– Lajos, kezdjük azzal, amivel mindenkivel szoktuk kezdeni, hogy mit adott neked a család, a város, az iskola ahhoz, hogy te közéleti ember lettél? – Lévai értelmiségi családból származom, az apám jogász volt, bár a jogászi hivatását a kommunista rendszerben nem gyakorolhatta. Az akkori terminológia szerint osztályellenségnek számított. Családunkat nagyon leegyszerűsítve keresztény nemzeti középosztálybeli családnak lehetne nevezni, erős konzervatív szemlélettel, nagyon markáns értékrenddel és ebben az értékrendben központi szerepe volt annak, hogy mi magyarok vagyunk, magyar értelmiségiek vagyunk, és ez valamiféle feladatot is ró ránk, abban az értelemben, hogy egy magyar értelmiséginek példát kell mutatnia. Hogy konkrétabb legyek, nagyon sok lévai magyar értelmiségi, apám jó ismerősei és barátai is, rossz néven vették azt, hogy engem apám magyar iskolába íratott be, mondván, hogy ezzel az én esetleges vagy lehetséges karrieremet nagyon megnehezíti. Az apám válasza erre akkor az volt, hogy hát ki írassa be magyar iskolába a gyerekét, ha nem ő. Ő magyar értelmiségiként úgy érezte, példát kell mutatnia, bátorítania kell azokat a magyar szülőket, akik esetleg haboztak, gondolkoztak, hogy magyar iskolába írassák-e a gyereket. Léva nagyon kicsi város volt akkor, amikor én kisdiák voltam, az 50-es években, ott majdnem mindenki mindenkit ismert, és annak akkor még valóban volt üzenete... Bővebben →
(A Fórum Társadalomtudományi Intézet Oral History programja keretében Barak Lászlóval készült mélyinterjú rövidített változata. A beszélgetést Jarábik Balázs készítette 1999-ben.) – Kezdjük talán azzal, hogy szűkebb és tágabb környezetedben kik voltak azok, akik gyermekkorod óta jelentős hatást gyakoroltak rád. Tulajdonképpen a személyiséged fejlődése érdekel. – Nyilvánvalóan befolyással voltak rám a szüleim, az apám, az anyám, a nagyapám, aki vasutas volt, pályamunkásként dolgozott a vasútnál, és aztán az apám is odakerült. Ő persze mindig tiltakozott az ellen, hogy bárki is vasutasnak nevezze, mert valamiféle arisztokratikus beállítottság folytán ez nem volt számára elfogadható, és mindig azt mondta, hogy ő vasúti alkalmazott, ami igaz is volt egyébként, mert a párkányi határállomáson a vasúti telefonközpontban dolgozott először műszerészként, majd, miután a munka mellett elvégezte a középiskolát, és leérettségizett, a telefonközpont vezetője lett. Valószínű, hogy annak idején többé-kevésbé ezért is lépett be a kommunista pártba, de azt gondolom, talán azért is, mert szegény családból származott apai és anyai ágon is, és számukra a szocializmus vagy a kommunizmus kezdeti évei még minőségi változást hoztak. Ezért aztán apám meggyőződéses kommunista volt. A nagyapám nem volt tagja semmilyen pártnak – kivéve egy félórányi időtartamot. Történt volt, hogy annak idején, amikor a nyilasok hatalomra kerültek, a szülőfalumban Muzslán... Bővebben →
(A Fórum Társadalomtudományi Intézet Oral History programja keretében Szilvássy Józseffel készült mélyinterjú rövidített változata. A beszélgetést Öllős László készítette 1997–1990-ben. – Bevezetőként mondj el magadról alapvető dolgokat: mikor és hol születtél, ki vagy, mi vagy, hol tanultál, hogyan kerültél abba a pozícióba, amelyben 1989 őszén voltál! – Kezdjük a száraz tényekkel! 1946. július 25-én születtem Somorján, és egészen a mai napig ez a felső-csallóközi kisváros az állandó lakhelyem. Itt érettségiztem a magyar tannyelvű gimnáziumban. Innen kerültem 1963-ban Pozsonyba a Comenius Egyetem Bölcsészettudományi Karára – történelem-szlovák szakos voltam. Tanári oklevelemet 1968 júniusában szereztem meg. Innen kerültem az Új Szó kulturális rovatába, majd 1974-ben a kulturális rovat vezetőjévé neveztek ki. 1988 februárjától főszerkesztő-helyettes lettem, 1990 áprilisától pedig főszerkesztőnek választottak. 1998. január 7-én váltottak le erről a posztról. Ezután a Katedra című pedagógiai folyóirat főszerkesztője és a Csallóköz című hetilap főmunkatársa lettem, majd 1999 márciusától december végéig a Pravda szlovák napilaphoz szerződtem regionális tudósítóként és kommentátorként. Jelenleg a Népszabadság szlovákiai tudósítója és az immár négy járásban és három mutációban megjelenő Csallóközlapigazgatója vagyok. Oral History = elbeszélt történelem. Ezt a módszert a történészek akkor alkalmazzák, amikor írásos dokumentumok híján nagyon nehéz rekonstruálni a valóságot, feltárni a tényleges, olykor a történelmi folyamatokra komoly hatást... Bővebben →
Tóth Károly 1989-ben az első szóvivője, majd első elnöke volt a szlovákiai magyarság 1945 utáni első politikai szervezetének, a Független Magyar Kezdeményezésnek, amely egy nappal a prágai tüntetés után, 1989. november 18-án alakult meg Vágsellyén. A Fórum Társadalomtudományi Intézet "Elbeszélt történelem - A rendszerváltás évei 1989--1992" programja keretében készült beszélgetés megjelentetésével a tíz évvel ezelőtti eseményekre emlékezik. Bővebben →
Ezt a módszert a történészek akkor alkalmazzák, amikor írásos dokumentumok híján nagyon nehéz rekonstruálni a valóságot, feltárni a tényleges, olykor a történelmi folyamatokra komoly hatást gyakorló háttéreseményeket. Amikor a rendkívül intenzív történések forgatagában nem készülnek feljegyzések, jegyzőkönyvek, nincsenek írásos emlékek. Ilyenkor a történelmi esemény vagy időszak legfontosabb szereplői maguk mondják el, hogy szerintük mi is történt valójában. Bővebben →
Oral History = elbeszélt történelem. Ezt a módszert a történészek akkor alkalmazzák, amikor írásos dokumentumok híján nagyon nehéz rekonstruálni a valóságot, feltárni a tényleges, olykor a történelmi folyamatokra komoly hatást gyakorló háttéreseményeket. Amikor a rendkívül intenzív történések forgatagában nem készülnek feljegyzések, jegyzőkönyvek, nincsenek írásos emlékek. Ilyenkor a történelmi esemény vagy időszak legfontosabb szereplői maguk mondják el, hogy szerintük mi is történt valójában. Az Oral History az élő emlékezetre épít. Éppen ezért nagyon mértéktartóan kell viszonyulni az elmondottakhoz. A módszer lényege, hogy nem szabad beavatkozni az emlékezetbe, mindenki elmondhatja azt, amit megélt. Az elmondottak, a történelmi adatok és tények ezt követően külön vizsgálatot igényelnek. Ez a szubjektív látásmód azonban az egyetlen eszköz arra, hogy rekonstruálni lehessen a történéseket. Olyan, mint egy „gyónás” vagy önvallomás. A többi a történészek dolga. Nekik kell az elmondottakból rekonstruálni a tényleges történéseket, összevetni az elmondottakat, szembesíteni azokat az objektív ismeretanyaggal. Mindebből az következik, hogy az Oral History rovatban megjelentetett beszélgetések nem egyszerű interjúk, hanem történelmi forrásanyagok, amelyek alapul szolgálhatnak a múlt megismeréséhez. Egyben fontos információt szolgáltatnak arról is, hogy a történelmi események résztvevői hogyan értékelik utólag a történéseket, saját szerepüket, hogyan emlékeznek azokra az eseményekre, amelyeknek aktív részesei voltak. A beszélgetések háromkategóriás titkosítási rendszerben készülnek,... Bővebben →
Emlékszik arra, hogyan jöttek be a magyarok 1938-ban? A magyarok 1938. november 10-én vonultak be, egy szakasz. De a csehszlovák és a magyar hadsereg, az ég és a föld volt, hát szegény állam volt a Magyarország. Nagy csinnadratta volt, díszkapu mindenhol, kivétel nélkül, még a péróban a cigányoknál is, minden házon valami kis zászló lobogott, piros-fehér-zöld, virágok, szép lányok felléptek. A pap meg sírt – úgy emlékszek, mintha most volna –, sírt, hogy milyen rossz volt a Csehszlovákiában. Az nem igaz, jobb volt a sorsunk még akkor is, hogyha munkanélküliség volt a masaryki demokráciában, sokkal fejlettebbek voltak, főleg a csehek, az domináns nemzet volt. Másik nap a nagy örömmámor, nagy örömujjongás, összeszedődtek az öreg front, az első világháború frontharcosai, voltak valami negyvenen – mundérokat vettek fel, meg a sapkát –, és mi, gyerekek meg kísértük őket. Voltak azért még, aki hozzácsapódtak – mások, akik nem voltak katonák –, volt az a Sánta Jozskó, az nem volt a fronton, se az elsőben, se a második háborúban: sántított, de a hangja jó volt neki. Mentek nagy dallal, fent a kitüntetések, valamit ihatott is némelyik. Énekelték, hogy „Ezer esztendeje a magyarok itten laknak, most akarják, most akarják kiirtani, de az Isten a... Bővebben →
– Lajos, kezdjük azzal, amivel mindenkivel szoktuk kezdeni, hogy mit adott neked a család, a város, az iskola ahhoz, hogy te közéleti ember lettél? – Lévai értelmiségi családból származom, az apám jogász volt, bár a jogászi hivatását a kommunista rendszerben nem gyakorolhatta. Az akkori terminológia szerint osztályellenségnek számított. Családunkat nagyon leegyszerűsítve keresztény nemzeti középosztálybeli családnak lehetne nevezni, erős konzervatív szemlélettel, nagyon markáns értékrenddel és ebben az értékrendben központi szerepe volt annak, hogy mi magyarok vagyunk, magyar értelmiségiek vagyunk, és ez valamiféle feladatot is ró ránk, abban az értelemben, hogy egy magyar értelmiséginek példát kell mutatnia. Hogy konkrétabb legyek, nagyon sok lévai magyar értelmiségi, apám jó ismerősei és barátai is, rossz néven vették azt, hogy engem apám magyar iskolába íratott be, mondván, hogy ezzel az én esetleges vagy lehetséges karrieremet nagyon megnehezíti. Az apám válasza erre akkor az volt, hogy hát ki írassa be magyar iskolába a gyerekét, ha nem ő. Ő magyar értelmiségiként úgy érezte, példát kell mutatnia, bátorítania kell azokat a magyar szülőket, akik esetleg haboztak, gondolkoztak, hogy magyar iskolába írassák-e a gyereket. Léva nagyon kicsi város volt akkor, amikor én kisdiák voltam, az 50-es években, ott majdnem mindenki mindenkit ismert, és annak akkor még valóban volt üzenete... Bővebben →
– Mi történt a Csemadokban a novemberi események hatására? – Közben telt az idő, és december 6-ra, a sztrájkbizottság javaslatára, Sidó Zoli, ő volt az elnök, összehívta a Csemadok elnökségének az ülését. A Csemadok elnökségi üléséről, december 6-ról a Végh Laciéknál egészen biztosan megvan a jegyzőkönyv. Az elnökség a munkabizottságok jóváhagyásával és kooptálásával foglalkozott, mert utána kezdődik a központi bizottság ülése, akcióprogram-javaslat, vita, jelölés, javaslóbizottság jelentése, zárszó. Ez volt az elnökségi ülésen is. Nagyon gyorsan lefolyt az elnökségi ülés, hisz már a központi bizottság is erre a napra volt öszszehívva. Az elnökségen én nem voltam ott, de úgy tudom, hogy Bárdos Gabi volt az, aki felvetette, hogy a központi bizottság ülésére meg kellene hívni a Dobos Lacit és Szabó Rezsőt. Efelől némi vita volt, mondván, hogy no jó, de ők még nem Csemadok-tagok. őket a központi bizottság kell, hogy rehabilitálja, majd pedig kooptálja, és akkor lehet meghívni, szóval ez most még korai. Úgy tudom, hogy Gyurcsík Iván mondta, hogy kellene nekik szólni telefonon, legyenek készen arra, hogy ha a központi bizottság kooptálta őket, akkor jöjjenek el a központi bizottság ülésére. A Dobos Lacit el is érték a Madáchban, engem nem értek el, nem voltam ott épp akkor a KORT-ban,... Bővebben →
A Fórum Kisebbségkutató Intézet Oral History programja keretében Janics Kálmánnal készült mélyinterjú rövidített változata. A beszélgetést Sándor Eleonóra készítette 1997-ben) Oral History = elbeszélt történelem. Ezt a módszert a történészek akkor alkalmazzák, amikor írásos dokumentumok híján nagyon nehéz rekonstruálni a valóságot, feltárni a tényleges, olykor a történelmi folyamatokra komoly hatást gyakorló háttéreseményeket. Amikor a rendkívül intenzív történések forgatagában nem készülnek feljegyzések, jegyzőkönyvek, nincsenek írásos emlékek. Ilyenkor a történelmi esemény vagy időszak legfontosabb szereplői maguk mondják el, hogy szerintük mi is történt valójában. Az Oral History az élő emlékezetre épít. Éppen ezért nagyon mértéktartóan kell viszonyulni az elmondottakhoz. A módszer lényege, hogy nem szabad beavatkozni az emlékezetbe, mindenki elmondhatja azt, amit megélt. Az elmondottak, a történelmi adatok és tények ezt követően külön vizsgálatot igényelnek. Ez a szubjektív látásmód azonban az egyetlen eszköz arra, hogy rekonstruálni lehessen a történéseket. Olyan, mint egy „gyónás” vagy önvallomás. A többi a történészek dolga. Nekik kell az elmondottakból rekonstruálni a tényleges történéseket, összevetni az elmondottakat, szembesíteni azokat az objektív ismeretanyaggal. Mindebből az következik, hogy az Oral History rovatban megjelentetett beszélgetések nem egyszerű interjúk, hanem történelmi forrásanyagok, amelyek alapul szolgálhatnak a múlt megismeréséhez. Egyben fontos információt szolgáltatnak arról is, hogy a történelmi események résztvevői hogyan értékelik... Bővebben →
