(Összehasonlító elemzés a Szlovák Köztársaság és a Magyar Köztársaság külpolitikájának alakulásáról)
Bevezetés
Akár új időszámításról is beszélhetnénk a szlovák-magyar kapcsolatokban, annyira flexibilisekké váltak mostanában a kulturális, az oktatási, de főleg a külkapcsolatok, legalábbis erről árulkodnak a rendszeres találkozók a két ország magas rangú hivatalnokai között. Ezt természetesen a mindkét országban lezajlott kormányváltás óta a legtöbb szakértő prognosztizálta, ennek ellenére semmiképpen sem mondhatjuk, hogy a két ország kapcsolatában nincs új a nap alatt. Sőt.
Az új időszámítás kezdetét a szlovák-magyar vegyes bizottságok tényleges munkájának megkezdésétől is számíthatnánk, ám ez véleményem szerint nem lenne szerencsés. Mint arról később szólunk majd, a vegyes bizottságok intézménye nagyon fontos eszközévé vált a két ország közötti kapcsolattartásnak, de mégiscsak egy régebbi korszak hívta életre, hiszen köztudottan a Mečiar-Horn találkozók eredményeként jött létre. Nem lehet figyelmen kívül hagyni ezen intézmény egyre növekvő szerepét, de a dinamikus Fidesz-gerincű magyar kormány s a demokratikus átalakulással küszködő Szlovákia kapcsolatának új időszámítását semmi esetre sem lenne helyes egy nehézkes, roppant nagy odafigyelést és kompromisszumkészséget követelő szakmai munkacsoport tevékenységének tényleges beindításához kötni. Sokkal inkább két esemény kívánkozik ide: az 1999. augusztus végén megrendezett madarászi szabadegyetem, ill. a szeptember 16-án Duna vizén aláírt Párkányt és Esztergomot összekötő Mária Valéria híd felépítéséről szóló szerződés.
A madarászihoz hasonló jellegű szabadegyetemek gondolata akár Fidesz-sza ba dalomnak is tekinthető. Az erdélyi Tusnádfürdőn megrendezett nagy múltú rendez vény hagyományából megszületett szlovákiai eseményt a közelmúltban sikerült olyan szintre emelni, hogy azt megtisztelhette jelenlétével a két ország, Magyarország és Szlovákia miniszterelnöke is. Nem véletlen, hogy itt hangzott el az az orbáni gondolat, mely szerint a fiatalok, vagyis a jövő generáció jelenlétében zajló kötetlen, nyakkendő nélküli eszmecserék sokkal nagyobb előrelépést hozhatnak, mint a hivatalos találkozók. A kötetlenséget és a dinamizmust, mely a magyar kormányfő leghatásosabb fegyverei közé tartozik, Orbán Viktor most is kiválóan érvényesítette, nagy zavart okozva a Mikuláš Dzurindát követő stábnak és az újságírók hadának. Érthetetlen ugyanakkor, hogy a nagy számban megjelenő szlovák újságírók nem figyeltek fel arra a tényre, hogy az Orbán-Dzurinda sorrend egyáltalán nem volt véletlen, hiszen csakúgy, mint a szabadegyetem, a miniszterelnöki találkozó is magyarországi kezdeményezésre jött létre, és így pontosan tükrözte a két ország közötti kapcsolatok mibenlétét. Paradox módon ugyanis – szlovák felségterületen – Orbán Viktor volt a házigazda, aki ezt a tényt kellőképpen éreztette szlovák kollégájával, amit a szlovák kormányfő több mint 40 perces kényszerű várakoztatása is sejtetett. Így magyar részről roppant hálásak lehetnek Bugár Bélának, az MKP elnökének, aki magyarul intézett szavaival témát és teret adott a szlovák újságírókból egyszerre kibukó intoleráns, sőt a másnapi szlovák lapokban megjelenő már-már nacionalista indulatoknak.
A Mária Valéria híd fontosságát és szimbólumértékét aligha kell hangsúlyozni – földrajzi, geopolitikai témájú köteteket lehetne megtölteni az ezzel kapcsolatos írásokkal. Sokkal fontosabbnak tűnik – bármilyen furcsán hangzik is – az álírás módját övező vita, mint a maga a híd megépítése. Ez utóbbi tény ugyanis teljes mértékben adott volt: amennyiben a szlovák kormány nem vállalta volna a megépítési költségek mintegy 25 százalékának megtérítését, úgy a párkányiak biztosan kezdeményezték volna a helyzetnek megfelelő népszavazást. Magyar részről már évekkel ezelőtt jelezték a híd felújítása iránti érdeklődést.
Mi sem jellemzi pontosabban a két ország – de akár a két kormányfő – közti kapcsolatot, mint az aláírás mikéntjéről terjedő fáma. Az Orbán-kabinet protokollistái ugyanis – legalábbis a híresztelés szerint – jelezték a szlovák kollégáknak, hogy Orbán Viktor a Duna közepén lévő megmaradt hídpillérre felkapaszkodva óhajtja aláír ni az ominózus dekrétumot. Erre a szlovák biztonságiak nem adták áldásukat, így a magyar kormányfő kénytelen volt a Duna vizére ereszkedni.
A madarászi tábor ugyancsak pontosan tükrözte a szlovák-magyar kapcsolatok jelenlegi állását: többé-kevésbé a magyar vezetés szeretné meghatározni a térség külpolitikai irányvonalát; Magyarország geopolitikai helyzetét, ill. a két ország közti különbséget kihasználva saját képére szeretné formálni a két ország közti külkapcsolatokat. E tanulmány célja tehát egyrészt bemutatni a lehetséges magyarországi elképzeléseket, ill. felvázolni a várható szlovák reakciókat.
Az új helyzet – adott helyzet?
Az új szlovák kormányzat külpolitikai irányvonala számol azzal a ténnyel, hogy Szlovákia integrációja jelentős mértékben függ a szomszéd országok pozíciójától, amelyet maga Dzurinda kormányfő is elismert. Egy korábbi nyilatkozatában – az első nagy külpolitikai józanodás után – kijelentette: Szlovákia integrációja a legkönnyebben a visegrádi négyek minél szorosabb együttműködése révén valósulhat meg. A magasztos gondolat valóra válását egyetlen dolog akadályozhatja, az, hogy a másik három ország integrációja többé-kevésbé sínen van. A kérdés az, mennyire érdeke a többieknek Szlovákia gyors integrációja. Az erre adandó válasz – bármilyen köny nyűnek is látszik – nem adott pontosan. A legtalálóbban talán Csáky Pál, a szlovákiai kormány miniszterelnök-helyettese fogalmazott 1998. április 8-án Budapesten a Friedrich Naumann Alapítvány és a Márai Sándor Alapítvány által megrendezett szimpóziumon: szerinte Szlovákiának bőven van ideje beérni Magyarországot a csatlakozásban, hiszen déli szomszédunk sem csatlakozhat 2006-nál előbb az EU-hoz. A jelenlévő Németh Zsolt, a magyar külügyi államtitkár erre Magyarország “hivatalos” csatlakozási dátumával, 2002-vel felelt.1
Ha földrajzi alapossággal vizsgáljuk meg a kérdést, rögtön szembeötlik a visegrádi régió egybetartozása. Képzeljük csak el, micsoda feladatot vállal az magára, aki a szlovák-cseh, szlovák-lengyel és a szlovák-magyar határon akarja életbe léptetni a schengeni határokat. A technikailag szinte kivitelezhetetlennek látszó feladat meghaladja mindhárom ország gazdasági lehetőségeit, hogy mást ne mondjak, a visegrádi négyes együttes csatlakozása sokkal kisebb összegbe kerülne az EU-nak is, mint a Szlovákia nélküli integráció. Ehhez logikusan csatlakozik Csáky véleménye is. A magyar kormány azonban több hónapon keresztül azt sulykolja a magyar – és európai – közvéleménybe, hogy a csatlakozás dátuma 2002. Ez a görcsös kommunikáció bumeráng módra viselkedhet a retorikailag képzett Fidesz-fiúk kezében, hisz éppen Szlovákia lehet az a hátráltató tényező, amely várakozó pályára kényszerítheti a magyar kormányt. Az EU helsinki csúcstalálkozója ebben a kérdésben mindenképpen döntő jelentőségű lesz, bármilyen Szlovákiát érintő kérdés ugyanis nagyban befolyásolja szomszédai európai integrációját is.
A mostanra kialakult politikai helyzet – köszönhetően először a szlovák parlamenti választások eredményének, majd főleg a koszovói válságnak – kulcsszava az új. Az új szlovák kormány új (jó)szomszédi kapcsolatokat kíván építeni Magyar országgal (is), egyrészt a nemzeti kisebbségek helyzetének jobb politikai eladhatósága érdekében, másrészt a visegrádi országok “hátán” felkapaszkodva a jobb integrációs pozíció elérésére törekedve. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az 1999. május 14-i pozsonyi V4-es miniszterelnöki csúcstalálkozó. A május 15-re meghirdetett (az egyeztetés hiánya?) első elnökválasztási forduló miatt egynaposra sikerült csúcstalálkozón mindenki önmagához “hűen” viselkedett. Bebizonyosodott, hogy a visegrádi együttműködés igazi motorjának Szlovákiának kell lennie. Rajta kívül Magyarország igazi érdeke a regionális együttműködés fejlesztése. Csehország még mindig saját sebeit nyalogatja, Lengyelország pedig annyira természetesnek veszi integrálódását, hogy várhatóan semmit sem fog kezdeményezni. Kulcskérdéssé válik ebben a helyzetben (is) Szlovákia és Magyarország együttműködése. A probléma lényege azonban a két ország eltérő stratégiai céljaiban fogalmazható meg. Míg az új szlovák vezetés számára a visegrádi együttműködés formálisan és ténylegesen is az európai integrációt szolgálja, addig Magyarország a regionális nagyhatalmi pozícióit rendel(het)i alá V-4-es csoportnak. Az újfajta együttműködést azon ban a két eltérő stratégia nem szükségszerűen gátolja, illetve okoz feszültséget az együttműködésben. Mindezt azonban jócskán gátolhatja a szlovákok történelmileg kialakult félelme a magyaroktól, amelyet néha a szlovák politikai színtéren operáló Magyar Koalíció Pártjának tevékenysége látszólag erősít. Ám éppen az MKP kormánypozíciója teremti meg az egyik lehetőségét annak, hogy ez a több évszázados sztereotípia elveszítse politikai-lélektani hatását.
A magyar kormánnyal kialakult külpolitikai viszony egyik próbaköve az 1995-ben Párizsban, még Vladimír Mečiar és Horn Gyula által aláírt szlovák-magyar alap szerződés megkötése volt. A politikai elemzők szerint miközben a Horn rögtönzési indulatait kihasználó mečiari diplomácia az ET 1201-es ajánlásának az alapszerződésből történő kilövésével volt elfoglalva, az alapszerződés gyakorlati részébe Mečiar számára kedvezőtlen részek is kerültek. Egyebek között ez volt az egyik oka annak, hogy az 1998-as parlamenti választások utáni új kormány fogott hozzá a ve gyes bizottságok felállításához és a tényleges munka megkezdéséhez. Az első, budapesti forduló után a konkrét folytatás – egyelőre – elmaradt. Nem kis szerepe volt ebben a mindkét ország diplomáciai erőfeszítéseinek legnagyobb részét lekötő jugoszláv háborúnak, de a kezdeti eufória fokozatos eltűnésének is. A koszovói helyzet okozta megtorpanás azonban Magyarországnak többe került, mint azt sokan gondolnák. Kénytelen volt – legalábbis egy ideig – feladni azt az expanziós politikát, amelynek alapját még a Horn-kormány külpolitikai establishmentje rakott le. Horn szolgálati ideje alatt kezdődött a szomszédos országok – főleg Románia, de Szlovákia is – tőkeexportos “meghódítása”. Bár a hódítás szó eben az esetben erős túlzás nak számít, az 1991-től megindult, kezdetben jelentéktelen magyar válla lat alapítás és piacszerzés 1996-ban ugyancsak meglódult, majd 1997-98-ban különösen megemelkedett. A kisbefektetők mellett megjelentek a magyarországi multinacionális nagyvállalatok is. A legnagyobb tőkebefektető mind Romániában, mind Szlovákiában a Magyar Olaj- és Gázipari Részvénytársaság (MOL Rt.). A szlovák tőke befektetések értéke – bár kisebb a hasonló román mutatóknál – mintegy 25 millió dollár, ami – figyelembe véve a külföldi tőke alacsony szlovákiai részvételét (kb. 2 milliárd) – jelentősnek mondható, hiszen Magyarország a szlovákiai befektetők rangsorában a tizedik helyen állt a parlamenti választások előtt. A befektetésekben közel 600 cég vesz részt, melyek közül kiemelkedik a MOL a maga 20 millió dollárjával.2 Figyelemre méltó ez az eredmény, ha figyelembe vesszük, hogy a mečiari privatizáció sokszor a magyar cégek és a szlovákiai magyarok mellőzésével zajlott.
A Külügyminisztériumban új munkacsoportot hoztak létre, főképp a Fidesz egykori külpolitikai szakértői köréből, amelyet Németh Zsolt politikai államtitkár vezet. A csoport Dél-Kelet-Európával foglalkozó része nemrég tette közzé a jugoszláviai térségről szóló elemzését, amelynek rövid összefoglalása akár a magyar vezetés által egyre inkább – nemzetközi szinten is – forszírozott hármas autonómia a Vajdaság számára. Tévedés lenne azonban ebből azt a következtetést levonni, hogy a Fidesz ezentúl mindenhol az autonómiát fogja szorgalmazni. A legfontosabb cél ugyanis Magyarországnak a régióban betöltött szerepének az erősítése. Márpedig a Fidesz-MPP politikusai ennek sok mindent hajlandók alávetni.
Németh Zsolt nem is titkolta, hogy mindebben elsősorban az Egyesült Államok segítségére számítanak. A politikai államtitkár egyik februári interjúja szerint “az amerikaiak egységben szemlélik Közép-Kelet-Európát, csak üdvözölni tudták, hogy lelket vertünk ismét a visegrádi együttműködésbe, s aktív külpolitikát folytatunk Közép- és Dél-Kelet-Európában”.3 A nyilatkozat mindenestre egybecseng az USA külpolitikai vezérelvének lehetséges változásával, amelyre egyre több szakember hívja fel a figyelmet.
Nincs másról szó, mint annak az egyedülálló politikai hagyománynak a lehetséges változásáról, amely az Egyesült Államokban az ún. olvasztótégely mítosza mentén alakult ki. A mítosz abból ered, hogy az USA a bevándorlók országa, amely be az új polgárok azért érkeztek, hogy leszámoljanak múltjukkal, beolvadjanak egy nagyobb közösségbe.4 Az amerikai álom egyik megtestesítője az angol nyelv volt, s mint ilyen, a nemzetek sokaságát egyesítette. Az amerikaiak úgy érezték, hogy az emberi szabadságjogok területén indokolatlan a kormányzat beavatkozása, ennek következtében makacsul őrzik egyéni jogaikat, de idegenkednek a csoportoknak tulajdonított jogoktól.
A 80-as évek vége felé az olvasztótégely mítosza kopni kezdett a jelentős számú latin-amerikai bevándorló következtében. A spanyol ajkúak növekvő száma kétféle reakciót váltott ki az USA-ban: megjelentek a nacionalista jellegű pártocskák, csoportosulások, amelyek az angol nyelv “államosítását” kezdték követelni, míg a spanyol ajkúak kollektív nyelvi jogokat tűztek zászlajukra.
A koszovói háború megerősíteni látszik annak a kurzusnak a változását, melyhez az amerikaiak az izolacionalizmusból kitörő Wilson elnöktől fogva tartották magukat. Ezért például az ENSZ – az USA-val együtt jóváhagyott – kisebbségi normái és nyilatkozatai az etnikai, vallási vagy nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek kifejezést használják (lásd a polgári és politikai jogokról szóló 1966-os egyezmény 27. cikkelyét vagy az 1990-es emberi dimenzióról szóló konferencia koppenhágai dokumentumait).5 Vagyis az USA nem ismerte el a kollektív jogokat. Egészen idáig. A jugoszláv válság felvetette az albánok utáni legnépesebb Jugoszláviában élő kisebbség, a 300 000-es magyarság helyzetének kérdését. A lényeg az, hogy a magyar kormány egyre erősebb “aknamunkája” során egyre több szó esik a vajdasági autonómiáról. Magyarország első számú szövetségesét az USA-ban sejti: ezt megerősíteni látszik William Cohen 1999. júliusi budapesti látogatásakor elhangzott Orbán-nyilatkozat, mely szerint “a vajdasági magyarság példája lehet az erőszakmentes autonómiaharc első példája”.6 Annyi bizonyos, hogy az új magyar külpolitikai kurzus tematikájába mind az autonómia, mind a regionális pozícióharc beleillik. Nem is kell találóbb példát kiragadni, mint Németh Zsolt 1999. július 11-i nyilatkozatát a kisebbségi nyelvhasználati törvény elfogadására reagálva: “a szlovák kormánynak orvosolni kéne azt a csorbát, melyet akkor ejtett, amikor figyelmen kívül hagyta a Szlovákiában élő kisebbségek véleményét a törvény elfogadásakor.”7
A szlovák-magyar kapcsolatok egyik legfontosabb katalizátora a Magyar Koalíció Pártjának kormányszerepe – lehetne. A párt, de a kormány egyik legfontosabb feladata annak a rendkívül téves feltevésnek a megváltoztatása lenne, amelyet a szlovák parlamenti ellenzék von le az MKP szerepéről a szlovák belpolitikai porondon. Általában a mindenkori magyar külpolitika ötödik hadoszlopának állítják be, persze jól felfogott érdekből.
Rendkívül érdekes azonban az a viszony, melyet a magyar vezetés részéről tapasztalhatunk az MKP-vel szemben. A Fideszhez közeli hírforrások szerint ugyanis a fiatal demokraták hasonló stratégiát kívánnak, kívántak alkalmazni az MKP ese tében is, mint amit Romániában az RMDSZ-szel szemben alkalmaznak. A recept egyszerű: végy egy, a kényelmetlen vezetéssel szemben álló fiatal, tehetséges gárdát, adj neki egy frappáns nevet, állíts élükre egy szellemi vezért, akinek nin csenek (vagy nem lehetnek) politikai ambíciói. Erdélyben a Reform Tömörülés néven ismert jobboldali radikális csoport egyre inkább a tehetségének megfelelő súlyt kap az erdélyi magyar politizálásban, természetesen a több éve hivatalos kurzust képviselő Markó Béláékkal szemben. A Reform Tömörülés szellemi vezetőjeként számon tartott Tőkés László Király-hágó melléki püspök valószínűleg tudatában van annak, hogy szellemi vezérként igen, politikai vezetőként azonban nem igazán tartják elfogadhatónak sem otthon, sem külföldön. A mellette felnövő – Szilágyi Zsolt nevével fémjelzett – ifjú generáció tehetségénél fogva egyre keményebb ellenfele lesz a jelenlegi RMDSZ-vezetésnek.
Ám ami működőképesnek bizonyult Erdélyben, nem nagyon jön össze a Felvi déken – konstatálhatták Magyarországon. Sem szellemi vezér, de a körülötte lévő fiatal generáció sem nevelődött ki az MKP holdudvarában, bár másutt se nagyon. A magyarországi egyetemek, valamint álláslehetőségek vonzása, ill. a Magyar Koalíció volt pártjainak az ifjúsági politikát teljesen mellőző irányvonala jelentős mértékben hozzájárult ezen áldatlan helyzet kialakulásához. Az erdélyi és felvidéki ifjúság közötti párhuzam megvonáshoz jellemző adalékul szolgál az például, hogy míg az Illyés Közalapítvány erdélyi alkuratóriumának van ifjúsági szakterülete, addig nálunk természetesen ilyen nincs – bár ez egyáltalán nem az MKP hibája, inkább Magyar országon kellene ezen elgondolkodni. De megemlíthetem azt is, hogy Erdélyben a rendkívül nagy erőt és szervezettséget jelentő ifjúsági szervezetek határozzák meg a magyarországi ösztöndíjak sorsát, addig Szlovákiában az Ösztöndíjtanács hivatott erre – tudjuk, hogyan.
Etnikai konfliktus?
Az MKP jelenlegi vezetésének a kormányban főleg az ún. magyar kártyával kell megküzdenie. Az etnikai konfliktusok gerjesztése kimondott célja a HZDS vezette ellenzéknek, mivel mindaddig, amíg ez működik, gátolni tudják a “normális” fejlődésre képes szlovák pártrendszer kialakulását. Addig, amíg az ún. magyar kártya szinte minden szinten működtethető és felhasználható, elképzelhetetlen a polgári igények szerint működő pártrendszer kialakulása. A jóléti, polgári társadalom elengedhetetlen feltétele a jószomszédi kapcsolatok, a nemzetek egymással való kiegyezése, így a szlovák-magyar kapcsolatok fejlesztése is. Természetesen ez sem a HZDS, sem az SNS számára nem kívánatos, éppen ezért tudatosan, saját érdekükben használják fel a magyar kártyát. A gond az, hogy a szlovák társadalom jelentős része még mindig fogékony az etnikai uszításokra, így gondolja legalábbis a szlovák politikai elit egy – elsősorban baloldali – része. Az ő figyelmüket hívnám fel John Bowen 1996-ban megjelent tanulmányára, amelyben az etnikai viszályok mítoszát igyekszik megcáfolni.8 Bowen azt a tételt cáfolja, mely szerint “csak erős államhatalom képes útját állni a fortyogó (etnikai) indulatoknak”. Ismerős, nem? Nos, a tanulmány lépésről lépésre, országról országra, Ruandától Jugoszláviáig igyekszik bebizonyítani, hogy az etnikai konfliktusok tulajdonképpen különböző etnikumok ellenérzését kihasználó hatalmi harcok, melyekben általában a hatalom használja fel a “nem etnikai különbségek, hanem a korszerű állami hadviselésből és a civil társadalom hiányából eredő félelmek és ellenszenvek előidézte konfliktusokat”.9
A “fentről gerjesztett félelem” teóriája tökéletesen illik a mečiari rendszer kisebbségi fóbiájára, de általánosan is alkalmazható a mostani szlovák társadalom kisebbségképére. A hazai “nyersanyag”, vagyis az új állam féltéséből szerzett affinitást kihasználva hintették el ezt az elsősorban 1994-ben kialakult ideológiát. Ennek megfelelően alakult ki Szlovákia kisebbségpolitikája is. Bár az 1995-ben aláírt szlovák-magyar alapszerződés tulajdonképpen megfelelt mindkét ország stratégiai igényeinek, ill. kormányzatának, a szerződés tartalmának megvalósítása már az új kormány feladata lett. Bár mindkét oldalról erősen támadták az alap szerződést (a Magyar Koalíció a pozsonyi ratifikálásához nem volt hajlandó a nevét adni), van a nemzetközi dokumentumban egy használható elem: a vegyes bizottságok.
A vegyes bizottságok
A vegyes bizottságok felállítása nagyobb gondot okozott a Mečiar-kormányzatnak, mint a Szlovák Kormány Nemzetiségi Tanácsának de facto hatályon kívül helyezése. A magyar kormány ugyanis – az alapszerződés értelmében – (személyi) javaslatokat nyújtott be a saját részéről. Mivel az alapszerződés ignorálása már-már nemzeti sporttá vált a szlovák Külügyminisztériumban, a magyar szakértőknek bőven volt idejük elkészíteni saját anyagukat – az alapszerződés értelmében. A kormányváltás után szlovák részről is nagy elánnal igyekeztek behozni a lemaradást; Csáky Pál kapta az öreg motor beindításának feladatát. A nagy dirrel-durral beharangozott vegyes bizottság első budapesti ülése (1999. február 8.) azonban majdhogynem kudarccal végződött, a szlovák delegáció ugyanis sokszor szinte reagálni sem tudott a magyar javaslatok láttán. A delegáció egyszerűen Pozsonyból kért tanácsot, majd késő éjjelig tárgyalva jutottak egy jottányit előre a tárgyalások.
Ennek ellenére nem lehet azt állítani, hogy a bizottságok haszontalanok lennének vagy nem dolgoznának. Sorra alakultak meg az iskolaügyi, kulturális, mezőgazdasági stb. bizottságok, szám szerint 10. Ezek feladata az, hogy ajánlásokat dolgozzanak ki, amelyeket a 11. bizottság összegez (kormányközi vegyes bizottság a Szlovákia és Magyarország között megkötött keretegyezmény gyakorlatba történő átültetésére). A bizottság budapesti ülésének jegyzőkönyvében főleg az iskolaügyi, kulturális, infrastrukturális fejlesztés, valamint a határátkelés megkönnyítése szerepel – standardként. A munka nehézségét azonban valószínűleg a Helyi Önkormányzatok Európai Chartájának, valamint a Regionális és Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájának elfogadása jelenti majd, továbbá az olyan általános megfogalmazások, mint “az 1999. év végére javaslattal kell előállni és ki kell dolgozni az iskolaügy, a tudomány és a kultúra területén a kétoldalú egyezményt és az együttműködési tervezetet Szlovákia és Magyarország között”, vagy az olyan konkrét feladatok, mint a “mindkét félnek hozzá kell járulnia ahhoz, hogy kedvezőbb feltételeket teremtsenek a szlovák közszolgálati televízió jobb vételéhez Magyarország területén, ahol szlovák kisebbség él”.10 Továbbá már most sejteni lehet, hogy a bizottság első számú ajánlása sem igen fog teljesülni, amely a magyar egyetemek, főiskolák Szlovákiában működő karainak törvényileg szabályozott keretek közti működését hivatott biztosítani.
A vegyes bizottságok eredményes működésének, munkájának megkönnyítése nemcsak a hivatalnokok, de a sajtó feladata is lenne. Mind a sajtó, mind a hivatalnokok mintha szégyellnék, hogy egy ilyen bizottság próbálja megteremteni a két ország közti problémás kérdések tisztázásának feltételeit. Nagyobb mediális tér segítségével bizonyosan gyorsabban és könnyebben elérhető lenne a problematikus kérdések tisztázása és a lehetséges megoldások gyakorlati implementációja.
Regionalitás
A kormányalakítás további fontos eleme volt, hogy tulajdonképpen a magyar politikusok kezébe adta a szlovák-magyar kapcsolatok egyik jövőbeni meghatározó esz közét, a regionalitás kulcsát, a regionális fejlesztést. A kezdeti tervek szerint Csáky Pál a kormány alelnökeként felügyeli, Harna István miniszterként végrehajtja a regionális fejlesztéssel kapcsolatos terveket. Szóba került az építésügyi minisztérium regionális fejlesztési főhivatallá történő átalakítása is. Mára – úgy tűnik – egyre kevesebb valósulhat meg a tervből. A regionális fejlesztés egyre inkább Pavol Hamžík miniszterelnök-helyettes vadászterületévé válik, sem Harna, sem Csáky nem tudta megoldani a pluszfeladatot, elsősorban a szakemberhiány, másodsorban a regionális fejlesztés ki tudja milyen fontosságot élvező pozícióját a magyar politikusok rangsorolásában.
Meg kell hagyni, az MKP által delegált miniszterelnök-helyettes, ill. az építésügyi miniszter a nyár derekán “beindult”: novemberi határidővel megszületett a tervezet a Harna vezette építésügyi minisztérium regionális fejlesztési minisztériummá törté nő fazonigazításáról. Az Európa Uniós pénzekhez való hozzájutáshoz viszont még egy kemény feltételt kell a szlovák kormánynak teljesítenie: a másodfokú önkormányzatok felállítását. Ahhoz nem kell különös jóstehetség, hogy megállapítsuk, ez novemberig nem sikerülhet. Ezért a koncepcióba bekerült az ún. regionális fej lesz tési irodák felállítása, amelyek – a másodfokú önkormányzatok felállításáig – a projektumokat hivatottak koordinálni, illetve elosztják a támogatásokat. A szlovák-magyar kapcsolatok fejlődését ugyanis előbb-utóbb a gazdasági kapcsolatoknak kell meghatározniuk, azaz a gazdaságnak ki kell szorítania a politikát a két ország és nép kapcsolatából. Ezt a tényt felismerve még fájdalmasabb a magyar politikusok stratégiai hibája, ha jobban megvizsgáljuk Szlovákia eddig betöltött szerepét a regionalitás európai struktúrájában.
Erre talán a legszemléletesebb példa az ún. Kárpátok Eurorégió projektuma, amely – részben Szlovákia miatt – egyre inkább hanyatlásnak indult. A modell alapja a Svájc, Franciaország és Németország területeit egyesítő Euroregion Basiliensis volt, létrehozója az Institute for East-West Studies. A hivatalosan 1993-ban Debrecen ben megalakuló eurorégióban Lengyelország, Románia, Magyarország és Ukrajna mellett Szlovákia keleti területei kaptak volna szerepet. A debreceni patinás Arany Bika Szállóban a négy ország külügyminisztere és Catherine Lalumiere asszony, az Európa Tanács főtitkára mellett Szlovákia jelenlétének hiányával jelezte: nemigen akar részt venni az európai projektumban. Tibor Ičo, az eurorégió ötletének egyik kidolgozója szerint a szlovák ignoráció két okra vezethető vissza: a mečiari adminisztráció teljes centralizációra való törekvésére, amelyet a projektum önkormányzatokat erősítő jellege erősen “zavart” volna; a másik ok pedig a mesterségesen keltett ún. “magyar veszély” volt.11
Összegzés
A választások óta ismét érdekes jelenségnek lehetünk tanúi. A kormány egyrészt kifejezi egyértelmű szándékát az európai integrációt illetően. Másrészt úgy viselkedik, mint egy fej, amelyik nem tud testének parancsolni. Sok esetben ugyanis a mečiari adminisztráció “maradéka” hiúsítja meg a fej értelmes és valóban európai törekvéseit. Az elmaradt kádercsere, amelyet részben a baloldalnak köszönhet Szlovákia, egyelőre nagyban befolyásolja az integrációs folyamatok technikai részét, s a szlovák-magyar kapcsolatok e fázisának legfontosabb eleme a vegyes bizottságok működése. Amíg Szlovákiában a test parancsol a fejnek, addig az átvilágítással foglalkozó főhivatalnokok sem nagyon csodálkoznak majd az – amúgy korántsem gyorsaságáról elhíresült – EU-bürokraták élesedő figyelmezetésén.
A szlovák-magyar kapcsolatok bilaterálisból lassan multilaterálissá válnak: Szlovákia visegrádi ambíciói, a térség újbóli beindításának terve s ezen keresztül az ország európai integrációja több mint figyelemre méltó ötlet. Megvalósítása szintén jól sikerült, a május 14-i visegrádi csúcstalálkozó, de főleg annak légköre Pozsonyt valóban katalizátori szerepében erősítette meg. Félő azonban, hogy a “direkt” szlovák-magyar kapcsolatok megsínylik ezt a fajta tevékenységet, sőt keresztezheti a déli szomszédunk regionális törekvéseit. A szlovák külpolitikai establishmentnek éppen ezért kellene törekednie a bilaterális kapcsolatok intenzívebbé válására, amelyhez az MKP kormánypozíciója ideális szerepkör, sőt ha úgy tetszik (kis túlzással), akár Szlovákia ötödik hadoszlopaként is beválhat. Ehhez azonban az MKP-t annak kellene elfogadni, ami: a demokratikusan jogállam szabályait leginkább betartó politikai párt Szlovákiában.
A kormányváltás utáni eufóriában egyes szakértők Szlovákiát a térség fekete lovának tartották, s a magyar regionális törekvések lehetséges konkurenciájának. Mivel a gazdasági válsággal és korrupcióval küzdő ország nemhogy konkurálni, de egyelőre az EU technikai feltételeit sem tudja teljesíteni, a szlovák-magyar kapcsolatok fejlődésében ismét egy megtorpanási szakasz következhet be. Elsősorban akkor, ha ismét a kicsinyes, magyar fóbiától fűtött hivatalnokok győznek a vezetés europragmatikus politikai iránya fölött.
Persze nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy az emlékezetes tilsti békét is – francia nyomásra – folyó vizén írta alá Napóleon és I. Sándor orosz cár. Lett is belőle haddelhadd nem egész két éven belül.