Csörsz Rumen István: Szöveg szöveg hátán. A magyar közköltészet variációs rendszere 1700–1840 (Brutovszky Gabriella)

Csörsz Rumen István: Szöveg szöveg hátán. A magyar közköltészet variációs rendszere 1700–1840. Budapest, Argu­mentum Kiadó, 2009, 222 p. /Irodalom­történeti Füzetek, 165./

Ki lehet a házigazda, és ki a vendég? Milyen szimbiotikus kapcsolat alakul ki közöttük? Milyen változásokat figyelhetünk meg a felszínen és a mélyebb rétegekben? Mi történik a kiházasított egyedekkel? Hogyan működnek a tektonikus vagy eróziós hatások? Mi történik a belső potenciállal? És mindez a szövegek (az irodalom) világában…
Csörsz Rumen István monográfiája sajátos stílusban és példákkal szemléltetve közelíti meg a közköltészet témakörét. A szerző irodalomtörténészként, régizenész szemmel, nemritkán természettudományi példákkal szemléltetve feszegeti a „magas” irodalom és a folklór közt elhelyezkedő közkeletű és köztes mivoltú irodalom jelentőségét, melyről az irodalomtörténet-írás mindmáig nem igazán akar tudomást venni, hiszen ez számos már meglevő tény újragondolását, átértékelését hozná magával. A szerző másfél évtizedes kutatásai során összegyűjtött adatokat, eredményeket összesít a kötetben (széles palettájú bibliográfiai függelékkel), miközben mindvégig kérdésekkel és megjegyzésekkel vonja be fejtegetéseibe a befogadót. Elsősorban olyan olvasókra számít, akik további kutatásaik során vizsgálandó aspektusként tekintenek majd a kötetben felvázoltakra.
Már a könyv borítója is jelzi, hogy a monográfia a textológiai kérdések mellett zeneelméleti és zenetörténeti összefüggésekre is rámutat majd: a közköltészeti darabok nagy része ugyanis énekeskönyvekben hagyományozódott az utókorra, a szövegek gyakran énekelt formában hangzottak el (és variálódtak), a metrikai szempontok vizsgálata pedig hozzásegíti a kutatókat a szövegek közötti tartalmi hálózat földerítéséhez is (pl. Bocskor-kódex). Az impozáns borítón a Makói énekeskönyv, egy 19. század második feléről származó omniárium, egy 1833-as lengyel kottásgyűjtemény és a 20. századi Máté János fazekasvarsándi vőfélykönyvének borítója mellett egy hegedű hangolófeje és egy boroskupa is látható, melyek a közköltészeti szövegek terjesztési közegére és populáris jellegére utalnak. Ami a könyv szerkezetét illeti, a szerző bevezetővel s egy elméleti áttekintéssel indít, melyben az aktuális problémakört és a monográfia célegységeit felvázolva a közköltészet által nyújtott (gyakran még kiaknázatlan) lehetőségeket és azok kiterjesztését is ecseteli. A következő fejezetek a 18. századi források tipologizálásával, majd konkrét szövegek metrikai és zenei összefüggéseivel foglalkoznak (nótajelzések mögötti intertextusok), végül textológiai kérdések kerülnek terítékre (a szövegcsalád fogalmának átértékelése, egymást megszólító versrészletek, kontamináció). A könyv utószavában a bevezető gondolatmenetéhez hasonlóan a szerző az olvasottak továbbgondolására buzdít és további ötleteket ad, mintegy „kedvcsinálónak további kutatásokhoz”.
Csörsz Rumen István a monográfiában Kerényi Ferencnek állít emléket, és idézi is a kétszeres Madách-díjas irodalom- és színháztörténész szavait, akinek elsőként sikerült behoznia a közköltészet fogalmát az irodalomba. A kifejezés használata nem egységes (gyakran kommentárokat igényel), de a megnevezés a különböző, egymással gyakorta szembenálló nézetek ellenére is nagyon találó: átmeneti szövegegyüttest jelöl, a szövegek köztes jellegére és egyben azok közkeletűségére is utal (a német Populär­poesie szóból származik, ám a német és magyar kifejezések nem teljesen fedik egymást). A monográfia szerzője a Küllős Imolával együtt kitalált metaforával jellemzi a közköltészetet, mely szerint egy U alakú közlekedőedényt kell elképzelnünk vagy a rendező-pályaudvar vágányait, melyen a szövegek a műköltészet és a szájhagyományozó folklór között vándorolnak. A közköltészet feladata az volt, hogy a két hagyomány között folyamatosan közvetítsen, miközben mindkettőből sokat merített, s továbbörökítette őket. Olyan nyílt szövegekről van szó, melyek szöveggazdái a csúcsértelmiségiek mellett legfőképpen a diákok, katonák, céhlegények, nemes- és polgárasszonyok voltak, akik elsősorban önmaguk szórakoztatására gyűjtötték és jegyezték le saját ízlés szerint megválogatva az általuk értékesnek és réginek tartott szövegeket (még nem tudatos szerkesztésről van szó, és a régiség itt nem történeti kategória). Később Pálóczi, Szirmay, Csokonai és Jankovics Miklós a közköltészet rögzítésére törekedve már tudatos szerkesztői elveket is követ, de ez nem tekinthető a népköltészeti gyűjtés közvetlen elődjének. A monográfia szerzője hangsúlyozza is, hogy a közköltészet emlékeiben nem a népdalgyűjtés előzményeit vagy régi megfelelőjét kell keresnünk (bár tudjuk, hogy néhány alkotás ezek közül Erdélyi János korában folklorizálódott). A könyv szerzője igyekszik kiiktatni (illetve átértelmezni) a szövegrontás kifejezést, mellyel az előzőekben felvázolt folyamatokat sokáig illették (pl. Rimay is). Hasonlóan vélekedik a Szilágyi Ferenc által fattyúversszaknak nevezett vendégszövegekről is (vándorstrófák), melyek a szövegen belüli kontaminációk gyakori példái a közköltészetben.
Fontos megemlítenünk, hogy a közköltészet fogalomnak is létezik szűkebb (anonim, írott variánsokban élő versrepertoár) és tágabb értelmezése is (minden szöveg, amely bekapcsolódik a kéziratos hagyományláncba). Ez utóbbiba az ismert szerzők szövegei is beletartoznak, melyek az idő során „kiházasodtak” és nyílt szöveggé váltak. A közköltészeti alkotásoknál 2 alapelv (folyamat) érvényesül: a variogenezis és a topogenezis. Az előző nyílt szöveggé változtat (pl. verssorok átírása, vándorstrófák összeláncolása, nótajelzés alapján való kapcsolatkeresés), az utóbbi esetében pedig topikus viszony alakul ki a szövegek között (pl. retorikai hasonlóságok). A továbbhagyományozódás szempontjából a közköltészeti alkotások ponyvanyomtatványokon, énekeskönyvekben és főképpen kéziratos formában maradtak fenn az utókor számára. A legtöbb esetben nehéz meghatározni (szinte lehetetlen), hogy melyik volt az elsődleges forrás, kit tekinthetünk „házigazdának”, s a kutatóknak nem is ez a céljuk. A közköltészet gyakran önszabályozó rendszerként is működött, volt idő, amikor a szövegeket átírták, szerkesztették, de volt, amikor saját maga is szerkesztődött (ezt a műköltészeti és folklórszövegek szoros interaktív kapcsolata tette lehetővé). Ezeknél a szövegeknél a dallam és a nótajelzés is fontos vizsgálati szempont lehet. A dallamot összekötő, konstans elemnek tartották, amely mederben tartotta a szövegek burjánzását. Az intertextuális hálózat a dallamok és a nótajelzések között is gyakori kapcsolatteremtő egység volt (de a korban több szöveg volt használatban, mint dallam). A szövegcsalád fogalom csak a variogenetikus térben vizsgálható. Tagjai tartalmazási relációban vannak egymással (rész-egész viszony, mellérendelő), s a rendszer sohasem lehet teljesen zárt. Gyakran a versek nyitó és záró szakasza különül el a többitől és variálódik. A vándor­strófák keringése hatással lehet a műfaji besorolásra is (gyakoriak az átmeneti műfajok). A szöveg határain belüli változás lehet: lexikai (szóalakváltozás, szavak cseréje, objektivizálódás), strukturális (a szövegek megcsonkítása, zanzásítás, rövidítés), formai (stílus, dallam) és műfaji (topogenetikus relációban – parafrázis/inverzió/travesztia).
A szerző fejtegetései során többször is kitér a közköltészet létmeghatározására: felteszi a kérdést, vajon érdemes-e kutatni ezt a tudományterületet, és értelmezhetjük-e egyáltalán az irodalomtörténet szempontjai szerint. Bár konkrét választ nem kapunk, a sorok közül kiolvasható, hogy a szerző szerint milyen célt szolgálhat a közköltészet. Amellett, hogy (Horváth Iván szavait idézve) a szövegek egyetlen túlélési lehetőségeként tartjuk számon, több műköltészeti alkotás (pl. Amade, Faludi, Gvadányi, Csokonai, Petőfi, Arany) forrásait és recepcióját sem érthetjük meg, ha nincs legalább vázlatos képünk a közköltészetről, hiszen műveik gyakran a populáris hagyománylánc elemeiként váltak közismertté. Ezenkívül a közköltészeti kutatás a középkori világi líra közköltészeties jegyeinek részleges integrációját is lehetővé teszi, és a kora újkori ellentmondásos magyar irodalomszemlélethez is kereteket adhat.
Az RMKT XVIII. századi sorozatának eddig megjelent közköltészeti kötetei mellett (2 kötet, a 3. előkészületben), melyekben az összegyűjtött szövegek kritikai kiadását megelőzően bevezetőként egy-egy betekintést is kapunk a közköltészet világába, Csörsz Rumen István monográfiája számít a legátfogóbb szakirodalomnak ebben a témakörben. A szerző nemcsak elméleti síkon közelíti meg a szóban forgó problémakört, hanem kísérletet tesz példákon történő bemutatására is; mindeközben ösztönözi az olvasót (kutatót) a felvetett kérdések továbbgondolására és további kutatásokra. Ahhoz, hogy a 18. századi szövegek szoros interakcióját megértsük, a kor elvárási horizontját mérlegelhessük és a későbbi korok alkotásait értékelni tudjuk, nem tekinthetünk el az irodalomtörténetünk fontos szegmensét képező közköltészeti alkotásoktól, melyek megismeréséhez ez a remek monográfia kiváló segítséget nyújt.

Brutovszky Gabriella