A náci Németország felett aratott gyõzelmet követõen, 1945-ben Közép-Európában elkezdõdött a népi demokratikusnak nevezett új típusú állami rendszerek kiépítése. Csehszlovákia, Magyarország és Lengyelország területének nagy részén jelen volt a Vörös Hadsereg. Ezekben az országokban a háború után bonyolult társadalmi, politikai és gazdasági változások mentek végbe, amelyek közös, de sajátos jellemzõkkel is rendelkeztek, és végül a hatalmat valamennyiükben a Szovjetunió felé hajló vagy bizonyos mértékben neki alárendelt politikai szubjektumok vették át. A kommunisták a teljes ellenõrzést az említett országok felett 1947–1948 folyamán szerezték meg.
A háború utáni idõszakban eltérõ volt a katolikus egyház helyzete az egyes országokat tekintve. Ez többek között a katolikus egyháznak a náci Németországgal, illetve a vele kollaboráló hazai politikai erõkkel szembeni ellenállási tevékenységébõl adódott. A katolikus egyház Lengyelországban roppant károkat szenvedett, s nemcsak anyagiakban, hanem fõként emberéletben. A papok közel 20%-a, 12 ezer személy esett áldozatul a fasiszta rémuralomnak.1 A cseh országrészekben az 500 tagú katolikus lelkészi karból 76-an nem élték túl a náci üldöztetést, az internálásokat és a koncentrációs táborokat, vagy a háború után a szenvedések következményeként vesztették életüket.2 A magyarországi egyház részt vett zsidó származású személyek megmentésében. A szlovákiai római katolikus egyházra a szlovák állam politikai rendszerével való együttmûködés és a politikai katolicizmus vádjának terhe nehezedett. A szlovák állam elnöke Jozef Tiso személyében római katolikus pap volt. A görög katolikus egyház a megújított Csehszlovák Köztársaságban az ellenállási tevékenységgel szerzett erkölcsi hitelre építhetett, csakúgy, mint a szlovákiai evangélikus egyház. Fokozatosan azonban mindhárom országban a katolikus egyházat politikai tevékenység folytatásával vádolták. A katolikus egyház antifasiszta ellenállási szerepét illetõen nem téveszthetõ szem elõl az adott országon belüli, 1939 utáni helyzet. Lengyelországot lerohanta és leigázta a náci Németország és a Szovjetunió. A cseh országrészekben a hitleristák protektorátust hoztak létre, Szlovákia vazallus állam lett, Magyarország pedig mind Németország, mind pedig a fasiszta Olaszország szövetségese volt. Eltérõ volt 1945 után a közvéleménynek a katolikus egyházról alkotott felfogása is. Lengyelországban a cseh országrészektõl, Magyarországtól és Szlovákiától eltérõen az egyházra nem az idegen hatalom eszközeként tekintettek.
Az egyház helyzetét az adott országban, illetve az új államalakulatban egyebeken kívül a kommunizmus iránti viszonya is befolyásolta. Közismert az egyháznak a kommunizmussal szembeni, és a kommunista tanoknak a katolikus egyház iránti elítélõ viszonya. A háború utáni helyzettel kapcsolatban nem hagyható figyelmen kívül a társadalom radikalizálódása sem, ami nem csak a gazdasági reformok végrehajtásában nyilvánult meg. Nagy népszerûségnek örvendett a sztálini kommunizmus és a marxizmus-leninizmus. A fokozatosan végbemenõ társadalmi változások hatása és a kommunizmus akkori hirdetése ennek az ideológiának állítólagos helyességét sulykolta a köztudatba. A radikális reformok gyors megvalósítására azért is szükség volt, hogy meg ne ismétlõdjék az elsõ világháború után bekövetkezett helyzet, vagyis azok megvalósításának fokozatos háttérbe szorulása.3
A sztálini mivoltában propagált marxizmus, kiváltképp a szociális szférában felhalmozódott problémák megoldásához vezetõ egyedüli helyes útnak tûnt az idõ tájt. Mindenre világos és érthetõ magyarázatot adott. Az egyház nem volt felkészülve a kommunizmussal való nyílt konfliktusra és nem szentelt neki kellõ figyelmet.4 A kommunizmusról 1937-ben XI. Pius pápa körlevelet bocsátott ki Divini redemptoris címmel. A csehszlovákiai érsekek és püspökök 1936. október 1-jén a kommunizmus veszélyére pásztorlevélben mutattak rá.5
Az emberek 1945 után nemcsak az egyház és a kommunizmus közötti ellentéttel szembesültek. A népesség egy részét ismét elevenébe vágóan érintették a kényszerkitelepítések, ezúttal fõként azokat, akik német és magyar nemzetiségûnek vallották magukat. A szülõföld elhagyása a cseh, a fehérorosz, a lengyel, a litván, a szlovák és az ukrán nemzetiséghez tartozó személyekre úgyszintén kiterjedt.6 Nemcsak a lakosság összetétele változott meg, hanem az államok területi kiterjedése is. Ezekkel a fejleményekkel az egyes országokban a katolikus egyházaknak is szembe kellett nézniük. Így Lengyelországban a kitelepítések és a betelepítések komoly problémákat okoztak.7 August Hlond lengyel bíboros prímás a Vatikán számára készített jelentésében világosan feltárja az öt egyházmegyében uralkodó helyzetet, a lengyel és a német káplánok közötti viszonyt is beleértve. A Lengyelországnak juttatott területeken az apostoli adminisztrátorok tevékenysége jórészt az egyházi szervezetnek a megelõzõ színvonalon történõ megújítására, valamint az egyház tekintélyének visszaállítására irányult. Ehhez tartozott a klérus iránti fegyelem újraérvényesülése, az egyház jogainak az állam totalitárius törekvéseivel szembeni védelmezése, a német nyelvû lelkipásztori tevékenység korlátozás nélküli gyakorlásának biztosítása a német katolikusok számára, a lengyelek anyanyelvi lelkipásztori tevékenységérõl való gondoskodás, az egyház távolmaradása a politikai és nemzetiségi problémáktól és vitáktól, „a lélek megóvása […] a kommunizmus mételyétõl, mely romlással fenyeget, kihasználva az oroszok gyõzelmét és az országban keletkezett zûrzavart.”8 Természetesen a lengyeleknek juttatott területekkel összefüggõ problémákról a kormányzati tényezõket is tájékoztatták. Így például az e területeken mûködõ apostoli adminisztrátoroknak a minisztertanácshoz intézett, az egyházi javak lefoglalásával kapcsolatos memorandumában.9 A szóban forgó területeken uralkodó helyzet rendezetlen volt, amit a lengyelországi propaganda felhasznált az egyházellenes kampányok során. Ily módon reagált XII. Pius 1948 márciusában a német püspökökhöz intézett levelében, említést téve „12 millió embernek a szülõföldrõl történt elûzésérõl”, vagyis a keleti tájakról származó német menekültekrõl. A pápát Lengyelországban a „német revizionisták” iránti rokonszenvvel vádolták. Ez idõ tájt nemcsak az egyház ellen folyt kampány, a papok ellen koholt vádak alapján pereket indítottak. A XII. Pius és az egyház elleni propagandatámadásokra a Lengyel Püspöki Kar a Levél a fiatalokhoz címû állásfoglalásban reagált, melyben többek között azt ajánlotta: „Rendkívül higgadtan válaszoljatok a sajtó, a propaganda és a materializmus élõ apostolainak támadásaira, […] õk nem tudják, mit cselekesznek.”10 A teljhatalom ez idõ tájt már a kommunisták kezében volt.
Csehszlovákiában a figyelem fõként a Magyarországgal kötendõ békeszerzõdésre irányult. A németek és a magyarok kitoloncolása nem volt gyakori téma a lapok hasábjain. Az egyházellenes retorika Csehszlovákiában 1947-ben jelentkezett. Így például a Szlovákia Kommunista Pártjának központi sajtóorgánuma, a Pravda 1947. február 8-án Mindszenty érseket érintõ cikket tett közzé. Mindszenty bíboros személye a korszak koholt politikai pereiben is szerepelt. A további témát természetesen az európai egyesülési folyamat jelentette, Winston Churchillel és az Európai Egyesült Államokkal kapcsolatban. A Pravda említett cikke Újabb magyar kirohanás a Csehszlovák Köztársaság ellen, a bíborosi politika megpróbál megrágalmazni bennünket a világ szemében címmel jelent meg. Az írás szerint a Csehszlovákia elleni magyar propagandába „az utóbbi hónapokban rendkívüli aktivitással bekapcsolódott a Szent István-i gondolat ismert híve, Mindszenty bíboros, akinek a neve a magyar és a külföldi sajtó hasábjain a Magyar Köztársaság elleni nemrég leleplezett összesküvés kapcsán szerepelt.”11 Tizenegy nap múlva a Pravda további cikket publikált Mindszenty folytatja a horthysta kampányt. Merészkedõ tüntetés a békeszerzõdés aláírásának napján címmel. A cikk a Népszava címû napilapra hivatkozva tájékoztatta olvasóit Mindszenty memorandumairól és a katolikus egyház levelérõl, amely bírálta az Atlanti chartát és a békeszerzõdéseket. Ezekkel a megnyilatkozásokkal nem értett egyet Magyarországon a szociáldemokrata párt és a többi munkáspárt sem.12 1947–1948-ban Mindszenty ellen Magyarországon is kampány folyt, amely letartóztatásával és elítélésével érte el tetõpontját. A cél az egyház egységének szétverése volt.13
Mindszenty bíboros személye az ötvenes években és a hatvanas évek elején lezajlott politikai perekben is szerepelt. Besztercebányán 1962-ben szlovákiai evangélikus lelkészek ellen idítottak pert. Elítélték Vladimír Èobrda és Fedor Ruppeld püspököt, Juraj Struhárik, Otto Vízner, ¼udovít Vajdièka és Darina Bancíková lelkészeket. (A vizsgálati iratok az Ústav pamäti národa [Nemzeti Emlékezet Intézete] archívumából kerültek elõ – sign. V859.) A ¼udovít Vajdièkáról szóló szakvéleményben – melyet a Besztercebányai Kerületi Nemzeti Bizottság különbizottsága készített 1962. április 28-án – található többek között A keleti zóna egyházügyi gondjai címû anyag. Ezzel kapcsolatban az említett bizottság megállapította: „A szerzõ egyetért Mincenty [sic!] bíborosnak, a magyarországi reakció vezetõ képviselõjének tevékenységével, amikor is arról ír: Ordás [sic!] ügye, az ellene fehozott vádak, ahogy azt a canterburyi érsek kijelentette – és ahogy azt az Ökumenikus Tanács is tanulmányozta –, a kormány számára ürügyül szolgálnak arra, hogy igazolni próbálja azt az akciót, mely teljesen eltérõ állításokra épül. Minden kétséget kizáróan ugyanez vonatkozik Mincenty [sic] bíborosra is. Valójában mindketten, mind Ordás püspök, mind pedig Mincenty [sic!] bíboros elítélte az egykori egyházi iskoláik elleni kormánypolitikát, és minden törvényes eszközt felhasználtak a szembeszegülésre. [Tehát törvényes eszköznek számít a nemzetközi rekció államellenes puccstevékenysége is – K. N. megj.] Ellenállást tanúsítva mindketten merészen és bátran léptek fel. Mindketten abból a meggyõzõdésbõl cselekedtek, hogy ezzel [értsd az iskolák államosításával – K. N. megj.] veszélybe kerül az ifjúság keresztényi szellemû nevelése.” Ordass Lajos egyházkerületi püspököt 1948-ban „az oszág devizapolitikáját sértõ” koholt vádak alapján elítélték. 1950-ben szabadult, de a Magyarországi Evangélikus Egyház különbizottsága elmozdította püspöki tisztségébõl. 1956. október 5-én a Legfelsõbb Bíróság „bûncselekmény hiányában” hatálytalanította az 1948. évi ítéletet, 1958-ban azonban újból eltávolították egyházkerületi püspöki tisztségébõl.
A csehszlovákiai, a magyarországi és a lengyelországi helyzetet összehasonlítva a katolikus egyházzal kapcsolatban nem hagyható figyelmen kívül, hogy a Csehszlovák Köztársaság nem szakította meg kapcsolatait a Vatikánnal. Persze a Csehszlovákia és a Vatikán közötti kapcsolatok sem voltak zavarmentesek, a Vatikán csehszlovákiai képviselõje, Msgr. Xaviero Ritter nem térhetett vissza a nunciusi, hanem csak az internunciusi posztra. A doyeni tisztséget a szovjet nagykövetnek tartották fenn. A Vatikán érdeklõdést tanúsított például a szudétanémetek kitelepítése, az egyházi iskolaügy és az egyházi vagyonok iránt. A csehszlovák–vatikáni kapcsolatok nem a legtökéletesebben alakultak, de a Szentszék ennek ellenére kivételes figyelmet tanúsított ez ügyben. Az adott helyzet alakulásában az is közrejátszott, hogy a Csehszlovák Köztársaság volt az egyedüli ország az ún. népi demokráciák közül, amely felvette és fenntartotta vele a diplomáciai kapcsolatokat.14 A Vatikán magyarországi nunciusát Angelo Rottát 1945. április 5-én felszólították az ország elhagyására. A kapcsolatok újbóli felvételét a Vatikánnal az akkori miniszterelnök, Tildy Zoltán kérte levélben, amelyet XII. Pius pápának Mindszenty bíboros adott át. A kezdeményezés azonban sikertelen maradt, és nem csupán a pápa kommunistaellenes magatartása, illetve a kialakuló népi demokratikus országokkal szembeni viszony miatt. Mindszenty bíboros meggyõzte XII. Pius pápát a kormány õszintének nem nevezhetõ szándékáról, merthogy annak csak Magyarország külföldi megítélésének a javítása volt fontos.15
A lengyel kormány 1945. szeptember 12-én mondta fel a konkordátumot, mert véleménye szerint a Szentszék 1940-ben a berlini nuncius közremûködésével a chmelniani egyházmegye igazgatásával Karl Maria Splett gdañski német püspököt bízta meg, ami egyet jelentett a konkordátum megszegésével, azonkívül tartózkodási helye Lengyelországon kívül volt. A lengyel kormány hasonló érveléssel élt Gnieznoi és a Poznani fõegyházmegye esetében is.16 A kormánynak ez a lépése meglepetést okozott a Vatikánban. Az L’ Osservatore Romano 1945. szeptember 26-án írásban reagált a lengyel kormány által felhozott indokokra és megcáfolta azokat. Felidézték a Chelmnoi egyházmegyében kialakult helyzetet és azt a tényt, hogy „az egyházmegye nem maradhatott vezetés nélkül.” A Vatikán berlini képviselõje, Orsegino volt az egyedüli személy, aki kapcsolatot tarthatott a német hadsereg által megszállt lengyel területekkel. Kihasználták azt a helyzetet, amikor az egyházmegye irányítását érintõ átmeneti intézkedéseket sikerült állandó jellegûvé tenni. Ezzel az érveléssel szemben az L’ Osservatore Romano arra hívta fel a figyelmet, hogy a gnieznoi és a poznañi érsek 1939. szeptember elsejéig August Blond bíboros volt. 17
A háború utáni idõszakban az említett országokban eltérõ volt a helyzet. Ennek ellenére a katolikus egyház közös problémákkal küzdött. Léteztek azonban olyan kérdések is, amelyeknek az egyes országokban nagyobb figyelmet szenteltek. A Csehszlovák Püspöki Kar 1945. november 13–15-én Olmützben felújította a köztársaság iránti hûségnyilatkozatát.18 A háború utáni helyzetet a csehszlovák, a magyar és a lengyel társadalom eltérõen ítélte meg. A Lengyel Püspöki Kar 1945 októberében felhívta a hívõk figyelmét a hit és az istentagadás közötti különbségre; azoknak a jelölteknek a támogatására, akik választási programjukban a krisztusi tanításokból indulnak ki; valamint arra, hogy „senki sem lehet két úr szolgája.” A püspökök hangsúlyozták az ember természetes méltóságát és szabadságát. Ugyanakkor a demokratikus rendszer javára nyilatkoztak. A Magyar Püspöki Kar közvetlenül az 1945-ös választások elõtt kiadott pásztorlevele például felvetette azt a kérdést, hogy mi is a demokrácia. A püspökök szerint az igazi demokrácia ismérve az alapvetõ emberi jogok elismerése.19 A demokrácia és egyéb fogalmak eltérõ értelmezése körüli problémák az elkövetkezõ idõszakban erõteljesen kifejezésre jutottak. Csehszlovákiában nem érzõdött oly mértékben a demokrácia hiánya, mint Lengyelországban és Magyarországon. Ez a helyzet abból is adódhatott, hogy Magyarország a háború után a Szovjetunió által megszállt ország volt, Lengyelországban pedig koalíciós ideiglenes kormány alakult, amely a kommunisták ellenõrzése alatt állt. Edvard Beneš köztársasági elnök és a csehszlovákiai demokratikus pártok további képviselõi szavatolták a demokráciába és az emberi szabadságba vetett hitet, mindazonáltal, hogy a köztársaságban szinte mindenki – Benešt is beleértve – az új és népi demokráciáról beszélt.
Lengyelországban a püspöki kar nagy figyelmet szentelt a házasságról és annak társadalmi kihatásáról szóló törvénynek.20 A család és a házasság válságát veszélyesnek tartották a csehszlovák püspökök is. A háború utáni elsõ pásztorlevelükben az iskolaügyet is érintették. Egyúttal kifejezték egyetértésüket a szociális reformokkal, és arra figyelmeztettek, hogy azok megvalósítása során érvényesüljön az igazságosság. Ugyanígy foglaltak állást az ellenségnek számító személyek, az árulók és a kollaboránsok megbüntetésével kapcsolatban is, idézve XII. Pius pápának a Nepomuki Szent János évfordulója alkalmából kiadott levelébõl.21
Az említett országokban a háború után földreformot hajtottak végre. Magyarországon a kormány a katolikus egyház birtokából kárpótlás nélkül kisajátított több mint 800 000 katasztrális holdat, amelynek csak egyharmadát, a szántóföldeket osztották ki, kétharmada állami kezelésben maradt. Az egyház tiltakozása nem magára a földreform tényére, hanem az eljárás módjára és a mögötte húzódó politikai szándékra vonatkozott. Az egyház kárpótlást igényelt szervezetei fenntartására, azok anyagi hátterének biztosítására.22
A Lengyel Felszabadítási Bizottság (Polski Komitet Wyzwolenia Narodowego) által 1944. szeptember 6-án meghirdetett földreform, elõirányozta az 50 hektár feletti parasztgazdaságok felosztását a nincstelenek és a kisgazdák között.23 A poznañi, a pomerániai és a sziléziai vajdaságban a földosztás a németek, a kollaboránsok és a katonai szolgálat alól kibúvó személyek tulajdonában levõ 100 hektáron felüli birtokokra vonatkozott. A lublini Lengyelország (Polski Lubelská) területén 320 ezer hektár földbõl 212 hektárnyit parcelláztak fel. Több mint 100 ezer parasztcsalád jutott földhöz.24 Az eredeti lengyel területeken (Ziemiach davnych) 1946 végéig közel 3,1 millió hektárnyi földet osztottak szét, amibõl több mint 100 ezer hektárnyi volt az erdõterület. A 387 ezer kisgazda család és a nincstelenek között 1,2 millió hektár földet osztottak szét. A kormány megtartott magának 900 ezer hektárt, továbbá néhány száz hektárnyi föld Alsó-Sziléziában a Vörös Hadsereg gondozásába került.25
Földreformot hajtottak végre a háború utáni Csehszlovákiában is. Az 1945. április 5-én elfogadott kassai kormányprogram XI. fejezetében a következõ szerepelt: „A cseh és szlovák földmûveseknek és nincsteleneknek az új földreform következetes végrehajtása iránti óhaját szem elõtt tartva és azon igyekezettõl vezérelve, hogy a cseh és szlovák föld az idegen német–magyar nemesség kezébõl a cseh meg szlovák parasztság és nincstelenek tulajdonába jusson – a kormány örömmel fogadja az ellenséges személyek és árulók földjének elkobzását, amit a Szlovák Nemzeti Tanács valósít meg és szétosztja azt a kistulajdonos földmûves lakosság között. A kormány az ilyen intézkedéseket a köztársaság egész területére kiterjeszti.”26 Martin Kvetko, a Szlovák Nemzeti Tanács mezõgazdasági és a földreformért felelõs megbízottja a földreform elsõ és második szakaszával kapcsolatban megjegyezte, hogy olyan változások történnek Csehszlovákiában, amelyek „a maguk nemében Európában egyedülállónak számítanak, ha eltekintünk a Szovjetunióban érvényesített forradalmi intézkedésektõl.”27 A Szlovákia Kommunista Pártja 1948. február 15-én tartott kassai területi konferenciáján Gustáv Husák 600 000 hektár, a nagybirtokosoktól elkobzott földet emlegetett.28 Csehszlovákiában a háború után nem került sor „a német földtulajdonosokkal és a magyar nagybirtokosokkal szembeni olyan gyors lefolyású földelkobzásra és földosztására”, mint Magyarországon.29 A második világháború után Csehszlovákiában a földosztás három szakaszban ment végbe. Az elsõ szakasz menetét Beneš köztársasági elnök 1945-ben kiadott 5-ös, 12-es, 28-as és 108-as számú dekrétuma szabta meg.30 A második szakaszban az elsõ, az 1919-ben jóváhagyott földreformtörvény módosítását elõirányzó, 1947-ben elfogadott törvény volt az irányadó. A harmadik szakaszban a földtulajdon módosításáról szóló, 1948. március 21-én elfogadott törvény érvényesült. A földreform mindhárom szakasza sújtotta a katolikus egyházat.31
A földosztással kapcsolatban Magyarországon az egyház világos álláspontra helyezkedett. A háború után megjelent elsõ pásztorlevélben élesen kikelt a megvalósítás módja ellen. Úgyszintén szót emelt a katolikus sajtó és könyvkiadás érdekében. Az öt hetilap és 17 kisebb lap megjelenésére csökkent állapotot a hatalom papírhiánnyal magyarázta. Az 1945-öt megelõzõ idõszakban 2 katolikus napilap és 18 hetilap jelent meg.32
A katolikus egyház társadalmi befolyásának visszafogására irányult a katolikus ifjúsági szervezetek betiltása is. Az ifjúságot egyetlen központi szervezetbe igyekeztek beszorítani. Megalakult a Demokratikus Fiatalok Szövetsége, hogy a fiatalságot kivonják az idõsebb nemzedék befolyása alól. Katolikus elemi és középiskolai végzettséget 1945-ig a tanulók 58%-a szerzett.33 Az 1947/1948-as tanévben a 7016 elemi és általános mûveltséget nyújtó iskolából 4277 volt egyházi (2558 katolikus), a 354 polgári iskolából 107 egyházi (86 katolikus), ezenkívül mûködött 129 ipari mezõgazdasági és kereskedelmi iskola, ebbõl 29 volt az egyházi (22 a katolikus), s összesen 62 tanítóképzõ és óvónõképzõ intézet volt az országban, ebbõl 47 egyházi (35 katolikus). Továbbá volt még 173 fiú- és leánygimnázium, ebbõl 93 egyházi (48 katolikus).34
Az egyházi sajtónak, egyesületeknek és iskoláknak Csehszlovákiában is figyelmet szenteltek. Eltérõ volt a csehországi és a szlovákiai helyzet. A Szlovák Nemzeti Tanács még 1944 szeptemberében, a szlovák nemzeti felkelés idején törvényt adott ki az iskolák államosításáról. Errõl a problémáról tárgyalt például 1946 áprilisában az oktatásügyi megbízottal, Ladislav Novomeskývel Jaroslav Machula, a vatikáni csehszlovák nagykövetség egyházügyi tanácsosa. Novomeský az egyházi iskolákkal kapcsolatban kijelentette: „Ezeket az iskolákat nem én államosítottam, hanem Tiso, anélkül, hogy a püspökök tiltakoztak volna. Az államosításról szóló döntés végleges és megváltozhatatlan.”35
Ezekkel a problémákkal a lengyelországi katolikus egyház is szembetalálta magát. A püspöki kar a Lengyel nemzeti tanács elnökéhez, Boleslav Bieruthoz 1946. szeptember 15-én intézett memorandumában elõhozta a konkordátum felmondását is. Megerõsítette az egyház részvételét a köztársaság megújításában. Hivatkozott az 1945. október 3–4-i püspöki konferenciára. A püspökök kimondták, hogy a katolikusok kötelesek együttmûködni a köztársaság demokratikus szellemben történõ megújulásában, miközben ragaszkodtak a vallásos hit korlátozásának megengedhetetlenségéhez és az egyház által kinyilvánított erkölcsi elvek betartásához. Nem kerülték meg sem az új házassági törvényt, sem pedig a válás problémáját.
A lengyel kormány, pontosabban a lengyel belügyminisztérium (Ministerstvo Administracji Publicznej) 1946. február elsején elismerte a „Lengyel Nemzeti Katolikus Egyház”-at, ami ellen a püspöki kar tiltakozott, minthogy a nemzeti egyház nem katolikus és az embereket félrevezeti. Úgyszintén kitért a katolikus ifjúsági szervezeteknek az iskolákban történõ mûködésére vonatkozó tilalomra, amit az igazgatók közremûködésével, a tanfelügyelõk szóbeli utasítására foganatosítottak. Elégedetlenségüknek adtak hangot a hittanórákkal kapcsolatban is, ami kötelezõ helyett választható tantárgy lett. A püspöki kar ezt az oktatás folyamatába való beavatkozásnak és az iskolai nevelést szétziláló lépésnek tekintette. Az elfogadott intézkedések az egyházat nemcsak a tanulók körében lehetetlenítették el, hanem az egész társadalom szemében is. Továbbá élesen tiltakozott az ifjúság- és gyermeknevelés elvilágiasítása ellen az államilag alapított és az állami kezelésben levõ gyermekotthonokban. A memorandumban szó esett a cenzúrázásról és a Szentírásból származó szövegek elkobzásának eseteirõl is. A katolikus egyház Lengyelországban nem fejthetett ki tevékenységet saját szervezetei révén sem. A püspökök a szemináriumi épületek, a kolostorok, a katolikus imaházak és parókiák, a nyomdák és a kiadók lefoglalásának számtalan esetérõl szereztek tudomást. A püspöki kar továbbá megállapította, hogy a lengyel katolikusok meg vannak fosztva attól a lehetõségtõl, hogy hatást gyakoroljanak az alapvetõ állami döntésekre, miközben rámutattak arra: számos európai államban, úgymint Belgiumban, Franciaországban, Olaszországban és Csehszlovákiában a katolicizmus „saját zászlaja alatt léphetett fel”, sõt Ausztriában a szovjet megszálló hatalom megengedte a katolikus, keresztényszocialista párt kormányzati részvételét is. A memorandum végül azzal zárult, hogy nem hagyhat alább az a törekvés, amely a nemzetnek a materializmustól és az erkölcsi zülléstõl való megóvására irányul.36
Az új magyarországi hatalom a különbözõ egyleteket – beleértve a keresztény beállítottságúakat is – megszûntette. Kivételnek számítottak azok, amelyek a világi igehirdetéssel foglalkoztak. Rajk László belügyminiszter 1946 nyarán szovjet követelésre – ám azt túllihegve – feloszlatott 170 különbözõ katolikus egyesületet, amelyek között természetesen ifjúsági szervezetek is voltak. Ezek egyike például félmilliós tagsággal rendelkezett. A hatalom fokozatosan felszámolta az összes keresztény egyesületet. 1948-ban még 7522 katolikus hitbuzgalmi egyesület mûködött, de két éven belül betiltották, felszámolták vagy fokozatos megszûnésre ítélték az összes egyházi civil szervezetet, függetlenül attól, hogy a katolikus vagy a protestáns egyházhoz tartozott.37
Hasonló eljárás érvényesült Szlovákiában is. Természetesen, közvetlenül a háború után betiltották és feloszlatták azokat a szervezeteket, amelyek együttmûködtek a fasiszta rendszerrel. A Szlovák Nemzeti Tanács 1945. május 25-i rendelete nem vonatkozott a szlovák egyházi (katolikus, evangélikus, görögkeleti és zsidó) egyesületekre. Azonban 1945 nyarán a helyzet megváltozott. Az egyházi egyesületek betiltásának indoklását a megelõzõ tevékenységükre való tekintet nélkül úgy fogalmazták meg, hogy a felszámolás mindannyiukra vonatkozzon. Ily módon került sor az antifasiszta ellenállásban jelentõs érdemeket szerzett Evangélikus Ifjúsági Szövetség betiltására. A Szlovák Nemzeti Tanács Belügyi Megbízotti Hivatalának 1945. augusztus 6-án kelt átiratában a megszüntetés indoklásában többek között ez állt: „Ennek az egyházi egyesületnek a léte és mûködése a hasonló jellegû egyesületekkel egyetemben nyugtalanságot váltott ki a szlovák közvéleményben, ami a napi sajtóban és a Nemzeti Front határozataiban jelentkezõ agresszív, a feloszlatásukat követelõ visszhangban csúcsosodott ki. Ezért a közrend és a nyugalom megõrzése érdekében a szóban forgó egyesületet fel kellett oszlatni.”38 A felszámolás ellen az evangélikus egyház képviselõi tiltakoztak. Az egyházi egyesületek megszüntetése a katolikus püspököket is nyugtalanította. A szlovák püspökök a katolikusok szlovákiai helyzetérõl szóló, Eduard Beneš köztársasági elnökhöz 1946. január 8-án intézett emlékiratukban követelték a katolikus egyesületek betiltására vonatkozó rendelet visszavonását. Ezért a köztársasági elnöknél szorgalmazták az iskolaügyben, a diákotthonok és az árvaházak fenntartásában, valamint a sajtó területén és a vagyoni kérdésekben uralkodó helyzet orvoslását.39
A berendezkedõ kommunista hatalom a vizsgált országokban eleinte kereste az együttmûködést az egyházakkal. Deklarálta a velük szembeni jóindulatot, ugyanakkor olyan szervezetek létrehozására irányuló igyekezetet fejtett ki, amelyek közel álltak a kommunistákhoz és támogatták a kommunisták programját. Ezt a célt voltak hivatottak szolgálni a katolikus hitû embereket összefogó „nemzeti egyházak”, amelyek ezekben az országokban többségi egyházak voltak. A Lengyel Püspöki Kar már az említett 1946. szeptember 15-i memorandumában említést tett a Lengyel Nemzeti Katolikus Egyházról (Polski Narodowy Kosciol Katolicki). A püspökök nem vonták kétségbe az államnak az egyes hitvallások legalizálására vonatkozó jogát, de a Lengyel Nemzeti Katolikus Egyház elnevezést helytelennek minõsítették, minthogy az ún. nemzeti egyház nem eleve katolikus, vagyis egyetemes, s a híveket megtéveszti azáltal, hogy a szektásokat azonosítja a katolikusokkal.40 Az ún. nemzeti egyházként fellépõ „szekta” terjedésérõl a gorzovi apostoli adminisztrátor levelében közölte, hogy: „ennek a komoly veszélynek egyedül a megfelelõ számú pap meglétével lehetne elejét venni úgy, hogy az ország egész területét az apostoli igazgatás alá helyeznénk. Mindeddig egész területek nélkülözik a lelkipásztorokat. Így például a Gubini járásnak, magát a székhelyet kivéve nincs egyetlen papja sem.”41
Csehszlovákiában a kommunisták úgyszintén igyekeztek összefogni és felhasználni a püspöki kartól független katolikus mozgalmat saját céljaik propagálására. Még a háború idején, 1944 nyarán létrejött és a következõ év nyaráig létezett a Szláv Katolikus Bizottság, amelyet Jozef Fiala Udavský, Vincent Šinkoviè-Petrovský és dr. Jozef Straka képviselt. Ján Vojtaššák püspök határozott elítélõ fellépése nyomán a bizottság tevékenysége megszûnt. Meg kell azonban jegyezni, hogy a tevékenységükre vonatkozó javaslattal egyetértett Pavol Gojdiè és Jozef Èársky püspök. A bizottság mûködésével viszont nem értett egyet Kmeko érsek, aki errõl tájékoztatta Jozef Èársky és Andrej Škrábik püspököket. Szlovákia Kommunista Pártja pedig 1945 nyarán a bizottságot mint a haladó katolikusok bázisát igyekezett felújítani.42
Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának kibõvített elnökségi ülésén 1949. április 25-én, amely jóváhagyta az egyházpolitika új irányvonalát, Rudolf Slánský, a CSKP fõtitkára támogatta a papok és a világiak megújhodási mozgalmának szervezését, ami alapjává vált volna a nemzeti egyháznak, a Cirill és Metódhoz kapcsolódó hagyomány felhasználásával.43 Csehszlovákiában a katolikus egyház és hierarchiája befolyásának megtörésére a rendszer Katolikus Akciót szervezett, ami sikertelenül végzõdött.44
Magyarországon a háború utáni rezsimhez pozitívabban viszonyultak a református egyház képviselõi, akik elhatárolódtak a megelõzõ rendszertõl. Az új viszonyokhoz való alkalmazkodásukat elõmozdította Karl Barth svájci teológus ilyen irányú magatartása.45
Mindhárom országban akadtak lelkészek, akik együttmûködtek a rezsimmel, illetve rokonszenveztek a kommunizmussal. A kommunista hatalommal együttmûködni kész lelkészek a hazafias szellemûekhez tartoztak. A papokkal szembeni, azokat hazafiasokra, reakciósokra és semlegesekre osztó meghatározás alkalmazása szintén a kölcsönös ellentétek szítását, a papságnak a rendszer érdekében történõ kihasználását szolgálta.
A lengyel hatóságok 1947-ben kezdték el a papokat haladókra és reakciósokra osztani.46 A katolikus haladó szervezetek közé tartozott a Pax egyesület Boleslaw Piaseckivel az élen, aki egyebek között állította, hogy „szocializmus csak egy van, olyan, mint a Szovjetunióban.” Ugyanakkor meghirdette a lengyel forradalom „utópisztikus világnézeti sokrétûségét.” A Pax az államosított vállalataiban olyan személyeket alkalmazott, „akiket a rendszer kidobott az utcára.” Boleslav Piasecki védelmezte a „hazafias papokat.” Ennek ellenére elnézte a hivatalos túlkapásokat, aminek következményeként a Pax fokozatosan elszigetelõdött a katolikus környezetben, és Stefan Wyszyñski prímás „katolikus elhajlók”-nak nevezte õket.47 A hazafias papok szervezete Lengyelországban 1950-ben jött létre, s törzsállományát a tábori lelkészek alkották.48
A Pax az egyház egységének megbontására törekedett, közvetítõ szerepet töltött be a kormány és a püspöki kar között, részt vett a rezsim által szervezett propagandaakciókban, jogosítványa volt a katolikus irodalom kiadására. „A kommunizmus iránti elkötelezettségének »szellemi« indítékai hozzájárultak a fogalmak eltorzításához, a rossznak az evangélium sajátos értelmezésével történõ felmentéséhez. Piasecki, aki mindenkor a zárt gondolatrendszerek kialakítására törekedett, megalkotta az integrizmus elméletét, mely arra szolgált, hogy a kommunizmushoz fûzõdõ elkötelezettséget összekapcsolja a vallás iránti odaadással.”49 Piasecki és a Pax tevékenységét korabeli kontextusban is el kell helyezni, amikor élt az évtizedekig fennálló kommunista rezsim gyõzelmes térhódításába vetett hit. Úgy tûnik, hogy így próbálta „megmenteni” a lengyel egyházat és a lengyelországi katolicizmust attól a sorscsapástól, mely az oroszországi görögkeleti egyházat, illetve a csehszlovákiai és a magyarországi egyházakat sújtotta.
A rezsimmel való együttmûködésre hajlandó lelkészek csoportja sokrétû volt. Közéjük tartoztak olyanok is, akiket magukkal ragadtak a kommunisták szebb jövõrõl szóló ígéretei. A rendszerrel való együttmûködés feltételezhetõ volt olyan papokról is, akik nem ápoltak jó viszonyt a püspökükkel. Egyeseket zsaroltak, másokkal szemben a „valamit valamiért” elvet alkalmazták, aminek például még olyan esetei is voltak, mint építõanyag-beszerzési lehetõségek biztosítása. Létezett viszont a lelkészeknek olyan csoportja is, amely meg volt gyõzõdve arról, hogy kompromisszumok révén „megóvhatják a hittanoktatás jogát”. A hazafias, illetve haladó lelkészeket 1949 szeptemberében fogadta Boleslaw Bierut köztársasági elnök. Ezek a lelkészek „a Szabadságért és Demokráciáért Küzdõk Szövetségének egyesítõ kongresszusára érkeztek”, amelynek keretében megalakították a Lelkészi Bizottságot. A rezsim célja viszont az volt, hogy ellentétet szítson a papok körében és megteremtse az állami egyház alapjait. Az akció mögött az állambiztonság emberei álltak.50
A csehszlovák, a magyar és a lengyel hatóságok felhasználták és támogatták a hazafias papokat. A cél olyan állapot kialakítása volt, amely szembeállítja az alsóbb és felsõbb papságot. A hazafias papokkal szembeni egyfajta bizonytalanság azonban tovább élt. Legerõteljesebben ez minden valószínûség szerint Lengyelországban nyilvánult meg, ahol engedélyezték Piaseckinek, hogy létrehozza a Nemzeti Front mellett a katolikus entellektüelek és aktivisták bizottságát, amelyre az a feladat várt, hogy hozzájáruljon a püspöki kar ellehetetlenítéséhez, valamint a hazafias papok fékentartásához.”51
Csehszlovákia természetesen más eset volt. A hatóságok megnehezítették azoknak a lelkészeknek az igyekezetét, akik saját környékükön részt vettek az emberek életkörülményeinek a javításában. Így például a besztercebányai kerületen belüli, 1953. júliusi egyházpolitikai helyzetrõl szóló jelentés beszámol a Dolné Rikynèice-i esetrõl, amikor is Pavol Ondrej Miška lelkész tevékenyen részt vett annak a lakástömbnek az építési munkálataiban, „ahol berendezték a födmûves szövetkezet és a helyi nemzeti bizottság irodáját, s benne egy példás, 35 gyerek egész napos gondoskodását ellátó óvoda is elhelyezést nyert. Az említett papnak a lakosság körében kifejtett agilitását fokozatosan visszafogjuk, esetleg áthelyezzük oda, ahol nem lesz módja a hívek között buzgólkodni.”52
Azzal a meggyõzõdéssel, hogy a kommunizmus és az egyház sok közös vonással rendelkezik, Csehszlovákiában is találkozunk. Errõl a kapcsolatról, amely kizárja a kommunista – a katolikus egyház hivatalos dokumentumai által is tagadott – tanokat, tárgyalást folytattak a csehszlovák állam és a katolikus egyház képviselõi a Nemzeti Front Központi Akcióbizottsága egyházügyi bizottságának 1949. február 17-én tartott ülésén. Václav Kopecký népmûvelési és tájékoztatásügyi miniszter a találkozón kijelentette: „Ha már Trochta püspök úr a keresztény vallási hitnek például a szocializmus gondolatával való összeegyeztethetetlenségérõl beszélt, szeretnék rámutatni XIII. Leó Rerum novarum címû enciklikájára, amelyet XI. Pius a Qadragesimo anno címû enciklikájával módosított, s ez olyan idõben történt, amikor XIII. Leó teljes mértékben lehetõnek tartotta a keresztény egyházi hitnek az összeegyeztethetõségét a szocializmus gondolatával, a szocialista törekvések megvalósításával.”53
Egy év múlva – 1950. február 19-én – a Katolícke novinyben napvilágot látott Josef Plojhar római katolikus pap és egészségügyi miniszter nyilatkozata a kereszténység és a népi demokrácia közös céljairól. Ezeket a célokat „az emberiesség, a béke és a szociális kérdések megoldása jelentette.” Így a közöttük levõ bárminemû elméleti különbségek eltûnnek „a közös célok érdekében folyó mindennapi munkában.”54 Hasonló megfogalmazás szerepelt a keresztény egyház lelkészeinek a velehradi és luhaèovicei összejövetelén 1950-ben elfogadott határozatban is. Ebben többek között ez állt: „A kereszténység és a szocializmus nem egymást kizáró irányzatok, hanem a kölcsönös tisztelettartás jegyében képesek megteremteni a földi lét és az örökkévaló boldog élet ideális feltételeit mindazok számára, akik életük folyamán az emberek boldogulásának, az igazságosságnak és a szeretetnek a kereszténység és a szocializmus által vallott közös elveit érvényesítették.”55 A Dzienik Polski címû napilap olyan véleménynek adott teret, mely szerint: „az egyszerû ember képes összekapcsolni a maga katolikus elkötelezettségét a szocialista építéssel és a szocialista állam iránti lojalitással. Azt jövendölték, hogy a katolicizmus alkalmazkodik az új történelmi valósághoz, azaz a szocializmushoz, mint ahogy az párszor a múltban már megtörtént.”56
Az új helyzet, tehát a keresztény egyházak megléte azokban az országokban, amelyek a Szovjetuniónak és a szocializmus ottani formájának alárendelt politikai szubjektumok uralma alá kerültek, természetesen a teológiában is kifejezésre jutott. Ilyen Magyarországon a református egyházban kimunkált ún. „keskeny út” teológiája volt, amely a szocializmus építésében jelölte meg az egyház „szolgálati küldetésének értelmét és célját.”57 Szlovákiában ezt az „arccal az élet felé teológia” hirdette. Könyvében id. Július Filo evangélikus lelkész és püspök „helyzeti, sõt akklimatizációs teológiá”-nak nevezte, mivel az egyházi tanításoknak, de még inkább a gyakorlatnak a politikai helyzethez történõ hozzáigazítását szorgalmazta, hogy az egyház „ne ingerelje” a hatóságokat.”58
Már említettük, hogy a kommunisták olyan keresztény mozgalom kialakítására törekedtek, amely szorosan együttmûködik a szocialista állammal. Alexej Èepièka miniszter 1949. április 28-án a Nemzeti Front Központi Akcióbizottságának a haladó lelkészekkel folytatott tanácskozásán erre Franciaországgal és Olaszországgal kapcsolatban utalt. Ugyanezen tanácskozáson Alexander Horák hazafias pap és megbízott említést tett arról a lengyel lapról, amelynek „népi demokratikus a vonalvezetése és ugyanakkor szigorúan követi a krisztusi tanításokat.”59 Egy ilyen jellegû lapot említett a lengyel püspöki kar is, mely a hivatalok engedélye nélkül jelenik meg, a vonatkozó törvényeket megszegve. Ez a kiadvány a Szentszék, a Szentatya és a püspöki kar ellen harcol, téves erkölcsi és egyházi elveket hirdet, igyekszik aláásni az egyházi fegyelmet, és schismát meg eretnekséget akar elõidézni a papság körében. Nehéz elvárni a püspöki kartól és a lelkészektõl, hogy ilyen beállítottságú emberektõl tanuljanak állampolgári kötelességtudást, s hogy a megújhodó Lengyelországgal való viszonyuk kialakításában a õ példájukat kövessék. Ezek közül a papok közül egyeseket az elsõ békekongresszus idején felhasználtak a Szentatya elleni támadásokra. Az ilyen jellegû módszereket a kialakult körülmények tragikus jelének kell tekintenünk.”60
A rezsimet támogató lelkészi szervezetek létrehozásához ürügyül természetesen a szovjet típusú békeharc jegyében szervezett akciók szolgáltak. Amikor a kommunista hatalom megszerezte az egyház feletti uralmat és alárendeltségébe vonta azt, az ilyesfajta akciókba a püspökök is bekapcsolódtak. A kölcsönös szembesülés során azonban elutasították a részvételt a hasonló rendezvényeken, fõként a velük való politikai visszaélés miatt. Ismeretes például Ján Vojtaššák szepességi püspök magatartása a rezsim ilyesfajta tömegesen szervezett akcióival szemben. Ilyen esetrõl számolt be Jozef Lukaèoviè hazafias lelkész és megbízott a Nemzeti Front Központi Akcióbizottsága képviselõinek a haladó lelkészekkel folytatott tanácskozásán 1949. április 28-án: „A békekongresszussal kapcsolatban kikértük a szlovák püspökök véleményét, mire Vojtaššák azt felelte, hogy a római katolikus egyház béketámogató és nem vár felhívásra akkor, amikor már zeng az ég.”61
A kommunista rezsim által szervezett különféle békekampányokba a hûségeskü letétele után 1951-ben a csehszlovák püspököket is bevonták. Így például Ambroz Lazík püspök 1951. április 14-én a békekonferenciákkal kapcsolatban véleményt nyilvánított a római katolikus püspökök és ordináriusok pozsonyi konferenciáján. A csehszlovák lelkészek 1950-tõl kezdve aktívan bekapcsolódtak a csehszlovák békevédõk tevékenységébe. A katolikus lelkészek békemozgalmának elsõ országos kongresszusa 1951. szeptember 21-én zajlott.62
Az állam és a katolikus egyház közötti megállapodás megkötése után Lengyelországban a püspökök úgyszintén bekapcsolódtak az állami békeakciókba, így például a Varsóban lezajlott II. Béke Világkongresszus alkalmából, amely 1950. november 15-én nyilatkozatot bocsátott ki. Ebben többek között az állt, hogy „a nemzetközi békekongresszusnak a katolikus egyház igyekezetével összefonódó törekvése hozzájárul a hõn óhajtott világbéke megteremtéséhez és stabilizálásához.”63 Maga a kongresszus 1950. november 18–22-e között ülésezett 1756 küldött, 192 vendég és 137 meghívott részvételével.64
Magyarországon a lelkészek békemozgalma Varga Ferenc lelkész kezdeményezésével 1949 áprilisában bontakozott ki. Egyúttal elõkészületben volt a Kereszt címû hetilap kiadása, amely 1950. november 1-jétõl jelent meg. A katolikus papok béketanácsának megalakításában részt vett Beresztóczy Miklós kanonok és a volt cisztercita Horváth Richárd.65
A közép-európai kommunista rezsimek az egyház feletti hatalom megszerzését nemcsak beszivárgással és a papság megosztásával tervezték, hanem az ellenük irányuló törvényhozói és egyéb intézkedésekkel is, beleértve az egyházi-politikai perek koholását is. A társadalom totalizálása és az osztályharc élezõdése az állam és az egyház viszonyában is kifejezésre jutott. Rákosi Mátyás 1948. jannuár 11-én tartott beszédében kiemelte az egyházi reakcióval való leszámolás fontosságát,66 amikor is kijelentette: „Véget kell vetni annak a helyzetnek, amikor a nép ellenségei az egyházzal, elsõsorban a római katolikus egyházzal takaróznak.”67 Szavainak meg volt a foganatja. Ugyanazon év decemberében letartóztatták, majd elítélték Mindszenty Józsefet.68 A bíboros vezetésével a katolikus egyház az összecsapás felé haladt.69 A következõ évtõl, 1948-tól kezdõdõen az államhatalom nekilátott az egyház feletti uralom megszerzésének és 1950 júniusában megkezdte a szerzetesrendek felszámolását. 70
Lengyelországban az egyházellenes kampány 1949 márciusában erõsödött fel. S ez nemcsak az odacsatolt területeken uralkodó kedvezõtlen helyzet kihasználásával függött össze. Az állami szervek nem voltak híján az olyasfajta fenyegetõzésnek, hogy a néphatalomnak van elég ereje a „reakciós bujtogatás” ellehetetlenítéséhez. Az egyház elleni újabb támadási hullám májusban a sajtó hasábjain jelentkezett, amikor is Stefan Wyszyñski prímás azokat a papokat érintette pásztorlevelében, akik elszakadnak az oltártól, valamint szólt a megvádoltak és elítéltek sokaságáról.71
Az egyházak alávetettségét szolgáló nyomásgyakorlásban jelentõs szerepet kapott a törvényi rendezés is. Mind Magyarországon, mind Csehszlovákiában Állami Egyházügyi Hivatalt hoztak létre. Ezen kívül a püspöki hivatalokban állami megbízottak mûködtek, akik irányították, jóváhagyták és ellenõrizték ezen hivatalok tevékenységét. Magyarországon „bajuszos püspökök”-nek nevezték õket. Egyházügyi titkári posztok mindkét országban az államigazgatás valamennyi szintjén létesültek. Hatáskörükbe tartozott a lelkészek mûködésével és az egyházi posztok betöltésével kapcsolatos döntéshozatal.72
Egyházügyi hivatal 1950-tõl Lengyelországban is létezett, hasonló jogkörökkel, mint Csehszlovákiában. A Lengyel Püspöki Kar tiltakozása semmit sem változtatott annak struktúráján. Csehszlovákiában a püspökök az 1948–1949-es év folyamán szintén tiltakoztak az egyház állam általi gazdasági fenntartásáról szóló törvény ellen. Az a levél, amelyet a Lengyel Püspöki Kar 1950. szeptember 12-én Boleslaw Bierut köztársasági elnökhöz intézett, az egyházügyi hivatal szerepét érintve hangsúlyozza: „Senki sem szándékszik kétségbe vonni a lengyel államnak olyan hivatal létrehozására szóló jogcímét, mely – a létezõ törvények keretén belül a katolikus egyháznak a vallási ügyekben való alapvetõ jogait szem elõtt tartva – elõsegítené a katolikus egyház és az állam közötti számos és bonyolult kérdésekkel terhelt viszony rendezését.”73 A püspöki karnak azonban ellenvetései voltak a szóban forgó hivatalnak a statútumával kapcsolatban, amely a katolikus egyház tevékenységének korlátozására irányuló jogosítványokat tartalmazott. Így például a 4. paragrafus szerint a hivatalnak felügyeletet kell gyakorolnia a teológiai és kolostori szemináriumok és egyéb egyházi oktatási intézmény fölött.
Lengyelországban 1945 óta ellentét volt a püspöki kar és az állam között abban, hogyan lehetne rendezni és stabilizálni a szerzett területeken uralkodó helyzetet. Az egyházügyi hivatal vezetõje, Antonin Bida 1950 októberében megvádolta a püspököket azzal, hogy „ellenséges magatartást tanúsítanak a népi Lengyelországgal szemben, s nem hajlandók elismerni a nyugati határokat, minthogy a püspöki kar vonakodott kinevezni a püspököket a szerzett területeken.”74
A lengyel kormányzati körök 1953. február 10-én úgy döntöttek, be fognak avatkozni az egyházi posztokra történõ kinevezésekbe. Ezzel a módosítással a püspöki kar nem értett egyet, fõleg azért, mert ez zûrzavart okoz a plébániai hivatalokban, sérelmes a lelkészek számára, belsõ feszültséget vált ki a társadalomban és antihumánus beállítottságú. Ez a jogszabály árt a köztársaságnak, árt a püspöki karnak – állt a Boleslav Bierut köztársasági elnökhöz 1953 márciusában intézett levélben.75 A püspöki kar többször is felhívta a figyelmet az említett dekrétum hatályba léptetése nyomán elõálló problémákra. A püspöki karnak a kormányzathoz intézett, 1953. május 8-án elfogadott terjedelmes memorandumában világosan leszögezték: „Éppúgy nem haboznánk, ha ama alternatíva elé kerülnénk: vessük-e alá magunkat a világi hatalom eszközeként szolgáló egyházi jogkörnek vagy vállaljuk a személyes áldozatot. Elhivatottságunk apostoli szavát fogjuk követni, lelkészi lelkiismeretünkre fogunk hallgatni, belsõ megnyugvással és abban a tudatban, hogy az üldöztetésre nem szogáltunk rá, s ránk a szenvedés csak a Krisztusért és a krisztusi egyházért méretett, és semmi másért. Az isteni szentség nem áldozható fel a császári oltáron. Non possumus.”76
Az egyház feletti uralom megszerzésének kísérõjelenségei közzé tartozott – az iskolák államosításán túl – az egyházi sajtó korlátozása és az egyesületi élet betiltása. Az egyház életébe behatoló kommunista hatalom részérõl kíméletlen beavatkozást jelentettek azok a politikai perek, amelyek hosszú ideig tartó szabadságvesztéssel sújtották a lelkészeket és világiakat egyaránt. A megtorlás további formája volt a püspöki kar tagjainak elszigetelése. A legismertebbé a Mindszenty bíboros elleni per lett, mely a szabad világban hatalmas tiltakozást váltott ki. A Mindszenty elítélése nyomán elõállt bonyolult helyzettel nemcsak Magyarországon, hanem Csehszlovákiában is tisztában voltak. A CSKP KB 1949. április 25-én tartott, kibõvített elnökségi ülésén – amely jóváhagyta az egyházpolitika új irányvonalát – Zdeòek Fierlinger miniszterelnök-helyettes rámutatott, hogy: „a Mindszenty-ügynek Amerikában egész újságoldalakat megtöltõ írásokat szentelnek. A harc, amit folytatunk, Lengyelországgal és Magyarországgal közösen, alapvetõ jelentõségû.”77
A Mindszenty-ügynek megvolt a szlovákiai kihatása is. A Nemzeti Front Nagymihályi Járási Bizottsága a Nemzeti Front Központi Akciós Bizottságától, Pozsonyból 1949. február 25-én kapott leirat alapján heti jelentéseket küldött a járás egyházi és vallási életérõl. A Nagymihályból küldött második, 1949. március 9-én kelt jelentés tájékoztatott a lelkészeknek a Mindszenty-perrel kapcsolatos magatartásáról is. Eszerint „papjaink körében pánik és félelem támadt”, ami abban is megnyilvánult, hogy elkezdték „az ingóságok, mint az aranygyûrûk, keresztek, fülbevalók, nyakláncok és öltözékek elrejtését a megbízható híveknél.” A jelentés szerint papi illetmény megvonása esetén sem maradnának megélhetés nélkül, mert fizetéshez jutnának a kárpátontúli ukrán lelkészekhez hasonlóan „az ottani püspöktõl, Daniel Ivanovicstól az USA-beli támogatási alapból.”78 A Szlovák Nemzeti Front Központi Akcióbizottsága egyházügyi osztályának az 1949. február 24-i heti jelentése a Mindszenty-perrel és a megjelent határozatokkal foglalkozott. Javasolta „a sárga és a fekete könyv szlovák nyelvû kiadását is, minthogy a Mindszenty-szálak még Szlovákiába is átnyúltak.”79 Ugyanezen szerv 1949. március 11-i jelentésében egyebeken kívül említést tett 14 magyar lelkész Mindszenty bíborossal összefüggõ letartóztatásáról.80
Azoknak a személyeknek a leleplezésével, akiknek kapcsolatuk volt Mindszentyvel a CSKP KB egyházügyi bizottsága 1949. április 30-án foglalkozott.81 Václav Kopecký miniszter a központi bizottság elnöksége által kinevezett bizottság ülésén – amelyre az a feladat hárult, hogy javaslatot tegyen a katolikus egyházzal készülõ tárgyalások menetének meghatározására – a vatikáni politika kétarcúságáról beszélt abból kifolyólag, hogy lehetõvé teszi: „Mindszenty mártír legyen, másrészt viszont kapcsolatot tart az engedékenyebb papokkal is. Éppígy nálunk is Berant konfliktusba hajszolja, Trochtának viszont azt üzeni, hogy »tartsatok ki«.”82 Mindszenty személyére Alexej Èepièka miniszter abban a beszámolójában tért ki, amelyet 1949. április 13-án tartott a Nemzeti Front Akcióbizottsága egyházügyi titkárainak tanácskozásán, amikor is tájékoztatta õket az egyházpolitika új irányvonaláról és a belõle adódó feladatokról. Azzal a javaslattal kapcsolatban, hogy a Vatikán csehszlovákiai nunciatúráját Giuseppe Sensi helyett Msgr. Gennaro Verolino képviselje, kijelentette: „jól ismert mind nálunk, mind Magyarországon, ahol belekeveredett a Mindszenty-afférba.”83 Mindszenty személyével 1949. május 3-án is foglalkozott, amikor is az egyházellenes intézkedések kapcsán arra figyelmeztetett: „Ne gondoljátok, hogy ha sikereket érünk el, ezzel az egyházi hierarchiának már befellegzett. Amennyire ezekbõl az értesülésekbõl megítélhetjük, az egyházi hierarchia a helyzetet igyekszik a végletekig kiélezni, legalábbis annyira, mint Magyarországon. Mi viszont nem ragadtathatjuk magunkat arra, hogy kiprovokáljanak bennünket módszereikkel, amelyek hasonlóak a Mindszentyékéhez, így ugyanis Csehszlovákia belesodródna abba a kampányba, amely a Mindszenty-ügy körül a nemzetközi fórumokon elszabadult.”84 Az alsóbb és felsõbb papsággal szemben differenciált magatartást javasolt. Alexej Èepièka, ellenezte a megyéspüspökökkel szembeni nyílt konfliktust és megtorló intézkedéseket, mert ez egy újabb Mindszenty-ügyet idézne elõ.
A szlovákiai kommunista napilap, a Pravda a Mindszenty-perrõl 1949. január 4-én, január 9-én és február 6-án tájékoztatta olvasóit. Megjelentette például 1949. január 27-én a magyar püspökök pásztorlevelére adott választ. Mindszenty bíboros ügyérõl 1949 februárjában Josef Plojhar miniszter említést tett a tábori lelkészek konferenciáján is.85 A Mindszenty-üggyel érvelt 1949 júliusában a Nemzeti Front Központi Akcióbizottságának ülésén Alexej Èepièka is, azt magyarázva, hogy miért nem jött létre Csehszlovákiában az egyház és az állam közötti megegyezés.86
Szlovákiában a Mindszenty tevékenységét elítélõ kampánnyal összefüggésben 26 személy ellen emeltek vádat, akik közül 15 római katolikus lelkész volt (7 káplán, 7 pap és 1 esperes), valamint 4 református pap. Az 1949. május 28-án kelt vádirat szerint a vádlottak abban igyekeztek közremûködni, hogy: „Szlovákia déli határ menti területeit elszakítsák a Csehszlovák Köztársaságtól és Magyarországhoz csatolják. E célból kapcsolatot teremtettek a volt magyar miniszterelnök, Nagy Ferenc reakciós kormányával és Gyöngyösi magyar külügyminiszterrel, valamint a Mindszenty esztergomi érsek, prímás és bíboros által vezetett magyar reakciós klérussal, akiknek elferdített híreket, memorandumokat és egyéb, a csehszlovákiai magyar lakosság helyzetének rendezésével foglalkozó anyagokat juttattak el, hogy ezzel egyrészt alátámasszák a párizsi békekonferencián résztvevõ magyar delegáció álláspontját, másrészt elõmozdítsák a csehszlovákiai belsõ viszonyokba való külsõ hatalmi beavatkozást.”87
A második csoportban 6 személy ellen történt vádemelés, közülük öten voltak római katolikus papok.88 Eredetileg hét személy ellen emeltek vádat, de Pavol Kováè, akit május elsején helyeztek vizsgálati fogságba, még aznap meghalt a Pozsonyi Állami Kórházban.89
A Mindszenty-pert és az említett két szlovákiai csoport ellen indított kivizsgálást a csehszlovák kommunista rezsim felhasználta a szerzetesrendek tíz tagjának perbefogása során. Az Igazságügyi Minisztériumban 1950. március 25-én tanácskozást tartottak, amelyen a készülõ per politikai koncepciójának levezénylésével és a propaganda általi hasznosításának kérdéseivel foglalkoztak. A Mindszenty-perrel kapcsolatban Csehszlovákia érdekei úgy fogalmazódtak meg, hogy: „ki kell aknázni a vatikáni támogatást és a Mindszenty–Habsburg-restauráció vonalat. Szlovákiát illetõen kihasználni minden anyagot a kolostorok és szerzetesrendek tagjai elleni perben, azt dokumentálva, hogy a kolostorok és a szerzetesrendek az államellenes intrikák melegágyává váltak.”90
A Co se skrývalo za zdmi klášterù (Mi rejtõzött a kolostorok falai mögött) címû kiadványban szerepelt többek között az alábbi szöveg: „A csehszlovák kolostorokból nem hiányoztak ráadásul még Mindszenty bíboros hívei sem. Két államellenes csoport mûködött, amelyeket dr. Arany egyesített a Magyar Demokratikus Népi Szövetség elnevezéssel. Ennek az illegális szervezkedésnek az volt a feladata, hogy Mindszenty bíboros utasításai alapján visszaéljen a csehszlovákiai magyar lakosság nemzetiségi és vallási érzelmeivel.”91 Az említett tanácskozáson az államügyész helyettese, Karel Èížek feladatul kapta, hogy kérje ki a Rudé právo levéltárából a Vatikánnak a kapitalista országokban folytatott politikájára vonatkozó anyagokat, és a lengyelországi (a lelkészek és szerzetesrendek elleni) perek iratait.92
A lelkészek és hívek elleni politikai perekben felhasználták például a horvát Kolakoviè professzor személyét is, aki 1943. szeptember 13-a óta tevékenykedett Szlovákiában. Tomislav Poglajen Kolakoviè horvát jezsuita 1944–1945 telét „a partizánok által ellenõrzött területen töltötte, de nem volt partizán.” Szlovákiában és a háború után Csehországban Kolakoviè professzor elõadásokat tartott és lelkigyakorlatokat folytatott. Kolakoviè professzort 1946. január 18-án Szlovákiában letartóztatták, és államellenes tevékenységgel vádolták. Az 1946. májusi parlamenti választások után helyezték szabadlábra. Figyelmet érdemel, hogy ugyanezen a napon a Szlovákiai Megbízotti Hivatal VI. osztályára Ján Èarnogurský szlovák politikus kíséretében jelent meg. A Rodina (Család) elnevezést viselõ közösségének tagjait nemcsak 1946-ban tartóztatták le, további meghurcolások, fogházbüntetések és bírósági ítéletek vártak rájuk 1948 után is.93
Kolakoviè professzor elõre látta a kommunizmus térhódítását és feladatainak egyike volt, hogy a Rodina tagjait erre az idõszakra felkészítse. Igyekezett kijutni a Szovjetunióba, ami végül is sikerült, de a „lényegében eredménytelen küldetésérõl a közösség cseh és szlovák tagjai elõtt visszafogottan nyilatkozott.”94 Ezt az útját megelõzõen egy ideig Debrecenben tartózkodott, ahol P. Bulányi Györggyel is találkozott. Az egyhónapos debreceni tartózkodás során ifjúsági köröket szervezett, amit távozása után Bulányi György folytatott, annak ellenére, hogy eleinte kételyei voltak az ilyen jellegû tevékenységet illetõen. Kolakoviè professzor Bulányi Györgynek arra a kérdésére, hogy mi értelme van az ilyen szervezkedésnek, azt felelte: „rövidesen bekövetkezik egy olyan idõszak, amikor az egyház csak ilyen csoportocskákban létezhet majd.” E közösségek 1952-re – az illegalitás körülményeihez képest – elszaporodtak, s ekkor zajlott „az országos csoportok elsõ kisebb méretû pere.” Ebben az elsõ „kisebb méretû perben”, ahogy Bulányi írja, 12 személy ellen hoztak ítéletet. Bulányi pátert életfogytiglanra ítélték. A csoport egyik tagja halálbüntetést kapott, másokat életfogytiglanra és 10–14 évig terjedõ szabadságvesztésre ítéltek. A vád úgy szólt, hogy illegális kormányellenes szervezet tagjai voltak. Három évvel késõbb már 70 személy állt bíróság elõtt, s a gyülekezési szabadság megsértéséért kiszabott ítéletek 6 hónaptól két évig terjedõ szabadságvesztéssel jártak.95 Az említett körökkel kapcsolatos kezdeményezések 1975-ig vád alá estek.96
A Kolakoviè közösségéhez tartozó személyek ügyében Csehszlovákiában több pert is rendeztek, így Oto Mádrt életfogytiglanra, Vladimír Juklt 25 évre, Silvester Krèméryt 14 évre, Štefan Šamálikot 13 évre, Josef Zvìøinát 11 évre, ifj. Václav Vaškót 3 évre, Josef Hošeket 15 évre ítélték.97
Hívõk, lelkészek és püspökök ellen politikai pereket mindhárom országban rendeztek. Magyarországon Mindszenty bíboros elítélésén túl 1951-ben bíróság elé állították Grõsz József kalocsai érseket is, aki 1950. augusztus 30-án aláírta a magyar kormány és a püspöki kar közötti megállapodást. Az érseket 1951. május 18-áról 19-ére virradóan letartóztatták, s a per, amelyben 15 évre ítélték, 1951. június 28-án ért véget.98 A vádak közül természetesen nem hiányozhatott, hogy a vádlottak a saját népükkel szemben az amerikai imperializmus szolgálatába szegõdtek és segítséget Tito Jugoszláviájától vártak. Grõsz érseket az összesküvésben való részvétellel vádolva Mindszenty követeként bélyegezték meg.99 Vele együtt a szerzetesrendek néhány képviselõjét is elítélték,100 így például Endrédy Vendel cisztercita apátot, aki felfüggesztette tisztségébõl Horváth Richárd cisztercitát, a katolikus papok béketanácsának alapítóját.101
A kormány és a katolikus egyház közötti nyílt konfliktus Magyarországon 1948 nyarán tört ki, amikor is június közepén a parlament jóváhagyta az iskolák államosításáról szóló törvényt.102 Ekkor már folyamatban volt a politikai perek elõkészítése – amirõl Rákosi Mátyás 1948. januári nyilatkozata is tanúskodik –, s „júliusban elítéltek öt papot, majd további egyet õsszel.”103 Az iskolák államosításának elõkészítése alatt egy rendõrt halálos baleset ért Pócsperiben, amit gyilkosságnak kikiáltva ürügyül használtak fel az államosítás felgyorsításához. Az utána elkezdõdött, az egyházi méltóságok elleni perek egyben a lelkészek és a hívõk megfélemlítésére is szolgáltak.104
Lengyelországban az egyházat fõ ellenséggé 1949-cel kezdõdõen kiáltották ki, de már 1948-ban elkezdõdött a papok elleni különféle „terhelõ anyaggyûjtés”. A papok elleni elsõ ismert per lefolytatására 1949 õszén Katovicében került sor. A szabadságvesztések 3–12 év között mozogtak.105 Kazimierz Kowalski chelmi püspökkkel együtt 1950 májusában száz lelkészt tartóztattak le.106 Több mint kétéves kivizsgálásnak vetették alá az 1951 januárjában letartóztatott kieleckýi püspököt, Czeslaw Kaczmareket, akit végül 12 évi börtönbüntetésre ítéltek.107 Ügyének nyilvános bírósági tárgyalása 1953. szeptember 14-én kezdõdött. Stefan Wyszyñski bíboros az 1953. szeptember 24-én kelt levelében elutasította a püspökkel szembeni kifogásokat. Azon a napon, amikor a bíboros átadta a szóban forgó levelet, hoztak döntést az elszigetelésérõl, amit a Közbiztonsági Minisztérium tagjai hajtottak végre 1953. szeptember 26-án.108 Lengyelországban 1951 végén hozzávetõleg 900 lelkészt tartottak fogva.109
Csehországban 1948. június 19-tõl 1949. október 19-ig 57 lelkészt helyeztek vizsgálati fogságba, büntetést 17 lelkészre szabtak ki. Szlovákiában vizsgálati fogságba tízen kerültek és fogházbüntetéssel egy lelkészt sújtottak.110 A cseh országrészben 1950-ben 117 személyre, Szlovákiában 139 személyre mértek ki egyházi ügyekben büntetést.111
Lelkészek (a püspököket is beleértve) és világiak ellen Csehszlovákiában is indítottak politikai pereket. Ismert Stanislav Zela püspök és társai, Ján Vojtaššák, Michal Buzalka és Pavol Gojdiè püspök elítélése. Szlovákiában sokakat a rendszer által 1949 júniusában szervezett Katolikus Akcióval kapcsolatban helyeztek fogságba és ítéltek el.112
A kommunista rezsim a katolikus egyházzal fennálló feszült viszonyt a püspöki kar internálásával is megpróbálta kezelni. Csehszlovákiában a püspökök rendõri felügyelet alá helyezése 1949 júniusában kezdõdött Beran érsek internálásaval párhuzamosan. A besztercebányai kerületbõl származó egyházi-politikai jelentés közölte, hogy Róbert Pobožný püspök elszigetelése „nem váltott ki semmi zavargást a hívek között, akik nem is tudják, hogy Rozsnyón valami változás történt.”113 Az egyházi adminisztráció feletti uralom megszerzése céljából a kormány általános helynököket nevezett ki az egyes egyházmegyék gondnoki posztjaira.
Csehszlovákiában a kommunista hatalom teljesen felszámolta a kolostorokat, de Lengyelországban és Magyarországon ez nem következett be. Magyarországon az 1950. évi 34. számú törvényerejû rendelet megvonta a szerzetesrendek mûködési engedélyét. Kivételt csupán három férfi és egy nõi szerzetesrend kapott: a bencések, a piaristák, a ferencesek és a Miasszonyunknak nevezett szegény iskolanõvérek. E négy rend 8 gimnáziumot mûködtetett A rendelet 1989. augusztus 30-ig volt hatályos (lásd a 70. végj.). Azóta ismét mûködhetnek a szerzetesi közösségek. Az iskolaügy, az egyesületi élet, a jótékonysági tevékenység, a könyvkiadás terén a helyzet fokozatosan eltérõ módon alakult. A kormányzatoknak Csehszlovákiában, Magyarországon és Lengyelországban nem sikerült felszámolni az egyházat és elfojtani a vallást, a kommunista rendszer azonban rendkívül meggyengítette azokat és ellehetetlenítette a tevékenységüket. A katolikus egyház alávetésének és befolyása gyengítésének okaként a kommunizmussal való nyílt megütközéshez szükséges felkészültség hiányát hozzák fel. Amint azt Jonathan Luxmoore és Jolanta Babiuch hangsúlyozta: „nincs nagy különbség az együttmûködésre hajló Wyszynsky és Beran, valamint a konfrontációs magatartást választó Mindszenty és Stepinace között.”114
A németek csehszlovákiai kitelepítésével kapcsolatban Ján Mlynárik A németek kitelepítéséhez fûzött tézisek címû elaborátumában megállapítja, hogy: „Beran érsek nem volt Mindszenty bíboros, aki élesen és nyilvánosan elítélte a németek Magyarországról történt kitelepítését és érdemei közé tartozik, hogy alábbhagyott a dél-szlovákiai magyarok deportálása a cseh országrészekbe, ahol hiányzott a német munkaerõ.”115 A kitelepítések és a német meg magyar nemzetiségûekkel szembeni antihumánus magatartás miatt nemcsak Mindszenty bíboros, hanem a Csehszlovák Püspöki Kar, így például Beran érsek, Pavol Jantausch és helyettese, Msgr. Ambróz Lazík és dr. Róbert Pobožný is tiltakozott.116 A szlovák katolikus püspökök petíciójában, mely a szlovák püspökök 1946. augusztus 8-i ülésén született, majd 1946. augusztus 21-én nyújtottak be a Szlovák Nemzeti Tanács Elnökségének és a Megbízottak Testületének, hangsúlyozták: „a nem szlovák nemzetiségû polgárok kitelepítésével kapcsolatban felhívjuk a figyelmet a természetjog megváltozhatatlan alapelveire, ahogy azt kiemeli a zsidó polgárok védelmében 1942. március 8-án kiadott pásztorlevelünk is, és esdekelve kérjük olyan intézkedések foganatosítását, hogy a kitelepítés lebonyolítása ne sértse ezeket az elveket, ne szolgáltasson okot a kulturált világnak a Csehszlovákiával szembeni barátságtalan magatartásra és a történelmi felelõsség számon kérésére.”117 Lényegében azonos álláspontot foglaltak el a katolikus püspökök a csehszlovák kormányhoz 1945. december 15-én intézett emlékiratban is, amikor arra intettek: „Összeegyeztethetetlen a keresztényi érzéssel és nemzetünk jó hírnevével, ahogy fõleg egyes alsóbb szervek olykor a németekkel és a magyarokkal is bánnak […] az ilyen túlkapások szükségszerûen magukkal vonják az erkölcs és a jogrend megbomlását. S az ilyen túlkapások rendkívül ártanak hírnevünknek a világban, minthogy az errõl szóló hírek, ahogy azt most is látjuk, külföldre is eljutnak. Ezért esdekelve kérjük, hogy a köztársaság kormánya védje a németek és magyarok eme természetes jogait a felelõtlen és meggondolatlan elemekkel szemben.”118
A németek és magyarok helyzetével kapcsolatban állást foglalt a Szlovák Evangélikus Egyház is. A Szlovák Nemzeti Tanácsban mindkét nemzetiség pártját fogta 1945. augusztus 23-án ¼udovít Šenšel szenior. Ennek a folyamatnak a negatív oldalaira 1947-ben rámutatott, s nemcsak általánosan, hanem konkrét példát felhozva Vladimír Pavol Èobrda: „Kár, hogy a bûnös emberek kezében a legideálisabb törekvések és a legáldottabb mûvek is könnyen eltorzulnak. Hibák történtek intra és extra muros, hibák történtek mind a két oldalon! […] Még ma is kínoz a lelkiismeret-furdalás, hogy nem sikerült mentesítenünk a kitelepítés alól pl. az öreg, közel nyolcvan éves, mindig mindenben becsületes és a csehszlovák állammal szemben lojális férfit, a volt eperjesi professzort és igazgatót, Gömöry Jánost, bár érdekében közbejártam levélileg, személyesen és táviratilag olyan hiteles adatok szolgáltatásával, amelyeket feltétlenül figyelembe kellett volna venniök az intézõ köröknek, ha nem érvényesültek volna bûnös hatások, személyes kérdések, vagyoni érdekek és még mit tudom én, mi minden más. Mindezt elmondani, úgy érzem kötelességem volt.”119 Ezekre az eseményekre kitér visszaemlékezéseiben Gömöry János is, aki Èobrda püspököt igaz, karrierizmustól mentes szlováknak nevezte. A 87 évesen kitelepített Gömöry János immár magyarországi, sóskuti lakosként reagált a Mikuláš Styk ügyvéd elleni vádakra, közölve, hogy annak idején Styk ügyvéd neki a szabályokat is megszegve nyújtott bírósági védelmet. Gömöry Jánosnak a bírósághoz küldött nyilatkozata alapján Styket felmentették a vádak alól.120
A katolikus egyháznak az 1945 utáni magatartásával a CSKP vezetõi nem voltak megelégedve. Ezt a Nemzeti Front Központi Akcióbizottságának egyházügyi bizottsága 1949. február 17-én a katolikus egyház vezetõinek tudomására hozta. Alexej Èepièka miniszter kijelentette: „Az egyház hivatalos vezetése a népi demokrácia építése iránt kelletlen magatartást tanúsított, az ipar államosításával szemben rendkívül élesen és nyíltan ellenséges álláspontra helyezkedett, ingadozott a németek kitelepítésének kérdésében is, s a kormányprogramot egy sor, életünkbe vágó elvi és alapvetõ kérdésben elutasította és ráadásul még akadályokat is gördített azok megvalósításának útjába.”121
Annak ellenére, hogy Beran érsek és Mindszenty bíboros hajlott122 az egyház és az állam közötti megállapodásra, mindketten arra kényszerültek, hogy megszólaljanak az egyháznak a társadalmon belüli mind erõteljesebb korlátozásával kapcsolatban, s olyan körülmények között, amikor saját nézeteik kifejezésre juttatására és a kommunista hatalom részérõl indított támadásokra reagáló megnyilatkozások számára nem adatott semmilyen tér. A kommunista hatalom világos célt követett: alávetni saját érdekeinek az egyházat, ami végül is sikerrel járt. Látni kell viszont, hogy az egyház igyekezett apolitikusnak maradni és nem támogatta közvetlenül az új kommunista hatalmat, amit a kormányzati tényezõk egyfajta államellenes aktusnak és a szocializmus vélt vagy valóságos ellenségei számára nyújtott támogatásnak tekintettek. Az egyházi közösségekben a politikai ellenzékkel történt leszámolás után a még eléggé meg nem szilárdult hatalmukat fenyegetõ veszélyt láttak. Az egyházat a nép ellenségének kiáltották ki, miközben képviselõinek, valamint a papságnak nem volt lehetõsége arra, hogy adekvát módon reagáljon az ellene irányuló propagandahadjáratra. Az egyház korlátozásának másik vonalát a hatalom jogszabályai jelentették, amelyeknek az állam valamennyi polgára kénytelen volt alávetni magát.
Csehszlovákiában – Magyarországtól és Lengyelországtól eltérõen – a katolikus egyház nem írta alá az állammal kötendõ megállapodást. Az aláírás nyomán egyébként nem vált kedvezõbbé az egyház általános helyzete, folytatódott a üldöztetés, a lelkészek perbefogása és nem hagyott alább az egyház tevékenységének korlátozása sem. Csehszlovákiában tovább tartott a megszorító egyházpolitika, mely fennállt a kommunista párt hatalmának egész ideje alatt. Magyarországon és Lengyelországban a késõbbi idõszak egyházpolitikája liberálisabbá vált. A fejlemények ilyen alakulását természetesen befolyásolták az egyes országok belpolitikai színterén lezajló események, s minden „liberálisabb” idõszak után bekövetkezett a rezsimet megszilárdító visszarendezõdés, melynek során például Csehszlovákiában újból felülkerekedett az egyház szûk keretek közé szorított társadalmi tevékenységének további korlátozására irányuló egyházpolitika.
(Fordította Kiss József)
English