelező hallgatók számára.

A másik komoly problémát a két ország közötti eltérő felsőoktatási rendszer jelentette. Szlovákiában ugyanis csak egyetemi képzés van. A városi egyetemeken folyó képzés pedig főiskolai végzettséget adott, így főleg a pedagógusok esetében az iskolákon (munkahelyen) nem ismerték el a hallgatók végzettségét, és nem kapták meg a megfelelő bérkategóriát. Kétéves további tanulmánnyal ugyan befejezhető volt az egyetem, illetve elérhető volt a megfelelő fokozat, de ez időbe és pénzbe került, és a hallgatókat erre nem készítették fel kellően. A városi egyetemek esetében ez a kérdés máig megoldatlan. Enyhített a helyzeten, hogy ma már mindenki ennek tudatában választja a pedagógus pályát magyarországi főiskolán.

Az egyéb szakok esetében ez nem okozott ekkora feszültséget a hallgatók körében, hiszen ők- a legtöbb esetben – a magánszférában helyezkedtek el, ahol a bérkategóriák kérdése ilyen élesen nem jelentkezik.

Összefoglalva elmondható, hogy ezek a kihelyezett képzési formák tovább élnek Szlovákiában, és beilleszkedtek a „szlovákiai magyar” felsőoktatási rendszerbe. Feltételezhető, hogy még hosszú ideig fennmaradnak, hiszen a legtöbbje vagy regionális, vagy valamilyen speciális szükségletet elégít ki.

A felmérést a Komáromi Városi Egyetem hallgatói körében végeztük. Ezt a választást több szempont is indokolta. Nem szerettük volna egybemosni a különböző kihelyezett képzéseket, hiszen azok mindegyike valamilyen speciális jeggyel rendelkezik (pl. a királyhelmeci nappali képzés, és nem levelező stb.), mert az összehasonlításuk nehézséget okozott volna. Ha az összes kihelyezett képzés végzettjeit vettük volna alapul, ezek kis számmal kaptak volna helyet a mintában, és úgyszintén nehézséget okozott volna az értékelésük. Ezért választottuk a komáromi reprezentatív mintát, és az eredmények kielégítőnek bizonyultak. Természetesen a jövőben elképzelhető, hogy kontroli-mintaként megvizsgáljuk a többi kihelyezett képzésen résztvevőket is, a jelen kutatás ezt nem tette lehetővé.

A kérdőívet 108-ból 41 személy töltötte ki. Valamennyien magyar nemzetiségűek. Ketten Magyarországon élnek, a többiek Szlovákiában.

A kérdőívet kitöltők 20 százaléka férfi, 80 százaléka nő. Életkoruk 22 évtől 45 évig terjed, de a huszonévesek dominálnak, amint azt az 1. táblázat is szemlélteti:

1. táblázat. A válaszadók életkora

Személyek száma Életkor
1 45
2 44
1 41
3 37
1 36
2 34
2 33
2 29
4 28
5 27
4 26
4 25
6 24
1 23
3 22

Családi állapotuk vegyes, 42 százalékuk még nőtlen, illetve hajadon, 54 százalékuk házas, ketten élnek élettársi kapcsolatban. A többségnek nincs gyermeke (59%), 17 százalékuknak 1 gyermeke, 24 százalékuknak 2 gyermeke van.

A válaszadók 64 százaléka római katolikus, 17 százalékuk református, 17 százalékuk felekezeten kívüli, egy személy pedig az „egyéb” vallási kategóriába sorolta be magát.

Munkaerő-piaci státusuk szerint a többség alkalmazottként dolgozik (73%), 2 személy vállalkozik. Amellett, hogy aktív kereső, a válaszadóknak 12 százaléka tüntette fel, hogy továbbképzésben vesz részt. Ketten szülési szabadságon vannak, de van állásuk is, hárman viszont munkanélküliek (ebből egy személy munkanélküli járadékos, egy szociális segélyezett, egy pedig járadék nélküli). A képzés ideje alatt a válaszadók 59 százaléka folyamatosan dolgozott, 17 százalékuk ha nem is folyamatosan, de többnyire állásban volt. Egynegyedük inkább nem (10%) vagy egyáltalán nem dolgozott (14%). Arra a kérdésre, hogy a képzés ideje alatt szakirányuknak megfelelő munkát végeztek-e, a válaszadók fele igennel válaszolt – egyértelmű igennel 44 százalékuk, többnyire ilyen munkát 7 százalékuk végzett. Egyharmaduk viszont más területen dolgozott.

Felsőfokú tanulmányaik megkezdése előtt a válaszadók 59 százaléka gimnáziumi, 42 százalékuk szakközépiskolai érettségi bizonyítványt szerzett. Többségük itthon végezte el a gimnáziumot vagy szakközépiskolát (92%), s egy személy kivételévei valamennyien magyar tannyelvű iskolába jártak. Magyarországon ketten érettségiztek.

Felsőfokú tanulmányaikat a következő intézmények kihelyezett tagozatain végezték:

2. táblázat. Melyik intézmény kihelyezett tagozatára járt Ön?

Az intézmény neve Hányan látogatják ezt az intézményt
Nyugat-magyarországi Egyetem Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskola, Győr 22
Benedek Elek Pedagógia Főiskola, Sopron 9
SZIE-KTK, Kecskemét 10

A legtöbben – a válaszadók fele – a győri Nyugat-magyarországi Egyetem Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskolát látogatták, majd a soproni és a kecskeméti intézményeket. Ezekbe 1993-tól folyamatosan iratkoztak be (részletesen a 3. táblázat szemlélteti), a legtöbben 1994-ben és 1996-ban.

3. táblázat. Melyik évben iratkozott be?

A beiratkozás éve Beiratkozottak száma %
1993 5 12
1994 10 24
1995 6 15
1996 11 27
1997 1 2
1998 8 20
Összesen 41 100

A kihelyezett képzést már valamennyien befejezték.

4. táblázat. Melyik évben fejezte be a kihelyezett képzést?

A befejezés éve Hányan végeztek ebben az évben %
1997 12 29
1998 8 20
2000 12 29
2002 9 22
Összesen 41 100

A kezdet kezdetén, tehát amikor dönteni kellett, hogy milyen oktatási intézményben kívánnak továbbtanulni, a válaszadók többsége a hazai sajtóból, ismerősei elmondásából, valamint az előző iskolából értesült a kihelyezett tagozatok létéről. Amint azt az 5. táblázat is szemlélteti, az internet és a magyarországi média egyáltalán nem játszott szerepet a tájékozódásukban, s a hazai rádió és televízió, de még a munkahely sem tekinthető a vizsgált kérdést illetően meghatározó információforrásnak.

Ténykép a határon túli felsőoktatási… 105

5. táblázat. Honnan értesült a kihelyezett tagozatok létéről?

Információforrás %
Ismerősei tájékoztatták 31
Szülőföldi újság 23
Ismerősök + szülőföldi újság 18
Előző iskola 8
Előző iskola + ismerősök 8
Szülőföldi újság + rádió, tévé 5
Munkahely 3
Szülőföldi újság + munkahely 3
Egyéb forrás 3
Internet, magyarországi sajtó, magyarországi rádió, tévé 0

A kihelyezett képzésre motiváló tényezők közül egyértelműen a diploma és/vagy szakképzettség megszerzése, valamint a magyar nyelvű oktatás szerepelt az első helyen:

6. táblázat. Miért jelentkezett a kihelyezett képzésre? (%)

Felsőfokú végzettség és/vagy szakképzettség + magyar nyelven akart tanulni 57
Felsőfokú végzettség és/vagy szakképzettség 17
Ez volt az anyagilag leginkább kedvező felsőoktatási forma 9
Felsőfokú végzettség és/vagy szakképzettség + a munkahelye megtartása mellett kívánt továbbtanulni 9
Felsőfokú végzettség és/vagy szakképzettség + új szakképzettséget kívánt szerezni 4
Ez volt az anyagilag leginkább kedvező felsőoktatási forma + új szakképzettséget kívánt szerezni 4

Visszatekintve az elmúlt évekre, a válaszadók 88 százaléka jónak minősíti az oktatás színvonalát, ebből 61 százalék nagyon jónak, 27 százalék pedig inkább jónak. 10 százalékuk szerint közepes volt.

7. táblázat: Mi az Ön véleménye az oktatás színvonaláról?

8. táblázat: Hogyan ítéli meg, könnyű volt elvégezni az adott képzést?

Értékelés %
1 – egyáltalán nem jó 0
2 0
3 10
4 27
5 – nagyon jó 61
9 – nem tudom eldönteni 2
Összesen 100
Értékelés %
1 -egyáltalán nem könnyű 17
2 17
3 52
4 10
5 – nagyon könnyű 2
9 – nem tudom eldönteni 2
Összesen 100

Amint az a 8. táblázatból kiderül, nem igazán volt könnyű elvégezni a képzést.

A válaszadók inkább tartják igényesnek az adott képzést, mint könnyűnek, de a legtöbbjük szerint közepesen igényes. Itt érdemes megjegyezni, hogy a tudományos diákköri tevékenységbe csupán egy személy kapcsolódott be (néprajzos), a többiek nem. A továbbiakban azt tekintjük át, melyek voltak az elvégzett oktatási intézmények legnagyobb előnyei, de azt is, hogy a képzés ideje alatt mi okozta a válaszadók számára a legnagyobb nehézségeket.

9. táblázat. Mi az Ön által választott továbbképzés három legfőbb előnye? (%)

Előnyök Elsősorban Másodsorban Harmadsorban
A lakóhelyhez való közelség 12 CJl 17
A jó színvonal 42 20 10
A könnyű vizsgák 0 0 2
A hétvégi órák 2 10 17
A magyarországi utazások 0 0 0
A magyarországi tanárok 7 27 15
A magyar oktatási nyelv 34 32 17
Az alacsony költségek CJl 10 0
A honosítható diploma 2 2 10
A könnyű bejutás 0 0 0

A legnagyobb előny a jó színvonal, a magyar oktatási nyelv és a lakóhelyhez való közelség. Ezekhez társulnak másodsorban a magyarországi tanárok, a hétvégi órák és az alacsony költségek, harmadsorban pedig a honosítható diploma, miközben a második és a harmadik választás is megerősíti a jó színvonal és a magyar oktatási nyelv fontosságát.

10. táblázat. Mi okozza/okozta az Ön számára a képzés ideje alatt a három legfőbb nehézséget? (%)

Nehézségek Elsősorban Másodsorban Harmadsorban
Magas anyagi terhek 3 3 8
Gyenge oktatási színvonal 3 0 0
Nagyon magas oktatási színvonal 0 7 4
Az alacsony társadalmi elismertség 26 10 25
Alacsony óraszám 3 29 4
Kevés gyakorlati ismeret 46 16 13
Konzultáció hiánya 0 0 25
Nem megfelelő közösség 0 0 4
A saját munkával való egyeztetés 13 19 4
Sok hétvégét elfoglalt CJl 13 4

A válaszadók elsősorban a gyakorlati ismeretek hiányára, az alacsony társadalmi elismertségre és a saját munkával való egyeztetés során felmerülő problémákra panaszkodnak. Másodsorban az alacsony óraszámra, valamint arra, hogy a képzés sok hétvégéjüket elfoglalta, harmadsorban pedig a konzultációk hiányára. A kevés gyakorlati ismeret, valamint az alacsony társadalmi elismertség azonban a második és harmadik választásnál is szembetűnő hangsúlyt kap. A kihelyezett képzés továbbfejlesztésével kapcsolatos javaslatok is egyértelműen arra irányulnak, hogy erősítsék meg a gyakorlati képzést, és legyen több konzultációs lehetőség.

Mindent összevetve azonban a képzések megítélése inkább pozitív. Mindenki gazdagodott általuk – főleg tudásban -, amint azt a 11. táblázat is szemlélteti.

Ténykép a határon túli felsőoktatási.. 107
11. táblázat. Milyen személyes előnyt adott a képzési forma? (%)
Uj, hasznos ismeretek + szakkönyvek beszerzése 32
Uj, hasznos ismeretek + rendszerezett tudás 20
Uj, hasznos ismeretek 12
Uj, hasznos ismeretek + rendszerezett tudás + szakkönyvek beszerzése 12
Rendszerezett tudás + szakkönyvek beszerzése 8
Szakkönyvek beszerzése 8
Uj, hasznos ismeretek + rendszerezett tudás + magyarországi képzési programokba való bekapcsolódás 4

A kihelyezett képzés ideje alatt a 41 személy 93 százaléka más felsőfokú oktatási intézmény által meghirdetett képzésre nem jelentkezett. Ketten jelentkeztek, de végül is más képzésre nem jártak.

Bár ösztöndíjat, egyéb anyagi támogatást a válaszadóknak csupán 37 százaléka kapott, 88 százalékuknak nem voltak anyagi gondjai az oktatással kapcsolatban. Egészen pontosan:

12. táblázat. Gondot okozott-e az oktatással kapcsolatos anyagi költségek fedezése? (%)

Igen, végig gondot jelentett 5
Többnyire igen 7
Többnyire nem 64
Nem, egyáltalán nem jelentett gondot 24

Egy további kérdés során a válaszadók 68 százaléka újfent megerősítette, hogy a képzés ideje alatt nem voltak anyagi nehézségei. Akik mégis küszködtek anyagi jellegű gondokkal, azért vállalták a képzést, mert felsőfokú végzettséget akartak szerezni, vágytak arra, hogy gyarapfthassák a tudásukat, ugyanakkor anyanyelvükön szerettek volna továbbtanulni.

A jelenlegi munkahely a válaszadók csaknem felénél (49%) megfelel a megszerzett képesítésnek. Részben képzettségének megfelelő munkahelyen 22 százalékuk dolgozik, 17 százalékuk munkahelye pedig nem felel meg a képesítésüknek. Hogyan értékeli a kihelyezett tagozaton szerzett tudást a munkahely vezetősége? A következő adatokból az derül ki, hogy vegyesen, bár a pozitívan értékelők részaránya a legnagyobb (34%).

13. táblázat. Hogyan értékeli a munkahelyi vezetőség a kihelyezett szakon szerzett tudást? (%)

1 – egyáltalán nem értékelik 15
2 10
3 17
4 17
5 – nagyra értékelik 17
Nem tudom eldönteni 10
Nincsenek munkatársaim 15

A továbbiakban arról kapunk képet, milyen véleménnyel vannak a munkatársak, családtagok, barátok, ismerősök arról, hogy a válaszadó az adott oktatási intézményt választotta.

14. táblázat. Mi a munkatársai, családtagjai, barátai, ismerősei véleménye arról, hogy Ön ezt az oktatási intézményt választotta? (%)

Értékelés Munkatársak Családtagok Barátok, ismerősök
1 – egyáltalán nem értékelik 5 0 2
2 7 0 2
3 20 10 15
4 12 22 27
5 – nagyra értékelik 20 61 39
Nem tudom eldönteni 22 7 0
Nincsenek munkatársaim 15

A választást legpozitívabban a családtagok értékelik (83%), majd a barátok és ismerősök (66%), legkevésbé pozitívan pedig a munkatársak (32%), bár ennél a kategóriánál arról sem szabad elfeledkezni, hogy a válaszolók 15 százaléka nem dolgozik, s nincsenek munkatársai, a dolgozók esetében látható „nem tudom eldönteni” értékelés pedig arra is utalhat, hogy a képzés nem igazán téma a munkatársak között. Bár a válaszadók inkább pozitívan értékelték a képzést, s láthattuk azt is, hogy elérték céljukat, szakképzettséget és diplomát szereztek, ez nem jár automatikusan együtt elhelyezkedési lehetőségeik javulásával:

15. táblázat. A képzés elvégzése után javulnak az elhelyezkedési lehetőségei? (%)

Sokat romlanak CJl
2 8
3 36
4 23
Sokat javulnak 15
Nem tudja eldönteni 13

Csupán 38 százalékuk lát javulást. Csaknem ugyanennyien közepesnek ítélik meg a helyzetet (36%), s a bizonytalanok mellett (13%) ugyanannyian a korábbinál rosz-szabbnak ítélik meg elhelyezkedési esélyeiket (13%). Ez a maradéktalannak nem mondható derűlátás és bizonytalanság nem a válaszadók személyes pesszimizmusából fakad, hanem valószínűbb, hogy a diplomájuk honosítása körüli problémákból. Eddig ugyanis csak 32 százalékuknak sikerült honosíttatni a diplomát, 18 százalékuknak nem, a többiek, tehát a válaszadók fele pedig még nem tudja, mi lesz vele és a diplomájával. Ugyanakkor tanulmányaik elkezdésekor csak hárman számoltak azzal, hogy nem lesz honosítható a diplomájuk (ők tudásuk bővítése miatt döntöttek mégis a kihelyezett szakon való továbbtanulás mellett), a többiek ezzel nem számoltak. 20 százalékuk biztos volt benne, hogy diplomája honosítható lesz, 73 százalékuknak pedig azt ígérték, hogy mire befejezik az iskolát, honosítható lesz az ő diplomájuk is.

Továbbtanuláson a válaszadók 35 százaléka gondolkodik, 57 százalékuk még nem tudja, 8 százalékuk pedig már nem szeretne továbbtanulni.

A magyarországi intézmények PhD- és DLA-képzésein résztvevőkkel készült kérdőíves felmérés eredményei (2002. december)

Komoly gondot okozott a PhD- és DLA-képzésen magyarországi költségvetési támogatásban részesültek címeinek megállapítása, mivel nincs ilyen jellegű adatbázis, a

Ténykép a határon túli felsőoktatási… 109

létező nyilvántartások pedig esetlegesek, hiányosak. Ezért 35 személyt tudtunk csak elérni, közülük 25 töltötte ki a kérdőívet. Valamennyien magyar nemzetiségűek. Döntő többségük (23 személy) Szlovákiában él, ketten Magyarországra költöztek.

A kérdőívet kitöltők 60 százaléka férfi, 40 százaléka nő. Életkorukat tekintve öten 30 éven felüliek, a többiek életkora 20 és 30 év között van, vagyis a huszonévesek dominálnak. A legidősebb válaszadó 45 éves, a legfiatalabbak 23 évesek. Családi állapotuk vegyes, kétharmaduk még nőtlen, illetve hajadon, 28 százalékuk házas, egy élettársi kapcsolatban él, egy pedig elvált. A többségnek nincs gyermeke (88 %), két személynek 2 gyermeke, egy személynek 3 gyermeke van.

A válaszadók 56 százaléka római katolikus, 32 százalékuk református, 12 százalékuk felekezeten kívüli.

Munkaerő-piaci státusuk szerint a többség azon kívül, hogy tanulóként részt vesz a PhD-, DLA-képzésen, alkalmazottként dolgozik. Egy személy szülési szabadságon van, de van állása, egy pedig alkalmi munkából él.

A legmagasabb iskolai végzettség szempontjából a következő válaszokat kaptuk: 36 százalék egyetemi végzettséggel rendelkezik, 40 százalék magiszteri képzést, 8 százalék (2 személy) PhD- vagy DLA-képzést, 12 százalék (3 személy) egyéb posztgraduális képzést tüntetett fel.

A válaszadók háromnegyede Szlovákiában végezte el az egyetemet, egynegyedük Magyarországon. A Szlovákiában végzettek közül a többség részben magyarul, részben szlovákul tanult. Ők magyar szakot végeztek egy másik tantárggyal kombinálva, s ezt a másik tantárgyat szlovákul hallgatták. Rajtuk kívül vannak néhányan, akik csak szlovák nyelven végezték tanulmányaikat, egy személy pedig angol nyelven is (CEU). A válaszadók egyharmadának bevallásuk szerint nincs tudományos fokozata, valójában azonban csak egy személy rendelkezik tudományos fokozattal (PhD), a többiek a titulusaikat sorolták fel: 11 Mgr, 1 DrMed, 1 MSC, 1 PaedDr, 1 ThLic.

A válaszadók a következő tudományterületeken dolgoznak: 48 százalékuk a bölcsészettudományok, 20 százalékuk a társadalomtudományok, 16 százalékuk a természettudományok terén, egy pedig orvos. Húsz százalékuk jelenleg egyáltalán nem dolgozik, háromnegyedük viszont jelenleg is a szakterületén működik. Csupán egy személy van, aki dolgozik ugyan, de nem a szakterületén. A PhD-képzésre az elmúlt évek során folyamatosan jelentkeztek be. Ezt részletesen az 1. táblázat szemlélteti:

1. táblázat. Melyik évben iratkozott be a PhD-/DLA-képzésre?

A beiratkozás éve Beiratkozottak száma %
1994 1 4
1996 2 8
1998 2 8
1999 7 28
2000 2 8
2001 2 8
2002 9 36
Összesen 25 100

A doktori szigorlatot eddig 28 százalékuk – azaz hat válaszadó – tette le: egy személy 1998-ban, ketten 2000-ben, ketten 2001-ben és ketten 2002-ben. Közülük eddig egy kapta meg a fokozatot, mégpedig 2002-ben.

Arra a kérdésre, hogy miért jelentkeztek erre a képzésre, csupán tizenhármán válaszoltak. A legjellemzőbb ok, hogy tovább akarták fejleszteni magukat a szakmában, a felsőoktatásban vagy tudományos kutatásban kívántak dolgozni, és doktori diplomát kívántak szerezni. A képzés ideje alatt 40 százalékuk inkább Magyarországon, további 40 százalékuk inkább idehaza tartózkodott, 20 százalékuk pedig egyforma időt töltött Magyarországon is, itthon is. Eközben 78 százalékuk dolgozott, 22 százalékuk nem. Azok háromnegyede, akik dolgoztak, rendszeresen dolgozott, és a rendszeresen dolgozók 73 százaléka a szakterületének megfelelő munkát végzett, míg a többiek nem. A képzés időtartama alatt dolgozók egynegyede alkalmi munkákat végzett. A válaszadók közül ötnek (20%) voltak a képzés ideje alatt megélhetési gondjai, a többieknek nem.

A 2. és 3. táblázatba foglalt adatok a válaszadók véleményeit tükrözik egyrészt az oktatás színvonaláról, másrészt a tudományos fokozat megszerzésének nehézségéről:

2. táblázat. Mi az Ön véleménye az oktatás színvonaláról?

Értékelés Az értékelők száma %
1 – egyáltalán nem jó 0 0
2 1 4
3 6 24
4 13 52
5 – nagyon jó 4 16
9 – nem tudom eldönteni 1 4
Összesen 25 100

A fenti adatok arról tanúskodnak, hogy a válaszadók inkább pozitívan, mint negatívan ítélik meg az oktatás színvonalát.

3. táblázat. Hogyan ítéli meg, könnyű volt/lesz megszereznie ezt a tudományos fokozatot?

Értékelés Az értékelők száma %
1 -egyáltalán nem könnyű 5 20
2 10 40
3 6 24
4 1 4
5 – nagyon könnyű 2 8
9 – nem tudom eldönteni 1 4
Összesen 25 100

A válaszadók inkább nehezebbnek, mint könnyűnek látják a tudományos fokozat megszerzését.

A továbbiakban azt tekintjük át, melyek voltak a képzés legnagyobb előnyei, de azt is, mi okozta a legnagyobb nehézségeket:

Ténykép a határon túli felsőoktatási… 111

4. táblázat. Mi az Ön által választott továbbképzés három legfőbb előnye?

Előnyök Elsősorban Másodsorban Harmadsorban
Szakmai kompetencia megszerzése 60 16 16
Felsőfokú oktatási intézményben való elhelyezkedés lehetősége 16 12 8
Tudományos életbe való betekintés 8 20 24
Publikációk 0 4 0
Magyarországi tartózkodás lehetősége 4 4 4
Kutatási tapasztalat 8 20 16
Külföldi továbbtanulás, kutatási tevékenység lehetősége 0 8 16
Kapcsolat a tudomány meghatározó személyiségeivel 4 16 16

A legnagyobb előny a szakmai kompetencia megszerzése. Ezt követi a tudományos életbe való betekintés és a kutatási tapasztalat. A felsoroltak közül legkevésbé a magyarországi tartózkodás vonzotta a válaszadókat.

5. táblázat. Mi okozza/okozta az Ön számára a képzés ideje alatt a három legfőbb nehézséget?

Nehézségek Elsősorban Másodsorban Harmadsorban
Magas anyagi terhek 12 22 7
Gyenge oktatási színvonal 4 6 13
Szociális és kulturális különbségek 0 0 13
Alacsony óraszám 4 17 13
Kevés gyakorlati ismeret 24 11 13
Konzultáció hiánya 4 22 7
Fárasztó utazások 32 11 33
Családi problémák 4 11 0

A válaszadók főleg a fárasztó utazásokra, a kevés gyakorlati ismeretre, a konzultáció hiányára és a magas anyagi terhekre panaszkodnak. Leginkább azonban a fárasztó utazásokat hangsúlyozzák.

Tanulmányai befejezése után a válaszadók kétharmada a tudományos életben, illetve a felsőoktatásban szeretne elhelyezkedni, 16 százalékuk más területen, ugyancsak 16 százalékuk pedig még nem tudja. A képzés befejezése után 48 százalékuk nem akar Magyarországon élni, dolgozni, 16 százalékuk viszont igen. A fennmaradó 36 százalék még nem döntött a kérdést illetően. A magyarországi letelepedést eddig 2 személy kérvényezte.

Az a lehetőség, hogy a képzés befejezése után egy harmadik országban vállaljanak munkát, valamivel jobban vonzza a válaszadókat. 29 százalékukat érdekli a dolog, ugyancsak 29 százalékuk még nem tudja. 42 százalékot tesznek ki azok, akik ezt a lehetőséget is elutasítva az itthon maradást részesítik előnyben.

A környezet részéről vajon milyen visszajelzésekkel szembesültek a megkérdezettek?

A barátok, ismerősök, munkatársak inkább pozitívan értékelik azt, hogy a válaszadó PhD-/DLA-képzésen vesz/vett részt, bár a munkatársak részéről nem mutatkozik akkora elismerés, mint a barátok, ismerősök részéről. A 6. táblázat pontosan ismerteti a véleményeiket:

6. táblázat. Mi a barátai, ismerősei és munkatársai véleménye arról, hogy Ön PhD-zik, DLA-t végez/végzett?

Értékelés Barátok, ismerősök Munkatársak
1 – egyáltalán nem értékelik 0 0
2 4 12
3 12 12
4 48 12
5 – nagyra értékelik 32 28
Nem tudom eldönteni 4 20
Nincsenek munkatársaim 0 16

A PhD-/DLA-program továbbfejlesztésével kapcsolatban a 25 válaszadó közül kilenc élt azzal a lehetőséggel, hogy kifejtse véleményét, s javaslatot fogalmazzon meg. Mivel ezeket a véleményeket, javaslatokat egyediségük miatt nem igazán tartanám helyesnek erőszakkal összehasonlítani, inkább szóról szóra idézem őket:

„Jobban odafigyelni a témavezetőkre’. Egy témavezetőnek max. három PhD-sa legyen, de ha van más funkciója is (pl. tanszékvezető, dékán), akkor ez csökkenjen! Az egyes egyetemek között esetleg jobb kapcsolatot lehetne teremteni, főleg a hasonló témában dolgozók közt.” (természettudománnyal foglalkozik, férfi, 25 éves)

„Rugalmasabb képzést, a legújabb tudományos eredmények felhasználásával. Ne az egyetemi belvillongások határozzák meg a képzésben résztvevő tanárok személyét, hanem a szakmai tudás. Állítólag pénzkérdés határozta meg az oktatók személyét, az tanított, aki hajlandó volt majdnem ingyen is elvállalni az oktatást. Ezen sürgősen változtatni kellene.” (bölcsészettudománnyal foglalkozik, nő, 31 éves)

„Több konzultációt kevesebb elméleti képzést.” (társadalomtudományokkal foglalkozik, nő, 28 éves)

„Egységesíteni az egyes egyetemek követelményrendszerét. Részképzések, >>áthallgatások<<lehetővé tétele=”” magyarországon=”” belül.=”” necsak=”” elméleti=”” téren=”” fejlesz-szék=”” az=”” ott=”” hallgatók=”” képességeit,=”” de=”” gyakorlati=”” feladatot=”” is=”” kapjanak.=”” több=”” módszertani=”” ismeretet=”” szeretnék=”” szerezni.”=”” (bölcsészettudománnyal=”” foglalkozik,=”” férfi,=”” 26=”” éves)<=”” p=””>

„Támogassák továbbra is, ha lesz jelentkező, a teológiai PhD-ra jelentkezőket, mert létfontosságú, hogy a szlovákiai magyar papok között legyen minden teológiai szakterületen legalább 1 >>szaki<<.” (hittudománnyal foglalkozik, férfi, 27 éves)

„Fontosnak tartanám az anyaországi intézmény és a PhD-program végzettjei közti folyamatos kapcsolattartást, hogy a szülőföldről is tájékozódhassanak az ottani kutatói munkáról.” (bölcsészettudománnyal foglalkozik, nő, 27 éves)

„Megoldatlan a PhD-hallgatók szülőföldi státusa – szociális biztosítás stb. -, otthon önkéntes munkanélküliként tartják számon őket.” (bölcsészettudománnyal foglalkozik, férfi, 29 éves)

„A doktori iskolák minőségbiztosítását jobban kéne kezelni, mert míg a mi tanszékünkön minden óra/konzultáció alkalmával vért kell izzadni, addig ugyanazon a karon, két emelettel feljebb órákat sem tartanak…

Hosszú távon arra kellene törekedni, hogy a PhD-képzés a szüló’földön történjen.

A jelen gazdasági helyzetben nagyon megy az agyelszívás. Újabban már nemcsak a TTK-s és műszaki területen dolgozó/végzett doktoranduszok mennek ki külföldre, hanem a bölcsészek is. A szlovákiai jövedelem öt-tízszereséért… Az vesse ezekre a jól képzett, nyelveket beszélő, nem egyszer >>mélyrőljövő<<, egzisztenciájuk megteremtésének elején álló fiatal kutatókra az első követ, aki nem ezt tenné, hanem valamiféle misztikus, de nem létező, kollektivitáseszmény jegyében itt maradna.” (bölcsészettudománnyal foglalkozik, férfi, 25 éves)

„A meghirdetett tanórákat jó is lenne megtartani. Az Agora Iroda és a SZMÖT nagyon későn (augusztus utolsó hetében) dönt és értesít arról, hogy kap-e a jelentkező ösztöndíjat. A Márton Áron Kollégium KSZI-je nem túl készséges, sőt arrogánsnak is mondható. Az internet-hozzáférés még mindig nem természetes. Otthonról semmi info-anyagot nem kapunk, ami a tanulmányi vízum intézését illeti. A tanárok fel sem ajánlják a tanársegédi állást, pedig jó lenne.” (bölcsészettudománnyal foglalkozik, nő, 23 éves)

Végezetül hogyan látják elhelyezkedési esélyeiket a válaszadók a képzés elvégzése után?

7. táblázat. Hogyan látja, a képzés elvégzése után javultak/javulni fognak az elhelyezkedési esélyei?

Értékelés Értékelők száma %
1 -sokat romlanak 0 0
2 0 0
3 6 24
4 11 44
5 -sokatjavulnak 5 20
Nem tudom eldönteni 3 12

Amint azt a fenti adatok is bizonyítják, a PhD-/DLA-képzésben résztvevők közül senki sem érzi úgy, hogy a képzés befejezése után csökkennének az elhelyezkedési esélyei. Valamennyien az elhelyezkedési esélyek javulásában bíznak, ki jobban, ki kevésbé.

A Domus-programban résztvevőkkel készült kérdőíves felmérés eredményei (2002. december)

A Domus-program kutatói ösztöndíj, amely a határon túli magyar nemzetiségű vagy magyar tematikával foglalkozó egyéb nemzetiségű tudósoknak nyújt lehetőséget magyarországi kutatásra és ott-tartózkodásra. Tudomásunk szerint a vizsgálat időpontjáig Szlovákiából harmincötén részesültek Domus-ösztöndíjban, de adataik ismeretében csak harminc neves szlovákiai magyar kutatónak tudtuk kiküldeni a kérdőívet. A 30 személyből 12-en válaszoltak. Valamennyien magyar nemzetiségűek és Szlovákiában élnek. A kérdőívet 7 férfi és 5 nő töltötte ki. Életkoruk 35 évtől 74 évig terjed, négyen a harmincas éveikben járnak, hatan negyvenesek, ketten pedig hatvan éven felüliek.

Családi állapotukat tekintve háromnegyedük házas, ketten nőtlenek/hajadonok, 1 személy pedig elvált.

7 személy római katolikus, hárman reformátusok, 1 evangélikus, egy pedig az „egyéb” vallási kategóriába sorolta be magát.

Valamennyien egyetemi végzettséggel rendelkeznek, 50 százalékuk pedig tudományos fokozattal is (PhD, CSc, DrSc). Négyen jelenleg doktori vagy más posztgraduális képzésen vesznek részt. A válaszadók fele bölcsészettudományokkal foglalkozik, ketten társadalomtudománnyal, egy-egy személy pedig természettudománynyal, műszaki tudománnyal és orvostudománnyal.

A Domus-programról a legtöbben (9 személy, azaz a válaszolók háromnegyede) elsősorban ismerőseiktől szereztek tudomást, egy személy pedig a hazai sajtóból. A többi információforrásnak csak másodlagos szerepe volt a tájékoztatásban. A magyarországi és a hazai elektronikus médiát, valamint a Domus irodát egyetlen esetben sem tüntették fel információforrásként.

A válaszadók közül öten egyszer, öten kétszer, ketten pedig háromszor nyerték el a Domus-ösztöndijat. Legelőször 1997-ben 4 személy, 1998-ban hárman, 1999-ben ketten, 2000-ben ugyancsak ketten, 2001-ben pedig 1 személy nyerte el az ösztöndíjat. Ez az első ízben kiosztott ösztöndíj az esetek kétharmadában junior ösztöndíj volt, az esetek egyharmadában pedig senior ösztöndíj. A válaszadók kétharmada magánszemélyként pályázott, egyharmaduk szülőföldi intézményhez kapcsolódva.

Miért pályáztak? Negyven százalékuk (5 személy) kutatási eszközök, infrastruktúra igénybevétele céljából, négyen egyéni konzultációs feladatok érdekében (is). A kérdőívben feltüntetett okokat – az anyagi okok kivételével – egy-egy személy jelölte meg. A támogatást tízen egyéni kutatási feladat megoldására kapták, egy személy szakmai tájékozódás céljából, egy másik pedig egyéni publikáció készítésére.

A fogadóintézet az esetek kétharmadában teljes mértékben segítette az ösztöndíjas munkáját, a többieknek nem volt fogadóintézete, egy személy pedig nem emlékezett.

Első magyarországi tartózkodása alatt mindenki konzultált magyar kutatókkal. A válaszadók fele háromnál több kutatóval, egyharmaduk 2-3 kutatóval konzultált. Nyolcan rendszeresen, a többiek alkalmi jelleggel folytattak konzultációkat magyarországi kutatókkal. A legfontosabb témák: a saját kutatások (6), a szakmai újdonságok (3) és a szakterületen elérhető információk forrásai (3).

Első magyarországi tartózkodása alatt a 12 válaszadóból 7 konzultált Magyarországon tartózkodó más országbeli kutatókkal is. Négyen 2-3 kutatóval alkalmi jelleggel, hárman egy kutatóval rendszeresen, miközben a konzultációk témái a kérdőívben feltüntetett valamennyi lehetőséget tartalmazták, bár leginkább a saját kutatás és a szakmai újdonságok körül forogtak.

Az a kérdés, hogy „Melyik évben nyerte el legutoljára a Domus-ösztöndijat?”, a válaszadók közül 7 személyre vonatkozott, azokra, akik több mint egy alkalommal voltak Domus-ösztöndijasok. 1999-ben és 2001-ben egy személy, 2000-ben hárman, 2002-ben ketten kaptak ösztöndíjat, öten a senior kategóriában, egy személy mint junior, egy pedig konferencián való részvételre. Négyen itthoni intézményhez kapcsolódva, hárman magánszemélyként pályáztak. Hárman egyéni konzultációs feladatok megoldása és kutatási eszközök igénybevétele érdekében, ketten azért, mert itthon nem tudtak volna továbblépni a szakterületükön, továbbá szerepet játszott még a szakmai kapcsolatok kialakítása is. A támogatást öten egyéni kutatási feladat megoldására kapták, egy személy egyéni publikáció készítésére, egy pedig konferencián való részvételre. Ez alkalommal is valamennyien konzultáltak 2-3, esetlegtöbb magyarországi kutatóval, ki rendszeresen, ki alkalmi jelleggel, s a konzultációk legfontosabb témái ezúttal is a saját kutatások, szakmai újdonságok, valamint az együttműködési lehetőségek voltak. A 7 válaszadó közül öten Magyarországon tartózkodó más országbeli kutatókkal is konzultáltak, ugyanazon témákról, mint a magyarországi kutatókkal, ki rendszeresen, ki alkalmi jelleggel.

A Domus-ösztöndijra vonatkozóan 34-féle tevékenységet soroltunk fel. Ezek közül a legjellemzőbbek – vagyis azok, amelyeket a válaszadók többsége végzett az ösztöndíjas program során – a következők voltak:

1. táblázat. A Domus-ösztöndíj keretén belül leggyakrabban végzett tevékenységek

Tevékenység Hányan végezték %
Aa. Magyarországi kutatásokat ismert meg 11 91
Ad. Továbblépett saját kutatásában 11 91
Af. Saját publikációt fejezett be 9 73
Ai. Jártasságot szerzett a szakmai tájékozódásban 9 73
Aj. Könyveket, szaklapokat szerzett be 11 91
Ak. Kutatási területére vonatkozó szakirodalmat gyűjtött 10 82
Av. Tartós kapcsolatot épített ki magyarországi szakemberekkel 8 64
Az. Műhelybeszélgetésen vett részt 8 64
Bg. Magyar kulturális eseményeket látogatott 10 82

A tevékenységek rangsorolásából az derül ki, hogy a válaszadók a saját kutatásban való továbblépést tekintik a legfontosabbnak. További eredménynek tekintik, hogy magyarországi kutatásokat ismerhettek meg, befejezhették kutatásukat, szakirodalmat gyűjthettek, megtanulták az elektronikus könyvtár használatát, tartós kapcsolatot építhettek ki magyarországi szakemberekkel, műhelybeszélgetésen vehettek részt és magyar kulturális eseményeket látogathattak – tehát újfent megerősítik azoknak a tevékenységeknek a fontosságát, amelyeket az 1. táblázatban feltüntettünk. A kérdőívben felsorolt tevékenységeken kívül hárman tüntettek fel további olyan tevékenységet, amelyet a Domus-program segítségével végeztek. Ezek a következők voltak:

– új kutatás megkezdése,

– segítség a doktori disszertáció megírásához,

– modern érsebészeti trendek elsajátítása.

A Domus-programot háromféle megközelítésből értékelték a válaszadók: a szakmai fejlődés, a szakmai pozíció megerősödése és a hazai munkaerő-piaci helyzet megerősödése szempontjából (2. és 3. táblázat):

116 Lampl Zsuzsanna

2. táblázat. Mennyiben járult hozzá a Domus-program az Ön szakmai fejlődéséhez, hazai szakmai pozíciójának megerősítéséhez, munkaerő-piaci helyzetének megerősödéséhez? (%)

Szakmai fejlődés Szakmai pozíció Munkaerő-piaci helyzet
1 – nem volt szerepe 0 33 25
2 8 0 0
3 17 17 25
4 25 17 0
5 -jelentős szerepe volt 50 8 17
Nem tudja eldönteni 0 25 33

3. táblázat. Mennyiben járult hozzá a Domus-program az Ön szakmai fejlődéséhez, hazai szakmai pozíciójának megerősítéséhez, munkaerő-piaci helyzetének megerősödéséhez? (válaszadók száma)

Szakmai fejlődés Szakmai pozíció Munkaerő-piaci helyzet
1 – nem volt szerepe 0 4 3
2 1 0 0
3 2 2 3
4 3 2 0
5 -jelentős szerepe volt 6 1 2
Nem tudja eldönteni 0 3 4

A Domus-program leginkább a szakmai fejlődés szempontjából volt hasznos (75%). A hazai szakmai pozíció megerősödésében játszott szerepét a válaszadók egynegyede emelte ki. Legkevésbé a munkaerő-piaci helyzet megerősödésében mutatkozott meg a Domus-program hasznossága.

Végezetül azt tekintjük át, milyen konkrét eredményei voltak a programnak:

4. táblázat: A Domus-program eredményei a szülőföldön

Konkrét eredmény Hányan
A Domus nyújtotta lehetőségeket a médián keresztül ismertette 1
A Domus keretén belül végzett munkát tovább folytatta 10
Szakmai interjút adott a médiában 3
Szakmai előadást tartott szakmai fórumon 8
Szakmai előadást tartott a munkahelyén 4
Publikált 9

A Domus-program leggyakoribb eredménye az ösztöndíjjal támogatott munka folytatása, a szakmai fórumokon elhangzó előadások és a publikációk. Nem igazán jellemző, hogy a válaszadók a médiában és a munkahelyükön népszerűsítenék munkájuk eredményét vagy akár a programot.

Kilencen jelezték, hogy publikáltak olyan anyagot, amelyben felhasználták a Domus-program segítségével elért eredményeket. Milyen jellegű publikációkról van szó, hányan és hányat publikáltak belőlük?

Ténykép a határon túli felsőoktatási… 117

A 12 válaszadóból 3 publikált könyvet, ebből egy személy 1 könyvet, ketten pedig 3 könyvet. Könyvbe fejezetet szintén hárman írtak, ketten egy-egy könyvbe, egy személy pedig 2 könyvbe. Szakfolyóiratban kilencen jelentették meg tanulmányukat. Ketten fejenként 1 tanulmányt, hárman fejenként 2 tanulmányt, ketten fejenként 3 tanulmányt, egy személy 4 tanulmányt, ugyancsak egy személy pedig 5 tanulmányt írt. Ismeretterjesztő cikket négyen publikáltak, legalább kettőt, de volt, aki hétnél is többet. Más jellegű prezentációra (előadás) három esetben került sor.

A Domus-programot a válaszadók hasznosnak tartják, többségük szerint nem kell rajta változtatni. így is nagyon jó, nagyon eredményes, s az ösztöndíjas segítőkész bánásmódban részesül. Néhány javaslat azonban mégis elhangzott. Ezek figyelembevételével talán még sikeresebbé válhatna a program:

–   egyszer egy hónap ösztöndíj évente nagyon kevés, jobb lenne, ha rövidebb, de többszöri időtartamú ösztöndíjat kaphatnának a pályázók,

–    létre kellene hozni egy kiterjedt információhálózatot,

–   az ott-tartózkodás körüli ügyintézés rugalmasabb lehetne, pl. a szállásintézés,

–   a junior ösztöndíjasok számára rendszeres szakmai megbeszéléseket kellene tartani.

Összegzés

A magyarországi egyetemek és főiskolák kihelyezett tagozatai iránti érdeklődés fő oka, hogy a fiatalok magyar nyelven szerettek volna felsőfokú szakképesítést szerezni. A 41 végzett diákból négyen értékelték közepes színvonalúnak az oktatást, a többiek elégedettek voltak vele. Ezt az elégedettséget újfent megerősítik, amikor a képzés legnagyobb előnyeként a jó színvonalat tüntetik fel, de ugyancsak előnyként jelenik meg a magyar oktatási nyelv és a lakóhelyhez való közelség. Bár a válaszadók elérték céljukat, szakképzettséget és diplomát szereztek, válaszaikból kiderül, hogy ez nem jár automatikusan együtt elhelyezkedési lehetőségeik javulásával, részben azért nem, mert a diplomájukat előbb honosíttatni kell, másrészt pedig azért nem, mert Szlovákiában, néhány járást leszámítva, köztudottan kevés a felsőfokú szakképzettséget igénylő munkahely.

A PhD- és DLA-hallgatók leginkább azért szánták rá magukat a továbbtanulásra, mert szakmai továbblépésre, valamint kutatói és/vagy egyetemi oktatói státusra vágytak. A képzést ők is hasznosnak tartják, hiszen saját bevallásuk szerint szakmai kompetenciát és kutatási tapasztalatokat szereztek, s ennek köszönhetően optimistábbak elhelyezkedési lehetőségeik megítélésében, mint a kihelyezett tagozatokat végzett válaszadók. Negatív tapasztalatként a szűkre szabott konzultációs lehetőségeket, a magas anyagi terheket, de leginkább a fárasztó ide-oda utazgatást említették.

Szakmai szempontból a három vizsgált csoport közül a Domus-ösztöndíjasok a legkompetensebbek. A Domus-programot pozitívan értékelik, hiszen általa sikerült továbblépniük kutatásaikban. További eredménynek tekintik, hogy magyarországi kutatásokat ismerhettek meg, befejezhették kutatásukat, szakirodalmat gyűjthet-tek, megtanulták az elektronikus könyvtár használatát, tartós kapcsolatot építhettek ki magyarországi szakemberekkel, műhelybeszélgetésen vehettek részt, és magyar kulturális eseményeket látogathattak.

Rövid URL
ID1015
Módosítás dátuma2016. június 8.

Vörös Ferenc: Családnevek az idő dimenziójában Nyugat-Szlovákiában

Ismert tény, hogy bizonyos családnevek jellegzetesen egy-egy régióhoz vagy éppen konkrét településhez köthetők, mások meg szinte az egész nyelvterületen elterjedtnek számítanak. A népességmozgások következtében azonban...
Bővebben

Részletek

Ismert tény, hogy bizonyos családnevek jellegzetesen egy-egy régióhoz vagy éppen konkrét településhez köthetők, mások meg szinte az egész nyelvterületen elterjedtnek számítanak. A népességmozgások következtében azonban időről időre minden település névanyagában kisebb-nagyobb változások történnek. Jelen tanulmányban arra keresem a választ, hogy négy nyugat-szlovákiai kutatópontomon mely családnevek tekinthetők gyakori, jellemző, illetve törzsökös neveknek.

Munkám a 19. század végéről s a teljes 20. századból négy nyugat-szlovákiai község családnévanyagát öleli fel. A vizsgált időszak kezdőpontja tehát nincs oly távol, hogy az indokolná az időbeliség erőteljesebb hangsúlyozását. A több mint százéves időszakot átfogó munka természetesen nem annyira történeti, sokkal inkább jelenkori. Ráadásul ma még él(het)nek azok – kivéve a 19. század végén, 20. század elején születetteket -, akiknek a neve a vizsgálat tárgyát képezte. A történetiség hiánya tehát kevésbé engedné meg a dolgozatban az időbeliség hangsúlyozását. A több mint száz év áttekintése, illetőleg a kutatópontok életében bekövetkező impériumváltások önmagukban mégis indokolják nemcsak a vizsgálat statikus, de a dinamikus jellegének kiemelését is. A 20. század történelmi sorsfordulói számtalan olyan változást eredményeztek a négy település névanyagában, amelyek szükségessé teszik azok korszakonkénti nyomon követését. Továbbá Diósförgepatony, Kiscétény és Nagycétény kapcsán a rendelkezésemre álló 16-17., illetőleg Balony esetében a 19. századi családnévanyaghoz képest is igyekszem megragadni a változásokat.

A névtanban bevett gyakorlatnak megfelelően elvileg elegendő lett volna a nemzedékváltások figyelembevételével meghatározni a 20. századi alkorszakokat. Mégsem így jártam el. Ennek több oka is van, amelyre a térség sajátos történelmi helyzete ad magyarázatot (vö. Vörös 2001a).

Az időbeliség szempontjának hangsúlyozott érvényesítését éppen azért tartom indokoltnak, mert kutatópontjaim sorsát a 20. században több olyan esemény is befolyásolta, amelynek közvetlen hatása az ott használatos névanyagban is tetten érhető. A korszakolásnak a szokásostól eltérő módját tehát az magyarázza, hogy pontosan nyomon követhetők legyenek azok a folyamatok, amelyek a névanyag összetételének mennyiségi és minőségi módosulásait eredményezték.

Az egyes korszakok határait a négy kutatópont esetében napra egyezően jelöltem ki. Ettől az elvtől csak 1938/39-ben és 1945-ben tértem el. Indokát ennek az adja, hogy 1938-ban Balony és Diösförgepatony nem teljesen azonos napon került vissza Magyarországhoz. Az államváltás gyökeres névélettani fordulatot hozott a falvak életében (vö. Vörös 1999). Az 1939-es magyar-csehszlovák határkiigazítások következtében Kiscétény és Nagycétény sorsában is jelentős változás következett be. A két község névanyagának párhuzamba állítása jól megvilágítja, milyen hatással volt a nevek életére az impériumváltás és az milyen jelenségekben öltött testet. Az 1945-ös fordulópontban szintén radikális változások következtek be. Hogy ezeket adekvátan követni tudjam, kénytelen voltam az egyes községek esetében az államváltás pontos idejéhez igazítani az adott korszakhatárt.

A 19-20. századi családnevek vizsgálatakor az alábbi időszakokat határoltam el egymástól:

I. 1895-1921 II. 1922-1938/39

III.  1938/39-1945

IV.  1945-1959 V. 1960-1979

VI. 1979-1989

VII. 1990-1999.

A négy község mindegyikében vannak olyan családnevek, amelyek a korábbi századokból ránk maradt források tanúsága szerint törzsökös neveknek számítanak, de nem kis számban találkozhatunk olyanokkal is, amelyek éppen a vizsgált időintervallumon belül bukkannak csak fel először.

A települések részletes bemutatását nem tartom indokoltnak. Azt korábbi tanulmányaimban már megtettem (vö. Vörös 200a, 47; 2001b, 85-87; 2002a, 305; 2002b, 139; 2003, 143). Itt csupán arra utalok, hogy mind a négy falu a nyugatszlovákiai régióhoz tartozik. Kettő közülük – Balony és Diösförgepatony – a Csallóköz kompakt nyelvterületén található, s az ezredfordulós népszámlálás tanúsága szerint döntően magyar ajkúnak mondható. A másik két kutatópont a Zobor-vidékhez tartozik, ahol a magyarság az utóbbi évtizedek fejleményeinek következtében mára egyértelműen nyelvszigethelyzetbe került. Közülük Nagycétény a térség magyar hagyományait leginkább őrző települések egyike. 1991-hez képest a magyarság ez utóbbi faluban is fogyást mutat. A legutóbbi népszámláláskor már csak a lakosság 79,70% vallotta magát magyarnak. Ugyanakkor Kiscétényben mindössze 8,29% magyart találtak az összeírok (vö. Scítanie obyvatel’ov 2001, 50-53).

Mielőtt a részletes vizsgálatot elkezdem, szükségesnek tartom három fogalom – gyakori név, jellemző név, törzsökös név- pontos meghatározását.

Gyakoriaknak azokat a családneveket tekintem, amelyek nagy megterhelt-ségűek, és egy adott időintervallumon belül a szóban forgó néwiselők körében az abszolút rangsorban az első 10-15 név között foglalnak helyet.

Jellemző névnek azt tartom, amely az adott településen, kisebb vagy nagyobb földrajzi egységben eltér a környezetben, más földrajzi egységekben általánosan használt nevektől (vő. B. Gergely 1981). Adott esetben a gyakori név lehet egyúttal jellemző név is, de nem mindig az. Hajdú Mihály szerint a két kategória egybeesése összefügg a település nagyságával. Szerinte minél kisebb lélekszámú egy közösség, annál inkább egybeesnek a gyakori és a jellemző nevek (Hajdú 1994, 1:134). A névgyakoriságot a százalékban kifejezett érték határozza meg, tehát objektív. Azt azonban, hogy mit tekintünk jellemző névnek, bizonyos mértékig szubjektív tényezők is befolyásolják, hiszen annak kiválasztása függ az összehasonlítás alapjának számító területen található névanyag ismeretének differenciáltságától. Minél több ismerettel rendelkezünk a viszonyítási pontnak számító terület névanyagáról, annál objektívebben jelölhetjük ki a jellemző jegyeket. Ha kevésbé történt meg az adott környék, földrajzi egység névanyagának feltárása, akkor minden bizonnyal több a jellemző nevek kiválasztásában a szubjektív elem. A jellemző nevek nagyobb településeken és földrajzi egységekben általában közepes megterheltségűek. Nem tekinthető egy név jellemzőnek, ha csak egy-két előfordulásával számolhatunk, még akkor sem, ha a környező települések és/vagy régió névanyagához képest egyedinek számít. Esetünkben ez azt jelenti, hogy a jellemző nevek kijelölésekor több a szubjektívtényező, mivel sem a kutatópontok közvetlen környezetében, sem a nagyobb régióban nem állnak rendelkezésemre névtani adatok.

A legtöbb bizonytalansági tényezőt a törzsökös nevek kiválasztása rejti magában. Törzsökösnek az adott településen régtől honos családneveket tekintjük, függetlenül gyakoriságuktól (vö. Hajdú 1994, 1:152). Ahhoz, hogy egy családnevet ezzel a megnevezéssel illessünk, ismerni kell az adott település névtörténetének előzményeit. Törzsökösnek tehát csak olyan családnév tekinthető, amely régtől jelen van a közösség életében. Minél nagyobb időintervallum névanyagának alakulására van rálátásunk, annál nagyobb biztonsággal jelölhetjük ki a törzsökös neveket. Ennek a csoportnak a meghatározása tehát nem szubjektív, hanem relatív. Éspedig azért, mert a viszonyításkor az időben közelebb eső, kisebb időszak mindig több törzsökös név kijelölését teszi lehetővé, mint a hosszabb távú összehasonlítás. Nehezíti esetünkben a törzsökös nevek elkülönítését az a tény, ha az összehasonlítás alapját képező időszak névanyaga kisebb-nagyobb megszakításokkal áll csak rendelkezésünkre. Amikor tehát a négy község törzsökös neveit akarjuk meghatározni, akkor különféle természetű korlátokkal kell számolnunk. Balonyról csak a 19. századból vannak adataim, s azok is csupán az összeírt nemességre vonatkoznak. Diósförgepatony esetében csak a mai diósi és bögölyi rész névanyagának előzményeire van rálátásunk egy 1574-es és 1646-os urbárium alapján. Továbbá rendelkezésünkre áll a már hivatkozott 1574-es urbárium, amely a hajdani Patonyok családnévanyagába nyújt némi betekintést. Az azóta eltelt időszak névanyagáról ismereteim szerint még senki sem publikált. Kiscétény és Nagycétény családnévanyagának korábbi századai is feltáratlanok. Csupán a vidék török megszállásakor készült defter teszi lehetővé – ha korlátozottan is – az összevetést. Az adózók összeírása értelemszerűen nem tartalmazza a helyben élő nemességet. Ennek tudatában érté-kelendők az urbáriumokra és defterekre alapozott összehasonlítások. Az adóösszeírások óta eltelt idő névanyaga tudtommal még feltáratlan és publikálatlan. A köztes időszakból származó adatok hiánya megnehezíti, de nem teszi lehetetlenné a törzsökös nevek meghatározását.

Balony

Balony 1895 előtt vezetett egyházi anyakönyvei jó fogódzót jelentenének a 19. századi és az azt megelőző időszak névállományára vonatkozólag. Ezeket nem állt módomban kutatni, éppen ezért viszonyítás céljából egyéb más forráshoz nyúltam.

A 19. század közepén összeírták a nemeseket. Csak azokat ismerték el nemeseknek, akik azt hivatalosan igazolni tudták. A legnagyobb kúriákkal rendelkező nemesek voltak: Angyal, Both, Csiba, Csicsay, Csomor, Kláris, Kováts, Makó, Mórocz, Olláry, Pajor, Paksy Sebő, Takács, Tóth, Vas, Vida, Vörös, Zsemlye (Horváth-Teleki-né 2000, 46-48).

Az összeírásban nagyon sok olyan családnévvel találkozhatunk, amely ma is élő, sőt közülük jó néhány a 20. században is kifejezetten gyakorinak számított. 20. századi gyakoriságuk szerinti sorrendben a 19. század közepéhez képest törzsökös nevek a következők: Vörös (1.), Olláry (3.), Csicsay (4.), Tóth (5.), Both (6.), Kováts (8.), Vida (10.), Vas (12.), Takács (13.), Zsemlye (14.), Csomor (18.), Sebő (18.), Makó (21.), Mórocz (27.), Angyal (30.), Pajor (32.). Csupán három olyan van a hivatkozott összeírásban, amelynek nemcsak az újszülöttek, de az anyák családnévanyagában sem leltem nyomát a vizsgált időszakban: Csiba, Kláris, Paksy.

Balony neveinek részletesebb összehasonlítását – eltérően a többi községtől -azért nem végeztem el, mert a hivatkozott forrás csak a nevek egy részét tartalmazta, s így nem volt kellő alapom annak megítéléséhez, hogy milyen változások zajlottak le a teljes névanyag összetételében.

Diósförgepatony

A Patonyokban járatos család- és keresztnevek nagyobb számban a 16. századtól maradtak az utókorra. A pozsonyi várbirtok 1574. évi urbáriuma a következő család- és keresztneveket örökítette meg. Dióspatony: Bereczk, Chomor (3x), Chyba (4x) és Csyba, Gereles, Koüach, Kozoros, Kyssa (!) (2x), Nagy, Pynter, Sydo (5x), Tábor, Tóth, Zabo; Albert (3x), Bálint, Barabás, Benedek (3x), Ferenc, Gergely (2x), György, Imre, Jakab, János (2x), Kristóf, Lőrinc (3x), Mihály (2x), Péter, Sebestyén. (A forrást közzéteszi Koncsol 1996, 9) A pozsonyi várbirtok 1646. évi urbáriumában Bögölypatony említésekor a következő család- és keresztnevekkel találkozhatunk: Bankó, Chiba, Galffy, Kouach (2x), Leolkes (!) (2x) ~ Leölkes ~ Leőlkes (2x), Nadj, Odor, Reni (!), Sido, Soős (!) (2x) ~ Sos (2x), Szabó, Szálai ~ Szalaj, Vargha (2x), Verekinei (!) ~ Verekinej (\); Albert (2x), András, Balázs, Benedek (2x), Gáspár, György, István (3x), Jakab, János (4x), Lőrinc (2x), Márton, Pál, Péter (2x), Sebestyén, Simon, Tamás. (A forrást közzéteszi Koncsol 1996, 16-17)

Az idézett urbáriumok családnevei mind magyar névalkotásra vezethetők vissza. Talán csak a Kovács (1574: Koüach, 1646: Kouach) okozhat némi tűnődést, mivel azt a magyar és a szlovák nyelvközösség is magáénak mondhatja, lévén közszói alapja mindkét nyelvben egyezik. Itt, ebben a közegben azonban bátran tekinthetjük akár magyar eredetű névnek is. De nézzük, milyen eredeztetést tulajdoníthatunk a 16-17. századi forrásokban felbukkanó többi névnek, s milyen megoszlást mutat a névanyag! Ha némiképpen egyszerűsítjük a kategóriákat,1 s nem vesszük számításba a lehetséges motivációk alapján az összes elképzelhető típust, akkor öt fő cso-

Családnevek az idő dimenziójában Nyugat-Szlovákiában 89

portot különíthetünk el: 1. etnikai hovatartozásra, 2. foglalkozásra, 3. népnévre, 4. személynévre, 5. származási helyre, 6. testalkatra utaló nevekkel találkozhatunk. Ennek megfelelően:

1.  etnikai hovatartozásra utal Sydo (5x), Sido;

2.  foglalkozásra a Kozoros, Soős (2x) ~ Sos (2x), Vargha (2x), Zabo, Szabó, Gereles, Koüach, Kouach (2x), Pynter;

3.  népnévre a Tóth;

4.  személynévre, azon belül:

a)  régi egyházi személynévre a Bereczk, Odor, Galffy, Leolkes (2x) ~ Leölkes ~ Leolkes (2x),

b) régi világi személynévre a Bankó, Csiba, Chyba (4x), Csyba, Chiba, Chomor (3x), Tábor,

5.  származási helyre, azon belül:

a)  nagyobb tájegység nevét rejti magában a név a Szálai ~ Szalaj esetében,

b) konkrét településnév fedezhető fel a Reni, Verekinei ~ Verekinej nevekben;

6.  testalkatra/nemzedékviszonyításra stb. utalnak a Kyssa (2x), és Nagy, Nadj családnevek.

A következő táblázat az egyes nevek gyakoriságát adja meg. Itt a két, 1646-ban még önálló település névanyagát értelemszerűen összevontam.

Név Gyakorisága Százalék
1. Csiba 7 14,00
2. Sidő 6 12,00
3. Lelkes 5 10,00
4. Sós 4 8,00
5. Kovács 3 6,00
6. Csomor 3 6,00
7. Varga 2 4,00
8. Szabó 2 4,00
9. Szálai 2 4,00
10. Vereknyei 2 4,00
11. Kis 2 4,00
12. Nagy 2 4,00
13. Koszorús 1 2,00
14. Gerelyes 1 2,00
15. Pintér 1 2,00
16. Tóth 1 2,00
17. Bereck 1 2,00
18. Odor 1 2,00
19. Gálffy 1 2,00
20. Bankó 1 2,00
21. Tábor 1 2,00
22. Rényi 1 2,00

A huszonkét névből leggyakoribbnak a Csiba bizonyult, amelyet fentebb jellemző névnek mondtunk. A Lelkes itt még csak a harmadik helyet foglalja el. Megelőzi egy olyan név, a Sidó, amely, mint láttuk, máig használatos a településen. Csak ezután következik a Kovács, amelyet Hajdú Mihály a korabeli Magyarországon ún. általános névnek talált (Hajdú 1994, 1:145), tehát az egész magyar nyelvterületen elterjedtnek és nagyon gyakorinak számított.

Az egyes típusok gyakori vagy ritka volta az eredet szerinti csoportosításkor érdekes összefüggésre világít rá. Ezt mutatja a következő táblázat és az azt szemléltető diagram. Eszerint leggyakoribbak a személynévi eredetű családnevek. Azon belül több a régi világi személynevet tartalmazó, mint az egyházi személynévre visszavezethető. Tekintélyes súlyt képviselnek a foglalkozásra utaló családnevek. A tulajdonságra utaló családnevek között csak testalkatra vonatkozókat találunk, ha ugyan a Nagy nevek mindegyike valóban ez utóbbi motivációval magyarázható. Ami igazán meglepő, hogy az ország más pontjain oly gyakori Tóth családnevet itt csupán egy személy viselte, miközben Hajdú Mihály azt a korabeli Magyarország egyik leggyakoribb nevének találja (vö. Hajdú 1994, 1:138).

Az alábbi táblázat és diagram a fentebb ismertetett adatokat foglalja össze.

Személynév Régi egyházi személynév 8 16,0% 40,0%
Régi világi személynév 12 24,0%
Foglalkozás 14 28,0% 28,0%
Etnikai hovatartozás 6 12,0% 12,0%
Származási hely Nagyobb tájegység neve 2 4,0% 10,0%
Konkrét település neve 3 6,0%
Tulajdonság Külső tulajdonság 4 8,0% 8,0%
Belső tulajdonság 0,0%
Népnév 2,0% 2,0%
Nemzedékviszonyítás 0,0% 0,0%

A korabeli Bögölypatony és Dióspatony között értelemszerűen vannak átfedések és különbözőségek is. Mindkét településen felbukkan a Csiba, Kovács, Nagy, Sidó. Ha összevetjük az itt fellelhető családneveket Hajdú Mihály 1526-1595 közötti anyagával – amely az 1574-ből származó listával nagyjából egyező időből származik, s az 1646-oshoz képest kissé korábbi -, érdekes összehasonlítást tehetünk. A felsorolt bögölypatonyi és dióspatonyi nevek közül általános, az ország más tájain is gyakori a Kiss, Kovács, Nagy, Szabó, Tóth, Varga (vö. Hajdú 1994, 1:133, 137, 141). Ezek tehát gyakoriságuk miatt nem tekinthetők jellemzőeknek már abban a korban sem. Jellemző lehetett viszont a Bankó, Bereck, Chomor, Chiba ~ Chyba ~ Csyba, Gaiffy, Leolkes ~ Leölkes ~ Leőikes, Odor. Ezen túl két olyan helynévi alapú családnév is szerepel a listában, amely településből csak egy-egy van a korabeli Magyarországon: Reni, Verekinei ~ Verekinej. Mindkét helynév – Rényés Vereknye – a korabeli Pozsony vármegye területén lokalizálható. Ezek tehát szintén helyet kaphatnak a jellemző nevek között. A két urbáriumban ránk maradt lista a törzsökös nevek meghatározásában is kiváló támpontnak számít, hiszen az az általam vizsgált periódus kezdetéhez képest is hozzávetőlegesen négyszáz évnyi rálátást biztosít.

Családnevek az idő dimenziójában Nyugat-Szlovákiában 91

A Patonyok családnevei (1574, 1646)

10%

12%

szemle_2003_3_voros-1[1]

40%

28%

D Személynév D Származási hely

I Foglalkozás ] Tulajdonság

D Etnikai hovatartozás D Népnév

A bögölyi részen feljegyzettek közül az általam vizsgált közel száz évben is megtaláltam a következőket:

–    Csömört, amely száz év átlagában a 7. leggyakoribb név (1,73%), az I-VII. időszakban mindvégig jelen van;

–    Kist, amely száz év átlagában a 17. leggyakoribb név (0,9%), s az I-VII. időszakot vizsgálva csak a VII. korszakban nem találkozni vele;

–    Tóthot, amely száz év átlagában a 21. leggyakoribb név (0,7%), s az I., II., V., VI. korszakban is regisztráltam;

–    Koszorúst, amely száz év átlagában a 23. leggyakoribb név (0,64%), s az I., II., V. korszakban bukkant fel.

Ma is megvan a diósi részen följegyzettek közül a:

–    Lelkes, amely száz év átlagában a leggyakoribb név (8,35%), az I-VII. időszakban pedig mindvégig jelen van;

–    Varga, amely száz év átlagában a 2. leggyakoribb név (4,03%), s csak a VII. időszakban nem találkozni vele;

–     Gálffi, amely száz év átlagában a 3. leggyakoribb név (3,61%), az I-VII. időszakban pedig mindvégig jelen van;

–    Szálai, amely száz év átlagában a 20. leggyakoribb név (0,19%), s csak a II. és VII. időszakokban nem találkozni vele;

–    Soós, amely száz év átlagában a 38. (0,19%), s az I-VII. időszakot vizsgálva a IV., V., VI. korszakban volt jelen;

–    Vereknyei, amely száz év átlagában a 39. leggyakoribb név (0,16%), s bár nem a gyakorisági lista elején van, de az I. és VI. korszakban is fölbukkant.

Mindkét részen följegyezték és ma is megvannak a következő családnevek:

–    Nagy, amely száz év abszolút rangsorában a 4. helyet foglalja el (3,29%), az I-VII. időszakban pedig mindvégig jelen van;

–    Csiba, amely száz év abszolút rangsorában a 7. (1,73%), az I-VII. időszakban pedig mindvégig jelen van;

–    Szabó, amely száz év abszolút rangsorában a 10. (1,47%), az I-VII. időszakban pedig mindvégig jelen van;

–    Kovács, amely száz év abszolút rangsorában a 11. (1,38%), az I-VII. időszakban pedig mindvégig jelen van;

–    Sidó, amely száz év abszolút rangsorában a 16. (0,96%), s az I-VII. időszakot vizsgálva csak all. időszakban nem tűnt föl az anyakönyvek újszülöttekre vonatkozó rovataiban.

A bögölyi részen följegyzettek közül az elmúlt száz évben egyszer sem bukkant föl a Bereczk, Gereles, Pynter, Tábor. A diósi részen följegyzettek közül: Bankó, Odor, Reni. Ezek a családnevek a köztes négy évszázad során eltűntek a községből. Jellemző, hogy közülük négy a személynévi eredetű (Bereczk, Tábor, Bankó, Odor), kettő a foglalkozásnevek (Gereles, Pynter), egy pedig a származási helyre utaló nevek (Reni) csoportjának fogyatkozását eredményezte.

Kiscétény

Jelenlegi ismereteink szerint az 1664-es török adóösszeírás az olyan első forrás, amely megörökíti Kiscétény és Nagycétény családneveit. Eszerint Kiscétényben a tíz háztartás tizenegy fejadót fizető személyéből egyedül a Blaskovics által kérdőjellel megjelölt Kad/necről feltételezhetjük a név szláv eredetét. A többi családnév és a mellettük feltüntetett keresztnevek magyar nyelvi arculatúak. Ezek a forrás szerint a következők: Rudos István, Szilé János, Cseríny Miklós, fia Miklós legény, Gímesi Benedik, Varga János, Kámán István, Szabó Jancsi, Hamar István, Kovács János (Blaskovics 1989, 304). A nyelvhatár már akkortájt is a térségtől alig valamivel északabbra húzódhatott, amely a következő évszázadok során fokozatosan délebbre tolódott (vö. Dávid 1993, 7-32). Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a Nyitra vidéki települések egy jelentős részén már a török időkben is szép számmal adatol-hatók a szláv eredetű családnevek, amelyek mellett Blaskovicsnál a magyarra történő visszaíráskor gyakorta szlávos keresztnevet találunk. Ez arra enged következtetni, hogy már sok településen akkor is a szlovák és magyar népesség keveredésével kell számolnunk. Hogy melyiken pontosan milyen arányban, annak megválaszolásában a család- és keresztnevek nyelvi alkata csak iránymutató lehet, de egészen pontos eligazítást nem képes nyújtani.

Kiscétény korabeli névanyagában a következő csoportokba sorolhatók be a családnevek:

1.  foglalkozásra a Kovács, Rudos, Szabó, Varga;

2.  személynévre, azon belül:

régi világi személynévre a Kadinec, Kámán;

3.  származási helyre, azon belül:

konkrét településnév fedezhető fel a Cseríny (2x), Gímesi nevekben;

4. tulajdonságra utal a Hamar családnév;

5.  nemzedékviszonyításra utal a Szilé családnév.

Családnevek az idő dimenziójában Nyugat-Szlovákiában 93

Azonnal megjegyzendő, hogy a Kámán (Kálmán) kezdetben volt csak világi személynév. Később az egyház beemelte a nevet a Martirologium Romanumba. Ezen a néven két személyről is megemlékeznek a szentek sorában (Colmannus és Colomannus, vő. Nádasdy 1928, 135, 212).

A defter sorrendjét követve tíz különféle családnév maradt ránk a korabeli Kiscétényből:

Név Gyakorisága Százalék
1. Rudos 1 9,09
2. Szilé 1 9,09
3. Cseríny 2 18,18
4. Gímesi 1 9,09
5. Varga 1 9,09
6. Kámán 1 9,09
7. Szabó 1 9,09
8. Hamar 1 9,09
9. Kovács 1 9,09
10. Kadinec 1 9,09

A fentebbi adatok táblázatba foglalása után a következő helyzetkép tárul elénk:

Személynév régi egyházi személynév 0 0,00% 18,18%
régi világi személynév 2 18,18%
Foglalkozás 4 36,36% 36,36%
Etnikai hovatartozás 0 0,00% 0,00%
Származási hely nagyobb tájegység neve 0 0,00% 27,27%
konkrét település neve 3 27,27%
Tulajdonság külső tulajdonság 0 0,00% 9,09%
belső tulajdonság 1 9,09%
Népnév 0 0,00% 0,00%
Nemzedékviszonyítás 1 9,09% 9,09%

Ezt diagrammal is szemléltethetjük:

Kiscétény családnevei (1664)

18%

szemle_2003_3_voros-2.jpg

37%

27%

■ Foglalkozás D Tulajdonság

I Származási hely         D Személynév

I Nemzedékviszonyítás

94 Vörös Ferenc

Első pillantásra szembeötlő, hogy nincsenek népnevek és etnikai hovatartozásra utaló családnevek. Ennek azonban nem tulajdoníthatunk túlzott jelentőséget, mivel a listában kevés név szerepelt. Ami azonban már figyelemre méltó, hogy nagyobb számban bukkannak fel foglalkozásnevek, s ezzel párhuzamosan kevesebb a személynévi eredetű családnév. A származási helyre utaló családnevekben konkrét településnevekre ismerhetünk, de nincsenek a tövekben nagyobb tájegységekre emlékeztető elnevezések. Az összehasonlításkor figyelembe kell vennünk azt a tényt, hogy a Patonyokban a Kis és Nagy nevek akár nemzedékviszonyító szerepet is betölthettek, bár a százalékok számításakor testi tulajdonságra utaló családnevekként soroltam be őket, ami meglehetősen önkényes eljárásnak tűnhet.

A családnevek közül – mint már említettem – csak egy tekinthető szláv eredetűnek. Megfejtése bizonytalan, de gyanítható, hogy a régi magyar Kada világi személynévhez járult az -inec képző (lásd a Kada címszót Kázmér 1993, 527; és az -inec képzőt Kniezsa 1965, 45, 48, 61, 75, 81, 104). Kniezsánál csupán néhány, ezzel a képzővel ellátott családnevet találunk, mint pl. a Laurínec (m. Lőrinc), Vacsinecz ~ Vascinec (< m-szlk. Vaskó < Ivan), Vaszilinecz (< ruszin Vasilij). Ezek mindegyike rövidült személynévi tövet rejt.

Az időbeliség érvényesítésekor fontos, hogy elvégezzük a korabeli és 20. századi névanyag összevetését, megállapítva, mely nevek maradtak fenn az évszázadok során. Tovább vizsgálandó, találhatók-e itt is jellemző és ún. törzsökös nevek. Bár tudom, ennek a vizsgálatnak jócskán korlátot szab a település kis lélekszáma. Ennek ellenére elvégeztem az összehasonlítást. Mindössze két családnév maradt fönn a rostán: a Kovács és a Szabó. Ezek a 20. században is mindvégig jelen vannak a településen. Ám mielőtt levonnánk a következtetést, hogy akkor ezek a nevek tör-zsökösnek számítanak, előtte meg kell állapítani, hogy a 17. századtól mindkettő általánosan elterjedt névnek számított a korabeli Magyarországon. 20. századi meglétük éppúgy következhet folytonosságból, mint későbbi betelepülésből. Ennek megállapításához a kérdéses családnevek történetét is nyomon kellene követnünk, amit itt nem tudunk megtenni. A két családnév törzsökösségének eldöntése éppen a jelzett okokból megalapozatlan következtetésekre vezetne.

Nagycétény

Az 1664-es keletkezésű török defterben Nagycétény akkori adófizetőinek neve is ránk maradt (Blaskovics 1989, 283), ami itt is alapot ad az időbeliség szempontjának érvényesítésére. Eszerint a falu névanyagának nyelvi arculata alapján az 53 háztartásból szláv eredetűnek tűnik a Javcsuk (2x), Jócsik, Kapinca (2x) és Kapince (2x), Kopal, Pelenka, Palica. Valójában azonban a Kapince (szik. Kapinca) annak a Nyitra megyei Káp községnek a szlovák helynévi megfelelője, amely már a defterben is szlovák alakban adatolható. Kiss Lajos a Káp és Kapince helynevek viszonyát párhuzamos névadással magyarázza (vö. Kiss 1988, 1:680-681). Esetünkben tehát a szláv eredetű puszta helynév vált családnévvé. Ez a névadási mód inkább a magyar közösségre jellemző. A személynévvé vált puszta helynév egyébként meglehetősen gyakori a németben csakúgy, mint a magyarban, de a szlávban minden bizonnyal hungarizmus, esetleg germanizmus (vö. Mizser 2000, 17). A szláv eredetűek valamivel több mint ötödét teszik ki a névanyagnak (20,37%). Bizonytalan, hogy melyik nyelvhez tartozik a Darvacs, de a tőben a Dárius személynevet vélem felismerni (vö. Kázmér 1993, 282), amelyhez a szlovákban és magyarban egyaránt fellelhető -acs képző kapcsolódhatott (-acs és -ác képzőre vö. Kázmér 1993, 282; és lásd Kniezsánál a Benkacs nevet; Kniezsa 1965, 64). Mindkét nyelvhez tartozhat a Kolár (vö. Kniezsa 1965, 106). A Kapincáról a tövön lévő képzőbokor alapján állapítható meg, hogy szláv eredetű, de a tő alapját vagy a török qap ‘rokon’ (Kiss 1988, 1:680-681) vagy a német Kapp ‘kappan’ képezi (vö. Brechenmacher 1957-1963, 11:11). Az összeírás többi nevéről bizton megállapítható annak magyar eredete. Ezek a következők: Ács, Balás (4x), Balog és Balok, Bodor (2x), Borbíl, Bugár, Csobándi, Csonka, Gele, Góla, Gonba, Hegedűs, Juhász (2x), Kaszán, Kovács (2x), Kuruc, Maszáros (2x) ~ Mészáros és Míszáros, Máté (2x), Pető, Sebes, Szabó, Szapi, Szenici, Terkes (4x), Tót (3x). A felsoroltak közül talán csak a Juhász olyan, amelynek köznévi alapja magyar > szlovák irányú kölcsönzése ún. szlovák-magyar családnévre enged következtetni. (Megjegyzendő, hogy Fülöp László szerint a Golával kapcsolatban nem zárható ki teljesen annak szláv eredete sem. Kázmér Miklós ezt a nevet viszonylag gazdagon adatolja, s talán nem véletlen az sem, hogy forrásainak nagy része felső-magyarországi területekre – Gömör, Pozsony megye – vezet bennünket [vö. Kázmér 1993, 413]. Fülöp László szóbeli információját köszönettel fogadtam.)

Bár jelen munkában a családnevekkel foglalkozom, mégis itt teszek említést arról, hogy ugyanebben a listában a következő keresztnevekkel találkozhatunk: Alberd (2x), András (4x), Balás (2x), Bálind, Benedik (2x), Gergői (4x), György (4x), István (7x), Jancsi (3x) és János (lOx), Jónás, Martin és Márton (4x), Mátyás, Mihál (8x), Miklós (2x), Pál, Tomás (2x). Erre azért kerítek sort, mert bár első pillantásra csupa magyar keresztnévvel van dolgunk, valójában azonban a Martin, Mihál és Tomás akár szlovák nyelvű viselő feltételezését is megengedi. Vagyis lehetséges, hogy a korabeli névhasználó közösség kétnyelvű volt.

A hajdani nagycétényi családnevek a következő névadási indítékokról tanúskodnak. A családnevek kialakulásakor a valamikori ős:

1.  foglalkozására az Ács, Borbíl, Gonba Hegedűs, Juhász (3x), Kovács (2x), Kuruc, Maszáros (2x) ~ Mészáros és Míszáros, Szabó; Kolár,

2.  népnevére a Tót (3x);

3.  személynevére, azon belül:

a)   régi egyházi személynevére a Balás (4x), Darvacs, Gele, Máté (2x), Pető, Sebes; Jócsik, Javcsuk (2x), Pálén ka, Palica;

b)   régi világi személynevére a Bodor (2x), Terkes (4x);

4.  származási helyrére, azon belül:

konkrét településnév fedezhető fel a Csobándi, Kapice ~ Kapinca, Kaszán, Szapi, Szenici nevekben;

5.  tulajdonságára, ezen belül:

a)   külső testi tulajdonságára utal a Csonka, Góla;

b)   belső, esetenként akár metaforikus tulajdonságára vagy valakinek a szokására utalhattak a Balog, Balok, Bugár, Kopal2 családnevek.

További bizonytalanságokat is rejt a besorolás, de ezek nem mindegyikére térek ki, hiszen azokról a magyar eredetű nevek esetében a megfelelő szócikkeknél Kázmér Miklós családnévszótára is említést tesz (Kázmér 1993). Ezek közül a főbbek.

A Sebes név nemcsak a Sebestyén tőrövidítéses továbbképzése lehet, hanem külső testi tulajdonságra is utalhat. A Palica név a viselő által használt szimbolikus tárgy értelmezését is magába rejtheti (szik. palica ‘pálca’). Fejtörést okozott a Gonba etimologizálása is, hiszen joggal számolhatunk a Gomba téves lejegyzésével csakúgy, mint a Gonda név elírásával. Ez utóbbi esetben régi egyházi személynév tőrövidítéses továbbképzésére kell gondolnunk (vö. Kázmér 1993, 416). Problémát okozott a Javcsuk megfejtése is. Itt a tővégi szláv -cuk képző jól felismerhető. A tő kétféle megközelítést is megenged: vagy a Jakub tőrövidítésével kell számolnunk, de ez esetben nem tudjuk kellően magyarázni a képző előtti v elemet, vagy a szláv/szlovákyavur ‘jávor, juhar’ tövet próbáljuk benne etimologizálni. Magam az első mellett döntöttem, de nem zárom ki a másodikként említett lehetőséget sem.

Nagycétényen az 1660-as években a legtöbb nevet egy-egy önálló adózónak számító család viselte. Csupán a Balázs, Mészáros, Terkes, Kapinca (4x), Juhász, Tóth (2x), Balog, Bodor, Javcsuk, Kovács, Máté (2x) családnév volt az egyszeri előfordulásnál gyakoribb. Ezt mutatja az alábbi táblázat, amelyben a több alakváltozatban előforduló neveket az egyszerűség kedvéért mai alakjukban adom meg:

Név Gyakorisága Százalék
1. Balás 4 7,41
2. Kapinca 4 7,41
3. Mészáros 4 7,41
4. Terkes 4 7,41
5. Juhász 3 5,56
6. Tót 3 5,56
7. Balog 2 3,70
8. Bodor 2 3,70
9. Javcsuk 2 3,70
10. Kovács 2 3,70
11. Máté 2 3,70
12. Acs 1 1,85
13. Borbíl 1 1,85
14. Bugár 1 1,85
15. Csobándi 1 1,85
16. Csonka 1 1,85
17. Darvacs 1 1,85
18. Gele 1 1,85
19. Góla 1 1,85
20. Gonba 1 1,85
21. Hegedűs 1 1,85
22. Jócsik 1 1,85
23. Kaszán 1 1,85
24. Kolár 1 1,85
25. Kopal 1 1,85
26. Kuruc 1 1,85
27. Pálenka 1 1,85
28. Palica 1 1,85
29. Pető 1 1,85
30. Sebes 1 1,85
31. Szabó 1 1,85
32. Szapi 1 1,85
33. Szenici 1 1,85
Összesen 54

Családnevek az idő dimenziójában Nyugat-Szlovákiában 97

Különösen szembeötlő, hogy itt a korban általánosnak mondható családnevek egyike sem áll az élen. Viszont ott van az élbolyban a Tót és a Kovács. Ez utóbbi tény nagyjából megfelel annak az általános helyzetképnek, amelyet Hajdú Mihály a középmagyar korral kapcsolatban felvázolt (Hajdú 1994, 1:145).

A névadás motivációjának vizsgálata során a következő számszerű adatokat kaptam:

Személynév régi egyházi személynév 15 27,78% 38,89%
régi világi személynév 6 11,11%
Foglalkozás 16 29,63%
Etnikai hovatartozás 0 0,00%
Származási hely nagyobb tájegység neve 0 0,00% 7,41%
konkrét település neve 4 7,41%
Tulajdonság külső tulajdonság 2 3,74% 11,11%
belső tulajdonság 4 7,41%
Népnév 3 5,56%
Egyéb 4 7,41%

Az összesített adatokat a szemléletesség kedvéért kördiagramon is ábrázoltam. íme:

Nagycétény családnevei (1664)

szemle_2003_3_voros-3.jpg

39%

30%

■ Személynév ■ Foglalkozás D Tulajdonság D Származási hely ■ Egyéb                  D Népnév

Nagycétény esetében is igen érdekes, mi maradt meg a fentebb tárgyalt 17. századi névanyagból a 20. századra. Továbbá megvizsgáljuk, mely családnevek számítanak törzsökösnek, illetőleg melyek a jellemző nevek.

A 20. századi névanyagban is végig jelen vannak a következők: Mészáros (3.) (4,31%), Borbély (4.) (3,91%), Balázsi ~ Balázsy (7.) (2,89%), Jócsik (10.) (2,22%), Kovács (36.) (0,53), Szabó (40.) (0,38%). A név mögött arab számmal jelöltem a 20. századi sorrendre vonatkozó adatot, s a gyakoriságot százalékban is megadtam. Némi magyarázatra szorul, miért társítottam az 1664-es Baláshoz a Balázsi

98 Vörös Ferenc

családnevet. Való igaz, a 20. századi alakon -/ (< -a/-e) patronimikum-képző van, a török defterben viszont a név puszta tőalakban található. Ezzel kapcsolatban úgy gondolom, tollban maradt tővéggel lehet dolgunk, ugyanis az idegen ajkú lejegyző nem sok jelentőséget tulajdoníthatott annak, hogy a név végén hallatszott-e a morfológiai funkciójú vokális vagy sem.

A defterből beazonosítható többi név a 20. század folyamán csak itt-ott bukkant fel. Ezek a következők: Máté (0,20%), Balogh (0,16%), Tóth (0,13%), Hegedűs (0,07%), Bogár (0,07%), Kollár (0,04%), Ács (0,02%). A 20. századi korszakonkénti megoszlásukat mutatja be a táblázat:

Szám 1. II. III. IV. V. VI. VII.
Máté 9 0,39% 0,32%
Balogh 7 1,08% 0,22% 0,36%
Tóth 6 0,36% 0,22% 0,35% 1,67%
Hegedűs 3 2 1
Bogár 3 _ _ _ _ 0,12% 0,71% _
Kollár 2 _ _ _ _ 0,12% 0,35% _
Acs 1 0,56%

A számbavétel természetesen egyik név esetében sem jelenti automatikusan a hajdani családok folytonosságát, csupán a név kontinuitásáról van szó itt is és a többi község esetében is.

Nincs meg a mai névanyagban: Bodor, Csobándi, Csonka, Gele, Góla, Gonba, Juhász, Kaszán, Kuruc, Pető, Sebes, Szapi, Szenici, Terkes, Javcsuk, Kapinca ~ Ka-pince, Kopal, Pálenka, Palica, Darvacs.

A fentiekből következően törzsökös neveknek látszanak a Mészáros, Borbély, Balázsi ~ Balázsy, Jócsik, Kovács, Szabó. Ezek egyébként a község mai névanyagában is a leggyakoribbak között foglalnak helyet. A felsoroltak közül jellemző névnek tűnnek Nagycétényben a Mészáros, Borbély, Balázsi és a Jócsik. Ezekhez társulnak majd azok a letagadhatatlanul nagycétényi nevek, amelyek a török időket követően honosodnak meg a faluban, s az ilyen nevet viselő családokat ma is messze földön a szóban forgó településhez kötik. Itt említhetjük többek között a Rákóczi-szabadságharc táján gyökeret verő Presinszkyt és Motesickit. Az előbbi egyúttal a faluban ma is a leggyakoribbnak számító családnév. Rajtuk kívül jellemző neveknek tűnnek a 20. századi névanyagban: Berkes, Ficza, Kisucky Szőke, Szusztor.

 

Irodalom

Blaskovics József 1993. Az újvári ejálet török adóösszeírásai, Pozsony.

Brechenmacher, J. K. 1957-1963. Etimologisches Wörterbuch der deutschen Familienna-men. Bd. 1-2. Limburg.

Constantinescu, N. A. 1963. Dictionar onomastic romfnesc. Bukarest, 1963.

Dauzat, Albert 1951. Dictionnaire Étymologique des Noms de Famille et Prénoms de France. Paris.

Dávid Zoltán 1993. A magyar-szlovák nyelvhatár 1664-ben az érsekújvári ejalet területén. Budapest, 7-32. p. /KSH Népességtudományi Kutató Intézet Történeti Demográgiai Füzetek, 12. 1./

Gergely Piroska, B. 1981b. A kalotaszegi magyar családnevek rendszertani és funkcionális vizsgálata. Budapest. /Nyelvtudományi Értekezések, 108./

Hajdú Mihály 1994. A középmagyar kor személynévtörténete (1526-1772). /-///. köt. Budapest. (Kézirat.)

Horváth Ildikó—Telekiné Nagy Ilona 2000. Csilizköz földrajzi nevei. Pozsony, Kalligram. /Csallóközi Kiskönyvtár./

Kázmér Miklós 1993. Régi magyar családnevek szótára XIV-XVII. század. Budapest, Magyar Nyelvtudományi Társaság.

Kiss Lajos 1988. Földrajzi nevek etimológiai szótára. /-//. Negyedik, bővített és javított kiadás. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Knappová, Miloslava 1992. Príjmení v soucasné cestine. Jazyková prírucka. Liberec, AZ KORT, a.s.

Kniezsa István 1965. A magyar és a szlovák családnevek rendszere. Budapest. (Kézirat.)

Koncsol László 1996. Patonyföld. A hűbériség történelmi forrásaiból. I. köt. Pozsony, Kalligram. /Csallóközi Kiskönyvtár./

Mizser Lajos 2000. Tirpák vezetéknevek. Nyíregyháza, Stúdium Kiadó.

Nádasdy Marián (szerk.) 1928. Római martirologium. 2. kiad. Székesfehérvár.

Naumann, Horst 1989. Familiennamenbuch. 2., javított kiadás. Leipzig, VEB Bibliographischer Isnstitut.

Scítanie obyvateíov, domov a bytov 2001. Základné údaje. Národnostné zlozenie obyvateíst-va. Statisticky urad Slovenskej republiky, 2001, 50-53. p.

Sebők László 1997. Határokon túli magyar helységnévszótár. Budapest, Teleki László Alapítvány.

Svoboda, Jan 1964. Staroceská osobníjména a nase príjmení. Praha.

Vörös Ferenc, 1999. Anyakönyvi adalékok a csehszlovákiai és szlovákiai magyarság jogfosz-tottságához. 1918-tól napjainkig. Budapest, 204-212. p. /Névtani Értesítő, 20./

Vörös Ferenc 2001a. A hatalomváltások következményei a Felvidéken a XX. századi névadásban. In: 11. Élőnyelvi Konferencia. Az Újvidéki Egyetem Magyar Tanszékének Évkönyve. Különszám. Újvidék, 47-58. p.

Vörös Ferenc 2001b. Családnevek vizsgálata négy szlovákiai községben az 1896-1999 közötti időszakban. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 1. sz. 83-120. p.

100 Vörös Ferenc

Vörös Ferenc 2002a. Magyar-szlovák családnevek nyelvföldrajzi vallomása. In: Szabó Géza-Molnár Zoltán-Guttmann Miklós (szerk.): IV. Dialektológiai Szimpozion. Szombathely, 2001. augusztus 23-25. Szombathely, 2002, 305 -315. p.

Vörös Ferenc 2002b. Nyelvváltás és -tartás a keresztnévhasználat tükrében két Nyitra környéki községben. In: Hoffmann István-Juhász Dezső-Péntek János (szerk.): Hungarológia és dimenzionális nyelvszemlélet. Előadások az V. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszuson (Jyváskylá, 2001. augusztus 6-10.). Debrecen-Jyváskylá, 139-153. p. Vörös Ferenc 2003. Felvidéki családnevek onomatodialektológiai vallomása. Budapest, 143-147. p. /Névtani Értesítő, 25./

Rövid URL
ID1011
Módosítás dátuma2016. június 8.

Pintér Tibor : Amit a modern nemzeti korpuszokról tudni kell

I A nyelvészettudomány állandó fejlődésében a régitől új szemléletet hozó paradigmaváltások mellett időnként, külső hatásra (új eszközök, lehetőségek: pl. számítógép) a már létező áramlatoktól lényegében...
Bővebben

Részletek

I

A nyelvészettudomány állandó fejlődésében a régitől új szemléletet hozó paradigmaváltások mellett időnként, külső hatásra (új eszközök, lehetőségek: pl. számítógép) a már létező áramlatoktól lényegében független új diszciplínák is létrejönnek. Ilyen új nyelvészeti ág többek között a számítógépes nyelvészet és a korpusznyelvészet is. Tanulmányomban kísérletet teszek a korpusznyelvészet rövid bemutatására, valamint áttekintem, hogyan készül a Magyar Nemzeti Szövegtár szlovákiai magyar anyaga, amelynek összeállításán a Gramma Nyelvi Iroda munkatársai dolgoznak.

A latin eredetű korpusz (corpus = test, törzs; összesség, gyűjtemény [Gyökösy 1989]) szó a magyar nyelvű terminológiában az angol nyelven keresztül honosodott meg (corpus, tsz. corpora vagy corpuses). Hagyományos felfogásban (írott) szövegek halmazát jelenti, ám a modern nyelvészetben ehhez az alapjelentéshez sajátos kiegészítő jelentések is kapcsolódnak. A számítógépes adatfeldolgozás elterjedése miatt újabban korpusznak csak az olyan szövegek gyűjteményét nevezik, amely már előzőleg számítógépes feldolgozáson ment keresztül (a számítógépes feldolgozás folyamatára a későbbiekben még kitérek) (vö. pl. Sulc 1999, 9-10; Cermák 1995, 119; Váradi 2000, 263).

II

A korpusznyelvészet az a nyelvészeti diszciplína, amely rendszeresen és rendszerszerűén foglalkozik a nyelvi korpuszokkal, valamint az azokat tároló és feldolgozó eszközökkel, illetve a nyelvi rendszerek és nyelvi funkciók jobb megismerése céljából vizsgálataiban olyan eszközöket használ, amelyekre ez idáig nem volt lehetőség (vö. Cermák 1995, 121). Egy másik megfogalmazás szerint „a korpusz-alapú nyelvészet az empirikus vagy más szóval adat-intenzív nyelvészetnek azon ága, amely számítógépen tárolt, számítógépes kereséseket lehetővé tevő, strukturált szövegegyüttesen alapszik” (Reményi, megjelenés alatt). A két definícióból kitűnik, hogy olyan nyelvészeti ágról van szó, amely vizsgálati eszközei révén szoros kapcsolatban van a számítógépes nyelvészettel. Frantisek Cermákcseh korpusznyelvész szerint a két diszciplína közötti különbségek főleg a módszerekben és az eszközökben vannak, a kutatások kiindulópontja mindkét esetben megegyezik – ez a számítógép (Cermák 1995, 121).

A korpusznyelvészetet adatorientáltsága és adatfeldolgozásának módszerei egyértelműen az empirikus nyelvészetbe sorolják. Az adatok esetlegessége, a kapott eredmények megkérdőjelezhetősége csökken, illetve megszűnik, hiszen a korpusznyelvész eredményeit minden esetben (nagy mennyiségű) adattal tudja alátámasztani. Az ilyen alapon nyugvó kutatások eredményei megbízhatóbbak, hiszen azok minden esetben konkrét írott vagy elhangzott (a beszélt szövegek is írott formában kerülnek feldolgozásra) szövegeken alapszanak. Az eredmények adekvátsága természetesen itt is az anyagmennyiség nagyságával azonos arányban növekszik. Teljességgel megbízható eredményt csak nagy korpusz tud felmutatni, viszont azt is érdemes szem előtt tartani, hogy a különböző nyelvészeti kutatásokhoz szükséges korpuszok nagysága különbözhet. Az anyagmennyiség nagysága azonban állandóan növelhető, mivel a mai, nagyteljesítményű, gyors számítógépeknek a több száz millió szavas korpuszok tárolása sem okoz gondot, s a bennük történő keresés is másodpercek, percek alatt elvégezhető. Ilyen háttérrel a leíró nyelvészeti diszciplínák és a szociolingvisztika is nagyobb eredményességgel dolgozhat. Nagy mennyiségű anyagon ugyanis a morfológiai vagy szintaktikai vizsgálatok biztosabban végezhetők el (ezekhez ma már számítógépes programok is készültek), de egy kellőképpen strukturált korpusz a beszéd normáinak vizsgálatában is nagy segítség lehet (vö. Stícha 1994). Az élőnyelvi, illetve nyelvrendszerbeli vizsgálatok mellett az sem lehet mellékes, hogy a jövőben napvilágot látó nyelvtankönyvek példamondatai, nyelvtani szerkezetei nemcsak a gondosan szerkesztett irodalmi művekből, hanem az élő nyelvből is átvehetők lesznek. Nem szabad elfelednünk azonban, hogy „egy ilyen korpusz nem végcél, hanem eszköz, amely adatokat szolgáltat a beszélőközösség szintjén érvényes nyelvi rendszer szabályainak megfogalmazásához. Ez utóbbi, azaz az X nyelv grammatikája vezet el a ténylegesen előfordultakon túl a lehetséges esetekről számot adó leíráshoz” (Váradi 2001, 1286).

A számítógépes feldolgozást igénybe vevő korpusznyelvészet kezdetei az 1960-as évek elejére esnek. Egyes adatok szerint szövegek elektronikus adatbázisának létrehozását Paul Imbs már 1957-ben szorgalmazta (Klímová 1994, 256). Ez persze nem jelenti azt, hogy az 1960-as évek előtt élő nyelvészek nem dolgoztak volna különböző célokra összegyűjtött szövegekkel, korpuszokkal, csupán ezek gyűjtése, feldolgozása kézi erővel, nem pedig számítógépekkel történt. A korpuszok első felhasználói valószínűleg a lexikográfusok voltak (Sulc 1999, 28), akik szótáraik elkészítéséhez nagy mennyiségű „preparált” szöveget használtak fel.2 Azonban nemcsak a lexikográfusok, hanem a diakronikus nyelvállapottal foglalkozó más nyelvészek munkája sem képzelhető el összegyűjtött szövegek vizsgálata nélkül, így természetes, hogy a „korpuszokkal” dolgozó nyelvészetnek nagy hagyománya van. A korpuszok jelentőségét csak a generatív nyelvelmélet elterjedése után vonták egy időre kétségbe.

Az első nagyobb, nem számítógépes korpuszok közé tartozik az Oxford English Dictionary (OED), amelynek 1928-ban megjelent kiadása például 414 825 címszót tartalmazott, ami 50 milliós szóanyagnak3 felel meg. A számítógépes korszak előtti idők legjelentősebb korpusza a Survey of English Usage (SEU) Corpus, amelyet elsődlegesen az angol nyelv grammatikájának tanulmányozására hoztak létre (természetesen ma már létezik számítógépes formában is).

A korpusznyelvészet átértékelését az 1961-ben megkezdett és 1964-ben publikált Brown Corpus („Brown University Standard Corpus of Present-Day Edited American English”) idézte elő. A Brown Corpus volt az első számítógéppel összeállított elsődlegesen nyelvészeti célokra készített korpusz. Végső formája mintegy 1 014 312 szót tartalmaz, amit 500 darab átlagosan 2000 szót tartalmazó amerikai angol nyelven írott összefüggő szöveg alkot. A Brown Corpus a későbbiekben kidolgozott szerkezete, nagysága és anyaga miatt valamilyen formában több korpusz mintájául szolgált (a felsorolástól most eltekintek).

Az 1980-1990-es évekig készült korpuszok a nyelvészeti kutatások számára új lehetőségeket nyitottak. Ekkor a kisebb korpuszok mérete már nem volt elég a különböző kutatások számára, s nyilvánvalóvá vált, hogy megbízható kutatásokat csak nagyobb korpuszokon lehet végezni (Sulc 1999, 35). A korpusz méretét egyszerűen úgy határozhatjuk meg, mint az azt alkotó részek (szavak) összességét (www.ilc.pi.cnr.it/EAGLES96/corpustyp/nodell.html). A kisebb korpuszok csupán egyes nyelvi jelenségek vizsgálatára elegendőek. A nagy korpuszok időszakát a John Sinclair által vezetett projekt, a COBUILD Corpus („Collins Birmingham University International Language Database”) kezdte el. Ez egy új angol szótár készítése kapcsán készült, amelyet a Collins Kiadó és a birminghami egyetem közösen állított össze. Szóanyaga az 1960-as évektől gyűjtött nem tudományos írott és beszélt nyelvi (a beszélt nyelv a korpusz 25%-át teszi ki) szövegeket tartalmaz. Sinclairék a COBUILD Corpust tovább bővítették, és létrehozták a Bank of English (BoE) korpuszt, az első nem zárt, anyagában állandóan bővülő (monitor corpora) korpuszt (az interneten lévő anyag szerint 2002 januárjában 450 millió szót tartalmazott). Nem sokkal a BoE után három kiadó, két egyetem és egy könyvtár támogatásával létrehozták a British National Corpust (BNC): a korpusz 4124 modern brit angol írott és beszélt szöveget tartalmaz, ami hat és negyed millió körüli mondatot, azaz 100 milliónál is több szót tartalmaz.

A korpuszok elkészítését hosszas tervezés folyamata előzi meg. Mielőtt a korpusz struktúrája elkészülne, a szerkesztőknek át kell gondolniuk, hogy a végleges strukturált elektronikus szövegtár milyen célt szolgál majd (például egy nagyszótár alapját képezi-e majd, vagy morfológiai vizsgálatok anyaga lesz). Továbbá még a tervezés első fázisában el kell dönteni, hogy a születendő korpusz milyen mennyiségű anyagot tartalmazzon, illetve hogy a korpusz zárt (referenciakorpusz) vagy nyílt, azaz állandóan bővülő (monitorkorpusz) legyen-e. A referenciakorpuszok (ilyen például a BoE, BC) általában előre meghatározott nagyságúak és struktúrájúak, tehát általában statikusak. Céljuk, hogy elégséges mennyiségű4 anyagot tartalmazzanak az alapvető lexikológiai és megbízható grammatikai vizsgálatok számára. Mivel statikus, anyagukban nem változó korpuszokról van szó, ezért megfelelnek a párhuzamos korpuszok követelményeinek. A párhuzamos korpuszok olyan két- vagy többnyelvű korpuszok, amelyben egy mű és annak egy vagy több nyelvre lefordított változatai szerepelnek, így a fordításelméleti munkákban nagy jelentőségűek (a párhuzamos korpuszról lásd pl. Váradi 2002a). A monitorkorpuszok az előzőektől eltérően dinamikusak, folyamatosan bővítettek, így akár több száz millió szót is tartalmazhatnak. Mivel a monitorkorpuszok a referenciakorpuszokhoz viszonyítva nagyobbak, ezért a referenciakorpuszokon elvégezhető vizsgálatok a monitorkorpuszokon megbízhatóbb minőségben vihetők végre (www.ilc.pi.cnr.it/EAGLES96/corpustyp/ nodel.html).

III.

Mivel a korpuszok a nyelv egészére érvényes vizsgálatokat tesznek lehetővé (ez az elsődleges céljuk), ezért a velük szemben elsődlegesen elvárható tartalmi és formai követelmény a reprezentativitás. A korpusznyelvészet fejlődésével a reprezentativitás fogalma is változik, módosul (Cermák-Králik-Kucera 1997, 117). A kezdetleges, mai mércével nézve kisebb korpuszoknál a reprezentativitás fogalmát „bizonyos optimális változattal (csakis a megfelelő, sőt ideális változattal) hozták összefüggésbe” (Cermák-Králik-Kucera 1997, 117). Ez azt jelentette, hogy azok a korpuszok számítottak reprezentatívnak, amelyek a lehető legtöbb szót tartalmazták, és struktúrájuk a lehető legtöbb regisztert tartalmazta. Ma az élő nyelvvel foglalkozó nyelvészek szemében az „ideális” jelző negatív jelentéstartalmú, egy olyan állapot jelzője, amelyet a változó nyelv soha nem tud elérni, csak megközelíteni. Mivel a nyelv állandóan változik, ezért korpuszokkal soha nem leszünk képesek lefedni az „ideális nyelvi nagyságot” (még a monitorkorpuszokkal sem). Ezért ma már általánosan elfogadott tény, hogy a korpuszok nem lehetnek abszolút értelemben reprezentatívak, így esetükben a reprezentativitás statisztikai értelemben vett reprezentativitástjelent, azaz a reprezentativitásnak az adott közösség, populáció összetettségét, annak elvárásait kell tükröznie (vö. Reményi, megjelenés alatt; Bieber 1993; Cermák 1995, 124-125; Váradi 2000, 266, 2001, 1286). A korpusz egyes részeinek olyan arányban kell szerepelnie, ahogy az a valóságban létezik, illetve ha ez nem lehetséges, akkor legalább ennek az állapotnak az elérésére kell törekedni. A demográfiai statisztikák mellett a reprezentativitást a szövegek recepciója (kiadói oldal: kiadási lista, Books in print, kurrensperiodika-lista, tehát egy szűkebb nyelvi közösség produktumai) és percepciója (befogadói oldal: bestseller listák könyvtári kölcsönzési statisztikák, periodikák olvasottsági statisztikái) is befolyásolja. A reprezentativitás megközelítésénél mindkét oldalt egyaránt figyelembe kell venni, s a korpuszok kialakításánál meg kell keresni a két oldal közötti megfelelő arányt. Biber 1993-as cikkében a receptív és perceptív oldal mellett külső (external criteria) és belső (internal criteria) kritériumokról is beszél. A belső kritériumokat nyelvészeti (nyelvi szempont, a szöveg formalitása stb.), a külső kritériumokat nem nyelvészeti kritériumokként (nem nyelvi szempont, a szöveg tipológiáját érintő szempontok: pl. eredet, műfaj, szituáció, idő stb.) határozza meg (Biber 1993, 245).

A korpusz reprezentativitását érintő nézetek nagyon változatosak. Bizonyos nézetek szerint a reprezentativitás rétegzett mintavétellel biztosítható, megközelíthető. Ezt a mintavételt választották például a budapesti szociolingvisztikai interjú készítői is, azaz esetükben is a minta a valóságot tükröző arányokban szerepelt. Biber, a reprezentativitás egyik nagy szakértője 1993-as cikkében éppen ennek ellenkezőjét hangsúlyozza, amikor azt mondja, hogy „az arányos minták csak abban az értelemben reprezentatívak, hogy hűen tükrözik a nyelv regiszterei közötti gyakorisági arányokat – nem reprezentálnak azonban számokban nem kifejezhető relatív fontosságot” (Biber 1993, 247-2485). Biber elveti a rétegzett mintavételen alapuló korpuszokat, mivel az ilyen korpuszok szerinte nem tükrözik „reprezentatívan” a nyelvi változatokat, mert így a korpuszba számos olyan szövegtípus nem kerülne be, amelyeknek a mindennapi életben fontos szerepük van (pl. államszerződések, törvények, biztosítási kötvények vagy bármilyen ritkán olvasott könyv). Biber a rétegzett mintavétel helyett a mintavétel alábbi hierarchikus rendszerezését ajánlja (Biber 1993, 2456):

1.  Közeg                                                             írott/beszélt/felolvasott

2.  Közreadás formája                                         kiadott/nem kiadott

3.  Beszédhelyzet                                                intézményes/egyéb nyilvános/

magán/személyes

4.  Címzett

a)  száma                                                     tömeges/többes/egyéni/saját

b) jelenléte, azaz idő és hely                      jelen van/nincs jelen

c)  részvétel                                                  nincs/kicsi/intenzív

d)  közös tudás                                            általános/szakmai/egyéni

5.  Közlő

a)  demográfiai változók                               nem/kor/foglalkozás stb.

b) elismertség                                            elismert egyén/intézmény

6.  Tényszerűség                                                 tényszerű/informatív/köztes/fikció

7.  A közlés célja                                                 meggyőzés, szórakoztatás, tájékoz-

tatás, irányítás,

magyarázás, elbeszélés, leírás, feljegyzés, önkifejezés stb.

8.  Téma

A korpuszok tervezésénél Biber azért sem tartja elfogadhatónak a reprezentativitás arányosságra épülő fogalmát, mivel szerinte az ilyen, a valóságot mintázó reprezentatív korpusz durván 90 százaléka konverzáció lenne, 3 százaléka levél és feljegyzés, míg a fennmaradó 7 százalék tartalmazná a többi beszédstílust (beleértve a különféle újságokat, cikkeket, akadémiai székfoglalót, kiadatlan írásokat stb.) (Biber 1993, 247), az ilyen korpusz pedig nem biztosít a különböző nyelvészeti vizsgálatok számára elegendő nyelvi változatosságot. Szerinte a fent ismertetett összetételből a konverzáción kívüli 10 százaléknyi szöveg az érdekes, mivel ez tartalmazza a nyelvi változatok széles skáláját. Biber értelmezésében tehát a korpusz reprezentativitása megváltozik: nem az a cél, hogy a minta visszaadja a valóságban észlelt arányokat, hanem hogy a korpusz minél szélesebb rétegben tartalmazza (reprezentálja) a nyelvi változatokat. Ez esetben a korpusz célja, hogy minél több nyelvi változatot gyűjtsön össze, így azonban az összegyűjtött anyagon belüli strukturálás kérdése nincs megoldva.

A szövegek proporcionális reprezentáltsága mellett tehát – ahogy azt már az előző bekezdésben említettem – fontos kérdés a tematikus reprezentáltság is, azaz nemcsak az fontos, hogy mekkora7 legyen a korpuszba kerülő minta, hanem hogy mi kerüljön a korpuszba. Ez esetben elsőrangú feladat eldönteni, hogy milyen célt szolgál majd a korpusz, hiszen a vizsgálat milyensége meghatározhatja a korpuszba kerülő anyagokat. így például a publicisztikai nyelvet vizsgáló korpuszba eleve nem kerül bele például a helyi pékség alkalmazottai között folyó vita szövege, míg a nagyszótári korpuszban, amelynek célja egy nyelv szótári anyagának összeállítása, ilyen minta is elfogadható. A „pékség dolgozóinak vitája” felvet egy további kérdést, mégpedig azt, hogy a korpuszokban szereplő anyagban a beszélt és írott nyelv milyen arányban legyen képviselve. A korpusznyelvészek általában elvetik annak lehetőségét, hogy a „beszélt és írott nyelvi regiszter- és műfajvariabilitás eloszlása felmérhető lenne (pl. Biber 1993, 247; Reményi, megjelenés alatt). A beszélt nyelvi korpuszok elkészítése jelenleg feldolgozásuk miatt nagyon költséges, ezért az írott nyelvet rögzítő korpuszokhoz képest jóval kevesebb van belőlük, illetve a nyelv mindkét formáját rögzítő korpuszokban az írott változathoz képest jóval kisebb arányban szerepelnek (a beszélt nyelvet feldolgozó korpuszok is természetesen megfelelő módon és technikával lejegyzett írott korpuszok). Az írott és beszélt nyelvet egyaránt tartalmazó korpuszokban a beszélt nyelv mennyisége a valósághoz viszonyítva jóval alulreprezentált (egyesek szerint a mindennapi életben létrejövő szövegek 90-95 százaléka beszélt nyelvű, és csupán mintegy 5 százaléka írott nyelvű szöveg [Sulc 2001, 53]), illetve azok a korpuszok, ahol ezek az arányok megfelelnének a valóságnak, a kevés anyag miatt még sokáig nem lesznek felhasználhatók az alapvető nyelvészeti vizsgálatok számára (Sulc 2001, 53). A korpuszok proporcionalitásáról befejezésképpen még annyit, hogy jelenleg még nem létezik olyan általánosan elfogadott belső struktúra, amelyet a korpuszok összeállításánál megnyugtatóan követni lehetne (vö. Sulc 1999, 20).

Az elektronikus rendszerekben tárolt korpuszoknak csak akkor van jelentőségük, ha felhasználásuk is elektronikus úton történik. A felhasználást segítő szoftverekhez ma már nem nehéz hozzáférni (ahogy a különböző nagykorpuszokhoz sem, mivel ezek – még ha nem egész terjedelmükben is, de – megtalálhatók az interneten). Mivel a korpuszok eleve számítógépes feldolgozáson mennek keresztül (annotáció), s a szövegek minden esetben preparáltak (kódokkal ellátottak – tagging), ezért számítógépes keresőprogramok, valamint más (nyelvi) elemzőprogramok számára köny-nyen kezelhetők, a különböző munkálatokat bennük megfelelő programokkal mindenki problémamentesen elvégezheti. A számítógépes felhasználás eszközeivel, azok működési elveivel, illetve az ilyen programok megalkotásának nehézségeivel most nem foglalkozom, mindössze annyit említek meg, hogy Magyarországon ilyen jellegű angol és magyar nyelvű programok készítésével a MorphoLogic Kft. foglalkozik (ők szerkesztették többek között a Windows Word magyar nyelvű helyesírás-ellenőrző programját).

IV

A korpuszok gyakorlati jelentőségét felismerve (különböző nyelvészeti és nem nyelvészeti kutatások anyagaként egyaránt használatosak) az 1990-es években az angol nyelvű korpuszokon kívül más nemzetek is megalkották saját nemzeti korpuszaikat. A szlovák, cseh és magyar korpusz összeállítása is az 1990-es évek elején, közepén kezdődött el. Jelenleg annak ellenére, hogy sorra jönnek létre az egyes nemzeti korpuszok, még mindig az angol nyelv rendelkezik a legtöbb, leggazdagabb és legjobban strukturált korpuszokkal, ismereteim szerint több mint hússzal.

A Magyar Nemzeti Szövegtár8 (MNSZ) munkálatai 1998 elején kezdődtek el a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének Korpusznyelvészeti Osztályán, amely 1997 elején alakult meg. A nagyszabású munkálatokat Váradi Tamás vezeti. A korpusznyelvészeti osztály célja létrehozni egy reprezentatív korpuszt, amely legalább 400 millió szót tartalmazna, s amivel az MNSZ felzárkózna a jelenlegi nyugat-európai szintre. A kezdeti tervek alapján az MNSZ 100 millió szót tartalmazott volna, ám a későbbiek folyamán ez a mennyiség szerencsére jóval felülmúl-hatónak bizonyult (vö. Váradi 2000, 266). Az MNSZ jelenleg mintegy 152 millió szót tartalmaz, amelynek Magyarországon kívüli anyaga csupán elenyésző mennyiségű (mintegy 1,5 millió szó, így a jelenlegi korpusz „nemzeti” megnevezése nem teljesen adekvát). Ennek forrása a szlovákiai Új Szó és a Romániai Magyar Szó internetes anyaga volt. Mivel a szövegtár a jelenlegi élő nyelv tára kíván lenni, ezért az alkotók igyekeztek az 1980-as évek végétől, 1990-es évek elejétől megjelent anyagokat összegyűjteni. Ez természetesen nem volt minden kategóriában lehetséges (az MNSZ felépítését lásd az első táblázatban), ezért a korpusz egyes szerkezeti egységei, alkorpuszai, a szépirodalom és kisebb mennyiségben a tudományos próza tartalmaz régebbi keletkezésű anyagokat is.

A korpusz tervezésekor a nyelvészek számára nagy kérdést jelentett, hogy a készülő szövegtárban a beszélt és írott szövegek aránya milyen legyen. Mivel a hangzó anyag lejegyzése nagyon hosszadalmas és költséges feladat, ezért a tervezők úgy döntöttek, hogy a beszélt nyelvi szövegek felvételétől eltekintenek (Váradi 2002b, 385), illetve ezt a kategóriát a már nagy részében lejegyzett Budapesti Szo-ciolingvisztikai Interjú (BUSZI) fogja képviselni. Budapest lakosságával életkor, nem, iskolázottság és foglalkozás szerinti (lásd Kontra 1990, 7) reprezentatív mintavétellel készült BUSZI 250 adatközlőjének mintegy 600 órányi beszélt nyelvi anyaga alkotja jelenleg az MNSZ beszélt nyelvi részét (Váradi 2002b, 385).

Az MNSZ „átvette a 40 millió szövegszavas Longman Beszélt- és írottnyelvi Korpusz (LSWE) szerkezetét, egy változással: még egy regiszter beemelésével” (Reményi megjelenés alatt). Ötödik kategóriaként a Biber által is kiemelt „hivatali nyelvet” is bevették a korpusz struktúrájába. Az MNSZ interneten található anyagában a kívánt szót az egyes kategóriákban külön, illetve az öt kategóriában egyszerre is kereshetjük.

Az MNSZ jelenlegi összetétele:

Személyes közlés Szépirodalom Sajtó Tudományos próza Hivatali nyelv
Források Online interaktív internetes fórumok Digitális Irodalmi Akadémia + meglévő állomány A korábban begyűjtött állomány Magyar Elektronikus Könyvtár + internetes szakfolyóiratok Minisztériumok, önkormányzatok stb. internetes portáljai
Interaktivitás igen csak szépirodalmi párbeszédekben nem nem nem
Közös szituáció van nincs nincs nincs nincs
Fő kommunikációs cél/tartalom személyes szórakozás, műélvezet tájékoztatás, értékelés tájékoztatás, érvelés, magyarázat utasítás, magyarázat, tájékoztatás
Közönség egyéni széles körű széles körű szakközönség szakközönség
Közönség az interneten bárki bárki bárki bárki bárki
Nyelvváltozat helyi többnyire sztenderd helyi vagy sztenderd sztenderd sztenderd

Forrás: Reményi, megjelenés alatt Az MNSZ gyűjtési módszer sajátossága, hogy a tárolt anyag nagy része az internetről származik. Ez a későbbi számítógépes feldolgozásban nagy segítséget és egyben problémát is jelent, mivel az így begyűjtött anyag már HTML9-formában kódolva van.

Példa HTML-formátumú szövegre:

V

Miért jelent segítséget, ugyanakkor problémát az interneten hozzáférhető anyagok felhasználása? Mivel az internetről letölthető anyagok gyűjtése jelenleg mindenkép-

Amit a modern nemzeti korpuszokról tudni kell 79

pen az anyaggyűjtés legegyszerűbb és legköltségkímélőbb módszere, nagy mennyiségű anyagok gyűjtésekor mindenképpen ez kívánkozik a legkedvezőbb lehetőségnek. Ugyanakkor az interneten található anyagok feldolgozása olyan problémákat gördít a nyelvészek elé, amelyek más források felhasználásakor valószínűleg nem jelentkeznének:

– Az MNSZ számára csak a szövegobjektumok fontosak. A világhálón természetesen nemcsak szövegek, hanem képek, különböző adatlisták stb. is szerepelnek, amelyekre a korpusz elkészítéséhez nincs szükség, tehát a letöltött anyagból ezeket el kell távolítani. Ebben a HTML kódnyelv van a segítségünkre, mivel itt a különböző szövegstruktúrák egyéni kóddal vannak ellátva. A HTML-formátumban előforduló szövegek mellett más szövegfájlok (.txt, .doc, .pdf) és képként (.jpg) elmentett szövegek is találhatók az interneten, amelyek számunkra szintén fölöslegesek.

–  A .hu tartományú, magyarországi szervereken nem minden szöveg magyar nyelvű, valamint a magyar nyelvű oldalak szövegeiben a nyelvek keveredhetnek is.

– Ugyanaz a szöveg több helyen is (esetleg más formátumban) előfordulhat.

– Az egyes honlapok a gyűjtés alatt megszűnhetnek, illetve az újságok honlapjain ugyanaz a lapszám több napon keresztül is megjelenhet, mert csak az újság fejlécét frissítik, tartalmát változatlan formában közlik.

– A szövegek szerzőinek egy részét nem lehet megállapítani.

A szöveg automatikus letöltése még nem jelenti a letöltött anyag korpuszba való azonnali bekerülését. Az előbb felsorolt okok miatt az ilyen úton szerzett szövegeket egy program segítségével ellenőrizni kell, s ehhez már nem kevés emberi erőforrásra is szükség van. A HTML-formátumban begyűjtött anyagok feldolgozása a végső formáig a következőképpen alakul:

1. HTML -> SGML

10

íi

nyers HTML

konverzió

nyers SGML

validálás

validált SGML

Ebben a folyamatban az internetről letöltött HTML-formátumú szövegekből el kell távolítani mindent, ami nem szöveg. Ebben segítenek a HTML-kódok, mivel azok ismeretében csak a felesleges HTML-kódokat kell a kiválasztott anyagból eltávolítani. Az így kapott HTML-formájú szöveget át kell alakítani SGML-formába, majd a nyers SGML szöveget ellenőrizni kell, hogy a szöveg szerkezete (szintaxisa) megfelel-e az előre megalkotott, definiált szerkezetnek (DTD). A validálás folyamán a már meghatározott szövegstruktúrát egyeztetik a kész SGML-formátumú szöveggel, s a még felmerülő hibákat itt kijavíthatják.

2. SGML —> annotált korpusz

SGML

szegmentálás

egyértelműsítés

annotált részkorpusz

80 Pintér Tibor

Ebben a fázisban az ellenőrzött (validált) SGML-formátumú szövegeket mondatokra, szavakra kell bontani, majd egy elemzőprogram12 segítségével a morfológiai elemzést a szövegen végre kell hajtani (szegmentálás). Mivel az elemzőprogram az egyes szóalakoknak (szótőnek, lemmának, amelyet az ún. lemmatizáció során kapunk) gyakran többféle felbontását is felkínálja (pl. szemetekkel=szemét+PL+\NS, illetve szemetekkel=szem+PERS-PL-2+\NS), az egyértelműsítés folyamán a program kiválasztja a szövegkörnyezetnek megfelelő alakot (az egyértelműsítés folyamatára lásd Prószéky 2001, 992). Mindezen folyamatok után megkapjuk a megfelelő morfológiai kódokkal ellátott részkorpuszt. Az egész folyamat talán legnehezebb része a morfológiai elemzés, hiszen a bonyolult morfológiai rendszerrel rendelkező magyar nyelv számára egy olyan kódrendszert kell megalkotni, amelynek tartalmaznia kell az összes magyar szó morfológiai információját.

3. Annotált korpusz -> MNSZ

annotált részkorpusz

MNSZ

->- egyesítés TEI header
lekérdező szoftver

belső ref. mutatók

vegso validálás

A munkálat utolsó fázisában a kódokkal ellátott korpuszt véglegesítik, a már meglévő kódolást utoljára ellenőrzik. A kódolás folyamán a szövegek saját „fejlécet” kapnak, melyből a kódolás segítségével leolvasható a szöveg típusa, szerzője, keletkezésének időpontja, megjelenési helye stb. A szöveg minden szavát szintén saját kódokkal látják el, melyből kiolvashatók az adott szó morfológiai kategóriái.

Táblázat: Minta a Magyar Nemzeti Szövegtárból

HVG 2001/16 . számctag=”DATUM”>2001._április_21. Egészségügyi szigorítások Sok zsebb% ol vérzik Alaposan felkavarta a kedélyeket

Amit a modern nemzeti korpuszokról tudni kell 81

VI

A Magyarország határain kívül megjelent írásokat magyarországi nyelvészek lassan és nehezen tudnák összegyűjteni, illetve ez a feladat számukra nem kívánt munkatöbbletet jelentene, ezért az látszott célszerűnek, ha a korpuszba kerülő anyagokat a Magyarország határain kívül élő nyelvészek gyűjtik össze. Mivel az MTA tervezetében szerepelt egy-egy kutatóállomás létrehozása Szlovákiában, Ukrajnában, Romániában, Szerbiában és Horvátországban, ezért a Magyarország határain kívül megjelent szövegek összegyűjtése könnyebben megvalósítható. Az említett kutatóállomások faladatai közé bekerült az MNSZ anyagának bővítésében való segítség, ami egyrészt anyagok gyűjtésében, másrészt pedig az összegyűjtött szövegek előzetes feldolgozásában merül ki. A létrehozandó korpusz- noha az internetes korpuszban külön is kereshető, önálló nevét is megtartó alkorpusz lesz – azonban csak akkor kivitelezhető, ha mennyiségileg, szerkezetileg és formailag valamennyire igazodik az MNSZ-hez. A határon túli korpusz teljes mérete a tervek szerint legalább 15 millió szövegszó lenne, és struktúrájának valamelyest tükröznie kellene a magyar közösségek eltérő nagyságát is (a feltételes módot a határon túli MNSZ korpusz kezdeti jellege indokolja). Ennek mennyiségi vonzata a következőképpen alakul: Románia: 6 millió szövegszó, Szlovákia: 4 millió szövegszó, Ukrajna: 3 millió szövegszó, Szerbia és Horvátország: 2 millió szövegszó. Az MTA Nyelvtudományi Intézetének Korpusznyelvészeti Osztályán meghatározott szövegmennyiség természetesen csak alsó határt jelent, ennél több szövegszó összegyűjtése természetesen lehetséges.

Mivel a kutatóállomások által megszerkesztett korpusz is az MNSZ szerves része lesz, ezért annak nemcsak szerkezetében (személyes közlés, szépirodalom, sajtó, tudományos próza, hivatali nyelv), de elkészítésének módjában (kódolásában) is követnie kell az MNSZ-t, tehát a kódolás a határon túli korpuszokban is egységes. A fő struktúrán belüli belső tagolás, valamint az egyes szavak „státusa” (pl. szlovakizmus) kutatóállomásonként változhat. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy az egyes szerkezeti egységekben azzal a megkötéssel létrehozhatók kisebb alegységek (például a sajtón belül elkülöníthetőek az egyes regionális sajtók korpuszai), hogy a legkisebb alegység mennyiségének az egész korpusz legkevesebb 10 százalékát kell kitennie. Az egyes szavak megjelölése, „státusa” is különbözhet, hiszen pl. szlovakizmusok valószínűleg csak a szlovákiai magyar nyelvváltozatban szerepelnek, s ezeket, ha kódoljuk, külön jellel kell megjelölni. Az írott korpuszoknak kutatóállomásonként legalább 50 órányi átírt beszélt nyelvi szöveget is kell tartalmaznia. A beszélt nyelvi szövegek gyűjtéséhez és lejegyzéséhez szükséges digitális diktafont, illetve a számítógépes adatként tárolt élőnyelvi szövegek lejegyzését segítő berendezést az MTA biztosította minden kutatóállomás részére.

Az MNSZ-ben szereplő Magyarországon kívüli korpuszok elvileg tartalmazhatnak szlovák, román stb. nyelvű szavakat és szövegeket is, amennyiben ez is a határon túli magyar nyelvváltozat része, esetleg a begyűjtött sajtótermékekben a két nyelv keverve szerepel. Ilyen problémával az MNSZ készítői nem találkoztak, ezért ez a kérdés még nem megoldott, ez majd a gyakorlat folyamán kristályosodik ki (természetesen ebbe a magyarországi oldalnak is lehet még beleszólása). A másik megoldatlan kérdés a párhuzamos korpuszok kérdése: ez szintén a sajtó kapcsán merülhet fel,13 ott, ahol egy újságban ugyanaz a szöveg két nyelven is előfordul. Az ilyen korpuszoknál az összevethetőség kedvéért még a bekezdéseknek is egyezniük kellene, mivel a párhuzamos korpuszok felhasználhatóságának csak így van értelme. Ha ilyen jellegű korpusz ki is alakulna, mindenképpen külön kategóriaként kellene kezelni.

A feldolgozás nem magyarországi nyelvészekre háruló része az internetről letöltött HTML-kódokkal ellátott szövegek (nyers HTML) validált SGML-kódú szöveggé történő átalakítása. Ha a szöveg forrása nem az internet, akkor a leírt szöveget a megfelelő kódokkal nekünk kell ellátnunk. A munkához szükséges felkészítést és szoftvereket az MTA Nyelvtudományi Intézetének Korpusznyelvészeti Osztálya a kutatóállomások részére bocsátotta.

VII

Az 1990-es évek végén megtervezett, a Kárpát-medencei magyarság nyelvét felölelő magyar nagykorpusz megvalósulása egyre reálisabbá válik. Az egyes kutatóállomásoknak a korpusz végső formáját 2005 végére kell elkészíteni, s további feldolgozásra az MTA Nyelvtudományi Intézetének leadni. A munkálatok már elkezdődtek, s remélem a Gramma Nyelvi Iroda beváltja a hozzá fűzött reményeket. Emellett abban is bízom, hogy az idővel a szlovákiai magyar nyelvésztársadalomban a korpuszlingvisztika is megerősödik, s elismertségben, fontosságban felzárkózik a szocio-lingvisztika mellé.

 

Irodalom

Biber, Douglas 1993. Representativeness in corpus design. Literary and Linguistic Computing, 8,243-257.

Cermák, Frantisek 1995. Jazykovy korpus: Prostredek a zdroj poznání. Slovo a slovesnost, 56,119-140.

Cermák, F.-Králik, J.-Kucera, K. 1997. Recepce soucasné cestiny a reprezentativnost kor-pusu. Slovo a slovesnost, 2, 117-124.

Füredi Mihály-Kelemen József 1989. A mai magyar nyelv szépprózai gyakorisági szótára 1965-1977. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Gyökösy Alajos (főszerk.) 1989. Latin-magyar szótár. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Klímová, Jana 1994. Francouzsky textovy korpus a system elektronickych slovníkú. Slovo a slovesnost, 55, 295-300.

Kontra Miklós 1990. A budapesti köznyelvi vizsgálatokról. In: Balogh Lajos-Kontra Miklós (szerk.): Élőnyelvi tanulmányok. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete, 3-9. /Linguistica, Series A, Studia et dissertationes 3./

Pajzs Júlia 1997. Milyen szótár készíthető a nagyszótári korpuszból? In: Szavak – nevek -szótárak. írások Kiss Lajos 75. születésnapjára. Budapest, A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete.

Prószéky Gábor 2001. A nyelvtechnológia és a modern nyelvészet viszonyáról. In: Szavak -nevek – szótárak. Lm.

Reményi Andrea Ágnes (megjelenés alatt). Tervezési megfontolások a Magyar Nemzeti Szövegtár számára.

Sulc, Michal 1999. Korpusová lingvistika. První vstup. Univerzita Karlova v Praze. Praha, Nakladatelství Karolinum.

Sulc, Michal 2001. Tematická reprezentativnost korpusú. Slovo a slovesnost, 62, 53. skk.

Stícha, Frantisek 1994. Cas korpusové lingvistiky. Slovo a slovesnost, 55, 141-145.

Váradi Tamás 2000. Szótár, korpusz – magyar nemzeti szövegtár. In: Gecső Tamás (szerk.): Lexikális jelentés, aktuális jelentés. Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához IV. Budapest, Tinta Kiadó, 2000.

Váradi Tamás 2001. A nyelvhasználat empirikus vizsgálatáról. In: Andor József-Szűcs Tibor-Terts István (szerk.): Színes eszmék nem alszanak… Szépe György 70. születésnapjára. Pécs, Lingua Franca Csoport.

Váradi Tamás 2002a. Kontrasztív szemantikai kutatások párhuzamos korpusz segítségével. In: Gecső Tamás (szerk.): Kontrasztív szemantikai kutatások. Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához XI. Budapest, Tinta Kiadó, 2002.

Váradi Tamás 2002b. The Hungarian National Corpus. LREC 2002. Third International Conference on Language Resources and Evaluation. Las Palmas de Gran Canaria, Spain.

Váradi Tamás 2003. (Előadás.) Kárpát-medencei szövegtár.

Váradi Tamás (Kézirat.) A Magyar Nemzeti Szövegtár munkálatairól. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete.

www.ilc.pi.cnr.it/EAGLES96/corpustyp/nodel.html

www.ilc.pi.cnr.it/EAGLES96/corpustyp/nodell.html

 

Rövid URL
ID1009
Módosítás dátuma2016. június 8.

Lanstyák István: Fordítás és kontaktológia

1. A nyelvközi fordítás mint a kétnyelvű beszédtevékenység sajátos válfaja A nyelvközi fordítás a kétnyelvű beszédtevékenységnek egy egészen sajátos -mondhatni atipikus – válfaja, amely radikálisan...
Bővebben

Részletek

1. A nyelvközi fordítás mint a kétnyelvű beszédtevékenység sajátos válfaja

A nyelvközi fordítás a kétnyelvű beszédtevékenységnek egy egészen sajátos -mondhatni atipikus – válfaja, amely radikálisan eltér a szokásos kétnyelvű beszédtevékenységtől. A szokásos kétnyelvű beszédtevékenység egyik fő jellemzője, hogy a közlésaktus résztvevői két különböző nyelvet használnak úgy, hogy mindkettőnek birtokában vannak, vagyis a kommunikáló felek többé-kevésbé kétnyelvűek. Nos, a nyelvközi fordításnak épp az adja meg az értelmét, hogy a közlésaktus résztvevőinek nincs közös nyelvük (vagy pedig úgy viselkednek, mintha nem lenne1); ezért van szükség egy olyan személy közbeiktatására – ez a fordító -, aki mindkét nyelvet ismeri, s aki a két nyelv valamelyikén megfogalmazott üzeneteket a másik nyelven újrafogalmazza (Lanstyák, megjelenés alatt). S ebből adódik a nyelvközi fordítás másik fontos jellegzetessége: a nyelvközi fordítás egy meglévő mintára épülő ún. függő beszédtevékenység, melynek során egy olyan beszéd- vagy írásmű jön létre, amely tartalmában és szerkezeti fölépítésében nagyfokú hasonlóságot mutat egy másik, eltérő nyelvű beszéd- vagy írásművel (a fordításra mint másodlagos, függő szövegalkotásra lásd Popovic 1975, 217-238, 1980; Popovic [szerk.] 1983, 125 és passim; Lanstyák 2003a, 2003c, megjelenés alatt; vö. még Komisszarov 1980/1986, 51; Klaudy 2002, 107; 2003, 11). Mivel mindkét beszéd- vagy írás-mű része a közlésaktusnak, az üzenet mintegy megduplázódik (Komisszarov 1980/1986, 45). Ezzel szemben a szokásos kétnyelvű beszédtevékenység szabad (független) beszédtevékenység, amely nem épül más nyelvű mintára, s ezért a szokásos kétnyelvű kommunikációs folyamatban nem is jön létre az üzenet „megduplázása”.2 A résztvevők ugyan két nyelvet használnak, de az ezeken elmondottak közt nincs, ill. csak alkalomszerűen van tartalmi hasonlóság (konkrét példákra lásd Lanstyák 2003a).

* Az írásom alapjául szolgáló kutatások a Mercuhus Társadalomtudományi Kutatócsoport és a Gramma Nyelvi Iroda munkatervének keretében folytak, ill. folynak az Arany János Közalapítvány, az Illyés Közalapítvány és a Domus Hungarica Scientiarium et Artium támogatásával.

A „kétnyelvű beszédtevékenység” fogalmát nem szabad azonosítanunk a „két-nyelvűek beszédtevékenységé”-vel. A kétnyelvű emberek ugyanis rendszerint képesek egy nyelven is kommunikálni, sőt vannak kétnyelvű beszélőközösségek, amelyekben éppen a kétnyelvű beszédtevékenység megy ritkaságszámba. Ha a kétnyelvű ember csak az egyik nyelvét használja, s ugyanakkor beszélgetőtársai is ugyanazt a nyelvet használják, ezenkívül pedig a környezetéből sem kap más nyelvű ingereket (azaz nem szól a háttérben más nyelven a rádió, nincs körülvéve más nyelvű feliratokkal stb.), nyelvlélektani szempontból azt mondjuk, hogy egynyelvű beszédmódban van (az egynyelvű beszédmód legszélső pólusa az, amikor a kétnyelvű beszélő egynyelvű környezetben tartózkodik és egynyelvű beszélőkkel társalog). Ha a kétnyelvű mindkét nyelvét használja ugyanazon közlésaktus során, illetve ha ő csak az egyik nyelvén beszél is, a közlésaktus más résztvevői a másik nyelvet – vagy azt is – használják, vagy esetleg a környezetéből kap más nyelvű ingereket, azt mondjuk, hogy kétnyelvű beszédmódban van. Egynyelvű beszédmódban a kétnyelvű ember egynyelvű beszédtevékenységet folytat (ha megszólalna a másik nyelvén, azonnal kétnyelvűvé válna a beszédmód); ezzel szemben kétnyelvű beszédmódban egyaránt folytathat egynyelvű vagy kétnyelvű beszédtevékenységet, hiszen attól függetlenül, hogy a beszélgetőtársai egy másik nyelvet – vagy azt is – használnak, ő következetesen ragaszkodhat az egyik nyelvéhez, és persze azt is megteheti, hogy ő is használja mindkét nyelvét. A beszédmód természetesen nemcsak „egynyelvű” vagy „kétnyelvű” lehet, hanem többé vagy kevésbé egynyelvű, ill. kétnyelvű is; a beszédmód tehát folyvány (kontinuum) jellegű jelenség. (A beszédmód kérdésére lásd Grosjean 1997, 227-230; 1998).

A kétnyelvű ember egynyelvű beszédtevékenysége nem egészen azonos az egynyelvű és a kétnyelvű beszédmódban. Amikor egynyelvű beszédmódban van, a másik nyelv hatása – az ún. kontaktushatás3 – kisebb mértékben jelentkezik, mint olyankor, amikor kétnyelvű beszédmódban van. Az ugyanis, hogy a kétnyelvű ember egynyelvű beszédtevékenységet folytat, nem zárja ki, hogy a másik nyelv is „szóhoz jusson”, csak azt zárja ki – a jelenség meghatározásából következően -, hogy hol az egyik, hol a másik nyelvén beszéljen. A másik nyelv hatása tehát az egynyelvű beszédtevékenységben is kimutatható; kisebb mértékben olyankor, amikor a kétnyelvű ember egynyelvű beszédmódban van, nagyobb mértékben olyankor, amikor kétnyelvű beszédmódban „működik”. (És itt most csak az adott pillanatban, alkalomszerűen létrejövő kontaktushatásról, azaz az interferenciáról beszélünk, nem pedig ennek hosszabb távú következményéről, arról, hogy a kétnyelvű beszélők által használt nyelvváltozatokba kontaktusjelenségek épülnek be, amelyek a kétnyelvű nyelvváltozatok szerves részévé, azaz kölcsönzéstermékekké válnak.)

Bár a fordítók beszédtevékenysége is – a szokásos kétnyelvű beszélőkéhez hasonlóan – lehet egynyelvű vagy kétnyelvű (ez utóbbi a kétirányú tolmácsolás folyamán), a fordítók munkájuk során értelemszerűen nem lehetnek egynyelvű beszédmódban, csakis kétnyelvűben. Ez pedig nagyban növeli a kontaktushatás lehetőségét. S ráadásul itt a kétnyelvű beszédmódnak egy egészen sajátos válfajáról van szó, hiszen a fordítók esetében a másik nyelv nemcsak úgy általában van jelen, hanem olyan más nyelvű beszédművet hallgatnak vagy más nyelvű írásművet olvasnak a fordítók, amely közvetlen modellként szolgál az ő beszédtevékenységükhöz; erről beszéltünk föntebb úgy, mint függő beszédtevékenységről. Ebből adódóan a fordító nyelvhasználatára nemcsak úgy általában van hatással a kétnyelvűség, ill. a másik nyelv, hanem az adott forrásnyelvi beszéd- vagy írásmű nyelvi megoldásai nagyon is konkrétan befolyásolják.4 Ugyanakkor a fordító nyelvhasználata sokkal tudatosabb, mint a „mezei” kétnyelvű beszélőé, ezért rendszerint tudatosan ellenáll a másik nyelv hatásának. S bár a másik nyelv hatását teljesen nem tudja kiküszöbölni, elképzelhető, hogy a létrejövő beszéd- vagy írásműben kisebb mértékű (egyszersmind más jellegű) a kontaktushatás, mint egy átlagos kétnyelvű ember független beszédtevékenysége során létrejövő beszéd- vagy írásműben. Hatványozottan így van ez a szakképzett fordítók esetében, akiket elméleti ismereteik is „védik” a másik nyelv hatásától. (A szakképzett és/vagy gyakorlott, ill. a szakképzetlen és/vagy gyakorlatlan fordítók által alkalmazott fordítói stratégiák lehetséges különbségére lásd Lanstyák 2003b.)

Ám a lényeges eltérések ellenére a fordítás és a kétnyelvű beszélők beszédtevékenysége hasonlít is egymásra. Mindenekelőtt abban, hogy mindkét tevékenységet kétnyelvű emberek végzik, s tudjuk, hogy a kétnyelvű emberek mindkét nyelvüket szükségszerűen másképp beszélik, mint az érintett nyelvek egynyelvű beszélői, a kétnyelvűek ugyanis nem tudják a két nyelvüket teljesen távol tartani egymástól. A két nyelv minden kétnyelvű ember beszédtevékenysége során hat egymásra; különösen feltűnő a kétnyelvű ember domináns nyelvének hatása a nemdomináns nyelvére. Amint említettük, ez a kontaktushatás nagyobb olyankor, amikor a kétnyelvű beszélő kétnyelvű beszédmódban van, és kisebb olyankor, amikor egynyelvű beszédmódban van, de ez utóbbi esetben sem lehet teljesen kiküszöbölni.

További hasonlóság a fordítás és a kétnyelvű emberek független beszédtevékenysége között, hogy mindkettő sajátos nyelvváltozatok kialakulásához vezet. Eredetüket tekintve különbség van köztük a tekintetben, hogy a fordítás során létrejövő kétnyelvű nyelvváltozatok függő nyelvváltozatok, míg a kétnyelvű emberek független beszédtevékenysége során létrejövök független nyelvváltozatok. Társasnyelvészeti szempontból fontos különbség még, hogy a fordítás során létrejövő kétnyelvű nyelvváltozatok regiszterek, a kétnyelvű beszélők független beszédtevékenysége során létrejövök viszont dialektusok.5 A fordítás révén keletkezett függő kétnyelvű nyelvváltozatokat „fordítási nyelvváltozatokénak (pongyolán s kissé megbé-lyegzően „fordításnyelv”-nek is) nevezzük; társasnyelvészeti szempontból ezek nem alacsonyabb rendűek a nyelv többi, független beszédtevékenység során használt változatainál, csupán mások (Heltai 2002, 130). A fordítási nyelvváltozatok használatát „fordításnyelvi norma” szabályozza, „amelynek létét intuitíve érezzük, de eddig még tudományosan bizonyítani nem sikerült” (Klaudy 1999/2002a, 124-125; lásd még Klaudy 1994, 57).

A fordításelmélet és a kontaktológia fontos feladata volna egy nyelv függő és független kétnyelvű nyelvváltozatainak tüzetes összehasonlítása. Előzetes kutatási hipotézisként föltehető, hogy a független kétnyelvű nyelvváltozatok (dialektusok) legfőképpen abban különböznek a fordításoktól és a más típusú függő kétnyelvű nyelvváltozatoktól (regiszterektől), hogy ezekre más-más típusú kontaktusjelenségek előfordulása jellemző. (A „kontaktusjelenségek” fogalmát itt tágan kell értelmezni, de erről alább lesz majd szó a 3.1. fejezetben.) Dolgozatom harmadik részében a függő és a független kétnyelvű nyelvváltozatoknak elsősorban a hasonlóságaira szeretném fölhívni a figyelmet abból a célból, hogy elősegítsem ezeknek egységes keretben való szemléletét és vizsgálatát, amely csak a fordításelmélet és a kontaktológia szoros együttműködése révén valósulhat meg, méghozzá a társasnyelvészet „védnöksége” alatt, amely a maga korszerű nyelvszemléletével, elméleti megalapozottságával és módszertani elmélyültségével ideális keretéül szolgálhat a közös vagy legalább összehangolt fordításelméleti-kon-taktológiai kutatásoknak.

2. Beszédérintkezés és nyelvérintkezés

Amint a kétnyelvű nyelvváltozatokról írottakból kiderült, a kétnyelvű beszédtevékenységnek – a függőnek és a függetlennek egyaránt – kihatásai lehetnek a kétnyelvű beszélők által használt nyelvváltozatokra, azaz a kétnyelvűek egy- vagy kétnyelvű diskurzusaiban jelentkező kontaktushatás nyelvi, nyelvrendszerbeli következményekkel járhat. Ezért érdemes egymástól megkülönböztetni a beszédérintkezést és a nyelvérintkezést. „Beszédérintkezés”-ről mikroszinten, azaz a konkrét közlésaktusok szintjén beszélünk, „nyelvérintkezés”-ről pedig makroszinten, a nyelvi rendszer szintjén.6 Beszédérintkezés révén a közlésaktusokban különféle interferenciajelenségek bukkannak föl; nyelvérintkezés révén a nyelvben különféle kölcsönzéstermékek jelennek meg (vö. Trudgill 1992/1997, 56).

A nyelvérintkezés egyik sajátos formája a fordítás segítségével történő érintkezés, azaz a „fordítási érintkezés” (a fogalomra lásd Rabin 1958, 134). Amiképpen a nyelvérintkezés általában, a fordítási érintkezés is a nyelvi változásokat befolyásoló egyik fontos tényező. Természetesen ilyenkor nem egyetlen vagy néhány fordítási aktusra gondolunk – ez még a beszédérintkezés szférájába tartozna -, hanem egy olyan társadalmi, történeti, kulturális helyzetre, amelyben rendszerszerűén és nagy méretekben történik fordítás egy bizonyos forrásnyelvből az adott társadalom nyelvére. Részben fordítási érintkezés révén gazdagodott például a középkori magyar nyelv latin jövevényszavakkal és nyelvtani latinizmusokkal is,7 azon túl, hogy a latin nyelvet egyes társadalmi rétegek széleskörűen használták többféle funkcióban, ami szintén szerepet játszott a nyelvi változásokban. Később hasonló folyamat játszódott le a német nyelv viszonylatában, ott azonban a nyelvérintkezés még kevésbé korlátozódott fordítási érintkezésre, hiszen az ország lakosságának nem elhanyagolható része német anyanyelvű volt (lásd Mollay 1989).

A fordítások nemcsak a fordítók tudtán kívül, akaratuk ellenére befolyásolták a magyar nyelv szókészletének, nyelvtanának és stílusának alakulását általában vagy egyes regiszterekhez köthetően (pl. szépirodalom, hitéleti nyelv, szaknyelvek), hanem íróink, nyelvújítóink tudatos erőfeszítése nyomán is. Tudjuk például, hogy Kazinczy Ferenc a magyar nyelv és irodalmi stílus fejlesztésének egyik lehetőségét az idegen nyelvi példák követésében látta, ennek pedig legfontosabb eszközeként épp a fordításokat jelölte meg (Benkő 1982, 26-32). „Kazinczy főként ifjúkori fordításai révén különféle idegen nyelvi elemeket akart valamilyen módon a magyar irodalmi nyelvi gyakorlatba átemelni. Ez a mód a szóelemek esetében saját műveiben is eléggé jelentékeny fordulaton ment keresztül: míg korábbi írásaiban a német szót szőröstől bőröstől átvéve, úgynevezett idegen szóként alkalmazta, később egyre inkább magyarra átfordítva, mintegy tükörkifejezésként hozta be” (i. m. 29).8 A széphalmi mesternek ez a törekvése követőkre talált, s látványos eredményekkel járt: „a magyar nyelv kifejezéskészletének az a nagymértékű feldúsulása, amely a felvilágosodás korában jórészt német tükörfordítások alapján indult meg, s nyelvünket […] egészében föltétlenül színesítette, gazdagította, nem kis mértékben éppen a széphalmi mester ez irányú kezdeményeiben leli gyökereit” (i. m. 31).

Tudjuk, hogy a nyelvérintkezés során a kétnyelvű beszélőközösségek átvevő nyelvi rendszerébe beépült szavak, szószerkezetek, nyelvtani szerkezetek nemegyszer sajátos alrendszereket alkotnak az átvevő nyelvi szókészleten, ill. nyelvtani rendszeren belül, melyek abban különböznek az adott nyelv eredeti elemeitől, hogy pontos megfelelőjük van a beszélők másik nyelvében, s így a közösség első nyelvét közelítik a másodikhoz, megkönnyítve a két nyelv elsajátítását és az egyikről a másikra való fordítást. Ugyanez Rabin (1958, 143) szerint fordítási érintkezés esetében is bekövetkezhet az átvevő nyelv egynyelvű változataiban, ha az érintkezés kellően hosszú és intenzív. A szerző a fonémakölcsönzés révén bizonyos nyelvekben létrejött másodlagos fonológiai rendszer analógiájára fordítási szókincsről (translation stock) beszél (i. m. 144) mint az átvevő nyelv szókészletének egyik sajátos részrendszeréről, melynek elemei pontos forrásnyelvi megfelelőkkel rendelkeznek, s nagyban megkönnyítik az érintett nyelvből történő fordítást: „A fordítási érintkezés egy idő után egy olyan sajátos jelentéskörű célnyelvi szóanyagot eredményez, melynek elemei a tökéletes egybevágóság viszonyában vannak forrásnyelvi megfelelőikkel, s így nagyban megkönnyítik a fordító dolgát. Hasonlóképpen a nyelvtani rendszerben is kialakul a szerkezeti megoldásoknak egy olyan készlete, amelyek köny-nyen megfeleltethetőek a forrásnyelvben használatos szerkezetekkel, még ha amúgy a célnyelvben nem általános használatúak is” (i. h.).9 A nagyarányú fordítási tevékenység hatására bekövetkező ilyen nyelvi változások számottevően növelhetik az érintett idegen nyelvvel való nyelvi egybevágóságot, kompatibilitást. A magyar nyelv esetében ez következett be a középkorban a latin, a 18-19. században pedig a német mint a magyar nyelvű írásbeliség szempontjából legfontosabb kontaktusnyelvek viszonylatában. Ezért föltételezhetjük, hogy a középkori magyar nyelvben volt egy latin mintájú fordítási eszközkészlet10, melynek egyes elemei máig élnek, s azt sem lehet kizárni, hogy erre irányuló kutatásokkal a felvilágosodás korától kezdődően ki lehetne mutatni nyelvünkben egy újabb indoeurópai11 mintájú fordítási eszközkészletet, melynek számos eleme azóta regiszterfüggetlenné vált nyelvünkben.12

Ha több szomszédos nyelv kerül fordítási érintkezésbe ugyanazzal a nyelvvel, az ehhez hasonló folyamatok areális hasonlóságok kialakulásához vezethetnek. Ilyen esetben a fordítás nemcsak a „közös” forrásnyelvből könnyű, hanem a szomszédos nyelvek közt is. Ennek egyik kiemelkedő példájaként Rabin (1958, 145) éppen a nyugat- és közép-európai nyelveket említi, melyek a latinból történő fordítások révén váltak fejlett nyelvekké, s melyek ezért kölcsönösen könnyen fordíthatóak egymásra, különösen a szaknyelvek és az elvontabb szókincs tekintetében.

A nyelvérintkezésen belül érdemes különbséget tenni a kétnyelvű nyelvérintkezés és a nyelvközi nyelvérintkezés között. „Kétnyelvű nyelvérintkezés”-ről a közösségi kétnyelvűség körülményei közt, azaz kétnyelvű beszélőközösségek vagy nyelvközösségek13 viszonylatában beszélhetünk, „nyelvközi érintkezésiről az egyéni kétnyelvűség körülményei közt, azaz egynyelvű beszélő- és nyelvközösségek viszonylatában, amikor a lakosságnak csak egy szűk rétege kétnyelvű, s annak másodnyelve nem honos az adott országban. így tekintve hazánkban a magyar és a latin nyelv egykori szoros érintkezése alapvetően nyelvközi érintkezésnek minősíthető (a latin nyelv széleskörű elterjedtsége ellenére is, hiszen nem volt a lakosságnak olyan rétege, melynek a latin anyanyelve lett volna), a magyar-német nyelvérintkezés országos szinten ugyan alapvetően nyelvközi érintkezés volt, ám regionális és helyi szinten ennek kétnyelvű formája is létezett. A jelenlegi magyar-angol nyelvérintkezés egyértelműen nyelvközi érintkezés, sőt ezen belül is a közelmúltig nagymértékben fordítási érintkezés volt.

3. A fordítási univerzálék mint a nyelvérintkezési univerzálék sajátos válfaja

A fordítástudomány és a kétnyelvűség-kutatás, illetve kontaktológia együttműködésének szükségességére a legjobban talán az a tény utal, hogy a fordítási univerzálék jelentős részének egyértelmű pandanja van a tágabb értelemben vett kontaktusjelenségek közt. A fordítási univerzálék olyan nyelvi jelenségek, amelyek tipikus előfordulási helye a fordított szöveg, a fordításban érintett konkrét nyelvektől függetlenül (Pápai 2001, 26). Hasonlóképpen határozhatjuk meg a nyelvérintkezési univerzálékat is: ezek olyan nyelvi jelenségek, amelyek jellemző módon a kétnyelvű beszélők diskurzusaiban, ill. a kétnyelvű közösségek által beszélt kétnyelvű nyelvváltozatokban fordulnak elő, a konkrét nyelvpártól függetlenül. Győri-Nagy Sándor (1988, 7) meghatározása szerint a nyelvérintkezési univerzálék olyan jelenségek, amelyek „általában jellemeznek bármely bilingvis nyelvprodukciót, és sem az egyik, sem a másik nyelvből külön nem eredeztethetek”.

Mivel a kétnyelvűség, illetve a szokásos kétnyelvű beszédtevékenység tágabb hatókörű jelenség, mint a fordítás, amely a kétnyelvű beszédtevékenységnek egy specifikus változata, világos, hogy a fordítási univerzálékat mint kétnyelvűségi jelenségeket kellene vizsgálni, s ezen belül utalni sajátos, csak a nyelvközi fordításokra jellemző vonásaikra. Ilyen jelenségek lehetnek a következők: 1. a kontaktusjelenségek megjelenése; 2. összetartás vagy konvergencia (fordítási megfelelője az ún. nivellálódás); 3. nyelvi bizonytalanság, 4. egyszerűsödés (fordítási megfelelője az ún. implicitáció); 5. széttagolás (fordítási megfelelője az ún. explicitáció); 6. purizmus (fordítási megfelelője az ún. „normahűség”, konzervativizmus).14 Ezek nem egymást kizáró sajátosságok: az egyszerűsödés, a széttagolás, a purista tendencia, a konzervativizmus – legalábbis a kétnyelvű beszédtevékenységben – részben a nyelvi bizonytalanság megnyilvánulásainak tekinthetők, s tágabb értelemben a felsoroltak mind kontaktusjelenségek, ún. helyzeti kontaktusjelenségek, mivel kétnyelvűségi helyzetben érvényesülnek (lásd Lanstyák 2002b, 89-91).

Természetesen a fordításnak lehetnek további egyetemes sajátosságai is, amelyek nem jellemzőek minden kétnyelvű nyelvváltozatra, hiszen a fordítás jellegadó sajátossága – az ti., hogy függő beszéd -járhat ilyen nyelvi következményekkel. Pápai Vilma (2002, 97) ezt így fogalmazta meg: „A fordított és az eredeti szövegek között (a nyilvánvaló nyelvi különbségeken túl is) törvényszerűen lennie kell valamilyen eltérésnek. Minden szöveg jellemzőit ugyanis befolyásolja, hogy milyen körülmények közt, milyen céllal jött létre, milyen befogadó környezet számára készült. Míg az író elsődleges célja, hogy új, élő szöveget teremtsen […], addig a fordító mindig kész, valaki által már megfogalmazott gondolatokat közvetít egy másik nyelven. A fordítónak ebben a helyzetben mind gondolati, mind egyfajta formai, kifejezésben korlátozással meg kell küzdenie. Ebben a lényeges pontban különbözik a szövegalkotás két módja, s ennek a körülmények törvényszerűen nyomot kell hagynia a fordított szövegeken.”

A föntebb felsorolt nyelvérintkezési univerzálék közt olyan jelenségek is vannak, melyek föltehetőleg elsősorban a kisebbségi kétnyelvű beszélőközösségek nyelvhasználatára jellemzőek (nyelvi bizonytalanság, egyszerűsödés), de legföljebb egy olyan van közöttük, amelynél fölmerülhet a gyanú, hogy esetleg csupán bizonyos típusú (purista „terheltségű”) kétnyelvű közösségekben fordul elő (a purizmus), s ezért talán nem egyetemes. A többi jelenségről okkal föltételezhető, hogy univerzálék, bár ez a feltételezés éppúgy empirikus bizonyításra szorul, mint a fordításokban való egyetemes jelenlétük.

3.1. Kontaktusjelenségek

Amint említettük, a kétnyelvű emberek mindkét nyelvüket törvényszerűen másképp beszélik, mint az egynyelvűek. Mivel minden fordító ab ovo kétnyelvű, a fordítók is kivétel nélkül másképp beszélik mindkét nyelvüket, mint a hozzájuk hasonló társas jellemzőkkel és lelki adottságokkal rendelkező egynyelvű beszélők. Az eltérések abból adódnak, hogy a két nyelv jelenléte miatt a kétnyelvű beszélők mindkét nyelvében ún. nyelvi kontaktushatás érvényesül.

A nyelvi kontaktushatás az a hatás, amelyet a kétnyelvűségi, ill. kisebbségi helyzet vagy az átadó nyelv az átvevő nyelvi diskurzusokra, ill. az átvevő nyelv rendszerére gyakorol. A nyelvi kontaktushatás következményeképpen megjelenő nyelvi sajátosságokat kontaktusjelenségeknek nevezzük (lásd Lanstyák 1998, 10-13; 2002a, 78-79 és passim). A nyelvi kontaktushatásnak azt a válfaját, amelyet a kétnyelvűségi helyzet gyakorol az átvevő nyelvi diskurzusokra, ill. magára az átvevő nyelvre, helyzeti kontaktushatásnak, azt a válfaját pedig, amelyet az átadó nyelv elemei és formái gyakorolnak az átvevő nyelvi diskurzusokra, ill. az átvevő nyelvre, eseti kontaktushatásnak nevezzük. A helyzeti kontaktushatás következtében létrejövő kontaktusjelenségeket helyzeti kontaktusjelenségeknek, az eseti kontaktushatás következtében létrejövőket pedig eseti kontaktusjelenségeknek nevezzük.15 Helyzeti kontaktushatás következtében jön létre például az alább tárgyalt nyelvi bizonytalanság és annak különféle megnyilvánulási formái (pl. a szótévesztés, a túláltaláno-sítás, túlhelyesbítés stb.); eseti kontaktushatás következtében kerülnek be az átvevő nyelvi diskurzusokba például az alkalmi vendégszavak és nyelvtani interferenciajelenségek, az átvevő nyelv rendszerébe pedig a kölcsönszavak és az egyéb kölcsönzéstermékek.16 A kölcsönzés kérdésköre a fordítástudomány számára sem lehet közömbös, hiszen a nagyarányú fordításnak tudvalevőleg sok esetben nyelvi kölcsönzés a következménye.17

A kontaktushatás nem föltétlenül jár új nyelvi elemeknek vagy nyelvtani formáknak az átvevő nyelvben való megjelenésével; ennél talán még gyakoribb, hogy az átvevő nyelvben korábban is meglévő elemek vagy nyelvtani formák előfordulási gyakorisága változik meg az átadó nyelv hatására. Az előbbi típusú kontaktushatást abszolút kontaktushatásnak, az utóbbi típusút relatív kontaktushatásnak nevezzük. Ennek megfelelően a tág értelmezésű kontaktusjelenségekhez nemcsak az olyan nyelvi elemek és nyelvtani formákat soroljuk, amelyek az átvevő nyelvben korábban egyáltalán nem fordultak elő (ezek az abszolút kontaktusjelenségek), hanem azokat is, amelyek az átvevő nyelv egynyelvű változataiban is megvannak, ám a kontaktusváltozatokban az átvevő nyelv, a kétnyelvűségi helyzet, ill. a kisebbségi helyzet hatására eltérő a gyakoriságuk (ezek a relatív kontaktusjelenségek). (Lásd Lanstyák 2002b, 93 és passim.) így pl. a magyarban nem agrammatikusak az olyasféle mondatok, mint Ő az, akit láttam; Ez az, amire szükségem van, elképzelhető azonban, hogy az utóbbi időben az ilyen szerkesztésmód bizonyos regiszterekben gyakoribbá vált az egyszerűbb Őt láttam; Erre van szükségem rovására. Ha ez így van – ezt empirikus kutatásokkal kellene igazolni -, akkor ez az angol nyelv hatása lehet, melyben a szigorú szórendi kötöttségek miatt így történik a hangsúlyos mondatrész kiemelése (It is he who I’ve seen; This is what I need).18

A kontaktusjelenségeknek az a tág felfogása, mely szerint ezek nemcsak esetiek lehetnek, hanem helyzetiek is, nincs még a fordításokra specifikálva, ám logikáját követve a fordítások területén kontaktusjelenségnek számítanának nemcsak a forrásnyelv konkrét elemeinek és nyelvtani formáinak hatására megjelent célnyelvi elemek és formák, hanem magából a fordítási helyzetből adódó egyéb nyelvi sajátosságok is (így például az explicitáció következtében megjelenő sajátosságok). Az abszolút és a relatív kontaktusjelenségek közötti különbség a fordításelméletben a közvetlen és a közvetett interferencia különbségeként jelenik meg (Klaudy 1999/2002a, 160). Sajnos ezek a műszavak nem terjeszthetőek ki a kétnyelvűségi helyzet egészére, mivel a kontaktológiában a közvetlen és a közvetett jelző más értelemben használatos.19

A kontaktushatás nem minden esetben tekinthető negatív, kiküszöbölendő jelenségnek a fordításban; erre utal a 2. fejezetben említett nyelvgazdagító szerepe is. Érdemes még külön megemlíteni az ún. ekvivalens nélküli lexikát, ill. ezen belüli sajátos csoportját, a reáliákat, amelyeket sok esetben nagyon is hasznos és szükséges „átmenteni” a célnyelvi szövegbe (sőt sokszor magába a célnyelvbe is), akár közvetlen, akár közvetett vendégszavak (alkalmi szóalkotások) segítségével. S abból sem származik kára egy nyelvnek, ha nyelvtani eszköztára gazdagszik új kifeje-zési lehetőségekkel (lásd fönti latin és német példánkat!).20 S nemcsak szavak vagy nyelvtani szerkezetek kerülhetnek be a célnyelvbe nagyarányú, intenzív fordítási tevékenység révén, hanem egész regiszterek, stílusok, műfajok. Jó példa erre a már említett magyar nyelvújításon kívül az a hatás, amit a bibliafordítások gyakoroltak számos nemzeti nyelvre és irodalomra (lásd pl. Levy 1957, 40, 45-46; Rabin 1958, 133-134; Vilikovsky 1984, 73; vö. még Nida-Taber 1969, 14 és passim). Az ilyen nyelvgazdagító tevékenység később visszahat magára a fordítási tevékenységre is, mivel a két nyelv szókészletének vagy akár nyelvtani rendszerének bizonyos részrendszereit egymáshoz hangolja, vagy legalább közelebb hozza egymáshoz, s ezzel könnyűvé, zökkenőmentessé teszi az adott forrásnyelvből való fordítást.

A közeljövő fontos magyar nyelvtervezési feladata volna az EU-csatlakozás nyelvi kihatásainak befolyásolására irányuló átfogó koncepció kidolgozása (vö. Dróth 2002; lásd még Dróth 2000, Klaudy 2001; Ajtay-Horváth 2002), melyet aztán egészen az egyes fordítóirodákig/fordítókig, illetve hivatalokig/hivatalnokokig le kellene bontani. Fontos lenne, hogy például a fordítási tevékenység révén a szaknyelvekbe, ill. az adminisztratív szövegekbe ne ötletszerűen kerüljenek be új nemzetközi szavak, tükörszavak, tükörkifejezések, jelentésben kölcsönelemek, s erősödjenek meg ma még marginális nyelvtani szerkezetek, hanem a nyelvtervezés, valamint az érintett szakterületek szakembereinek együttműködésével kialakított egységes koncepció szerint. A csupán az adott konkrét lefordítandó szövegre tekintő szóalkotó tevékenység nagyszámú variáns kialakulásához, emiatt pedig szövegértelmezési zavarokhoz, nyelvi bizonytalansághoz vezethet.

Az EU-csatlakozás nemcsak társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális szempontból kétesélyes, hanem nyelvi szempontból is. Járhat hosszú távon negatív hatással is – pl. bizonyos szakregiszterek elhalásával, a nagyarányú változások nyomán szükségszerűen fellazuló standard nyelvi norma újbóli stabilizálódásának von-tatottá válásával, a nyelvi bizonytalanság növekedésével (ezek persze nem a nyelvre nézve volnának negatív jelenségek: a nyelv jól „elvan” a nagyobb mértékű változatossággal, hanem a nyelvhasználókat érinthetnék hátrányosan egy ma még felmérhetetlen hosszúságú átmeneti időszakban). Ugyanakkor ha a nyelvtervezés az angol és más, az EU-adminisztrációban fontos szerepet játszó nyelveknek, valamint az egyéb fordítási sajátosságoknak a hatását mederben tudja tartani, a magyar nyelv szókészlete jelentősen gyarapodhat, nyelvtani rendszere rugalmasabbá válhat, regiszterkészlete gazdagodhat, differenciálódhat a csatlakozás következtében, mégpedig anélkül, hogy az előbb említett negatív kísérőjelenségek megnehezítenék az emberek életét (vö. még Lanstyák 1998/2002, 135). A közösségi kétnyelvűség távolabbi kihatású következményei közé tartozik, hogy a beszélők első (vagy a körülményektől függően: mindkét) nyelvében fölerősödnek azok a vonások, amelyek a beszélőközösség másik nyelvében is megvannak, s ezzel párhuzamosan megritkulnak az illető nyelvre egyedien jellemző sajátosságok; ezt nevezzük összetartásnak vagy konvergenciának (lásd Lanstyák 1998, 73-76). Az összetartás a kölcsönzés és a feladás összjátékának hosszú távú következménye. (A feladás fogalmát lásd alább!)

Ha az átvevő nyelv kétnyelvű változatainak kapcsolata az egynyelvű változatokkal laza (pl. távoli „óhazával” rendelkező emigráns kisebbségek esetében) vagy ha egyáltalán nincsenek az illető nyelvnek egynyelvű változatai (pl. számos kisebb uráli nép esetében, amelyek az „egész népet felölelő kétnyelvűség” állapotában vannak21), a kölcsönzés gyakran együtt jár a kölcsönzéstermékek eredeti átvevő nyelvi megfelelői egy részének visszaszorulásával, majd pedig akár teljes kipusztulásával is (a redundancia megszüntetésének másik módja a funkciómegoszlás). Ilyenkor azt mondhatjuk, hogy az átadó nyelvből átkerülő kölcsönzéstermékek kiszorítják azok eredeti átvevő nyelvi megfelelőit. Az átvevő és az átadó nyelv hasonlóságát tehát ilyenkor már nemcsak az átadó nyelvbe bekerülő új vonások növelik, hanem a belőle kikerülők is, hiszen a kiszorítás nyomán csökken a két nyelv közti különbség. Az átvevő nyelvnek az átadó nyelvhez való igazodása azonban nem merül ki a kölcsönzésben és a vele együtt járó kiszorításban. Az átvevő nyelvben az olyan elemek és formák is visszaszorulhatnak, majd eltűnhetnek belőle, melyeknek az átadó nyelvben nincs formális megfelelőjük. Ilyenkor nem beszélhetünk kiszorításról, csak kiszorulásról: az átvevő nyelvből kiszorulnak azok az elemek és formák, amelyek az átadó nyelvből nem kapnak megerősítést (vö. Győri-Nagy 1991, 12-13); ez által is csökken a két nyelv közti különbség.

A kölcsönzéstermékek látványos megjelenéséhez képest a kiszorítás és a kiszorulás – melyek a feladás válfajai – kevéssé feltűnő jelenségek, és csak lassan, fokozatosan, gyakorisági eltolódások révén érvényesülnek (vö. Romaine 1989, 74). A feladás negatív kontaktusjelenség, méghozzá eseti, hiszen az érintett átvevő nyelvi elem vagy forma eltűnését konkrét átadó nyelvi (eredetű) elem vagy forma okozza: a kiszorítás esetében egy „megfogható”, valóságos átadó nyelvi eredetű elem vagy forma, a kiszorulás esetében pedig nemlétező forma, amely azonban nemlétező mivoltában is konkrét olyan értelemben, hogy tudjuk, jellegét tekintve milyen elemnek vagy formának „kellett volna” léteznie az átadó nyelvben ahhoz, hogy az érintett átvevő nyelvi elem vagy forma ne tűnjön el belőle. (Pl. ahhoz, hogy az észt nyelvből ne tűnjön el a birtokos személyjelezés, nyilván arra lett volna szükség, hogy a szomszédos indoeurópai nyelvekben is legyen birtokos személyjelezés.)

A konvergencia diskurzus szinten is jelentkezik, erre utalnak az olyan megfigyelések, mint amilyet az egyik jugoszláviai magyar nyelvművelő írásában találunk: „a kétnyelvűségnek egyik gyakori következménye […] éppen a sajátos nyelvi kifejezőeszközök használatának megritkulása, a két nyelvnek olyan kölcsönhatása, hogy mindkettőben elhalványodnak a kifejezés legjellegzetesebb formái, s leegyszerűsödik, színtelenebbé válik a két nyelv” (Kossá 1978, 238-239). Természetesen ezeket a benyomásokat empirikusan is igazolni kellene, ez azonban meglehetősen nehéz feladat.

Az összetartásnak – amely, amint láttuk, kétnyelvű beszélőközösségekben jelentkező, nyelvtörténeti távlatú jelenség – fordítási helyzetben fellépő, a diskurzus szintjén érvényesülő válfaja az ún. nivellálódás22, amelyet Pápai (2001, 26) mint „központ felé tartást, kevésbé egyéni megoldások választását” jellemez. E tendencia megnyilvánulásaképpen „a fordított szövegekben kevesebbszer szerepelnek a célnyelvre jellemző nyelvi jellegzetességek” (Heltai 2002, 126). Az ilyen szövegek általában „grammatikailag konvencionálisabbak, mint az eredeti szövegek […]; lexikailag egyszerűbbek, kevésbé színesek, nem használják fel a nyelv teljes idiomatikai készletét, szóhasználatuk internacionálisabb” (Pápai 2002, 98). Az ilyen irányú megfigyelések helytállóságát azonban még csak egy-egy részterületen sikerült empirikusan is bizonyítani (lásd Heltai 2002, 126).

A nivellálódási tendenciának fordítási helyzetben erőteljes kulturális vonatkozása is van. A forrásnyelvi kultúrára jellemző sajátosságok egy részét a fordítók a célnyelvi szövegbe nem viszik át, ennek következtében pedig – a magyarra mint célnyelvre vonatkoztatva – „az eredeti kultúra jegyei a fordításokban elhalványodnak, kiváltásra kerülnek, esetenként el is tűnnek, és helyükre olyan lexikai elemek kerülnek, amelyek konnotációjukat tekintve erősen kötődnek a magyar kultúrához” (Valló 2001, 103).

3.3.  Nyelvi bizonytalanság

Mivel a kétnyelvű beszélőközösségekben élő emberek mindennapi életük során két nyelvet használnak, világos, hogy egy-egy nyelvük „gyakorlására” kevesebb idő jut, mint az egynyelvű beszélőközösségekben. Ha az ember az egyik vagy a másik nyelvét bizonyos színtereken keveset használja, főként a ritkábban előforduló szókészleti elemek, ill. nyelvtani formák nehezebben idéződnek föl, s a beszélő bizonytalanná válhat normatív használatukat23 illetően. Az adott nyelveknek való kisebb mértékű kitettségen kívül maga a kétnyelvűség is okozhat nyelvi bizonytalanságot: a két nyelvi rendszer ismerete a beszélőt bizonyos helyzetekben elbizonytalaníthatja a tekintetben, hogy egy-egy elem vagy jelenség melyik nyelvének a része, ill. ha egyértelmű is egy elem vagy jelenség nyelvi hovatartozása, a beszélő bizonytalan lehet abban, hogy bevett formáról, megszilárdult kontaktusjelenségről, kölcsönzéstermékről van-e szó vagy pedig a másodnyelv hatására megjelenő alkalmi interferenciajelenségről.

Az ilyen jellegű nyelvi bizonytalanság, vagyis a beszélő nyelvérzékének – belső, ösztönös nyelvi tudásának – elégtelensége rendszerint a nyelvhasználatnak csupán egy vagy több konkrét részterületén jelentkezik. Olyan jelenségek utalhatnak rá, mint a (szó)tévesztéseknek, beszédtempó-lassulásnak, hezitációknak, újrakezdéseknek, elhallgatásoknak az egynyeivuek esetében megszokott mértékűnél gyakoribb előfordulása, írásban pedig a lassúbb fogalmazás, több fogalmazási hiba, külsődleges eszközök (pl. szótárak) gyakoribb használatának kényszere stb. Ezenkívül a nyelvi bizonytalanság egyik kiváltója lehet az olyan jelenségeknek, mint az alább említett egyszerűsödés, széttagolás és normatúlteljesítés (Lanstyák 2000, 184).

Az általam ismert fordítástudományi szakirodalomban kevés utalást találtam a nyelvi bizonytalanságra (Nida-Taber 1969, 100; Heltai-Juhász 2002, 59). Mivel a fordítók kétnyelvű beszélők, kézenfekvőnek látszik feltételezni, hogy ők sem teljesen mentesek a kétnyelvűségi helyzet, ill. a forrásnyelvi szöveg elbizonytalanító hatásától annak ellenére, hogy nyelvhasználatuk tudatossága nyilván jelentős mértékben semlegesíti a bizonytalanságot. Ez a bizonytalanság nem csak a föntebb említett hezitációs jelenségekben és tévesztésekben nyilvánulhat meg, hanem az egyszerűsödésben, ill. implicitációban is, sőt rejtettebb módon még ennek ellentétében, az explicitációban, valamint a normatúlteljesítésben is. Ezekről a jelenségekről alább lesz szó.

3.4.  Egyszerűsödés – implicitáció

Feladás nemcsak eseti kontaktushatás révén következhet be (erről a válfajáról a 3.2. alfejezetben volt szó), hanem helyzeti kontaktushatás révén is. Tudjuk, hogy minden nyelvi rendszerben vannak gyakori, szabályszerű, a beszélőkben jól beideg-ződött elemek és formák, s vannak ritka, marginális, egyedi, a beszélőkben kevésbé beidegződött elemek és formák is. Az előbbiek a nyelvi rendszer egésze szempontjából jelöletlenek, az utóbbiak jelöltek. Mivel a kétnyelvűeknek – amint említettük- kevesebb idejük jut egy-egy nyelvük használatára, azaz „gyakorlására”, érthető, hogy az ő nyelvhasználatukban a marginális elemek könnyebben szorulnak háttérbe, mint a hasonló társas jellemzőkkel rendelkező, nyelvüket hasonló helyzetekben használó egynyelvű beszélőkében. Annál is inkább, mert a marginális elemek egyediségük miatt sok esetben a másik nyelvben eleve ismeretlenek, azaz ilyenkor a kisebb beidegzettségen kívül negatív eseti kontaktushatás is érvényesül. Az egyszerűsödést ezért mint abszolút kontaktusjelenséget úgy határozhatjuk meg, mint a kevésbé beidegzett, bonyolultabb, marginális, jelölt szókészleti elemek használatának mellőzését, ill. ugyanilyen jellegű nyelvtani szabályok alkalmazásának elmulasztását (vö. Weinreich 1953/1974, 42-43; Grosjean 1982, 297). Mint relatív kontaktusjelenség az egyszerűsödés nem más, mint az előbb említett szókészleti elemek és nyelvtani formák ritkább használata, a megfelelő egynyelvű vonatkoztatási csoporton belüli használathoz viszonyítva.

A marginális, jelölt elemek és szabályok mellőzése úgy is tekinthető, mint a velük összefüggő gyakoribb, jelöletlen elemek és szabályok hatáskörének kiterjesztése. A nyelvtani szabályok saját érvényességi körükön kívüli alkalmazását a kontak-tológiában túláltalánosításnak nevezik, a nyelvtörténeti irodalomban pedig (hamis) analógiának (az előbbire lásd pl. Grosjean 1982, 296-297, az utóbbira Horger 1926, 34-43). így például a magyar gyermeknyelvben, de nyelvbotlásként a felnőtt egynyelvűek beszédében, ill. a nyelvjárásokban rendszerszerűén is előfordulnak különféle tőtani paradigmatikus kiegyenlítődések (pl. kőt vs. követ; bíravs. bíró; veréb vs. veréb; ugorszvs. ugrasz; evett vs. ett), s nyelvtörténeti távlatban nézve szabályáltalánosítás révén bekövetkezett egyszerűsödés például az ikes igeragozás visszaszorulása (pl. dolgozok vs. dolgozom), az ún. szukszükölés és suksükölés (pl. kiossza vs. kiosztja, megihassa vs. megihatja) vagy az ún. nákozás (pl. járnák vs. járnék) is (Lanstyák 2000, 185-186; vö. még Lanstyák 2002a, 91-92).

A túláltalánosítás egyik mozgatórugója a purizmus, a kisebb presztízsű formák kerülésére, ill. a nagyobb presztízsű formák használatára való törekvés (pl. olvatos vs. óvatos; választjon vs. válasszon); az ilyen hátterű túláltalánosításról a 3.6. alatt lesz szó.

Az egyszerűsödés, ill. a túláltalánosítás egyes formái kevéssé észrevehetőek. Az például, hogy a kétnyelvűek bizonyos csoportjainak nyelvhasználatában esetleg kevesebb szó vagy kevesebb specifikus és több általánosabb, átfogóbb jelentésű szókészleti elem fordul elő, mint a hasonló társas és lelki-értelmi jellemzőkkel rendelkező egynyelvűek nyelvhasználatában, gyakorlatilag észrevehetetlen, amiképpen az is, ha a kétnyelvűek ritkábban használnak mondjuk bonyolultabb nyelvtani szerkezeteket, mint az egynyelvűek. Az ilyen típusú egyszerűsödés – amely a 3.1. alatt említett relatív kontaktusjelenségek közé sorolható, hiszen kétnyelvűségi helyzetben valószínűleg erőteljesebben jelentkezik, mint az egynyelvűség körülményei közt – a függő szövegalkotásra is jellemző lehet. Heltai Pál például utal egy olyan kutatásra, melynek eredményei szerint „a fordított szövegek szókincse korlátozottabb és átlagos mondathosszúsága kisebb, mint a nem fordított szövegeké” (Heltai 2002, 126). Gálosi Adrienne szerint pedig megfigyelhető, hogy „a fordító a számára nehezen értelmezhető mondatok fordításakor egyszerűsítést alkalmaz” (Gálosi 2000, 57). (A műfordítás vonatkozásában lásd még Popovic [szerk.] 1983, 198-199.)

A diskurzus szintjén jelentkező egyszerűsödés egyes válfajait jelentéstani szempontból implicitációnak nevezi a fordításelméleti szakirodalom. Az implicitációt olyan fordítási műveletként szokás értelmezni, melynek nyomán a célnyelvi szövegben csak implicit módon lesz kifejezve olyan jelentésmozzanat, amely a forrásnyelvi szövegben explicit (vö. Klaudy 1999, 5-6). Ha a fordító pl. Az öcsém ott volt mondatot My brother was there formában adja vissza My younger brother was there vagy My brother, who is younger than me, was there helyett, akkor ezt a szokványos implicitációs eljárást a föntiek értelmében egyszerűsödésnek nevezhetjük.

3.5. Széttagolás – explicitacio

A széttagolás nem más, mint a széttagoló (analitikus) nyelvi szerkezetek előnyben részesítése a tömörítőkkel (szintetikusakkal) szemben, pl. tagsági könyv vs. tagkönyv; vasutasok napja vs. vasutasnap, légi tér vs. légtér; iskolai politika vs. iskolapolitika; tömeges méretű vs. tömegméretű; főzési tanfolyam vs. főzőtanfolyam, szolgáltatási ház vs. szolgáltatóház. A széttagolás azért utalhat nyelvi bizonytalanságra, mert széttagoló szerkezet használatakor kisebb a tévesztés veszélye, ill. kevésbé feltűnő a tévesztés, hiszen az analitikus szerkezetek az adott nyelvben nyelvtani szempontból jól formáltak, vagyis „helyesek”, szabály alapján könnyen létrehozhatóak, míg a nekik megfelelő szintetikus szerkezetek nemegyszer egyedibbek, lexikális egységeket alkotnak, amelyeket a kétnyelvű vagy ismer, vagy nem. A széttagoló szerkezetek használata egyszersmind „kényelmesebb” is, mert a kétnyelvű beszélő részéről valószínűleg kisebb mentális erőfeszítést igényel (lásd Lanstyák 1998, 13-19).

Győri-Nagy Sándor (1988, 7) szerint a széttagoló tendencia nyelvérintkezési uni-verzálé, s akkor is jelentkezik, ha egy analitikus nyelvet első nyelvként beszélő személynek szintetikus a másodnyelve. Ha ez csakugyan így van, akkor valószínű, hogy a széttagolásnak csak látszólag közvetlenül a kétnyelvűség az oka; valójában az első nyelvnek való kisebb mértékű kitettség és a kétnyelvűség miatti nyelvi bizonytalanság váltja ki a széttagolási tendencia jelentkezését.

Mivel a fordítási helyzetre oly jellemző explicitacio is nagyon gyakran több nyelvi elem, ill. több önálló nyelvi elem (szabad morféma) használatával jár (Heltai-Juhász 2002, 56), ami a széttagolás lényege, fölmerül a kérdés, lehet-e az explicitációnak köze a széttagoló tendenciához. Az explicitacio – amely az egyik legismertebb, legtöbbet kutatott fordítási univerzálé – olyan fordítói stratégia, melynek alkalmazása nyomán a célnyelvi szövegben explicitebben, kifejtettebben, világosabban vagy hangsúlyosabban fejeződnek ki olyan jelentésmozzanatok, amelyek a forrásnyelvi szövegben impliciten, burkoltan, utalásszerűén, homályosan vagy kevésbé hangsúlyosan vannak benne, s csupán a nyelvi, társadalmi, kulturális, szituációs stb. kontextusból lehet rájuk következtetni. A célnyelvi szövegben ezért egyfelől új nyelvi vagy nyelven kívüli információk jelennek meg, másfelől erősebb a szövegkohézió és -koherencia, a szöveg tartalmi-logikai viszonyainak kapcsolódása (lásd Klaudy 1996, 101-102; 1999, 5; 1999/2002a, 118, 151; 1999/2002b, 33; Pápai 2001, 29, 33; vö. még Popovic [szerk.] 1983, 200).24 E stratégia alkalmazása lehet az oka annak a sok fordítási helyzetben megfigyelt sajátosságnak, hogy a fordítások nyelvpártól függetlenül általában hosszabbak az eredetijüknél (Nida 1964, 131; Klaudy 1999, 5; 1999/2002b, 112; Gálosi 2000, 57).

Nyilvánvaló, hogy a széttagoló és az explicitációs tendenciát közvetlenül nem lehet összemérni, hiszen az explicitacio alapvetően jelentéstani jelenség, a széttagolás pedig morfoszintaktikai, megkockáztatható azonban az a föltevés, hogy a kettőnek hasonlóak az indítékai. A fordítók mint kétnyelvű beszélők szintén késztetést érezhetnek a biztonságosabb megoldás választására, ez pedig sokszor épp a széttagoló alak, szemben tömörítő megfelelőjével. Bár a fordításkutatók általában úgy látják, hogy az explicitáció a fordító részéről udvariassági gesztus, amely a befogadónak az érdekeit szolgálja (lásd pl. Klaudy 1999/2002b, 112; Pápai 2001, 26, 30, 33),25 mégis fölmerült már az a gondolat is, hogy a széttagolóbb alak használata a fordító számára is jár előnnyel: „Nem lehetséges-e vajon, hogy a felbontás, a több szóval való fordítás általában kényelmesebb a fordító számára, mint megtalálni azt a szót, amelynek jelentése egybeesik vagy esetleg nagyon közel áll a forrásnyelvi szó jelentéséhez? Az is lehet, hogy nem a kényelmesebb, hanem éppen a lehető legpontosabb fordításra való törekvés miatt fordítanak a fordítók néha több szóval, mint amennyi az eredeti szövegben volt (vö. explicitációs hipotézis)” (Klaudy 1999/2002b, 82). Ez a kérdés ugyan szűken fordítástechnikai szempontból van föltéve, mindazonáltal egyértelmű, hogy amennyiben „igen” rá a válasz, ez egyszersmind erősíti azt a föltevésünket, hogy az explicitáció egyik-jóllehet bizonyára nem a legfontosabb – indítéka azonos a kétnyelvű beszélőkre általánosan jellemző széttagoló tendenciáéval.

Az explicitációnak természetesen vannak olyan válfajai is, amelyek nem tekinthetők a széttagoló tendencia megnyilvánulásainak, pl. a szövegkohézió növelése, a forrásnyelvi elliptikus szerkezetek kiegészítése, mondatszerkezet „fellazítása”, magyarázó elemek betoldása, specifikusabb jelentésű szavak használata stb. (Klaudy 1999/2002b, 33; Pápai 2002, 98), s a nyelvi okokra visszavezethető explicitáció mellett van kulturális okokra visszavezethető explicitáció is.

3.6. Purizmus – normahűség

Amint föntebb említettük, a túláltalánosításnak vannak purista indítékú válfajai is; ilyen többek között a túlhelyesbítés (hiperkorrekció). A túlhelyesbítést az különbözteti meg a túláltalánosítás egyéb eseteitől, hogy az adott nyelvben, ill. nyelvváltozatban nem normatív forma használatának hátterében egy megbélyegzett (vagy annak vélt) forma elkerülésére, illetve egy nagyobb presztízsű változat használatára való törekvés áll. A beszélő valamely nyelvi változó presztízsváltozatát olyan elemek, szerkezetek esetében is használja, amelyek nem tartoznak az adott változóhoz (pl. hatályban lép ‘hatályba lép’), vagy pedig analógiás úton maga alkot egy „presztízsváltozatot” (pl. Fogyasztjanak! – evésre való udvarias felszólítás). A túlhelyesbítés -jellegéből adódóan – gyakran fordul elő formális beszédhelyzetekben, a szlovákiai magyar sajtóból is vannak rá példáink. Pl. „Mindenki jól járnék…”; a járnék túlhe-lyesbített, mintegy „szuperstandard” forma a standard járna helyett. (Bővebben lásd Lanstyák 2000, 186-189.)

A túlhelyesbítéssel rokon indítékú jelenség a hiperpurizmus, amely leginkább abban nyilvánul meg, hogy a kétnyelvű beszélők egyes, anyanyelvük egynyelvű változataiban használt idegen szavak helyett saját alkotású, meghonosodott elemekből álló kifejezéseket használnak. Példák a szlovákiai magyar sajtóból: kockázatos faktor ‘rizikófaktor’; elsőbbségek ‘prioritások’; behozatali áru ‘importáru, importcikk’; félellátás ‘félpanziós ellátás’ (szemben a teljes ellátással); tevékeny védekezés ‘aktív védekezés’; hematológiai vérátömlesztési osztály ‘hematológiai és transzfúziós osztály’. E példák a sajtóból származó hapaxok, nem valószínű, hogy bármelyikük is normatív volna (Lanstyák 2000, 189-190).

Ugyancsak purista indíttatású a normatúlteljesilés (vagy fokozott normakövetés), amely valószínűleg fontos – bár nehezen észrevehető -jellemzője számos kisebbségi kétnyelvű nyelvváltozatnak, legalábbis azokban a beszélőközösségekben, amelyekben purista nyelvi ideológiák érvényesülnek. Létrejöttének indítékát tekintve a túlhelyesbítéssel és a hiperpurizmussal rokon. Abban különbözik tőlük, hogy nem jár a megszokott nyelv(tan)i szabályok megsértésével vagy teljesen az adott nyelvváltozat normáján kívül álló formák használatával, hanem csupán statisztikai, gyakorisági eltérésként jelentkezik, méghozzá nem egy-egy egyénnek, hanem egy egész csoportnak (pl. társadalmi rétegnek) a nyelvhasználatában. Kétnyelvűségi viszonylatban akkor beszélünk normatúlteljesítésről, ha egy kétnyelvű csoport nagyobb mértékben követi a presztízsváltozat normáját, mint a számára vonatkoztatási csoportként szolgáló egynyelvű csoport. így például egyik empirikus kutatásunk során teszthelyzetben a magyartannyelvű iskolába járó kétnyelvű szlovákiai magyar diákok nagyobb százalékban használták négy vizsgált ikes ige presztízsváltozatait (alszom, vitatkozom, iszom, elkésem), mint az egynyelvű magyarországi diákok, holott általános tapasztalat, hogy informális beszédhelyzetekben a szlovákiai és más kisebbségi magyar beszélők körében a nemstandard változatok használata jóval gyakoribb, mint a magyarországi magyar beszélők körében (lásd Lanstyák-Szabó-mihály 1997, 35-38; Lanstyák 2000, 190-192).

A normatúlteljesítést egynyelvűségi viszonylatban labovi hiperkorrekciónak nevezik. Labov klasszikus vizsgálatában ez a jelenség abban nyilvánult meg, hogy a második legmagasabb státusú csoporthoz tartozó, alsó középosztálybeli beszélők a formális stílusváltozatokban gyakrabban használták az amúgy a legmagasabb státusú csoportra, a felső középosztályra nagyobb mértékben jellemző presztízsváltozatokat, mint maguk a felső középosztálybeli beszélők (lásd Labov 1966). A szűkebb értelemben vett normatúlteljesítés és a labovi hiperkorrekció nemcsak abban különböznek egymástól, hogy az előbbi kétnyelvűségi helyzetben érvényesül, az utóbbi pedig egynyelvűségiben, hanem abban is, hogy kétnyelvűségi helyzetben a „legmagasabb státusú” és a „második legmagasabb státusú” csoport nem ugyanahhoz a beszélőközösséghez tartozik (nemhogy nem ugyanabban a városban élnek, de még csak nem is ugyanannak az országnak a polgárai).

A kétnyelvű közösségekben jelentkező purista tendenciákat olyan kompenzációs eljárásokként is felfoghatjuk, amelyek a szűkebb értelemben vett kontaktusjelenségek használatát vannak hivatva mintegy ellensúlyozni. A kétnyelvű beszélők általában tudatában vannak annak, hogy nyelvhasználatukban szűkebb értelemben vett kontaktusjelenségek (azaz abszolút eseti kontaktusjelenségek) fordulnak elő rendszeresen, csak éppen nem mindig képesek ezeket fölismerni, s így érthető, hogy a valódi kontaktusjelenségek mellett „idegenszerűség-irtó” buzgalmuknak más, nem ebbe a kategóriába tartozó elemek is áldozatul esnek, ill. nagyobb számban jelennek meg a nagyobb presztízsű formák.

Mivel kultúránkban a fordítók alighanem legalább annyira a purizmus hatása alatt állnak, mint a Kárpát-medencei kétnyelvű magyar beszélőközösségek legműveltebb rétegeinek tagjai, okkal föltételezhetjük, hogy ennek valamilyen nyoma lesz a fordításokban is. Túlhelyesbítéssel persze nem számolhatunk, az ugyanis hiányos standard nyelvi ismeretekre vezethető vissza, ez pedig a fordítókra – legalábbis a hivatásosokra – nem jellemző. Hiperpurizmussal inkább lehet számolni, hiszen az elsősorban szókapcsolatok szintjén jelentkezik; a „túltiszta” alakulatok megléte vagy meg nem léte egy nyelvben nem annyira „vagy-vagy”, hanem inkább fokozat kérdése (az ilyen szerkezetek az egynyelvű beszélők számára többé vagy kevésbé elfogadhatóak). A normatúlteljesítés esetleges jelentkezése a fordítási nyelvváltozatokban elég nehezen „érhető tetten”, még akkor is, ha a „csoport” kérdését a fordítók esetében lazábban kezeljük. Mindazonáltal nem lehetetlen, hogy nagy korpuszokon végzett statisztikai vizsgálatokkal egyszer majd sikerül kimutatni, hogy egyes nyelvi változók presztízsváltozata a fordításokban gyakrabban fordul elő, mint a hasonló tematikájú, s hasonló társadalmi hátterű szerzők által írt eredeti szövegekben.

Arra, hogy ilyen tendenciák valóban érvényesülhetnek a fordításokban, a fordítástudományi szakirodalomban is találunk utalásokat. Klaudy Kinga (1999/2002b, 39) például a fordításokban jelentkező fordítási normáról megállapítja, hogy az „nem minden tekintetben azonos az anyanyelvi normával, ill. a fordítók bizonyos anyanyelvi normák betartásához jobban ragaszkodnak, mint a nem-fordító magyar nyelvhasználók” (Klaudy 1999/2002b, 39). S itt említhetjük meg Horváth Péter Iván (2002, 39) egyik megjegyzését is, mely szerint „úgy tűnik, hogy aki főállásban szövegeket hoz létre, az inkább az eltűnőben lévő, semmint az új nyelvi jelenségekhez ragaszkodik”. Tudjuk, hogy legtöbbször a hagyományos, ill. „eltűnőben lévő” formák rendelkeznek nagyobb presztízzsel, azok számítanak „helyesebbnek”, így kétségtelen, hogy ezek előnyben részesítése purista indítékról tanúskodik. Éppen ezért tekinthetjük a konzervativizmust vagy „normahűséget” (egy korábbi, a beszélőközösségben már túlhaladott normához való ragaszkodást) a fordításra jellemző sajátosságnak (vö. Pápai 2001, 29-30).

Megjegyezzük még, hogy a kontaktológiai irodalom is beszél arról, hogy a kétnyelvű közösségekben használt nyelvváltozatok konzervatívabbak, régiesebbek az egynyelvű nyelvváltozatoknál (ez valószínűleg elsősorban a kisebbségi kétnyelvűség körülményei közt élő közösségekre áll). Kétséges azonban, hogy ennek a jelenségnek köze volna a fordítási univerzáléként emlegetett konzervativizmushoz. Míg ez utóbbi – amint láttuk – purista indítékú, addig a kisebbségi kétnyelvű nyelvváltozatok konzervativizmusa leginkább ezek elszigetelt helyzetével magyarázható. így például a Magyarországon keletkezett nyelvi újítások – az anyaországtól való viszonylagos el választottság következtében – vagy fáziskéséssel jutnak csak be, vagy be sem jutnak a magyar nyelv szlovákiai változataiba. A „régies” formák használata ezért sok esetben nem szabad választás következménye, hanem kényszerűség (lásd Lanstyák 1998, 19-20).

4. Összegzés

Dolgozatom fő célja az volt, hogy rámutassak: a fordítástudomány által vizsgált fontos kérdések közt több olyan is van, amely kontaktológiai keretben is értelmezhető és vizsgálható. Ezen nem is lehet csodálkozni, hiszen a fordítók kétnyelvű emberek, akiknek a beszédében alapvetően ugyanazok a törvényszerűségek érvényesülnek, mint más kétnyelvű emberekében, még akkor is, ha a fordítók nyelvhasználatának nagyobb tudatossága miatt az egyes kontaktusjelenségek érvényesülésének gyakorisága közt valószínűleg lényeges eltérések vannak a fordítók és a laikus kétnyelvű beszélők között. A fordítási érintkezés része az általában vett nyelvérintkezésnek, amely a nyelvi változásokat befolyásoló egyik legjelentősebb tényező.

A nyelvérintkezési, ill. fordítási univerzálék kérdésköre jól mutatja, mennyire fontos lenne egységes elméleti keretben tárgyalni a fordításelmélet, a kétnyelvűség-kutatás és a kontaktológia érintkező területeit (lásd még Lanstyák 2003c). A kontaktológia fogalmi apparátusa alkalmasnak látszik arra, hogy lehetővé tegye az ide vágójelenségek egységes szempontok alapján történő leírását. Ebbe a leírásba a dolgozatban említett szakterületeken kívül érdemes lenne még bevonni a nyelvelsajátítás és az idegennyelv-oktatás kérdéseit is, a kontaktológián belül pedig kitérni a nyelvleépüléssel, ill. nyelvcserével kapcsolatos jelenségekre. Az ilyen kutatások szemléleti kereteként pedig elsősorban a társasnyelvészet jöhet számításba.

 

Hivatkozások

E. Abaffy Erzsébet 1983. Latin hatás a XV-XVI. századi magyar igeragozásban. In: Balázs János (szerk.). Areális nyelvészeti tanulmányok. 113-179. Budapest, Tankönyvkiadó.

Ajtay-Horváth Magda 2002. Az integráció nyelvi kihívásai. Az euroszövegek nyelvformáló szerepe. Fordítástudomány, 4/2, 5-13.

Albert Sándor 2003. Fordítás és filozófia. A fordításelméletek tudományelméleti problémái. Filozófiai szövegek fordítási kérdései. Budapest, Tinta Könyvkiadó.

Balázs János 1989. A latin a Duna-tájon. In: Balázs János (szerk.): Nyelvünk a Duna-tájon. 95-140. Budapest, Tankönyvkiadó.

68 Lanstyák István

Bátori István 1983. Kétnyelvűség a finnugor népeknél. In: Bereczki Gábor-Domokos Péter (szerk.): Uralisztikai tanulmányok. 49-62. Budapest, ELTE.

Benkő Loránd 1982. Kazinczy Ferenc és kora a magyar nyelvtudomány történetében. Budapest, Akadémiai Kiadó. /Nyelvtudományi Értekezések, 113./

Dróth Júlia 2000. Legyen egységes az Európai Unió magyar nyelvű terminológiája! Az ELJ adminisztratív és közigazgatási nyelvezetének magyar fordítása. Magyar Nyelvőr, 3, 287-297.

Dróth Júlia 2002. A fordítástudomány és a nyelvtudomány együttműködéséről. Fordítástudomány 4/1, 5-14.

Gálosi Adrienne 2000. Értelmezési stratégiák megfigyelhetősége a visszafordítás módszerének segítségével. Fordítástudomány, 2/1, 50-61.

Grosjean, Francois 1982. Life with Two Languages. An Introduction to Bilingualism. Cambridge, Massaachusetts-London, England, Harvard University Press.

Grosjean, Francois 1997. Processing mixed language: Issues, findings, and models. In: A. de Groot-J. Kroll (eds.) Tutorials in bilingualism: Psycholinguistic perspectives. 225-253. /Lawrence Erlbaum Associates./

Grosjean, Francois 1998. Studying bilinguals: Methodological and conceptual issues. Bilingualism: Language and Cognition 1, 131-149.

Győri-Nagy Sándor 1988. A nemzetiségi kétnyelvűség kutatásának helyzete és távlatai. A Hungarológia Oktatása, 2/3, 3-14.

Győri-Nagy Sándor 1991. Változathatás a Kárpát-medencei tájnyelvű kisebbségek anyanyelvdinamikájában. In: Győri-Nagy Sándor-Kelemen Janka (szerk.): Kétnyelvűség a Kárpátmedencében I, 6-19. Budapest, Széchenyi Társaság Pszicholingva Nyelviskola.

Haugen, Einar 1949. Problems of Bilingualism. Lingua, 2, 271-290.

Haugen, Einar 1972. Anwar S. Dil ed., The Ecology of Language. Essays by Einar Haugen. 79-109. Stanford, California, Stanford University Press.

Heltai Pál 2002. „Claims, Changes and Challenges”. Az EST III. Nemzetközi Kongresszusa. Koppenhága, 2001. augusztus 30-szeptember 1. Fordítástudomány 4/1, 123-133.

Heltai Pál-Juhász Gabriella 2002. A névmások fordításának kérdései angol-magyar és magyar-angol fordításokban. Fordítástudomány, 4/2, 46-62.

Hochel, Brano 1990. Preklad ako komunikácia. Bratislava, Slovensky spisovatef.

Horger Antal 1926. A nyelvtudomány alapelvei. Bevezetés a nyelvtudományba. Budapest, Kókai Lajos.

Horváth Péter Iván 2002. Mitől hiteles a fordítás? Fordítástudomány, 4/2, 38-45.

Klaudy Kinga 1994. Fordítás és nyelvi norma. In: Kemény Gábor-Kardos Tamás (szerk.): A magyar nyelvi norma érvényesülése napjaink nyelvhasználatában. 57-63. Budapest, MTA Nyelvtudományi Intézete.

Klaudy, Kinga 1996. Back-Translation as a Tool for Detecting Explicitation Strategies in Translation. In: Klaudy, Kinga-José Lambert-Anikó Sohár (eds): Translation Studies in Hungary, 99-114. Budapest, Scholastica.

Klaudy Kinga 1999. Az explicitációs hipotézisről. Fordítástudomány, 1/2, 5-21.

Klaudy Kinga 1999/2002a. Bevezetés a fordítás elméletébe. Budapest, Scholastica. (Az 5., bővített és átdolgozott kiadás alapján készült változatlan utánnyomás.)

Klaudy Kinga 1999/2002b. Bevezetés a fordítás gyakorlatába. Angol, német, orosz fordítástechnikai példatárral. Budapest, Scholastica. (Az 5., bővített és átdolgozott kiadás alapján készült változatlan utánnyomás.)

Klaudy Kinga 2001. Mit tehet a fordítástudomány a magyar nyelv „korszerűsítéséért”? Magyar Nyelvőr, 125/2, 145-152.

Klaudy Kinga 2002. Opponensi vélemény Pápai Vilma doktori értekezéséről. Fordítástudomány 4/1, 107-112.

Fordítás és kontaktológia 69

Klaudy Kinga 2003. Dinamikus kontrasztok. In: Klaudy Kinga (szerk.): Fordítás és tolmácsolás az ezredfordulón. 30 éves az ELTE Fordító- és Tolmácsképző Központja. Jubileumi évkönyv 1973-2003, 11-21. Budapest, Scholastica.

Kloss, Heinz 1986. On some terminological problems in interlingual sociolinguistics. International Journal of the Sociology of Language, 57, 91-106.

Komisszarov, V. N. 1980/1986. Fordítás és általános nyelvészet. In: Bart István-Klaudy Kinga (szerk.): A fordítás tudománya. Válogatás a fordításelmélet irodalmából. 40-62. Budapest, Tankönyvkiadó.

Kontra Miklós 1981. A nyelvek közötti kölcsönzés néhány kérdéséről, különös tekintettel „elangolosodó” orvosi nyelvünkre. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Kossá János 1978. A mi nyelvünk. Újvidék, Forum Könykiadó.

Labov, William 1966. Hypercorrection by the lower middle class as a factor in linguistic change. In: Bright, William (szerk.): Sociolinguistics. 84-113. The Hague, Mouton.

Lanstyák István 1998. A magyar nyelv szlovákiai változatainak sajátosságai. Dunaszerdahely, Lilium Aurum.

Lanstyák István 1998/2002. Magyar nyelvtervezés a Kárpát-medencében a 21. században. Lanstyák István-Szabómihály Gizella, Magyar nyelvtervezés Szlovákiában. Tanulmányok és dokumentumok. 127-141. Pozsony, Kalligram.

Lanstyák István 2000. A magyar nyelv Szlovákiában. Budapest-Pozsony, Osiris Kiadó-Kalligram Könyvkiadó-MTA Kisebbségkutató Műhely.

Lanstyák István 2002a. A nyelvérintkezés szakszókincséről. Száz fogalom a kontaktológia tárgyköréből. In: Gyurgyík László-Kocsis Aranka (szerk.): Társadalom – tudomány. Tanulmányok a Mercurius Társadalomtudományi Kutatócsoport műhelyéből. 73-95. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.

Lanstyák István 2002b. A magyar nyelv szlovákiai változatainak jellemzői. In: Lanstyák István-Szabómihály Gizella: Magyar nyelvtervezés Szlovákiában. Tanulmányok és dokumentumok, 84-108. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.

Lanstyák István 2003a. Kódváltás és fordítás. A célkeresztben a szlovákiai magyar nyelvi valóság. Irodalmi Szemle 46/7, 77-94.

Lanstyák István 2003b. A kétnyelvű beszélő mint botcsinálta fordító. Magyar Nyelvjárások 41, 393-400.

Lanstyák István 2003c. A fordítástudomány szakközi kapcsolatairól. Irodalmi Szemle 46/10, 52-68.

Lanstyák István, megjelenés alatt. Utazás a fordítás körül. Kétnyelvűség és nyelvköziség, független és függő szövegalkotás.

Lanstyák István-Szabómihály Gizella 1997. Magyar nyelvhasználat – iskola – kétnyelvűség (Nyelvi változók a szlovákiai és magyarországi középiskolások néhány csoportjának magyar nyelvhasználatában). Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.

Levy, JÍFÍ1957. Ceské theorie prekladu. Praha, Státní nakladatelství krásné literatury, hudby a uméní.

Mollay Károly 1989. A német-magyar nyelvi érintkezések. In: Balázs János (szerk.): Nyelvünk a Duna-tájon. 231-290. Budapest, Tankönyvkiadó.

Nida, Eugene A. 1964. Toward a Science of Translating, with special reference to principles and procedures involved in Bible translating. Leiden, E. J. Brill.

Nida, Eugene-Charles R. Taber 1969. The Theory and Practice of Translation. Leiden, E. J. Brill.

Pápai Vilma 2001. Új irányzatok az explicitáció kutatásában. Fordítástudomány, 3/1, 26-39.

Pápai Vilma 2002. Az explicitációs hipotézis vizsgálata angol-magyar és magyar-angol párhuzamos korpuszok egybevetésével. Az értekezés tézisei. Klaudy Kinga opponensi véleménye. Pajzs Júlia opponensi véleménye. Pápai Vilma válasza. Fordítástudomány, 4/1, 97-122.

Popovic, Anton 1974. Umelecky preklad v CSSR. Vyskum. Bibliográfia. Martin, Matica sloven-

ská. Popovic, Anton 1975. Teória umeleckého prekladu. Aspekty textu a literárnej metakomu-

nikácie. Bratislava, Tatran.

Popovic, Anton 1980. A műfordítás elmélete. Bratislava, Madách. Popovic, Anton (szerk.) 1983. Original / preklad. Interpretacná terminológia. Bratislava,

Tatran. Rabin, C. 1958. The Linguistics of Translation. Aspects of Translation, 123-145. London,

Seeker and Warburg.

Romaine, Suzanne 1989. Bilingualism. Oxford-New York: Basil Blackwell. Trudgill, Peter 1992/1997. Bevezetés a nyelv és társadalom tanulmányozásába. Szeged,

JGYTF Kiadó. Valló Zsuzsa 2001. A drámafordftás pragmatikai aspektusai. Kulturális referenciák fordítása

Harold Pinter színpadi műveiben. Az értekezés tézisei. Fordítástudomány, 3/2, 99-105. Vilikovsky, Ján 1984. Preklad ako tvorba. Bratislava, Slovensky spisovatef. Weinreich, Uriel 1953/1974. Languages in Contact. Findings and Problems. The

Hague-Paris, Mouton. (8th Printing.)

Rövid URL
ID1006
Módosítás dátuma2016. június 8.

Soňa Gabzdílová: Mennyiségi mutatók változásai a magyar tanítási nyelvű intézmények és diákjainak számában 1990-2001 között

A jelenlegi szlovákiai magyar oktatási nyelvű intézmények számának vizsgálatánál több tényező figyelembevétele szükséges, így a magyar kisebbség helyzete és politikai elitjének e kérdéskörhöz való hozzáállása....
Bővebben

Részletek

A jelenlegi szlovákiai magyar oktatási nyelvű intézmények számának vizsgálatánál több tényező figyelembevétele szükséges, így a magyar kisebbség helyzete és politikai elitjének e kérdéskörhöz való hozzáállása. Többek között ide tartozik a magyar kisebbség száma, amely az utolsó népszámlálás alapján csökkenő tendenciát mutat, de még így is a legnagyobb számú kisebbség Szlovákiában. A magyar oktatási intézmények vizsgálatánál további kiemelt helyen szerepel a magyar nyelvű lakosság területi elhelyezkedése Dél-Szovákiában és az anyaország közelsége.

A kisebbségek anyanyelven történő oktatását a Szlovák Köztársaság Alkotmánya biztosítja. (2. fejezet, 4. bekezdés, 34. cikkely.) A gyakorlatban ez magyar, ukrán és német nyelven valósul meg.

Napjainkban a magyar nyelvű oktatás kérdéskörének előtérbe kerülése a szlovákiai magyar politikai elitnek, a kisebbségi kulturális intézményeknek, a hazai magyar nyelvű médiának is köszönhető (pl. alternatív oktatás, kétnyelvű bizonyítványok vagy a magyar tanítási nyelvű egyetem kérdése stb.).

A magyar nemzetiségű ifjúság nevelése és oktatása jelenleg három szinten biztosított: az óvodákban, az alapiskolákban és a középiskolákban. Ismeretes, hogy ezek az oktatási intézmények vagy csak magyar tanítási nyelvű osztályokkal rendelkeznek, vagy párhuzamosan szlovák tanítási nyelvű osztályokkal együtt folyik az oktatás-nevelés. Az állam által fenntartott iskolák mellett magyar tanítási nyelvű egyházi és magániskolák is működnek.

A tanulmány az állami szférában működő oktatási intézményeket követi nyomon.

Tankötelezettség előtti nevelés – az óvodák

Az 1990/1991-es tanévben 4025 állami óvoda működött 9292 osztállyal, melyet összesen 216 336 gyermek látogatott. Ebből 345 (8,6%) volt magyar nevelési nyelvű 695 osztállyal (7,5%) és 14 970 óvodással (6,9%). Hogy hogyan alakult a magyar nevelési nyelvű óvodák száma az elmúlt 11 évben? A 2000/2001-es tanévben Szlovákiában 3217 óvoda működött 7447 osztállyal, melyeket 149 722 gyerek látogatott. 275 (8,5%) óvodában magyar nyelvű foglalkozás folyt 548 osztályban 9265 (6,2%) gyerekkel.

Ha figyelemmel kísérjük az óvodák számának a csökkenését 1990-2001 között, akkor megállapíthatjuk, hogy ez a negatív folyamat az óvodák oktatási nyelvétől függetlenül zajlott.

A szlovák nyelvű óvodáknál 22,7%-os csökkenés mutatható ki 11 évre visszamenően (3626-ról 2803-ra), a magyar nyelvű óvodáknál 20,3%-os (345-ről 275-re). Természetesen ezzel egy időben csökkent a gyerekek és az osztályok száma is. A szlovák nyelvű osztályoknál ez a csökkenés 19,7%-os volt (8527-ről 6852-re), a magyar nyelvű óvodák esetében pedig 21,2%-os (695-ről 548-ra). A szlovák osztályokban 30,1%-kal (199 953-ról 139 746-ra), a magyar osztályokban 38,1%-kal (14 970-ről 9265-re) csökkent az óvodások száma.

A gyerekek nemzetiségi hovatartozását vizsgálva a 2001/2002-es tanévben a következő eredményt kapjuk: a 149 722 gyerekből szlovák nemzetiségű 136 265 (91,0%), magyar 11 803 (7,9%), roma 1041 (0,7%), egyéb 401 (0,3%).

Az említett adatok egyértelműen az óvodák számának csökkenését mutatják az elmúlt 11 év folyamán, tekintet nélkül az oktatási nyelvre. A csökkenés különbsége a szlovák és a magyar óvodák között minimális. Kiemelkedőbb különbség (8%-os) mutatható ki a magyar és a szlovák nemzetiségű gyerekek számának a csökkenésében, amely a magyar nemzetiségű népesség természetes visszaesésének a következménye is. Általánosságban megállapíthatjuk, hogy 1989 után csökkent az óvodások száma. Ezt a tényt több tényező is befolyásolta (részben a populáció csökkenése, valamint a munkanélküliség növekedése, főleg a női lakosság körében).

1. táblázat. A magyar nyelvű óvodai osztályok és a gyerekek számának alakulása az 1990-es években

Osztályok száma Gyerekek száma
Ev Összesen Magyar %-ban Összesen Magyar nemzetiségű %-ban Magyar osztályokat látogat %-ban
1991 8 651 651 7,5 188 821 18 169 9,6 13 182 72,6
1993 7 959 612 7,7 183 907 16 728 9,1 12 906 77,2
1994 7 425 565 7,6 161 268 13 508 8,4 10 391 76,9
1997 7 751 561 7,2 168 654 13 178 7,8 10 392 78,8

Alapiskolák

Az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején a Szlovák Tudományos Akadémia Kassai Társadalomtudományi Intézete empirikus kutatásokat végzett kérdőíves módszer segítségével az etnikailag vegyes járásokban – Dunaszerdahelyi, Galántai, Nagykürtösi, Rozsnyói, Komáromi, Érsekújvári, Lévai, Losonci, Rimaszombati, Kassa környéki, Tőketerebesi. A kérdőíves felmérés a magyar tanítási nyelvű iskolákra és az oktatás problémakörére összpontosított azzal a céllal, hogy felmérje, megismerje a lakosság véleményét a magyar iskolák működéséről, az oktatási folyamat színvonaláról szociális és politikai összefüggésben, különös tekintettel a nyelvi kérdésre is.

Mennyiségi mutatók változásai… 43

A kutatások során hasznos információkat szereztek, melyekből most csak egy kérdéskört szeretnénk kiemelni, mégpedig azt, hogy elegendő-e a magyar oktatási nyelvű intézmények száma Szlovákiában?

Természetesen a megkérdezett magyar és szlovák lakosság válaszai között evidens volt a különbség. A magyar tanítási nyelvű iskolák számát kevésnek vélte a megkérdezett magyar lakosság 62%-a, ill. a megkérdezett szlovákok 8,5%-a. A magyar tanítási nyelvű iskolák számát elégségesnek tartotta a magyar nemzetiségű lakosság 20,2%-a, ill. a szlovákok 44,5%-a. A magyar tanítási nyelvű iskolák számát átlagon felülinek (soknak) tekintette a megkérdezett magyar lakosság 1,2%-a, ill. a szlovák lakosság 15,6%-a. A többi megkérdezett nem foglalt állást a kérdéssel kapcsolatban.

Feltételezhetően „színesebb” és meghökkentőbb válaszokat kaptak volna, ha az ukrán és német kisebbségeket is megkérdezik, sőt ha olyan járásokban is elvégzik a felméréseket, ahol nem laknak vagy csak alacsony számban élnek magyarok. A válaszok ebben az esetben biztosan nagyobb eltéréseket eredményeztek volna.

De térjünk vissza a számsorokhoz! Az 1990/1991-es tanévben Szlovákiában 2356 alapiskola működött 28 339 osztállyal, és azokat 720 326 tanuló látogatta. Magyar nyelven oktattak 257 (10,9%) iskola 2071 (7,3%) osztályában 48 405 (6,7%) tanulót. 11 év múlva a következőképpen alakultak az adatok. Az állam 2302 általános iskolát működtetett 27 540 osztállyal és 600 885 tanulóval. Ebből 249 tisztán magyar tanítási nyelvű iskola, 1 iskola pedig szlovák-magyar tanítási nyelvű párhuzamos osztályokkal rendelkezett. A 2057 (7,5%) magyar tanítási nyelvű osztályba összesen 39 744 tanuló (6,6%) járt.

Az említett 600 885 tanulóból 543 988 (90,5%) szlovák nemzetiségű, 49 125 (8,2%) magyar nemzetiségű, 4448 (0,7%) roma, egyéb nemzetiségű 2440 (0,4%), külföldi 884.

A szlovák és magyar tanítási nyelvű alapiskolák száma a vizsgált 11 év alatt csökkent, s ezzel párhuzamosan a tanulók száma is. A magyar tanítási nyelvű osztályok száma 0,7%-kal lett kevesebb (2071-ből 2057 maradt), míg a szlovák tanítási nyelvű osztályok száma 3,6%-kal (26 179-ből 25 237 maradt). A magyar tanulók száma 17,9%-kal csökkent (48 405-ről 39 744-re). A szlovák részlegen is változás történt. Számokban kimutatva: az osztályok száma 16,4%-kal csökkent, a tanulók száma pedig 670 873-ról 560 633-ra esett vissza.

2. táblázat. Magyar tanítási nyelvű alapiskolák osztályainak és tanulóinak száma az 1990-es években

Osztályok száma Tanulók száma
Tanév Összesen Magyar tannyelvű %-ban Összesen Ebből magy. nemzetiségű Ebből magyar tannyelvű osztálybajár %-ban
1990/1991 23 339 2 071 7,3 720 326 64 693 48 405 74,8
1993/1994 27 500 2 096 7,6 664 884 58 765 46 310 78,8
1995/1996 27 189 2 078 7,6 635 135 55 974 44 655 79,8
1997/1998 27 341 2 056 7,5 621 065 52 935 42 901 81,0

Középiskolák

Középiskolai szinten a magyar nemzetiségű diákok számára a továbbtanulás gimnáziumok, szakközépiskolák és szakmunkásképző iskolák által biztosított.

Az 1990/1991-es tanévben 2816 középiskolai osztály működött, melyből 164-ben oktattak magyar nyelven (5,8%). Középiskolai tanulmányaikat 87 039-en fejezték be, ebből magyar nyelvű végzettséget 4753 (5,5%) diák szerzett. A középiskolában tanuló magyar nemzetiségű diákok száma 7100, ebből 2347 (33,1%) szlovák tanítási nyelvű középiskolai oktatási intézményben tanult.

11 év elteltével a középiskolai osztályok száma 3322-re emelkedett, ebből 147 magyar tanítási nyelvű (az összesnek a 4,4%-a). A középiskolákat összesen 91 805 diák látogatta, ebből magyar nyelvű osztályokba 3762 diák járt (4,1%). A középiskolákban 6396 magyar nemzetiségű diák folytatta tanulmányait, ami annyit jelent, hogy 2634 (41,2%) diák szlovák tannyelvű iskolát látogatott. Magyar diákok legnagyobb számban az ipari szakközépiskolákban tanultak (51 osztályban 1293 diák), ezt követik a mezőgazdasági szakközépiskolák (37 osztállyal és 878 diákkal), majd a közgazdasági szakközépiskolák (30 osztálya 841 diákkal).

A műveltségi struktúra keretén belül a magyar nemzetiségű lakosságnál a gimnáziumi érettségivel rendelkezők vannak a legtöbben.

Az elmúlt tanévben a 8 éves gimnáziumokat is beszámítva 1028 osztályban indult el az oktatás, ebből 969-ben szlovák és 59-ben magyar nyelven. Összesen 30 939 diák tanult gimnáziumban, ebből magyarul 1574 diák (5,1%). A négyéves és az ötéves gimnáziumokban összesen 1374 osztályt indítottak – ebből 1264 szlovák, 104 magyar és 6 ukrán tanítási nyelvűt. A diákok összlétszáma 40 813 fő, ebből a magyar tannyelvű osztályt látogatók száma 2714 (6,6%).

A gimnáziumok összes típusában a magyar nyelven tanuló diákok összlétszáma 4288 fő.

A gimnáziumokban tanuló diákok nemzetiségi összetételét vizsgálva megállapíthatjuk, hogy 5300 magyar nemzetiségű diák tanul anyanyelvén, 1012 (19,1%) pedig szlovák tanítási nyelvű osztályokat látogat. 11 évvel ezelőtt – az 1990/1991-es tanévben – 4856 magyar nemzetiségű diák tanult a magyar tanítási nyelvű gimnáziumi osztályokban, 1074 (22,1%) magyar nemzetiségű diák pedig szlovák tanítási nyelvű gimnáziumi osztályt választott. A vizsgált időszakban a magyar tanítási nyelvű osztályba járó diákok száma növekedett.

Dél-Szlovákia etnikailag vegyes területein a 2001/2002-es tanévben 5 magyar tanítási nyelvű szakmunkásképző iskola működik. Ezen kívül magyar nyelvű oktatás folyik 23 szakmunkásképző iskolában párhuzamosan a szlovák tanítási nyelvű osztályokkal. Ez összesen 194 osztályt jelent 4047 diákkal. A legtöbb, 79 osztály 1696 diákkal a Nyitrai kerületben található, 57 osztály 1243 diákkal a Nagyszombati kerületben, 31 osztály 596 diákkal a Besztercebányai kerületben és 27 osztály 512 diákkal a Kassai kerületben. Magyar nyelvű végzettséget a szakmunkásképző iskolákban 8267 diák szerzett, tehát a diákok fele szlovák tanítási nyelvű osztályokba járt.

Az adatokból is kitűnik, hogy a magyar nemzetiségű diákok a középfokú oktatási intézmények közül a szakmunkásképző iskolákat részesítik előnyben. A 2001/2002-es tanévben a középiskolák minden típusában összesen 19 963 magyár nemzetiségű diák tanult, ebből 6369 (31,9%) szakközépiskolában, 5300 (26,5%) gimnáziumban, 8267 (41,4%) szakmunkásképző iskolában. Megvizsgálva viszont a magyar tannyelvű középiskolák látogatottságát megállapíthatjuk, hogy a középiskolák három típusát összesen 12 097 diák látogatja. Ebből 3762 (31,1%) diák a szakközépiskolát választotta, 4288-an (35,4%) a gimnáziumot részesítették előnyben, és legtöbben, 4047-en (33,5%) a szakmunkásképző iskolát választották.

3. táblázat. Magyar tanítási nyelvű szakközépiskolák osztályainak és diákjainak a száma

Tanév Osztályok száma Diákok száma
Összesen Magyar %-ban Összesen Magy. nemzetiségű Ebből magyar tannyelvű osztálybajár %-ban
1990/1991 2 816 164 5,8 87 039 7 100 4 735 66,7
1993/1994 3 549 171 4,8 109 063 7 609 4 801 63,1
1995/1996 3 716 162 4,4 114 706 7 458 4 699 63,0
1997/1998 3 633 153 4,2 110 341 7 130 4 462 62,6

4. táblázat. Magyar tanítási nyelvű gimnáziumok osztályainak és diákjainak a száma

Tanév Osztályok száma Diákok száma
Összesen Magyar %-ban Összesen Magy. nemzetiségű Ebből magyar tannyelvű osztályba jár %-ban
1990/1991 1686 138 8,2 54 518 4 856 3 782 77,9
1993/1994 2 008 154 7,7 63 116 5 712 4 529 79,3
1995/1996 2 152 159 7,4 67 648 5 735 4 588 80,0
1997/1998 2 207 151 6,8 69 050 5 461 4 318 79,0

Egyetemek és főiskolák

Komoly problémát vet fel az a tény, melyet a szlovákiai magyar politikai elit is hangoztat: a magyar nemzetiségű hallgatók alacsony számban vannak jelen az egyetemeken és főiskolákon. Ezt a folyamatot már a múlt század 50-es és 60-as éveitől nyomon követhetjük.

Felsőoktatási intézményben az 1990/1991-es tanévben összesen 52 669 hallgató folytatott tanulmányokat. Ebből 2578 (4,9%) fő volt magyar nemzetiségű hallgató, 46 627 (88,5%) szlovák, 3043 (5,7%) cseh (morva, sziléziai), 360 ukrán, 56 lengyel és 35 egyéb nemzetiségű.

A 2578 magyar nemzetiségű hallgató a következő arányban oszlott meg az egyes felsőoktatási intézmények között:

egyetemi végzettséget szerzett 1261 fő (48,9%),

műszaki főiskolát végzett 836 fő (32,4%),

közgazdász diplomát kapott 192 fő (7,4%),

agrármérnökként végzett 258 fő (10,0%),

művészeti főiskolán 31 fő (1,2%) fejezte be tanulmányait.

A fenti adatok alapján kijelenthetjük, hogy a magyar nemzetiségű hallgatók száma nem érte el még az 5%-ot sem, pedig a magyar nemzetiség Szlovákia összlakosságának a 11%-át alkotja.

Az 1990-es népszámlálás eredményei alapján az egyetemi vagy főiskolai diplomával rendelkezők nemzetiségi megoszlása a következőképpen alakult:

–  egyetemi vagy főiskolai diplomával rendelkezett a cseh nemzetiségűek 17,7%-a,

– az ukrán és ruszin nemzetiségűek 13,3%-a,

– a németek 12,1%-a,

– a szlovákok 8,2%-a,

– a magyarok 3,6%-a,

– a romák 0,1%-a.

A 2001-es népszámlálás adatai a végzettségi struktúrára vonatkozóan még nincsenek ismertetve. Hogy e tekintetben milyen változások történtek 1990-től, részben a hallgatók számának a növekedéséből vagy csökkenéséből alkothatunk képet.

Az elmúlt 11 év alatt az egyetemi és főiskolai hallgatók száma 92 140 főre emelkedett, mely 74,9%-os növekedés. Az összlétszámból szlovák nemzetiségű 87 312 (94,8%) hallgató, cseh (morva, sziléziai) 230 (0,2%), ruszin és ukrán 292 (0,3%), magyar 4199 (4,6%), egyéb nemzetiségű 107 hallgató.

Annak ellenére, hogy a magyar nemzetiségű hallgatók száma 1990-2001 között 2578-ről 4199 főre emelkedett, ami 62,9%-os növekedés, arányszámuk az összlétszámhoz viszonyítva a 2001/2002-es tanévben semmit sem változott.

1990-ben a magyar nemzetiségű hallgatók az összlétszám 4,9%-át alkották, 2001/2002-re ez a szám nem növekedett, hanem 4,6%-ra csökkent.

Feltételezhetjük tehát, hogy a magyar kisebbség műveltségi struktúrája kiemelkedő átalakuláson az elmúlt 11 évben nem ment keresztül.

Végezetül az immáron említett szociológia felmérésből közlünk eredményeket. Míg a magyar nyelvű középiskolai oktatást szükségesnek vélte a megkérdezett szlovákság 15,2%-a, addig a magyar nyelvű egyetemi oktatás szükségességét csak 4,6%-a ismerte el. (A megkérdezett magyar anyanyelvű lakosságnak is csak a 30,4%-a tartaná fontosnak a magyar nyelvű egyetemi oktatást.)

5. táblázat. Magyar és szlovák nemzetiségű egyetemisták és főiskolások száma Szlovákiában

Tanév A hallgatók összlétszáma Ebből
szlovák nemzetiségű %-ban Magyar nemzetiségű °/Pban
1970/1971 39 755 34 869 87,7 1 506 3,8
1975/1976 47 511 42 190 88,8 2 017 4,2
1980/1981 56 166 50 166 89,3 2 619 4,7
1985/1986 49 196 43 228 87,9 2 293 4,7
1990/1991 52 669 46 627 88,5 2 578 4,9
1993/1994 58 843 55 475 94,3 2 741 4,7
1995/1996 72 525 68 375 94,2 3 445 4,8
1997/1998 82 432 78 085 94,7 3 653 4,4

Összegzés

A demokrácia és tolerancia fokát jelzi az állam viszonyulása a területén élő kisebbségekhez. Másrészt a kisebbségek lojális együttműködésükkel fejezik ki pozitív hozzáállásukat a többségi nemzethez. A többség elnyomó magatartása automatikusan a kisebbségek elszigetelődéséhez vezet. Az etnikumok közötti bizalom megteremtése csak egymás kölcsönös megismerése alapján valósulhat meg. Az etnikai és kulturális sokszínűség a társadalmat gazdagítja, és katalizátora lehet a fejlődésnek. A szlovákiai magyar tanítási nyelvű iskolák aktuális kérdéseinek a megoldásánál elsősorban kölcsönös hajlandóságra van szükség.

Irodalom

Gabzdilová Sofia: Mad’arské skolstvo na Slovensku v druhej polovici 20. storocia.

Dunajská Streda, 1999. Obce Kosického kraja II. cast. Krajská správa statistického úradu SK v Kosiciach.

Kosice, 2000. Statistické rocenky skolstva SSR 1970-1989. Bratislava, Ústav informácií a

prognóz skolstva mládeze a telovychovy, 1970-1989. Statistické rocenky skolstva SR1990-2001. Bratislava, Ústav informácií a prognóz

skolstva mládeze a telovychovy, 1990-2001.

Rövid URL
ID1003
Módosítás dátuma2016. június 8.

T. Sápos Aranka : A Tőketerebesi járás oktatási helyzete a 19. században és a 20. század elején

A népművelés alapfeltételét a történelem során mindig az iskolák biztosították. Zemplén vármegyében már a legrégibb időkben is fellelhetők az iskolák nyomai. A kereszténység egyre erőteljesebb...
Bővebben

Részletek

A népművelés alapfeltételét a történelem során mindig az iskolák biztosították. Zemplén vármegyében már a legrégibb időkben is fellelhetők az iskolák nyomai. A kereszténység egyre erőteljesebb térhódításának következtében monostorok, apátságok, prépostságok épültek a vármegyében, melyek a hittérítésen, betegápoláson kívül neveléssel is foglalkoztak. Mint iskolai székhelyek az Árpádok korában a községi plébániák, a zempléni és zombori főesperességek, továbbá a többi egyházi intézetek, nevezetesen a szerencsi apátság, a leleszi, darnói és turuli (toronyi) prépostságok szerepeltek. A szerencsi monostori iskola alapítói bencés szerzetesek voltak, akiknek iskolája 1294-ben már létezett. A leleszi prépostság 1180 táján alakult, s iskolája a mohácsi vészig (1526) fennállt a premotreiek vezetésével. Hasonlóan a premontreieké volt a darnói iskola, melynek első említése 1336-ból való.1 Felsőbb fokú iskola nyomát is megtaláljuk 1526-ig Sárospatakon a Szent Ágostonrendi szerzetesek kezében.2 Az iskolák fölött a főfelügyeleti jog természetesen a királyé volt, aki azt az egyházi hatóságok által gyakorolta. Már az 1548. évi országgyűlés is elismeri a főpapok nevelésügyi hatáskörét. A tanítást természetesen így a lelkészek végezték, külön tanítói állások idővel nagyobb községekben jöttek létre. A szerzetesrendek mellett a plébániák is működtettek iskolákat. Plébániai iskolák természetesen mindazon községekben léteztek a mohácsi vész előtt, ahol lelkészségek fennálltak.

A pápai jegyzékek szerint a legkorábban működő iskolák a régióban a következő községekben voltak: Bácska, Barancs, Battyán, Bély, Boly, Céke, Gálszécs (1337), Királyhelmec, Lasztóc (1342), Nagytárkány, Nagykövesd, Perbenyik, Ruszka, Tőketerebes (1330), Véke, Zemplén.3

A római katolikus iskolákon kívül a mohácsi vész előtt a görög katolikus ruténeknek is voltak plébániai iskoláik (1352-ből), ezekről azonban nem maradtak fenn részletesebb adatok. Ami biztosnak mondható, ahol „orosz” jövevények megtelepedtek és lelkészségeket szerveztek, ott iskolákat is alapítottak. A 16. században a mohácsi vész és a reformáció térhódítása miatt sok római katolikus iskola megszűnik, egy részüket átveszik a protestánsok, és új iskolákat létesítenek. Tőketerebesen, Homonnán, Szerencsen, Tállyán 1530-1531 körül megszűnnek a szerzetesi iskolák, s így azokat a protestánsok vezetik tovább.

A 17. század, az ellenreformáció kora felszámolja a protestáns iskolák többségét. Az egyházaknak a fennmaradásért és hatalomért folytatott küzdelmeit megérzik az iskolák Zemplén vármegyében is. Amelyik felekezet hatalomhoz jutott, az azonnal megszüntette a másik iskoláját. A kegyurak vallási meggyőződése is sokat ártott, mert ha megvonták az anyagi támogatást, az iskolák is kénytelenek voltak bezárni kapuikat.4

1777-ben Mária Terézia kiadja a Ratio Educationist, amely a „nemzeti művelődés egységének” eszméjével igyekezett összhangba hozni az iskolatípusokat, kevés eredménnyel, de bizonyos irányt mutatott az iskolák szervezetében, tananyagában. A korabeli iskoláknál a hangsúly mindinkább az állami felügyelet fontosságára helyeződött. Ebben a században a zsidó iskolák nyomait is megtaláljuk a vármegyében, ezek közül a mádi volt a legjelentősebb.

Az iskolalátogatás nem volt kötelező, a Ratio Educationis csak óhajtotta, hogy a gyermekek látogassák az iskolát. Négyféle elemi iskola működött: falusi, mezővárosi, nagyvárosi és egyházi. Tanították a vallást – mindenkor a lelkész -, az írott és nyomtatott betűket, a szótagolást, az olvasást és a számolás elemeit.5 Ez a kör bővült iskolatípusok szerint a német, latin nyelv, természettan, mérés, rajzolás, ének, levélírás, naptárkészítés stb. tantárggyal.

A Zemplén vármegyében – a Ratio Educationis alapján – 1777-től megindult iskolaszervezési munkálatok közben több intézkedés történt:

  1. 1778-ban a királyi helytartótanács felszólította a vármegyét, hogy az elemi népiskolákról (schola natinalia) a kassai tankerületi főigazgatóságnak jelentést tegyen.

2. 1780-ban a helytartótanács arra kérte a vármegye illetékeseit, hogy iskoláikat vegyék számba. Az iskolák összeírása terén Zemplén vármegye már ezt megelőzően intézkedett. Az 1773. évi összeírás csupán a Varannói járás iskoláit írta ösz-sze, de más iskolák is érintve voltak, tehát megyei jellegűnek tekinthető.

Soós Pál járási szolgabíró összeírásából tudjuk, hogy a régió mely falvaiban működtek iskolák, és hány tanuló látogatta őket.

1.  Katolikus iskolák működtek: Tőketerebesen (1773) – az iskolát 6 tanuló látogatta, az írást és olvasást tótul (szlovákul) tanították. A tanító javadalmát a pálos szerzetháztól kapta. Nagyazarban (1771) télen 6 gyermek járt iskolába. Pelejtén (1760), Cékén (1740) létezett iskola, de tanítója nem volt. Gálszécsen (1760) 8, Parnón (1759) 10, Szilvásújfalun (1768) 7 tanuló járt rendszeresen iskolába. Király-helmecen 14 fiú és leány látogatta az iskolát. írást, olvasást és hitoktatást tanultak. Nagykövesden a tanítói állás nem volt betöltve, így senki sem látogatta az iskolát. Leleszen az iskolába 30 gyermek járt. Magyarul tanultak írni, olvasi és latinul deklinálni és konjugálni. Hetenként kétszer hittant is oktattak.

2.  Református iskolák működtek: Kazsuban 1772 óta állt fenn az iskola épülete, de tanító nem volt. Hardicsán (1770) 4 tanuló, Zemplénben (1766) 10 tanuló, Csarnahón (1770) 4 tanuló, Nagytoronyén (1769) 6 tanuló járt iskolába, s ezek magyarul írni és olvasni tanultak. Ladmócon (1777) 35 tanuló látogatta az iskolát, s itt nemcsak írni és olvasni, hanem latinul „declinálni” is tanultak. Csarnahón 20, Nagybariban 10, Borsiban 12, Ladmócon 18, Nagytoronyén 8, Kistoronyén 14 tanuló vett részt az oktatásban. Kisgéresben 20 tanuló, Szentesben pedig 16 tanuló sajátította el az írás és olvasás alapjait.

3. Görög katolikus iskolák: A vármegyében összesen 38 községben volt görög katolikus iskola, ebből a régió területére a következők estek: Terebesen (1770) 4 tanuló járt iskolába, aki olvasást és katekizmust tanult, Gálszécsen (1750) 10 tanuló tanult olvasni, Sztankócon (1763) 5 tanuló imádkozni és katekizálni tanult, Szécsud-varon (1765) 4 tanuló volt, akiket írásra és imádkozásra tanítottak, Bacskón (1766) 5 tanuló járt iskolába, a tanítás tárgyát olvasás és ima képezte. Bodzásújlakon (1770) orosz ábécét és zsoltárokat tanult 7 gyermek, Vécsén (1751) 2 tanuló járt iskolába, hol olvasást és katekizmust tanult. Hardicsán (1773), Nagyruszkán (1769), Isztáncson (1769), Tárnokán (1770) volt iskola, de nem volt tanító.

Az összeírások alapján a 18. században a régióban mind a három legnagyobb felekezet működtetett iskolákat, melyekben az írás, olvasás és a hittan tanításán volt a hangsúly. Új görög katolikus egyházközségek létesítésével együtt újabb iskolák alakultak Zemplén vármegye területén a 17. század végén és a 18. század folyamán (sok helyen ezek közül már jóval korábban is működtek), például az alábbi településeken: Bodrogszerdahely (1789), Kisdobra (1757), Leleszpólyán (1777), Bacskó (1788), Sztankóc (1805), Szécsudvar (1820), Vécse (1790), Zebegnyő (1743), Bodzásújlak (1784), Cselej (1764), Hardicsa (1796), Isztáncs (1777), Kol-baszó (1711), Gálszécs (1753), Lasztóc (1770), Magyarizsép (1770), Nagyruszka (1790), Szécskeresztur (1700), Tőketerebes (1730), Céke (1770), Nagytoronya (1828), Velejte (1766), Zemplén (1796).

A 17. és 18. században a görög katolikus iskolák gyarapodása mellett a római katolikus iskolák száma is növekedett. Az új parókiák mellett természetesen iskolák is létesültek, a következő helyeken: Barancs (1755), Céke (1779), Gálszécs (1729), Imreg (1753), Lasztóc (1712), Nagyazar (1718), Nagykázmér (1718), Parnó (1718), Pelejte (1762), Szilvásújfalu (1744), Tőketerebes (1763), Battyán (1719), Boly (1777), Királyhelmec (1757), Lelesz (1722), Nagykövesd (1763), Nagytárkány (1771), Rad (1636).6

Az összeírások alapján a 18. században a régióban megközelítőleg 77 felekezeti iskola működött, melyből római katolikus 29, görög katolikus 34, református 14 volt. Természetesen az összeírások csak nagy vonalakban utalnak az iskolák számára, de ha pontos adatok birtokában lennénk, akkor sem tudnánk követni az iskolát látogató diákok számát, műveltségük színvonalát. Megállapíthatjuk azonban, hogy a régiónak majdnem minden falvában meg volt az esély az alapműveltség elsajátítására, az írni-olvasni tudás megszerzésére.

A 19. században megfigyelhetjük az iskolák fejlődését és számuk növekedését. A vármegyében nagyobb településeken óvodák és leányiskolák is létesültek. Az új Ratio Educationis Publicae 1806-ban már gondol a nőnevelésre,7 és elrendeli az iskoláztatást 6-12 éves korig, a vasárnapi ismétlőiskolával együtt. Mind a katolikus, mind a protestáns iskolák egységesebb szervezést mutatnak, az előbbi az új Ratio Educationis Publicae alapján, az utóbbi önkormányzati jogánál fogva.

A vármegye elemi iskolái között, színvonal tekintetében, első helyen az izraelita iskolák állnak, s ezek után következnek az állami,8 községi, református, római katolikus, ágostai hitvallású evangélikus és a görög katolikus iskolák. Az 1868. évi nagyszabású iskolatörvény Zemplén vármegyében is fellendítette a nevelésügyet. Rohamosan haladt előre a népoktatás a vármegye nem magyar ajkú lakosságának körében is. A görög katolikus lakosságú rutén9 és tót10 (szlovák) falvak egész soraiban épültek az új iskolák. Számos helyen bővítették a római katolikus, evangélikus, református és izraelita iskolákat, s ezzel együtt növekedett a tanerők száma is.

Magyarországon az általános tankötelezettséget az 1868. évi XXXVIII. te. írta elő.11 Ez a törvény hosszú évtizedekre meghatározta az elemi népoktatás szervezetét, magában foglalva a 6 évfolyamos elemi iskolát, a 3 évfolyamos általános és gazdasági ismétlőiskolát, valamint a 4 évfolyamos polgári iskolát. Zemplén vármegyében 1872-ben felépül az első két állami iskola Kazsu és Mád községben, megindul a felekezeti iskolák „elközségesítése”, illetve az állami és társulati iskolák tömeges szervezése.

A dualizmus időszakában – négy évtized alatt – az alapfokú oktatásban dolgozó pedagógusok száma megkétszereződött, úgyszintén az állami és községi elemi iskolák aránya 1907-ig az 1868. évi néhány százalékról több mint 22%-ra nőtt, a felekezetieké pedig 95%-ról 76%-ra csökkent.12 A vasárnapi iskolák továbbfejlesztésével épültek ki az iparos- és kereskedőtanonc-iskolák a 19. század végére. Az 1868-as népoktatási törvény hívta életre a polgári iskolákat. Gyors terjedésükre jellemző, hogy számuk az ország akkori területén az 1880. évi 101-ről 1915-ig 538-ra emelkedett.

A tanügyi statisztika a következő képet mutatja Zemplén vármegyében13 a népoktatási törvény életbe lépése után:

I.  1869 – a vármegye összlakossága 292 711 fő. Ebből a tanköteles gyermekek száma 48 063. Vallási megoszlásuk: 17 53 római katolikus, 15 413 görög katolikus, 22 görögkeleti, 9678 református, 1001 ágostai hitvallású evangélikus, 4096 izraelita. Anyanyelvi megoszlás: magyar 21 653, tót (szlovák) 15 340, rutén 9635, német 1435. A 48 063 tanköteles közül tényleg iskolába járt 21 894. Az anyanyelvet tekintve: magyar 9250, német 291, tót (szlovák) 7201, rutén 5152. A tankötelesek 45,61%-a járt iskolába. Összesen 439 tanító volt. Ebből főállású 408, segéd 31. A 439 tanítóból képesített volt 137, képesítetlen 302. Magyarul folyékonyán beszélt 205, keveset 64, nem beszélt magyarul 170 egyén. A vármegye 447 községe közül 91 községben nem volt iskola.

II.  1879 – a vármegye összlakossága 292 871 fő. Ebből a tanköteles gyermekek száma 55 162. Ezek közül iskolába járt 33 594. Az iskolába járók vallási megoszlása: 12 178 római katolikus, 11 223 görög katolikus, 5397 református, 785 ágostai hitvallású evangélikus, 4011 izraelita. Az anyanyelvet tekintve: magyar 12 551, német 1316, tót (szlovák) 12 943, rutén 6790 fő. Iskolába járt a tankötelesek 60,82%-a.

A vármegyében 451 népiskola működött. Az iskolák tanítási nyelv szerinti megoszlása a következőképpen alakult: magyar 203, tót (szlovák) 85, rutén 63, magyar-német 3, tót (szlovák)-magyar 50, rutén-magyar 47. A tanítók száma összesen 484 volt. Ebből képesített 229, képesítetlen 255. Főállású 462, segéd 22. Magyarul folyékonyán beszélt 337, keveset 54, semmit 93 egyén. A vármegye 447 községe közül 83 községben nem volt iskola.

III.  1899 – a vármegye lakosainak száma 327 604 fő. A tankötelesek száma 59 762, ebből az iskolát látogatta 46 270 fő, a tankötelesek 76%-a. Vallási hovatartozás szerint így oszlottak meg: római katolikus 15 994, görög katolikus 16 870, református 8274, ágostai hitvallású evangélikus 1142, izraelita 3990. Az anyanyelvet tekintve: magyar volt 21 920, német 734, tót (szlovák) 15 628, rutén 7931, egyéb 57.

Az iskolák száma a vármegyében 457. Ebből magyar tanítású nyelvű 277, tót (szlovák) 28, rutén 20, tót (szlovák)-magyar 91, rutén-magyar 41.

A tanítók száma a vármegyében 439, ebből képesítetlen 89. Főállású 522, segéd 6. A nyelvet tekintve: tiszta magyar 404, hibásan beszél magyarul 91, keveset 19, semmit 14. A vármegye 451 községe közül az 1899. évben 77 község tankötelesei iskolahiány miatt nem részesültek rendszeres oktatásban.

IV.  1904 – a népoktatás a következő fejlődést mutatja: A tanköteles gyerekek száma 65 108. Ebből iskolába járt 55 180, vagyis a tankötelesek 85%-a. Magyar volt 28 220, német 734, tót (szlovák) 17 328, rutén 8898. Elemi iskolák száma: 473. Tanítási nyelvét tekintve: magyar 329, tót (szlovák) 9, rutén 13, tót (szlovák)— magyar 90, rutén-magyar 32. A tanítók száma a vármegyében összesen 602. Ebből magyar anyanyelvű 589, keveset beszélt magyarul 10, nem beszélte a magyar nyelvet 3. Képesített volt 578, képesítetlen 24. 64 kisközség tanköteles gyermekei nem részesültek oktatásban. A vármegyének volt: 1 állami tanítóképző intézete, 2 polgári leány-, 2 polgári fiú-, egy felsőbb leány-népiskolája, 473 elemi iskolája, 8 iparos tanonc-, 1 kereskedő tanonc-, 1 cukorgyári munkásképzője, 31 gazdasági ismétlő iskolája és 31 kisdedóvó intézete. A vármegyében levő összes népoktatási intézetekben működő tanárok, tanítók, tanítónők, óvónők és óraadók száma összesen 726 volt.

Sajnos, a vizsgált régió iskoláiról ilyen jellegű részletes kimutatással nem rendelkezem. Amiről számot adhatok ezen a téren, azt a „Zemplén” naptáraiban felsorolt iskolák kimutatásai alapján állítottam össze. Az innen gyűjtött adatok a következőket árulják el a régió iskoláinak és tanárainak számáról:

1896-ban az iskolák száma 78, a tanárok száma 91 fő,

1900-ban az iskolák száma 90, a tanárok száma 107 fő,

1905-ben az iskolák száma 95, a tanárok száma 114 fő,

1911-ben az iskolák száma 74, a tanárok száma 128 fő.

A falvankénti és iskolatípusonkénti lebontás a következő képet mutatja a régióban 1896-ban, 1900-ban, 1905-ben.

Evangélikus, református iskolák megoszlása településenként 1896-ban:

1.  Biste                                              9. Garany                          17. Őrös

2.  Kistoronya                                  10. Kistárkány                    18. Kiskövesd

3.  Szőlőske                                    11. Nagytárkány                 19. Véke

4.  Ladmóc                                      12. Nagygéres                    20. Királyhelmec

5.  Zemplén                                     13. Leleszpólyán                21. Gálszécs

6.  Mihályi                                        14. Ágcsernyő                     22. Hardicsa

7.  Szürnyeg                                    15. Kisgéres                       23. Cselej

8.  Bodzásújlak                               16. Szomotor

30 T. Sápos Aranka

Római katolikus iskolák megoszlása településenként 1896-ban:

1.  Mihályi                                      9. Boly                            17. Pamó

2.  Céke                                       10. Szentmária                 18. Visnyó

3.  Bodzásújlak                            11. Szinyér                       19. Magyarizsép

4.  Barancs                                  12. Zétény                        20. Szilvásújfalu

5.  Lelesz                                     13. Királyhelmec

6.  Battyán                                   14. Gálszécs

7.  Bély                                        15. Nagyazar

8.  Nagykövesd                            16. Pelejte

Görög katolikus iskolák megoszlása településenként 1896-ban:

1.  Nagytoronya                         11. Bodrogszerdahely 21. Cselej

2.  Borsi                                     12. Gálszécs                    22. Upor

3.  Ladmóc                                13. Zebegnyő                    23. Isztáncs

4.  Lasztóc                                 14. Bacskó

5.  Kol baszó                              15. Vécse

6.  Velejte                                  16. Techna

7.  Kiszte                                   17. Szécskeresztúr

8.  Bodzásújlak                          18. Hardicsa

9.  Leleszpólyán                         19. Nagyruszka 10. Kisdobra                               20. Sztankóc

Állami iskolák                             Községi iskolák                Magániskolák

1.  Csörgő                                    1. Perbenyik                     1. Bodzásújlak

2.  Kásó                                       2. Bodrogvécs

3.  Szolnocska                             3. Egres

4.  Szinyér

5.  Gálszécs

6.  Tőketerebes

7.  Kazsu

8.  Kelecseny

1. táblázat. Iskolák és tanítók száma 1896-ban

,14

Összesen Iskolák száma: 78 Tanítók száma: 91
Evangélikus református iskola 23 23
Római katolikus iskola 20 24
Görög katolikus iskola 23 24
Állami iskola 8 16
Községi iskola 3 3
Magániskola 1 1

Evangélikus, református iskolák megoszlása településenként 1900-ban:

1.  Nagytoronya                            13. Bodzásújlak                25. Királyhelmec

2.  Kistoronya                              14. Garany                       26. Kisazar

3.  Szőlőske                                 15. Kistárkány                  27. Hardicsa

A Toketerebesi járás oktatási helyzete..

31

4.  Csarnahó

5.  Ladmóc

6.  Zemplén

7.  Mihályi

8.  Kolbaszó

9.  Biste

10.  Imreg

11.  Szürnyeg

12.  Magyarsas

16.  Nagygéres

17.  Pólyán

18.  Ágcsernyő

19.  Kisgéres

20.  Bodrogszentes

21.  Szomotor

22.  Őrös

23.  Kiskövesd

24.  Véke

28.  Magyarizsép

29.  Lasztóc

Római katolikus iskolák megoszlása településenként 1900-ban:

1.  Mihályi

2.  Nagykázmér

3.  Céke

4.  Imreg

5.  Szürnyeg

6.  Garany

7.  Barancs

8.  Nagytárkány

9. Lelesz

10.  Bácska

11.  Battyány

12.  Bély

13.  Nagykövesd

14.  Boly

15.  Rad

16.  Szentmária

17.  Szinyér

18.  Zétény

19.  Királyhelmec

20.  Nagyazar

21.  Kisazar

22.  Pelejte

23.  Parnó

24.  Visnyó

25.Szilvásújfalu

Görög katolikus iskolák megoszlása településenként 1900-ban:

1.  Csörgő

2.  Borsi

3.  Zemplén

4.  Lasztóc

5.  Kolbaszó

6.  Céke

7.  Velejte

8.  Kasó

9.  Kiszte

10. Bodzásújlak

Izraelita iskola 1900-ban: 1. Királyhelmec

Állami iskolák

1.  Csörgő

2.  Legénye

3.  Velejte

4.  Szolnocska

5.  Szinyér

6.  Tőketerebes

7.  Kazsu

8.  Cselej

9.  Kelecseny

11.   Pólyán

12.  Kisdobra

13.  Vécse

14.  Szécsudvar

15.  Szécskeresztúr

16.  Hardicsa

17.  Nagyruszka

18.  Sztankóc

19.  Magyarizsép

20.  Upor

21.  Isztács

Községi iskolák

1.  Perbenyik

2.  Bodrogszerdahely

3.  Egres

4.  Kozma

Magániskolák 1. Bodzásújlak

32 T. Sápos Aranka

2. táblázat. Iskolák és tanítók száma 1900-ban15

Összesen Iskolák száma: 90 Tanárok száma: 107
Evangélikus református iskola 29 30
Római katolikus iskola 25 29
Görög katolikus iskola 21 22
Izraelita iskola 1 2
Állami iskola 9 15
Községi iskola 4 5
Magániskola 1 1

Evangélikus, református iskolák

1.  Nagytoronya

2.  Kistoronya

3.  Garany

4.  Imreg

5.  Szürnyeg

6.  Ladmóc

7.  Szőlőske

8.  Csarnahó

9.  Nagybári

10.  Zemplén

11.  Mihályi

12.  Lasztóc

13.  Kolbaszó

14.  Biste

15.  Királyhelmec

megoszlása településenként 1905-ben:

16.  Kistárkány

17.  Ágcsernyő

18.  Bácska

19.  Bodrogszentes

20.  Kisgéres

21.  Szomotor

22.  Perbenyik

23.  Lelesz

24.  Pólyán

25.  Őrös

26.  Kiskövesd

27.  Nagygéres

28.  Magyarizsép

29.  Hardicsa

Római katolikus iskolák megoszlása településenként 1905-ben:

1.  Garany

2.  Barancsa

3.  Céke

4.  Magyarsas

5.  Mihályi

6.  Nagykázmér

7.  Velejte

8.  Királyhelmec

9.  Nagytárkány

10.  Bély

11.  Bácska

12.  Battyán

13.  Lelesz

14.  Nagykövesd

15.  Rad

16.  Boly

17.  Szentmária

18.  Véke

19.  Zétény

20.  Gálszécs

21.  Magyarizsép

22.  Szécskeresztúr

23.  Nagyazar

24.  Pelejte

25.  Parnó

26.  Visnyó

Görög katolikus iskolák megoszlása településenként 1905-ben:

1.  Nagytoronya                         14. Gálszécs

2.  Borsi                                     15. Zebegnyő

3.  Bodzásújlak                          16. Bacskó

4.  Céke                                     17. Magyarizsép

5. Zemplén                               18. Upor

6.  Lasztóc                                 19. Isztáncs

A Toketerebesi járás oktatási helyzete.

33

7.  Kol baszó

8.  Velejte

9.  Kásó

10.  Kiszte

11.  Kisdobra

12.  Perbenyik

13.  Pólyán

Állami iskolák

1.  Csörgő

2.  Bodzságújlak

3.  Legénye

4.  Gercsely

5.  Bodrogszerdahely

6.  Szolnocska

7.  Szi nyer

8.  Gálszécs

9.  Cselej

10.  Kelecseny

11.  Tőketerebes

12.  Kazsu

20.  Szécskeresztúr

21.  Sztankóc

22.  Kazsu

23.  Nagyruszka

24.  Vécse

25.  Szécsudvar

Községi iskolák 1. Egres

Magániskolák

3. táblázat. Iskolák és tanítók száma 1905-ben16

Összesen Iskolák száma: 95 Tanítók száma: 114
Evangélikus református iskola 29 30
Római katolikus iskola 26 32
Görög katolikus iskola 25 26
Görögkeleti iskola 1 1
Izraelita katolikus iskola 1 1
Állami iskola 12 23
Községi iskola 1 1
Magániskola 1 1

4. táblázat. Iskolák és tanárok száma 1890 és 1911 között a régióban

Összesen Iskolák száma Tanárok száma
8. században 77
1890 11 12
1896 78 91
1900 90 107
1905 95 114
1911i/ 74 128

A csekély és egyben pontatlan adatok alapján is kijelenthetjük, hogy az 1868. évi népiskolai törvény a régióban fontos változásokat eredményezett. Míg az iskolák száma ingadozott, addig a tanítók száma fokozatosan növekedett. A felekezeti iskolák száma éppúgy növekedett, mint az állami iskoláké.

Az alapműveltség (írás-olvasás) a számok tükrében

A kiegyezés időszakában lezajlódó társadalmi, gazdasági és politikai fejlődés a társadalom kulturális igényeit is befolyásolta. Az iskolázottságon belül a legnagyobb figyelmet az elemi fokú oktatás igényelte, mivel 1869-ben Magyarország 6 éven felüli férfi népességének 40,8%-a, női népességének 25,01%-a tudott csak írni-olvasni. A rossz arány megszüntetése érdekében a kiegyezés után bevezették az általános tankötelezettséget, melyet az 1868. évi XXXVIII. te. írt elő.18 Ez a törvény hosz-szú évtizedekre meghatározta az elemi népoktatás szervezetét, magában foglalva a 6 évfolyamos elemi iskolát, a 3 évfolyamos általános és gazdasági ismétlőiskolát, valamint a 4 évfolyamos polgári iskolát.19 Az elemi népiskolai hálózat a kiegyezést követően negyed évszázad alatt gyorsan és folyamatosan fejlődött. Míg az iskolák száma 1869-ben 13 788 volt, 1890-re 16 805-re emelkedett, a tanítók száma pedig ugyanezen időszakban 17 794 főről 24 908 főre gyarapodott. így 1890-ben az ország 6 éven felüli népességének a férfiak esetében már 66,2%-a, a nőknél 46,99%-a tudott írni-olvasni.

A kiegyezés korabeli, sőt még a századforduló körüli helyzetkép is részleteiben sötétebb színárnyalatokat mutat: a kulturális alapismeret elsajátítása ebben az időszakban minden tekintetben – település, nemek, életkor, anyanyelv, vallás, foglalkozás, gazdasági-társadalmi tagozódás szerint stb. – rendkívül egyenlőtlen, szélsőséges volt.20 Nem szabad azonban szem elől téveszteni, hogy a fejlődés ütemét különféle – demográfiai, települési stb. – tényezők és körülmények is fékezték. A tanyai (és 1910-ig a hegyvidéki) települések szétszórtsága által okozott iskolázási nehézségek is kerékkötői voltak a népműveltség gyorsabb fejlesztésének.21

A népesség kulturális helyzetét általában az alábbi három vonatkozásban szokásos vizsgálni:

1.  az írni-olvasni tudás,

2.  a legmagasabb iskolai végzettség,

3.  az oktatásban való részvétel szerint.

A műveltségi színvonal valóságos és pontos felmérésére a népszámlálások alkalmasak.22 A népesség műveltségi színvonalának megállapítása során a múltban a népszámlálások elsősorban az írni-olvasni tudás alakulásának a feldolgozásával nyújtanak segítséget. Az írni-olvasni tudás népszámlálásonkénti színvonaláról számot adó kimutatások szerint Magyarországon 1869-ben a kulturális szint még alapelemeiben is rendkívül elmaradott helyzetben volt.23 A kiegyezést követő négy évtizedben az alapfokú oktatásban országos méretben jelentős előrelépések történtek. Kétszeresére növekedett az alapfokú oktatásban dolgozó pedagógusok száma. Az időszak kezdetén a legtöbb intézmény egyházi, felekezeti fenntartású volt, de hamar megindult a felekezeti iskolák „elközségesítése”, illetve az állami, társulati iskólák tömeges szervezése. Ennek tekintetében az állami és községi elemi iskolák aránya 1907-ig az 1868. évi néhány százalékról több mint 22 százalékra nőtt, a felekezetieké pedig 95 százalékról 76 százalékra csökkent.

Zemplén vármegye középső részén, a vizsgálat tárgyát képező régióban az 1900-1910-es népszámlálási felvételi lapok adataiból a 6 évesnél idősebb népesség írni-olvasni tudását emeltem ki. A 6 és 7 év közötti korosztály írni-olvasni tudása még nem valószínű, továbbá az írni-olvasni tudó összlakosság nincs lebontva férfi és női népességre. A melléklet táblázataiban az 1880-as évre is találhatunk számsorokat az írni-olvasni tudók nagyságáról településre lebontva, de ezen számsorok szintén nem váltak a vizsgálat tárgyává, mivel csak az összlakosság számával tudtam összevetni, ugyanis a 0-6 éves korig terjedő korosztály még nem rendelkezett az írás-olvasás képességével. így az adatok csak sejtetik az alapműveltség nagyságát.

Sajnos, ebben a fejezetben nincs tér arra, hogy részletesebben foglalkozzunk a régió iskolázottságának a felmérésével. Eredményes és egyben sokatmondó lenne egy olyan kutatás, amely nyomon követné az iskolák számának növekedését 1868-1910 között, különös tekintettel az állami és egyházi iskolákra, és felmérné az iskolatípusokat, az iskolák diákjai számának fejlődését s egyben a diákokra eső tanárok számát is.

A táblázat adataiból megállapítható, hogy az 1900-as és 1910-es népszámlálások felmérésének alapján a vármegye és a régió lakosságának írni-olvasni tudása elmaradt az országos átlagtól, de a vizsgált terület lakosságának átlaga magasabb, mint a vármegyéé.

5. táblázat. A vármegye és a régió írni-olvasni tudó lakosainak százalékaránya

Országos átlag Megyei átlag A régió átlaga
1900: 61,4% 51,63% 56,31%
1910: 68,7% 60,91% 65,68%

Miben rejlik az eltérés oka? A probléma gyökereit a vármegye gazdaságának fejlettségi szintjében kell keresnünk. Zemplén vármegye ugyanis azon vármegyék közé tartozott, amelyek gazdaságilag az ország elmaradottabb részét alkották. A fejlődés ütemét egyrészt demográfiai tényezők gátolták, másrészt a települések elhelyezkedésének a sajátosságai. A hegyvidéki települések szétszórtsága, amely a vármegye északi részén domináns, nehézségeket okozott az iskolahálózat kiépítésében és fejlesztésében. A negatív tényezők ellenére is fejlődésnek lehetünk tanúi a vármegyében, úgyszintén a régióban is. Azt, hogy a régió írni-olvasni tudó lakosságának az aránya magasabb a vármegye átlagától, a vizsgált terület fekvése is befolyásolta, ugyanis a régió a vármegye gazdaságilag frekventáltabb részén terült el, és a településhálózat kompakt s egyben könnyen megközelíthető is. Ezt a fejlődést látszik alátámasztani az a tény is, hogy a 88 településből 85-ben (1910) a lakosság írni-olvasni tudása 50 százalék fölött mozgott, míg 1900-ban csak 64 településen volt 50 százalék fölött az írni-olvasni tudók száma. (Lásd az egyes települések írni-olvasni tudók számát 1900, 1910-ben százalékban is a 6. táblázatban.)

6. táblázat. írni-olvasni tudók száma települések szerinti felbontásban 1900-ban és 1910-ben

1900 1910
Település Összlétszám 6 évnél idősebbek száma Irés olvas %-ban Összlétszám 6 évnél idősebbek száma Irés olvas %-ban
Ágcsernyő 495 403 287 71,21 485 403 244 60,54
Bácska 642 533 357 66,97 632 503 374 74,35
Bacskó 757 642 246 38,31 727 608 272 44,73
Barancs 444 375 231 61,60 428 371 196 52,83
Battyán 1134 893 514 57,55 1064 971 501 51,59
Bély 907 715 409 57,20 1030 842 534 63,42
Biste 218 177 115 64,97 222 189 144 76,19
Bodrogmező 827 671 434 64,67 781 647 466 72,02
Bodrogszentes 939 754 466 61,80 966 819 489 59,70
Bodrogszerdahely 1437 1165 666 57,16 1561 1280 747 58,35
Bodrogszög 281 224 113 50,44 276 238 96 40,33
Bodrogvécs 420 344 200 58,13 487 402 233 57,96
Bodzásújlak 1200 1014 538 53,05 1035 893 539 60,35
Boly 737 614 395 64,33 728 615 377 61,30
Borsi 716 578 291 50,34 783 648 484 74,69
Céke 1020 852 650 76,29 1029 868 629 72,46
Csarnahó 470 397 261 65,74 435 380 312 82,10
Cselej 752 637 355 55,72 712 694 424 61,09
Csörgő 608 488 279 57,17 460 382 257 67,27
Dargó 419 343 92 26,82 414 339 222 65,48
Egres 331 277 145 52,34 341 279 165 59,13
Gálszécs 3173 2656 1534 57,75 3284 2790 2007 71,93
Garany 1137 948 528 55,69 1247 1045 712 68,13
Gercsely 500 409 194 47,43 528 424 261 61,55
Gerenda 401 327 141 43,11 397 338 207 61,24
Hardicsa 1187 1015 561 55,27 1228 1063 700 65,85
lm reg 605 511 352 68,88 566 500 339 67,80
Isztáncs 445 385 242 62,85 443 380 268 70,52
Kaponya 197 160 68 42,50 164 133 88 66,16
Kásó 433 360 180 50,00 436 360 222 53,01
Kazsu 319 267 156 58,42 276 243 164 67,48
Kereplye 326 260 145 55,76 262 206 125 60,67
Királyhelmec 2303 1907 1370 71,84 2725 2318 1877 80,97
Kisazar 539 459 227 49,45 513 426 267 62,67
Kisbéri 150 172 80 62,99 151 127 86 67,71

 

1900 1910
Település Összlétszám 6 évnél idősebbek száma Irés olvas %-ban Összlétszám 6 évnél idősebbek száma Irés olvas %-ban
Kisdobra 426 349 222 63,61 488 401 270 67,33
Kisgéres 1354 1129 743 65,81 1245 1065 735 69,01
Kiskázmér 220 191 81 42,40 184 158 82 51,89
Kiskövesd 590 482 317 65,76 601 510 397 77,87
Kisruszka 189 159 78 49,05 164 141 76 53,90
Kistárkány 919 750 428 57,06 1068 883 560 63,42
Kistoronya 605 591 319 53,97 567 475 329 69,26
Kisújlak 191 159 79 49,68 198 163 97 59,50
Kiszte 422 351 141 40,17 361 300 182 60,66
Kolbaszó 623 594 241 40,57 699 574 367 63,93
Ladmóc 826 675 422 62,51 718 615 429 69,75
Lasztóc 698 596 357 59,89 792 681 467 68,57
Legénye 492 409 233 56,96 473 408 240 58,82
Lelesz 1921 1591 1010 63,48 1821 1493 1031 69,05
Magyarizsép 1095 913 523 57,28 1137 951 575 60,46
Magyarsas 578 482 263 54,56 562 471 285 60,50
Mihályi 575 482 271 56,22 712 604 441 73,01
Nagyazar 730 599 319 53,25 698 591 394 66,66
Nagyban 350 296 187 63,17 387 409 226 55,25
Nagygéres 944 768 485 63,15 1011 831 501 60,28
Nagykázmér 522 426 253 59,38 531 457 294 64,33
Nagykövesd 1229 1016 616 60,62 1089 912 629 68,96
Nagyruszka 671 569 388 68,18 655 555 384 69,18
Nagytárkány 1107 886 491 55,41 1120 924 612 66,23
Nagytoronya 751 611 315 51,55 762 653 441 67,53
Őrös 614 517 409 79,11 742 633 509 80,41
Pálfölde 184 144 80 55,55 152 132 69 52,27
Parnó 1370 1143 505 44,18 1519 1356 894 65,92
Pelejte 832 684 740 35,08 681 575 354 61,56
Perbenyik 1281 1023 722 70,57 1379 1147 874 76,19
Rad 505 407 161 39,55 440 407 221 54,29
Szécskeresztúr 1135 1061 495 46,65 1071 891 547 61,39
Szentmária 501 411 241 58,63 348 274 176 64,23
Szilvásújfalu 607 498 238 47,79 656 546 373 68,31
Szi nyer 335 272 137 50,36 344 284 191 67,25
Szolnocska 402 342 163 47,66 352 306 188 61,43

 

1900 1910
Település Összlétszám 6 évnél idősebbek száma ír és olvas %-ban Összlétszám 6 évnél idősebbek száma Irés olvas %-ban
Szőlőske 373 319 165 51,72 395 333 210 63,06
Szomotor 532 426 272 63,84 640 516 336 65,11
Sztankóc 279 234 132 56,41 263 221 136 61,53
Szürnyeg 567 472 281 59,53 547 462 313 67,74
Tárnoka 192 165 42 25,45 194 164 115 70,12
Szécsudvar 497 431 219 50,81 476 403 196 48,63
Tőketerebes 4623 3829 1903 49,69 4708 3948 2241 56,76
Upor 559 468 237 50,64 563 474 290 62,50
Vécse 1191 995 458 46,03 1244 1047 629 60,07
Véke 640 523 271 51,81 596 480 271 56,45
Velejte 788 656 147 22,40 707 578 346 59,86
Visnyó 403 352 221 62,78 350 304 184 60,52
Zebegnyő 523 443 211 47,62 501 426 495 69,24
Zemplén 431 592 371 62,66 701 578 412 71,28
Zemplénkelecseny 267 233 112 48,06 267 221 165 74,66
Zétény 741 593 362 61,04 760 638 447 70,06

Összegzés

Mivel a népművelés alapfeltételét a történelem során az iskolák biztosították, ezért kísérletet tettünk a régióban működő iskolák és tanítók számának a felmérésére. Természetesen az adatok nem minden esetben pontosak, így csak sejtetni engedik a régió iskolahálózatának a meglétét és jellemzőit. A pontatlanságok ellenére is kijelenthetjük, hogy az 1868. évi népiskolai törvény a régióban előnyös változásokat eredményezett. Ezt az eredményt látszott alátámasztani az a tény is, hogy a 88 településből 1910-re 85-ben a lakossság írni és olvasni tudása 50% fölött mozgott, míg 1900-ban csak 64 településen volt 50% fölötti az írni-olvasni tudók aránya.

Sajnos napjainkig nem történt kísérlet arra, hogy a régió iskolatörténetét feldolgozzák, annak ellenére, hogy ez a téma bővelkedik forrásanyaggal.

 

Irodalom

Ballagi Géza: Népesség. In: Zemplén vármegye közgazdasági és közművelődési állapota. Budapest, 1892.

Ballagi Géza: Zemplén vármegye. Budapest, 1893.

Balogh Pál: Népfajok Magyarországon. Budapest, 1902.

Balogh Pál: Statisztikai adatok Zemplén vármegye néprajzához. Sátoraljaújhely, 1908.

Borovszky Samu (szerk.): Zemplén vármegye és Sátoraljaújhely Rendezett Tanácsú Város. Budapest, 1905. /Magyarország Vármegyéi és Városai./

Csikvári Antal: Zemplén vármegye. Budapest, 1940. /Vármegyei szociográfiák, XI./

Dudás Gyula: Adatok az oktatásügy történetéhez Zemplén vármegyében. In: Adalékok Zemplén-Vármegye Történetéhez. Sátoraljaújhely, 1996.

Klinger András: A népesség kulturális helyzete. In: Demográfia. Budapest, KSH, 1996.

Magyarország népessége és gazdasága. Budapest, KSH, 1996.

Thirring Lajos: Magyarország népessége 1869-1949 között. In: Kovacsics József (szerk.): Magyarország történeti demográfiája. Budapest, 1963.

Várhegyi Imre-dr. Barna Géza: A népoktatás fejlődése. In: Csíkvári Antal (szerk.) Zemplén vármegye. 1940. /Vármegyei szociográfiák./

„Zemplén” naptára az 1896-ik évre. Sátoraljaújhely, 1896.

„Zemplén” naptára az 1900-ik évre. Sátoraljaújhely, 1900.

„Zemplén” naptára az 1905-ik évre. Sátoraljaújhely, 1905.

„Zemplén” naptára az 1911-ik évre. Sátoraljaújhely, 1911.

A Magyar Korona országai 1900. évi népszámlálásának főbb eredményei. A népesség általános leírása községenként. Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat 2. Budapest, 1902.

A Magyar Korona Országai 1910. évi népszámlálása. A népesség főbb adatai községek és népesebb puszták, telepek szerint. Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat 41. Budapest, 1912.

Rövid URL
ID1000
Módosítás dátuma2016. június 8.

Kiss József : A csehszlovákiai magyar kisebbség helyzete a cseh-szlovák viszony keretei között (1948-1960)

A magyar kisebbség helyzetének a cseh-szlovák viszony keretei közötti alakulását Csehszlovákiában, a kommunista hatalomátvételt követően több szempontból is indokolt vizsgálat tárgyává tenni. Az ötvenes években...
Bővebben

Részletek

A magyar kisebbség helyzetének a cseh-szlovák viszony keretei közötti alakulását Csehszlovákiában, a kommunista hatalomátvételt követően több szempontból is indokolt vizsgálat tárgyává tenni. Az ötvenes években a magyar kisebbséggel szembeni magatartást, de főleg a kisebbségpolitika alkalmazását meghatározóan befolyásolta a prágai centralizmus, amit meghatványozott a csehek és szlovákok közötti viszony aszimmetrikus államjogi modellje.

Természetesen a magyar kisebbség helyzete kezelésének nemzetközi vonatkozásai az országos politika hatáskörébe tartoztak, de az adott helyzetben tér nyílott a szubjektivizmus számára mind a Szlovákiából eredő jelzések, mind pedig azok prágai értelmezése és figyelembevétele szempontjából. Mindeközben a magyar kisebbség saját politikusaitól való erős függőségbe került, akik személyi lavírozásra kényszerültek, illetve törekedtek a személyes beállítottságuk és érdekeik által is motivált körülmények között.

Ezeknek a tényezőknek a hatása már a szlovákiai magyarság helyzetének a kommunista hatalomátvétel utáni megváltozásába is belejátszott. Ismeretes, hogy a magyarellenességgel felhagyó irányvonalváltás és a magyarok állampolgári jogainak visszaállítása nemzetközi nyomások hatására történt. A csehszlovákiai kommunista pártvezetés ezeknek 1947 őszén és 1948 elején – annak ellenére, hogy a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája adta lehetőségeket is kihasználó magyarországi kommunisták részéről érkeztek – nem tulajdonított túl nagy jelentőséget. Persze az igaz, hogy Csehszlovákia Kommunista Pártja (CSKP) számára – figyelmét a hatalom megragadására fordítva – a magyar lakossággal szembeni kedvezőbb magatartás bonyolította volna hatalmi pozícióit. Látni kell azonban azt is, hogy a CSKP egyáltalán mennyire volt képes megszabadulni a magyar kisebbséggel szembeni kollektív felelősségre vonás következményeitől, minekelőtte azt korábban, a hatalomért folytatott harcban, eszközként használta fel.

Az elmúlt évtizedekben az egyenjogúság visszaállításának vontatottsagara magyarázatul az „objektív nehézségekre” való hivatkozás szolgált, a történészi megközelítés is kerülte azoknak a körülményeknek az alapos megvilágítását, amelyek eleve gátolták a korábban elindított, a magyarokat nemcsak emberi jogaikban csorbító, hanem anyagilag is súlyosan megkárosító folyamatok visszafordítását. Karel Kaplan könyve meggyőzően érzékelteti azoknak a magyar kisebbség jövőjével kapcsolatos burkolt eshetőségeknek a hátterét, amelyeket a Kommunisták Magyarországi Pártjának vezetőivel folytatott tárgyalások során a csehszlovákiai kommunista vezetők tápláltak a csehszlovák-magyar együttműködési szerződés aláírása előtt és után. Ezekből kitűnik: Klement Gottwaldnak az 1948. május 9-i kommunista alkotmány elfogadásával kapcsolatban a CSKP Központi Bizottságának ülésén tett -kifejezetten a kisebbségi jogok biztosítását elítélő – kijelentése nemcsak a kisebbségi státussal való esetleges visszaélés megismétlődése miatti aggályokból fakadt, hanem Gottwaldék már egyszerűen a kisebbségi lét tudomásulvételét is egy „szükséges rossznak” tekintették, abban reménykedve, hogy ez a kisebbség már nem lesz képes megteremteni a tényleges etnikai-politikai közösség szociológiai dimenzióit, és végül is felmorzsolódik. Tehát mindennemű ilyesmire utaló ambíciót eleve el kell fojtani.1 Hasonló benyomást keltenek az említett kijelentésnek az olyasfajta elemei is, miszerint: „Nekünk nem sikerült az, ami a németekkel szemben… Tartósan számolni kell néhány százezernyi magyar ittlétével. Valamit adnunk kell nekik, hogy megszabaduljunk ettől az egésztől.”2

Ez a hozzáállás kiváltképp megfelelt a szlovákiai kommunista politikusoknak, minthogy Szlovákiában az egyenjogúság kérdése nem merülhetett ki az állampolgári jogok megadásában. A korabeli légkörről eleven képet nyújt az az emlékirat, amelyet 1948. június 15-i keltezéssel a Magyar Dolgozók Pártja főtitkárának, Rákosi Mátyásnak, Molnár Erik külügyminiszternek és Révai Józsefnek, a Szabad Nép főszerkesztőjének a két háború közötti magyar baloldali szellemiség kiváló képviselője, Fábry Zoltán és a szlovák nemzeti felkelésben részt vett Balogh Dénes Árpád küldött.

Az emlékirat felhívta a figyelmet arra, hogy a CSKP vezetői a magyarokkal szembeni új irányvonalat kelletlenül fogadják, és az egyenjogúságot igyekeznek minimális szintre leszállítani. Ugyanakkor a szerzők úgy vélekedtek: „…Ezzel szemben feltételezhető, hogy a Cseh Kommunista Párt (sic!) vezetői – Gottwald, Zápotocky, Slánsky stb. – őszintén akarják a Magyarországgal való megbékülést…”3 A valóságban azonban a csehszlovák külügyminisztérium által kidolgozott anyagban szereplő intézkedések, amelyeket a CSKP KB Elnöksége 1948. július 8-án hagyott jóvá, azonosak voltak Gottwald intencióival. Ugyanakkor figyelmet érdemel, hogy a csehszlovákiai és a magyarországi kommunista vezetők közötti szlovákiai tárgyalásokon 1948. július 23-24-én a magyar kommunisták gondolatmenetén érződött azoknak a követeléseknek a hatása, amelyek a szóban forgó emlékiratban fogalmazódtak meg: a konfiskálások hatályon kívül helyezése visszamenőleges kártérítéssel, a teljes egyenjogúság törvény általi szavatolása, vagyis hogy a csehszlovákiai magyarok minden tekintetben olyan elbánásban részesüljenek, mint a csehek és a szlovákok. A Magyar Dolgozók Pártjának képviselői magyar nyelvű lap kiadásához és a magyarokat tömörítő társadalmi szervezet létrehozásához is ragaszkodtak. Később a szlovák szervek ennek a megállapodásnak az alapján, a CSKP vezetésének megbízásából láttak hozzá a magyar nemzetiségű állampolgárok helyzetének átfogó rendezéséhez.4

Magának a gottwaldi koncepciónak a lényege azonban alapvetően, két évtizedre kiterjedően meghatározta a magyar kisebbség problémáival kapcsolatos felfogást. A külön nemzetiségi jogok megadásának elutasítása a csehszlovákiai magyar lakosság számára egyet jelentett az önálló etnikai közösség ismérveinek tagadásával és a nemzetiségi kapcsolatokban politikai szubjektumként történő fellépés megakadályozásával. A magyar közösség önazonosságának ezt a súlyos megcsonkítását a szlovákiai magyarok kezdetekben, az állampolgári jogok visszaszerzése és a nemzetiségi intézmények kiépülése során – amit valójában a magyaroknak a társadalmi és politikai életbe való bekapcsolása tett szükségessé – különösebben nem érzékelték, illetve az önrealizálásnak anyanyelven, a saját közösségen belüli korlátaival inkább csak ösztönszerűen találták magukat szemben. Ennek jelei a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete (Csemadok) 1949. március 5-i megalakulását követően kezdtek mutatkozni. Már maga az „egyesület” elnevezés is arról a leegyszerűsítő, ellentmondásos és konfúzus értelmezésről tanúskodott, mely a magyar nemzetiségi kisebbség reális szociológiai dimenzióinak a lebecsülését tükrözte. A külön nemzetiségi jogok szükségességét tagadó ideológiai floszkulus szerepét az a hosszú életű tézis töltötte be, amelyet militáns módon a Csemadok alakuló közgyűlésén a Megbízottak Testületének (mely a kormány és a végrehajtás egyes funkcióit gyakorolta Szlovákiában) akkori tájékoztatási és népművelési megbízottja, Ondrej Pavlík hirdetett meg, aki a kisebbségi jogokat burzsoá csökevényként és a diszkrimináció eszközeként aposztrofálta. Ugyanakkor Pavlík a tényleges egyenjogúság biztosítékának az osztályelnyomás megszűnését, a szocialista rendszer létrehozását tette meg, ami úgymond eleve megteremti a nemzetiségi különbségre való tekintet nélkül megvalósuló egyenjogúság mindennemű feltételét. Ebből egyenesen származott a következtetés, hogy a magyar nemzetiségű dolgozóknak nincs szükségük semminemű külön jogaikat védő szervezetre. Pavlík a Csemadok célját és mibenlétét a magyar dolgozóknak az internacionalizmus és a szocialista hazafiság szellemében történő nevelésében, valamint a szocialista kultúra anyanyelvű terjesztésében jelölte meg.5 Maga a „magyar dolgozók” meghatározás azonban már a közösségi identitás bizonyos elemeinek a figyelembevételéről árulkodott, még ha az az osztályalapú leegyszerűsítő korlátozásból is fakadt. A „kisebbség”, illetve „nemzetiség”, „szlovákiai magyarság” kifejezés 1968-ig csak véletlenül, afféle elszólásként fordult elő a politikai nyelvezetben, a hivatalos dokumentumok magyar anyanyelvű, illetve nemzetiségű polgártársakat emlegettek. A szóban forgó doktrína kőkemény érvényesítése ellenére a Csemadok kezdettől fogva a közösségi létből objektíve fakadó problémákat felszínre hozó, a nemzetiségi lét intézményes kiteljesítésének és a sajátos nemzetiségi követelmények jogi biztosítékainak szükségességét érzékelő és feszegető fórumává vált.

Annak a feszültségnek a kialakulásában, mely a szlovákiai magyarság kollektív létéből, valamint a Magyarország iránti viszonyából adódott, fontos szerepet játszott a magyar anyanemzettel való szellemi együvé tartozás mélyen gyökerező érzése és tudata. A problémák ezzel kapcsolatban már a csehszlovák-magyar együttműködési szerződés 1949 tavaszán történt aláírása és az ehhez kötődő csehszlovák-magyar kulturális együttműködési egyezmény előkészítése során jelentkeztek. Ezt a folyamatot alapvetően befolyásolta az államközi kapcsolatok sztálini modelljének a meghonosítása, valamint a cseh-szlovák államjogi viszonynak az egységes államon belüli deformálódása. A Szovjetunió fennhatóságával létrejövő keleti tömb kialakulását unifikálódási tendenciák kísérték, s ez erősen belejátszott az államközi kapcsolatokba is. Az ún. szocialista tábor hatalmi eszközökkel megvalósuló egysége jól összefért – annak a sztálini politikának a szellemében, mely a szovjetellenes szembenálláshoz potenciális lehetőséget nyújtó bárminemű integráció megakadályozására irányult – a gazdasági autarkiával és a szomszédos államok közötti kapcsolatokat korlátozó államnemzeti ismérvek sajátos meglétével. Csehszlovákia és Magyarország viszonylatában ehhez társultak – ekkor főként lappangó formában – a történelmileg örökölt és a háború utáni időszakból továbbélő ellentéteknek a tehertételei. Ezek szerves leküzdését azonban megnehezítette, sőt ellehetetlenítette az internacionalista egység demonstrálása, ami gyakorlatilag egyet jelentett a problémáknak a monolit egység fenntartását szolgáló elkendőzésével, kizárva a bilaterális és szomszédos államközi kapcsolatok sajátosságainak kellő figyelembevételét.

A magyar kormány szorgalmazta a kisebbségek kulturális szükségleteinek kielégítése iránti közös felelősséget és az azokról való kölcsönös gondoskodást. Mindezt a magyar kommunisták pártjának és a szociáldemokrata pártnak az „egyesítő” kongresszusán, 1948 júniusában elfogadott programnyilatkozat irányozta elő, amelyben az újdonsült Magyar Dolgozók Pártja a nemzetiségek érdekében síkraszállt a „szomszédos országokban élő anyanemzeteikkel való kultúrcsere és érintkezés szabadságáért…”6 Ilyen nemzetiségi záradékot tartalmazott a magyar-román, valamint a magyar-jugoszláv szerződés (amely a Jugoszláviával történt szakítás után értelmét vesztette). Azonban csehszlovák részről ez a törekvés nem talált megértésre. Ezért a csehszlovák-magyar barátsági és együttműködési szerződés aláírása és ratifikálása után a kulturális egyezményről folyó tárgyalások elhúzódtak.7

A megállapodás előkészítésének csehszlovákiai belföldi feltételei és körülményei magukon viselték a cseh-szlovák aszimmetrikus államjogi modell mechanizmusának és hatóelemeinek a nyomait. Az Iskolaügyi Megbízotti Hivatal és a Szlovák Nemzeti Tanács a csehszlovák-magyar kulturális megállapodásnak a prágai Tájékoztatási Minisztérium által kidolgozott és a Külügyminisztérium égisze alatt az érintett tárcák bevonásával véleményezett szövegtervezetét 1949 októberében kapta meg. A szlovákiai véleménynek azonban a prágai javaslat kötelező alaptételeiből kellett kiindulnia oly módon, hogy a megállapodásban ne történhessenek olyan változtatások, amelyek a Magyarországhoz való viszonynak a többi országgal kötött megállapodás kereteit meghaladó sajátos jegyeket kölcsönözhetnek.8

Eme magatartás és eljárás hátteréből aligha felejthető ki Klement Gottwald személye, aki ugyanebben az évben, februárban – közvetlenül a barátsági és együttműködési szerződés megkötése előtt – a magyar iskolák létrehozásával kapcsolatban azt szigorúan belüggyé nyilvánító szűkkeblű álláspontra helyezkedett. Arra a magyarországi ajánlatra, hogy az oktatás színvonalának biztosítása érdekében Szlovákiában magyarországi tanítók, a magyarországi szlovák iskolákban pedig szlovákiai pedagógusok segítségét vegyék igénybe, úgy reagált, hogy ebből „problémák egész tömkelege adódna. Budapesthez fordulnának, információkat nyújthatnának stb.”9

A kulturális megállapodás aláírására, amelyet csehszlovák részről Viliam Siroky miniszterelnök-helyettes, Magyarország részéről pedig Révai József népművelési miniszter ellenjegyzett, csak 1951 novemberében került sor, amikor a magyar fél viszszakozott a nemzetiségek szükségletei iránti kölcsönös gondoskodás kérdésében. Ennek ellenére Révai József hazautazva megszakította útját Füleken, és a zománcgyárban tartott nagygyűlésen majd egyórás emocionális elemekkel teli beszédet tartott. Ennek hatása utólag a korabeli sajtó hasábjain is tetten érhető, a beszéd ide-ologizált, pátosszal telített tálalásában. Révai beszéde a csehszlovák és a magyar kommunista mozgalom fejlődésének apoteózisaként hangzott el, s a megdicsőülés kicsúcsosodását természetesen a szocialista társadalom közös építése jelentette. Ilyen összefüggésben érintette a csehszlovákiai magyarok helyzetét, amelynek perspektíváit abban a törekvésben jelölte meg, hogy „…legyetek öntudatos harcosai a szlovák munkásosztálynak”. Hangsúlyozta, hogy a munkásosztály győzelme után mindkét országban létrejöttek a feltételek „a lenini-sztálini nemzetiségi politika elvei alapján nemcsak a cseh és szlovák nemzetek közötti kapcsolatok rendezéséhez, hanem a magyar nemzetiségű polgárok (sic!) nemzetiségi kultúrájuk fejlesztésére is”. Ezután kijelentette: „Ez világos, ehhez hozzáfűzni való nincs, nem is lehet.” Ugyanakkor biztosította a nagygyűlés résztvevőit, hogy „a kulturális szerződés eltünteti még a látszatát is annak, hogy bármiféle ellentét lenne köztünk és közöttetek, Magyarország és Csehszlovákia között”.10

Egyes magyar történészek ennek a kulturális megállapodásnak az aláírásától eredeztetik a magyar kisebbség helyzetével kapcsolatban annak a magatartásnak és politikának az eluralkodását, mely e kérdést a tágabb nemzetközi kapcsolatoknak rendelte alá oly módon, hogy annak hivatalos feszegetését több mint két évtizeden át lehetetlenné tette. Ugyanakkor a csehszlovák-magyar kulturális kapcsolatok keretei között a megállapodás alapján lehetőség nyílt a magyar nemzetiség számos szükségletét is érintő magyarországi kezdeményezések számára.

Csehszlovák részről a rendszeres államközi kulturális kapcsolatok kibontakoztatása iránti igény már 1950-től kezdődően jelentkezett. Alighanem ennek tulajdonítható a Prágai Magyar Könyvesbolt megnyitása 1950 februárjában.11 Abban, hogy a választás Prágára esett, nyilván szerepet játszott a kulturális értékcsere államközi dimenziójának demonstrálása. Ez a szándék azzal a törekvéssel is párosult, hogy a könyvesbolt kulturális intézmény szerepét is betöltve a magyarországi szellemi életet közel hozza a cseh lakosság szélesebb rétegei számára. Minden bizonnyal erre utal, hogy rá egy évre Budapesten Csehszlovák Kulturközpontot hoztak létre.12 (Megjegyzést érdemel, hogy a pozsonyi magyar kulturális intézet létrehozására csak a kilencvenes években, a rendszerváltást követően került sor – akkor is csak huzavonák után.)

A pozsonyi magyar nyelvű pártlapban, Szlovákia Kommunista Pártjának (SZLKP) sajtóorgánumában, az Új Szóban a prágai magyar könyvesbolt ünnepélyes megnyitójára reagálva a szlovákiai magyar lakosság szükségleteinek kifejezésre juttatása is szerepet kapott. A csehszlovákiai tájékoztatási miniszter, Václav Kopecky beszédében viszont a könyvesbolt küldetését csak a csehszlovák-magyar államközi kapcsolatok elemeként hangsúlyozta. A Magyar Köztársaság nagykövete, Szkladán András azonban annak a meggyőződésének is hangot adott, hogy a prágai könyvesbolt

A budapesti kulturális intézet megnyitásán a csehszlovák Tájékoztatási Minisztérium képviseletében JiríTaufer a szlovákiai magyar kisebbség helyzetét is érintette, amikor a csehszlovákiai magyar könyvkiadás eredményeit ismertette.14

Egyforma kompenzációként is felfogható a kulturális megállapodás kérdésében tanúsított csehszlovákiai magatartás, az a kedvező fogadtatás, amelyben Magyarország részéről a szlovákiai magyarok számára eljuttatott nyolcezer kötetnyi könyvadomány részesült. Nem érdektelen, hogy Andrej Pavlík tájékoztatási és népművelési megbízott a könyvadomány ünnepi átvételekor tartott beszédében 1950 májusában a szlovákiai magyarok és a magyarországi szlovákok helyzetéről mind hangvételét, mind kifejezésmódját tekintve az államközi kapcsolatokban bizonyos szerepet játszó tényezőként szólt. A „munkásosztály győzelmét” mindkét országban ösz-szekapcsolta a „nemzetiségi csoportok (sic!) elnyomásának és elnemzetietlenftésé-nek megszűnésével: „A Magyar Népköztársaságban már senki sem nyomja el az ott élő szlovákokat, a népi demokratikus rendszer teljes szabadságot és egyenjogúságot adott nekik, törődik iskolaügyük és kultúrájuk fejlesztésével. És ugyanúgy nálunk, Csehszlovákiában az összes magyar nemzetiségi polgár megkapta a politikai, gazdasági és kulturális egyenjogúságot.” Mindeddig Pavlík dikciója teljes mértékben összhangban volt a nemzetiségi kérdés korabeli, leegyszerűsítő, azt az állampolgári, azaz az egyéni egyenjogúságra korlátozó szemlélettel. Ezt követően azonban így folytatta: „A nemzetiségi kisebbségekről (sic!) való kölcsönös gondoskodás így a mindkét népi demokratikus állam közötti szövetségi kapcsolat megszilárdulásának további láncszeme, amivel még jobban megerősödik a szocializmus és a béke hatalmas tábora, amelynek élén a Szovjetunió áll.”15

Pavlík egyértelműen kifejezésre juttatta, hogy a nemzetiségekről való gondoskodás a két ország belügye, de ennek a gondoskodásnak a tágabb államközi kapcsolatok kontextusába helyezése úgy is értelmezhető, mint a kulturális megállapodás hosszadalmas előkészületeivel kapcsolatos, a közvélemény vagy legalábbis a politikai elit tágabb körei által esetleg sejtett viták elkendőzését szolgáló megnyilvánulás. Ez a szlovákiai körülmények közepette a nemzetiségi viszonyoknak az államközi kapcsolatokba való átvetülése iránti bizonyos, a prágai hatalmi centrumétól jóval érzékenyebb empátia jeleként is hangot kaphatott.

A kulturális egyezmény a tudomány, a művészet, az iskolaügy és a kulturális élet területén az együttműködés alapjait a korabeli viszonyoknak és meghatározó tényezőknek megfelelően rakta le, s e kapcsolatok a társadalmi élet különböző területeire kiterjedve kiegészítő jegyzőkönyvek révén bővülhettek. A kapcsolatok gazdagodása a magyar kisebbség számára is kedvező fejleményekkel járt. Ez a folyamat szorosan összefonódott a magyar kisebbség önmagára ébredésével, kollektív léttudata ismérveinek és szükségleteinek fokozatos, a hatvanas években erőteljessé váló jelentkezésével.

Ez irányban egyes, a prágai, központi szinten fogant, illetve végrehajtott intézkedések pozitív szerepet játszottak. Az egyenjogúság elnyerésének folyamatában a magukat magyar nemzetiségűnek valló lakosoknak a gazdasági és társadalmi életbe való bekapcsolása során mindinkább előtérbe került a magyar nyelv közéleti szerepének a kérdése, ami túlterjedt az egyéni, állampolgári jogok keretein. A magyar nyelv használatának szabályozásával – elsősorban az államigazgatási szervekkel fenntartandó kapcsolatok szempontjából – 1950-től kezdődően többször is foglalkozott Szlovákia Kommunista Pártjának Elnöksége. A kérdés az állami és társadalmi szervek funkcionáriusi állományának olyan személyekkel történő feltöltése kapcsán foganatosított intézkedések tágabb kereteiben került napirendre, akik ismerik a helyi lakosság nyelvét. Az ilyen irányú határozatok azonban csak az alsóbb pártszerveknek szánt pártutasftásokként fogalmazódtak meg. Kormányszinten a magyar lakosság helyzete 1952 nyarán vetődött fel, amikor a kormány az 1948. május 9-i alkotmány szellemére hivatkozva – amely viszont semminemű kisebbségi jogvédelmet nem biztosított – határozatot fogadott el „A magyar nemzetiségű állampolgárok némely kérdéséről”. Ezt a határozatot – amely belügyminisztériumi jelentésen alapult -július elsején konkrét végrehatási utasítások formájába a Megbízottak Testülete ültette át. Ezek között a magyar nyelv hivatalos érintkezésben való használatának elvei is szerepeltek. A Megbízottak Testületének egyes reszortjai feladatul kapták, hogy valamennyi nekik alárendelt részlegen biztosítsák a magyar nemzetiségű állampolgárok számára az anyanyelv használatát, beleértve a hatóságokhoz intézett beadványokat és azok elintézését, ill. a végzések magyar nyelvű kiadását is. Úgyszintén a középületeken és a nyilvánosság számára hozzáférhető helyeken kétnyelvű megjelölések használatát rendelték el.16 A szóban forgó utasításokból kiviláglik az arra irányuló törekvés, hogy azok a hatalmi szerveknek és az államirányítási mechanizmusnak a magyar lakosság körében történő érvényesülését szolgálják. Akadnak közöttük azonban olyanok is, amelyek nyelvi közösségnek, tehát lényegében etnikai-nemzetiségi közösségnek a meglétét és igényeit érzékeltető jelleget nyertek.

Az említett utasítások azonban nem váltak tényleges jogi normákká, s érvényesülésük – a felsőbb szervek által eszközölt ellenőrzések nyomán is – tulajdonképpen a helyi szervek hajlandóságától és akaratától függött. Ugyanakkor magának a magyar nyelv használatának az értelmezését meglehetős utilitarizmus jellemezte, mely az anyanyelv közéleti szerepét csak a polgár és a hivatalok közötti érintkezést közvetítő funkció betöltésére szűkítette le. Végül is a kormányhatározatot és a Megbízottak Testületének utasításait titkos, belső anyagként kezelték. Ugyanakkor azonban már maga az a tény, hogy a szlovákiai magyar lakosság problémája országos szintre emelkedett – oly módon és olyan kihatással, hogy az a Megbízottak Testületének utasításaiban testet öltött kormányhatározat majd két évtizeden át „alapvető nemzetiségi dokumentumnak” számított -, a csehszlovákiai magyar kisebbség helyzetének rendezését meghatározó országos és szlovákiai komponensek ellentmondásos hatásának jellegzetes megnyilvánulásaként is felfogható. Itt már nem az államközi kapcsolatok kezelésének jogköri vonatkozásairól volt szó (mint a megelőző években), hanem a nemzetiségi igényekkel és viszonyokkal visszaélő hatalmi és személyes érdekek megütközéseiről is a szigorú centralizáción alapuló politikai rendszer keretei között.

Az említett kormányhatározat előterjesztése, sőt annak időpontja sem volt ugyanis véletlenszerű. Éppen július 3-án került sor a csehszlovákiai mezőgazdaságról szóló határozatnak a kommunista párt és a kormány általi meghozatalára.17

Dél-Szlovákiában a magyarok bekapcsolása a gazdasági életbe szemben találta magát a vagyoni viszonyok rendezetlenségével, azzal a bizonytalansággal, amely a magyarokat ért állampolgári jogfosztás idején szerzett tulajdon birtokosai és a csehországi deportálásból hazatérő eredeti tulajdonosok közötti ellentétekből fakadt. A vegyes lakosságú helységekben és területeken jelentkező konfliktusok nehezítették a mezőgazdasági termelésnek az ellátási gondok megoldásához nélkülözhetetlen konszolidálását. Az ennek során keletkező feszültség az egyenjogúság visz-szanyerésének folyamatára és tempójára, valamint a magyarok társadalmi érvényesülési lehetőségeinek kialakulására is kihatott. Amíg a politikai szerveknek a kölcsönös elégedetlenség kiküszöbölésére irányuló igyekezete konkrét esetek hatósági intézkedései révén megvalósuló orvoslásával történt, a nyelvi kommunikációt, a közvetítést is igénybe vevő prakticizmus jellemezte, mely egyéni kérvények, illetve csoportigények hivatali elintézésére korlátozódott. Megváltozott azonban a helyzet a szövetkezetesítés megindulásával, mely – ahogy az annak lényegéből adódott -az egyéneket kisebb és nagyobb közösségek tagjaiként, e közösségekkel együtt érintette, jelesül a szlovákiai magyarokat kisebbségi méretekben, minthogy a lakosság döntő többsége a mezőgazdasághoz kötődött. Ugyanakkor a mezőgazdasági szövetkezetek létrehozása során a hatalmi érdekek végrehajtói mind a propagandaeszközök bevetésével, mind az adminisztratív intézkedések alkalmazásával – a falusi közösségek életébe közvetlenül beavatkozva – nem nélkülözhették a folyamatos egyéni és közösségi kommunikációt. A hatalmi szervek és a helyi lakosság kapcsolattartása már közvetlen és közvetett, egyéni és tömegméretű, szinte napi érintkezést kívánt. Valószínűleg itt kell keresni az említett kormányhatározat egyes indítékait, minthogy a magyar nemzetiségű lakosság funkcionáriusainak soraiból bizonnyal érkeztek ilyen irányú figyelmeztető jelzések, de erről tanúskodhattak a felsőbb szerveknek a dél-szlovákiai viszonyokról szerzett konkrét tapasztalatai is. A központi vezetés ezek súlyát minden valószínűség szerint országos szempontból mérlegelte.

1952 nyarán a kommunista párt szervei és az állami intézmények kampányt indítottak – a kommunista párt és a kormány által a mezőgazdasági szövetkezetek fejlődéséről hozott határozat szellemében – a tömegméretű szövetkezetesítés kibontakoztatására, amely a falvakon végigsöprő „frontális támadást” jelentett az erőszak és az üldöztetések hihetetlen méreteket öltő elszabadulásával.18 Dél-Szlovákiának ebben a „hadjáratban” rendkívül fontos szerepet szántak. Tény, hogy a szövetkezetek létrehozása Dél-Szlovákiában erőteljesebben haladt, mint Szlovákia egyéb tájain. A Csallóközben a szövetkezeti szektor aránya 50 és 70 százalék között mozgott.19 Ezek viszont olyan szövetkezetek voltak, amelyekben az áttelepültek, a kolonisták és az egykori magyar földmunkások voltak túlsúlyban, akik nem rendelkeztek kellő felszereléssel és gazdálkodási tapasztalatokkal. Ugyanakkor a középparasztok ellenállást tanúsítottak a szövetkezetekbe való belépésnek az erőszak legkülönbözőbb eszközeit alkalmazó kikényszerítésével szemben. A tömegméretű szövetkezetesítés célja viszont épp a középparasztoknak a szövetkezetekbe terelése volt, és az úgynevezett mintaszövetkezetek helyett, amelyekben a községek földműveseinek kisebb hányada társult, a többségi szövetkezetek létrehozására vettek irányt.

A speciális feladatokat teljesítő funkcionárius osztagok tömeges „munkába állítása” hirtelen nyilvánvalóvá tette a magyar nemzetiségű lakossággal folytatott kommunikációban már korábban is megmutatkozó hiányosságokat. Ez a helyzet a magyár nemzetiségű funkcionáriusoknak alkalmat adott arra, hogy a közösségi jogok irányába mutató, a magyarok államigazgatásban játszott erőteljesebb képviseletének és szerepének igényével állhassanak elő (miközben az érvényes álláspont a kisebbségi jogok szükségességének elvetése volt), természetesen a magyar nemzetiségű dolgozók teljes körű, a társadalom valamennyi területére kiterjedő, a szocialista rendszer által úgymond eleve biztosított, szinte automatikusan megvalósuló egyenjogúságának hivatalos tézisére támaszkodva. Ennek során a magyar lakosság elégedetlenségének lebecsülésére rámutatva a nemzetiségi feszültséggerjesztés veszélyeivel is érvelhettek, mint a szlovákok és a magyarok összefogását a szövetkezetek megalakítása során nehezítő, a közös gazdálkodást bonyolító körülménynyel. Lőrincz Gyula 1950 áprilisában az SZLKP Központi Bizottságának ülésén felhívta a figyelmet arra a tendenciára, hogy Dél-Szlovákiában külön magyar és szlovák tagokból álló szövetkezetek alakulnak.20

A belügyminisztérium az említett 1952. június 17-i kormányhatározattal kapcsolatos jelentésében megállapította, hogy kevés magyar dolgozik az államapparátusban. Ez a jelzés ekkor már komoly politikai hangsúlyt kapott az úgynevezett burzsoá nacionalizmus elleni kampány elszabadulásával kapcsolatban.21 A szóban forgó konstruált tézis ideológiai elhajlásból az osztályellenség érdekeit szolgáló politikai bűnelkövetéssé, s végül büntetőjogi felelősségre vonássá fajult. S ez szorosan ösz-szefonódott a Viliam Siroky és hívei, valamint a szlovák nemzeti felkelésben érdemeket szerzett fiatal szlovák kommunista vezető garnitúra közötti személyes ellentétek elmélyülésével. Ennek folytán a burzsoá nacionalizmus vádja sajátos eszközévé vált a második világháború utáni magyarellenes, a magyar kisebbséggel szembeni kollektív felelősségre vonás érvényesítéséből fakadó intézkedések foganatosításában játszott személyes felelősség elkendőzésének, illetve egymás elleni kijátszásának. Szlovákiában a magyarok egyenjogúsítása során 1948 után vezető szerep jutott azoknak a politikusoknak (Gustáv Husák, Daniel Okáli és részben Laco Novomesky), akik a háborút követő években épp a magyarellenes politika közvetlen végrehajtói voltak. Az egyenjogúság visszaállításában játszott szerepüket illetően azonban – minden személyes érintettséggel összefüggő vonakodásuk ellenére – a prágai központi pártszervek intenciói voltak a meghatározóak, amelyek Szlovákiában az SZLKP elnökének és a miniszterelnök-helyettesnek, Viliam Sirokynak a közvetítésével érvényesültek. Tehát a felemásság megnyilvánulásának tényleges oka a kommunista párt nemzetiségpolitikai stratégiájának bizonytalanságában, a megelőző évek következményeivel való szembenézéstől ódzkodó magatartásban rejlett, melyet a közvetítés során meghatványozott Viliam Siroky személyes felelőssége is. Viliam Siroky volt az, aki ragaszkodott a földtulajdonban bekövetkezett változások érvényességéhez, a reszlovakizálás következményeinek tudomásulvételéhez. Úgyszintén a felsőbb instanciák támogatásával történt a csupán a szlovák iskolák melletti tagozatok létrehozásának szorgalmazása.22

Nem hagyható azonban figyelmen kívül, hogy a szlovákiai funkcionáriusok nehezen szabadultak meg a korábbi évek tehetetlenségi nyomatékától és a magyarellenes intézkedésekben játszott személyes szerep magatartást és gondolkodást torzító terheitől. Kiváltképp nehezen viselték el ezt a szlovákiai magyar kommunista funkcionáriusok, akik részt vettek a magyar nemzetiségű lakosságnak a társadalmi és politikai életbe történő bekapcsolása érdekében szükséges gyakorlati teendők előkészítésében és végrehajtásában. Az úgynevezett szlovák burzsoá nacionalizmusnak az SZLKP 1950 májusában ülésező IX. kongresszusán legitimitást nyert vádja Viliam Siroky és hívei számára egyedülálló alkalmat jelentett arra, hogy a szlovák és magyar lakosság közötti feszültség továbbéléséért, a magyaroknak (a magyar funkcionáriusokat is beleértve) az egyenjogúsítás vontatottsaga miatti elégedetlenségéért a felelősséget önmagáról fokozatosan elhárítsa, s mindenestül a burzsoá nacionalizmus vádjának kitett személyek nyakába varrja. A magyar lakosság tudatában a háború utáni sérelmek ezeknek a személyeknek a ténykedéséhez kötődött, s ez lehetővé tette Siroky számára egy újabb félrevezető lépés megtételét. Bár a magyarokkal szembeni háború utáni jogfosztás hivatalosan tabunak számított, illetve (egyébként moszkvai sugallatra) a még a hatalomban résztvevő burzsoázia számlájára íródott, Sirokynak különféle informális eszközök alkalmazásával sikerült olyan légkört kialakítania (főként a magyar kommunisták körében), hogy az igazi bűnösök a „burzsoá nacionalista árulók”, akik már a háború utáni években céltudatosan a burzsoázia érdekeinek kiszolgálói voltak. Végül Siroky, aki a háború utáni magyarellenes politika tevőleges szorgalmazója volt, megfelelő színjátékkal -az élet által kikényszerített, a magyar lakosság érdekében tett lépések személyes érdemként beállított felnagyításával – elérte, hogy a magyar kisebbség megmentő-jének szerepében tetszeleghessen. Ehhez meglehetősen hozzájárultak a magyar nemzetiségű funkcionáriusok Lőrincz Gyulával, a Csemadok KB elnökével és az Új Szó főszerkesztőjével az élen. Számukra a „burzsoá nacionalizmus” jelzővel illetett tágabb keretű „osztályellenes kártevésnek” a magyarok háború utáni üldözéséért is fellelőssé tehető nevesítése lehetővé tette a háború utáni, a kommunista párttevékenységével összefonódó viszonyokat bíráló, a szlovákiai magyar kommunisták körében erőteljes magatartás egyfajta kanalizálását. Ez a saját soraikból jövő kritika ugyanis, amely a háború utáni viszonyok prolongálódására utalt, nem volt a pártelit és a Siroky körüli csoportosulás ínyére sem, és leszerelése főként a Csemadok berkeiben Lőrincz Gyulának is sok gondot okozott. Ugyanakkor a „burzsoá nacionalizmus” kárhoztatása, annak ellenére, hogy hordozóit a magyarok soraiban is keresni kellett, kapaszkodót jelentett a kisebbségi követelések hangoztatásához annál fogva, hogy azok jogossága most már a magyarok jogi helyzetének rendezésében mutatkozó vontatottság a személyek felelősségéhez kötve, úgymond, pártérdekként is igazolhatóvá vált. S ez a magyar funkcionáriusok számára tekintélyszerzési lehetőséget nyújtott a magyar lakosság körében. Az említett, 1952-ből származó belügyminisztériumi jelentés azt a tényállást, hogy nincs elegendő magyar az államapparátusban, Gustáv Husák és hívei tudatos kártevésének tulajdonította, noha ez tényleg nemigen lehetett szívügyük.

A szlovákiai magyar kommunisták és a szlovák vezető garnitúra közötti éles ellentétek, amelyek módot adtak Siroky számára a manipuláció módszereinek alkalmazására, már 1949 őszén jelentkeztek. Ekkor Siroky még csak a prágai „állítólagos” centralizmussal szembeni „polgári (sic!) nacionalizmust” emlegetett. Úgy tűnt, hogy a magyarok jogainak visszaállítását illetően nincs különbség a szlovákiai vezetés és a Siroky által képviselt prágai álláspont között. Viszont 1949 őszén a csehországi deportálásból hazatérő magyarok olyan-amolyan kielégítése folytán rendkívül kiéleződött kaotikus tulajdonviszonyok miatt és a dél-szlovákiai újbirtokosok pozícióinak minél érintetlenebb megőrzése érdekében Szlovákiában született terv, most már a politikailag megbízhatatlan és osztályidegen magyarok kitelepítésére, az úgynevezett „Dél-akció” keretében. A prágai hatalmi központban azonban bizonyos empátia kezdett mutatkozni az ilyesfajta lépés nemzetközi bonyodalmainak érzékelése iránt. A „Dél-akciót”, melynek előkészítésében a szlovákiai magyar kommunisták vezető csoportja is részt vett, végül is az ennek jóváhagyására nem túl nagy hajlandóságot mutató prágai központ magatartása miatt le kellett állítani. Minden valószínűség szerint ehhez hozzájárulhatott a magyarországi pártvezetés tiltakozása is. Nyilván ennek hatására bátorodott fel a szlovákiai pártközpontban működő úgynevezett Magyar Bizottság, hogy bírálja a tervezett akció ugyan osztályszempontúnak minősített, de egyoldalúan magyarellenes élét. Siroky emiatt ugyan javasolta a bizottság feloszlatását, s ebben akkor még akár egy húron pendült Gustáv Husákkal, aki kijelentette, hogy a bizottsághoz közelebb áll a magyar konzulátus, mint saját pártközpontjuk. Siroky azonban a prágai helyzethez igazodva korábban a „Dél-akció”-hoz prágai hozzájárulásért folyamodó szlovákiai kommunisták követelésére kitérőén reagált, s végül a CSKP KB Elnökségében a politikai felelősség a szlovákiai belügyi megbízottra, Daniel Okálira hárult, aki ellen fegyelmi eljárás indult. A levéltári kutatások is igazolták, hogy Okáli eme akció szervezése során rendkívüli buzgóságot mutatott.23 Ennek folytán és a megelőző években játszott szerepe következtében a magyar lakosság tudatában a magyarellenes intézkedések kifejezett megszemélyesítőjének számított. Ezek után Siroky számára kiváltképp kedvezővé vált a helyzet a szlovákiai magyarságot ért sérelmek „megmagyarázásának”, a „bur-zsoá nacionalizmus” egy évvel később élesen megfogalmazódó vádjának kereteibe illesztéséhez.

A magyar kisebbség életének belső alakulásába erőteljesen beleszóltak a társadalmi válság 1953-ban kirobbant első szakaszának velejárói. Ezek tulajdonképpen egyet jelentettek a politikai és ideológia életben jelentkező ellentmondásos, de közös gyökerű tendenciák erőterében érvényesülő hatáselemek közvetett begyűrűzésével. Maga a folyamat magán viselte a politikai elit körében fellépő nézetkülönbségek nyomait és a cseh hatalmi centrumban, valamint Szlovákiában kiváltott reagálás eltérő vonásait. Persze alapos levéltári kutatásra lenne szükség ahhoz, hogy kimutatható legyen: az ellentétes nézetek okai mennyire rejlettek a kellő koordináció hiányosságaiban, illetve voltak-e ennek egyéb indítékai is.

Hosszú időn át a „burzsoá nacionalista veszély” ideológiai-politikai doktrínája alkalmas eszközül szolgál a nemzetiségi viszonyokban mutatkozó reális problémák el-leplezésére, az élet által e területen felvetett problémák érdemleges kezelésének elodázására és a problémák jelentkezésének megakadályozását célzó igyekezet ellehetetlenítésére. Ilyen eszközzé vált a munkáskollektívák és a munkahelyi közösségek közötti közvetlen kapcsolatok kialakítására irányuló kampányok erőltetése. Ez a törekvés önmagában még pozitív szerepet is betölthetett, főként a dél-szlovákiai magyarság szempontjából, hiszen az ilyen jellegű kapcsolatok révén a magyar kisebbség léte bekerült a szélesebb és eleven csehszlovákiai köztudatba. De az újítómozgalom és az élmunkásverseny keretei közé szoruló kampányok – annak a tézisnek a szellemében, hogy az országépítő feladatok teljesítését serkentő lelkesedésben jut kifejezésre a hazafiság és az internacionalista összefogás elmélyítése -az egész mozgalom elsekélyesedő, ideológiai és propagandisztikus jellegét öltötték. „A dolgozók megelőztek bennünket, és megindult egy élő közeledési kapcsolat” – jelentette ki Lőrincz Gyula a Csemadok országos közgyűlésén 1953 októberében.24 Ebből a szempontból a komáromi hajógyár a nemzetiségi kérdés példás megoldásának szinte egyfajta szimbólumává vált, annak a Szlovákiából Siroky nevéhez fűződő leegyszerűsítő korabeli koncepciónak a szellemében, hogy Szlovákia és az országrész egyes területeinek gazdasági felemelkedése már szinte önmagában eleve biztosítéka „az ország valamennyi polgára teljes egyenjogúságának”. Nyilván itt kell keresni annak a ténynek a hátterét, hogy a szlovákiai amatőr színjátszómozgalom szlovákiai fesztiválján az első dijat a komáromi Csemadok helyi szervezete melletti, a hajógyáriak részvételével működő együttesnek ítélték oda, s ennek visszhangjaként a csoport Prágában Zdenék Nejedly Realista Színházában is bemutatkozott. A prágai előadásról a kommunista párt központi napilapjában, a Rudé právóban cikk jelent meg, melyben a szerző ugyancsak hangsúlyozta, hogy az együttes szinte valamennyi tagja élmunkás, és részt vesz a hajógyári újítómozgalomban, példát szolgáltatva arról, miként kapcsolható össze a műhelyekben folyó „örömteli munka a kulturális élettel”. A cikk írója nem feledkezett meg arról sem, hogy az együttes részt vesz a földműves-szövetkezetek megalapítását segítő agitációs tevékenységben is, s mindenütt, „ahol csak megjelennek, a parasztok élenjárnak az állammal szembeni beadási kötelezettségek teljesítésében”. Külön hangsúlyt kaptak a cikkben a prágai Skoda Művek üzemi klubja képviselőjének üdvözlő szavai, ami „ösztönzést adott” a két klub közötti „tartós barátság” kialakulásához, demonstrálva „a magyar kultúra szabad felvirágzását” Csehszlovákiában.25

Persze a komáromi amatőr színjátszók ilyen fényes külsőségek közötti kitüntetése mögött látni kell a hatalmi elit akkori helyzetét, mely a gazdasági-szociális krízis jeleinek erőteljessé válása közepette több ipari centrumban szemben találta magát a munkásság tömeges tiltakozásával. A dél-szlovákiai magyar közegben uralkodó nyugodt, békés, lelkesedéssel teli légkör propagandisztikus beállítása minden bizonnyal jól jött mind Antonín Zápotocky köztársasági elnöknek, mind pedig a CSKP-ban, Gottwald halála után vezető szerepre törő Antonín Novotnynak, akik között a krízisjelenségek megítélését és visszaszorítását illetően mindinkább elmélyültek az ellentétek.

Szlovákiában a magyar lakossággal szembeni, a komáromi paraszti-munkás szimbiózisnak is szóló ilyesfajta „gesztuséhoz minden bizonnyal hozzájárult a figyelemnek a társadalmi-szociális feszültség okairól való elterelése, minthogy az elégedetlenség ebben a környezetben nacionális méreteket ölthetett. Megmutatkozott viszont az is, hogy Szlovákiában a politikai vezetés elég erősnek érezte magát a megfélemlítés eszközeinek igénybevételéhez is.

A Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának 1953. december 18-19-én tartott pozsonyi ülésén az új vezető titkár, Karol Bacílek beszámolójában külön hangsúllyal hívta fel a figyelmet arra, hogy Szlovákiában a szlovák burzsoá nacionalizmussal egyetemben a magyar és ukrán burzsoá nacionalizmus is megnyilvánul, ami ellen rendszeres harcot kell folytatni.26 Már maga a hangsúly a beszámoló szövegkörnyezetében azt a szándékot tükrözte, hogy a burzsoá nacionalizmus elleni politikai hatóerejű ideológiai kampány a szlovák közegből a nemzetiségi lakosság körébe is „kellőképpen” kiterjedjen. A megelőző időszakban a burzsoá nacionalizmus jelenségeinek a magyar lakosság soraiban is jelentkező megnyilvánulásaira figyelmeztetve a szlovákiai vezető politikusok fellépéseiben ez inkább csak afféle rituális, verbális kötelességnek számított. A magyar lakosság visszaszorítottsága elleni erélyesebb fellépés hiányát érzékelő egyes szlovák politikusok megnyilatkozásaiban a magyarokat közéleti bátorságra buzdító elemek is megjelentek, s számot kellett vetni a magyar lakosságot ért korábbi sérelmek érzelmi utóhatásaival is. Ugyanakkor az Új Szó hasábjain és a Csemadok közgyűlésein a burzsoá nacionalizmus ideológiai koholmánya a falusi úgynevezett osztályidegen elemek szándékaival kapcsolódott össze, amely magával vonta az osztályéberség követelményeit. Sajátos helyzetetjelentett viszont, hogy az adott állapotokkal szembeni elégedetlenség, a hivatalosan hirdetett teljes egyenjogúságnak ellentmondó jelenségek feszegetése és bírálata sokszor épp a rendszer szociális bázisát jelentő rétegek képviselői részéről jelentkezett. Ezt a magyar vezetés igyekezett vagy a túlérzékenység radikális megnyilvánulásának, a kispolgári türelmetlenség, illetve elbizonytalanodás velejáróinak, vagy szigorú esetben az osztályellenség aknamunkájának a hatása alá kerülő úgymond emberi gyengeségnek minősíteni. Az ilyesfajta magatartás megítélése a legtöbb esetben a Csemadok KB elnöke részéről elhangzó kritikában, az Új Szó vezércikkeiben szereplő, különösebb megtorló intézkedések nélküli bírálatban részesült. Bacílek referátumában azonban már súlyos veszéllyé fokozódott az egyébként korábban is bírált úgynevezett nemzetiségi bezárkózás, amivel könnyen azonosíthatók és összemoshatok lettek a szlovákiai magyarság mint közösség természetes belső összetartó erejének és igényeinek ösztönszerű feltörései. S mindehhez társult még a szociáldemokrata csökevények veszélye ideológiai elhajlásként aposztrofált vádjának a megjelenése.27 Ilyen megbélyegzést kapott a Csemadok komáromi helyi szervezete, amely állítólag nem volt hajlandó a hajógyári klub helyiségeit az együttműködés érdekében igénybe venni. Bacílek bírálatának élessége minden valószínűség szerint magát Lőrincz Gyulát is meglepte, aki az Új Szó újévi számának vezércikkében kollektív önkritikát gyakorolt, s felszólította a Csemadok komáromi helyi szervezetét „helytelen magatartásának megváltoztatására”, annál is inkább, minthogy erre a „szervezet eddigi országos sikerei kötelezik”.28

Bacílek kirohanásának indítékait illetően a kutatások és ismeretek jelenlegi szintjén inkább csak feltevésekre lehet hagyatkozni. Egy dolog bizonyos: objektíve Antonín Novotnynak kedvezett, aki arra készült, hogy támadásba lendüljön a kommunista párt központi szerveiben a vezető pozíció megszerzéséért. Karel Kaplan szerint Bacílek Zápotockytól csak 1954-ben fordult el, de az ún. burzsoá nacionalizmus elleni harc fokozását sürgető buzgóság lényegében összecsengett a válság megoldásában adminisztratív-bürokratikus intézkedéseket szorgalmazó Novotny törekvéseivel, a tömegpolitikai munka elsőbbségéért síkraszálló Antonín Zápotocky-val szemben.

Maga a „szociáldemokratizmus” erős hangsúlyt kapott Novotnynak a CSKP Központi Bizottsága 1953. december 3-a és 5-e között megtartott ülésén elmondott beszédében, és Bacílek beszédében a szlovákiai viszonyokra alkalmazott átültetésként hatott. Nem zárható ki azonban egyfajta rejtett megelőzési manőver szándéka sem a Magyarországon miniszterelnökké lett Nagy Imre nevéhez fűződő ún. új kurzus (Magyarországon új szakasznak nevezték) csehszlovákiai, illetve szlovákiai kihatásával szemben. Ez a hatás elsősorban Dél-Szlovákiában érződött, a szövetkezeti tagok tömeges kilépését vonva maga után. A közéleti felélénkülés és a kritika élének tompítása elsősorban Novotny malmára hajtotta a vizet, de Viliam Sirokynak szintén érdeke fűződött hozzá. Ugyanakkor Siroky szlovákiai meghatározó befolyása, ami a prágai pozícióiban is érződött, bonyolította Novotnynak a pártapparátus eluralására irányuló igyekezetét. A burzsoá nacionalizmus elleni kampány felerősítése viszont egyaránt érdekében állt Sirokynak és Bacíleknek is, már csak e tézisnek az elfogadtatásában és a kampány elindításában játszott közös felelősség folytán is.

A komáromi amatőr együttesnek végül is az országos első dijat is odaítélték, amit 1954 tavaszán Václav Kopecky művelődésügyi miniszter és a Szakszervezetek Országos Tanácsának első titkára, J. Tesla adott át. Az Új Szó szerint az együttes tagjait meleg szavakkal üdvözölte a Realista Színházban Zdenék Nejedly miniszter is.29

Komárom városa 1954-ben egyfajta jelképes összekötő kapocs lett a csehszlovák-magyar kulturális együttműködés területén. Ebben nyilván szerepet játszhatott a csehszlovák-magyar barátsági és együttműködési szerződés aláírásának 5. évfordulója is. Az irodalmi és kulturális értékcsere terén elért eredmények, a cseh és szlovák költők magyar nyelvű antológiájának megjelentetése Budapesten és a magyar költők verseiből készült fordításválogatás kiadása szlovákul, nyilván kedvező helyzetet teremtett annak a politikai feszültségnek az elleplezésére is, amely a megelőző politikának az új kurzuson belüli felülvizsgálatát és módosítását illetően támadt a két ország között. Magyarországon a törvénytelenségek, a koncepciós perek felülvizsgálata ha nem is következetesen, de elkezdődött, és a megelőző évek bírálata is erőteljesebb volt. A magyarországi légkör zavaróan hatott a csehszlovákiai rezsim számára, amelynek részleges engedményekkel, ígéretekkel és az életszínvonal emelésére irányuló egyes intézkedésekkel sikerült kikerülnie az elszigeteltségből, a múlttal való alaposabb számvetés nélkül.

Az irodalmi múlt eleve tartalmazott közös hagyományokat, összekötő szálakat, amit meghatványozott a korabeli közös doktrína, amely a történelmi haladás alapjának a nép alkotómunkáját – mint a töretlen kontinuitás letéteményesét – tekintette. Ilyen szempontból nem volt nehéz felfedezni azokat a lehetőségeket, amelyek a magyar romantika nagy alakja, a komáromi születésű Jókai Mór halálának 50. évfordulója kínált. Jókai valóságot és fantáziát lenyűgözően elegyítő írás művészetének egyik ihletője a nép egyszerű fiai életének éles szemű megfigyelése volt. S ez lett az eszmei platformja a komáromi csehszlovák-magyar irodalmi-kulturális találkozó megrendezésének 1954. május 30-án. A Magyar írószövetség 21 tagú küldöttséggel érkezett Komáromba, melynek nevében a népi írók vonalát képviselő Veres Péter, csehszlovák részről pedig a Csehszlovák írószövetség elnöke, Jan Drda tartott beszédet. Politikai képviselet csehszlovák oldalról kulturális miniszterhelyettesi és megbízotthelyettesi szinten történt, s Magyarország részéről jelen volt a pozsonyi főkonzul. A „népben rejlő szellemi és erkölcsi erő” hangsúlyozása harmonizált a „csehszlovák nép” kifejezés használatával, amely úgy is hangozhatott, mint a „csehszlovákiai magyar dolgozókat” is magában foglaló népközösség. A találkozón fellépett a Csemadok nemrég alakult népművészeti együttese, a NÉPES, és az Új Szó arról is tájékoztatott, hogy „a csehszlovákiai írók a magyar írók küldöttségének a tagjait a hazánkban élő magyar nemzetiségű írók műveivel ajándékozták meg”. A csehszlovák küldöttség tagja volt a szlovákiai magyar írók csoportjának vezetője, Egri Viktor állami díjas író is.30 Ugyanakkor viszont a cseh, szlovák és magyar nemzet összefogásának értelmezésében és hangsúlyaiban a szlovákiai magyar nemzetiség légüres térben maradt.

Ezeknek az ünnepségeknek a hangulata nyilván hozzájárult ahhoz, hogy az országos írókongresszus összehívásához közeledve jelentkezni kezdtek a szlovákiai magyar irodalom küldetését és mibenlétét feszegető eszmefuttatások.31

A szlovákiai magyarok életével kapcsolatos információk fokozottabb érzékelése a cseh köztudatban 1954-ben – amikor a szlovákiai magyar nemzetiségű állampolgárok első ízben vettek részt valamennyi szintű képviselő-testületi választásokon -minden bizonnyal összefüggött azzal, hogy Csehországban is kísérletek történtek a magyar nemzetiségű szülők gyermekei anyanyelvi oktatásának megszervezésére. 1953 szeptemberében a cseh országrészekben 1724 magyar nemzetiségű tanulót tartottak nyilván, ebből több mint 795-öt a határvidéken. A CSKP Központi Bizottságának illetékes osztálya azonban csak magyar nyelvtanulási körök létrehozását engedélyezte. Ezzel kapcsolatban Viliam Siroky kijelentette, hogy ezeknek a családoknak az asszimilációjára kell törekedni.32

Sajátos és az eddigi cseh és szlovák történetírásban ismeretlen szerepet játszott magának a magyar kisebbségnek a léte a szlovákiai szervek jogkörének bővítésére irányuló igyekezetben a társadalmi-politikai válság második szakaszában, amely a Szovjetunió Kommunista Pártja 1956 februárjában tartott XX. kongresszusának a hatására tört ki. Ennek előzményeként már 1955-ben ellenzéki, politikai kihatásúvá váló áramlatok jelentkeztek a szlovák és a cseh alkotó értelmiség körében, amelyek a felsőbb pártkörökhöz közeli közegekben is visszhangra találtak. A szlovákiai szervek hatáskörének bővítésével a CSKP Központi Bizottsága is foglalkozni kényszerült, törvény is készült, a prágai központi vezetés azonban mindenképp megpróbálta megakadályozni az érdemleges lépések megtételét. Minthogy e probléma összefüggött az ötvenes évek koncepciós pereivel, a szlovákiai vezetés sem fejtett ki különösebb aktivitást. Bacílek és hívei taktikázásra kényszerültek a szlovákiai értelmiség részéről jövő nyomás és a Novotny-féle vezetésnek a szlovákiai jogkörbővítési törekvések akadályozására irányuló igyekezete között.

A pozsonyi magyar főkonzul Budapestre küldött jelentésében arra hívta fel a figyelmet, hogy 1955. július 23-án, a lengyel államünnep alkalmából rendezett fogadáson a magyar diplomaták felfigyeltek a szovjet diplomaták közötti éles szóváltásra, hogy tudniillik szükségesek-e egyáltalán a pozsonyi külképviseletek. Épp akkor történt ez, amikor előkészületek folytak a jugoszláv konzulátus megnyitására, és egyes nyugati országok részéről is érdeklődés mutatkozott pozsonyi külképviselet létesítése iránt.33 A magyar diplomaták körében meglepetést váltott ki, hogy a Lúcni-ca meghívására Pozsonyba érkezett Magyar Népi Együttes fellépésén az SZLKP több vezető képviselője is részt vett Karol Bacílek első titkárral az élen. Bacílek a Cse-madok elnökének, Lőrincz Gyulának javasolta az informális kapcsolatok fejlesztését tapasztalatcsere és a magyarországi közvéleménynek a szlovákiai magyarok kultúrájával való megismertetése érdekében.34 Ez idő tájt kölcsönös kapcsolatfelvételekre került sor több határ menti állami és pártszerv között, ami ezeknek a területeknek a nemzetiségi összetétele folytán eleve magyar-magyar kapcsolat lett, de a Borsod megyei tanácsnak a kassai Kerületi Nemzeti Bizottságon tett látogatása 1955 őszén (amelyet a legfelsőbb csehszlovákiai országos szervek nem engedtek viszonozni) már hivatalos szlovák-magyar találkozónak számított. Az ilyen jellegű kapcsolatok fejlesztését szorgalmazta a magyar konzulátuson 1956 nyarán tett látogatása során a Megbízottak Testületének alelnöke, a kassai Kerületi Nemzeti Bizottság korábbi elnöke, Michal Chudík, aki a közelebbről meg nem nevezett csehszlovák felső szervek meg nem értésére panaszkodott.35

A kapcsolat-felvételi kezdeményezések szlovák részről jelentkeztek, de olyan beállításban, hogy valójában a magyar féltől származnak az ösztönzések. Főként azért érdekes ez, mert a már említett magyarországi új szakasz Csehszlovákiában a hatalmi-politikai elit körében, főleg 1956 első felében, visszafogottságot, sőt averziókat váltott ki. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy épp 1956 tavaszán került sor Nagy Imrének párt- és állami funkcióitól való megfosztására és Rákosi pozícióinak újbóli megerősödésére. Csakhogy a magyar írók fellépésével összefüggő ellenzéki tendenciák továbbra is jelen voltak és radikalizálódtak, s a magyarországi fejleményeket rokonszenvvel kísérték a szlovák írók is, akik kritikai álláspontra helyezkedtek a kommunista párt kultúrpolitikájával szemben.36 Ebben a zavaros helyzetben készült el az a névjegyzék, amelyen az Antonín Zápotocky köztársasági elnök amnesztiája értelmében szabadlábra helyezendő személyek között szerepelt Esterházy János is. Az ő nevét viszont az utolsó pillanatban törölték a jegyzékről.37 Kérdéses, honnan jött a kezdeményezés e lépés megakadályozására, Magyarországról, avagy a prágai központi, illetve szlovákiai szervek részéről, netalán a szlovákiai magyar kommunisták soraiból?!

A magyarországi népfelkelés idején a csehszlovák-magyar határvidéken ügyködő aktivistáknak – akik a magyarországi rendszer híveit fegyverküldeményekkel is támogatták -, a CSKP központi tikárának, a szlovák kommunistáknak a „megsegítése” a Prágából Pozsonyba küldött Bruno Köhler irányításával történt.38 Ezekben a napokban Nógrád és Komárom megyébe naponta tízezres példányszámban juttatták át az Új Szó különkiadását.39 Mindmáig nincs áttekintés arról, hogy milyen méreteket öltött a magyar rákosista funkcionáriusok Szlovákiába menekülése, s hol, milyen szervek közreműködésével történt befogadásuk.

A felkelés leverése után a szlovákiai járási és kerületi szervek magyar nemzetiségű képviselői Győrben a Megyei Tanács ülésén is részt vettek.40 A Népszabadság főszerkesztője, Nemes Dezső Pozsonyból hazatérve jelentésében közölte, hogy szlovák részről érdeklődés mutatkozik olyan információs anyagok iránt, amelyek cseréje csak a „testvérpártok” központi bizottságainak szintjén történik.

A magyar konzulátus 1957. április 4-i fogadásán Karol Bacílek tájékoztatta a fő-konzult, hogy dolgoznak a hivatalos határ menti kapcsolatok fejlesztését célzó javaslaton. Ezek tulajdonképpen magyar-magyar kapcsolatok jellegét öltötték volna. Szlovák részről legmagasabb szintű szlovák-magyar találkozó megtartását szorgalmazták. Később, már a találkozó pontos időpontjának kitűzése után, Bacílek telefonon közölte Budapesttel, hogy a küldöttség tagja lesz a CSKP Központi Bizottsága külügyi osztályának munkatársa, Václav Moravec is. Bacílek a küldöttségben már nem szerepelt. Ezek után a találkozón nem vett részt Kádár János sem. A legfelsőbb szintű szlovák-magyar találkozó nem valósult meg. Magáról a találkozóról készült nyilatkozatban az szerepelt, hogy minden szerv a maga megfelelőjével tart kapcsolatot, vagyis a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának partnere Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottsága.41 Később, 1958 januárjában, amikor a cseh és szlovák szervek viszonyának alakítását már egyértelműen uraló novotnista centralizáció megszilárdulásának körülményei között sor került Stefan Sebesta leváltására a Megbízottak Testületének alelnöki tisztségéből, a magyar külügyminisztérium illetékes osztálya megállapította, hogy az SZLKP Központi Bizottságának határozatai „a csehszlovák belpolitika szempontjából olyan horderejű kérdésekre hívják fel a figyelmet, amelyekre nekünk is tekintettel kell lennünk Csehszlovákia felé irányuló külpolitikánk megvalósításakor”.42

A magyarországi vezetés tudomásul vette a Novotny-féle központosított irányításon lazítani akaró szlovákiai kísérletek kudarcát, amelyeket paradox módon a centralista-bürokratikus irányítást Szlovákiában megtestesítő bacíleki garnitúra szorgalmazott a szlovákiai írók ellenállásának letörésére a húzd meg, ereszd meg módszert alkalmazva.

A válság leküzdését követő, 1957 utáni éveket Karel Kaplan „látszólag jellegtelen, viszonylag nyugodt, majdhogynem szürke” időszaknak nevezi.43 Igaz, hogy megtorlások és a kommunista pártban tisztogatások kezdődtek a tudományos és műszaki értelmiség körében, az egyetemeken és főiskolákon, de ugyanakkor az enyhülés jelei is mutatkoztak Az üldöztetés a revizionizmus elleni hadjárat velejárója volt, válaszként a rendszer 1956-ban megindult bomlására. Az ún. burzsoá nacionalizmus ekkor „átvedlett” a revizionizmus megnyilvánulásává, annak „legveszélyesebb fajtájává”, és a hatvanas évekig a magyar kisebbség soraiban is az eszmei-politikai hatásmechanizmus működtetésének permanens eleme lett, miközben a burzsoá nacionalizmus bélyegét rá lehetett sütni az adott állapotokkal való elégedetlenség, a bírálat és a helyzet javítására irányuló bármiféle megnyilvánulásra.

A burzsoá nacionalizmus vádját vonta magával a társadalmi életben, a közgondolkodásban és az emberek magatartásában jelentkező problémák hiperbolikus megítélése is. A kommunista párt deklarálta a szocialista építés betetőzésének tézisét, ami annyit jelentett, hogy a „szocialista rendszer” alapjai megszilárdultak. Ebből adódott a párt arra vonatkozó képességének és elhivatottságának a demonstrálása, hogy a párt nemcsak a problémák megoldására képes, hanem arra is érett, hogy a társadalmat új, a fejlődés magasabb fokára juttassa. A társadalom állapotának a realitásoktól elrugaszkodó szubjektivista megítélése szülte a társadalom erkölcsi-politikai egysége megszilárdításának tézisét, mely a „csehszlovák szocialista hazafiságnak” a cseh-szlovák kölcsönösségre és a „Csehszlovákia nemzetei, valamint a magyar, ukrán és lengyel nemzetiségű polgártársak” együttműködésében és összefogásában is kifejezésre jut. Ennek a sematikus és érzéketlenül alkalmazott tézisnek az erőltetése súlyosan érintette a magyar kisebbséget az iskolaügy és a szlovák nyelv elsajátítása terén.

Az ötvenes évek második felében kiépült a magyar tanítási nyelvű alapiskolák hálózata 18 ún. tizenegy éves középiskolával egyetemben.44 A magyar iskolaügy megalapozása azokhoz az állapotokhoz képest, amelyben a magyar kisebbség közvetlenül 1948 után leiedzett, amikor úgyszólván teljesen értelmiség nélkül maradt, kétségkívül figyelemre méltó eredménynek számít a szlovákiai magyarság ügyének kezelésében megnyilvánuló minden korlátozottság ellenére. Az iskolák gyors ütemű létrehozásának azonban, a kellő képzettséggel nem rendelkező pedagógusok közreműködésével, szükségszerűen meg kellett mutatkoznia az oktatás színvonalában. Ennek ellenére nem tűnik meggyőzőnek az a nézet, mely nagymértékben azonosul a korabeli érveléssel, hogy az iskolák, főként a középiskolák létrehozása tekintetében lassabban, óvatosabban kellett volna haladni.45

A magyar tanítási nyelvű iskolákkal szemben 1955-1956-tól kezdődően egyre gyakrabban és élesebben jelentkezett a kritika a tanulók alacsony szintű szlovák nyelvtudása miatt. Ez az állapot kétségkívül összefüggött a pedagógusok képzettségének fogyatékosságával, de ahogy erre Sofia Gabrzdilová rámutat, a nem megfelelő oktatási módszerekkel is.46 Ehhez hozzá kell tenni, hogy a szlovák nyelv oktatásának módszertani tisztázatlanságát meghatványozza a szlovák nyelv elsajátításának felfogásában, úgymond filozófiájában, a nyelv iskolai oktatás általi elsajátításának milyenségében, fokának megkövetelésében mindmáig meglevő egyoldalúság. A tapasztalatok ugyanis arról tanúskodnak, hogy azok az iskolák, ahol a tanulók szilárd nyelvtani és konverzációs alapokra tesznek szert (ami korántsem jelenti a szlovák nyelv tökéletes elsajátítását), szlovák környezetbe kerülve képesek úgy tökéletesíteni szlovák nyelvtudásukat, hogy az anyanyelven szerzett, jól megalapozott szakmai tudásukat kellőképpen érvényesíteni tudják. A magyar tanítási nyelvű iskoláknak felrótták – egyes konkrét, eseti példák alapján – a csehszlovák szocialista hazafiságra való nevelés fogyatékosságait is. A kritika persze kampányjelleget öltött, amely – főként az idősebb korosztályok számára szervezett nyelvtanfolyamoknak a Csemadokon belüli erőltetésével – olykor abszurd méreteket öltött.

A szlovák nyelv elsajátításának szükségessége a „magyar dolgozónak az élet valamennyi szakaszán való érvényesülését lehetővé tevő feltételek kialakításából” indult ki, ami racionális és természetes követelmény volt. Csakhogy az érvelés egészébe már belevetültek a szlovákiai magyar lakosság kisebbségi státusának az el nem ismerésével összefüggő problémák is. A magyar nyelv államigazgatásban való használatának, a kétnyelvűség fontosságának deklaratív hangsúlyozása magán viselte annak az utilitarizmusnak a nyomait, amely már magában az egyenjogúsítás folyamatában is megnyilvánult. Ilyesfajta megközelítésről tanúskodott az SZLKP irodájának 1959. január 19-én elfogadott dokumentuma.47 Az anyanyelvhasználat funkciója a hivatali aktusokra, érintkezésre és az agitációs és propagandatevékenységre szűkült le, miközben a magyar lakosság kulturális életének körülhatárolása elszakadt a kisebbségi közösségen belüli teljes értékű önrealizálás intézményes és egyéb feltételeitől.

Szüntelen problémát jelentett a magyarlakta helységek történelmi eredetű anyanyelvi használatának kérdése a sajtóban. Az ilyen jellegű mégoly felemás bátortalan kísérletek is azonnal a csehszlovák hazafiság hiányának, sőt burzsoá nacionalizmusnak minősültek. Ezek a kérdések azonban már kikerültek az országos politika látószögéből, és a társadalom erkölcsi-politikai egységének művi, kreált tézisével Szlovákiában találták magukat szemben.

A kulturális kölcsönösség mereven leegyszerűsítő értelmezésének paradox vonatkozásához tartozik a hiányzó irodalmi folyóiratnak, az Irodalmi Szemle megalapításának az engedélyezése 1958-tól, ami korábban a felsőbb szervek elutasításába ütközött. A magyar lakosság 1956-os úgymond „helytállásának” egyfajta „méltánylásán” túl minden bizonnyal meghatározóan belejátszott ebbe az az érvelés is, hogy a folyóiratra nemcsak a kisebbségi irodalom fejlődése, hanem a cseh és szlovák kultúrával való eleven kapcsolat szempontjából is nagy szükség van.48 Ráadásul ez az érv valós helyzetet tükrözött, de súlyt igazából az „ország nemzetei és a magyar, ukrán és lengyel nemzetiségű polgárai közötti” közeledésnek erkölcsi-politikai egységben testet öltő, sokszor nevetségesen leegyszerűsítő követelményeket szülő politikai funkcionáriusi gyakorlat adott neki. Az Irodalmi Szemle egyébként fokozatosan, a hatvanas években meginduló liberalizálódás és reformfolyamat kibontakozása során valóban pótolhatatlan szerepet játszott a provincializmus leküzdésében és a cseh irodalmi avantgárd értékeinek közeihozásában.

Az ötvenes évek vége felé a szlovákiai magyar lakosság egyre erőteljesebben, bár még mindig ösztönösen, áttételesen kezdett ráébredni létének közösségi mivoltára. Jelentkezni kezdett a nemzetiség egészének érdekeit és szükségleteit kifejező intézmények hiányának érzékelése. Érződni kezdett a magyarlakta közigazgatási szervek kereteit meghaladó magyar közösségi képviselet elégtelensége. Az egyetemi és főiskolai tanulmányok iránti érdeklődés, amely éveken át a magyar nyelvű pedagógusképzésre összpontosult, kezdett kiterjedni egyéb területekre is. Közvetlenebbé vált a magyar kisebbség soraiból jövő, a kisebbségi értelmiségi önreprodu-kálást biztosító, Dél-Szlovákiában érvényesülést találó szakemberek jelenlétének a fontossága. A teljes egyenjogúság deklarálása a sajátos kisebbségi jogok körülhatárolása nélkül mind gyakrabban ellentétbe került a teljesebb társadalmi érvényesülés igényének a kisebbségi közegen keresztül történő jelentkezésével. Az említett társadalmi-lélektani jelenségek egy belsőleg szervesebbé válni akaró közösség formálódását jelezte. Nem volt véletlen hogy az Új Szó hasábjain egyre élesebben jelent meg a „magyar közösségnek” mint a magyar burzsoá nacionalizmus megnyilvánulásának az elítélése.49 Ebből a szempontból tarthat érdeklődésre számot Karel Kaplan közlése, hogy az új szocialista alkotmány előkészületei során felvetődött a „magyar kisebbség” kifejezés beiktatása, de a kommunista vezetés erről még csak tárgyalni sem volt hajlandó.50 A 100. számú alkotmánytörvényben „a valamennyi állampolgár nemzetiségi és faji különbségre való tekintet nélküli egyenjogúsága” kitétel szerepelt, és úgyszintén belekerült, hogy a Szlovák Nemzeti Tanács feladata a „magyar és ukrán nemzetiségű polgártársak sokoldalú fejlődése feltételeinek biztosítása”. Eközben pedig az alkotmány a centralizálás jegyében szűkítette a szlovák szervek jogkörét, eleve korlátozva azt, hogy az említett, egyébként is nehezen teljesíthető feladat kellő súlyt kaphasson.

A szlovákiai magyar lakosság közösségi jellegével összefüggő problémák a parlament által 1960. április 9-én jóváhagyott közigazgatási átszervezés után kezdtek igazából elmélyülni. A korábbi, többségében magyarlakta, úgyszólván homogén kis járások betagozása nagyobb területi egységekbe konfliktusokat szült a funkciók betöltése körül, ugyanakkor kezdett elmélyülni az új járások magyarlakta részei közötti együvé tartozás tudata. Végül is innen eredt a külön nemzetségi szervek létrehozására irányuló törekvés a hatvanas években.

A magyar kisebbség helyzetének a cseh-szlovák viszony kontextusában való ötvenes évekbeli alakulásából nyilvánvaló, hogy az országos (cseh hegemóniájú) szervek meghatározó szerepet játszottak a nemzetközi kapcsolatok vonatkozásában. Úgyszintén ismeretes, hogy a központi szervek szabták meg a magyar kisebbség helyzetének kezelésére vonatkozó fő vonalat. De már csak a magyar kisebbség helyzetének alakulásában megragadható csomópontok figyelemmel kísérése is arról tanúskodik, hogy az országos és a szlovákiai szervek között e kérdésben kölcsönhatás, de diszkrepancia is érvényesült. A magyar kisebbség helyzetének alakításában a centralizált viszonyok közötti, a döntéshozatalban a helyszíntől mind messzebbre távolító mechanizmust kialakítva is olykor épp a prágai felülemelkedettség játszott kedvező szerepet. Más helyzetekben viszont a közvetlen szlovák-magyar együttélésből fakadó szlovák empátia segítette elő a toleránsabb döntéshozatalt, ami együtt járt a magyar kisebbség ügyének a Pozsony és Prága, a cseh és szlovák hatalmi elit közötti ellentétekben való felhasználásával is. Az ötvenes évekre viszont az volt a jellemző, hogy a magyar kisebbség problémái a központi szervek szintjén Viliam Sirokyhoz jutottak. Ez a helyzet egyes esetekben bizonyos előnyt jelenthetett a magyar kisebbség funkcionáriusai, főként Lőrincz Gyula számára abban, hogy a magyar kisebbség problémái tágabb dimenziót nyerjenek, amiből bizonyos lehetőségek adódtak a döntési folyamat befolyásolására. Az a manőverezési tér azonban, ami a központi és a szlovákiai szervek közötti ellentétekből adódott, minimális volt. Ilyen lehetőségek, de nehézségek is inkább csak később, a hatvanas években adódtak, amikor Antonín Novotny éles összetűzésekbe került a szlovákiai pártvezetéssel.

Összességében elmondható, hogy a prágai hatalmi központban hozott döntések végrehajtása a szlovákiai szervekre várt, amelyek azonban ehhez korlátozott hatásköri lehetőségekkel rendelkeztek.

 

 

Rövid URL
ID995
Módosítás dátuma2016. június 8.