Hodossy Gyulával a beszélgetést megpróbáljuk ott folytatni, ahol 1996-ban vagy ’97-ben Jarábik Balázzsal befejezte.[1] Régi ismeretségünkre való tekintettel tegeződni fogunk. Nos, azóta eltelt majdnem 20 év. Mi minden változott ez alatt a 20 év alatt az életedben? A beszélgetés nagyjából azzal fejeződött be, hogy megalapítottad a cserkészszövetséget, fölfejlesztetted… és lemondtál. Aztán hogyan alakult az életed? Közben megalakult a Lilium Aurum, a könyvkiadó.

Igen. A cserkészszövetséget, mikor ’90-ben megalapítottuk, akkor én a külföldi magyar cserkészszövetséggel voltam szoros kapcsolatban, és tőlük azt tanultam, hogy a cserkészszövetségnek önellátónak kell lennie. Tehát az, hogy vannak támogatások, innen-onnan lehet szerezni, az ideig-óráig működik, de a cserkészet hosszú távon működő szövetség, amely nem olcsó történet, tehát sok pénzt igényel. Egyenruhák miatt, táborozások miatt, a tábori felszerelések miatt, a jelvények miatt. Ez mind-mind rengeteg pénz, és mindenhol a világon úgy van, hogy megpróbálnak vagy ők létrehozni különböző vállalatokat, cégeket, vállalkozásokat, vagy örökölnek. Sok szervezet örökölt már, vagy régi cserkész ráhagyta a cserkészszövetségre gyárát, ezt-azt. Vannak pozitív példák, és ennek a jövedelméből vagy abból a nyereségből tudják ezt évről évre fenntartani. Vannak helyek, ahol benne van az alapszabályukban, hogy állami támogatást nem kérhetnek. De szponzoroktól kaphatnak. Éppen ezért létrehoztuk a Lilium Aurumot. Gondolkodtam, hogy mit lehetne tenni, átgondoltam, hogy a könyvkiadáshoz valamelyest értek, vagy legalábbis sejtésem van, hogy ez miről is szólhatna. A cserkészszövetség égisze alatt, tehát a kiadó 100 százalékban a cserkészszövetség tulajdonában volt. Létrehoztunk egy nyomdát. ’95-ben több amerikai magyar vállalkozó hazaköltözött Magyarországra, és ezeket a vállalkozókat a külföldi magyar cserkészszövetség megszólította azzal, hogy ha hazamentek Magyarországra, akkor vállaljátok föl valamelyik cserkészszövetségnek a támogatását. Akkor már megalakult a kárpátaljai, a vajdasági, romániai…

Magyarországi is?

Magyarországi cserkészszövetség is működött. De az egy más dolog volt. Ők úgy gondolták, hogy elsősorban a határon túli magyar szövetséget fogják támogatni ilyen módon. És akkor elmentem Budapestre ahhoz a vállalkozóhoz, akinek az volt a feladata, hogy minket támogasson, és beszélgettem vele, hogy hogyan. Ő azt mondta, hogy pénzt nem ad ilyen formában, ugye Amerikában ez nem divat, hanem dolgozzunk meg érte. Készítsünk el egy olyan vállalkozói tervet, amit ő el tud fogadni, és ami aztán hosszú távon fogja termelni a pénzt a cserkészszövetségnek. Szerdahelyen volt egy városi nyomda, még a régi időkből, ami akkor még működött is, és viszonylag jól fel volt szerelve. Azt gondoltam, hogy azt meg lehetne vásárolni, föl lehetne fejleszteni. És arra dolgoztunk ki egy vállalkozói tervet, ami akkor gyakorlatilag a Nyugat-szlovákiai kerületben a legfejlettebb nyomda lehetett volna, azzal a gépparkkal, amit abba bele kellett volna rakni. Ezt megcsináltuk. Már nem is tudom, 14–18 millió korona körüli történet volt. Megkerestem a pesti úriembert, elvittem neki ezeket a terveket. Megnézte, és aztán jelentkezett, hogy rendben van, elfogadja, ezt ő meg tudja támogatni, de olyan feltétellel, hogy 50 százalékát adja, és 50 százalékát pedig más forrásból biztosítsuk. Amennyiben ezt tudjuk, akkor ez fog működni. És akkor megkerestem itt a takarékpénztár igazgatóját, az szokott minket támogatni, mint cserkészszövetséget. Maga a cserkészépület ott volt a szomszédban. Megkerestem őt, és azt mondta, hogy természetesen ad kölcsönt. Megcsináltuk ezt a kölcsönszerződést. Ha 50 százalékát valaki egyben odaadja, akkor az egy sikeres történet lehetett volna. Le is kötöttem a nyomdakapacitást… szerződéseket kellett kötni, előszerződéseket különböző kiadókkal, újságokkal, akiknek a termékeit aztán nyomtuk volna. Így minden nagyon szuperül működött. Úgy gondoltam. Úgy látszott, hogy fog működni. Az országos cserkésztanács elé vittem az ügyet, hogy akkor ez lesz. Ők meg azt mondták: nem merik ezt jóváhagyni, mert hát azért ez kölcsön, és hát mostan én kölcsönbe akarom kergetni a cserkészszövetséget, és hogy most ebből mi lesz, hogy hívjunk össze közgyűlést, és majd a közgyűlés döntsön erről a dologról. Így is volt. Csak én az öregcserkészekkel nem voltam olyan igen nagyon jóban, és a cserkészközgyűlésen pedig a szavazati joggal, akik rendelkeztek, azok általában ezek az öregcserkészek voltak. A cserkészszövetség struktúrája miatt, ugye nem a gyerekek szavaztak ott, meg nem a fiatalok. És nagyon keményen elkezdtek… szervezkedni ellenem. Hogy azt tudják-e, hogy itt semmi se a cserkészszövetségé, itt minden a Gyuláé, és csak a Gyulának lesz ez a nyomda is, meg az egész. Úgyhogy ment ez a híresztelés, én erről nem tudtam, nem szoktam ilyenekkel törődni, vagy úgy nincs erre fülem talán, de azóta sincs meg, előtte sem volt sohasem. Szóval én végzem a dolgomat, jól vagy rosszul, de lehetőleg odateszem magam minden ügyhöz, amit fölvállalok. Na mindegy. Annyira megszervezték ezt, meg aztán ugye volt itt egy ellentét amiatt, hogy én református volta… Voltam? Vagyok. És volt egy ilyen nagyon erős katolikus irányzat is. Ez is beleszólt ebbe a történetbe. Az is beleszólt, hogy az FMK-t[2] alapítottam, és akkor most ez egy liberális pasas. Akik nem szerettek, hogy itt az idő, és akkor a Gyulától most meg lehet biztos szabadulni, de ez csak így utólag jött elő. Közgyűlés elé terjesztettem a dolgot. Mészáros Lajos alkotmánybíró barátunk, ő volt a jogászunk, ő mondta, hogy ha nem szavazzák meg, akkor lemondasz, mert akkor nincs értelme ennek. És akkor biztos meg fogják szavazni, mert nélküled nem tud működni. Jó. Ezt a nyitóbeszédemben elmondtam, így fejeztem be, hogy jól van, rendben van, amennyiben ez a terv nem megy át. Ez a fejlesztés. Mert ez biztosította volna, most nem tudom a számokat, de az éves költségvetésnek a 80-90 százalékát biztosította volna az a forgalom, amit a cserkészszövetség igényelt volna, függetlenül attól, hogy fizettük volna a kölcsönt nem tudom, hány évig. Amellett is már biztosította volna. Amennyiben kifizettük volna a kölcsönt, már 100%-os vagy már kis nyereséggel is dolgozhatott volna a cserkészszövetség. Fejlesztésekre nyílott volna lehetőség. Úgyhogy biztos voltam benne, hogy ez át kell, hogy menjen, de nem ment át. Nem szavazták meg, és akkor mondtam, hogy jó. Ha nem, akkor köszönöm szépen, ez ennyi volt, ti akkor keressetek valakit, aki meg tudja csinálni. Utána aztán mondta a Lajos meg a többiek is, hogy vond vissza. Mert ők is kérték, hogy vonjam vissza. Senki nem akarta, hogy elmenjek. Mondjuk, ez túlzás, hogy senki nem akarta, de a többség nem akarta volna azért ilyen módon. De akkor azt mondtam, hogy nem, és akkor kértem szavazást arra, hogy a Lilium Aurummal mi legyen. Mert a Lilium Aurumot is igazgattam, és ott 100 százalékban megszavazták. Mert hát mindenki azt mondta, hogy a Gyula pénzhöz ért, azt hagyjuk ott. Úgyhogy az 100 százalékban átment, hogy a Lilium Aurumban ott legyek. Még egy évig tartott ez a történet, és aztán egy év után elkezdték árusítani a Lilium Aurumot, az utcán hallottam meg, hogy keresnek vevőt rá. Megkerestem az akkori elnököt, és megegyeztem vele, így megvettük akkor heten. Igen, nekem nem volt akkor annyi pénzem, úgyhogy a 30 százalékot kifizettem én, és 10-10 százalékot mások. Hunčík, Barak, Mészáros Lajos… A baráti körből. Tóth Karcsi.

Nem merték vállalni azt a rizikót a cserkészszövetségben, hogy belemennek egy ilyen pénzügyi konstrukcióba? Vagy nem voltak eléggé progresszívek, eléggé modernek, mert ez mindig egy bizonyosfajta rizikó, de hát ez a jövő, tehát ez kellett volna, hogy jól felfuttassák a szövetséget.

Igen, csak az volt itt a gond, hogy amikor nyolcvanéves bácsik ülnek ott, akik, mit tudom én, 10 fillért, 20 fillért, 30 fillért adogattak így össze, azoknak mikor beszámolót tartok, hogy 4 millió ide, 3 millió oda, szóval ez igen gyanús volt nekik. Tehát ezt nem merték felvállalni, érthető is volt. Lélektanilag. Anyámnak is, ha meséltem volna: jól van, fiam, én ebbe nem látok bele. Esetleg azt mondta volna: megbízok benned. De itt még az a bizalom sem volt meg. Féltek attól, hogy tönkreteszem az egészet. Mindaz, ami felépült 5 év alatt, az most egy pillanat alatt tönkre fog menni e történések miatt.

És azóta van valamilyen kapcsolatod még a cserkészszövetséggel?

Á, nem nagyon. Lájkolom őket mindenhol, ahol látom. Akkor én kiszálltam. De sajnos egy olyan… na, most már nem is tudom a nevét a bácsinak. Te biztos fogod tudni, mert jobb az agyad. Az MKDM-nek[3] volt országgyűlési képviselője Prágában. Voltak 4-en, aztán az MKDM-ből ki lettek zárva. A Szőcs Ferenc… meg… Magyar Ferenc, igen. Mert az MKDM mindenképpen azt szerette volna, ha ifjúsági szervezete lett volna. Én ezt sokszor vissza kellett utasítsam, ilyen szempontból sem volt jó a kapcsolatunk. És ez a Magyar Ferenc mint kassai öregcserkész akkor lépett, akkor volt ez a történet, hogy kiléptek, vagy kizárták őket, itt, a Duna Szállóban volt a közgyűlése az MKDM-nek, ahol kizárták ezt a négy embert. Nem is tudom, miért. És ő úgy gondolta, hogy most akkor elmegy a cserkészszövetségbe elnöknek, és a többi öregcserkészt meggyőzte arról, hogy ő lesz a legjobb ember, noha nagyon rosszindulatú ember volt. Nem velem szemben. Mindennel. Az égvilágon semmit nem csinált, csak puntyicskálkodott, meg följelentéseket írt. Göncz Árpádnak, Havelnak, mindenkinek írta a leveleket, meg hogy mi szörnyűségek vannak itt a cserkészszövetség háza táján. Itt minden el van lopva. Szegény Mészáros Lajos is ellopott 30 centi telket, mert őneki a háza ott van, ott volt a cserkészszövetség mögött. Én azt a várostól kaptam, a cserkészszövetség kapta a várostól. Ugye azt még Öllösné elintézte, akkori polgármesterné, hogy egy koronáért kapjuk. Ez régi óvoda volt, és már nem üzemelt. Hogy kapjuk meg. És akkor újjáépítjük, és megcsináltuk, a Jávorka Tamás, kiváló építész, tervező megtervezte, gyönyörűszépen megcsinálta a terveket, és annak alapján 4 millió koronás hitelt vettünk fel, és abból elkezdtük építeni, átépíteni úgy, hogy a cserkészszövetség kívánalmai szerint is jó legyen, meg a helyi cserkészcsapatnak is legyen egy székháza, otthona. Úgyhogy így ez megvalósult. Hát akkor, amikor azt átadtuk… egyébként a Tom Lantos is itt volt az avatóünnepségen Amerikából. Ő is mint a külföldi magyar cserkészszövetség tisztje jött, de akkor szenátor volt. És akkor az a legszebb épület volt Szerdahelyen, az biztos. Tehát én ezekre mindig így iparkodtam, és ez sokaknak soha nem tetszett, hogy miért kell ezt ilyen flancosan, nem lehet szerényebben. De ha gyerekeket nevelünk, a gyerekeket arra kell nevelni, a szépre, a jóra, a kényelmesre, hogy tanulják meg…

Hogy ezeket az értékeket vigyék aztán tovább.

Így van, hogy ez működjön az ő agyukban is. Meg tudtam szerezni hozzá a pénzt, és nem volt ez gusztustalanul hivalkodó vagy hogy mondjam. De nem dohos irodákat akartam, hanem az legyen szellős, az legyen modern, legyen olyan, amilyen. Amilyen van Nyugaton. Akkor hála isten sikerült azért kimennem Nyugatra, kivittek a cserkészek. Láttam, mi van ott, azért én megpróbáltam úgy azt ellesni, hogy mit is lehetne itteni körülmények, itteni adottságok között csinálni.

És ott vannak a mai napig?

Ott vannak. Hát az épület, az katasztrofális állapotban van. Ha arra megyek, sírni volna kedvem, nem törődik azzal az égvilágon senki. Kiadták a helyiségeket irodáknak, üzleteknek, mit tudom én… szóval egy ilyen, na…

És mi van a szervezettel? Nincs szükségük székházra?

Hát nincs. Kiadták, hogy legyen pénzük. Hogy abból van bevétel. A Lilium Aurumot eladták, ugye, tehát az a bevételi forrás, ami 5 éven keresztül működött a Lilium Aurum révén a cserkészszövetség számára, az megszűnt, és újat nem hoztak létre, semmit. Hanem mondom, itt ezt próbálták kiadni. Meg hát ugye nemzeti jelentőségű intézmény, Magyarországról kap működési, költségi támogatást, úgyhogy gyakorlatilag így megvannak. De rengeteg minden leépült. Elsősorban, amit leépítettek, azok a külföldi kapcsolatok. Márciusban volt ez a történet, áprilisban volt ez a közgyűlés, ahol véget ért az én pályafutásom ott. És áprilisban vagy májusban lett volna a világszervezetnek kongresszusa, ahol fölvettek volna minket a cserkészmozgalom világszövetségébe. Ez genfi központtal működik. Ott az volt a gond, azért kellett 5 évig húzódni, mert meg kellett egyeznünk a szlovákokkal. Mert rögtön az első pillanatban, ahogy létrehoztuk, felvettük velük a kapcsolatot, ők jöttek, dicsértek minket… hogy jobban dolgozunk, mint a nem tudom én 20 éve dolgozó vagy 40 éve vagy 80 éve működő német vagy holland vagy akármelyik cserkészszövetség. De ők nemzetiségi ügyekbe nem akartak belemenni, hogy most akkor minden országban egy szövetség van, és nekünk érdekünk volt az, hogy a szlovák szövetség is minél gyorsabban létrejöjjön. És találtunk is egy öregcserkészt, egy, egy Turi… Turi György talán, vagy, vagy László, Turi László… Turi Lászlónak hívták, nyitrai. Akivel fölvettem a kapcsolatot, hogy valahogyan megsürgessük, hogy szlovák is alakuljon, és valahogy aztán a két szövetség kössön valamilyen együttműködést, valamilyen csúcsszervet, és akkor ez a csúcsszerv vetesse föl magát oda, a világszövetségbe, és akkor ilyen módon ott leszünk. Sokat dolgoztam ezen is, hogy ez a vágány működjön, de amint én kikerültem, ez rögtön nem tetszett: nekünk semmi közünk a szlovákokhoz, ez nekünk nem kell, és nekünk nem kell a Genf, aki ilyen liberális cserkészeket akar nekünk, egy erős, hithű katolikus cserkészszövetség kell. És ezt mind felszámolták. Ezeket nagyon sajnáltam, mert vannak ilyen dzsamborik, táborok, a világ minden részén. És ebben egyébként elég sok pénz van. A nyugati országokban nagyon jól tudják, hogy ez a nevelési forma nagyon jó hatással van a… Amerikában, azt mondják, hogy aki valamire viszi akár a közéletben, politikában, kultúrában, gazdaságban, az biztos, hogy cserkész volt. Ez egy olyan alapot tud adni, amit nagy valószínűséggel felnőttkorban tudja kamatoztatni, és ez gyakorlatilag az egész világon így van.

Meg aztán kapcsolatokat, ugye?

Hát hogyne. És ebből aztán van pénz, és ebből a pénzből tudják ezeket a dzsamborikat támogatni. És ezekbe kvóta alapján lehet bejelentkezni. Az azt jelentette, már nyáron lehetett volna 200-300 gyerek a világ különböző részén, teljesen ingyen. De ezek egy ilyen 1 hónapos táborok Új-Zélandba, Amerikába, bárhova. Azt gondoltam, hogy ha évente elmegy 300-400 gyerek innen, kimegy külföldre, egy hónapot ott tölt, és ez így folyamatosan megy, akkor a mi gyerekeinknek egy olyan szemléletváltást fog eredményezni, hogy… kinyílik a világ előttük. És az ottani vállalkozásokban ez az a kapcsolati tőke, hogy egy sátorban ott van egy amerikaival, egy izraelivel, egy némettel meg egy japánnal, és ez folyamatosan van. Egy olyan lehetőség a mi gyerekeink előtt, amit nem szabad elmulasztani. Ez így nagyon bennem volt. De hát…

Erről lemaradt ezek szerint az itteni cserkészszövetség.

Erről lemaradt. A külföldi magyar cserkészszövetség révén ide-oda el tudtak, meg most is el tudnak menni, egy-két gyerek, de ez a fajta nyitás a világra, a kitekintés, az elmaradt.

És ez most már helyrehozhatatlan?

Hát… Semmi se helyrehozhatatlan. Ezt nem tudom, most a cserkészszövetség, egyáltalán a cserkészmozgalom világszövetsége hogy áll… az itteni szlovák cserkészszövetség hogy áll, nem tudom.

Nem sokat hallani róluk, azért ez tény.

Ezt össze kéne rakni valahogy. Na, mindegy. Akkor ebből kiszálltam, és akkor szólított meg a Karcsi azzal, hogy menjek az FMK-ba, vagy akkor már MPP volt, központiiroda-vezetőnek vagy valaminek.

Tehát akkor visszamentél a politikában egy kicsit.

Kicsit. Egy évig ott voltam, de aztán én onnan gyorsan eljöttem, mert, megint csak rájöttem, hogy ez nem az én világom.

És aztán akkor teljes erővel belevetetted magad a könyvkiadásba.

A könyvkiadás, az írószervezet: akkor már a választmányban elejétől fogva ott voltam. Meg hát ugye megalapítottam a Katedra Alapítványt, ahol is egyre több munka volt, aztán a Vámbéry Polgári Társulást. Templomot építettünk Szerdahelyen. Volt itt rengeteg olyan feladat, olyan szép feladat, ami lekötött.

 

Egyébként valószínűleg nem baj az, hogy nem mindenki marad a politikában, mert valakinek van hozzá érzéke, tehetsége, akarja csinálni, és van, aki meg egész mást akar csinálni és máshol tud hasznosulni, és ez éppen, azt hiszem, a te eseted, mert sok egyéb hasznos dolgot csináltál vagy csinálsz azóta is.

Az a gond velem, hogy én igazából… építkezni szeretek. Én rengeteg… A Fórum Intézettől kezdve mindennek az alapításában ott voltam. Vagy ötletadóként vagy elsőszámú társként, vagy nem tudom én, hogy. Tehát ott voltam végig. Én arra, hogy úgy mondjam, nyitott vagyok, vagy az, hogy valamit kitaláljak, hogy ez meg ez hiányzik. A szlovákiai magyar létben, vagy itt, Szlovákiában, egyáltalán ebben a környezetben, hogy mi az, ami hiányzik. Mi az, aminek lenni kellene, és akkor ezt úgy meg kéne oldani.

De most a Katedra Alapítványnak az ötlete hogyan jött? Hiszen te nem vagy pedagógus. Az iskolához legfeljebb annyi közöd van, hogy a gyerekeid jártak iskolába. Vagy a baráti körből jöttek az ötletek, hogy kellene egy alapítvány, kellene egy új pedagóguslap?

Ez is a cserkészszövetségből eredt. A cserkészpedagógiával szemben egy nagyon nagy ellenszenv volt az iskolák részéről. Úgy gondolták, már éppen jó, hogy vége ennek a pionírszervezetnek, s nem tukmálnak ránk mindenféle plusz feladatokat, mármint a pedagógusokra. És akkor most jönnek a cserkészek, és most meg ezeknek fogunk ugrálni, tehát hogy ugyanaz a dolog. Egyáltalán nem erről volt ott akkor szó. De nagyon ellene voltak, ráadásul ugye az akkori pedagógusok elsősorban volt kommunista gyökerekkel rendelkeztek. Tehát őnekik ez mindenféle szempontból új volt, vagy ellenszenves volt.

Bocsánat, most ugye a ’90 es évek közepéről beszélünk nagyjából.

Igen, a ’90-es évek elejéről beszélünk. Éppen ezért ’93-ban már létrehoztam egy Katedra nevű újságot, amiben a cserkészpedagógiát próbáltam pedagógusok számára népszerűsíteni. Olyan írásokat, külföldi, nyugati pedagógusok szövegeit fordítgattuk meg közöltük, hogy amiben, ha elolvassák, akkor rájönnek ők is, hogy ez nem ellenükre van. És ez működött egy-két évig, addig, ameddig meg nem szűnt a Nevelés. Mert volt a volt Szocialista Nevelés mint a pedagógusok magyar nyelvű lapja. Államilag kiadott, minisztérium által finanszírozott lap. Aztán ez átment magánkézbe, és működött egy évig, és aztán pénz híján ez megszűnt, és akkor, abban a pillanatban nem volt lap. És akkor volt egy ilyen hangulat a magyar iskolák ellen, ugye, ez mečiari ügy. Slavkovská és a többiek. Komáromban készülődött a nagygyűlés, és akkor a Kulcsár Ferivel, hogy hozzuk képbe őt is, megbeszéltük, hogy hát csináljunk ebből a Katedrából… Mert ezt meg akkor éppen a cserkészszövetség szüntette meg. Mikor én onnan eljöttem, az első intézkedés az volt, hogy ez nem kell. És akkor a Ferivel megbeszéltük, hogy csinálunk belőle igazi pedagóguslapot, ha nincs. Többen megkerestek egyébként ezzel… A Nevelés akkori szerkesztője, Kósa Karola is megkeresett, hogy nem vállalnám-e át. Lehetetlenség, hogy a pedagógusoknak ne legyen lapjuk. És innen jött ez az ötlet, hogy csináljuk meg. És megcsináltuk. Erre a nagygyűlésre csináltunk egy mintaszámot, azt oda elvittük 5000 példányban, és ott szétadtuk. És az ötezer példány után valami 4600 megrendelés érkezett a kiadóba. És akkor azt mondtuk, hogy ez egy jó alap lehet arra, hogy ezt a lapot ténylegesen alapítsuk meg. Ez volt valamikor májusban, és szeptemberre már kész volt az igazi.

Ez havilap volt.

Havilap, mint ahogy most is. Ezt sikerült addigra összerakni. Létrehoztuk akkor a Katedra Alapítványt, hogy valami pénzügyi hátteret is tudjunk az újságnak teremteni, de létrehoztuk a Katedra Társaságot is, hogy legyenek… mert ugye, se a Feri, se én nem voltunk pedagógusok. Tehát ha azt mondjuk, hogy szakmai lap, ki hiszi el, hogy a két költő itten összedugja a fejét, és akkor fognak egy szakmai lapot csinálni. Létrehoztuk a Katedra Társaságot, amibe gyakorlatilag minden szervezet, ami akkor létezett, annak az oktatási vezetőjét ide csábítottuk, akkor is sok magyar pártban s mindenhol volt egy oktatási felelős kisiparos is. Tehát azokat is. A pedagógusszövetség, a szülők szövetsége, nem tudom én, még ki mindenki, aki létezett. Ifjúsági szervezetek vezetői vagy a delegáltjai. Úgyhogy így összejött, és az volt a szakmai háttere a lapnak. Gyűjtöttek cikkeket, beleszóltak, értékelték a lapot.

Ez országos hatáskörű volt természetesen. Most tapasztaltatok valami olyasmit, hogy esetleg Kelet-Szlovákiában vagy Közép-Szlovákiában nagyobb volt az igény iránta, mint itt, vagy nem volt ilyesmi? Mert ugye általában a legtöbb dolog azért innen indult ki. Vagy Pozsonyból, Komáromból, Dunaszerdahelyről, tehát Nyugat-Szlovákiából, törvényszerűen, mert hát itt él a legtöbb szlovákiai magyar. De ugyanakkor az igény megvolt máshol is. Legfeljebb a kezdeményezés nem onnan indult. Tehát hogyan fogadták ezt az ország többi területén?

Én azt gondolom, pozitívan. De volt elég képviselője mindenhonnan a szerkesztőbizottságban a lapnak. Erre is figyeltünk, hogy Királyhelmec is meg legyen szólítva. Úgyhogy voltak onnan is tudósítóink. Kiépítettük az egészet, és működött. És minden iskolában, minden óvodában ott volt a lap.

Azt akarom kérdezni, hogy miért beszélsz múlt időben?

Azért, mert most már ez nem igaz. Akkor én jártam az iskolákat.

Nagy volt az éhség iránta?

Nem csak az… Éhség a szakma iránt, lehet, hogy nem volt olyan erős, de akkor sokan úgy fogták fel, hogy egy magyar lap, annak itt a helye. A mienk. Most már előszeretettel veszik inkább a magyarországi lapokat, merthogy… nem tudom, miért. Ma már ez úgy szétesett, ez a fajta kötődés a mi kultúránkkal, sajátunkkal, a mi gyerekünkkel. Ezek úgy elhalványultak, ezek a fajta értkékek, amiket én ugye azóta is hajtok és mondok mindenkinek. Mert ez mindenre igaz, tehát ez a globalizációnak vagy minek köszönhető, hogy semmi se fontos. De van egyfajta törekvés, és lehet, hogy ez erősödik, és lehet, hogy majd egy 20 év múlva ez nagyon erős lesz, hogy ragaszkodjunk a sajátunkhoz. Mert megvesszük a kínai krumplit is az üzletben. Szóval…

Valószínűleg az az igazság, hogy ha nem fogjuk fenntartani azt, ami a miénk, meg segíteni, támogatni, és nem lesz igényünk iránta, akkor az azért el fog halványulni vagy meg fog szűnni. És ez egyformán vonatkozik, azt hiszem, a színházakra, a könyvkiadásra vagy sajtótermékre vagy bármire.

Engem, mikor ezekről beszélek, a lokálpatriotizmusról, vagy egyáltalán, hogy szeresd önmagad vagy a környezetedet, akkor mindig sokan vádolnak azzal, hogy minőségellenes vagyok. A régi időben volt az például, hogy az irodalom csehszlovák. Akkor mindegy volt, hogy milyen volt, mert ki kellett adni, mert volt… ukáz, hogy évente 20 könyvet meg kell jelentetni, ha volt kézirat, ha nem. Tehát hogy én ugyanehhez szeretnék visszatérni. Még véletlenül se így van, énbennem ez nem így jelenik meg. Hanem úgy, hogy nem a 20-hoz kell ragaszkodni, a 20 könyvhöz, hanem a lehetőséghez kell ragaszkodni, hogy a lehetőség meglegyen. Ha van valamiféle. Például itt már egy kis közösségben félmillió ember együtt él, akkor azokat a lehetőségeket kell megteremteni, hogy mindenki azon a pályán, azon a területen, ahol él és mozog, ha éppenséggel egy mezőgazdász, akkor abból tudjon megélni. Ráadásul azzal, hogy ha ő megél, az a kisgazda, akkor én is egészségesebb leszek. Mert biztos vagyok benne, hogy önmagunkat nem akarjuk pusztítani. Tehát ha megcsinálja a nem tudom én, ki a házi kolbászát, akkor sokkal nagyobb bizalommal vagyok iránta, mint amit megveszek az üzletben. És ezt akarom elhitetni az embertársaimmal, hogy ez biztos, hogy így van. És nekem is fontos, hogy a szomszédom az ne legyen szegény. Amikor elmentem Balázsfára lakni 14 évvel ezelőtt… Ugyanazt, ahogy ezt csináltam Szerdahelyen is. Ha én bármit akarok venni, akkor először körülnézek, hogy itt Balázsfán ezt meg lehet-e vásárolni, hozzá lehet-e ehhez jutni.

Helyi termékként, ugye?

Ha nem, akkor meg kell néznem, hogy nem lehet-e itt, a környező falvakban. Ha nem lehet, akkor a járásban. Ha nem lehet, akkor… De ez a fajta gondolkodás ez Nyugaton egyébként nagyon erősen működik. Ezeket… mind a kilencvenes évekből hoztam magammal, mert korábban ugye nem lehettem kint. Nem voltam, és én ilyet nem tapasztaltam meg. Voltam ’91-ben Bochumban. Kaptunk egy autót, egy Fiat Tipót a cserkészszövetségtől, mert a Bodnár Gábor itt volt Amerikából egy alkalommal, és a… Göncz Árpád fogadta, meg hát ő is szenátor volt Amerikában. Aztán mint diplomata, védettséget is élvezett. És hát jött a komáromi határra, még működtek a határok. Ugye lejött a négy Mercedes vagy nem tudom én, fekete autók. Én meg mentem az öreg Škodával, a 120-as sárga színű Škodámmal, amit úgy kellett benyomni, hogy beinduljon, mert már olyan állapotban volt, és akkor jött a Bodnár Gábor. Ráadásul ugye nekem itt el kellett volna intéznem, be kellett volna jelentkeznem, de nem tudtam… Szóltak Pestről, hogy mit kellett volna intéznem, de én nem tudtam, úgyhogy nem intéztem semmit se. Odamentem, hogy én vigyázok rá. Hát abból olyan procedúra lett ott a határon, mert a magyarok nem akarták átengedni.

Ki fogadja őt hivatalosan, és ki garantálja a biztonságát…

Száz papírt ott aláírtam, meg a Bodnár is… minden. Na mindegy, valahogy átjött. Még itt a Bihari Szálló működött, itt volt megszállva. És jött, és akkor Škoda, beszáll, és egyre begyulladt. Beült. Nem szólt semmit, egy ideig mentünk, mentünk. És akkor azt mondja, hogy: Gyula, én szeretem azokat az embereket, akik ragaszkodnak a múlthoz meg ilyen retróban utaznak. Hogy ilyen hobbid van, hogy ilyen öreg kocsival ezt úgy élvezed, az egy dolog, de amikor neked hivatalos vendéged van, és te a cserkészszövetség ügyeit intézed, akkor ilyen kocsival nem mehetsz, akkor ülj be a rendes autóba. Hát, mondtam, az rendben van, de ez a rendes autó. Na szóval, körülbelül itt voltunk, és hát az hol lett volna, és Fiat Tipo ’91-ben. Áthoztam. Cigánygyerekek futkároztak az autó után, még nem láttak ilyen nyugati autót. Na és miért akartam ezt mesélni?

Talán ő segített hozzá az autóhoz?

Ő segített hozzá. Ja és hogy kimentem Bochumba. Hát valami egy ilyen… a… Milyen kocsi van ottan? Nem Audi-gyár, hanem Volvo-gyárnak a fejlesztő mit tudom én, milyen professzora. Ezerfajta címe volt, kastélyban lakott, mert hát jól keresett, és őnála laktam, ő fogadott. És bevitt a belvárosba ott valamit megmutatni, és volt egy kis butik, benne kis autócskák, ilyen kis Matchbox-autók. Hát veszek a két gyereknek. Kicsikék voltak, 4 éves, 5 éves. Veszek nekik, és akkor azt mondta, hogy mit szeretne? Hogy ezt, csak beszaladok, ezt gyorsan megveszem ajándékba a két gyereknek, üres kézzel ne menjek haza, és mondta, hogy ne, ne, hogy ne menjen. De csak ezt. De nem. Hogy ne itt. Mert ugye Bochum az kerületekre van felosztva. Kerületek külön adóznak. És ezt a multimilliomos professzor úr elmeséli nekem, hogy kerületekre van osztva, és minden kerület a saját kerület… és majd ha hazamegyünk, akkor ott elviszlek egy boltba, és ott vedd meg, mert az az üzlet oda adózik, a mi kerületünknek, és akkor az lesz… De csak két márka volt. Azt mondta, mindegy, hogy mennyi, ez elv. Ez majd nálatok is így lesz, azt mondta. De hát azóta eltelt 30 év, és ennek a gondolkodásnak a híre-hamva sincs.

Még nem alakult ki.

Hát még nem alakult ki, 30 év alatt. De én is hiszem, hogy ki kéne alakulni, és itt vedd meg. Nem lesz szegény az az ember, mert fog működni a vállalkozása, és én nem akarok szegények mellett lakni. Fontos szempont. Fontos szempont, hogy azt a nyereségadóját oda fizeti be, aki abból a nyereségadóból csinálja itt az utat, meg építi az óvodát meg a játszóteret meg a nem tudom én, mit. Valahogy így kéne ebben a dologban gondolkodni. Én azt gondolom.

Engedd meg hogy ehhez hozzáfűzzek egy nagyon rövidke kis egyéni történetet. Azt hiszem, 1990-ben vagy ’91-ben volt itt egyszer Pozsonyban, tehát rögtön a rendszerváltás után a csehszlovák, a magyar és a lengyel köztársasági elnöki találkozó. Itt, Pozsonyban, a várban. Havel volt itt, Göncz Árpád és sajnos nem tudom, hogy ki volt még a harmadik. De emlékszem, hogy itt volt még Esterházy Péter. És mi, újságírók, akkor borzasztó lelkesen mikrofonnal ott szaladgáltunk, és én Esterházy Péterrel készítettem egy nagyon rövid kis interjút, és mondtam neki nagyon boldogan és büszkén, hogy milyen komoly változások történtek már nálunk, a régi rendszer már megszűnik, minden új és minden másképp lesz. És akkor ő azt mondta, hogy a politikai rendszert egy két-három napos forradalommal meg lehet dönteni, a gazdasági az már lassabban fog menni, az évtizedekbe fog telni, és az emberek gondolkodása az egy-két generáció, amíg megváltozik. És sokszor eszembe jut neki ez a nagyon okos gondolata, hogy mennyire igaza volt, és mennyire ott tartunk mi most tulajdonképpen, hogy hát ’89 óta nagyjából az első vagy a második generáció kezd felnőni, és talán most kezd a gondolkodásuk egy kicsit megváltozni. Tehát ez pont az, amit te mondasz, hogy támogassuk a hazait és adózzunk haza és a két százalékunkkal, amit adhatunk haza, fizethetünk az adóalapunkból, abból támogassuk a hazait, civil szférát, kórházat meg bárkit. Tehát, hogy mi ezzel járulhatunk hozzá ahhoz, hogy javítsuk azt, ami itthon van. De hogy ez nagyon… valóban ez generációk kérdése. Gyula, térjünk akkor vissza a te életpályádhoz. Tehát aztán lett a Katedra Alapítvány, a Katedra újság, amelyik a mai napig él és működik. Ahogy mondod, talán nem annyira népszerű már, mint a kezdet kezdetén volt. De hát aztán jött még mindenféle egyéb a te életedben, az írószövetség és nem utolsósorban a Vámbéry Társulás, a Vámbéry-program, amiről szeretném, hogy ha részletesen beszélnél, mert ennek valóban te voltál a kezdeményezője. És ez egy teljesen egyedi és különleges dolog a szlovákiai magyarok kultúrtörténetében, nevezzük így. Tehát akkor még kicsit talán az írószövetségről, illetve a te szerepedről ebben.

Egy kicsit visszamegyek, de röviden. A Iródiát, amikor betiltották, ’86-ban, akkor aztán rá egy fél évre tettek ajánlatot, hogy föl lehetne újítani. Elég sok tiltakozás volt akkor körülötte, és jött egy olyan ajánlat a csehszlovák írószövetség részéről, meg hát a párt központi bizottsága részéről, hogy lehetne a magyar tagozat mellett valamilyen ifjúsági irodalmi társulást létrehozni. Gyakorlatilag azt, amit az Iródia csinált, azt csinálhatná. Ilyen keretek között lenne rá pénz, meg mit tudom én, mi lenne. Két feltételhez kötötték ezt a dolgot. Az egyik az volt, hogy Grendel Lajos nem lehet a magyar tagozat és a fiatal írók között a kapcsolattartó. Mert ez már az Iródia alatt is így volt, hogy akkor a Grendelt bízták meg ilyen kapcsolattartással, és gyakorlatilag ő felelt talán a magyar tagozaton belül, hogy itten valami igen rossz dolog nem lesz, valami ilyesmi volt ennek a háttere…

Lajos a Madáchnak volt az alkalmazottja.

Igen, igen. De hát meg a magyar tagozat tagja volt. Gondolom, vezetőségi tag volt már akkor is, és akkor ezért bízták meg őt ezzel a feladattal. De azt kikötötte a pártközpont, hogy létre lehet hozni ezt a fiatal írók körét. Nem a Grendel lesz az összekötő kapocs, és hogy a Gyula, Hodossy nem lehet tagja ennek a FÍK-nek. A többi minden működhet úgy, ahogy eddig is működött.

Szálka voltál nagyon a szemükben.

És akkor összejöttünk. Volt az Iródiának egy vezérkara. Mert ott volt több mint 300 fiatal, akik rendszeresen jöttek és hozták a kézirataikat. És volt ennek már mindenféle szekciója: néprajzi, műfordítói, …képzőművészeti. És az a vezérkar összejött a Rokkónak a lakásán, hogy most mi legyen. Aztán szavazásra került a sor, arról kellett szavazni, hogy ezeket a feltételeket elfogadja-e. Mert ha elfogadja, akkor megalakulhat a FÍK, és akkor megjelenhetnek a kötetek.

A FIK az a Fiatal Írók Köre?

Igen. És volt akkor már 3-4 könyv elkészítve a Madáchban, ami megjelenés előtt állt, csak félre volt téve emiatt, hogy minden iródiást kiiktattak. Ugye a Próbaút nevű antológiát kinyomták Iródia címen, az is ott volt, de aztán szét kellett szedni és újra kellett csinálni, mert az Iródiát le kellett venni róla. És akkor annyit sikerült a Lajoséknak elintézni, hogy már a belívek nem lettek újra… mert mindenhonnan ki akarták venni a Hodossyt, de aztán azt sikerült valahogy elintézni. Úgyhogy az Iródia nem lett megemlítve, Iródia címe lett volna az antológiának, úgy volt kinyomva, hogy új borítót tettek hozzá meg lapokat, és akkor így jelent meg Próbaút címmel. Na tehát hogy akkor megjelenhetnek ezek a kiadványok, könyvek. Így minden mehet, és akkor szinte ezt egyhangúlag mindenki megszavazta, hogy rendben van, ne a Grendel, meg Hodossy ne legyen a tagja. Lajos is ott volt, meg én is, persze, mi nem szavaztunk. És egyedül a Tóth Karcsi szavazott ellene, aki azt mondta, hogy nem csak siker van, vannak morális kérdések is, amikre nem lehet. Na de ez a többieket nem nagyon zavarta. És működött ez olyan fél évig. Ezek a könyvek megjelentek, és aztán hát dolgoztak rajta. Főleg a Lajos sokat dolgozott azon, hogy ez igazságtalan helyzet, hogy a Gyulát be kell oda venni, és aztán megenyhültek, és megengedték, hogy tagja lehetek a FÍK-nek, aztán Lajost is visszaengedték. Úgyhogy így átalakult. Addig a Hizsnyai irányította, és aztán a Hizsnyaitól átvettem. De ez már ’88, a rendszerváltás előtti pillanatok. Úgyhogy azt irányítottam a rendszerváltásig, és ’90-ben, amikor a magyar tagozatból kiváltak a magyar írók, és megcsináltuk a Csehszlovákiai Magyar Írók Társaságát, akkor már engem a választmányba beválasztottak, meg a Hizsnyait. Ez is a Lajosnak volt a külön kérése, hogy ez így legyen. Az öregek nagyon ellene voltak, főleg a Fónod. Az nagyon nem akarta, hogy ezek a taknyos gyerekek mit akarnak itten, még az kell, hogy ők bármibe is belebeszéljenek. Na, körülbelül így kezdődött ez a karrier ottan. És aztán minden közgyűlés, akkor évente voltak a közgyűlések. Tehát minden közgyűlésen beválasztottak a választmányba.

És együtt lehetett működni? Vagy szót lehetett érteni az elődökkel? Tehát ezzel az idősebb generációval, akik nyilván ragaszkodtak azért a székükhöz meg a hatalmukhoz meg a beleszólási jogukhoz.

Az volt a gond, hogy igazából nem láttam, hogy mit csinál, választmányi tagként sem, az írótársaság. Szerintem semmit nem csinált. Volt egy-két rendezvény, egy-két mit tudom én, köszöntő, meg egy-két könyvbemutató. Aztán ezzel úgy gyakorlatilag bezárult ez… Mi volt az akkor? Hát ahol voltam… az Asszociáció[4] székháza. Ez a szlovákiai írószervezetek társulásának székháza. Ahol volt a Slovenský spisovateľnak a könyvesboltja, lent. De ez az épület ennek a tulajdonában volt. Néhány évvel ezelőttig. És hát ott voltak fönt ilyen… volt egy poros könyvtár, valami ilyesmi, és akkor ott volt valami könyvbemutató. Akkor elmentünk. Voltunk négyen-öten. Egy üdítő soha nem volt. Szóval semmi se volt, merthogy nincs rá pénz. És akkor nem volt ugye bankszámlaszáma, semmije sem volt a társulásnak. Évente volt ez a közgyűlés, és mindig elmondtam, hogy ez nem így működik, egy civil szervezet, egy érdekvédelmi szervezet meg pláne nem így működik. Meg morogtam ezen. Aztán volt egyik éven, hogy már sokan morogtak, hogy ottan semmilyen tevékenység nincs. A Csemadok-székházban volt a közgyűlés, és akkor a Dusza István javaslatot tett, hogy oszlassuk fel ezt a szervezetet, mert ez gittegylet, semmilyen értelme nincsen. És ezt az követte, hogy az Irodalmi Szemle élén, ott mindig az írótársaság választott főszerkesztőt, merthogy ez az írótársaság lapja volt, megválasztottuk a Grendelt, mire a Dobos bejelentette, hogy engem nem érdekel, hogy ti kit választottatok meg, akkor is a Fónod lesz a főszerkesztő. És mondtuk, hogy de hát nem lehet, megválasztottuk. Azt mondta, nem az írótársaság lapja, hanem az enyém, mármint a Madáché. Hát de az van beleírva. De az kit érdekel, az az én lapom. De időközben a Fónod volt a titkár a magyar tagozatban, meg aztán ő volt az elnök, és ők elrendezték, hogy a Madách legyen a kiadó, tehát átadta. Merthogy ő tudott rá pályázni, meg pénzt szerezni.

Elsősorban Magyarországról.

Igen. Formailag volt csak úgy, de azzal nem számolt a Dobos, hogy az valakinek nem tetszik, az ő javaslata, és nem megy át a közgyűlésen. És utána volt ez, hogy akkor szűnjön meg, akkor ennek semmi értelme nincsen. És akkor szünetet rendeltek el, és sikerült a Tőzsért megbeszélni, a Tőzsérrel, hogy ő az egyetlen ember, aki itt még életet tudna lehelni ebbe. Őt ugye elfogadja az összes tábor, aki itten hangoskodik. De ő mondta, hogy nem ért ilyen ügyek intézéséhez, meg nem tudom én, ő nem akar ilyenbe belemenni. De hát te vagy a legnagyobb tekintély. Na, és azzal a feltétellel vállalta el, ha én elvállalom az ügyek intézését.

Ő nevét adja hozzá, te meg dolgozni fogsz, vagy szervezni.

Igen, igen. Tehát, hogy legyen egy ilyen poszt kialakítva, hogy ügyvezető elnök. És akkor, hogy ügyvezető elnök legyen Hodossy, és akkor intézzen mindent, és ő majd reprezentál. Na, ez úgy át is ment a közgyűlésen, sikerült ezt megszavazni. Első dolgom az volt, hogy akkor megnézem, mi az, amiről nem tudok. 6-7 év alatt, hiába járok ide, én semmiről nem… tudom, hogy működik ez az egész. Próbáltam kifaggatni a Fónodot. A Fónod irtózatosan elhatárolódott, és nem akart velem kommunikálni semmi értelmes dologról, ami engem érdekelt. Fogtam magam, bementem a székházba, és kerestem a gondnokot, vagy aki ott volt a főnök, hogy szeretnék érdeklődni, hogy is vannak itt a pénzügyek. Belenéznék a papírokba mint tulajdonos, hogy hogy állnak itt a dolgok. Ő meg hallgatott, azán kirúgott, és mondta, hogy ez nem így megy. Fölhívta a Fónodot, a Fónod fölhívta a Tőzsért, a Tőzsér fölhívott engem, hogy azonnali hatállyal lemondok az elnöki posztról, mert igen nagyon megfenyegettek, igen nagyon ez történt, az történt, és ő nem így vállalta, hogy őt így bántani fogják emiatt, hogy miért kellett nekem egyáltalán oda bemenni, és hogy gondolod. Hát de, mondom, nekem az a dolgom. Nekem rendezvényeket kellene szerveznem, valami programot kell összeállítanom a működésre. Tudnom kell, hogyan működik. Hát, hogy onnan van a pénz. De milyen pénz van onnan? Honnan van az a pénz? Az egy ötödrészt a mi tulajdonunk ez az épület. Annak mennyi a nyeresége? Hogy működik ennek a haszna, vagy egyáltalán milyen felelősség hárul ránk? Mit tudom én… És aztán közgyűlés lett, ugye, a Tőzsér lemondott, én is. Akkor lett talán a Balázs F. Attila megválasztva elnöknek, aztán egy évig volt a Koncsol elnök. Én kiszálltam ebben az időszakban, kiszálltam ebből a történetből. Mert hát nincs ennek semmi értelme, tényleg. De nagyon sokan megszólítottak ez alatt a két év alatt. Hogy ezt rendbe kéne tenni, ebben van lehetőség, meg fontos lenne. És akkor kidolgoztam egy új alapszabályt, egy új struktúrát. Azt mondtam, ha ezt átveritek a közgyűlésen, hogy ezt elfogadja, akkor vállalom. De másképpen semmiképp sem. És a közgyűlés ezt nagy többséggel megszavazta.

Akkor te itt megint alapoztál és kezdtél építkezni.

Igen, igen, akkor jóváhagyták azt a struktúrát, alapszabályt, és akkor ennek alapján elkezdtem csinálni. Nem azt mondom, hogy mindenkinek tetszett. Nagyon sok bántás érkezett. Mert ott voltunk Pozsonyban, én egyrészt asszociációs ügyeket próbáltam rendbe tenni, hogy ott a pénzügyek hogy vannak, hogy nincsenek. Nyitottunk bankszámlát. Szerdahelyen a Tatra Bankba bementen. Mindenki írta a leveleket, vagy sokan írtak leveleket, hogy a Gyula már lelopta Szerdahelyre az írótársaságot. Ki engedte ezt neki meg? Úgyhogy ezt is hosszas időbe telt elmagyarázni nekik, hogy az mindegy, hol nyílt, Kassán vagy Szerdahelyen, az lényegtelen. Pozsonyban is van Tatra Bank. Na úgyhogy sok minden ilyen apróság volt, de azóta is gyakorlatilag azon az alapelven működik, ahogy akkor azt ott megfogalmaztuk.

De azóta már végbement egy komoly nemzedékváltás. Mert hát az idősebb nemzedék több tagja sajnos meghalt. Tehát most már a ti nemzedéketek, amely az élvonalban van, és jönnek a fiatalok. Jönnek a fiatalok?

Jönnek, de még mielőtt válaszolok, még ezt az Asszociáció, csak annyi maradjon meg… ebből, hogy jött az Ozsvald Árpi úr utánam, hogy Gyula, én tudod, hogy szeretlek, meg terád szavaztam mindig is, de azért az az 500 korona, bevallom, hiányzik. Mondom, Árpi bácsi, milyen 500 korona? Hát, tudod, amióta te vagy az elnök, azóta nem kapjuk azt az 500 koronát. Mondom, jó, ezt értem, de honnan kaptátok, vagy mi volt ez az 500? Hát az úgy volt, hogy szokott szólni a Zoli, bementünk az Asszociációba, és mindig jött az Iván vagy hogy hívták ezt a gondnokot, és mindenki zsebibe dobott egy 500-ast, és az úgy jól jött nyugdíj mellett.

És ez milyen gyakorisággal volt vajon? Havonta, félévente?

Havonta. Olyan 4-5 ember bement, meg volt beszélve, és minden hónapban megkapták az 500 koronájuk. Ingyen ebéd, meg ilyenek. És Fonód… meg nem tudom, Török Elemér, mit tudom én… Dobos, Duba. Tehát úgy működött ez a dolog. És annak néztem akkor utána, hogy mi is volt ez. Hát képzeld el, hogy voltak olyan évek, hogy egy olyan 16–18 millió korona tiszta hasznot termelt ki az épület, és minden éven ugye az a tiszta haszon volt elosztva a meglévő szervezetek között. Na most a Slovenský spisovateľ vagy mi a fene… szervezet, a szlovák országos szervezet, annak az épületnek a fele az övéké, az épület fele az Asszociációé. De az Asszociáció vállalta a gondnokságot, hogy karbantartja az épületet. Tehát a tiszta nyereség, ha volt 16 millió, akkor 8 millió ment a Slovenský spisovateľnak, a maradék 8 millió meg el lett osztva a meglévő hat szervezet között. Tehát az azt jelenti, hogy 1 millió, másfél millió korona tiszta haszon illette volna a Szlovákiai Magyar Írók Társaságát. De ezt a Fónódék nem is tudták. Soha nem merítették ki ezt a pénzt. Ez utólag, amikor már így száz év után vizsgálódik az ember a dolgokban, kiderül. Ők erről nem voltak tájékoztatva, vagy ők nem merték megkérdezni. Vagy fene tudja, hogy működött ez a dolog. Én jártam asszociációs gyűlésekre, ott soha az életben pénzről nem volt szó. Tehát mikor az SZMÍT részéről ott voltam küldött. Soha. S mikor rákérdeztem, akkor mindig így néztek rám, hogy ez most mit akar itten, honnan gyütt. Tehát nem volt ott ez téma, és én mindig le voltam hurrogva az én öregjeim részéről, hogy hogyan merek ilyeneket kérdezni, ez nem ide tartozik.

Nem illett. Nem illett pénzről beszélni.

Örüljünk, hogy ennyit is kapunk. S közben nem ez volt a helyzet. Közben onnan 1 millió koronákat… Ilyenek voltak, hogy ha valaki meghal, akkor adtak onnan. Elmentek a bácsi után, és a bácsi, persze, adok én. Meg volt közgyűlés, persze nyugodtan rendelhettek virslit, vagy szendvicskenyeret. Majd kifizetjük… persze hogy átfizetem neked. Volt egyszer a közgyűlésnek valamiféle költsége, meg volt egyszer az a tájékoztató füzet, amit kiadtak, annak is volt valami költsége, meg mit tudom. Voltak valami ilyen típusú, de ezeket, ha összeadjuk az éves viszonylatban az 500 koronákat is beleértve, ez maximum egy 40-50 ezer korona, amit az SZMÍT-re kifizettek, közben lehetett volna egymilliót is. Én már amikor belekeveredtem ebbe a dologba jobban, akkor az épület veszteséges volt. Tehát nem volt… ezt két éve, három éve eladtuk, eladták… nem szavaztuk meg, de eladták. Aztán akik eladták, azt az összes pénzt eltüntették. 3 évig harcoltunk, hogy ez a pénz visszajöjjön. Aztán sikerült annak egy részét visszakapnunk. Időközben ki is tiltottak minket, aztán visszamentünk. Három szervezetet kitiltottak: az Obec spisovateľov na Slovensku meg minket, meg a PEN klubot. Aztán sikerült visszamásznunk, aztán sikerült egy kis pénzt vissza, millió jogászt fizettünk.

Hercehurca? Rengeteg hercehurca.

Aztán még most is létezik ez az Asszociáció. A mi javaslatunk az, hogy szűnjön meg, mert ennek ilyen… van ott még valami 400-500 ezer euró. Az el fog fogyni. Van ott egy alkalmazott, addig míg veszi föl a fizetését, addig tart, aztán meg fog szűnni. De most, ha szét lenne osztva a szervezetek között, akkor azok a szervezetek legalább saját működésükre vagy tevékenységükre, az irodalom javára fel tudnák használni. Legalábbis én így gondolom. De nem vagyunk elegen, mert nincs 4 szavazatom, maximum csak 3-at tudtam eddig összeszedni. Na de visszatérve erre, ez egy, hogy mondjam… hogy a Dobos, aki a leginkább értett volna vagy kellett, hogy értsen a pénzügyekhez, hogy őt is ennyire át tudták verni, hogy ebben egy akkora lehetőség lett volna, de mondom, amikor én odakerültem, akkor már az épület veszteséges volt, mert olyan rossz állapotban van, hogy kiköltöztek volna… meg olcsók voltak… meg le kellett vinni a lakbéreket, nem lehet tartani… Aztán ezért is kellett eladni, mert a saját rezsijét nem tudta az Asszociáció abból a pénzből fizetni, ami bevételként összejött.

De ez nagyon érdekes, amit mondasz, valóban, hogy ennyire nem működött az érdekvédelem. Mondjuk, az írói körökben, hát ami jár, az jár, ugye. Hát ne legyünk túl szerények, hanem hát, ami jár nekünk, arra figyeljünk oda, és kérjük.

De ez a… hogy mondjam? Valahol ez a múlt rendszerből ered, hogy amit kapunk, el kell fogadni, és örülni kell neki, az, hogy mennyit kellene, arról ugye nem volt információja senkinek semmilyen formában. Tehát ezt ők a múlt rendszerben se tudták, hogy a magyar tagozat hogy működik. Ugyanígy működött a magyar tagozat is, hogy szóltak a bácsinak, és a bácsi adott valami pénzt. Ez úgy működött. Nem tudták, hogy mi jár. Mert akkor ugye tényleg nem járt, vagy fene tudja, hogy volt ez akkor. De amint ez az Asszociáció létrejött, és ez más struktúra, abban a pillanatban ott már járt volna. És ott akármekkora pénzeket, ha megnézzük a többi szervezetek, akármekkora… a Klub nezávislých spisovateľov meg a… Szóval ezek a szervezetek milliókat vittek el. Azt is, persze, amit az SZMÍT otthagyott. Otthagyta. Nem kellett neki. De ezt nem tudta senki. És azt mind a mai napig nem sikerült kinyomozni, hogy igazából ki volt ennek a szellemi atyja ott bent, az Asszociációban, a szlovákok részéről. Ki volt az, aki ezt így mesteri módon megoldotta. Énszerintem az ukránok ugyanúgy át voltak verve. Őnekik vettek egy lakást, hogy ha jönnek keletről, akkor legyen hol aludni, és azt bármikor tudták használni, és ők evvel teljes mértékben megelégedtek, hogy ez marhajó, mert ők akkor jönnek, amikor akarnak. Útiköltséget mindig, ha magánügyben is jöttek, bementek, a bácsi odaadta az útiköltséget, s mentek aludni.

Igazad van, hogy ez a múltból maradt meg, hogy elégedjünk meg azzal, amit kapunk. Fogjuk be a szájunkat és ne követeljünk.

Mert ha igen hangosak leszünk, vagy elkezdünk kekeckedni, akkor még ez se lesz, és akkor inkább maradjunk ennyiben. Csak mondom, így utólag nézve ezeket a jegyzőkönyveket meg a papírokat körülötte, abból siralmas dolgok… Ha úgy végiggondolja az ember, hogy ott 20 év alatt mennyi pénz veszett el ilyen módon, ami mehetett volna a magyar irodalomra. Mennyi könyvet ki lehetett volna adni, vagy mennyi írót lehetett volna támogatni. Én nem tudom… […]

De kié volt ez a pénz?

Nem tudni. És ezek a szlovák írók, ezek jártak, össze-vissza. A Leikert volt az elnök. A Leikert valami 24 nyelven kiadta a verseit. Mindenhol. A világot bejárta, mindenhol jelentek meg könyvei. Azt mind az Asszociáció finanszírozta. Tehát hogy?

Jó, zárjuk le ezt a fejezetet, mert tényleg nehéz ezt megemészteni, hogy mit nem kapott meg a szlovákiai magyar irodalom abban az időben, amit megkaphatott volna.

Hát… más vonalak is. Az, hogy mit nem kapott meg, az tele van ilyen fájdalommal. Vagy nem is fájdalommal, ilyen történésekkel inkább. Egyrészt ott volt az Illyés Alapítvány. Minden tartalékpénz ment a Csemadokra. Csemadok-székházat kellett venni, Csemadok-székházat kellett felújítani. Nem tudom, mit kellett vele csinálni. A Madáchot kellett felújítani. Nyomdát kellett venni. A vett nyomda is egy jó sztori volt. Valami 7 millió koronás nyomdagép. Azt félrespóroltuk, mi, magyarok. Mert az nekünk kell, a szlovákiai magyar könyvkiadásnak. Dobos ezt kitalálta, ezt a történetet. Megjött a pénz. Megvásároltuk a nyomdát. Elmentünk a nagykövetségre. Kiadóvezetőt, mindenkit meghívtak, átadták papíron. Mindenki happy volt. Odavitték a komáromi nyomdába. Dobos megegyezett a Meszlényivel, hogy akkor ott fog nyomni. És akkor hogy fog nekünk ez nyomni? Mindent meg fogtok tudni, mondta a Dobos. Minden rendben lesz. De nem tudtunk meg semmit. Aztán fogtam magam a Barakkal, elmentünk a Meszlényi után. Mondom, mesélj, hát van nekünk itt nálad egy nyomdánk, egy gépünk, erre spóroltunk itt 5 évig. Mostan akkor idehozom a könyvet, hogy lesz az nyomva? Mondta a Meszlényi, hát én honnét tudjam? Hát értesz a géphez? Hát én nem, teneked van nyomdád. Na látod, ha idejössz, nyugodtan nyomhatod, azt csinálsz vele, amit akarsz.

Akkor az a gép csak úgy félre volt állítva?

Nem, ő dolgozott vele, persze saját magának. Semmi haszna. Mondom, akkor legalább az van, hogy 20 százalékkal olcsóbban nyomsz, vagy valami? Én, miért? Hát mi közöm nekem. Ha nem tetszik, vigyétek el.

Kapott ajándékba egy nyomdát?

Így van. És erre utólag döbbent rá a Dobos, hogy amit kiharcolt a parlamentben, meg mindenki meg lett mentve, az gyakorlatilag csak azt jelentette, hogy a Meszlényi ingyen kapott egy nyomdagépet.

Ennyire naivak voltak?

Igen. Ennyire. Hát az egész Madách megvásárlása is egy ilyen volt. A Madách-könyvhálózat megvásárlása egy ilyen volt. Hát gondolj bele, hogy elmegy a magyar parlamentbe, felszólal, hogy a Slovenská kniha állami cég, azt magánosítják, és mindenféle szlovákok fogják megvásárolni ezeket a könyvesboltokat, ami azt fogja eredményezni, hogy Szlovákiában nem fog lehetni magyar könyvet venni, és ezt meg kell akadályozni, tűzön-vízen át, mert magyar könyvnek lenni kell a boltban. És ezeket meg kell venni. Összeállított egy listát. Itt van húsz bolt. Ezt meg kell vásárolni. A magyar parlament jóváhagyott nem tudom én, egymilliárd forintot, hogy mindet meg kell venni. Megkapta a Madách a pénzt, és a Madách szépen, Madách-Posonium vagy mi volt a neve, megvásárolta a könyvesboltokat. Eltelt fél év, és fél év után döbbent rá a Dobos arra, hogy ő nem vett semmit.

Mert?

Hát mert épületet nem vett. Ő megvette a boltot. A Slovenská kniha boltját megvette. Az azt jelentette, hogy a tulajdonos, az épület tulajdonosa a Madáchba küldte a számlát, hogy most már te fizeted a lakbért. Azok a Slovenská knihának meg kifizették a világ összes pénzét. És gyakorlatilag annak az értéke a név volt, a Slovenská kniha, amit ugye letöröltek, és kiírták, hogy Madách-Posonium. Meg a polcok, meg a könyvek. A könyvek 90 százaléka, az ment a srótba, mert hát ugye Lenin összes műveit már nem lehetett árusítani. Nem volt annyira divatos. És erre csak fél év után döbbent rá, hogy a világ összes pénzét elköltötte a semmire. Azért szűntek meg ezek a boltok. Ott van Pozsonyban… Hát az nem az övé volt. Az csak utána döbbent rá, hogy az nem az övé.

Hát akkor ezek nagyon rossz üzletek voltak. Rossz biznisz, hogy idegen szót használjak. Tehát rossz üzletet kötöttek.

Ezt nem is tudom, minek nevezzem. A Dobos, hogy mondjam, ő egy…

Nem volt jó üzletember, de hát mért nem bízott meg valakit?

Annyira nem értett ehhez, hogy mi van. Ő avval megnyugodott, hogy most az összes bolt őhozzá került, és most már lesznek ott magyar könyvek, viheti oda. Csak aztán küldték a számlákat, bérleti díjra, vízre, villanyra, mindenre. Aztán már nem tudták fizetni. És akkor miért kell? Kiderült, hogy az nem is az enyém. Meg kirakták őket. És az egész gyakorlatilag… és ő… nem volt… Nem akart rosszat. Csak egyrészt naivak voltak az emberek, meg tudatlanok, ezekben a dolgokban. Úgy igazából ezt… Mert annyi pénzből lehetett volna építeni épületeket. És abban lehetett volna könyvesboltot nyitni. Egy részéből könyvesbolt, kiadni másoknak, és abból a bérletből ingyen fönt van a könyvesbolt. És akkor hosszú távon ma is működne 12 Madách-könyvesbolt. De ezek… Mondjuk, a magyar könyveshelyzet… ez egy irtózatosan rossz történet. A másik rossz történet ugye a Panta Rhei-ügy. Tehát ezek mind ilyen… hogy nincs úgy végiggondolva. Vagy lehet, hogy végig van, csak engemet vernek át, mert azt mondják, hogy végig van.

Gyula ez nagyon érdekes volt, amit elmondtál, mert a nyilvánosságban ez a Madách-könyvesbolthálózat valóban úgy maradt meg, hogy a Dobos megvette ezeket a könyvesboltokat, és ezek a boltok lassan tönkrementek, de ő ebbe nem ment tönkre. Mert egy komoly félreértés volt, és talán nyilvánosságra kellett volna hozni, hogy kérem szépen, a Slovenská kniha engem átvert. Vagy minket átvert. Vagy a büszkesége nem engedte. Vagy ő nem így élte meg?

Nem így élte meg… meg a Slovenská kniha nem biztos, hogy át akarta verni. Tehát ez se biztos, hogy igaz, hát ő azt adta el, ami volt, a boltokat. A boltokat kérték.

A helyiségeket adta el tulajdonképpen.

Éppen, hogy nem a helyiségeket.

A használati jogot?

Igen, a használni a jogot. A nevet. Tehát ha én, itt alul van egy cipőbolt, a cipőbolt tulajdonosával megegyezek, hogy átveszem a cipőboltot, akkor én itten kifizetem a cipőket és átveszem a dolgot. Kiírom, hogy Hodossy cipőbolt. De attól még az épület nem az enyém. Én fogok árusítani, én fogok üzletet csinálni abban. Tehát maga a könyvesbolt, az nem egy nagy üzlet. Ottan igazából nem az kellett volna, s abból a pénzből, amekkora pénz volt. Ez olyan, mint hogy én… nem is tudom, hogy mihez hasonlítsam. Ő megvette, kiszámolták a könyvelési értékét annak a boltnak. Ugye abban van, polcok… az ér 20 ezer koronát, ott van egy kasszagép, az 10 ezer korona, nem tudom én… lábtörlő, 5 ezer korona. És akkor kijön egy összeg. Ők ezt eladták, és ezt megvette a Madách. Ami, ott kint vannak könyvek, az mind el van adva. Átvették az alkalmazottakat, ugye ez volt a feltétel, hogy átvegyék az alkalmazottakat. Mindent átvettek. De abban nem gondolkodtak, hogy nem ez a biznisz hosszú távon. Mert ez rövid távon is semmi. Meg abból a pénzből, amit a könyvekre fizettek, amiket vittek aztán a srótba, mert elajándékozni sem lehetett. Azokat nem kellett volna megvenni, meg azokat a polcokat se, mert mindenhol ki lettek cserélve egyébként a polcok. Nem kellett volna semmit se venni. Azért mondom, hogy nem azokhoz kellett volna ragaszkodni, hanem eleve kitalálni egy struktúrát, hogy fog működni és minden egyes városba építeni vagy kivenni albérletbe egy helyiséget, de akkor tisztán. Sokkal olcsóbban meg lehetett volna oldani. Mert most az öreget ki kellett dobni, oda kellett egy újat venni. Tehát akkor már egy tiszta helyiségbe egyszerűbb, vagy egy újat venni. Tehát jóval olcsóbban meg lehetett volna oldani. Ez ugyanaz, mint a nyomdagép. Mert segíteni kell a szlovákiai magyar kiadókat. Senki nem lett segítve, a Madách se. Ő is rádöbbent arra, hogy ez nem működik.

Szomorú történetek ezek mind.

Aztán intézett egy nyomdagépet, amit ottan a Madáchban használtak, nyomtattak belőle.

Gyula, néhány mondattal még mondd el, hogy te pillanatnyilag hogy látod a szlovákiai magyar könyvkiadás helyzetét. Tudjuk, hogy vannak ilyen-olyan könyvkiadók. De ezek mind magánkönyvkiadók. A megjelenő könyvek példányszáma viszonylag alacsony. Hogyan lehet egyáltalán ezeket a könyveket árusítani? Vagy hogy lehet hozzájuk jutni? Nagyon gyakran előfordul, hogy azt mondja az olvasó, jó, hát én most meg is venném az egyik-másik könyvet, mert a Vasárnapban olvasok róluk, de hogy tudok hozzájutni? Nem Szerdahely a tipikus példa, mert itt azért van, itt sincs… hát van azért valamilyen könyvesbolt. De van, ahol egyáltalán semmi nincs.

Hát ez egy összetett kérdés. Szerintem szlovákiai magyar kiadó a Lilium Aurumot leszámítva nincs. Már mindjárt elmondom, miért nincs. A könyvterjesztés. Az sincs. Tehát előbb említettem ezt a Panta Rhei-ügyet, hogy ugye a szlovákiai magyar értelmiségiekből is jó páran nagyon nagy üdvrivalgással ujjongtak a Panta Rhei megjelenésének, hogy végre egy kulturált környezetben lesznek a könyvek árusítva és végre húú… Az egész struktúra, ahogy fölépült, abban a pillanatban lehetett látni, hogy ez a szlovákiai magyar könyvkiadásnak vagy a szlovákiai magyar irodalomnak a koporsójába az utolsó előtti szög. És ma ez már teljesen így van. Bödők Laci beindította ezt a hálózatot. Azt értük el vele, hogy a szlovákiai magyar szerző nem tudta elvinni magyar könyvesboltba a könyveit. A Panta Rhei kötött szerződést az Ikarral, aki vitte a szlovák nyelvű könyveket, és kötött szerződést az Alexandra könyvkereskedéssel, aki vitte a magyar könyveket ebbe a hálózatba. Ami azt eredményezte, hogy Dunaszerdahelyről kiadtam egy albumot, nekem el kellett mennem Pécsre a Matyi Dezső után, hogy engedje meg, hogy néhányat ide, a dunaszerdahelyi boltba betegyek, mert hát lehetetlenség, hogy Szerdahelyen a Szerdahelyről szóló albumot nem lehetett kapni. Tegyen már egy kivételt, mert az Alexandra az nem volt hajlandó terjeszteni, mert neki egy könyvesbolt, az nem biznisz. Amiből nem tudnak eladni 100-at, az nincs. Tehát ez üzletpolitika is. És ezért mondom, hogy így nem lehet. Nem lehet. Ha Szerdahelyen megjelenik XY verseskötete, akkor nem lehet bevinni. Ha megjelenik Komáromban, akkor nem lehet bevinni. Ez nem könyvterjesztés. Hosszas évek után sikerült elérni azt, hogy kötöttünk egy egyezséget a Bödők Lacival, hogy bizonyos könyvcímeket vihetünk az egyes boltokba. Valamennyit. Mit tudom én: a komáromiba lehet vinni 30 címet. Pozsonyba a Posta utcaiba tízet. A nem tudom én, az Avionba nem tudom, mennyit, és így tovább. A szerdahelyibe mennyit és a somorjaiba mennyit. Ezeket a könyveket már akkor is… Gondolj bele, hogy volt olyan év, hogy 200, 300 könyvcím kapott állami támogatást. A Panta Rheibe vihettem 10-et vagy 20-at, vagy 30-at. Akkor nekem el kellett döntenem, hogy abból a 200-ból melyik 30-at fogom elvinni. Abszurd. Melyik 30 az a könyv, amit… válasszam ki abból a 200-ból, amiről úgy gondolom, hogy megérdemli, hogy ott legyen a boltban. Eleve, hogy ilyenre rákényszerítenek valakit, hogy ilyen hülyeségben gondolkodjon. Aztán a könyvesboltok maguk. A Liszka Jóska szokott engem hívogatni Komáromból, mert a könyvei soha nem voltak kaphatók, hogy már valamit csináljak, mert ott voltak a könyvek, de a könyvesbolt végén, a szekrény aljába bezárva, ott tartották a szlovákiai magyar könyveket. Mert ha nagyon akarja az illető, akkor csak elővesszük majd onnan, és majd odaadjuk, megmutatjuk. Szóval irtózatosan rosszat tett a szlovákiai magyar irodalomnak ez a helyzet, és azt mondták erre, hogy a minőség mindig majd felüti a fejét, és életre kel, és a sok dilettáns így legalább nem kap helyet. Ilyeneket is hallottam. De ez végképp nem így van. Az irodalom pályafutásának egy nagyon rossz időszaka kezdődött azzal, amit a Panta Rhei kialakított.

Ez volt valamikor a 2000-es évek elején?

Igen. És most már gyakorlatilag az van ezekben a boltokban, hogy még rosszabb a helyzet. Nem javult. A pozsonyi boltokkal megvan az a szerződés, beszélünk velük… igen, tudjuk, tudjuk, de akkor se kell. Most már egyetlen bolt fogad el Pozsonyban könyveket. Kettő-három címet egy évben. Nem annyit, ami egyezség, hogy húsz. Mondjuk kettő, három, többel ne szekáljuk őket… A többi bolt is körülbelül így néz ki. Lezállítjuk a könyveket a szerződés szerint, mit tudom én, Szencre vagy valahova. Aztán a másik héten már kapjuk vissza a csomagot.

Hogy nem fogy, hogy nincs érdeklődés?

Hát, hogy nincs… De két hét alatt eldöntik, hogy nincs érdeklődés. De mondom, meg se mutatják a komáromi boltban, vagy a megyeriben…

Akkor egyáltalán hogyan lehet terjeszteni könyveket? Úgy, hogy berakod az autóba, és aztán elindulsz?

Úgy. Ez az egyetlen módja maradt. Még van néhány, vagy tucat magánkönyvesbolt, akik elfogadják a kiadványainkat, és hajlandók kitenni a polcra. Még azt a minimális tiszteletet sem adjuk meg annak a műnek, hogy legalább ott legyen a boltban, s ha bemegy valaki véletlenül, akkor esetleg rálel, és esetleg megnézi. Nincs ez a lehetőség. Ahogyan terjednek a könyvek, az különböző író-olvasó találkozók, szerzői estek. Ez az egyik módja. A másik módja, amit én csinálok, hogy ezen túl még járom a polgármestereket meg a vállalkozókat, meg mindenkit szekálok, hogy vegyen könyvet, és ennek-annak adja. Ezt gyakorlatilag senki nem csinálja rajtam kívül, és így gyakorlatilag a rendszerváltás óta művelem ezt a csodát.

De ebbe nagyon bele lehet fáradni egy idő után. Tehát elveszi az ember minden illúzióját.

Persze. Elég sok vállalkozót sikerült eddig meggyőzni, hogy vegyen könyvet óvodának, iskolának, öregotthonnak, vagy polgármestert, hogy legalább egy száz euróért vegyen könyvet a könyvtárba.

Bírod, győzöd még csinálni?

Hát, egyre nehezebben. Az gond, hogy ezzel a történettel úgy igazából senki nem foglalkozik. Azt mondtam, hogy a Lilium Aurumon kívül nincs még egy kiadó az országban. Egyrészt megszűntek. Megszűnt a Madách, a Kalligram. Balázs F. Attila elment Magyarországra. Én a könyvkiadást nem abban látom, vagy amit már könyvkiadónak lehet nevezni, az nem azt csinálja, hogy haveri körből bekap néhány kéziratot, azzal pályáznak valamiféle állami pénzre, aztán ha megkapja, akkor kiadja, leadja a szerzőnek, és ezzel befejeződött a kiadó élete. Én a kiadót nem így képzelem el, és soha nem így képzeltem el. És ezért mondom, hogy nincs ilyen… Ha hiszed, ha nem, minden héten érkezik ide egy kézirat. Biztos. Vagy kettő, vagy több. Én minden kézirattal foglalkozom. Minden kéziratot kiadunk szakembernek, nézze át, véleményeztetem. Utána a szerzővel ezt közlöm, megegyezek vele valamiben. Vagy abban, hogy dolgozzon még vele, vagy pedig próbáljuk keresni a kiadásnak a lehetőségét, hogy hogyan jelenhetne meg, honnan lehetne pénzt szerezni. Hogyan, miképp rá, vagy előtte még mit csináljunk. Ez az egyik része a dolognak. Másik része: szerintem egy kiadónak gondolkodnia kell abban is, hogy mi jelenjen meg. Tehát nem csak abból él, hogy mit hoznak be, hanem hogy mi jelenjen meg. Feltérképezi, hogy mi van a piacon. Mi nincs a piacon. Vagy mi jelenjen meg. Mit kéne írni. Mi maradjon meg az utókornak. Mit kéne dokumentálni. Mit kell megőrizni, és így tovább és így tovább. És ez, ami most jelen pillanatban van, az, hogy megöltünk egy szakmát, mert ugye nincs egy főállasú könyvszerkesztő se. A könyvszerkesztés, az egy szakma. Van még két emberünk, aki tud könyvet szerkeszteni. Az a kettő is meg fog halni. Abban a pillanatban meghalt a szakma. A kutyát nem érdekli. Ezt elmondhatom a pártelvtársaknak. Jobbról-balról mindenkinek, mindenki: hogy nos akkor mi van? Semmi sincs. Az égvilágon semmi sincs. Ha azt a misszionáriusmunkát, amit én itt csinálok ezekkel a szerzőkkel, abbahagyom, abban a pillanatban semmi sincs. Abban a pillanatban megír valaki valamit. Keres majd egy nyomdát. A nyomda ki fogja nyomtatni. Az meg majd fogja vinni a vállán a könyvet, és valahogy majd eladja vagy nem adja el, vagy elosztogatja, vagy örül neki, vagy fene tudja. Ennyi. Vagy elviszi Magyarországra, és megpróbál egy magyarországi utat bejárni. Ez azt jelenti, hogy nincs, aki a kezdőkkel törődjön, nincs, aki fölnevelje ezeket a fiatalokat, arra, hogy ő aztán tényleg egy profi író lehessen, ami a szépirodalmat illeti. És nincs olyan helytörténeti munka, ami kicsit úgy más. Tehát irodalmon kívüli irodalom, aminek meg kell, hogy jelenjen. És azok nem fognak megjelenni, vagy megjelennek szlovákul, vagy fene tudja, hogy lesz. És ennek egyetlenegy lehetősége van, ennek a megoldására, az, hogy arra kell állami támogatást kapni-szerezni, hogy egy kiadó működjön. Hogy ott fel lehessen venni embereket, hogy ott legyen grafikus, művészeti vezető, mit tudom én. Nem a régi Madáchot sírom vissza, de mégis arra gondolok, hogy egy olyan kiadó kell, ami egy teljes felépítettségű kiadó. Ami ezt a munkát ezt a szervizt tudja vállalni. Amikor Magyarországról, látjuk, hogy azért rengeteg pénz jön ide, és ott sem sikerült eddig még keresztülvinni, hogy ha már mindenféle szervezetek nemzeti jelentőségűek legyenek, akkor egy kiadó miért ne lehetne az. Úgyanúgy szolgálja. Hiszen erre van példa. Erdélyben a Kritérium Kiadó hosszú évek óta nemzeti jelentőségű intézményként működik. Évi apanázst kap arra, hogy működjön. Tartanak főállásos struktúrát. És úgy tud működni, hogy ki tudják szolgálni az írókat. Mert az, hogy nekem ezeket a lektori véleményeket megíratom ezekkel az emberekkel, vagy véleményeztetem ezeket a kéziratokat, ez mind baráti alapon történik. Tehát valakit megkérek ingyért, hogy légyszi, no.

Dehát valószínűleg valakit is csak egyszer lehet megkérni.

Hát mindegy.

De nem rendszeresen.

De állandóan spekulálok, hogy kinek nem adtam még idén. Már jövőre. Erre csak tavaly volt, az már egy éve volt, nyugodtan elolvashat egy kéziratot nekem. Meg van, aki vállalja, az elolvashat többet. Úgyhogy megy ez a játék. De ezt azért mondom, hogy ha én ezt nem csinálnám, senki nem csinálná. Senki nem fog könyörögni mások sikere miatt. De én, úgy látszik, hogy az egész életemet így állítottam be, hogy én mindig mások életéért kellett, hogy könyörögjek, vagy mások sikeréért kellett, hogy dolgozzak. Mert miközben azért látjuk, hogy… Vagy azok az emberek, akik a környezetemben voltak a rendszerváltáskor, vagy ugyanazt csináltuk, azért látjuk az anyagi lehetőségeiket. Tehát én, amennyi pénz a kezemben megfordult, ez alatt a húsz-akárhány év alatt, hát milliárdosnak kéne lennem. De hát nem.

Gyula, de azért a te életednek is sok sikertörténete volt. És hát most akkor érintsük az utolsó témánkat, a Vámbéry Társulást, ami azért egy komoly sikertörténet, mert megint egy olyasmibe vágtál bele, amibe eddig senki, és ugye azért az indulástól eljutottál egészen odáig, hogy nemzetközi konferenciákat tartotok itt. Itt, Szerdahelyen. Beszélgessük kicsit erről, honnan indult az egész. Onnan, hogy Vámbéry Ármin dunaszerdahelyi származású? Jól tudom?

Nem. Vámbéryvel az a jó, hogy Vámbéryvel semmi sem igaz. Dunaszerdahelyi születésűnek mondta magát, de Szentgyörgyön született. De itt élt. Ő azt írja, hogy Szerdahely volt az a város, ahol megalapozta azt az életpályát, amit ő aztán befutott. Tehát ő nagyon hálás Szerdahelynek, az akkori tanítóinak, hogy segítették elindulni ezen a pályán. Ő egy beteg gyerek volt, de nagyon jófejű gyerek, meg valószínű szerették a tanárai, és biztatták, de úgy igazából senki nem gondolta, hogy őbelőle bármi is lesz.

Mikor élt ő? Helyezzük el egy kicsit a történelemben.

A 19. század elején. Az édesapja meghalt 3 éves korában, és az édesanyjával éltek szegénységben, de akkor megismerkedett egy szerdahelyi zsidóval. Az is szegény volt. Leköltöztek ide, és itt volt aztán 15 éves koráig. De ’48-at már úgy élte meg, hogy fiatalon, 16 évesen vagy 17 évesen a Kossuth, mikor szónokolt Vásárúton, az nagyon tetszett neki, és akkor elindult azon az úton, hogy a magyarság eredetét meg kell találni. És ezt ő fogja kutatni. Még a régi… mi volt akkor, 1987? Amikor adták át… Lebontották a templom körüli részt, ami volt, ugye kálvária, és felépítették ezeket a blokkokat. A dombról a templom lekerült a lukba, mert hát ugye, ahogy föl, magosra építették, odahánytak valami földeket, vagy hogy lett ez megoldva. A lényeg, hogy eltűnt ez a templom, ez ilyen kommunista akarat volt biztos. Körbeépítették azokkal a csúnya épületekkel. És akkor kerestek annak a térnek valami nevet, és azon a téren volt egy ház. Egyébként most Nagy Attila nyomoz utána, és lehet, hogy nem is igaz, de akkor úgy tudtuk, hogy ott volt az a ház, ahol ő élt. És akkor próbáltam az akkori elvtársakkal, ugye, én nem voltam a szívük csücske sohasem, de próbáltam valahogy meggyőzni őket, mindenféle kapcsolatokat latba vetni, hogy az a tér legyen elnevezve Vámbéryről, mert ő egy igazi szerdahelyi volt, sok mindent lehet róla tudni. És sikerült őket meggyőzni, egy tábla ki is lett téve, hogy ezen a helyen állt a világhírű tudós, Vámbéry Ármin szülőháza. Csak aztán jött ’89, és megszerveztük az FMK-t. A szerdahelyi szervezés elsősorban az én hatásköröm volt. Itten az első, egyik első feladatunk volt a régi utcanevek törlése, ez ugye végigsöpört az egész országon. És akkor énnekem Pozsonyba kellett menni, nem tudom, mi volt akkor FMK-ilag. Nem voltam ott a képviselői ülésen, és megbeszéltem velük, hogy min kell átmenni, és hogy milyen nevek jöhetnek szóba, kiről mit kéne elnevezni. Na, úgyhogy az első dolguk az új képviselőknek, az én barátaimnak az volt, hogy a Vámbéryt azt rögtön levették. Másnap nézem a listát, hogy Vámbéry helyett nem tudom én, Ady. Mi a ménköves történt? Hívtam őket, hogy hát gyerekek, mi van? Hát te mondtad, hogy az összes kommunistát likvidáljuk. S hogy ki volt az, valami orosz tábornok, vagy szovjet tábornok. Nem volt szovjet tábornok. Jaj, istenem. Úgyhogy akkor következőnek azt elsőnek vissza kellett rakni. És akkor eldöntöttem, hogy ezzel foglalkozni kéne. Az emberek irtózatosan tudatlanok ebben az ügyben is, úgyhogy egy kicsit meg kellene ismertetni az emberekkel, hogy ki is volt Vámbéry. Hogy ne fordulhasson ez elő. És akkor próbáltam felkutatni róla, amit lehetett, és akkor a Csallóközben publikáltam sok cikket, Vámbéryről meg Vámbérytől. Idézeteket. Tehát ez volt az eredete. És aztán a ’90-es évek végén megfogalmazódott, hogy ez így kevés. Akkor ugye csináltuk ezt a Vámbéry Irodalmi Kávéházat. Amellé létrehoztuk ezt a Vámbéry Polgári Társulást, hogy akkor évente Vámbéry-napokat rendezünk. Készítettünk a Lipcsey Gyurival egy mellszobrot, ami ott van a Vámbéry téren, amit azóta is minden éven megkoszorúzunk.

Meg itt, az irodádban is van egy.

Igen. Ez az eredetije. Meg elkezdtünk egy életművet is felkutatni. És aztán megjelentettünk egy könyvet vagy meg akartunk jelentetni, vagy dolgoztunk a Kulcsár Ferivel egy könyvön, a Közép-ázsiai utazás című könyvén. Dervisruhában Közép-Ázsián át vagy mi is volt pontosan a címe. És akkor kerestem egy szakértőt, és Ivanics Máriához jutottam el. Szegeden professzor az egyetemen. Kelet-kutató. Neki is sok publikációja jelent meg Vámbéryről, többek között neki is. Megkerestem, hogy kellene szakmai segítség ehhez a dologhoz, ő pedig a Dobrovits Mihályt ajánlotta, aki eljött Pestről, és ővele leültünk. Ő akkor ott tanított az egyetemen, meg a Tudományos Akadémián voltak különböző Kelet-kutatói programok és azokat vezette vagy készítette elő. Egy nagyon jó barátság szövődött köztünk, és megegyeztünk abban, hogy ezt a tudományos életet itt, Szerdahelyen megerősítjük. És beindítottuk ezt a Vámbéry tudományos kollégiumot. Vámbéry tudományos konferencia sorozatot. És azóta működik.

És sikeresen bekapcsoltátok az iskolákat is ebbe.

Bekapcsoltuk. És vannak… Vámbéry-verseny, ez földrajzverseny. Mert Vámbéry a Magyar Földrajzi Társaság alapítója volt, tehát ilyen módon kapcsolódik ehhez is. És akkor már lehet Vámbéryről beszélni meg Keletről beszélni.

Kiadtátok, ahogy látom, a teljes életművét. Majdnem?

Majdnem a teljeset. Vámbéry rengeteget írt. Tehát azt a teljeset nem lehet kiadni. Meg vannak művei, amik nem jelentek meg mind a mai napig magyarul, és jó lenne, csak ahhoz több pénzt kellene szerezni, tehát lefordítani nyelvekből. Ő állítólag 26 nyelven írt, olvasott, publikált. Úgyhogy azért nehéz a Vámbéry-kutatás, mert rengeteg régi nyelvet használt. A perzsának meg a töröknek különböző válfajait, nyelvjárásait. Azokat a nyelvjárásokat, mondjuk, úgy kell elképzelni, hogy olyan távol van az egyik nyelvjárás a másiktól, mint magyar a kínaitól, tehát az teljesen más nyelv. Pl. Angliában évente jelenik meg Vámbéry-könyv, az biztos.

Most Vámbéry a magyarok eredetét kutatta, vagy a magyar és más népek közötti rokonságot?

Nem.

Vagy egyáltalán Kelet-kutató volt.

Igen. Fiatalon azzal ment neki a dolognak, hogy az Eötvös bárót megkereste, adjon neki valami kis apanázst arra, hogy elmehessen Keletre. Sikerült tőle elnyerni ezt a támogatást, hogy tényleg nekiindulhasson. Magyarságkutatásra gondolt, de aztán ebből sokkal-sokkal több lett. Ő az első európai ember, aki el tudott olyan helyekre jutni, ahova még senkisem, és egy nagyon alapos, pontos leírást adott arról a világról.

Ez Közép-Ázsia volt?

Ez Közép-Ázsia. Irán meg Törökország. Körülbelül ezek a területek, ahol a legizgalmasabb mai szemmel nézve is, meg ahol a legkevésbé ismerjük ezeket a mozgásokat, és ő ugye ezen a selyemúton végig tudott menni. Selyemútnak nevezték azt, ahol a kereskedőkaravánok haladtak. Azért nevezték selyemútnak, mert rengeteg selymet hordtak, meg fűszert. Ez volt az a két legfontosabb dolog, amit onnan hordtak ide, Európába. És ő kiment oda úgy, hogy megtanult a helyiektől helyi nyelven beszélni. Senki nem vette észre, hogy nem odavalósi. Ha tudták volna, akkor nem élte volna túl, biztos. Tehát ez nem volt egy kívánatos dolog.

Többször is járt ott?

Három útja volt. Három jellegzetes útja. Ezeket leírta ezekben a különböző könyvekben. Ő írta az első török–német német–török szótárt. Az Ezeregyéjszaka meséit… mármint megtalálta ezt a mesegyűjtést. Ugye az Ezeregyéjszaka meséi valahogy az 1000-es évek, 1200 tájékáról származnak, és ő megtalálta azt az ősi mesegyűjtést, amit a 400-as években gyűjtötték össze. Sokkal-sokkal izgalmasabb. Mi abból kiadtunk részeket. Sokkal izgalmasabb, mint az Ezeregyéjszaka. Elhozta és lefordított néhány mesét, de éppen akkor jelent meg az Ezeregyéjszaka franciául, németül, angolul. Ő akkor mondogatta, hogy nem ez az eredeti, és van egy sokkal régebbi, és meg is írta és szemléltette. Fordított is ezekből a mesékből. De a világ ezt nem kapta fel. Úgyhogy azóta sem jelent meg ez. Mi voltunk az elsők, akik az eredeti nyelvről lefordíttattuk és kiadtuk. Tehát az eredeti perzsa nyelvből fordíttattuk. Van valami három ember a világon, aki még ezt a nyelvet bírja. Az egyikkel sikerült megegyezünk. Soós Tamásnak hívják. Lefordította nekünk. Csodálatos mesék. És ezt Vámbéry találta meg, valami piacon vette. Hozta magával, és most a Magyar Tudományos Akadémiában őrzik.

Vámbéry egész életét ennek szentelte, ennek a munkának. Hosszú életű volt?

Hosszú. Hát ő aztán az angol tudományos akadémia rendes tagja volt. Ő volt az egyedüli nem brit, akinek rendes bejárása volt az uralkodóhoz. Nem kellett bejelentkeznie. Mondják ugye, hogy kém volt. Hát biztos. Jelentéseket írt. De ő rengeteg írt. Mindenkinek írt. Volt egy idő, mikor kapott apanázst a brit uralkodótól. Tehát kaphatta azért is, mert írt, azért is, mert szerette őt, meg akarta is, hogy csinálja, amit csinál. A Magyar Tudományos Akadémia tagja később lett, mert ugye akkor nagyon dívott ez a finnugor kapcsolat, és hát ő azt mondja, hogy ennek semmilyen létjogosultsága nincsen…

Kérdéses legalább.

Kérdéses. Tehát ő állította, és több művében leírta és bizonyította, egyértelmű, hogy török eredete kell, hogy legyen a magyarnak. No és hát nem volt szimpatikus. Ráadásul őneki nem voltak iskolái. Még a gimnáziumot sem fejezte be.

Gyula, ezek szerint egy olyan hatalmas életmű, hogy ez még munkát ad nektek évekre. Tehát minden konferencián tudtok azért valami újat mondani minden évben. Róla. A munkásságáról. Vagy újat kínálni az érdeklődőknek.

Igen, de ezek a konferenciák egyébként nem róla szólnak. Vagy nem csak róla szólnak. Többségében nem róla szólnak. Én kötelezővé tenném minden politikusnak, hogy üljön be és hallgassa végig ezeket a konferenciákat. Meg minden diplomatának, meg minden történelemtanárnak. Mindennel foglalkozik ez a konferencia. Vannak nyelvészeti, vannak vallástörténeti… néprajzi előadások. Amik érintik azt a tematikát, amelyet Vámbéry valaha is művelt vagy csinált. Neki az az irtózatosan sokszínű életműve, az lehetőséget ad arra, hogy gyakorlatilag mindent, amit… ha eljárnának, akkor mindent, akár a migránskérdést, akár mást, teljesen másként néznének az emberek. Meg most hogy van az iszlámmal. És nem ülnek be. Van azért. Mindig van egy 5-6 ember, aki valahonnan a Holdról odajön, és végig akarja hallgatni, és mindegyik úgy megy el, hogy fantasztikus, húha, ide mindig el fogok jönni.

Lehet, hogy egy kicsit többet kéne ezt propagálni, hirdetni. Nem rábízni az emberekre, hogy ha megtudják, akkor jöjjenek el.

Hát… erőszakkal?

Úgy érzem, lassan elérkezünk a beszélgetésünk végéhez, és meg akarom kérdezni, hogy valami fontosat nem felejtettünk el az életedről, munkásságodról.

Az egy nagy gondom, most 58 éves leszek, ha a Jóisten is így akarja. Hogy egyre nehezebben szívelem ezt az értéktelen világot körülöttem. Nincsenek kapaszkodópontok, hogy most mi az érték, és mi nem. Sokan azt mondják, hogy ez így természetes, ez mindig is így volt a világtörténet folyamán. Lehet, hogy van ebben is valami igazság. De azért én elvárom azoktól a közéleti személyektől, politikusoktól, és közéletben bárki, aki dolgozik, hogy ő tudjon különbséget tenni. És amikor azt látom, hogy nem tud, akkor az dühít és nagyon felháborít. Mert azt, hogy a Julis néni és a Feri bácsi nem tud különbséget tenni valamilyen oknál fogva, akkor azt valahogy könnyebben megértem és fogadom. De azt gondolom, hogy aki valamilyen közösségben vezetői feladatot vállal, annak kutya kötelessége elsősorban arra odafigyelni, hogy mi az érték, és mi nem.

Csalódott is vagy? Csalódtál is az elmúlt 25 évben?

Természetesen sokat. Számomra… mindenen, még most is, meg tudok lepődni, hogy még mindig van lejjebb. Hogy amikor egy Kelemen Anna életéről szóló könyv 3 millió példányban el tud kelni a magyar piacon, miközben egy minőségesebb… Kihez tudnám hasonlítani? Már az is rossz, ha hasonlítom valakihez is. Tehát, hogy egy ilyen típusú könyv el tud kelni, akkor az számomra gondot jelent. Gondot jelentett az, hogy úgy igazából a politikusainkkal ezt megértetni, hogy miért ez az ő felelőségük, hogy ez így van. Mert sokszor hivatkoznak, hogy ez a demokrácia. Mindenki azt vesz, amit akar, mindenki azt olvas, amit akar. Ez mind rendben van. De mondok egy példát. Az RTL Klub tévé, ugye beindította a Big Brother műsorát. Volt neki olyan 3-4 százalékos nézettsége. Végigvitte egész Európán. 3-4-5 százalékos nézettségük volt az egyes országokban. Svédországban 15 százalékos nézettségük volt. Ugye, ez egy nagyon olcsó műsor, nem kerül sokba a csatornának, tehát nagyon sokat lehet nyerni. Úgyhogy 2 százalék, 3 százalék fölött már simán nyereséges műsor. Ha afölött van, akkor aztán meg pláne. A svédeknek meg 15 százalékos nézettségük volt. Úgyhogy akkor a svéd parlament rendkívüli ülésen tárgyalta ezt a dolgot, hogy mi történt a svédekkel. Hogy valami gond van az országgal. Ha Svédország lakosságának 15 százaléka van ezen az értelmi szinten, ahol ezt a gagyit akarják, akkor itt valami probléma van az oktatással, probléma van a kultúrával. Sok mindennel probléma van. És akkor rengeteg pénzt szabadítottak fel programokra, hogy ez még egyszer ne ismétlődhessen meg. Magyarországon megvolt az első műsor, és 80 százalékos nézettsége volt. És akkor én hiába mondtam a magyarországi meg itteni magyar politikusoknak, mert az a szlovákiai magyarokra ugyanúgy jellemző volt. Ha valaki visszaemlékszik arra az időszakra, akkor a buszban, a kocsmában, mindenhol csak a Big Brother volt. Ki kivel, hogyan mit csinált. És akkor nekem mindenki azt mondta, hogy nekünk semmi közünk ehhez. Én nem azt gondoltam, hogy be kell tiltani a műsort. A műsor az menjen, az semmi, gazdasági vállalkozás, működjön. De ha ez a 80 százalékát az embereknek érdekli, és ezt nézi órákon keresztül, akkor lesz gond. És akkor viszont le kell ültetni a szakembereket, és mondják meg, hogy mit kell csinálni szerintük. És akkor erre kell helyezni a hangsúlyt. Mert mindig azt mondták, hogy most nem az a fontos, mert most a gazdaság a fontos, most a gazdaságot kell rendbe rakni, majd arra is sor kerül. És jelen pillanatban az RTL-nek ez a sorozata sehol Európában nem megy, csak Magyarországon. Tehát Magyarországon még mindig működnek az ilyen típusú műsorok. Sőt, azóta nemhogy ez, hanem jóval több, már négy-öt ilyen típusú műsor is fut különböző csatornákon. De mondom, nem egy magyarországi példát akarok a szlovákiaival szemben felhozni, hanem azt gondolom, hogy ez a szlovákiai magyaroknak az érdeklődési körét is teljesen lefedi. Bármilyen felmérés születik, az ránk is ugyanúgy vonatkozik, nem vagyunk mi ennél jobbak. Tehát hogy nem csinálunk ezekkel a dolgokkal… nem foglalkozunk annyit, amennyit kellene. Ez az egész helyzet vezethet oda, hogy gyakorlatilag megszűnik a magas kultúrának a képviselete.

Meg az igény iránta.

Az igény iránta, az is megszűnik. Vagy azt sem tudom lenyelni, hogy vannak ezek az állami támogatások. Ha megnézi az ember ezeket a szerződéseket, hogy hova mennek, hát ezt sem tudom lenyelni. Azt, hogy van a nemzetiségi kultúra támogatására megítélve egy összeg, akkor azt gondolja az ember, hogy az a nemzetiségi kultúra támogatására megy, ez is egy természetes gondolat, gondolom. De nem arra megy, mert ha megnézed a szerződéseket, ez is csak… a többsége ezeknek a pénzeknek nem újraépítésre, nem egy intézményteremtésre, nem egy hosszú távú gondolkodásra mutat. Hanem küldjük el kolbászfesztiválra, böllérfesztiválra, mindenfélére küldjük szét, ami a ’90-es években elképzelhetetlen lett volna, hogy állami pénzből ilyenre küldtek volna pénzt. Mert ez akkor azok, akik ott ültek ezekben a bizottságokban, azt gondolták, hogy nem ezt kell csinálni. Hanem könyveket kell kiadni, lapokat kell kiadni, létre kell hozni olyan intézményeket, olyan szervezeteket, olyan közösségeket, hálózatokat, amik gyakorlatilag a szlovákiai magyarság megmaradását szolgálják. Ezek a fesztiválok nem azt szolgálják. Ezek a fesztiválok ezek… Az, hogy Magyarországról átjönnek, olyan előadókat hívnak meg… Majdnem kimondtam, hogy előadóművészeket, ami irtózatos túlzás lett volna. Olyan szörnyű alpári, én nem tudom, milyen művészeknek titulált embereket hoznak ebből a pénzből ide. Ami gyakorlatilag azt az örökséget, amit az elődeink ránk hagytak, azt a kulturális örökséget, azt így viszik lejjebb és lejjebb. És ehhez asszisztálunk. Tehát azok a közéleti személyek, vagy azok az eszközökkel rendelkező politikusok, polgármesterek, akárkik, akik a közéletben állnak fel. Mindehhez asszisztálnak azzal, hogy azokat a forrásokat, ami van, vagy azt mondják, hogy egyenlő módon, vagy nem adunk senkinek, vagy valamiféle alibizmus van körülötte, és nem merjük azt mondani, hogy neked nem adunk, mert az nem jó. Ami jó, azt fogjuk támogatni.

De hátha eljutunk odáig, hogy egyszer csak kimondjuk, hogy valóban, van, amit jó támogatni, és van, amit nem szabad támogatni. Idáig. Gyula, köszönöm szépen a beszélgetést, és sok sikert kívánok neked a könyvkiadáshoz is, a Vámbéry Társulás munkájához is, és mindenhez, amit vállaltál, amit a válladon cipelsz és még bírsz csinálni.