Tornallyay Zoltán a református egyház meghatározó alakja volt két világháború közötti Csehszlovákiában. Tíz éven keresztül a Szlovenszkói Tiszáninneni Református Egyházkerület főgondnokaként jelentős befolyást gyakorolt nemcsak kerületének, hanem egész egyházának belső igazgatási, politikai és vallási-ideológiai kérdésekben kialakított álláspontjára is. Tanulmányom célja, hogy az egyházmegyei, egyházkerületi és konventi jegyzőkönyvekben fellelhető, valamint az egyház hivatalos lapjában, a Református Egyház és Iskolában megjelent beszédei alapján vázlatosan bemutassa mindazokat az irányelveket és eszmei mozgatórugókat, melyek mentén Tornallyay két világháború közötti egyházszervezői munkássága kibontakozott.2
Bővebben →
A nemzeti elválasztás egy kombináció következménye. A politika popularizálását kombinálták az egyes kultúrákhoz tartozók politikai uralásával. Mivel a felvilágosodás a nemzeti identitást nem sorolja az univerzális emberi értékek közé, ám a nemzeti identitás komplex identitásként átveszi a korábban domináns vallási identitás helyét, annak több elemével együtt, (Smith 2003) és egyben a politika tömegpolitikává válásának fő identitásformájává válik, az egyes csoportok feletti politikai dominancia megszerzéséhez el kellett választani őket egymástól. Mivel pedig ezek nemzeti csoportok, az elválasztásnak is nemzetinek kellett lennie. Bővebben →
Ujváry Zoltán néprajzprofesszor neve nem cseng ismeretlenül a szlovákiai magyarok körében, hiszen sok olyan publikáció fûzõdik a nevéhez, amely a történelmi Gömör megye ma Szlovákiához tartozó részének népi kultúrájáról szól. Elindítója, szervezõje és állandó résztvevõje volt a majdnem két évtizedig tartó Gömör-kutatásnak. Õ a szerzõje a Szülõföldön hontalanul címû nagy sikerû kötetnek, amely a szlovákiai magyarok második világháború utáni kálváriáját, a Csehországba való deportálást írja le. A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem (ma: Debreceni Egyetem) Néprajzi Tanszékének professzora 1932. január 25-én született a gömöri Hét községben, s az idén töltötte be 70. életévét. A következõ beszélgetés a professzor úr születésnapja alkalmából készült. Bővebben →
Nyelvi-nyelvhasználati kérdésekkel kapcsolatos véleményét manapság bárki könnyen megoszthatja a nyilvánossággal. Internetes fórumokon, blogokon gyorsan utána lehet járni, hogy egy-egy (új) nyelvi formát a közvélekedés szerint „szabad-e használni”, avagy – a népi nyelvészet keretébe ültetve a kérdést – milyen attitűdök és sztereotípiák kapcsolódnak egy-egy kifejezésmódhoz. A laikus vagy féllaikus nyelvhasználók vélekedéseit általában az jellemzi, hogy a nyelvi jelenségek értékelésénél a helyes–helytelen dichotómiát érvényesítik (l. Domonkosi 2007, 141–143. p.). A szakértői vélemények ezzel szemben tartózkodnak az ilyen fekete-fehér látásmódtól, és saját hozzászólásaikat inkább a tudományos diszciplína követelményeihez, mintsem egyéni értékítéleteikhez igazítják. A sokféle érvelésmódban azonban függetlenül attól, hogy azok helytelenítenek-e vagy magyaráznak-e valamilyen nyelvi vonatkozású tényt, van egy közös vonás: a jelenség értelmezését többnyire mint teljesen magától értetődő, ésszerű megállapítást tüntetik föl. Bővebben →
Bevezetés A kisebbségi beszélőközösségek a többségi társadalmakhoz képest lényegesen több nyelvi problémával küszködnek, ráadásul a kisebbségi közösségek nyelvi problémái elemibb módon, húsbavágóbban érintik az emberek életét, mint a többségi társadalmakban is jelentkező problémák. A nyelvi problémák megfelelő kezelése ezért jelentős mértékben hozzájárulhat a kisebbségi emberek jó közérzetének kialakulásához, ill. megerősödéséhez, ezáltal pedig az adott országok stabilitásához, sőt közvetve prosperitásukhoz is. Éppen ezért a kisebbségi társadalmakban a nyelv társas beágyazottságára odafigyelő nyelvtudománynak rendkívül fontos feladata (lenne) az adott közösségben – vagy inkább közösségekben – jelentkező nyelvi problémák tanulmányozása és „testre szabott” megoldási javaslatok kidolgozása. Ez a meggyőződés késztetett arra, hogy elkezdjek a nyelvi problémák kérdéskörével mélyebben foglalkozni, s eddigi kutatási eredményeimet közreadjam a Fórum Társadalomtudományi Szemle hasábjain.2 Amikor belefogtam tervezett cikkem megírásába, magam is meglepődtem, mekkora fába vágtam a fejszémet. Kiderült, hogy egyetlen közleményben még a legfontosabb tudnivalókat sem tudom elmondani. Ezért aztán három különálló cikk megírása mellett döntöttem. Az első írásban, amely folyóiratunk idei első számában jelent meg, bemutattam azt az elméleti keretet – a nyelvmenedzselés-elméletet –, amelyet a legalkalmasabbnak tartok a nyelvi problémák tanulmányozására és kezelésére, többféle szempontból is meghatároztam a nyelvi probléma fogalmát, s vázoltam legfontosabb típusait (Lanstyák 2010b). Mivel az első közleményben helyhiány miatt nem tudtam... Bővebben →
0. Bevezetés Az utódállamokban élő magyar beszélőközösségek számára az anyanyelvhasználat egyik legfontosabb színtere a magyar tannyelvű iskola. Szlovákiában a magyar oktatási intézményeket látogató tanulóknak általában lehetőségük nyílik arra, hogy a társadalom- és a természettudományok alapszókincsét anyanyelvükön sajátítsák el, a magyar középiskolákban érettségiző fiatalok egy része azonban már többségi nyelvű főiskolán vagy egyetemen folytatja a tanulmányait, a másik része pedig munkába áll. Akár az egyik, akár a másik lehetőséget választják, anyanyelvük használatára a továbbiakban már csak korlátozott mértékben lesz módjuk. A fentiek ismeretében nem meglepő tehát, hogy a kisebbségi helyzetben folyó anyanyelvoktatás céljai között – iskolatípustól függetlenül – elsődleges helyen az anyanyelvi dominancia elérése és megőrzése, ezzel párhuzamosan pedig a standard nyelvváltozat elsajátíttatása szerepel. (vö. Szabómihály 2010, 308. p.; Misad 2011, 175–176. p., 2014, 117. p., 2016). De vajon figyelembe veszik-e az útmutatóként szolgáló oktatási dokumentumok – az állami oktatási program, a kerettanterv, az anyanyelvi tanmenetek – és a hozzájuk igazodó anyanyelvtankönyvek, hogy a kisebbségi magyar iskolákban tanuló diákok többsége nem birtokolja és nem használja aktívan anyanyelve köznyelvi változatát? S tudatában vannak-e a tankönyvszerzők annak, hogy ezeknek a fiataloknak a nagy része nyelvjárási közegben szocializálódott, ráadásul kétnyelvű beszélőközösségben él, ahol anyanyelvként egy, a többségi nyelv hatása alatt álló nyelvváltozatot sajátított... Bővebben →
Van-e a második világháborút lezáró béketárgyalásoknak, közelebbről a háborút (legalábbis annak egy részét) hivatalosan lezáró párizsi konferenciának relevanciája a hidegháborúhoz? Összefügg-e vele, s ha igen, mely pontokon? Jelen tanulmány amellett érvel, hogy számos összefüggés fedezhető fel a kettő között, sőt a párizsi béketárgyalások és -konferencia, mint egy másfél éves történelmi folyamat, egyenesen remek esettanulmány annak felmutatásához, hogy konkrétan mi módon alakultak úgy a nagyhatalmak közti nemzetközi kapcsolatok, hogy annak végén már hidegháborúról beszélhetünk. Az 1945–1947-es időszak rendkívül érdekes a nagy nemzetközi folyamatok szempontjából, mint például az ENSZ megalakulása, a nukleáris korszak kezdete, és – Párizs szempontjából különösen fontos – az a tény, hogy a párizsi béke a jelenlegi európai rend kezdete, alapja, fundamentuma. A szélesebb nemzetközi kontextus azért is releváns mind a Szovjetunió, mind az USA szempontjából, mivel 1945–1947 között mindkét győztes hatalom kitüntetett figyelmet fordított az európai térségnek, amelybe természetesen különös hangsúllyal beleértendő Németország. Az 1947-es párizsi békeszerződésnek vannak „hagyományos” kontextusai. Nemzetközi viszonylatban ilyen a „győztesek–vesztesek” megosztottság, amely mellett a párizsi békekonferenciát jellemzően a magyar, a cseh-szlovák stb. nemzeti történelmek kontextusában szoktuk értelmezni. Nemzeti és nemzeti bilaterális viszonylatban jól ismertek a magyar–csehszlovák, magyar–román, magyar–szovjet, csehszlovák–amerikai stb. relációk, mi több, ezek a kontextusok olyannyira kézenfekvőek, hogy nem akad mérvadó... Bővebben →
Eddig már több pozsonyi kulturális intézmény története, közülük kiemelten az 1868-ban alapított Pozsonyi Városi Múzeum került a szlovák tudományosság érdeklődésének a középpontjába. Jogos tehát az összefoglalás, a helyzetértékelés és a mérlegkészítés igénye; természetszerűleg az új kutatási irányok felvázolása. Mindenféleképpen a kérdésfeltevés az első lépés a Pozsonyi Városi Múzeum 1868–1918 közötti történetének a vizsgálatakor. A hektikus 1968-as évben, illetve a csehszlovák totalitárius rendszer megszűnésének előestéjén, 1988-ban, illetve 1989 után született szlovák múzeumtörténeti szintézisek hogyan értelmezték a múzeum dualizmus kori történetét?[1] Az evolucionizmusra épülő marxista tudományelmélet hogyan itatódott át a szlovák nemzetépítő törekvésekkel? Érdekes kérdésként vetődik fel, hogy a szerzők milyen szempontrendszerek alapján tárgyalták a városi és a regionális múzeumi jelenségeket és a magyar állam múzeumpolitikáját? Milyen téziseket, esetenként sztereotípiákat alakítottak ki a múzeum arculatát meghatározó Könyöki Józsefről, Helmár Ágostról és a többi kusztódról? Milyen figyelmet szenteltek a múzeum gyűjteménygyarapító és kiállítási stratégiáinak, illetve a 20. század elejétől mind markánsabban mutatkozó modernizációs igényeknek? Milyen mentális és tudománypolitikai változásokat mutathatunk ki 1989 után? A közép-európaiság mennyire volt (maradt) szlogen, és mennyire volt (lehetett) pulzáló valóság? A szlovák muzeológiai munkákban tovább éltek az 1989 előtti klisék? Azok átalakultak vagy az értelmezések szélesebb tárháza nyílt meg? Koncepciók és azok metamorfózisai A szlovák történeti muzeológiai... Bővebben →
A politikai antropológia szótári értelmezésben és az antropológia egyes ágazatait bemutató szakkönyvekben a politikai élet szervezettségi szintjeivel, a jogérvényesüléssel és a társadalmi ellenőrzés sajátos módjaival foglalkozik. Fontosságáról példaképpen James Peoples és Garrick Bailey Humanity. An Introduction to Cultural Anthropology című kézikönyvében (1988) a tizenharmadik fejezetet teszi ki a politikai és jogi szerveződések leírása – ami nem jelent tucatrangú érdektelenséget a téma antropológiai fontosságát illetően, csupán azt, hogy amíg az európai közgondolkodásnak, politikatörténetnek alighanem első fejezetei közé kerülne a társadalom politikai-jogi felépítménye, a kulturális antropológia szisztematikus rendszerében jóval előtte szerepelnek olyanok, mint a tudományág természetének, sajátos nézőpontjainak, kutatási módszereinek, a fizikai-biológiai sajátosságoknak, a szociokulturális rendszereknek, rokonsági kapcsolatoknak, vallásnak, gazdaságnak körülírásai. Aki egyenesen a politikai antropológiai szakkönyveket nyitja föl (Balandier 1967, Easton 1958, Lewellen 1983, Winckler 1970, Clastres 1974), rendszerint a társadalom politikai szervezetének sejtszerű formáitól az államszintű társadalmakig láthatja föltárva egy-egy társadalom vagy az egyes rendszerek karakterét. Nem mindegy azonban, hogy – akár monografikus művet, akár egy-egy földrész, tájegység vagy politikai berendezkedés aprólékos leírását tartja kezében az olvasó-érdeklődő – mikortájt keletkezett műről van szó. A politikai rendszerek antropológusok általi leírásai ugyanis a 19. század közepétől vagy fél évszázadon át elsősorban az államnélküli társadalmak részletező leírásai voltak, s csak az utóbbi... Bővebben →
Az alábbiakban a kortárs, a 20. századi médiaelméletek utáni popkultúra-kutatás lehetőségeiről ejtünk szót. Mindez nem egy végigvezetett elméleti mátrix alkalmazása lesz, hanem – az esetről esetre változó tárgynak megfelelően – egymással kölcsönviszonyba kerülő, egymásra rétegződő ötletek olykor redundáns, töredékes, szabálytalannak tűnő kapcsolatrendszere. Kiindulópontunk, a médiaelméletek utáni kutatás összetétel, egy küszöbhelyzetre („Kezdetét veheti a nyelvi, zenei, filmes és költészeti tanulmányok módszertani integrációja” – Kittler 2014, 125. p.) és azonnal egy megkettőződésre utal: érthető időbeli paraméterként, eszerint a 20. századi médiaelméleti széttagozódás – frankfurti, torontói, birminghami iskola, Kittler munkássága a rá épülő diskurzusokkal stb. – a kutatásmódszertan közvetlen előzményét alkotja. Másrészt érthető szó szerint: egy médiaelmélet körvonalazása lehetne a kijelölt cél, vagyis a popkultúra-kutatásnak új teoretikus állításokhoz kellene vezetnie. Kétségtelen azonban, hogy az esettanulmányoknak nem feltétlenül szükséges valamilyen, előzetes pozícióban lévő explicit elméletet igazolniuk; és ha a kutatás nem ad ki új (rész)elméletet, pusztán rátapint egy kapcsolat- vagy hangulatrendszerre, az sem tekinthető módszertani hibának, netán teoretikus kudarcnak. (Ugyanakkor ez a szituáció úgy is elgondolható, hogy totális rendszerek nem, de elmélethálózatok mégiscsak a rendelkezésünkre állnak az adatkezelés során.) Az átfogó keretek előzetes szerepének a megingása (mivel nem fizikai-természettudományos elméletről van szó, hanem a metanarratívák, utópikus és üdvtörténetek iránti bizalmatlansággal párhuzamosan kialakuló látásmódról)... Bővebben →
