Németh Pál és a nyárasdi női kézilabda

A múlt század hatvanas éveiben olyasvalami indult el Nyárasdon, amire az akkori Csehszlovákiában, majd Európában is felfigyelt a női kézilabda világa. Csapat született a háromezer lakosú csallóközi faluban. Labdát vettek a kezükbe a lányok, és fokozatosan elindultak földrészünk magaslatai felé. Németh Pál (szül. 1939) helyi biológia–kémia szakos tanító volt az ötletgazda, majd később edző, iskolai diákjai a játékosok. Ameddig nem érkeztek erősítésként mások is, az országból, külföldről. Végül a nyárasdi női kézilabdacsapat az 1969 és 1999 közötti időszakban 1814 mérkőzést játszott, 38 372 gólt dobott, hozzávetőleg kétmillió embernek szerzett örömet, Európa 124 együttesével találkozott a pályán. Bajnok sosem volt, bár lehetett volna, négyszer volt ezüstérmes, kétszer bronzérmes. Európai kupát sem nyert, de egyszer lett második és kétszer harmadik. 2019-ben volt ötvenéves a szervezett kézilabda Nyárasdon, Német Pál pedig nyolcvanadik születésnapját ünnepelte. Élete elválaszthatatlan kedvenc sportága helyi történéseitől, emlékeiből sem tűnhetett el.

 Bélvatán, egy kis felső-csallóközi faluban született 1939-ben. Akkor még nem voltak körzetesített szülészetek, ezért otthon szültek az anyák. Palika a Németh család hányadik gyerekeként jött a világra?

Kis falunkban akkoriban szinte semmi nem volt, nem volt templomunk, nem volt iskolánk, de még egy rádiókészülék sem akadt. Én ide születtem. Édesapám szabó, édesanyám háztartásbeli volt. Az első gyerekük voltam. Három évvel később húgom, öttel öcsém született.

Mire emlékszik a gyermekkorából? Hol járt iskolába, hisz Bélvatán ma sincs alapiskola?

A II. világháború alatt nem volt lehetőség iskolába járni. Utána nyitottak a szomszédos faluban, Illésházán egy első osztályt. Nem elsősöknek, hanem mindenkinek, akinek a háború után volt cipője, ruhája, és el tudott menni az iskolába. Bélvataiak és illésházaiak jártak oda. Emlékszem, mi, háborús gyerekek létszámilag egy osztályt megtöltöttünk. Nekem jól jött a lehetőség, mert éppen akkor nyílt az iskola, mikor elsős korba értem. Én a háború alatt megtanultam írni és olvasni.

Ugorjunk egyet. Hogyan lett a felső-csallóközi srácból komáromi gimnazista, az 1936-os szertornász olimpikon Sarlós József tanítványa?

Ötödikes koromtól Nagymagyarra jártam alapiskolába, a felső tagozatra. Nagyon érdekes volt a nagymagyari pályaválasztásom, mert nyolcadikos koromban nem volt elképzelésem a jövőmet illetően. Kulacs Gertrúd csodálatos osztályfőnököm volt, aki egy szép napon megszólított, s azt kérdezte: Pali, tudod, hogy jövő héten megyünk Komáromba? Azt mondtam neki, tanító néni, életemben nem voltam Komáromban, mit keresnék ott, miért mennék? Erre azt válaszolta, majd az anyuddal megbeszéljük. A következő héten tényleg Komáromba mentünk felvételire, s tanítónőm segítségével sikerült bejutnom a komáromi gimnáziumba. Mert akkor – azt hiszem – szlovákiai viszonylatban csak ez az egyetlen magyar gimnázium létezett, és oda tényleg a szlovákiai magyarság értelmiségének színe-java akart felvételt nyerni. Nagy ambíciókkal kerültem Komáromba. Jó tanulóként érkeztem, ott viszont jött a csalódás, mert két-három hét után észrevettem, hogy a nagymagyari és a komáromi iskola elvárásai között nagy a különbség. Komáromban teljesen megváltozott az életformám. Amíg korábban az iskola mellett Bélvatán teheneket őriztem, állatokat gondoztam, és közben néha kivittem magammal a könyvet is, addig Komáromban ideális tanulási feltételek vártak rám. Diákotthonban laktam, s ott az igazgató a kérdésében említett Sarlós tanár úr volt, aki szigorú rendet tartott. Nagyon tartottunk tőle, roppant szigorú és következetes, csodálatos tanárember volt. Ugyanúgy, mint a többi tanár. A Komáromban eltöltött három év életem további részében, gondolkodásomban, véleményalkotásomban, egyéniségemben is meghatározóvá vált. Mikor leérettségiztem, s dönteni kellett további sorsomról, nem az volt az elsődleges, hogy mit szeretnék, hanem az, hogy olyan pályát válasszak, melynek elérése, kitanulása nem túl hosszú időt vesz igénybe. Ilyen értelemben kínálkozott a lehetőség a kétéves pedagógiai képzésre.

Maradjunk még Komáromban. Mi az, amit magával vitt az életbe a gimnáziumból?

Az atmoszféráját, és ezt a hangulatot alátámasztotta az, hogy a két Komárom lényegében egy város, csak egy híd, folyó választotta el a két városrészt, és ez az iskola hagyományőrző szemléletében is megmutatkozott. Érezhető volt a hazafiasságra való nevelés. Anélkül, hogy ez a sovinizmus felé ment volna el, az iskola múltját és hangulatát tisztelve belénk jött, belénk nevelődött magyarságunk tudata. Sajnos, volt egy történelmi esemény, ami nagyon befolyásolta diákéveinket. Amikor harmadikosok lettünk, akkor tört ki az 1956-as magyar forradalom. Bennünket ez fizikailag is jobban érintett, mint azokat, akik Pozsonyban éltek. Ki se kellett mennünk a Duna-partra, és hallottuk az ágyúkat a túlsó oldalról, és az események automatikusan magukkal ragadtak. Ennek volt egy politikai vonzata is. Érdekes a maga nemében. Természetesen mi elítéltük azt, ami Magyarországon történt. A legidősebb diákok voltunk. Akkor az itteni politika másként értelmezte azt, amit mi láttunk, tudtunk. Ez egy olyan akcióban csúcsosodott ki, hogy egy napon összehívták az iskola összes diákját az aulába azért, hogy pártemberek jönnek közénk, és akarnak velünk kisgyűlést tartani. Mi, harmadikosok rögtön tudtuk, mi várható. Az is kiszivárgott, hogy olyasmit akarnak velünk elfogadtatni, hogy politikailag ítéljük el a magyarországi forradalmat, és megszavaztatják velünk a szöveget is. Amikor ezt megtudtuk, rögtön szétfutottunk az alacsonyabb osztályosokhoz, és mondtuk nekik, hogy ti nem tehetitek fel a kezeteket, minket fogtok figyelni, s azt fogjátok csak csinálni, amit mi az első sorokban teszünk. Rájuk ijesztettünk, ha valaki felteszi a kezét, utána eltörjük azt. Valóban meg akarták velünk szavaztatni, hogy elítéljük a magyar forradalmat. Kérték, hogy tegyük fel a kezünket, amivel megszavazzuk a szöveget. Mi nem emeltük fel, hátra néztünk, senki nem mozdult. És akkor elkezdték mondani: tudjuk-e, hogy milyen provokátorok vagyunk? Milyen következményei lesznek nekünk, érettségizőknek? Gondoljuk, hogy beleegyeznek abba, amikor a főiskolára kell ajánlaniuk bennünket? Megnyugodhattok, hogy ennek lesz következménye, jelezték. Megijesztettek bennünket, ami nemcsak ijesztgetés volt, hanem akkoriban reális veszély is. De biztos meggondoljuk magunkat, ezért adtak egy órát, hogy akkor ismét találkozzunk. Időközben mondtuk a srácoknak, hogy továbbra is kitartunk, és így volt. Én azért lehettem ennek az egyik éllovasa – amúgy a politikában sosem vettem részt –, mert akkor még azt se tudtam, hogy főiskolás akarok-e lenni. Gondoltam, legfeljebb maradok paraszt. Ha valaki bejutott a komáromi gimnáziumba, már akkor tudta, hogy az iskola elvégzése után nagy valószínűséggel könnyebben felveszik őt a főiskolára, mert olyan tekintélye volt a komáromi gimnáziumnak. Azt is felvetették, hogy a tanárainkat meg az igazgatót is megbüntetik, el is távolították őt később az iskola éléről. Magatartásunk emlékére 2006-ban az évfordulóra az aula falára felkerült egy emléktábla, amelyen az 1957-ben végzős diákok aláírás szerepel. Azóta is a forradalom évfordulóján megemlékezést tartanak előtte. És picit mosolygok rajta, mi, kis hősök, politikai hősök lettünk. De volt valós alapja, s azóta sem szégyelljük, igaz, egyre kevesebben vagyunk, egyre kevesebben emlékezhetünk.

A biológia–kémia szakos tanítónak tanulmányai során már volt némi köze a kézilabdához? Tudta, hogy létezik? Ez csak később jött?

Igen. Még a sportág történéseit sem követtem. Azt tudtam, hogy mi zajlik a magyar sportban, rendszeresen olvastam a Népsportot (a mai Nemzeti Sport elődje – a szerző megj.), de a kézilabda mint játék nem fért ebbe bele.

Önként ment Nyárasdra, vagy oda helyezték, mint a pedagógusokat akkoriban gyakran?

Az volt a szabály, hogy mikor végeztünk a pedagógiai főiskolán, a befejezés előtt volt lehetőségünk választani, melyik járásba szeretnénk, hogy elhelyezzenek bennünket. Engem az akkori Somorjaiból az akkori Nagymegyeribe küldtek, Csilizradványba. Útbaigazítás után megtaláltam az iskolát, bejelentkeztem, életemben akkor voltam először abban a faluban.

Hogyan lett ebből Nyárasd?

Mikor odaérkeztem a csilizradványi iskolába, egy ember éppen a motorját bütykölte az udvaron. Köszöntem, és mondtam neki, mi járatban érkeztem. Kiderült, hogy ő az igazgató. Megkérdezte, milyen szakos vagyok, s tudtomra adta, hogy náluk a kémia–biológia szak foglalt, és hogy menjek be Nagymegyerre, a járási központba. Eljutottam az ottani iskolaügyi szakosztályra, ahol elmondtam, hogyan jártam Csilizradványon. Rögtön felhívtak egy másik helyet, Nyárasdot. Hol van ez a falu?, kérdeztem. Megtudtam, hány kilométerre fekszik Megyertől, még aznap autóbusszal odautaztam. Napnyugta előtt értem a faluba, megmutatták, hol van az iskola, ahol találkoztam három férfival. Az egyik, az alacsonyabb az iskolaigazgató volt, a másik kettő tanító. Az igazgató nem kérdezte, hogy kinek a fia vagyok, milyen tantárgyat tanítok, hanem arra volt kíváncsi, hogy tudok-e focizni és kártyázni. Nem akarlak benneteket becsapni: valamikor fociztam, de miután komáromi diákéveim alatt nem kaptam rá lehetőséget, azóta nem játszottam. Hozzáfűztem, talán nem felejtettem el. Ezt elfogadta. És a kártyázás? Azt tudok. Akkor ma nem mész haza, mert mi hárman éppen arra készülünk, hogy végigkártyázzuk az éjszakát, közölte velem. Ez így történt, reggel azt mondta az igazgató, hogy fel vagy véve. (mosolyog)

A focit már említette. Előtte sportolt-e valami mást is?

Tipikus falusi, életrevaló, mozgékony, jó fizikumú gyerek voltam. Amikor Nyárasdon kínálkoztak egyéb, kötelező lehetőségek, amikor azt értékelték, hogy a futballon kívül más sportágat is űzünk-e, akkor belekóstoltunk a röplabdába is. És ez nemcsak a diákokkal folyt, hanem a tanítók között is, velük szintén röplabdáztam. Jobb voltam asztaliteniszben. Én alapítottam Nyárasdon az első csapatot, és részt is vettünk a járási bajnokságban. Télen a gyerekeket megtanítottam jégkorongozni. Éltem minden alkalommal, főleg a csapatsportágakat kedveltem igazán. Az egyéni sportágak közül nagyon elismertem az atlétikát és az úszást, a tornát, ezt mind fontosnak tartottam, edzőként is alkalmaztam a kézilabdában. Játékosaimmal mindig azzal kezdtem, hogy megtanítottam velük az alapsportágakat, vagy arányosan beledolgoztam az edzésükbe. Ezt azóta is emlegetik egykori védenceim, milyen jó volt, hogy tornából elsajátították a fordulékonyságot, a rugalmasságot, sok olyan elemet, ami kellett a kézilabdához.

Saját ötlete volt a lányoknak kitalálni a kézilabdát? Valóban nem tudtak mit kezdeni a fiúk focivilágában?

Erős lenne azt kijelenteni, hogy elképzeltem egy sportágat, elkezdtünk vele foglalkozni, hogy bizonyos idő múlva eljussunk valahova. A természetüknél fogva jöttek és rakódtak egymásra az események.

Kitől származott az ötlet?

Új iskola volt, új tantestület, tele fiatal tanítóval, akik nem csak délig tanítottak, hanem egész nap. Délután együtt maradt a tantestület. Mit csináljunk? – merült fel bennünk. Kinéztünk, az iskolaudvar tele volt gyerekkel. Hát kimentünk közéjük. Azt mondták, tanító bácsi, csináljunk ezt-azt. De mit? Kettőnkről tudták, hogy focizunk. Hát itt is az lett belőle. A fiúk jól érezték magukat, ha fociztunk, a lányok is játszottak, de nem tetszett nekik, hogy a fiúkkal keveredve kell futballozniuk, azt mondták, nekik ez nemigen megy. Azt vetették fel, hogy ők, lányok is csináljanak valamit, de külön. Azt találtam ki, akkor játsszuk kézzel ezt a focit. Kicsit ugyan nagy a labda, de majd szerzünk kisebbet. Teljesen spontán indult. Másnap délelőtt már mondták a lányok, tanító bácsi, délután újra jövünk, és többen leszünk. Volt ennek a kezdésnek egy más vetülete is. Nyárasd település gazdasági fejlettsége is közrejátszott. Láttam, itt más a helyzet a szövetkezet alapításával, mint szülőfalumban, Bélvatán, ahol nem és nem akart létrejönni. Persze, ez akkoriban nem volt egyszerű dolog. Mert ki örült annak, ha lovait, kocsiját, földjeit be kellett adni a földműves-szövetkezetbe. Nyárasd azonban rögtön talpraesett embereket talált, meg sok terület az egyházé és a nagybirtokosé volt, ami szinte adta a lehetőséget a nagyobb méretű gazdálkodásra. És a nyárasdi szövetkezet élén lévő emberek ezeken a területeken kezdték a gazdálkodást. Kaptak az itteniek munkát, dolgoztak, jól is kerestek. Mikor idekerültem, már alig volt a faluban nádfedeles ház, feledésbe merültek a háború romos maradványai… Szóval jól éltek az emberek. Minden megvolt, igazán jól dolgoztak, de hiányzott a munka után egy kis szabad, egy kis szórakozás, egy kis időtöltés. És ez később is megmutatkozott. Mikor a kézilabda kezdeti lépéseit megtettük – volt pályánk, voltak ellenfelek, játszottunk mérkőzéseket, majd olyan szinten voltunk, hogy kihirdethettük: jöjjetek, nézzétek meg a játékunkat –, ezzel egy csapásra két legyet ütöttünk. Bevontuk egy olyan sportágba a gyerekeket, amit szerettek, ami örömet szerzett nekik, ugyanakkor a szüleiknek, a falu embereinek szórakozási lehetőséget teremtettünk. Ez mai szemmel érthetőnek tűnik, de az akkori viszonyok között nem volt egyszerű. A falusi emberben, aki reggeltől estig dolgozott, és nem volt szórakozása, kiverte a biztosítékot. Az a lehetőség, hogy elmegyek megnézni a gyerekemet, unokámat, a falubelieket, előrehaladást jelentett, mert nem kellett máshova járniuk. E két dolog párhuzamosan ment előre, igaz, akadály volt a vallás. Nem volt nagyon vallásos a falu, de a szülőknél az anyák és a férfiak véleménye nagyon lényeges volt. Szerencsémre olyan kézilabdás gyerekeim voltak, akiknél a szülők közül a férfiak voltak a hangadók. És nem az anyuka mondta meg, hogy vasárnap lányom az istentiszteletre a templomba fogsz járni, hanem az apuka szava számított: leányom, azt hagyhatod, inkább menjél a bajnoki mérkőzésre. Látszólag egyszerűnek tűnő volt, de mégsem volt az. Például a későbbi nejem, Joli apja szövetkezeti elnök volt, a Forró Zsuzsié a szövetkezet másik meghatározó alakja, és a többiek is elfogadott személyiségei voltak a falunak. Nagyon fontos volt a közhangulat, ami a későbbiekben is döntőnek bizonyult a nyárasdi kézilabda alakulásában. Két-három év alatt lelátót kellett építenünk az iskolapálya mellett, ahol háromszáz–ötszáz ember is tolongott az ifjúsági mérkőzéseken. De ehhez az kellett, hogy ezt elfogadják az emberek.

Meg kellett valakit győznie arról, hogy zöld utat kapjon a kézilabda?

A sportág meghonosításában nagyon fontos szerepe volt az iskolának, mert nemcsak én mentem ki a gyerekekkel délután focizni, hanem az összes tanító kijött. Nem mindenki focizott, valaki sétált, más énekelt, táncolt a diákokkal. A tantestület aktivitása nagy volt. Igen hamar egyetértésbe kerültünk a kollégákkal. Maga az igazgató nem volt sportos beállítottságú, viszont tudta, ha sportoló gyerekeket fogunk nevelni, akkor az csakis előnyére válhat az intézménynek. Ugyanis akkoriban a dunaszerdahelyi járási iskolaügyi szakosztályon a sportért felelős tanfelügyelő kidolgozta az iskolai sportversenyek szabályrendszerét. Évente ismétlődtek a bizonyítási lehetőségek atlétikában, kézilabdában, kosárlabdában, röplabdában… Megkapták az iskolák a némileg kötelező feladatot, hogy jó lenne, ha részt vennének benne, és ha jól fognak szerepelni, az az egész tantestületnek, az iskola vezetésének is javíthatja az értékelését. Az igazgatóval sok egyéb vitám volt, de a kézilabdát sohasem ellenezte, sőt partiban volt velünk.

Testnevelést is tanított a nyárasdi iskolában?

Igen. Ez az iskolának is jó volt, meg az ügynek is. Hogy a gyerekeket a testnevelési órán is taníthattam, szakmailag azt jelentette, naponta edzhettek védenceim. Módszertanilag a testnevelési órán a tanterv szerint haladhattunk, de azért volt módom az előírt sportágak közé belecsempészni a labdajátékot.

Mi volt az első lépése a kézilabda felé?

Spontán jött minden. Nem vagyok dicsekvő, mellveregető típus. Hogy milyen eredményeket értünk el, azt nagyon ritkán szoktam emlegetni. Mindig volt egy osztályom, a csúcsosztály a Joliéké (Dömény Jolán, a csapat egyik meghatározó alakja – a szerző megj.) volt, s velük kicsit többet foglalkoztam. Mert öt olyan gyerek volt köztük – Dömény Joli, Forró Zsuzsi, Németh Zsuzsi, Mikóczi Gabi és Krascsenics Kati –, akik utána az ifjúsági csapatomnak alkották a gerincét. Angyal Pirivel és egy kapussal kiegészítve lettünk országos ifibajnokok. És ha meg tudtam volna őket később is tartani, ha nem szélednek szét mindenfelé tanulni, akkor többszörös országos bajnokok lehettünk volna talán a nőknél is. Osztályom lányai jó kézilabdázók lettek. Az ő szeretetük vitt előre engemet is, meg az, hogy egyre jobbak lettek. Mindig családias osztályfőnök voltam, s az együttlétet nem én szerveztem, hanem a lányok maguk. Nekem csak oda kellett mennem, felügyeltem, javítottam, amire szükség volt. Mikor jöttek a csapat sikerei, először járási méretben, ez még jobban feldobta a lányokat. Hatodikos-hetedikes korukban védenceim már járási szinten taroltak, s azt gondoltuk, hogy rohadt jó csináljuk már ezt a kézilabdát. Éltünk a lehetőséggel, s elindultunk a nyugat-szlovákiai kerületi bajnokságon, ahol csupa járási bajnok játszott. Első utunk a járáson kívülre, Brezová pod Bradlomba vezetett. Tipikus falusi gyerekekkel érkeztünk, mindenki hozta a maga nagy csomagját, két-három napra felpakolva. A kirántott csirkétől kezdve a mindenféle süteményig minden volt a poggyászban, az egyiknek ilyen, másiknak olyan sportruházata volt. Az iskolában szállásoltak el bennünket. Észrevettük, hogy edzése van a brezovái csapatnak. Leraktuk az osztályba a cuccainkat, s mentünk nézni az ellenfelünket. Megdöbbentünk, mert hozzánk képest világsztárok voltak. Visszamentünk az osztályba, leültünk, azt mondták nekem a lányok, tanító bácsi, menjünk haza, mit akarunk mi itt. De a következő gondolat már az volt, hogyan is vetődött be az a játékos az edzésen, add ide a labdát, megpróbálom. A lényeg az volt, hogy ellestek valamit, s azt gyakorolták. Végül a négytagú csoportban kétszer kikaptunk, de egy mérkőzést megnyertünk. Ezek után mintha egy más csapat jött volna haza. Azt mondták, mi megtanuljuk, amit kell, és megmutatjuk, hogy tudjuk. Ők ezt komolyan is gondolták, nem szájhősködtek. Arra figyeltem mindig, hogy valami újat kínáljak nekik, s olyan ellenfelek ellen kézilabdázzunk, akiktől tanulhattak valamit. Rendre erősebb csapatokkal játszottunk, gyengébbeket nem szívesen vállaltunk, mert az nem segítette a felkészülésünket. A lányok igényelték az újat, a többet. Ilyen szempontból nagyon hálás helyzetben voltam. Azóta is, ha találkozunk, mindig emlegetjük a Brezovát. Igen, ott kezdődött…

Hogyan válogatta ki a lányokat az első csapatába?

Nem volt benne olyan tudományosság, mint a mai világban. Aki szerette, akart, az jött. Segített az, hogy elég sok gyerek járt az iskolába, minden évfolyamban volt két párhuzamos osztály. Mivel testnevelést is tanítottam, rögtön megszerveztem az osztályok közötti iskolabajnokságot, amely alatt már megmutatkozott, hogy kivel érdemes tovább foglalkozni. Ennek kölcsönösnek kellene lennie, mert a lány érdeklődése nélkül nem ment.

Tudatos lépések vezettek a kézilabda-szakosztály 1969-es megalakulásához, vagy inkább a szükség hozta így?

A szakosztály létrehozása akkor vált időszerűvé, amikor a lánycsapatom tagjai kiöregedtek az ifjúsági korosztályból. Már országos ifibajnokok voltunk, de szakosztály még nem volt, addig abszolút amatőr alapokon működtünk. A bajnoki cím már a falu és a járás érdeklődését is felkeltette, s körünkben is elgondoztató volt a kialakult helyzet. És ebbe már környezetünk vezetői is bekapcsolódtak. Tudták, hogy valamit tenni kell. A lányoknak osztályfőnökük voltam, s emlékszem, annyira összetartottak, hogy nem tudtak elválni egymástól. Sírtunk, egymás nyakába borultunk, s nem akartunk azzal megbarátkozni, hogy most ennek vége. Egy lehetőség kínálkozott, hogy a testnevelési egyesületen belül megalakítjuk a kézilabda-szakosztályt. Ezt a szükség meg az akarat hozta magával.

Szóval nem voltak kézilabdaálmai, határozott elképzelése a sportág nyárasdi jövőjéről…

Ez így van. Azóta is azt állítom, a szakosztály létrehozása lényeges fordulópont volt kézilabdaéletünkben. Ha akkor példa lett volna előttünk, akkor másképp alakultak volna a dolgok. Mert ott voltak a leérettségizett lányok, akik országos bajnokok lettek, de nagy kérdés állt előttük: férjhez menjenek, tanuljanak tovább vagy szakmát sajátítsanak el, mit lehet egyáltalán ezzel a helyzettel kezdeni? Senki nem tudta megmondani, mi legyen. Profik legyenek? Akkoriban erre nem volt példa. Lányaink értelmesek, a tanulásban is a legjobbak voltak. Mégis szétszéledtek, ki Nyitrára ment, ki a pozsonyi Štartba vagy MDŽ-be. Ha előre tudtuk volna, hogy ennek a történetnek a nők között is lesz folytatása, magas szintre érhetünk a csapattal, akkor másképp alakulhatott volna. De nem volt víziónk.

Az ifjúsági csapat eredményessége már jelezte, hogy sokra vihetik a nők között is?

Elmondom, hogy mi történt. Az ifiknél is legalsó szinten kezdtük az akkori nyugat-szlovákiai divízióban. Az vezetett be bennünket a rendszeres bajnoki meccsek világába. Azt megnyertük. Onnan felkerültünk egy magasabb osztályba, ami a második szintje volt az ifik bajnoki küzdelmeinek. Kíváncsi voltam, mit mutatunk a nevesebb klubok társaságában. Azt is megnyertük. Aztán az következett, hogy a nyugati csoport legjobbja a keletiével találkozott. Oda-vissza alapon két mérkőzést játszottunk, megnyertük, és felkerültünk az I. ligába, ahol nagy múltú együttesekkel kerültünk szembe. Ez is földrajzilag ketté volt választva, s mi a nehezebb nyugati csoportot játszottuk. Borzasztó nehéz volt. Három csapat kimagaslott: a Nitra, a Vinohrady és mi. Hihetetlen ki-ki meccsek után végül is csoportgyőztesek lettünk. Így a két csoport első két helyezettje bejutott a praveneci szlovákiai négyes döntőbe. Mind a három ellenfelünket, a Nitrát, a Košt és a Pravenecet is megvertük, és mi lettünk a szlovákiai bajnokok. Egy héttel később a szlovák és a cseh bajnokság első két helyezettje találkozott Zlínben (akkor még Gottwaldov volt – a szerző megj.) a csehszlovák bajnoki címért. Ott is bajnokok lettünk. Ez a sorozat csupa győztes meccsből állt. Tehát ifjúsági szinten egyetlenegy vereségünk sem volt!

Milyen gondolatokat ébresztett ez az eredményesség a tanító bácsi edzői fejében?

Akkoriban sokat segített Horváth István, aki Dunaszerdahelyen a járási testnevelési szövetséget irányította. Ő elvárta, természetesnek tartotta, hogy mindenkit tönkreverünk. Én örültem, és élveztem azt, hogy hihetetlen nagy szakmai elismerésben részesültünk. Mondok egy példát. Mikor Zlínben a döntőt játszottuk, megtelt a stadion, s utána a hozzáértő cseh szakemberektől, újságíróktól olyan cikkek jelentek meg, amelyekben kis csodának tartották szereplésünket. Egyikük úgy fogalmazott, hogy tanítani kellene, mert példaértékű a tehetségnevelésben, hogyan lehet a nulláról ilyen szintre feljutni. Odajött hozzánk a brünni főiskola professzora, és felajánlotta, hogy leigazolnák az egész csapatot a városukba! Négyen mentek egyetemre a lányok közül, ott is járhattak volna főiskolára, de valahogy ez még nagyon idegennek tűnt nekünk, így szóba sem kerülhetett. Orvos, építész, tanár bizonyára Brünnben is lett volna védenceimből, és jó kézilabdázó is, de akkor egy szép mesével szegényebbek lettek volna, amit azután később együtt itthon megértünk.

Már az ifjúsági csapat sikere előrevetítette, hogy valaha nagy csapat lesz Nyárasdon?

Addig mi abszolút amatőrök voltunk. Csak kedvtelésből játszottunk, a pénz kérdése fel sem merült nálunk, a semmiből lettünk országos bajnokok. De mikor a női csapat feljutott az I. ligába, engem behívattak a járásra, s közölték velem, megkapták Prágából, a szövetségből, hogy a női csapatot csak profi edző vezetheti. Van két lehetőséged, ha tanító akarsz lenni, akkor nem lehetsz edző, ha edző akarsz lenni, akkor nem lehetsz tanító, közölték velem. Dicséretükre legyen mondva, nem utasításként hangzott el, lehetett választani, s én az edzői szerepet választottam.

Jól választott?

Bennem mindig a megnyugvás kerekedett felül, hogy jól csináltunk valamit, hogy örömet szereztünk azoknak, akiknek a kedvéért kézilabdáztunk. Elsősorban a szurkolóinkra gondoltam. Hihetetlenül jó kapcsolat volt köztünk, értelmes, elhivatott társaságot alkottak a lányok, engem abszolút jó helyre tesznek és ott tartanak napjainkig. Az osztályomból az az öt lány igazi pozitív példa volt a többiek, az utánuk következők előtt. Nyárasdon az emberek körében a kézilabda kitüntető helyet jelentett, tisztelet övezte azokat, akik művelték. Mindannyian értelmiségiek lettek, követendő példaként a fiatalabbaknak. Nem kellett idegeneket példaképül állítani a fiatalok elé, ha ott voltak a mi neveltjeink. Legyél olyan, mint az Angyal Piri, mondogattam nekik. Ez a pozitív példamutatás rettentően fontos volt sorainkban.

Edzői felkészültségével hogyan tartott lépést a feltörekvő csapattal?

Ez is nagyon érdekes kérdés, mert sokszor picit kakukktojás voltam csehszlovák viszonylatban. Azon kevés edzők egyike, aki korábban nem űzte ezt a sportágat. Általában úgy szokott lenni, hogy valaki sportágában sportolóként elér egy bizonyos szintet, aztán később automatikusan marad edzőnek is. Én mindent fokozatosan tanultam. A kézilabda világában különböző edzői minősítések vannak, a legfelsőbb szinthez, vagyis az első osztályhoz már a főiskolát kellett elvégezni. Esetemben a másodikat. Beiratkoztam, elvégeztem. A Dunaszerdahelyi járásban azok közé tartoztam, akik nem protekcióval, így vagy úgy szerezték a második diplomájukat. Amikor lehetőségem volt az edzői továbbképzésre, mentem. Hála Istennek Csehszlovákiában a kézilabdát Prágából irányították, ahol sok értelmes, hozzáértő szakember volt. Igen sok egy-két napos tanfolyamot tartottak, s én egyetlenegyet nem hagytam ki. Mindig arra vigyáztam, hogy egy lépéssel a lányok, a csapat előtt legyek. Kézilabda-barátságot kötöttünk különböző csapatokkal, főleg a magyarokkal, s ezek a barátságok tényleg igaziak voltak. Nemcsak abból álltak, hogy elmentünk egy-egy tornára, s ott megvívtunk egymással, hanem a szakmai téma is előkerült. Mert kitől lehet a legtöbbet tanulni? Attól az edzőtől, aki hasonló cipőben jár, és hasonló problémákkal küzd. Számomra az, hogy előtte nem kézilabdáztam, valahol előny is volt, mert tapasztaltam, hogy a volt játékosokból lett edzők a múltjukból éltek. Én mindig a jövőbe néztem. Ezt a játékosaim is tapasztalták. Nagyon sokat segített, hogy tanító voltam. A jó edző nem különítheti el a napi teendőktől a pedagógiát, a kettő édestestvér. Magam megítélése szerint még genetikailag is volt bennem egy olyan tulajdonság, hogy nem voltam rosszindulatú. Nagyon fontos, hogy aki emberekkel foglalkozik, szeresse a gyerekeket, tanítványait. Én se szerettem mindenkit egyformán, de az edzésen és a pályán senki nem tudta meg, hogy az egyiket jobban kedvelem, mint a másikat. Profi szinten a pályán nyújtott teljesítmény volt a mérvadó.

Volt edzői krédója?

Azóta is elhangzott, hogy szakmailag, emberileg ilyen meg olyan edző voltam. Lelkiismeret-furdalásom sosem volt. Mindig inkább jó belső érzés fogott el, hogy amit tudtam és kellett tennem, azt megtettem ahhoz, hogy ilyen hosszú ideig vezethessek egy csodacsapatot, melyet sokszor mások neveztek annak. Sokan belém kötöttek, kirúgtak, bántottak, de belül mindig tiszta voltam. Soha nem volt olyan tettem, amiért nem tudtam volna elaludni, vagy szégyellenem kellett volna azt.

Még nem is voltak az élvonalban, és 1978-ban megnyerték a Csehszlovák Kupát. Ez hogyan fordulhatott elő?

Akkor a Szlovák Nemzeti Ligában (második osztály – a szerző megj.) játszottunk, ami nem volt rossz bajnokság, de mégse az élvonalat jelentette. Érdekes a dologban az, hogy a Zlínben csehszlovák ifjúsági bajnokságot nyert csapatom a nők között még jobb lett. Megnézhető a táblázatokban, hogy minden egyes évadban magabiztosan a második legjobb csapat lettünk. Mindig az első jutott fel az élvonalba, nekünk meg maradt a második hely. Ez négyszer fordult elő! Nem azért maradtunk le a feljutásról, mert mi voltunk a második legjobb csapat, hanem azért, mert minden évben akadt egy másik együttes, amelynek a sportdiplomáciája vagy talán egyéb is döntött. Kicsit, vagy nagyon elkeseredtünk, de évről évre tudtunk megújulni, talpra állni, újból nekirugaszkodni. Tisztában voltam azzal, hogy az a csapat, amely négyszer nem mehetett az élvonalba, minden idők legjobb nyárasdi együttese volt. Minden héten barátságos meccset játszottunk, de csak az első ligás csehszlovák és magyar csapatokkal, olyan tornákon vettünk részt, ahol válogatottak indultak. Azért tettük ezt, hogy a csapat ne süllyedjen le a Szlovák Nemzeti Liga mélységeibe, s állandóan fejlődjünk. Ekkor jött a kupa, miközben zajlott a bajnokság. Van szakmailag lényeges különbség a kettő között. A bajnokságban előre elkészül a sorsolás, lejátssza a csapat az őszi, majd a tavaszi szezont, összeadják a pontokat, s megvan a sorrend. Előre felkészülhetnek a fontos meccsekre még a bíróküldés ismeretében is. A kupameccseken ez nem így van. A jelentkezőket összesorsolják. Első körben a gyengébb ellenfelek jönnek, közülük továbbjuthattunk, a következőben már az első ligás csapatok is beszálltak. Jöttek nagy mellénnyel, mi ez a Topoľníky, gondolták magukban, s ugyanúgy a bírók sincsenek felkészülve a váratlan helyzetre. Innen is továbbmentünk, bejutottunk a négyes döntőbe. Először a Szlovák Kupában, ahol csak másodikok lettünk, de az első kettő lépett tovább a Csehszlovák Kupa négyes döntőjébe, ahova már csatlakozott a két legjobb cseh csapat is. Ott volt a menő Zlín, a Partizánske a legjobbjaival és ott van a Nyárasd is, vélték. Mire észrevették, felocsúdtak, hogy mi is ott vagyunk, addigra miénk lett az elsőség.

Azok után, ami történt a nyárasdi csapattal a nemzeti ligában, a feljutás nem is volt meglepő…

Abszolút nem. Nem csak nekem nem. Volt bennünk potenciál. Később, amikor európai kupameccseket játszottunk, abszolút partiban voltunk az ellenfelekkel. Szóval az első kupasikerünk komoly lábakon állt.

A Csehszlovák Kupa megnyerése után kiléphettek a nemzetközi porondra. És a Kupagyőztesek Európa-kupájában kiverték a francia Ivryt, majd szoros meccseken estek ki a világméretekben akkoriban élcsapatnak számító Zsalgirisz Kaunasszal szemben. Edzői énjének mit adott ez a kitörés külföldre?

Ha valahol kellemesen meglepődtem, akkor azok a külföldi kupameccseink voltak. Idehaza mindig idegenben játszottunk, nem voltunk elkényeztetve azzal, hogy szerettek minket. Máshol a bírók megadták a hazai csapatnak szükséges százalékokat, nekünk nem. Aztán jöttek a nehéz külföldi összecsapások, amelyeken semmi nem szólt mellettünk, nem ismertek bennünket, újoncok voltunk a nemzetközi porondon, de az ellenfelek sportszerűen viselkedtek velünk szemben, a bírók sem akartak elhúzni minket. Úgy érzem, pedagógusként lehet, hogy taktikailag nem voltam mindig a csúcson, de a lelki felkészítésben igen. Annyira egy hullámhosszon voltam a lányokkal, hogy egymás buzdításában is megtaláltuk a lelkesítő, közös hangot. Az is feldobta őket, mikor mondtam nekik, mutassuk meg az ellenfélnek, hogy mi nem nyárasdi fejőnők vagyunk, meg azt, hogy mi, nyárasdiak semmik vagyunk a hatalmas Párizzsal szemben. Ez megtiszteltetés, hogy az ő csapatukkal játszhatunk, igazi alázattal, szívvel, ráadásul nemcsak Nyárasdért, hanem az egész országot is képviseljük. Micsoda csoda volt számunkra az is, mikor megjelentünk Párizsban az egyszerű falusi lányokkal, életünkben először repülővel, nyugaton, mert abban az időben szinte lehetetlen volt oda kijutni. A nemzetközi szereplés egyben alkalmat kínált arra, hogy bebizonyítsuk a világnak, elhagytuk már Nyárasd és Csilizradvány térségét, már ott vagyunk a nemzetközi mezőnyben, amit nem lehet senki másnak köszönni, csak a lányoknak.

Részben kötődik az előbbiekhez, de újra kérdezem: edzői énjében hogyan jelentkezett a nemzetközi porondra való kilépés?

Sokkal többet kaptam ettől, mint a bajnoki szerepléstől. Mert ez… Megint egy példát húzok elő. Kaunaszból közvetítette az akkori szovjet televízió a kupameccsünket, pár perccel a befejezés előtt még döntetlen volt az állás, és életünk egyik legjobb játékát nyújtottuk, ugyanúgy, mint Bakuban. Az egész Szovjetunió nézte a mérkőzést, s mikor jöttünk haza, a moszkvai repülőtérre kijött a szovjet televízió csak azért, hogy velem készítsenek interjút. Ekkora elismerés! Egy kis falu ilyen feltűnést keltsen a hatalmas országban? Ezt nem is lehet felfogni. Talán életem legkellemesebb emléke: Pali, azért valamit csináltál, gondoltam. Ennek a kis falunak, ennek a kis országnak, ennek a kis magyarságnak. Mikor hétfőn reggel hozta a postás az Új Szót, az volt az első az embereknek, hogy megnézzék, hogyan játszott a Nyárasd. És örömükben könnyezett a szemük.

Ötödik próbálkozásra 1979-ben feljutottak az I. csehszlovák ligába. Az egész Dunaszerdahelyi járásban még fedett sportcsarnok sem volt, miközben éppen akkor vitték terembe a kézilabdát. Hazai mérkőzéseiket is kénytelenek voltak idegen pályán, legtöbbször Komáromban játszani. Ezért estek ki rögtön az élvonalból?

Nem, de összefügg a kérdéssel. A kézilabda voltaképpen téli sport, ezért nem éppen kedvező kinn készülni a bajnokikra. De lehet, s mi készültünk is. A heti program szerint hétfőtől csütörtökig a kinti bitumenes pályán edzettünk. Mit lehet azon gyakorolni? Technikát? A labda úgy csúszik, hogy meg sem lehet fogni. Csak a futás és az erőnléti fejlesztés jött számításba. Jött a hétvége, többnyire bajnokival. Ráadásul elég sok diákunk volt, akik hét közben nem is tudták látogatni az edzéseket. Szombaton már bemehettünk a komáromi csarnokba. Végre csarnok, örültünk. Délelőtt edzés, délben edzés, délután edzés. Ami jó volt, csak nem éppen hasznos, mert másnap délelőtt meccs várt a lányokra. És nem mindig Komáromban, máshova is kellett utaznunk. Amikor nekünk szombaton pihenni, regenerálódnunk kellett volna, akkor jött össze úgy-ahogy a csapat. Ez így nem működött. És még valami. Ha valamikor bántottak bennünket a bírók, akkor az az első I. ligás évadunkban volt. Megmondom, hogy miért. Addig nem volt gond velünk, míg vereségeket szenvedtünk. Mikor már egy szintre kerültünk az ellenfelekkel, és néha meg is vertük őket, azt már a nézőik nehezebben viselték. Be-be szólogattak lányainknak, sőt szidták még a szlovák nemzetiségű játékosainkat is. Mi mindenben újoncok voltunk. Nem volt diplomáciánk, nem voltak embereink a bírói karban, a szövetségben.

Egy év múlva visszakerültek az élvonalba, s rögtön másodikok lettek. Mit kellett tennie edzőként, hogy így feltörjön a csapata?

Az életem végéig nem felejtem el ezt a történetet. Mikor kiestünk, a bajnoki torna után összeültünk egy szobában, búcsúzásképpen, szinte mindegyikünk sírt, nagyon lehangoltak voltunk. Kérdezték a lányok: mi lesz, Pali bácsi? Jövőre lesz értelme folytatni? Sok próbálkozás után bejutottunk, most meg egy év elteltével kiejtettek bennünket. Tanácstalanok voltunk. S akkor néhány lány felállt, és azt mondta: Pali bácsi, nehogy feladja. Menjünk tovább! S ezzel eloszlattak minden kételyt. Ide tartozik az is, hogy amikor felkerültünk az I. ligába, több játékosunk már kismama lett, akkor már nem volt olyan jó csapatunk, mint a nemzeti ligás évek idején. Próbáltunk hozni játékosokat, de az összes közül csak a Halmová volt jó. Mikor kiestünk, a kismamák visszajöttek. Ha egy év után kiesel, aztán első vagy a II. ligában, majd az élvonalban másodikként végzel, amögött kell lenni valaminek. És ez a jelentős játékerőt képviselő kismamák visszatérése volt. Nem az volt a döntő, hogy a Németh Pali eddig rosszul dolgozott, most meg jobban, esetleg még jobban dolgozik.

Ahogy újra felkerültek az élvonalba, elkezdődött egy tizenhét évadból álló sorozat, amelyben végig ott maradt a csapat, hol Németh Pállal, hol mással a kispadon. Volt-e olyan pillanat, időszak eközben, amikor nem gondolt a nyárasdi kézilabdára?

A partizánskei kitérőt leszámítva nem volt. Megalázónak tartottam volna, ha ez előjön, hiszen mindig meg tudtam győzni elég embert, hogy folytassuk, menjünk tovább. Természetes volt, hogy kötődtem a nyárasdi kézilabdához. Bár sok külföldi ajánlatot kaptam. Hihetetlenül jókat.

Azok után, hogy kiléptek az európai kupaporondra?

Inkább akkor fordult elő. Megszólított például a Dortmund. A visszavágó alkalmából már megmutatták a lakást is, a játékosneveket is felsorolták, a pénzről hadd ne beszéljek. De nekem akkora a szülőföldszeretetem, hogy nem tudnám elhagyni azt a közeget, amelyben felnőttem. A szüleimet, a gyerekeket… Tehát ez is közrejátszott abban, hogy nem szakadtam el a nyárasdi kézilabdától.

Ragadós volt a nyárasdi példa Dél-Szlovákiában. Dunaszerdahelyen, Naszvadon, Csallóközaranyoson is meghonosodott a női kézilabda. Úgy nézett ez ki, mintha kivetették volna a hálójukat. Az említett településeken ösztönszerűen követték Németh Pál törekvéseit, vagy tett is valamilyen lépéseket feléjük?

Naszvaddal kezdődött. Ott az elindítója a nagymagyari Vlahy Jenő volt, tehát majdnem egy faluból valók voltunk. Nála értelmesebb, kedvesebb, sportszerűbb emberrel nem találkoztam. Mi egy lépéssel hamarabb kezdtünk. Nyáron megszerveztük a Barátság-kupát, de egy csapat visszalépett. Helyette beugrott a Naszvad. Attól kezdve élt a kapcsolatunk. A torna a naszvadiaknak igen sokat jelentett. És amikor nálunk az első játékoshullám kezdett kiöregedni, felfrissítésre volt szükség, akkor találkoztam Jenővel, megbeszéltük a kialakult helyzetet. Neki akkor volt egy nagyon jó ifjúsági csapata, három csehszlovák válogatottal, a két Dobosi lánnyal és Dibúz Erikával. Később a Kiss Jitka is hozzánk jött tőlük. Jenő barátságunk jeléül irányította felénk a lányokat. Semmi gond, különösebb pénzigény nélkül. Teljesítette, amit ígért, s a lányok megpróbáltak a csapatba illeszkedni. Azután kifelé mindig jeleztem, hogy a csapat már közös. Talán akkor szakadt meg ez a vonal, mikor feltűnt soraikban Kovacsicz Mónika, majd Zácsik Szandra, akik másfelé, Magyarországra mentek játszani. Attól kezdve leállt a naszvadi játékosáramlás. Nagyon jó volt a kapcsolatunk, Jenő pedagógiailag magas szinten csinálta, érdeklődött, tanácsot adott, mit hogyan…. Ettől jobb kapcsolatunk nem volt.

És a többiek?

Nem volt rossz a viszonyunk Szenczi Jánossal sem, aki Dunaszerdahelyen foglalkozott a fiatalokkal, ő inkább lokálpatrióta volt, de azért a lányok onnét is hozzánk jöttek.

És a csallóközaranyosiak?

Velük már nagyon egyoldalú volt a kapcsolatunk. Mert ők csak a mieinket vitték. Ott fejezte be a Nagyné is a pályafutását, és még sokan mások. De gondolom, az indulást náluk is a nyárasdi példa motiválta. Ilyen megközelítésben Párkányt és Gútát is említhetném talán.

Voltaképpen az volt a követendő, hogy magával ragadta őket a nyárasdi csapat eredményessége. Külön lépéseket nem tettek feléjük?

Arra nem volt szükségük. Példánk az említett településeken egyszer csak követőkre talált, felbukkant náluk a női kézilabda.

1984-ben újra ezüstérmes lett a nyárasdi csapat a csehszlovák ligában, immár másodszor, s ekkor mondtak fel Németh Pálnak először?

Igen. Fájt, hogy kidobtak Nyárasdról. Volt ennek egy más vetülete is, amit nem szeretnék kifejteni.

Elbocsátása után Laco Gross ült a nyárasdi kispadra, de csak bronzérmes lett a csapat. Időközben az történt, amire a nyárasdi ténykedése alatt egyszer sem volt példa: 1985-ben bajnok lett a Partizánske csapatával. A bajnoki címért szerződtették a cipővárosba?

Mikor a cipővárosiak megtudták, hogy engem menesztettek Nyárasdon, éppen Prágában voltak gyűlésen. Az első útjuk nem haza, hanem Dunaszerdahelyre vezetett, hozzánk. Rögtön felajánlották, hogy leigazolnak engem és Jolit is. S mikor úgy nézett ki, hogy beleegyezek, feltettem nekik a kérdést, milyen csapatuk van. Erre felírtak nyolc nevet egy papírra, de az elnök rögtön jelezte, ők nem lesznek a csapatban, mert Partizánskeban a nyolc válogatott játékos különböző okoknál fogva abbahagyta a játékot. Akkor minek hívtok engemet, kérdeztem tőlük. Mert úgy gondoljuk, te vagy ebben az országban az, aki a maradék játékosokkal legalább megmented a csapatot, hogy ne essen ki a ligából. Szóval ezért hívtak. Ennek ellenére aláírtam a szerződést, és mentünk hozzájuk. Alig volt játékosuk, de azután szerződtettek tehetséges ifiket az egész országból. Elkezdtük a munkát, és egy valóban jó csapat állt össze. Pedig Partizánskeban nagyon nehéz körülmények között kézilabdáztak a nők, máshol nem volt ilyen, s ez lehetett talán a jó. Kedvesek, szófogadóak voltak. Megtaláltuk a hangot velük, és a posztjaikat. És nem hogy bennmaradtunk, hanem utcahosszal megnyertük a bajnokságot. A nyárasdi csapat, amely hihetetlenül erősített, mert Gross vitt magával játékosokat is, csak harmadik lett.

Elégtétel volt ez a fegyvertény?

Az életben talán először éreztem azt, hogy igazán sikerült megmutatnom, mi van bennem. Van még egy momentum, ami akkori esetemet kihangsúlyozta: később megtudtam, hogy a játékosokat is be akarták venni a Németh Pali nyárasdi eltávolításába. Volt, akivel elhitették, hogy kishitű vagyok és mint ilyennel nem lehet bajnokságot nyerni. Ezek után egy kicsit elégtétel volt a bajnoki cím a Partizánskeval. És bebizonyosodott, hogy a sok pénz, magabiztos fővárosi edzők és sok-sok kiváló játékos még a bajnoki elsőség megszerzéséhez sem garancia, hiszen csak bronzérmes lett a nyárasdi csapat.

Egy év múlva, 1985-ben újra Németh Pál ült a kispadra. Mivel csalogatták vissza?

Éreztem, hogy a Nyárasdnak kellek, megfelelő tudásom van hozzá, hogy jó edző legyek, vagyis mindenem megvan, ami ehhez szükséges.

Vagyis a Nyárasdra volt berendezkedve.

Pontosan.

És nem is kellett a nyárasdiaknak győzködniük, hogy menjen vissza?

Azt küldték el utánam, akivel jobb kapcsolatom volt, mint a többiekkel. De nem ez volt a fő ok, hanem fiunk, Gergő. Mikor Partizánskeba mentünk, még óvodába járt, de szerettük volna, ha itthon kezdi az iskolát.

Ami Partizánskeban sikerült, annak hazai családi vetülete nagy teher lehetett…

Nem volt ezt könnyű elviselni, szétszakítani a családot. Én borzasztó családcentrikus figura vagyok minden szempontból. Ez volt a döntő abban, hogy egy év után hazajöttünk.

Maradhatott volna még Partizánskeban?

Nem is akartak elengedni.

Bajnok egyszer sem volt a nyárasdi női csapat. Négy második helye (1982, 1984, 1993, 1994) mellett kétszer volt harmadik (1985, 1989). Az európai kupákban egyszer másodikok és kétszer harmadikok lettek. Évtizedek múltán is emlékszik arra, hogy melyik éremszerző csapatot irányította?

Csak a Coimpex-érában, az 1992/1993-as évadban nem voltam a csapatnál a bajnoki éremszerzésnél.

A komáromi Coimpex-érában került először magánkézbe a nyárasdi csapat. Edzőként volt jelen a nyitányon és a záráskor is. Ez volt az egyetlen járható út akkor?

Szakmailag teljesen más mutatkozott. Soha nem szerettem abba beleavatkozni, ami nem az edző hatásköre. Mikor idejöttek Nyárasdra a komáromiak, álltunk, ahogyan álltunk, kellett, hogy valaki segítsen. Az érkezéskor nem volt rossz az elképzelésük…

Profi világot vittek Nyárasdra, legalábbis azt jelezték. Országos viszonylatban is az első magánklubot hozták létre a vadkapitalizmus éveiben. Az új tulajdonosok is jöttek valamivel, és amikor nem találkoztak az érdekeik a helyiekkel, akkor kútba dőlt az egész. Ezt nem a védelmükben említettem, de akkor elég nehéz idők jártak a Csallóközben…

Erre nem azért nem adok egyenes választ, mert nem akarok, tényleg nem tudom részletesebben az akkori történéseket. Egyszerűen szerettem a nyárasdi csapatot meg a kézilabdát, és ha jönnek, segítenek, mit mondtam volna nekik? Menjetek el, mert lehet, hogy csalók vagytok? Vártam, hogy csak jobb lesz. És aztán a többibe már nemigen láttam bele. A lényeg az, hogy a csarnok majdnem árverés tárgya lett. Hogy mi az igazság az egész körül, talán ötven év múlva kiderül, ha még egyáltalán valakit érdekelni fog.

Mikor ide kerültek a komáromiak, újszerű volt a magánkézben levő klub. Valahol olvastam korábban, hogy a tulajdonosváltással a nyárasdi kézilabda 1992-ben túlnőtte korábbi önmagát. Valóban?

Erre nem tudok válaszolni, csak találgatnék, azt meg minek. Nem pontosan magántulajdonba került a klub, mert a közgyűlésen a tulajdonosok jóváhagyattak ötezer koronás tagságit. Azt senki nem fizette be. Állítólag csak ők, s ezáltal öttagú lett a kézilabda-szakosztály. Ehhez azonban az kellett, hogy előtte megszavazva a kézilabda-szakosztály lépjen ki a Družstevník egyesületből. S akkor a tulajdonosok ölébe esett az egész. Utána már azt csinálhattak, amit akartak, vagy ahogy ők magyarázták, nem volt sok választásuk…

Aztán a falu tulajdona lett a sportcsarnok, miután a Dexia bank tönkrement. Az is egy homályos történet, inkább ne menjünk bele… Mikor 1992 tavaszán szabadságra küldték, Németországba költözhetett volna. Miért nem ment ki véglegesen? Megint a szülőföldhöz való ragaszkodás döntött? Mert ez is egy olyan pont volt, amikor eltávolodhatott volna Nyárasdtól…

Nem is tudok válaszolni, mert az életemben van egy-két dolog, amikre egyáltalán nem gondoltam. Ha van valami, ami ha tízszer is újraszületnék, mindig megmaradna bennem, akkor ez az, a szülőföldhöz való erőteljes kötődés. Emiatt még a távozás gondolatáig sem tudok elmenni abban, hogy mást válasszak. A németországi kiköltözés akkor volt aktuális, mikor a fiunk jó focista volt. Úgy gondoltuk, hogy Gergőben több van, és próbáljuk meg Stuttgartban vele. Konkrét lépés is történt, de végül, gondolom, az én negatív hozzáállásom végett, inkább Joli jött haza légióskodásából, így itthon maradt a család. Egyébként nekem már volt két lányom az első házasságomból, s végre volt egy fiúgyerekem, s őt is elengedni, ez egyszerűen nem ment. Aki ismer, tudja, hogy szülőfalumat, Bélvatát sem tudom elhagyni, meg a Csallóközt sem.

1992-ben megpályázta a szlovák válogatott vezetőedzői posztját. Miért? Volt egyáltalán esélye?

Szlovákiai edzőként nem voltak ambícióim, célratörő elképzeléseim. Igen sok jó edzőbarátom volt akkortájt, és lehet, hogy elfogult voltam magammal szemben, úgy éreztem, hogy elég sok minden van bennem, képesítésben a topon álltam, tele voltam tapasztalattal. És volt még más okom is. Ha valaki azokban az években az országban a semmiből tudott összekaparni csapatot, az én voltam. Nyárasdon elég sokszor a nagyon kevésből kellett építkezni. Azt gondoltam, országos viszonylatban is lehet ilyen gond, hogy a szerény kínálatból kell kihozni, összeállítani egy válogatottat.

És volt egyáltalán esélye arra, hogy megválasztják?

Rosszul kommunikáltam ezt a helyzetet. Előtte voltak beszélgetéseim, ráadásul akinek mondtam, azzal tegezőviszonyban voltam. Magyarként miért ne lehetnék a szlovák csapat edzője? – kérdeztem tőle. Nem tudom, hogy ez verte-e ki a biztosítékot, de később egy kollégától hallottam, hogy nem én vagyok a befutó. Az egész dolog nem hagyott mélyebb sebet bennem, bánatot sem.

1993-ban a klubtitkári teendői mellett edzőtársa is lett Pavol Streichernek. Egyszerre volt edző és klubtitkár?

Nem kimondottan titkár voltam. Mikor kiderült, hogy Dušan Daniš befejezi, emlegetni kezdték, hogy engemet visszahívnak, és hogy ne úgy legyen, hogy az egyik napról a másikra történik a váltás, hanem ahogy az állatok világában van, megszoktatják az újat, előbb kiengedik, de csak rövid időre, másnap már hosszabb időre, szóval szoktatják a megváltozott körülményekhez. Engemet is ide rendeltek, bizonyos részfeladatokat kaptam. Nagyon érdekesek voltak, például elküldtek az ekecsi borospincébe a vendégeknek borért vagy üdítőitalért. Ez volt a bejáratásom a szakmai munkába. A titkári teendőkön keresztül… Arról, hogy később elküldték Nyárasdról Pavol Streichert, nem tehettem. Ráadásul egy érdekes időszakban mondtak fel neki. A vágsellyeiekkel játszottunk a Szlovák Kupa döntőjében, és idegenben hat-nyolc góllal kikaptunk. Ekkor döntött a vezetés, hogy menesztik. És a következő héten már én lettem az edző, s jött a Sellye a visszavágóra. Magam sem tudtam elképzelni, hogy azt a hatalmas hátrányt behozzuk. Akkor kézilabdázott nálunk a romániai Edlerné, a Marianna, aki nagyon bízott bennem. Jól játszott az első meccsen is. De a visszavágón szinte maga verte meg a vágsellyeieket. Tíz góllal nyertünk hazai pályán, és mi lettünk a kupagyőztesek. Szóval nagyon nagy siker lett a visszatérésem. Ez még talán nem is az én érdemem volt.

Mit váltott ki Németh Pálból, amikor 1994-ben két év után távozott a klubból a Coimpex?

Ez a legnagyobb kérdés. Engem a Coimpex, sem mikor idejött, sem mikor a fénykorát élte, sem mikor távozott, nem hozott annyira lázba. Tudtam, hogy valakire szükségünk van, kellene, hogy segítsen, mert az nekem is lehetőség, hogy Nyárasdon megmarad, és jó lesz a kézilabda. Viszont az, ahogy ez a történet végződött, ahogy lezárták és amit csináltak, arra nem vagyok vevő, nem is találok rá a mai napig szavakat, sem magyarázatot. Remélem, egyszer valamelyikük bekopog hozzám, elmondja a teljes igazságot, és rendezi a tartozásukat velem szemben is. Lenne mit!

Lépjünk tovább. Gyorsan fordult a világ, és eljött az 1995/1996-os bajnoki évad, amikor a megmenekülést ünnepelték Nyárasdon. Ismét Németh Pállal. Megannyi korábbi siker után valóban sikernek számított a bennmaradás az élvonalban?

Akkor a gond és az öröm az volt, hogy a szokottnál is gyengébb játékosanyag jött össze Nyárasdon. A vége felé nem tudtuk a keretet felfrissíteni, mivel anyagi fedezete az egyesületnek sose volt arra, hogy minőségi játékosokat vegyünk. A Naszvaddal kialakított kapcsolatunk már nem volt olyan, mint az előző időszakban. Az akkori szintű játékoskeretnek a bennmaradás tényleg siker volt.

„Úgy viselkedem, mint az igazi szülő. Ha megbántja őt a gyermeke, nem fordul elő tőle, megbocsát neki, és támogatja tovább” – nyilatkozta egy visszatérése után. Hány ilyen visszatérése volt a nyárasdi csapathoz? Számszerűleg is emlékszik rájuk? Vagy a távozások hagytak mélyebb nyomot Németh Pálban?

Inkább arra emlékszem, kik voltak az elnökök, akik menesztettek. Első a Lojkovič Sámuel, aztán egyszer a Singhoffer Lajos, és elküldött a Bors József is. Ez a három biztos volt. És még a Coimpex-érában is távozni kényszerültem, de az más történet volt.

És hogyan volt a visszatérésékkel?

Érdekesség, az elmenés volt nehéz általában. Maga a visszatérés sokszor logikátlanabb volt, mint az elmenés. Az embert elküldik, akkor elmegy. Mit tehetne mást?

Melyiket élte át a legnehezebben?

Legnehezebb az volt, mikor autóval Partizánskeba tartottam feleségemmel, Jolival, aki játékosként jött velem, és a kisfiunk, Gergő. A többi valahogy jobban összefolyt. Az utolsó távozásom, amikor Aranyosról jöttem vissza, mert ott is edzősködtem, az egy kicsit elhamarkodott volt.

Számszerűleg akkor háromszor távozott, majd tért vissza?

A Coimpex-szel együtt négyszer.

Edzői pályafutásában volt egy csallóközaranyosi kitérő is, amikor még a nyárasdiak és az aranyosiak is az élvonalban játszottak. Milyen nyomokat hagyott Németh Pálban ez az időszak? Hányszor vezette az aranyosiakat volt csapata, a nyárasdi ellen?

Azt hiszem, négyszer. Mikor a Bors is elküldött Nyárasdról, akkor jött elő ez a lehetőség. Családfenntartó apánál, akit edzőként nem biztos, hogy az eredménytelensége miatt küldtek el, ilyenkor a lélektani fájdalma mellett az igényei, az elvárásai és az önbizalma is kicsit leapad. Akkoriban az aranyosiak érdeklődést mutattak irántam, és felajánlották, hogy elvinnének edzőnek. Ha nem lettek volna anyagi nehézségeim, nem hiszen, hogy elfogadtam volna, ugyanis annak az elvei, aki ott irányított, nagyon messze álltak tőlem. Éreztem, hogy csak idő kérdése, mikor kerülünk egymással szembe. A játékosokkal viszont nagyon korrekt, jó volt a kapcsolatom. Jogosan érezhették, hogy távozásommal csalódást okoztam nekik.

Nyáron ment Csallóközaranyosra, és nem vitte végig az egész évadot se…

Pontosan így volt.

Idény közben hagyta őket cserben?

Bizony, bizony. Méghozzá az őszi és a tavaszi idény között…

1998. május huszadikán volt a nyárasdi csapat utolsó bajnokija az élvonalban. Mindössze huszonnégyen váltottak belépőt rá. A közönség is kiérezte, hogy ez a mélypont?

Aranyoson voltam edző, karácsony körüli időszakban történt, az őszi szezon után. Ha jól emlékszem, a Nyárasd volt az utolsó, mi, vagyis az Aranyos valamivel feljebb álltunk a táblázaton. És akkor ott támadt egy nézeteltérésem az egyik helyi vezetővel. Ebben a helyzetben fordult hozzám Bugár Árpád elnök, akinek a nyárasdi vezetők közül a legtöbbet köszönhetek, s a legtöbbször kitartott mellettem. Behívott az irodába, s barátságunkra hivatkozva közölte, nagyon rosszul áll a csapat, éppen nagy csalódás volt nekik a nagyszombati RimPollal kialakított kapcsolatuk. Meggyőzött, régi ismeretségünket felelevenítve, hogy jöjjek vissza, és próbáljam megmenteni a csapatot. Anélkül, hogy érdeklődtem volna, hogy mi a helyzet Nyárasdon, beleegyeztem, és visszajöttem. Aztán kiderült, hogy kevés a játékos, nem fizetnek nekik, egész évben csalódottak. Győzködtem őket, végül elvállalták a tavaszi idényt, majd az utolsó hazai bajnokit is. Mindezek tetőfoka az volt, hogy utolsó idegenbeli bajnoki meccset Eperjesen kellett volna lejátszanunk, ahova el sem mentünk, ami szégyenletes volt. Visszatérésem kapcsán hozzáteszem: ha még egyszer hívna az a barátom, akivel negyven évig egy helyen tanítottom, aki engem közvetlenül sose alázott meg, s nem is bántott, s bár nem állt mindig mellettem, újfent nem mondanék nemet neki.

Egyértelműen visszahúzta a szíve Nyárasdra?

Próbáltam visszatérni. Azt mondták, csak idő kérdése, mikor egyenlíti ki a tartozását a nagyszombati cég, vagyis hogy lesz pénz. A játékosokat pedig ismertem. Kár, hogy ennyire nem voltak senkihez őszinték, pedig lett volna keresnivalónk a bajnokságban.

Ráadásként jött egy bajnoki évad a II. vonalban. Akkor klubelnök és edző is volt egy személyben. A végére mindkét teher a nyakába szakadt?

Ez következett a kiesésünk után. Hosszú ideig vártunk, hogy mi lesz. Hogy a falu, a volt elnök, vagy valaki valamit segít. Nem történt semmi. Erre két dunaszerdahelyi ízig-vérig sportember, Seres Csaba és Manczal László, akiknek a feleségük is nálunk kézilabdázott, megkerestek, hogy azért legyen folytatás. Főleg az ő kezdeményezésükre mentettük a menthetőt. Ebben a helyzetben kellett vezetőséget összehozni, elnököt választani. Úgy emlékszem, azzal győztek meg, hogy vállaljam az elnökséget, hogy engem jobban ismernek, tisztelnek Nyárasdon, ha bemegyek a képviselő-testületi ülésre az elképzelésünkkel, mint őket, szerdahelyieket. Ez így is volt, de nem nagy sikerrel jártam, egy bizonyos összeget azonban megígértek. És elkezdtük hármasban a munkát. Sikerült összehozni egy olyan csapatot, amely az adott időszakban, helyzetben és a lehetőségeinkhez mérten elfogadható lett volna. Úgy éreztük, méltóan képviselhetjük a klubot. Játék szempontjából egy jobb középcsapatunk volt a nemzeti ligában. Ezt végigjátszottuk. Rossz lett a vége. Azért mehettünk a befejezésig, mert a nejem, Joli, és a másik két kezdeményező konkrét segítséget nyújtott, s a két szerdahelyi némi támogatást is szerzett. Annak az összegnek, amit ígértek a képviselők – megmondom: 110 ezer akkori korona, azaz 3600 euró volt – elszámolása után a következő évben megint megjelentem a képviselő-testületi ülésre. Elmondtam, hogy nagyjából egymillió kétszázezer koronába, vagyis 40 ezer euróba került a bajnoki szereplés, ha lett volna a játékosoknak minimális juttatás, az ennyit tett volna ki. Azt gondoltam, hogy megköszönik a munkánkat, vagy azt mondják, hogy bravó, gyerekek, amiért ezt megcsináltátok, lényegében ingyen. A falutól kapott összeg legfeljebb egy-egy eperjesi és kassai kiutazásra volt elég. Tavaszra sem ígértek többet, még ma sem tudjuk, miért döntött így a képviselő-testület. Illetve tudjuk, csak ez sem nyilvános.

Akkor kilencvenkilencben nem volt más út, mint a második vonal feladása?

Mit kezdtünk volna ezzel az összeggel, támogató nélkül?

Bő húsz év telt el azóta. Ma is létezik nyárasdi női csapat, mégpedig a legalacsonyabb osztályban. Van némi kötődése az elmúlt két évtized törekvéseihez?

Vannak dolgok, amikkel már koromnál fogva nem akarok foglalkozni. Végiggondolva szinte hihetetlen számomra, miért engedi a klub, hogy a kézilabda-szakosztály úgy működjön, ahogy működik. Itt a faluban most már minden adott. Van sportcsarnok, ami fenn tudja tartani magát, van tornaterem, népes szomszédfalvak, edzői háttér is lenne, ha az illetékesek megkeresnék az évek óta arra várókat. A lányok, mert a fiúk inkább focizzanak, akkor edzhetnének, amikor akarnak, mégsem nevelődik ki már húsz éve, még ifi szinten sem egyetlen 1. ligás játékos. Ki érti ezt? Én nem, az biztos. Meg igény is volna rá, hiszen végül is volt itt legalább 150–200 kézilabdás a faluban minden szinten, van mire építkezni, alapozni. A kézilabda-szakosztály működése egy olyan faluban, mint Nyárasd, nemcsak egy női csapat és annak a létezése. A Dunaszerdahelyi járásban, sőt lehet, országos szinten is a legjobb feltételek egyike nálunk van.

Milyen köze van Pali bácsinak ehhez az időszakhoz?

Semmilyen.

1999-ben véget ért, aztán újraindult, s most is van egy női csapat Nyárasdon. Mit próbáltak felvállalni ebben az időszakban?

Egyszer próbálkoztunk, hogy segítünk, nem kaptunk azonban lehetőséget az iskoláskorú gyerekeknél, ezért Nádszegre mentünk, meg Alistálba, Bősre, Megyerre és Dunaszerdahelyre, a semmiből kezdeni. 2019-ben újraszerveződött a nyárasdi szakosztály vezetése, új elnök áll az élen. A 2019/2020-es évadtól fogva az alapiskolában a győri kézilabda-akadémiát és a vágsellyei női csapatot is megjárt unokám, Rajkovics Orsolya vezetésével és még három edző segítségével elkezdődött a gyerekek felkészítése. Hát reméljük, hogy a vírus miatt felemásra sikeredett bajnoki idény végeztével új erőre kap a nagymúltú kézilabdaklub Nyárasdon.

2019-ben volt nyolcvanéves, ugyanabban az évben volt ötvenéves a nyárasdi női kézilabda. Nem bánta meg, hogy életéből évtizedeket a sportág nyárasdi meghonosításának és éltetésének szentelt, miközben jókora pofonokat is kapott ebben a kézilabdaközegben?

Kezdeném a másik oldalról. Stabil az volt, amikor a kézilabdát olyan szintre hoztuk, hogy már szórakozást adott az embereknek, millióinak varázsoltunk mosolyt, örömet az arcára, s nekik ez biztos pont volt az életükben, mégpedig az, hogy a hétvégén lesz egy olyan esemény, ahol öröme lesz, ahol a saját véréből kikerülőket látja, hogyan játszanak. Ez volt az egyik. Úgy érzem, ez sikerült. A másik momentum az volt, hogy megmutassuk magunknak és az embereknek: egy kisebb közösségű faluban is lehet megszerettetni és népszerűsíteni egy sportágat, és példaértékűen, sikeresen játszani. Harmadik szempont az volt, hogy a mintánkra Dél-Szlovákiában a mi vidékünkön rendkívül sok követőnk lépett be a kézilabda világába. Elkezdte és folytatta. Némelyik még nálunk is sikeresebben és kitartóbban. Ha ezt a három megközelítést összegzem, azt hiszem, elégedett lehetek, hogy valamit sikerült a nyolcvan év alatt letenni az emberiség asztalára.

Tehát megérte a lányok kezébe adni a labdát?

Kíváncsi voltam a nyolcvanadik születésnapom ünnepségeire. Felmerült bennem kicsit feszengve a mennyire kérdése. Ez egyben mérce is volt velem szemben, hogy hogyan vagyok jelen az emberek fejében, hogy mit is jelentettem és jelentek nekik életemben. Az általam vezetett konkrét eredmények arról, mikor milyen vendégeim, gratulálóim voltak is árulkodnak valamiről. Vagy két-háromszáz ember jött, különböző összetételben, ami fantasztikus és jó érzéssel tölt el utólag is. És annak is a bizonyítása, hogy egy olyan hivatásban, szakmában, amely nem mindig jár nagy népszerűséggel, elég rázós, mégis úgy lehet helytállni, hogy megtiszteltetés érje az embert. A felém jövő gratulációk annyira közeliek, érzésen alapulók voltak, hogy most büszkeséggel töltenek el. Minden várakozásomat felülmúltak. Az jött el, aki engem is szeret. Akik nem szeretnek, azok nem jöttek el.

(Az interjú 2019. novemberében készült)

Mészáros Károly