Szemle archív

Fórum Társadalomtudományi Szemle



Impresszum 2000/1

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t II. évfolyam Főszerkesztő Csanda Gábor A szerkesztőbizottság elnöke Öllös László Szer­kesz­tő­bi­zott­ság Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország),...
Bővebben

Részletek

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le
negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t
II. évfolyam

Főszerkesztő
Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke
Öllös László

Szer­kesz­tő­bi­zott­ság
Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország), Holger Fischer (Németország), Gyurgyík László (Szlovákia), Hunčík Péter (Szlovákia), Petteri Laihonen (Finnország), Lampl Zsuzsanna (Szlovákia), Lanstyák István (Szlovákia), Lengyel Zsolt (Németország), Liszka József (Szlovákia), Mészáros András (Szlovákia), Roncz Melinda (Szlovákia), Simon Attila (Szlovákia), Szarka László (Magyarország), Andrej Tóth (Csehország), Végh László (Szlovákia)

TANULMÁNYOK

ANGYAL BÉLA: Magyar szervezetek és mozgalmak Csehszlovákiában 1918-1921 (I. rész)
MÁTRAI JULIANNA: A kisebbségi magyar pártok politikai stratégiái Közép- és Kelet-Európában (II. rész)
BÁRDI NÁNDOR: Törésvonalak keresése és összehasonlítása a határon túli magyar politikában 1989-1998
PUSKÁS TÜNDE: Nyelv, identitás és nyelvpolitika
LANSTYÁK ISTVÁN-SZABÓMIHÁLY GIZELLA: Nyelvi jogaink érvényesítésének nyelvi feltételei
JARÁBIK BALÁZS: Az új modell
HIMMLER GYÖRGY: A párkányi népszavazások
LACZA TIHAMÉR: Magyar Jezsuiták Latin-Amerikában (I. rész)
LISZKA JÓZSEF: Az adventi koszorú

Oral History

Elbeszélt történelem. A rendszerváltás évei: Szilvássy József

Kronológia

POPÉLY ÁRPÁD: A csehszlovákiai magyar kisebbség történeti kronológiája (1944. augusztus 21-1945. április 11.)

Rövid URL
ID3010
Módosítás dátuma2019. április 16.

Impresszum 2000/3

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t II. évfolyam Főszerkesztő Csanda Gábor A szerkesztőbizottság elnöke Öllös László Szer­kesz­tő­bi­zott­ság Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország),...
Bővebben

Részletek

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le
negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t
II. évfolyam

Főszerkesztő
Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke
Öllös László

Szer­kesz­tő­bi­zott­ság
Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország), Holger Fischer (Németország), Gyurgyík László (Szlovákia), Hunčík Péter (Szlovákia), Petteri Laihonen (Finnország), Lampl Zsuzsanna (Szlovákia), Lanstyák István (Szlovákia), Lengyel Zsolt (Németország), Liszka József (Szlovákia), Mészáros András (Szlovákia), Roncz Melinda (Szlovákia), Simon Attila (Szlovákia), Szarka László (Magyarország), Andrej Tóth (Csehország), Végh László (Szlovákia)

Tanulmányok

GÖNCZ LAJOS: Analitizáló és szintetizáló nyelvi megoldások Kárpát-medencei magyar beszélőközösségek körében
NÉMETH SZILVIA-PAPP Z. ATTILA: Többségi-kisebbségi médiahasználat és tolerancia
BUKOVSZKY LÁSZLÓ: Népképviseleti választások Nyitra megyében 1848–ban
GYURGYÍK LÁSZLÓ: A csehszlovákiai magyarság felekezeti megoszlásának alakulása 1921 és 1991 között
LISZKA JÓZSEF: A szlovákiai magyarok populáris kultúrája a 20. században
MÉSZÁROS ANDRÁS: Magda Pál
ZEMAN LÁSZLÓ: Adalékok egy cserkészcsapat történetéhez

Oral History

Elbeszélt történelem. A rendszerváltás évei: Kollár Péter

Kronológia

POPÉLY ÁRPÁD: A csehszlovákiai magyarság történeti kronológiája (1945. április 13-1946. december 27.)

Konferencia

XI. Európai Nemzeti Kisebbségi Konferencia a karintiai Ossiachban (Varga Sándor)
Demokrácia és jogállam a szlovákiai és csehországi politikatudomány fejlődésének kontextusában (Öllös László)
A Cseh Politikatudományi Társaság kongresszusa (Öllös László)
Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón (Liszka József)
A határ mint néprajzi probléma (L. Juhász Ilona)
1Migráció a Kisalföldön (Bukovszky László)

Könyvek

Nationale Frage und Vetreibung in der Tschechoslowakei und Ungarn 1938-1948 (Varga Sándor)
Bárdi Nándor (szerk.): Konfliktusok és kezelésük Közép-Európában. Technikák és hagyományok (Tóth Károly)
Bárdi Nándor-Éger György (szerk.): Útkeresés és intergráció. Válogatás a határon túli magyar érdekvédelmi szervezetek dokumentumaiból 1989-1999 (Tóth Károly)
Richard von Dülmen: Historische Atropologie. Entwicklung – Propleme – Aufgaben (Liszka József)
Voigt Vilmos (szerk.): A magyar folklór (B. Kovács István)
Magyar néprajz nyolc kötetben. VIII. Társadalom (Liszka József)

Tájékoztató

Bereck Zsuzsanna: Az információfogyasztó társadalom és a könyvtár_199

Resumé

Rövid URL
ID584
Módosítás dátuma2019. április 16.

Impresszum 2000/2

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t II. évfolyam Főszerkesztő Csanda Gábor A szerkesztőbizottság elnöke Öllös László Szer­kesz­tő­bi­zott­ság Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország),...
Bővebben

Részletek

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le
negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t
II. évfolyam

Főszerkesztő
Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke
Öllös László

Szer­kesz­tő­bi­zott­ság
Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország), Holger Fischer (Németország), Gyurgyík László (Szlovákia), Hunčík Péter (Szlovákia), Petteri Laihonen (Finnország), Lampl Zsuzsanna (Szlovákia), Lanstyák István (Szlovákia), Lengyel Zsolt (Németország), Liszka József (Szlovákia), Mészáros András (Szlovákia), Roncz Melinda (Szlovákia), Simon Attila (Szlovákia), Szarka László (Magyarország), Andrej Tóth (Csehország), Végh László (Szlovákia)

Tanulmányok

ANGYAL BÉLA: A szlovákiai magyar oktatásügy a kilencvenes években
LAMPL ZSUZSANNA: Romakérdés magyar szemmel (avagy hogyan látja a szlovákiai magyar közvélemény az ún. roma problematikát)
ANGYAL BÉLA: Magyar szervezetek és mozgalmak Csehszlovákiában (II.rész)
VADKERTY KATALIN: Nógrád mezőgazdasága 1848-1918 között
FARKAS GYÖRGY: A nemzetiségi megoszlás térszerkezete a vegyes lakosságú régiókban
LACZA TIHAMÉR: Magyar jezsuiták Latin-Amerikában (II. rész)

Oral History

Elbeszélt történelem. A rendszerváltás évei: Barak László

Műhely

Kocsis Aranka: Mercurius Társadalomtudományi Kutatócsoport

Rövid URL
ID583
Módosítás dátuma2019. április 16.

Popély Árpád: A csehszlovákiai magyar kisebbség történeti kronológiája (1945. április 13-1946. december 27.)

1945 1945. április 13. – Az SZLKP Központi Bizottsága kéri a Belügyi Megbízotti Hivatalt, hogy dolgozza ki a szlovákiai magyarok kitelepítésének tervét. A KB szerint...
Bővebben

Részletek

1945

1945. április 13.

– Az SZLKP Központi Bizottsága kéri a Belügyi Megbízotti Hivatalt, hogy dolgozza ki a szlovákiai magyarok kitelepítésének tervét. A KB szerint a kitelepítésnek 1945 őszén már be is kellene fejeződnie

– Az SZLKP KB úgy dönt, hogy beszünteti a magyar és német nemzetiségű személyeknek a pártba való felvételét.

– A Magyar Párt pozsonyi Nyerges utcai székházában ülésező, a betiltott párt vezetőségi tagjaiból, a megszűnt Magyar Hírlap és Magyar Néplap baloldali publicistáiból verbuválódott kilenctagú illegális Magyar Végrehajtó Bizottság levelet intéz a “Csehszlovák Nemzeti Bizottsághoz”. (A levél címzettje feltételezhetően a Kassán megalakult csehszlovák kormány és a Szlovák Nemzeti Tanács.) A Magyar Végrehajtó Bizottság tiltakozik az ellen, hogy az új hatalom által hozott rendeletekben a szlovákiai magyarok egy szinten említtetnek a németekkel, valamint a Hlinka Gárda és Hlinka Ifjúsága tagjaival, “vagyis azokkal az elemekkel, akik ellen hat éven keresztül maguk is harcoltak”. (A bizottság tagjai valószínűleg ugyanazok, akik a pozsonyi magyar értelmiségiek április 19-i Emlékiratát is aláírták.)

1945. április közepén

– A Lévai járás területéről a Nemzetbiztonsági Testület 80 magyar családot toloncol át erőszakkal a csehszlovák-magyar határon.

1945. április 16.

– A Nemzetbiztonság Országos Főparancsnoksága 281/1945. sz. parancsával elrendeli az 1938. november 2-a után Magyarországhoz csatolt területen letelepedett ún. “anyások” és az “exponált” szlovákiai magyarok összeírását.

1945. április 19.

– Pozsonyi magyar értelmiségiek egy csoportja (nagy valószínűséggel a Magyar Végrehajtó Bizottság tagjai) Emlékirattal fordul a csehszlovák kormányhoz és a Szlovák Nemzeti Tanácshoz. Tételesen felsorolják a Tiso-féle szlovák állam idején a magyarságot ért sérelmeket, és kérik a címzetteket, hogy a szlovákiai magyarság hatéves antifasiszta magatartására való tekintettel biztosítsák az alkotmányban lefektetett jogait. Az Emlékirat aláírói: Stelczer Lajos (a Magyar Párt igazgatója), dr. Neumann Tibor ügyvéd (a pozsonyi helyi szervezet elnöke), Garzuly Ferenc (a párt gazdasági osztályának vezetője), dr. Czibók János ügyvéd (a helyi szervezet tagja), Peéry-Limbacher Rezső (a Magyar Hírlap szerkesztője), Nyárai-Nemec Miklós (a Magyar Hírlap szerkesztője), Szalatnai Rezső (tanár és publicista), Mayer Imre tanár (a Toldy-kör alelnöke), Lukovich József (a Magyar Néplap szerkesztője). Az Emlékiratot, a Magyar Végrehajtó Bizottság kísérőlevelével együtt, a Czibók János, Garzuly Ferenc, Neumann Tibor és Szalatnai Rezső összetételű küldöttség adja át Gustáv Husák belügyi és Tomá¹ Tvaro¾ek pénzügyi megbízottnak. (Az SZNT az Emlékiratot válasz nélkül hagyja.)

1945. április 20.

– Esterházy János kihallgatáson jelentkezik Gustáv Husák belügyi megbízottnál, aki őt letartóztatja, és átadja a biztonsági szerveknek. (A Memorandum, melyet Esterházy Husáknak átadott, elveszett.)

1945. április 21.

– Az SZNT kiadja 30/1945. sz. rendeletét a törvényhozó hatalomról Szlovákiában. Ennek 1. §-a értelmében a törvényhozó hatalmat Szlovákia területén az SZNT gyakorolja, összhangban a Csehszlovák Köztársaság elnökével és kormányával. Állami jellegű ügyekben a törvényhozó hatalmat a köztársaság elnöke gyakorolja, az SZNT-vel való megegyezés alapján.

1945. áprilisában

– A magyaroktól elkobozzák a tulajdonukban lévő rádiókészülékeket.

1945. május 3.

– A Nemzetbiztonsági Testület megkezdi a pozsonyi magyarok és németek kilakoltatását lakásaikból és internálásukat. A kilakoltatást indokló végzésen többek között ez áll: “Ön kétséget kizáróan magyar (német) nemzetiségű, ezért jelenléte Pozsony városában az államérdekre való tekintettel nem kívánatos.” Lakásaikat azonnali hatállyal lefoglalják, elkobozzák minden ingó vagyonukat, és a patrongyári gyűjtőtáborba, valamint a Duna túlsó partján fekvő Pozsonyligetfaluba, az elmenekült németek által üresen hagyott lakásokba, illetve a volt katonai barakktáborba internálják őket. Deportálnak sok olyan zsidót is, aki 1938 előtt magyar nemzetiségűnek vallotta magát. (Az internálótábort 1946 augusztusában számolják fel.) – Ezzel egy időben Szlovákia más térségeiben is kezdetét veszi a magyarok letartóztatása és internálása a szentgyörgyi, dunaszerdahelyi, ipolysági, korponai, érsekújvári, komáromi, párkányi, szeredi, stubnyai, késmárki, kralováni és bodrogközi internálótáborokba. (A korabeli sajtó szerint hasonló céllal működő táborok voltak még Nyitranovák, Eperjes, Varannó és Vihnyepeszerény mellett is.)

1945. május 4.

– A nyitrai székhelyű nyugat-szlovákiai területi katonai parancsnokság utasítja a dél-szlovákiai járási nemzeti bizottságokat, hogy a magyarokat és németeket “vallási, politikai vagy faji hovatartozásra való tekintet nélkül, tehát a cigányokat és a zsidókat is” – az antifasiszták kivételével – kényszerítsék arra, hogy 24 órán belül hagyják el az országot. (A parancsot lehetetlenség teljesíteni, bár akadnak nemzeti bizottságok, amelyek eszerint járnak el.)

1945. május 5.

– A kormány Edvard Bene¹ 1944. december 4-i 18/1944. sz. alkotmánydekrétuma alapján kiadja 4/1945. sz. rendeletét “a nemzeti bizottságok megválasztásáról és azok hatásköréről”. A kormányrendelet 6. §-a szerint azokban a községekben és járásokban, ahol a lakosság többsége “államilag megbízhatatlan”, nem alakulhat nemzeti bizottság. Ezeken a helyeken közigazgatási bizottságok lesznek kinevezve az “államilag megbízható” lakosság képviselőiből.

– A Belügyi Megbízotti Hivatal körlevélben utasítja a magyarlakta vidékek járási nemzeti bizottságait és járási komisszárait, hogy azonnal utasítsanak ki az országból minden olyan magyart, aki 1938. november 2-a után telepedett le a Magyarországhoz csatolt területeken. (Az említetteket május 26-tól kisebb-nagyobb csoportokban, többnyire ingóságaiktól is megfosztva teszik át a határon. Az életfenntartásukhoz szükséges eszközökből csak annyit vihetnek magukkal, amennyi az utazás alatti létfenntartáshoz szükséges. Az ún. anyásokon kívül vannak közöttük csehszlovák állampolgárok is. Az ily módon kitelepítettek pontos száma ismeretlen, Balogh Sándor 20-30 ezerre becsüli a számukat, Juraj Zvara szlovák történész szerint 1945. június 30-ig 31 780 magyar kénytelen így elhagyni Szlovákia területét.)

1945. május 6.

– Edvard Bene¹ köztársasági elnök és a csehszlovák kormány Kassáról Pozsonyba teszi át székhelyét.

1945. május 8.

– A német hadsereg feltétel nélkül leteszi a fegyvert, s ezzel Európában véget ér a II. világháború. -Jozef Tiso és a szlovák kormány az ausztriai Kremsmünsterben az amerikai hadsereg fogságába esik.

1945. május 9.

– Edvard Bene¹ köztársasági elnök pozsonyi rádióbeszédében kijelenti, hogy “a németek és magyarok túlnyomó részének el kell tőlünk mennie. Ez végérvényes elhatározásunk… Népünk már nem élhet németekkel és magyarokkal közös hazában.”

1945. május 10.

– A csehszlovák kormány elhagyja Pozsonyt, s még ugyanezen a napon Prágába repül. (Edvard Bene¹ május 12-én tér vissza a prágai várba.)

1945. május 11.

– Klement Gottwald miniszterelnök-helyettes rádióbeszédében a kormány nevében nyilatkozva kijelenti: “A németeket és magyarokat, akik olyan súlyosan vétettek nemzeteink és a köztársaság ellen, állampolgárságuktól megfosztottnak tekintjük, és szigorúan megbüntetjük. A nemzeti bizottságok ehhez máris lássanak hozzá.”

1945. május 15.

– Az SZNT kiadja 33/1945. sz. rendeletét a “fasiszta bűnösök, a megszállók, az árulók és kollaboránsok megbüntetéséről s a népbíróságok létesítéséről”. A rendelet I. részében meghatározza a bűntettnek minősülő cselekményeket, illetve az egyes bűncselekményekre kiróható büntetés mértékét. A II. részben a bűnösök megbüntetésére létrehozza Szlovákia területén a pozsonyi székhelyű Nemzeti Bíróságot (Národný súd), valamint a járási és helyi népbíróságokat, s meghatározza az egyes bíróságok jogkörét. A rendelet bűncselekménynek minősíti már azt is, ha valaki az 1938-ban Magyarországhoz csatolt területen együtt dolgozott a magyar hatóságokkal, a magyar hatóságok szolgálatában állt mint köztisztviselő, magyar politikai pártban, gazdasági, szociális vagy kulturális intézményben viselt tisztséget, vagyis bűntettnek minősít olyan cselekményeket is, amelyek elkövetésük idején semmiféle jogszabályt nem sértettek.

1945. május 16.

– A Magyar Végrehajtó Bizottság levélben kéri a Belügyi Megbízotti Hivatalt, hogy amennyiben a szlovákiai magyaroknak ell kell hagyniuk az ország területét, a Tiso-rendszer idején működött Zsidó Központ mintájára járuljon hozzá egy kivándorlási iroda felállításához.

1945. május 18.

– Az SZNT Elnökségének határozata kizárja a magyar nemzetiségű személyeket a politikai pártokból és megtiltja további felvételüket. Kivételt csupán az aktív antifasiszta harcosok kaphatnak. (Ez főleg a magyar kommunistákat érinti, hiszen a kommunista pártnak 1945 derekán 2155 magyar tagja van.) – Gustáv Husák belügyi megbízott kitiltja Szlovákia területéről az összes magyarországi sajtóterméket.

1945. május 19.

– Edvard Bene¹ köztársasági elnök kiadja 5/1945. sz. dekrétumát “az elnyomás idején végrehajtott egyes vagyonjogi ügyletek érvénytelenségéről, továbbá a németek, a magyarok, az árulók és a kollaboránsok, valamint egyes szervezetek és intézetek vagyoni értékeinek nemzeti kezeléséről”. A dekrétum 1. §-a érvénytelennek nyilvánít bármilyen vagyoni átruházást és vagyonjogi ügyletet, ha azt 1938. szeptember 29-e után, “a megszállás, nemzeti, faji vagy politikai üldözés nyomása alatt hajtották végre”. A dekrétum 2. §-a értelmében nemzeti kezelés alá kerül az “államilag megbízhatatlan” személyeknek a Csehszlovák Köztársaság területén lévő vagyona, miközben a 4. § szerint államilag megbízhatatlannak kell tekinteni többek között “a német vagy magyar nemzetiségű személyeket”.

1945. május 20-21.

– Az SZLKP első pozsonyi területi konferenciáján ©tefan Ba¹»ovanský, a párt pozsonyi területi titkára kijelenti, hogy “a magyar területeken ellenséges erők tolakodtak be az SZLKP-ba, és a magyar elvtársak a párt nemzetiségi kérdésre vonatkozó mai irányvonalának megvalósításakor nem tanúsítottak kellő éberséget és következetességet”. A konferencia szerint “ezeket a fasisztákat ki kell szállítani Magyarországra, s a párt programjának megfelelően meg kell kezdeni az övezet elszlovákosítását, a belső telepítést”. A jelenlévő magyar nemzetiségű küldöttek szerint közöttük nincsenek fasiszták, s nem szavazzák meg a magyarok kitelepítéséről és belső széttelepítéséről szóló határozatot. Többen kijelentik, hogy a konferenciának nem kommunista, hanem fasiszta jellege volt.

1945. május 21.

– Jan Masaryk csehszlovák külügyminiszter San Franciscóban kijelenti: “Csak azokra a magyarokra fognak büntetést kiróni, akik összeesküdtek a Csehszlovák Köztársaság ellen, és akik a nácik oldalán harcoltak; azok a magyarok, akik barátsággal viseltettek Csehszlovákia ügye iránt, az országban maradhatnak, és a köztársaság állampolgárainak valamennyi jogát élvezhetik.”

1945. május 23.

– A csehszlovák kormány, bízva abban, hogy a nagyhatalmak jóváhagyják a német és a magyar kisebbség egyoldalú kitoloncolását Csehszlovákiából, a belügy-, külügy- és a nemzetvédelmi miniszter alkotta bizottságot szervez a kitelepítés előkészítésére.

1945. május 24.

– A 90%-ban magyar hívőkből álló református egyház szlovák vezetésű s az államhatalom támogatását élvező kassai székhelyű ún. Szervező Bizottsága (lelkészi elnöke Ján Toma¹uµa, világi elnöke Vojtech Ozorovský [Ozorovský Béla], titkára Andrej Ma»a¹ík [Ma»a¹ík András]) “szabályrendeletek” sorát adja ki. Újjászervezi a szlovákiai egyházmegyéket (6 “magyar” és 3 “szlovák” egyházmegyét hozva létre), s élükre ideiglenes adminisztrátorokat nevez ki. A szlovákot nyilvánítja az adminisztráció nyelvévé nemcsak az állami hivatalokkal, hanem a Szervező Bizottsággal való kapcsolattartásban is. Azokba a “szlovák jellegű” gyülekezetekbe pedig, amelyekben az istentiszteletet magyarul tartják, elrendeli “a szlovák államnyelvet bíró” lelkészek helyezését. A lelkészek számára kötelezővé teszi a szlovák nyelvvizsgát, s még a segédlelkészek kinevezését is a politikai megbízhatóság és a csehszlovák állampolgárság igazolásától teszi függővé.

1945. május 25.

– Az SZNT ülésén Gustáv Husák ismerteti a Belügyi Megbízotti Hivatalnak a magyarok kitelepítésére készített tervét. A terv szerint a magyarok kitelepítése két szakaszban történik. Az első szakaszban kiutasítják az országból azokat, akik 1938 november 2-a után telepedtek le a Magyarországhoz csatolt területeken, akik vétettek a köztársaság ellen, fasiszta szervezet tagjai voltak, valamint azokat, akiket büntetőjogilag felelősségre vonnak vagy kisebb vétkekért ítélnek el. A második szakaszban kerül sor a magyar lakosság tömeges kitelepítésére és a magyarországi szlovákok repatriálására.

– Az SZNT kiadja 43/1945. sz. rendeletét “az ügyvédekre vonatkozó némely előírások megváltoztatásáról és kiegészítéséről”. A rendelet 6. §-a értelmében az ügyvédek és ügyvédjelöltek névjegyzékébe nem vehetők fel a német és magyar nemzetiségű személyek.

– Az SZNT kiadja 44/1945. sz. rendeletét “az állami és közalkalmazottak szolgálati viszonyának rendezéséről”, melynek 2. §-a értelmében az aktív antifasiszták kivételével azonnali hatállyal és a munkaviszonyból származó bárminemű jogigény nélkül el kell bocsátani állásukból a német vagy magyar nemzetiségű állami és közalkalmazottakat. A nyugalmazott német és magyar nemzetiségű állami és közalkalmazottak 1945. május 31-i hatállyal nyugdíjjogosultságukat is elveszítik. A nemzetiség megállapításánál mérvadó a származás, a családi érintkezésben használt nyelv és az 1938. október 6-a után bevallott nemzetiség.

– Az SZNT kiadja 51/1945. sz. rendeletét az egyesületek feloszlatásáról és alapításáról. A rendelet 1. §-a feloszlatottnak nyilvánít minden egyesületet és társaságot a Magyarországtól visszacsatolt területen. A 2. § ezenkívül feloszlat minden egyesületet és társaságot Szlovákia többi területén, kivéve azokat a szlovák egyesületeket és fiókszervezeteiket, amelyek listáját a rendelet melléklete tartalmazza. Ezek közé tartoznak többek között a szlovák katolikus, evangélikus, pravoszláv, görög katolikus és zsidó vallási egyesületek, a jótékonysági intézmények, temetkezési vállalatok, a Matica slovenská, a ®ivena, a Slovenská liga, a múzeumi, tudományos és művészeti egyesületek, a dalárdák, a műkedvelő színjátszó csoportok, a filatelista, turista, egyes állattenyésztő és növénytermesztő egyesületek, a tűzoltóegyeletek, sportegyesületek. A feloszlatás sorsára kerül tulajdonképpen valamennyi egyesület, amely alapszabályzatából nem világos annak szlovák nemzeti jellege, vagy tagságának túlnyomó részét magyarok és németek alkotják.

1945. május 30.

– A magyar kormány jegyzékben tiltakozik a Szövetséges Ellenőrző Bizottságnál a szlovákiai magyarok üldözése miatt.

1945 májusában

– Kezdetét veszi a magyar oktatási nyelvű iskolák felszámolása Szlovákiában.

1945. június 3.

– Rimaszombatban hat járás kommunista pártjának küldöttei határozatot fogadnak el, amelyben a magyar kisebbség elmarasztalása után az ország magyartalanítását követelik: “Követeljük a magyarkérdés azonnali megoldását, mivel a magyarok a történelmi próbán nem állták meg a helyüket, mert kevés kivételtől eltekintve valamennyien elfogadták a feudális urak nagyúri politikáját. Követeljük, hogy haladéktalanul kezdjék meg a szlovák földművesek áttelepítését a szegény és hegyes vidékekről Szlovákia déli területeire, a magyar nagybirtokosok, telepesek és fasiszták földjeire, akiknek nincs mit keresniük Szlovákiában! …magyarok nélküli Szlovákiát akarunk!”

– Jozef Lettrich, az SZNT elnöke hivatalosan kijelenti, hogy azok a zsidók, akik gondolkodásukkal és beszédükkel a magyarokhoz vagy a németekhez tartoznak, magyaroknak, illetve németeknek számítanak, s ezért osztozniuk kell a magyarok és németek sorsában.

. – Az SZNT kiadja 50/1945. sz. rendeletét “a vagyon nemzeti kezeléséről”, amely értelmében az “államilag megbízhatatlan” személyek Szlovákia területén található teljes vagyonát az állam lefoglalja és nemzeti kezelés alá vonja. A rendelet 4. §-a értelmében államilag megbízhatatlanoknak számítanak többek között “a német és magyar nemzetiségű személyek, amennyiben nem igazolják, hogy aktívan részt vettek a Németország vagy Magyarország elleni harcban, vagy jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy újra sikerüljön kivívni a Csehszlovák Köztársaság, valamint a szlovák és cseh nemzet szabadságát”.

– A magyar kormány tájékoztatása céljából elkészül a “Helyzetkép a szlovákiai magyarokról” című dokumentum, bemutatva azt a politikai hátteret (internálás, kitelepítés, jogfosztás), amelyben a szlovákiai magyarság él a háború befejezése óta. A dokumentum szerzői kérik az “anyaország” kormányát és pártjait, hogy védjék meg a szlovákiai magyarságot mindaddig, amíg a lakosságcsere meg nem valósulhat.

1945. június 6.

– Az SZNT kiadja 52/1945. sz. rendeletét, amely hatálytalanítja az első csehszlovák földreform során szerzett ingatlanok 1938. november 1-je után történt összes átruházását “a magyar állam által ideiglenesen megszállt területen”. Az ingatlant a hozzá tartozó élő és holt felszereléssel együtt visszaadja az 1938. november 1-jei tulajdonosának. (Bár a rendelet nem említ nemzetiséget, mégis a magyarokat sújtja, mivel az 1919. évi csehszlovák földreform során a szlovák és cseh telepeseknek juttatott ingatlanokat 1938 után többnyire magyar nemzetiségűekre ruházták át.)

1945. június 9.

– Az SZNT Elnöksége Národná obroda című hivatalos lapjának közlése szerint Délkelet-Szlovákia több mint 20 községének iskolájában még mindig magyar nyelven folyik az oktatás.

1945. június 16.

– A csehszlovák kormány ülésén elhatározzák, hogy a németek kitelepítése mellett a magyarok kitelepítésének jóváhagyását is kérni fogják a győztes nagyhatalmak potsdami konferenciájától.

– Az SZLKP elutasítja a magyar antifasisztáknak a magyar iskolák megnyitása, valamint a magyar nyelvű sajtó engedélyezése érdekében benyújtott kérelmét.

1945. június 18.

– A pozsonyi 17. gyalogezred katonái a morvaországi Pøerov vasútállomásán feltartóztatnak és legyilkolnak 270 szepességi (köztük 117 dobsinai illetőségű) német és magyar menekültet.

1945. június 19.

– Edvard Bene¹ köztársasági elnök kiadja a cseh országrészekben érvényes 16/1945. sz. dekrétumát “a náci bűnösök, az árulók és segítőik megbüntetéséről, valamint a rendkívüli népbíróságokról” (ún. “retribúciós dekrétum”), amely a “köztársaság fokozott veszélyeztetettségének” idejére visszamenőleges hatállyal bűntettnek nyilvánít olyan cselekményeket, amelyek elkövetésük idején nem sértettek törvényt. (A dekrétum 18. §-a a “köztársaság fokozott veszélyeztetettségének” időpontját 1938. május 21-től, a csehszlovák hadsereg részleges mozgósításától, egy kormányrendeletben később meghatározandó napig számítja.)

– Ugyanaznapi keltezésű az elnök 17/1945. sz. dekrétuma a Nemzeti Bíróságról. A dekrétumok értelmében a Nemzeti Bíróság és a népbíróságok határozatai ellen fellebbezési lehetőség nincs, az esetleges halálos ítéletet a bírósági döntés után két órán belül végre kell hajtani.

1945. június 21.

– Edvard Bene¹ köztársasági elnök kiadja 12/1945. sz. dekrétumát a “németek, magyarok, valamint a cseh és szlovák nemzet árulói és ellenségei mezőgazdasági vagyonának elkobzásáról és haladéktalan elosztásáról”. A dekrétum a földreform céljaira azonnali hatállyal és térítés nélkül előírja annak a mezőgazdasági vagyonnak az elkobzását, amely német és magyar nemzetiségű személyek, illetve a köztársaság árulóinak és ellenségeinek tulajdonában van, állampolgárságukra való tekintet nélkül. Kivételt csak azok a németek és magyarok kapnak, akik aktívan részt vettek a Csehszlovák Köztársaság egységének megőrzéséért és felszabadításáért vívott harcban. Német vagy magyar nemzetiségű személyeknek azok tekintendők, akik az 1929 óta tartott bármelyik népszámláláskor német vagy magyar nemzetiségűeknek vallották magukat, vagy pedig a németeket vagy magyarokat tömörítő nemzeti csoportok, alakulatok vagy politikai pártok tagjai lettek. Az elkobzott vagyont a Földművelésügyi Minisztérium mellett létesítendő Nemzeti Földalap kezeli és utalja ki szláv nemzetiségű személyeknek. (A dekrétum csak a cseh országrészekben lép érvénybe.)

1945. június 25. [27. ?]

– A csehszlovák hatóságok Esterházy Jánost és Csáky Mihályt átadják a szovjet katonai szerveknek.

1945. június 27.

– Az Oktatásügyi Megbízotti Hivatal illetékes osztályának a levele véglegesen elutasítja Bíró Luciánnak, a komáromi bencés gimnázium igazgatójának a magyar nyelvű tanítás tanév végéig való meghosszabbítására vonatkozó kérelmét. (Ezzel megszűnik Szlovákia utolsó magyar tanítási nyelvű iskolája is.)

– Galánta magyar lakosai levelet intéznek a galántai járási komisszárhoz, amelyben a helyi magyar iskola bezárása ellen tiltakoznak. Panaszukat azzal indokolják, hogy mivel a kisváros lakosságának legalább kétharmada magyar nemzetiségű, a politikai eseményektől függetlenül “kulturális és demokratikus” joguk van a magyar nyelvű oktatásra.

1945. június 29.

– Moszkvában csehszlovák részről Zdenìk Fierlinger miniszterelnök és Vladimír Clementis külügyi államtitkár, szovjet részről Vjacseszlav Mihajlovics Molotov külügyminiszter aláírják a Kárpátalja átadásáról szóló csehszlovák-szovjet szerződést. Ennek értelmében “Kárpátontúli Ukrajna”, összhangban lakosságának “kívánságával”, egyesül Ukrajnával, az új csehszlovák-szovjet államhatár pedig megegyezik Szlovákia és Kárpátalja 1938 előtti közigazgatási határával. Valójában azonban Kárpátalján kívül a Szovjetunióhoz csatolnak 13, közigazgatásilag korábban Szlovákiához tartozó, színtiszta magyar lakosságú községet is. Ezek a következők: Bátka, Csap, Gálocs, Kisrát, Kisszelmenc, Kistéglás, Nagyrát, Palágy, Palágykomoróc, Palló, Szürte, Tiszaásvány és Tiszasalamon.

– A szovjet katonai szervek vonatra raknak, és Budapesten, Bukarestben, Jasin keresztül Moszkvába hurcolnak tizenegy letartóztatott pozsonyi magyar értelmiségit, a Magyar Párt vezető funkcionáriusait. Az elhurcoltak a következők: Esterházy János gróf, a párt elnöke; Neumann Tibor ügyvéd, a párt pozsonyi helyi szervezetének elnöke; Csáky Mihály gróf; Jabloniczky János ügyvéd; Teszár Béla; Párkány Lajos; Böjtös József; Vircsik Károly; Szüllő Sándor; Birnbaum Frigyes és Lászlóffy Ferenc.

1945. július 3.

– Az SZNT kiadja 67/1945. sz. rendeletét “a háborús események által okozott károk bejelentéséről”. A rendelet 2. §-a értelmében a kártérítési kérelemben fel kell tüntetni többek között, hogy milyen állampolgárságú volt a kérelmező 1938. október 1-jén, valamint hogy milyen nemzetiségűnek vallotta magát 1938. október 1-jén és e napot követően. (Ezeknek az adatoknak a feltüntetése a magyar és német nemzetiségű kérelmezők számára reménytelenné teszi bármilyen kártérítés megszerzését.)

-Az SZNT kiadja 69/1945. sz. rendeletét “az államilag megbízhatatlan személyek magánalkalmazásból való elbocsátásáról”, melynek 1. §-a kimondja, hogy a munkaadó a nemzeti bizottság hozzájárulásával, tekintet nélkül egyéb törvényes és szerződéses rendelkezésekre, azonnali hatállyal megszüntetheti a munka-, szolgálati vagy tanulói viszonyt bármelyik “államilag megbízhatatlan” személlyel.

– A csehszlovák kormány és Edvard Bene¹ köztársasági elnök hivatalosan felkéri a győztes nagyhatalmakat, hogy a rövidesen összeülő potsdami konferenciájukon tűzzék napirendre a csehszlovákiai németek és magyarok kitelepítésének az ügyét.

– A Demokrata Párt központi orgánuma, a Èas újabb magyarországi területek Csehszlovákiához való csatolását követeli. Szükségesnek tartja a pozsonyi hídfő kiszélesítését egészen a Lajta vonaláig, esetleg a Fertő-tóig. Mivel a régi csehszlovák-magyar országhatár itt csupán néhány kilométernyire húzódik Pozsonytól, ennek következtében a lap szerint “Szlovákia fővárosa a nehézlövegek hatósugarában fekszik”.

1945. július 4.

– A Gustáv Husák belügyi megbízottal folytatott előző napi megbeszélés alapján a Magyar Végrehajtó Bizottság nevében Szalatnai Rezső írásos javaslatot terjeszt elő a Csehszlovákiai Magyarok Segélybizottságának a megalakítására. A javaslat szerint a Segélybizottság a Nemzetközi Vöröskereszttel, a Csehszlovák Vöröskereszttel és a Magyar Vöröskereszttel együttműködve élelmiszer-, gyógyszer- és pénzsegélyek juttatásával, továbbá orvosi ellátással segítené a magyar deportáltakat. Székhelye Pozsony, ideiglenes elnökségének az összetétele a következő: Szalatnai Rezső tanár, író; Limbacher-Peéry Rezső tanár, író; dr. Csáder Mihály orvos; dr. Czibók János ügyvéd; Fehér Ferenc szerkesztő, a Csehszlovák Szociáldemokrata Párt volt területi titkára; Tankovics József tanító. Husák ígérete ellenére a Segélybizottság legalizálására nem kerül sor, illegálisan azonban megkezdi tevékenységét. Különféle adományokból származó pénzsegéllyel, ruhaneművel, élelmiszerrel, gyógyszerekkel látja el a rászorulókat, különösen az elbocsátott közalkalmazottakat, a nyugdíjuktól megfosztott idős pedagógusokat és özvegyeiket.

– Az SZNT hivatalos lapja, a Národná obroda “Szlovákiának természetes határokra van szüksége” című írásában Vladimír Clementis külügyi államtitkárra hivatkozva közli, hogy a kormány hamarosan benyújtja javaslatát Csehszlovákia határainak “kiigazítására”. A lap kiemeli, hogy az igényelt területen fekszik a magyar nehéz- és hadiipar jelentős része (Diósgyőr, Ózd, Rudabánya, Salgótarján).

– A magyar kormány jegyzéket intéz a szovjet kormányhoz, amelyben beszámol a Csehszlovákiában kiadott magyarellenes rendeletekről és a magyarok elleni attrocitásokról, s kéri Moszkva beavatkozását.

1945. július 7-8.

– Turócszentmártonban tartja I. kongresszusát a Demokrata Párt. Elnökévé Jozef Lettrichet választják.

1945. július 10.

– A csehszlovák törvénytár (Sbírka zákonù a naøízení státu èeskoslovenského) 20/1945. és 21/1945. számmal republikálja Edvard Bene¹ Londonban kiadott 1940. október 15-i 2/1940. számú és 1945. február 22-i 3/1945. számú alkotmánydekrétumait “a törvényhozó hatalom ideiglenes gyakorlásáról.” Ezek értelmében a köztársasági elnök törvényhozó hatalmat gyakorolhat mindaddig, míg meg nem alakul a Csehszlovák Köztársaság ideiglenes törvényhozó testülete. (E rendelkezések válnak az elnöki dekrétumok és alkotmánydekrétumok “alkotmányos” alapjává.)

– A Pénzügyi Megbízotti Hivatal kiadja 155/1945. Ú. v. sz. rendeletét “az állami nyugdíjak és ellátási illetmények, valamint a kegydíjak és adományok azon élvezőinek kötelező összeírásáról, akik a Magyarország és Németország által ideiglenesen megszállt területen élnek”. A rendelet 6. §-a értelmében az összeírás nem vonatkozik többek között a német és magyar nemzetiségű személyekre, mivel ők az SZNT 44/1945. sz. rendelete értelmében már elveszítették igényüket nyugdíjuk és ellátási illetményeik folyósítására.

1945. július 16.

– A Demokrata Párt központi orgánuma, a Èas kifogásolja a zsidók szlovákellenes magatartását, amely abban nyilvánul meg, hogy változatlanul magyarul és németül mernek beszélni: “A kor parancsa, hogy Szlovákiában nincs helye a magyar és német nyelvnek, az, hogy az utcákon és a nyílt helyeken nem szabad elhangoznia, s mindaz, ami ezzel összefügg, mindenkire egyformán vonatkozik. Aki erre nem hallgat, kihívja a nép haragját…”

1945. július 17.

– Edvard Bene¹ köztársasági elnök kiadja 27/1945. sz. dekrétumát “a belső telepítés egységes irányításáról”. A dekrétum a belső telepítés (kolonizáció) irányítására prágai és pozsonyi székhellyel előírja telepítési hivatalok (osídlovací úrad) létrehozását. A hivatal elnöke a kormányzatban tanácsadói jogkörrel bír, s a kormány javaslatára a köztársaság elnöke nevezi ki. A “belső telepítésnek” a dekrétum által is megfogalmazott célja “a Csehszlovák Köztársaság valamennyi térségének visszajuttatása az eredeti szláv elem birtokába”.

1945. július 17-augusztus 2.

– A három győztes nagyhatalom, a Szovjetunió, az Amerikai Egyesült Államok és Nagy-Britannia potsdami konferenciája a világháború utáni nemzetközi kérdések rendezéséről. Az értekezleten jóváhagyják a német lakosság kitelepítését Csehszlovákiából, Lengyelországból és Magyarországról, de egyáltalán nem történik említés a csehszlovákiai magyarok esetleges áttelepítéséről Magyarországra.

1945. július 19.

– A magyar kormány a Magyarországi Izraeliták Országos Irodájának tájékoztatása alapján felkéri a Szövetséges Ellenőrző Bizottságot, járjon közbe a csehszlovák kormánynál a magyar nemzetiségű zsidók üldözésének megszüntetése érdekében.

1945. július 20.

– Edvard Bene¹ köztársasági elnök kiadja 28/1945. sz. dekrétumát “a németek, magyarok és az állam más ellenségei mezőgazdasági földjének cseh, szlovák és más szláv földművesekkel való betelepítéséről”. A dekrétum értelmében a telepítés keretében a németektől és magyaroktól, valamint a cseh és a szlovák nemzet árulóitól és ellenségeitől elkobzott mezőgazdasági vagyonból földjuttatást a cseh és a szlovák, valamint más szláv nemzet tagja kérhet, aki állami és nemzeti szempontból megbízható. (A dekrétum csak a cseh országrészekben lép hatályba.)

1945. július 25.

– Az SZNT kiadja 82/1945. sz. rendeletét “az ügyvédek és közjegyzők bírói szolgálatba való felvételéről”. A rendelet 1. §-a szerint bírói szolgálatba csak csehszlovák állampolgárságú, szláv nemzetiségű, nemzetileg és politikailag megbízható, valamint a szlovák nyelvet tökéletesen bíró ügyvéd vagy közjegyző vehető fel.

1945. július 26.

– A Národná obroda című lap nemtetszését fejezi ki amiatt, hogy valamelyik koncentrációs táborban való részvétel “karriert biztosít” a zsidóknak, függetlenül attól, hogy milyen nemzetiségűnek vallja magát a megmenekült zsidó. Pedig ennek a kérdésnek “perdöntőnek” kellene lennie.

1945. augusztus 2.

– Edvard Bene¹ köztársasági elnök kiadja 33/1945. sz. alkotmánydekrétumát “a német és a magyar nemzetiségű személyek csehszlovák állampolgárságának rendezéséről”. A dekrétum 1. §-a szerint: “Azok a német vagy magyar nemzetiségű csehszlovák állampolgárok, akik az idegen megszálló hatalom jogszabályai értelmében német vagy magyar állapolgárságot szereztek, az ilyen állampolgárság megszerzésének napján elveszítették csehszlovák állampolgárságukat. A többi német vagy magyar nemzetiségű csehszlovák állampolgár a dekrétum hatályba lépésének napján veszti el csehszlovák állampolgárságát.” A 2. § szerint csehszlovák állampolgárságuk csupán azoknak a németeknek és magyaroknak marad meg, “akik igazolják, hogy hűek maradtak a Csehszlovák Köztársasághoz, sosem vétettek a cseh és a szlovák nemzet ellen, vagy aktívan részt vettek a felszabadításukért vívott harcban, vagy pedig szenvedtek a náci és fasiszta terrortól”. A 3. § értelmében a csehszlovák állampolgárságukat elvesztett személyek 6 hónapon belül kérvényezhetik állampolgárságuk visszaadását. E kérvényekről saját belátása alapján a belügyminiszter dönt. (A dekrétum hatályba lépésének ideje 1945. augusztus 10.)

1945. augusztus 7.

– Rákosi Mátyás levelet intéz J. V. Sztálinhoz, melyben kéri a szovjet pártvezető támogatását a csehszlovákiai magyarok kitelepítésének megakadályozása érdekében.

1945. augusztus 10.

– Az SZLKP érsekújvári alapszervezete a párt zsolnai konferenciájához címzett kérvényében magyar nyelvű pártsajtó kiadásának és terjesztésének engedélyezését kéri a magyar kommunisták számára.

1945. augusztus 11.

– Tiltakozásul a magyarok üldözése és kiutasítása ellen, magyar diákok egy csoportja Tornalján felrobbantja a politikai rendőrség laktanyáját. Az épületben nem tartózkodik senki, így emberéletben nem esik kár. A robbantás elkövetését Hancsovszky Béla 17 éves tanuló vállalja magára. – Edvard Bene¹ köztársasági elnök 50/1945. sz. dekrétumával államosítja a filmgyártást. A dekrétum az államosított filmgyárakért, filmlaboratóriumokért, filmkölcsönzőkért és filmszínházakért kártérítést helyez kilátásba, a kártalanítandók köréből viszont kizárja az “államilag megbízhatatlan”, vagyis magyar és német nemzetiségű személyeket.

1945. augusztus 11-12.

– Zsolnán tartja országos konferenciáját az SZLKP, melyen megválasztják a párt új Központi Bizottságát és vezetőségét. Elnök: Viliam ©iroký, elnökhelyettes: Karol ©midke, főtitkár: ©tefan Ba¹»ovanský. Jóváhagyják a pártnak a Szlovák Nemzeti Tanácsba és az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe delegálandó jelöltjeinek a listáját. Major Istvánt, a kommunista párt alapító tagját és egykori szenátorát – magyar származása miatt – nem választják be a Központi Bizottságba, és nem delegálják az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe sem.

1945. augusztus 14.

– A Èas című napilap közli a Nagytapolcsányi Járási Nemzeti Bizottság vezetőjének az írását, aki szerint a zsidók “nem tisztelték” a szlovák nyelvet, mivel magyarul vagy németül beszéltek, és magyarnak vagy németnek vallották magukat: “ők voltak a szlovák nép legkegyetlenebb elnyomói.” – Ugyancsak a Èasnak nyilatkozik a Pozsonyi Nemzeti Bizottság iparügyi osztályának vezetője, aki nemtetszését fejezi ki amiatt, hogy a zsidók nem vettek részt a nemzeti ellenállásban, és sokan közülük még ma sem beszélik rendesen a szlovák nyelvet. Ezért igazolniuk kellene, hogy a korábbi népszámlálások során milyen nemzetiségűnek vallották magukat.

1945. augusztus 16.

– Csehszlovákia, a II. világháború után első ízben, ideiglenes árucsere-forgalmi egyezményt köt Magyarországgal.

1945. augusztus 18.

– Besztercebányán tartja első közgyűlését a Szlovák Partizánok Szövetsége (Zväz slovenských partizánov), amelyen egységes és kemény fellépést sürgetnek a szlovákiai “magyar fasisztákkal” szemben. Az SZNT Elnökségéhez intézett beadványukban sürgetik a magyarok mielőbbi kitelepítését, ill. a lakosságcsere megkezdését, vagyonuk elkobzását, munkatáborokba hurcolását; kifogásolják, hogy a koncentrációs táborokból hazatérő magyar zsidók visszakapják a vagyonukat. Saját érdemeikre hivatkozva az ún. belső telepítés keretén belül részt követelnek a magyarok elkobzott vagyonából. (A magyarlakta területekre betelepített ún. partizánok pontos száma ismeretlen. 1948 tavaszáig a Pozsony és Tornalja közötti magyarlakta járásokba 1640 családot telepítettek, amelyek 15 853,2 hektár és 315 kat. hold földet vehettek át.)

– Az alakulófélben levő, budapesti székhelyű “Szlovákiából Kiutasított és Elmenekült Demokrata Magyarok Tanácsa” memorandummal fordul Dálnoki Miklós Béla magyar miniszterelnökhöz. Kéri a magyar kormányt, tegye lehetővé a Szlovákiában jogfosztott, elmenekült és áttelepített magyarok részére, hogy Budapesten érdekvédelmi szervezetet alapítsanak. A Tanács Balogh István miniszterelnökségi államtitkár szóbeli jóváhagyásával kezdi meg tevékenységét. Alapító tagjainak száma 26, fő szervezője Holota János volt csehszlovák nemzetgyűlési képviselő, Érsekújvár egykori polgármestere, valamint Jócsik Lajos, a Nemzeti Parasztpárt budapesti főtitkára és országgyűlési képviselője.

1945. augusztus 23.

– Az SZNT kiadja 104/1945. sz. rendeletét “a németek, magyarok, valamint a szlovák nemzet árulói és ellenségei mezőgazdasági vagyonának elkobzásáról és haladéktalan elosztásáról”, amely kiegészíti az SZNT 4/1945. sz. rendeletét. A jogszabály a magyar nemzetiségű lakosok esetében továbbra is meghagyja az 50 hektár alatti mezőgazdasági ingatlant, elrendeli viszont azon társaságok és jogi személyek mezőgazdasági vagyonának elkobzását, amelyek részvényeinek többségét magyar vagy német nemzetiségű személyek birtokolják.

– Az SZNT kiadja 105/1945. sz. rendeletét “a munkatáborok létrehozásáról”. A rendelet szerint a munkatáborba többek között azokat a személyeket oszthatják be, akiket az SZNT 33/1945. sz. rendelete alapján mint “fasiszta bűnöst”, “megszállót”, “árulót” és “kollaboránst” ítéltek el.

1945. augusztus 25.

– Edvard Bene¹ köztársasági elnök kiadja 47/1945. sz. alkotmánydekrétumát “az Ideiglenes Nemzetgyűlésről”. Az alkotmánydekrétum 1. cikkelye kimondja, hogy amíg az általános, egyenlő, közvetlen és titkos választójog alapján nem alakul meg az Alkotmányozó Nemzetgyűlés, a törvényhozó hatalmat a köztársaság egész területén az Ideiglenes Nemzetgyűlés fogja gyakorolni. A 2. cikkely szerint azokban az ügyekben, amelyek Szlovákia alkotmányjogi helyzetével függnek össze, szükséges az Ideiglenes Nemzetgyűlés jelenlévő szlovákiai tagjai többségének egyetértése is.

– A kormány kiadja 48/1945. sz. rendeletét “az Ideiglenes Nemzetgyűlés megválasztásáról”, amely kimondja, hogy a képviselőket közvetve, delegátusok útján fogják választani. A kormányrendelet 6. §-a szerint azonban választók és delegátusok kizárólag cseh, szlovák vagy más szláv nemzetiségű csehszlovák állampolgárok lehetnek, a 7. § szerint ugyanez vonatkozik a képviselőkre is. A rendelkezés tehát még az állampolgárságuktól meg nem fosztott magyaroktól is megvonja az aktív és passzív választójogot. Ugyanezek a kitételek szerepelnek a kormánynak a járási és tartományi nemzeti bizottságok megválasztásáról szóló 49/1945. sz. rendeletében.

1945. augusztus 28.

– A szlovák nemzeti bizottságok besztercebányai kongresszusán megválasztják az újjáalakuló SZNT képviselőit és a 300 tagú prágai Ideiglenes Nemzetgyűlés Szlovákiát képviselő 100 tagját. Magyar és német nemzetiségű képviselőt egyik törvényhozó szervbe sem választanak.

1945 augusztusában

– A Magyar Végrehajtó Bizottság “Memorandum a Szlovenszkó területén élő nem fasiszta dolgozó magyar lakosság számára modus vivendi létesítésének érdekében” címmel emlékiratot intéz az SZNT-hez. Ebben felsorolja a csehszlovákiai magyar lakosságot sújtó törvényeket és rendelkezéseket, majd javaslatot tesz az üldözöttek érdekképviseletét ellátni hivatott szerv, a “Magyar Tanács” felállítására. E tanácsot a demokratikus magyar lakossággal egyetértésben az SZNT Elnöksége nevezné ki. Felállításával egyidejűleg felfüggesztenék a magyar lakosságot sújtó egyes rendeletek végrehajtását. A Magyar Tanácsnak a magyarságot érintő kérdésekben tanácsadó joga volna minden hatóságnál. (A memorandumot az SZNT válasz nélkül hagyja.)

1945. szeptember 2.

– A magyar kormány jegyzéket intéz a Külügyminiszterek Tanácsához a csehszlovákiai magyarság ügyében. Nemzetközi vizsgálóbizottság felállítását javasolja, amely az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és a Szovjetunió képviselőiből állna, s megvizsgálná a Magyarország és Csehszlovákia közötti vitás kérdéseket, ill. a csehszlovákiai magyarság helyzetét.

1945. szeptember 5.

– Karol Kme»ko nyitrai érsek levelet intéz az SZNT Elnökségéhez, amelyben a magyar és német lakosság tervbe vett kitelepítésével kapcsolatban egyoldalú kitoloncolás helyett kormányközi megállapodásokat javasol. Kéri, hogy az internált németek és magyarok humánus bánásmódban részesüljenek, valamint sürgősen helyezzék szabadlábra azokat, akik nem vétettek a nemzet és az állam érdekei ellen.

1945. szeptember 10.

– Az SZNT Elnökségi Hivatala kiadja 253/1945. Ú. v. sz. hirdetményét, mellyel közzéteszi a Megbízottak Testületének határozatát “a szlovákiai evangélikus egyház viszonyainak rendezéséről”. A határozat kimondja, hogy a magyar evangélikus egyházközségek és szeniorátusok önállósága megszűnik, vagyonuk átszáll a szlovák egyházközségekre, a magyar lelkészek elbocsátandók (az esetleg kivételt kapókat szlovák etnikai területre kell helyezni), s istentiszteletek rendszeresen csak az állam nyelvén tarthatók.

1945. szeptember 12.

– A magyar kormány jegyzékben hívja fel az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió kormányának figyelmét a csehszlovákiai magyar kisebbség fokozott mértékű üldözésére.

1945. szeptember 14.

– Az SZNT alakuló ülése. Elnökévé Jozef Lettrichet, a Demokrata Párt elnökét választják.

1945. szeptember 15.

– Vladimír Clementis külügyi államtitkár az SZNT ülésén kifejti, hogy a szlovákiai magyarok kérdését csak kitelepítésükkel lehet megoldani. Amint a szudétanémet-kérdésben egységes a cseh és a szlovák nemzet, éppúgy nincs nézeteltérés köztük a magyarkérdésben sem. A tervek szerint mintegy 400 ezer magyart kellene kitelepíteni, a fennmaradó 150-200 ezret pedig szét lehetne telepíteni egész Szlovákia területén.

1945. szeptember 18.

– Megalakul az új Megbízottak Testülete. Elnöke Karol ©midke (Szlovákia Kommunista Pártja), tagjai többek között: Július Viktory (pártonkívüli) belügyi megbízott, Ladislav Novomeský (SZLKP) oktatás- és népművelésügyi megbízott, Ivan ©tefánik (Demokrata Párt) igazságügyi megbízott, Martin Kvetko (DP) földművelés- és földreformügyi megbízott, Gustáv Husák (SZLKP) közlekedés- és közmunkaügyi megbízott.

1945. szeptember 19.

– Edvard Bene¹ köztársasági elnök kiadja 71/1945. sz. dekrétumát “azon személyek munkakötelezettségéről, akik elvesztették csehszlovák állampolgárságukat”. A dekrétum 1. §-a a háború és a légi bombázások okozta károk helyrehozására és a háború által szétzilált gazdasági élet felújítása érdekében elrendeli azon személyek munkakötelezettségét, akik magyar és német nemzetiségük miatt elvesztették csehszlovák állampolgárságukat. A 2. § szerint a munkakötelezettség a 14-60 év közötti férfiakra és a 15-50 év közötti nőkre vonatkozik. A közmunkások kötelesek elvégezni minden, a járási nemzeti bizottság által közérdekűnek nyilvánított munkát. Végzésük ellen fellebbezési lehetőség nincs! (A dekrétum a cseh országrészekben lépett hatályba.)

1945. szeptember 24.

– Nagytapolcsányban zsidóellenes pogromra kerül sor.

1945. szeptember 25.

– Edvard Bene¹ köztársasági elnök 81/1945. sz. dekrétuma “némely intézkedésekről az egyesületek terén” feloszlat minden német és magyar egyesületet Cseh- és Morvaország területén, és vagyonukat elkobozza.

1945 szeptemberében

– Mivel nem nyílnak meg a magyar iskolák, kezdetét veszi a magyar pedagógusok tömeges átköltözése Magyarországra. Noha a magyar elemi iskolákat törvényesen nem tiltják be, a magyar pedagógusok elbocsátásával az egész kisebbségi magyar iskolarendszer összeomlik.

1945. október 1.

– Edvard Bene¹ köztársasági elnök kiadja 88/1945. sz. dekrétumát “az általános munkakötelezettségről”. A dekrétum értelmében közmunkára lehet kötelezni minden 16-55 év közötti férfit és 18-45 év közötti nőt, akik kötelesek ott dolgozni, ahol azt a köztársaság gazdasági érdeke megköveteli. A jogszabály értelmében elsősorban a munkanélkülieket kell közmunkára kötelezni (a munkájából elbocsátott magyar lakosság szinte egységesen ebbe a kategóriába tartozik). A munka időtartama egy év, amely jelentős indoklással legfeljebb hat hónappal meghosszabítható. A rendelkezések megszegése kihágásnak minősül, s 10 000 koronáig terjedő pénzbírsággal, illetve egy évig terjedő börtönbüntetéssel sújtható.

1945. október 4.

– Edvard Bene¹ köztársasági elnök kiadja 105/1945. sz. dekrétumát “a közalkalmazottak működését felülvizsgáló tisztogató bizottságokról”. A dekrétum 2. §-a szerint a közalkalmazottaknál fegyelmi vétséget jelent többek között a német vagy magyar nemzetiségűnek való jelentkezés, a németekkel vagy magyarokkal való politikai együttműködés, a szolgálaton kívüli társasági érintkezés a németekkel vagy magyarokkal, a német vagy magyar iskolákban tett vizsga, valamint gyermekeik beíratása német vagy magyar iskolába. A 3. § szerint az említett “vétségekért” a közalkalmazott akár azonnali elbocsátással is büntethető. Ugyanez vonatkozik a volt közalkalmazott nyugdíjasokra, akik nyugdíjuk megvonásával is büntethetők.

1945. október 12.

– Gustáv Husák a pozsonyi Nové slovo című lap hasábjain fejti ki álláspontját a magyarok kollektív bűnösségével és felelősségre vonásával kapcsolatban. Husák szerint a magyar és a német kisebbség “történelmi bűne” kellőképp meggyőzte a csehszlovák kormányt e kisebbségek kitelepítésének elengedhetetlen szükségességéről.

1945. október közepén

– Peéry Rezső pozsonyi tanár, író összeállítja a “Memorandum a csehszlovákiai magyarok helyzetéről” című emlékiratot, melyet Peéry és Szalatnai Rezső a prágai brit követ titkárának útján továbbítanak René Smith angol újságírónak, a brit külügyi hivatal közép-európai osztálya szakértőjének.

1945. október 18.

– A Belügyi Megbízotti Hivatal határozata szerint a magyarok csehországi közmunkáját (deportálását) össze kell hangolni Szlovákia belső telepítési, a déli magyarlakta járások kolonizációs terveivel. Ennek megkönnyítésére együttműködésre kéri a Szlovák Telepítési Hivatalt (Slovenský osídlovací úrad), és átadja neki a közmunkára kijelölt magyarok jegyzékét.

1945. október 18-21.

– Prágában tartja a háború utáni első, összességében XX. kongresszusát a Csehszlovák Szociáldemokrata Párt. Vojtech Erban, pártjának a német- és a magyarkérdésben képviselt álláspontját ismertető beszámolójában kijelenti: “…nincs más megoldás, mint a németek és a magyarok kitelepítése.” A kongresszuson elfogadott határozat értelmében a párt síkraszáll a Nemzeti Front politikájának támogatása, az államosítás és a Szovjetunióval való szövetség mellett. A párt elnökévé Zdenìk Fierlinger miniszterelnököt választják.

1945. október 20.

– Edvard Bene¹ köztársasági elnök kiadja 95/1945. sz. dekrétumát “a betétkönyvek, életbiztosítások és értékpapírok bejelentéséről”, amely szerint az említett okmányok kötelező bejelentésekor fel kell tüntetni többek között birtokosuk nemzetiségét és állampolgárságát.

1945. október 22.

– A Megbízottak Testületének 129/1945. sz. rendelete szerint a földreform céljára térítés nélkül el kell kobozni azokat a mezőgazdasági ingatlanokat, amelyek tulajdonosai elhanyagolják földjük művelését vagy nem szolgáltatják be a kirótt gabonamennyiséget – nemzetiségre és állampolgárságra való tekintet nélkül. A rendelet kiemelten figyelmeztet a 33/1945. sz. elnöki alkotmánydekrétum alapján állampolgárságuktól megfosztott német és magyar nemzetiségű személyek földtulajdonának elkobzására.

– A Belügyi Megbízotti Hivatal részletes körlevelet ad ki a járási nemzeti bizottságok és a komisszárok (biztosok) számára “a csehszlovák állampolgárság 33/1945. sz. dekrétum szerinti rendezéséről”, melyet az SZNT hivatalos közlönye, az Úradný vestník 287/1945. Ú. v. szám alatt közöl.

1945. október 24.

– Edvard Bene¹ köztársasági elnök dekrétumokat ad ki “a bányák és bizonyos ipari vállalatok” (100/1945), “bizonyos élelmiszeripari vállalatok” (101/1945), “a részvénytársasági bankok” (102/1945) és “magánbiztosítók államosításáról” (103/1945). A dekrétumok értelmében nem fizetendő kártérítés többek között azért az államosított vagyonért, amely a megszállás és a náci vagy fasiszta rendszer tényleges megszűntekor a Német Birodalom, a Magyar Királyság, a német és magyar közjog szerinti jogi személyek, a német náci párt, magyar politikai pártok és egyéb szervezetek, vállalatok, intézmények stb., valamint más német és magyar jogi személyek tulajdonában volt vagy van; továbbá német vagy magyar nemzetiségű természetes személyek tulajdonában volt vagy van.

1945. október 25.

– Edvard Bene¹ köztársasági elnök kiadja 108/1945. sz. dekrétumát “az ellenséges vagyon elkobzásáról és a nemzeti újjáépítési alapokról”. A dekrétum 1. szakaszának 1. §-a szerint konfiskálni kell – ha ez még nem történt volna meg – a Csehszlovák Köztársaság javára mindazt az ingatlan és ingó vagyont, amely a német és magyar megszállás tényleges megszűntekor a Német Birodalom, a Magyar Királyság, a német és magyar közjog szerinti jogi személyek, a német náci párt, a magyar politikai pártok és egyéb szervezetek, vállalatok, intézmények stb., valamint más német és magyar jogi személyek tulajdonában volt vagy van; továbbá német vagy magyar nemzetiségű természetes személyek tulajdonában volt vagy van. A 2. szakasz előírja az elkobzott vagyon ideiglenes kezelésével és elosztásával kapcsolatos feladatok teljesítése céljából minden telepítési hivatal mellett Nemzeti Újjáépítési Alap (Fond národnej obnovy) létesítését.

– A csehszlovák hatóságok megkezdik a “közmunkára” kijelelölt szlovákiai magyarok csehországi deportálását. Az azt végrehajtó katonaság, rendőrség és csendőrség a magyar lakosság erős ellenállásába ütközik. Mivel sokan ellenszegülnek vagy elmenekülnek, ezért az akciót gyakran éjszaka, rajtaütésszerűen hajtják végre, több esetben fegyvert is használnak az ellenszegülőkkel szemben (pl. a Lévai járás Szete nevű falujában).

1945. október 27.

– Edvard Bene¹ kiadja 137/1945. sz. alkotmánydekrétumát “azon személyek őrizetbe vételéről, akiket a forradalmi időszakban államilag megbízhatatlannak tekintettek”, amely szerint az államilag megbízhatatlan személyek, tehát a németek és magyarok őrizetbe vételét a törvényben engedélyezett időtartamon túlmenően is törvényesnek kell tekinteni.

– Edvard Bene¹ ugyanezen a napon adja ki 143/1945. sz. dekrétumát, amely a büntetőeljárás során korlátozza azoknak a személyeknek a perlési jogát, akiktől a 108/1945. sz. elnöki dekrétum alapján elkobozták vagyonukat, korlátozva ezáltal a magyarok és németek perlési jogát is.

1945. október 28

. – Az Ideiglenes Nemzetgyűlés alakuló ülésén megerősítik Edvard Bene¹t köztársasági elnöki funkciójában. Az egykamarás törvényhozó testület 300 tagja közül 100 képviseli Szlovákiát, magyar és német nemzetiségű tagja egy sincs. Bene¹ ünnepi beszédében megemlíti, hogy Magyarországon bizonyos körök ismét a revízióra készülnek, ezért szerinte az európai béke megőrzésének elengedhetetlen feltétele a magyar és német kisebbség kitelepítése.

1945. október 30.

– Az Ideiglenes Nemzetgyűlés ülésén ©tefan Ba¹»ovanský, az SZLKP KB főtitkára beszédében síkraszáll amellett, hogy “a felújított Csehszlovákia szláv állam legyen és megszabaduljon irredenta német és magyar kisebbségétől”.

1945. november 6.

– Megalakul Zdenìk Fierlinger második kormánya, amely összetételében szinte kivétel nélkül megegyezik az előzővel. Csupán az időközben az Ideiglenes Nemzetgyűlés elnökévé megválasztott Josef Davidot váltja fel miniszterelnök-helyettesi tisztségében Jaroslav Stránský, az új igazságügyminiszter Prokop Drtina (Csehszlovák Nemzeti Szocialista Párt).

1945. november 7.

– Az SZNT kiadja 130/1945. sz. rendeletét “a háborús események által okozott károk megtérítésére nyújtandó előlegről”. A rendelet 1. §-a szerint kártérítési előleget csak csehszlovák állampolgárok kaphatnak, megfosztva ezáltal a segélytől az állampolgárságukat elveszített magyarokat és németeket.

– Karol ©midke, a Megbízottak Testületének elnöke a szlovákai magyar kisebbséggel kapcsolatban azt a “demokratikus megoldást” javasolja, hogy cseréljék ki őket “a több százezer magyarországi szlovákért, akik vissza akarnak térni saját hazájukba. Ha a magyar fél makacsul és ravaszul elutasítja ezt a méltányos megoldást, amely összhangban van a nemzetek önrendelkezési elvével, akkor a demokráciaellenesség vádja minket nem érhet. Mi rendületlenül kitartunk ezen követelésünk mellett, amely kimagasló érdek, és úgy hisszük, hogy megvalósítása után nem lesz semmi ok, ami megakadályozná a baráti és jószomszédi viszonyt Magyarország és Csehszlovákia között.”

1945. november 8.

– A Szlovák Telepítési Hivatal Elnöksége arra kéri a járási rendőrparancsnokságokat, hogy záros határidőn belül küldjék át a csehországi közmunkára vitt magyar férfiak pontos személyi adatait, tüntessék fel ingó és ingatlan vagyonukat, mert “előkészítik családjaik kiszállítását Csehországba”.

1945. november 9.

– A Megbízottak Testülete elnöki hivatalának közlése szerint a Megbízottak Testülete “ragaszkodik a Nemzeti Front határozatában kifejtett állásponthoz, mely szerint politikai pártok ne szervezzenek és ne toborozzanak tagokat a magyar nemzetiségű polgárok között. Magyar nemzetiségű lakosok politikai pártban való tagságáról csupán a pártok központi titkárságai dönthetnek.”

1945. november 11.

– A magyar kormány a szlovákiai magyarok helyzetének javítása, mindenekelőtt csehországi deportálásának leállítása reményében elhatározza, hogy tárgyalásokat kezd a csehszlovák kormánnyal a lakosságcseréről.

1945. november 12.

– A Belügyi Megbízotti Hivatal kiadja 297/1945. Ú. v. sz. határozatát “a nemzeti, állami és népi demokratikus megbízhatóságról szóló igazolvány kiadásáról”, amely szerint megbízhatósági igazolvány német és magyar nemzetiségű személyek számára nem adható ki, kivéve, ha bizonyítják, hogy hűek maradtak a Csehszlovák Köztársasághoz, soha nem vétettek a cseh és a szlovák nemzet ellen, s vagy aktívan részt vettek a felszabadításukért vívott harcban, vagy szenvedtek a náci és fasiszta terror alatt, esetleg bizonyítják, hogy a köztársaság fokozott veszélyeztetettsége idején szlovák vagy cseh nemzetiségűnek vallották magukat.

1945. november 15.

– Ondrej Djuraèka, a Szlovák Telepítési Hivatal németek és magyarok kitoloncolására szervezett alosztályának elnöke a Èas napilapnak nyilatkozva kijelenti: “Éppen az elmúlt napokban mentek el az első magyar szállítmányok, számbelileg 12 000 személy Cseh- és Morvaországba, ahol földművelésre, továbbá gyári és bányamunkára lesznek beosztva… Erre a lépésre a Telepítési Hivatal azok után szánta rá magát, miután sikertelenül kísérelte meg, hogy egyezségre jusson az illetékes magyar szervekkel a magyarok kitoloncolása ügyében… és miután az itteni magyarok az elnöki dekrétum értelmében elvesztették csehszlovák állampolgárságukat, tőlünk függ, hogy hová telepítjük őket.” Djuraèka szerint tervezik még a magyarok Észak-Szlovákiába történő áttelepítését, valamint a “magyar elemektől megtisztított” területek szlovákokkal való benépesítését. (Az említett 12 000 magyart a Somorjai, Dunaszerdahelyi, Komáromi, Galántai, Vágsellyei, Nyitrai, Verebélyi, Lévai, Érsekújvári, Ógyallai és Zselízi járásból deportálták Bene¹ov, Èeské Budìjovice, Jièín, Kolín, Pardubice, Plzeò, Prága, Strakonice, Tábor, Jihlava, Moravská Ostrava, Brünn, Zlín, Olomouc, Hradec Králové, Kladno és Mladá Boleslav térségébe.)

1945. november 16.

– A Pozsonyi Nemzeti Bizottság Kerületi parancsnoksága kiadja 5612/1945. Pres. sz. hirdetményét a magyarok összeírásáról. A magyaroknak, mivel nem rendelkeznek csehszlovák állampolgársággal, tartózkodási engedélyt kell kérniük, s csak ennek birtokában tartózkodhatnak Pozsony területén.

1945. november 18.

– A Èas című lap közli Július Viktory belügyi megbízott felhívását, amelyben figyelmezteti a szlovákokat, hogy ne kössenek házasságot magyarokkal, mivel aki ezt megteszi, magyar nemzetiségű házastársával együtt ki lesz telepítve Csehszlovákiából.

1945. november 20.

– A magyar kormány jegyzéket intéz az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió budapesti képviselőihez, amelyben tájékoztatja őket a szlovákiai magyarságot ért sérelmekről, megismétli a nemzetközi vizsgálóbizottság kiküldésére irányuló kérelmét, s kéri Szlovákia magyarlakta területeinek nemzetközi ellenőrzés alá való helyezését. A jegyzékhez memorandumot is csatol a csehszlovákiai magyarságot sújtó elnöki dekrétumok és SZNT-rendeletek gyűjteményével.

1945. november 22.

– Az Ideiglenes Nemzetgyűlés ratifikálja a Kárpátalja átadását kimondó csehszlovák-szovjet szerződést. (A csehszlovák törvénytár azonban csak 1946. október 21-én közli 186/1946. számmal.)

1945. november 28.

– A belső telepítést irányító prágai székhelyű Központi Betelepítési Bizottság ülésén a szlovákiai magyarok széttelepítésének kérdésével foglalkoznak. A megfogalmazott elképzelések szerint a csehszlovákiai magyaroknak és a magyarországi szlovákoknak a reciprocitás elvei alapján történő kicserélését követően a Csehszlovákiában maradó magyarok száma oly csekély lesz, hogy minden nehézség nélkül, kis csoportokban szét lehet majd őket telepíteni az egész ország területén.

1945 őszén

– Hentz Zoltán és Lipcsey Gyula főiskolai hallgatók ötlete nyomán megalakul a magát “a Csehszlovákiában élő magyarság párt- és felekezetfölötti szervezetének” valló Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség (CSMADNÉSZ). A főként a katolikus értelmiséget (papok, tanítók, főiskolai hallgatók) tömörítő szövetség tevékenysége információk gyűjtésére, tiltakozó jegyzékek összeállítására és a külföld tájékoztatására irányul. Több memorandumot juttat el magyar politikusokhoz és papi méltóságokhoz. Különösen szoros kapcsolatot tert fenn Mindszenty József hercegprímással és Ravasz József református püspökkel. A CSMADNÉSZ legnagyobb tekintélye dr. Arany A. László, az európai hírű nyelvész és néprajzkutató. A csoport tagjai 1946-ban két illegális lapot is kiadnak: a nyugat-szlovákiai terjesztésű Gyepű Hangját (Hentz Zoltán és Lipcsey Gyula), és a kelet-szlovákiai terjesztésű Észak Szavát (Krausz Zoltán, Varró István, Hajdú László).

1945. december 3-6.

– Vladimír Clementis csehszlovák külügyi államtitkár és Gyöngyösi János magyar külügyminiszter tárgyalásokat folytat Prágában a csehszlovák-magyar lakosságcseréről. A csehszlovák javaslat értelmében a magyar kisebbség egy része paritásos lakosságcsere, másik része egyoldalú kitelepítés útján hagyná el az országot, az itthon maradottak pedig megkapnák a csehszlovák állampolgárságot, kisebbségi jogokkal azonban nem rendelkezhetnének. A magyar fél kijelenti, hogy az egyoldalú kitelepítést elutasítja, s idegenkedik a lakosságcserétől is, a jószomszédi kapcsolatok érdekében azonban hajlandó tárgyalni róla, annak feltételéül viszont azt szabja, hogy hatálytalanítsák a magyar kisebbség ellen hozott intézkedéseket. Azok a magyarok pedig, akik a lakosságcsere keretében nem települnek át Magyarországra, Csehszlovákiában maradva kapjanak kisebbségi jogokat, vagy lakóterületükkel együtt csatolják őket Magyarországhoz. Gyöngyösi szerint, ha Csehszlovákia mindenáron a csehek és szlovákok nemzeti államává akar válni, és meg akar szabadulni magyar kisebbségétől, úgy adja át őket “a hozzájuk tartozó földdel, területekkel”. A tárgyalások a merőben ellentétes nézetek miatt eredménytelenül zárulnak.

1945. december 4.

– A csehszlovák kormány leállítja a szlovákiai magyarok csehországi deportálását. A Szociálisügyi Megbízotti Hivatal december 5-i összefoglaló jelentése szerint a Szlovák Telepítési Hivatal “jóváhagyásával” 9247 magyart vittek Csehországba, köztük 4728 önálló gazdát, 4337 mezőgazdasági munkást, 35 cselédet, 3 inast és 144 háztartási alkalmazottakat. (A deportáltak nagy része a karácsony közeledtével hazaszökik. A hatóságok elrendelik visszatoloncolásukat, ennek végrehajtását viszont “a lakosságcsere várható aláírásáig” elhalasztják.)

– Vladimír Clementis külügyi államtitkár a csehszlovák kormány ülésén a lakosságcsere-tárgyalásokról beszámolva elmondja: “kijelentettem, hogy bennünket nem érdekelnek azok a szlovákok, akik nem akarnak áttelepülni Szlovákiába, viszont számolunk azzal, hogy ezek a szlovákok elmagyarosodnak, s mi ehhez a magyar kormánynak sok szerencsét kívánunk.”

1945. december 28.

– Az SZLKP kerületi és járási párttitkárai számára értekezletet tart Pozsonyban. Viliam ©iroký, a párt elnöke beszámolójában leszögezi: “Véleményünk szerint nem helyes politika, ha a német és magyar kommunisták kérdésével foglalkozunk. Hisz célunk ma nem az, hogy ezeket megnyerjük. Ezeket a kisebbségeket külföldre kell küldeni.” A magyar nemzetiségű kommunisták párttagságát illetően a következő alapelveket hirdetik meg: 1. meg kell tiltani új tagok felvételét; 2. fel kell függeszteni a magyar kommunisták “tevékenységét és összes jogait”; 3. lehetővé kell tenni számukra, hogy önként távozzanak Magyarországra.

1946

1946 eleje

– Elkészül Szalatnai Rezső pozsonyi tanár, író “A csehszlovákiai magyarok 1938 és 1945 között” című nagyszabású memoranduma. Bár az írás valószínűleg befejezetlenül maradt, azonban még így is a II. világháború utáni csehszlovákiai magyar memorandum-irodalom egyik legjelentősebb alkotása.

1946. január 7.

– Budapesten a népbíróság halálra ítéli Jaross Andort, az egykori Egyesült Magyar Párt országos elnökét, mivel Magyarország német megszállását követően a Sztójay-kormány belügyminisztereként (1944. márc.22.-aug.7.) szerepe volt a zsidó gettók létrehozásában s a magyarországi zsidók deportálásában a németországi koncentrációs táborokba.

1946. január 15.

– A Demokrata Párt Èas című napilapja szerint “Csehszlovákiának meg kell szabadulnia a magyar kisebbségtől”, s ennek a lépésnek a szükségességéről a nagyhatalmakat is meg kell győznie.

1946. január 20.

– A Nemzeti Front jóváhagyásával az SZLKP volt szociáldemokrata tagjainak egy része Pozsonyban megalakítja a Munkapártot (Strana práce). Elnöke Ivan Frlièka, tiszteletbeli elnöke Ivan Dérer. (A párt 1946. szeptember 28-án felveszi a Szlovákiai Szociáldemokrata Párt nevet.)

1946. január 30.

– Prágában kicserélik a megerősítő okiratokat, s ezzel hivatalosan is életbe lép a Kárpátalja átadásáról szóló csehszlovák-szovjet szerződés.

1946. február 6-10.

– Prágában folytatódnak a tárgyalások Vladimír Clementis és Gyöngyösi János között a csehszlovák-magyar lakosságcseréről. A magyar küldöttség – fenntartásai ellenére – elfogadja a csehszlovák fél által megfogalmazott lakosságcsere-egyezményt, de elvárja, hogy a csehszlovák hatóságok szüntessék be a kitoloncolásokat és vagyonelkobzásokat, biztosítsák az elbocsátott magyar tisztviselők, nyugdíjasok megélhetését, s a Csehszlovákiában maradó magyarok az állampolgárság mellett nemzetiségi jogokat is kapjanak.

1946. február 7.

– A Galántai Járási Nemzeti Bizottság ülésén Franti¹ek Kubaè, az Ideiglenes Nemzetgyűlés kommunista párti képviselője a szlovákiai magyarok jövőjét vázolva kijelenti: “Ha rendkívüli érdemeik alapján maradnak is magyarok Szlovákiában, azokat kiköltöztetik Csehországba vagy Közép-Szlovákiába.”

1946. február 15.

– A Megbízottak Testületének ülésén határozatot fogadnak el, amelyben megbízzák a Belügyi Megbízotti Hivatalt, hogy dolgozza ki a reszlovakizáció fő irányelveit.

– Ján Toma¹uµa, a református egyház Szervező Bizottságának lelkészi elnöke a Szervező Bizottság Kalvínske hlasy című, Kassán megjelenő havilapjában fegyelmi eljárással fenyegeti meg a Szervező Bizottsággal szembehelyezkedő Czeglédy Pál lévai és Keresztury László szomotori, valamint a körülöttük csoportosuló magyar lelkészeket. Tudtukra adja, hogy feletteseik már nem a magyarországi püspökök, hanem a Szervező Bizottság, s felszólít mindenkit, aki “nem akar alkalmazkodni a mai egyházi és állami rendhez… menjen oda, ahova húzza a szíve.”

1946. február 21.

– Az Ideiglenes Nemzetgyűlés 28/1946. számmal törvényt fogad el az “állandó választói névjegyzékekről” (választási törvény). A törvény 2. §-a kimondja, hogy a választói névjegyzékekbe a 18. életévüket betöltött “cseh, szlovák vagy más szláv nemzetiségű csehszlovák állampolgárok” írhatók be, megvonva ezzel a választójogot az állampolgárságuktól meg nem fosztott németektől és magyaroktól is.

1946. február 25.

– A Megbízottak Testülete kiadja 37/1946. sz. végrehajtási utasítását “azon németek és magyarok foglalkoztatásáról, akik a köztársasági elnök 33/1945. sz. alkotmánydekrétuma értelmében elvesztették csehszlovák állampolgárságukat”. A végrehajtási utasítás alapján az állampolgárságuktól megfosztott németeket és magyarokat a külföldiek foglalkoztatásáról szóló törvények alapján sem szabad alkalmazni, hanem általános munkakötelezettségnek vannak alávetve Edvard Bene¹ 88/1945. sz. dekrétuma alapján.

1946. február 27.

– Budapesten csehszlovák részről Vladimír Clementis külügyi államtitkár, magyar részről Gyöngyösi János külügyminiszter aláírja a csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezményt. Az egyezmény V. cikkelye felhatalmazza a csehszlovák kormányt arra, hogy annyi magyar nemzetiségű személyt telepíthet át Csehszlovákiából Magyarországra, amennyi magyarországi szlovák (és cseh) önként jelentkezik a Csehszlovákiába való áttelepülésre. A VI. cikkely biztosítja az áttelepülőket, hogy minden ingóságukat magukkal vihetik, a VII. cikkely értelmében viszont ingatlan vagyonuk átszáll arra az államra, amelyet elhagynak. A VIII. cikkelyben a magyar kormány kötelezettséget vállal arra, hogy paritáson felül átveszi az áttelepítésre kijelölt “háborús bűnösöket” (legfeljebb 1000 személyt). A X. cikkely az egyezmény végrehajtásának megkönnyítése céljából 2 csehszlovák és 2 magyar tagból álló négytagú vegyes bizottság létrehozását írja elő. Az egyezmény V. cikkelyéhez csatolt függelék úgy intézkedik, hogy az áttelepítendő magyarok számába be kell tudni azokat a személyeket is, akik már “áttétettek vagy átköltöztek” Magyarországra. (A magyar Népjóléti Minisztérium nyilvántartása szerint a lakosságcsere-egyezmény aláírásáig 38 458 személy érkezett Csehszlovákiából Magyarországra.)

– A lakosságcsere-egyezmény aláírását követően a csehszlovák küldöttség tagjai Vladimír Clementis kezdeményezésére a magyar kormánypártok vezetőivel találkoznak. Clementis kijelenti, hogy a szlovákiai magyarok szlávellenesek, s állandó veszélyt jelentenek az államra nézve, ezért felszólítja Magyarországot egy újabb egyezmény aláírására, amelyben kötelezettséget vállalna további 200 ezer magyar egyoldalú átvételére. Ellenkező esetben a csehszlovák kormány szét fogja darabolni az egységes magyar etnikai tömböt, a magyar lakosságot pedig széttelepíti az ország egész területén. A jelenlévő magyar politikusok (Gyöngyösi János, Rákosi Mátyás, Szakasits Árpád, Kovács Imre, Veres Péter) egyöntetűen elutasítják a csehszlovák terveket.

1946. március 4.

– Megkezdi magyarországi tevékenységét a Csehszlovák Áttelepítési Bizottság (CSÁB, Èeskoslovenská presídµovacia komisia). Elnöke Daniel Okáli, főtitkára J. Nosko vezérkari ezredes. A magyar kormánytól jogot szerez arra, hogy 6 héten keresztül szabadon propagálja a Csehszlovákiába való áttelepedés gondolatát a magyarországi szlovákok között. Propagandája során a CSÁB nemcsak a szlovákság nemzeti öntudatára, hanem gyakran Magyarország súlyos gazdasági helyzetére, valamint arra is hivatkozik, hogy Csehszlovákia a háború győztesei, Magyarország pedig a vesztesei közé tartozik. Munkatársai a toborzás folyamán 133 községben 277 népgyűlést szerveznek, 266 előadást tartanak a magyar rádióban, szétosztanak 790 ezer újságpéldányt, 490 ezer brosúrát, 540 ezer röplapot és sok ezer könyvet. (A CSÁB felmérése szerint a magyarországi szlovákok száma 477 000. A valóságtól messze elrugaszkodó adat úgy születik meg, hogy a bizottság munkatársai számára a nemzetiség meghatározásának fő kritériuma a szlovák származás és a szlovák nyelvtudás.)

1946. március 13.

– Franti¹ek Komzala szociálisügyi megbízott kiadja 751/1946 Ú.v. sz. hirdetményét, melyben közli a Megbízottak Testületének irányelveit a háborús károsultaknak nyújtandó előlegről. Az irányelvek VII. cikkelye szerint az előleg megítélésének feltétele a csehszlovák állampolgárság és a “nemzeti és politikai megbízhatóság”. Nem jár tehát előleg az állampolgárságukat elveszített magyarok és németek számára.

1946. március 22.

– A csehszlovákiai magyarok egy minden bizonnyal Szalatnat Rezső által megfogalmazott emlékiratot juttatnak el Nagy Ferenc magyar miniszterelnökhöz és Varga Bélához, az Országgyűlés elnökéhez, amelyben a lakosságcsere-egyezmény megkötése ellen tiltakoznak. Különösen az egyezmény azon rendelkezését sérelmezik, amely lehetővé teszi a csehszlovák félnek, hogy kvótán felül áttelepíthesse Magyarországra az ún. háborús bűnösöket, mivel ez a magyarok elleni perek sorozatát fogja eredményezni. (Az emlékirat szerint már eddig is 40 ezer magyar ellen indult népbírósági eljárás.) Ezért kérik a magyar Országgyűlést, hogy ne ratifikálja a szerződést, hanem kössön Csehszlovákiával egy új és elfogadhatóbb egyezményt.

1946. március 28.

– Az Ideiglenes Nemzetgyűlés az 57/1946. sz. alkotmánytörvénnyel törvényerőre emeli Edvard Bene¹ elnöki dekrétumait és alkotmánydekrétumait, mégpedig az eredeti hatállyal.

1946. március 28-31.

– Prágában tartja a háború utáni első, összességében VIII. kongresszusát Csehszlovákia Kommunista Pártja, melyen megválasztják a párt 101 tagú Központi Bizottságát és vezetőségét. Elnök: Klement Gottwald, főtitkár: Rudolf Slánský. A Központi Bizottságnak a párt megalakulása (1921) óta első ízben nincs magyar tagja.

1946. március 30.

– A kommunista párt magyar funkciunáriusai által Érsekújvárba összehívott “dél-szlovákiai antifasiszta magyarság tanácskozásának” részvevői 12 pontban fogalmazzák meg sérelmeiket.

1946 márciusában

– A budapesti Valóság című folyóirat Posoniensis álnév alatt közölni kezdi a Pozsonyból menekült Peéry Rezső író “Hét sovány esztendő gazdag termése. A szlovákiai magyarok második kisebbségi korszakának tanulságai (1938-1945)” című memorandumát. Az írás a II. világháború utáni csehszlovákiai magyar memorandumirodalom egyik legjelentősebb alkotása.

– Népösszeírást tartanak Dél-Szlovákia 25 járásában. Az összeírt 727 832 személy közül 544 444 (74,80%) jelenti magát magyar, 183 388 (25,19%) szlovák nemzetiségűnek.

1946. április 1.

– A Demokrata Párt csehszlovakista orientációjú tagjai a kommunisták támogatásával létrehozzák a Szabadságpártot (Strana slobody), elnökévé Vavro ©robárt választják.

1946. április 6.

– Csehszlovák részről Vladimír Clementis külügyi államtitkár, magyar részről Erőss János miniszterelnökségi államtitkár aláírja Prágában a két ország közötti jóvátételi egyezményt. Az egyezmény szerint a magyar fegyverszüneti egyezmény 12. pontja értelmében teljesítendő jóvátételi szállítások keretén belül Magyarország 1951. január 20-ig összesen 30 millió amerikai dollár értékben gépfelszerelést, hajókat, mezőgazdasági cikkeket és egyéb árut szállít Csehszlovákiának.

1946. április 11.

– Az Ideiglenes Nemzetgyűlés 65/1946. számmal alkotmánytörvényt fogad el az Alkotmányozó Nemzetgyűlésről. Az alkotmánytörvény szerint az általános, egyenlő, közvetlen és titkos választójog, valamint az arányos képviseleti elv alapján megválasztandó Alkotmányozó Nemzetgyűlés feladta az lesz, hogy új alkotmányt adjon a Csehszlovák Köztársaságnak. Emellett gyakorolni fogja a törvényhozó hatalmat is, miközben Szlovákiában az SZNT a kormány és az SZNT közötti megegyezés alapján továbbra is adhat ki rendeleteket. Választójoggal kizárólag a 18. életévüket betöltött cseh, szlovák vagy más szláv nemzetiségű csehszlovák állampolgárok rendelkeznek, parlamenti képviselővé pedig csupán a 21. életévüket betöltött cseh, szlovák vagy más szláv nemzetiségű csehszlovák állampolgárok választhatóak.

– Az Ideiglenes Nemzetgyűlés 83/1946. számmal törvényt fogad el “a németek, magyarok, az árulók és segítőik munka- (tanulói) viszonyairól”, amelynek 1. §-a alapján megszűnik a munka- (tanulói) viszonya mindazoknak a németeknek és magyaroknak, akik Edvard Bene¹ 33/1945. sz. elnöki alkotmánydekrétuma értelmében elveszítették csehszlovák állampolgárságukat. Az 5. § szerint az érintett személyek nem tarthatnak igényt azokra a szolgáltatásokra, amely egyébként a munka- (tanulói) viszony idő előtti befejezése esetén megilletné őket. (A törvény csupán a cseh országrészekben lépett hatályba.)

– Budapesten kivégzik a népbíróság által háborús bűnösként halálra ítélt Jaross Andort.

1946. április 25.

– Az SZNT 54/1946. sz. rendelete “a lakóvédelemről” korlátozza a felmondás lehetőségét, nem védi viszont azokat a magyarokat és németeket, akik Edvard Bene¹ 33/1945. sz. elnöki alkotmánydekrétuma értelmében elvesztették csehszlovák állampolgárságukat, valamint azokat, akiket az SZNT 33/1945. sz. rendelete alapján ítéltek el.

– Párizsban négyhatalmi külügyminiszteri értekezlet kezdődik, amelynek célja a Magyarországgal, Olaszországgal, Romániával, Bulgáriával és Finnországgal kötendő békeszerződés előkészítése.

1946. május 6.

– A magyar kormány jegyzékben tájékoztatja a nagyhatalmak budapesti képviselőit a csehszlovák-magyar kapcsolatok alakulásáról. Kéri a nagyhatalmakat: az ENSZ alapokmányában deklarált jogok értelmében érjék el a csehszlovák kormánynál, hogy adja vissza a magyarok állampolgárságát, tegye lehetővé számukra kulturális intézmények, politikai pártok és szakszervezet alakítását, a szabad gazdasági szervezkedést, s adja vissza számukra a munkáltatói és munkavállalói szabadságot.

1946. május 8

. – Az Ideiglenes Nemzetgyűlés 115/1946. számmal törvényt fogad el “a csehek és szlovákok szabadságának visszanyeréséért folytatott harccal kapcsolatban elkövetett tettek jogszerűségéről” (ún. amnesztiatörvény). A törvény 1. §-a értelmében minden olyan cselekmény, amelyet 1938. szeptember 30-a és 1945. október 28-a között a csehek és szlovákok szabadságának visszanyeréséért, valamint a megszállók és segítőtársaik elleni harcban követtek el, akkor sem törvényellenes, ha az érvényes jogszabályok szerint egyébként büntetendő lenne. (E törvényre hivatkozva mentesítik a németek és magyarok elleni attrocitások elkövetőit az esetleges felelősségre vonás alól.)

– Ján Púll, a Szlovák Nemzeti Tanács ipari és kereskedelemügyi megbízottja kiadja 1104/1946. Ú. v. sz. hirdetményét “a találmányok és az ipari szellemi tulajdon nemzeti kezeléséről”, amellyel nemzeti gondnokok felügyelete alá vonja az “államilag megbízhatatlan”, vagyis a német és a magyar nemzetiségű személyek tulajdonában lévő szabadalmakat és licenciákat.

1946. május 14.

– Az SZNT kiadja 62/1946. sz. rendeletét, “a közjegyzőség körébe eső némely intézkedésről”. A rendelet 1. §-a szerint az igazságügyi megbízott megfosztja hivataluktól többek között a német és magyar nemzetiségű közjegyzőket.

– Az SZNT kiadja 64/1946. sz. rendeletét “amely módosítja a németek, magyarok, valamint a szlovák nemzet árulói és ellenségei mezőgazdasági vagyonának elkobzásáról és haladéktalan elosztásáról szóló rendeletet”. A rendelet I. cikkelye szerint azonnali hatállyal és kártérítés nélkül el kell kobozni a földreform céljaira minden német és magyar nemzetiségű személy mezőgazdasági vagyonát, tekintet nélkül állampolgárságukra; továbbá a szlovák és cseh nemzet, valamint a Csehszlovák Köztársaság árulóinak és ellenségeinek mezőgazdasági vagyonát, tekintet nélkül azok nemzetiségére és állampolgárságára. A rendelet már nem határozza meg a magyaroktól elkobzandó földterület nagyságát, hanem az összes mezőgazdasági ingatlanukra vonatkozik. Kivételt csupán azok a németek és magyarok kaphatnak, akik “aktívan részt vettek az antifasiszta harcban”. A munkálatok irányítására létrehozza a Konfiskációs Bizottságot (Konfi¹kaèná komisia).

1946. május 15.

– Prágában kicserélik a csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezményt megerősítő okiratokat, mellyel az egyezmény hivatalosan életbe lép. (A csehszlovák törvénytár1946. július 27-én publikálja 145/1946. számmal.)

1946. május 16.

– Az Ideiglenes Nemzetgyűlés 128/1945. számmal törvényt hagy jóvá “az elnyomás idején végrehajtott egyes vagyonjogi ügyletek érvénytelenségéről, az ezen érvénytelenségből és más, a vagyonba történt beavatkozásokból folyó követelésekről”. A törvény érvénytelennek nyilvánít bármilyen vagyoni átruházást és vagyonjogi ügyletet, ha azt 1938. szeptember 29-e után “a megszállás, nemzeti, faji vagy politikai üldözés nyomása alatt hajtották végre”. Az ilyen módon kárt szenvedettek az “államilag megbízhatatlan” személyek kivételével visszaigényelhetik vagyonukat. A törvény 5. §-a értelmében államilag megbízhatatlanoknak számítanak többek között a Német Birodalom, a Magyar Királyság, a német és magyar jogi személyek, valamint a német és magyar nemzetiségű természetes személyek.

1946. május 26.

– Parlamenti választásokat tartanak Csehszlovákiában. Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés 300 tagja közül 231-et választanak Cseh- és Morvaországban, 69-et Szlovákiában, a választójogától megfosztott magyar és német lakosság nem járulhat az urnákhoz. A cseh országrészekben a kommunisták, Szlovákiában a demokraták győznek A választások végeredménye Cseh- és Morvaországban: Csehszlovákia Kommunista Pártja 40,17% (93 mandátum), Csehszlovák Nemzeti Szocialista Párt 23,66% (55 mandátum), Csehszlovák Néppárt 20,24% (46 mandátum), Csehszlovák Szociáldemokrata Párt 15,58% (37 mandátum). Szlovákiában: Demokrata Párt 61,43% (43 mandátum), Szlovákia Kommunista Pártja 30,37% (21 mandátum), Szabadságpárt 3,37% (3 mandátum), Munkapárt 3,11% ( 2 mandátum).

1946. május 31.

– A Megbízottak Testülete kiadja a 82/1946. sz. végrehajtási utasítását “azoknak az állandó alkalmazottaknak a kártérítéséről, akik az SZNT 104/1945. és 64/1946. sz. rendeleteinek végrehajtása következtében elvesztik addigi munkahelyüket”. A végrehajtási utasítás szerint az említett rendeletek értelmében elkobzott mezőgazdasági birtokok állandó alkalmazottait kártérítésben kell részesíteni. A kártérítés azonban csak azoknak jár, akik “a Csehszlovák Köztársaság állampolgárai, szlovák, cseh vagy más szláv nemzetiségűek, és nem árulói és ellenségei a szlovák és cseh nemzetnek, illetve a csehszlovák államnak”.

1946 májusában

– A csehszlovák kormány a Párizsban ülésező Külügyminiszterek Tanácsa elé terjeszti követeléseit azzal a kéréssel, hogy azokat foglalják bele a Magyarországgal kötendő békeszerződésbe. Az első bécsi döntés érvénytelenítésén túlmenően újabb területi követelésekkel lép fel az ún. pozsonyi hídfő kiszélesítése érdekében, és szorgalmazza 200 000 csehszlovákiai magyar egyoldalú kitelepítésének a jóváhagyását.

– A Stószon élő Fábry Zoltán, a két világháború közötti csehszlovákiai magyar baloldali irodalom meghatározó személyisége a háború utáni magyarüldözések elleni tiltakozásul megírja “A vádlott megszólal” című memorandumát. A kollektív bűnösség vádjával szemben a szlovákiai magyarok egyöntetű antifasizmusát bizonyítja. A cseh és szlovák értelmiség címére intézett kiáltványt szerzője 1947-ben megküldi többek között Jan Masaryk külügyminiszternek, Vladimír Clementis külügyi államtitkárnak, Gustáv Husák közlekedés és közmunkaügyi megbízottnak, Jozef Lettrichnek, az SZNT elnökének, Ladislav Novomeský oktatás- és népművelésügyi megbízottnak, Peter Jilemnický és Emil Boleslav Lukáè szlovák írónak, ill. költőknek. A II. világháború utáni csehszlovákiai magyar memorandumirodalom legjelentősebb alkotása két évtizeden keresztül csupán sokszorosított formában terjedt, nyomtatásban először 1968-ban, Fábry Zoltán “Stószi délelőttök” című kötetében, illetve a pozsonyi Irodalmi Szemlében jelenhetett meg.

1946. június 8.

– Csehszlovákia újabb rövid lejáratú árucsere-forgalmi egyezményt köt Magyarországgal.

1946. június 10.

– Moszkvában ítéletet hirdetnek a Szovjetunióba hurcolt pozsonyi magyarok koncepciós perében. Esterházy Jánost, Neumann Tibort és Csáky Mihályt tízévi, Teszár Bélát, Böjtös Józsefet, Jabloniczky Jánost, Birnbaum Frigyest és Párkány Lajost nyolcévi, Vircsik Károlyt és Szüllő Sándort ötévi “javító munkatáborra” ítélik. (Esterházy János vádirata szerint a pártvezető “meggyőződéses fasiszta”, aki “fehérekből álló partizánosztagot szervezett a szlovák nemzeti felkelés letörésére”.)

1946. június 13.

– A csehszlovák kormány és egyes szlovák főhivatalok (Szlovák Telepítési Hivatal, Belügyi Megbízotti Hivatal, Nemzeti Újjépítési Alap, Szlovák Statisztikai Hivatal stb.) küldöttei Prágában tárgyalásokat folytatnak a reszlovakizációról. Határozatot hoznak a reszlovakizációs akció haladéktalan megkezdéséről, megfogalmazzák annak jogi alapelveit és ügyvitelét. A csehszlovák kormányt képviselő Vladimír Clementis külügyi államtitkár az akció irányításával Daniel Okáli kitelepítési főkormánybiztost bízza meg.

1946. június 16.

– Ülésezik az SZLKP KB Elnöksége. Az ülésen elfogadott határozata szerint intézkedni kell arról, hogy a Magyarországtól visszacsatolt városokat “minél hamarább magyartalanítsák, mégpedig a magyar lakosság más területekre való elköltöztetésével illetve összevonásával”.

1946. június 17.

– Július Viktory belügyi megbízott kiadja 20 000/I-IV/1-1946. sz. hirdetményét a “lakosság reszlovakizálásáról”. A hirdetmény alapján szlovák nemzetiségűnek jelentkezhetnek a szlovákiai magyarok közül: “1. azok a személyek, akik az 1930-as népszámlálás alkalmával szlovák, cseh vagy más szláv nemzetiségűnek jelentkeztek; 2. azok a személyek, akik ma ilyen nemzetiségűnek jelentkeznek és szlovák, cseh vagy más szláv származásúak, ha a) sohasem vétettek a Csehszlovák Köztársaság ellen; b) nem voltak magyar fasiszta politikai pártok vagy szervezetek funkcionáriusai; c) nem támogatták a magyarosítást.”

1946. június 17-július 1.

– A reszlovakizáció első szakasza, amely során egész Szlovákia területén 108 387 magyar család, azaz 352 038 személy kéri a szlovák nemzetiség megadását, ebből 342 942 a déli járásokban, 9096 pedig az ország többi területén. (A jelentkezők száma az akció szlovák szervezőit is meglepi, eredetileg 150-200 ezer személy átigazolásával számoltak.) A reszlovakizáció elsősorban a Dunaszerdahelyi, Komáromi és Feledi járásban ütközik erős ellenállásba, ahol a magyar lakosság mintegy egyötöde kéri “visszaszlovákosítását”, ezzel szemben a Királyhelmeci, Kékkői, Kassai, Szepsi, Nyitrai, Rozsnyói, Ipolysági, Verebélyi járások magyarjainak több mint 90%-a kéri reszlovakizálását.

1946. június 18.

– Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés alakuló ülése. Elnökévé a kommunista Antonín Zápotockýt választják. 1946. június 19. – Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés egyhangúlag újra Edvard Bene¹t választja meg köztársasági elnökké. Lemond a szociáldemokrata Zdenìk Fierlinger kormánya, Bene¹ a kommunisták választási győzelmének megfelelően Klement Gottwaldot bízza meg kormányalakítással.

1946. június 21.

– A Szlovák Telepítési Hivatal létrehozza a reszlovakizáció irányításával, végrehajtásával és ellenőrzésével megbízott Központi Reszlovakizációs Bizottságot (Ústredná reslovakizaèná komisia), elnökévé Anton Granatiert nevezi ki. A Belügyi Megbízotti Hivatal azonban a bizottság elnökét és összetételét nem hagyja jóvá, és saját hatáskörén belül új bizottságot nevez ki, elnöke: Mikulá¹ Huba.

1946. június 24.

– A Demokrata Párt szlovákiai választási győzelme miatt a Nemzeti Front szervei a központi és a szlovákiai államigazgatási szervek közötti viszony újraszabályozásáról tárgyalnak. A csehszlovák kormány és a Szlovák Nemzeti Tanács közötti ún. III. prágai egyezmény erősen korlátozza az SZNT jogköreit, messzemenő ellenőrzési és befolyásolási lehetőséget biztosítva a központi csehszlovák kormány számára. A kormányra bízza az SZNT határozati javaslatainak ellenőrzését, országos jellegű ügyekben pedig a Megbízottak Testületét alárendeli a kormánynak. A megbízottak a miniszterek végrehajtó szerveivé válnak, s a Megbízottak Testületének az SZNT általi kinevezését is a kormánynak kell megerősítenie.

1946. június 26.

– A Nyitrához közeli Gerencséren a reszlovakizációt elutasító szórólapokat terjesztenek. A szórólapok szerint a reszlovakizáció “csalás”, ezért felszólítják a helyi magyar lakosságot, hogy ne reszlovakizáljon: “Magyarok, ne jelentkezzetek! Tartsatok ki, a déli területek újból Magyarországhoz kerülnek!”

1946. június 27.

– A csehszlovák kormány átadja a magyar kormánynak azoknak a magyarországi szlovák vagy szlovák származású személyeknek a jegyzékét, akik át kívánnak települni Csehszlovákiába. A végleges lista többszöri módosítást követően 95 421 önkéntes jelentkező nevét tartalmazza.

1946. június 28.

– A magyar kormány táviratban hívja fel a Külügyminiszterek Tanácsának figyelmét a csehszlovákiai magyarok üldözésére, a reszlovakizálási kampányra és a csehszlovák hatóságok előkészületére 200 000 magyar egyoldalú kitelepítésére.

1946. június 29.

– Csehszlovákia optálási szerződést köt a Szovjetunióval a kárpátaljai szlovákok és csehek hazatelepítéséről. Az optálás feltétele, hogy a kérelmezők 1938. november 2-a előtt csehszlovák állampolgársággal rendelkezzenek, szóban és írásban bírják a szlovák, ill. a cseh nyelvet, s ilyen tanítási nyelvű iskolákat látogattak. (A csehszlovák hatóságok az áttelepülők zömét Kelet-Szlovákia magyarlakta járásaiban, a Tornaljai, Szepsi, Kassai és Királyhelmeci járásban telepítik le.)

1946. július 2.

– Edvard Bene¹ köztársasági elnök a kommunista Klement Gottwalddal az élen kinevezi az új kormányt, amelyben Csehszlovákia Kommunista Pártja 7, a Csehszlovák Nemzeti Szocialista Párt, a Csehszlovák Néppárt és a Demokrata Párt 4-4, Csehszlovák Szociáldemokrata Párt 3, Szlovákia Kommunista Pártja 2 miniszteri tárcát kap, további 2 tagja pártonkívüli. Tagjai többek között: Jan Masaryk (pártonkívüli) külügyminiszter, Ludvík Svoboda tábornok (pártonkívüli) nemzetvédelmi miniszter, Václav Nosek (CSKP) belügyminiszter, Prokop Drtina (CSNSZP) igazságügy-miniszter, Július Ïuri¹ (SZLKP) földművelésügyi miniszter, Jaroslav Stránský (CSNSZP) oktatás- és művelődésügyi miniszter, Vladimír Clementis (SZLKP) külügyi államtitkár.

1946. július 3.

– A Megbízottak Testületének Elnöksége 10 284/1946. sz. határozatában utasítja a konfiskációs bizottságokat, hogy haladéktalanul kobozzák el “a magyar árulók és a külföldi állampolgárságú magyarok birtokait, s állítsák össze az elkobzott birtokok jegyzékét”, mivel ez segíti a lakosságcsere keretében kitelepítésre jelöltek listájának összeállítását.

1946. július 12.

– A magyar kormány kinevezi Jócsik Lajost áttelepítési kormánybiztossá.

1946. július 14.

– A pozsonyi Partizán című hetilap közlése szerint Szlovákiában 305 magyar nemzetiségű római katolikus pap van (legtöbb a nagyszombati [205] és a rozsnyói [63] egyházmegyében), a magyar szerzetesek és apácák száma 125.

1946. július 16.

– A csehszlovák kormány ülésén döntés születik “A szlovák földművesek baráti segítsége a cseh mezőgazdaságnak” elnevezésű program megvalósításáról. Az akció során szlovák és magyar önkéntes jelentkezők ideiglenes vagy huzamos munkavállalásával számolnak a németek kitelepítése után munkaerőhiánnyal küzdő cseh országrészekben. A kormány 40-50 ezer magyar önkéntes áttelepülését reméli, ami megkönnyítené a magyarlakta területek szlovákokkal való betelepítését.

1946. július 18.

– Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés elfogadja a lakásvédelemről szóló 163/1946. sz. törvényt, amelynek 9. §-a értelmében az “államilag megbízhatatlan személyekkel”, vagyis a magyarokkal és németekkel is bármikor felbontható a bérleti szerződés.

– Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés jóváhagyja a 164/1946. sz. törvényt a “háborús károsultakról, valamint a háború és a fasiszta üldöztetés áldozatairól való gondoskodásról”, amelynek 4. §-a szerint hadisegély csak a csehszlovák állampolgároknak és a csehszlovák hadseregben szolgálatot teljesítő személyeknek jár, megfosztva ezáltal a segélytől az állampolgárságukat elveszített magyarokat és németeket. A jogszabály értelmében segélyre való igény nem keletkezik a csehszlovák állampolgárság későbbi megszerzésével.

1946. július 19.

– Rozsnyón röplapokon szólítják fel a város magyar polgárait, hogy tagadják meg a reszlovakizációt, mert a reszlovakizáltakat kitoloncolják Csehországba vagy Szlovákia északi területeire.

1946. július 20.

– A Vágsellyei járás több községében a reszlovakizáció elutasítására felhívó röplapokat találnak: “Vigyázz, magyar, ígéret meg ne tántorítson, fenyegetés meg ne félemlítsen… Maradj meg magyarnak!”

1946. július 20-26.

– Klement Gottwald miniszterelnök vezetésével csehszlovák kormányküldöttség (további tagjai: Jan Masaryk külügyminiszter, Vladimír Clementis külügyi államtitkár) szovjet vezető politikusokkal (Sztálin, Molotov) tárgyal Moszkvában a Magyarországgal kötendő békeszerződésről és a békekonferenciáról. A csehszlovák delegáció ígéretet kap a szovjet féltől, hogy a béketárgyalásokon támogatni fogja Csehszlovákia “jogos kívánságait”, köztük 200 ezer magyar egyoldalú kitelepítését.

1946. július 22.

– Kassán a járási népbíróságon kezdetét veszi a kollaborálással, árulással és a köztársaság szétverésével vádolt kassai magyarok elleni perek sorozata. A tárgyalás első napján vád alá helyezett 40 kassai magyar nő közül 15-öt harminchat napi munkatáborra és teljes vagyonelkobzásra ítélnek; ketten enyhébb büntetést kapnak; 23 vádlott esetében az ítélethozatalt elhalasztják. Az elítéltek “bűne”: 1938. november 11-én magyar népviseletbe öltözve fogadták a városba bevonuló magyar honvédeket.

– A csehszlovák-magyar vegyes bizottság Ótátrafüreden meghozza 16. sz. véghatározatát, amely a lakosságcsere-egyezmény VI. cikkelyével ellentétben megfosztja a kitelepítésre jelölteket attól a lehetőségtől, hogy minden ingóságukat magukkal vigyék. (A 16. véghatározat óriási felháborodást vált ki mind a szlovákiai magyarság körében, mind Magyarországon. A magyar fél azonnal leváltja a vegyes bizottság magyar vezetőjét, Péchy Józsefet, s jelzi, hogy a lakosságcserét csak a 16. véghatározat újratárgyalása után kezdi meg.)

– Megkezdődik az önkéntes munkaerő-toborzás a munkaerőhiánnyal küzdő cseh országrészekbe. Az egy hónapig tartó toborzó akció több mint 200 000 szlovák munkavállalásával végződik, míg a magyar jelentkezők száma 1932 (más adatok szerint 1919, illetve 2154).

1946. július 26.

– A kassai járási népbíróságon Ferdinand Lendvay elnökletével megkezdődik a csehszlovákiai magyarok elleni legnagyobb tömeges per. A háborús bűnökkel vádolt 715 kassai magyar ellen felhozott legsúlyosabb vád az, hogy 1938 novembere előtt magyar pártok (az Országos Keresztényszocialista Párt, a Magyar Nemzeti Párt, az Egyesült Magyar Párt) vagy a csehszlovákiai Magyar Népszövetségi Liga tagjai voltak, s így közvetve részt vettek Csehszlovákia szétverésében.

1946. július 29.

– Párizsban megkezdődik a békekonferencia a Magyarországgal, Olaszországgal, Romániával, Bulgáriával és Finnországgal kötendő békeszerződés előkészítésére.

1946. augusztus 1.

– A Magyar Áttelepítési Kormánybizottság létrehozza a Csehszlovákiából kitelepítendő magyarok érdekvédelmét ellátó pozsonyi székhelyű Meghatalmazotti Hivatalt; vezetője Wagner Ferenc.

1946. augusztus 3.

– Csoportvezetői összejövetelt tart az illegális Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség (CSMADNÉSZ). A tanácskozáson részt vevő dunaszerdahelyi, komáromi, érsekújvári, lévai, ipolysági, losonci, rimaszombati, tornaljai, pelsőci, rozsnyói, kassai és királyhelmeci csoportvezetők kiáltványt intéznek a párizsi békekonferencián tartózkodó Gyöngyösi János magyar külügyminiszterhez. Ebben kifogásolják, hogy a békekonferencia a 650 ezres felvidéki magyarságról annak megkérdezése nélkül akar dönteni, s egyben kérik, hogy a nagyhatalmak a magyarok által lakott területek hovatartozásáról rendeljenek el népszavazást. A kiáltványt Nagy Ferenc miniszterelnöknek kézbesítik, aki azt augusztus 14-én küldi el Gyöngyösi után Párizsba.

1946. augusztus 6-7.

– A csehországi munkaerő-toborzást végrehajtó központi és szlovák hivatalok közös értekezletet tartanak Pozsonyban. Elhatározzák, hogy a szükséges munkaerő biztosítása céljából a szlovákiai magyarokkal szemben Edvard Bene¹ általános munkakötelezettségről rendelkező 88/1945. sz. elnöki dekrétumára hivatkozva kényszerítő eszközöket fognak alkalmazni.

1946. augusztus 9.

– A csehszlovák kormány 10. ülésének határozata szerint a reszlovakizációs kérelmek elbírálásánál ügyelni kell arra, hogy ne hiúsítsák meg legalább 150 000 magyar áttelepítésének lehetőségét Magyarországra. Nem kell reszlovakizálni többek között az “árulókat” és “kollaboránsokat”, az ún. “betelepítési övezetben” élőket valamint az 5 katasztrális holdnál nagyobb földvagyonnal rendelkező földműveseket, mivel ezeknek a kitelepítését tervezik.

– Anton Granatier, a Központi Reszlovakizációs Bizottság tagja levelet intéz Jozef Lettrichhez, az SZNT elnökéhez, amelyben legalább 100 000 jelentkező reszlovakizációs kérelmének az elutasítását javasolja: “Aligha lehetséges, hogy egy kézlegyintéssel megváltoztathatjuk Szlovákia nemzetiségi térképét… Lehetetlen s elfogadhatatlan, hogy az olyan kimondottan magyar járások, mint a Galántai, Vágsellyei, Királyhelmeci, Zselizi vagy Tornaljai egyszerre szlovák járásokká változzanak.” A reszlovakizált tömegek kulturális befolyásolása érdekében viszont szükségesnek tartja a szlovák nemzetiség megadását a pedagógusok és lelkészek 90%-ának, annál is inkább, mivel az államnak 2600 pedagógusa hiányzik. Javasolja a reszlovakizált pedagógusok szlovák környezetbe való áthelyezését is.

1946. augusztus 14.

– A párizsi békekonferencián Gyöngyösi János magyar külügyminiszter felszólalásával kezdetét veszi a magyar békeszerződés tervezetének a vitája. Gyöngyösi beszédében részletesen felsorolja a csehszlovákiai magyarság háború utáni sérelmeit, és felszólítja Csehszlovákiát, hogy ha “meg akarja tartani a magyarlakta területeket, ám tartsa meg a magyarokat is, és biztosítson számukra teljes emberi és polgári jogokat”. Ellenkező esetben “a magyar kormány ragaszkodni kényszerülne ahhoz az alapelvhez, miszerint a nemzetnek joga van a földhöz”.

– Kassán a járási népbíróság ítéletet hirdet a háborús bűnökkel vádolt 715 kassai magyar tömeges perében. A bíróság 194 személyt 7 naptól 2 hónapig terjedő börtönbüntetésre, ill munkatáborra, valamint teljes vagyonelkobzásra ítél; 169 vádlott esetében elhalasztja az ítélethirdetést; 253 vádlottat felment; 94 esetben pedig visszavonja a vádat.

1946. augusztus 15.

– Jan Masaryk csehszlovák külügyminiszter Gyöngyösi János beszédére reagálva a békekonferencia plénuma előtt védelmébe veszi a kitelepítés elvét, mint ami már “jól bevált”, egyúttal revizionizmussal vádolja meg Magyarországot.

– A Belügyi Megbízotti Hivatal körlevelet intéz a járási nemzeti bizottságokhoz és közigazgatási bizottságokhoz, amelyben értesíti őket a szlovákiai magyar “munkaerő átcsoportosításáról a cseh országrészekbe”. A körlevél kiemeli, hogy a magyarok ezzel lehetőséget kapnak “lojalitásuk” bizonyítására, amiért majd a többi munkással egyenlő bánásmódban részesülnek. Ugyanakkor leszögezi: “Eleve lehetetlenné kell tenni az ellenállás minden formáját… A felelőtlen, engedetlen személyekkel szemben a kíméletlen végrehajtással elrettentő példát kell statuálni”.

1946. augusztus 16.

– A Demokrata Párt májusi választási győzelme után Szlovákiában újjáalakul a Megbízottak Testülete. Elnöke a kommunista Gustáv Husák, tagjainak kétharmadát azonban a Demokrata Párt adja. Alelnöke: Rudolf Fra¹tacký (Demokrata Párt), belügyi megbízott: Mikulá¹ Ferjenèík (pártonkívüli), oktatásügyi és népjóléti megbízott: Ladislav Novomeský (SZLKP), igazságügyi megbízott: Ivan ©tefánik (DP), földművelésügyi megbízott: Martin Kvetko (DP), szociálisügyi megbízott: Jozef ©oltész (SZLKP).

1946. augusztus 19.

– A budapesti székhelyű “Szlovákiából Kiutasított és Elmenekült Demokrata Magyarok Tanácsa” táviratot intéz a párizsi békekonferencia elnökéhez, amelyben kéri a békekonferenciát, hogy mielőtt döntene a szlovákiai magyarok sorsáról, küldjön nemzetközi vizsgálóbizottságot Szlovákiába, ahol “a hitlerizmus módszereire emlékeztető” barbár módon nyomják el a magyarságot. Ha a szlovákiai magyarság nem kapja meg az ENSZ által is garantált emberi és kisebbségi jogokat, az egyetlen igazságos megoldásnak a magyarlakta területek Magyarországhoz való csatolását tekintik.

1946. augusztus 20.

– Megkezdődik a reszlovakizálásukat kérő magyar pedagógusok átigazolása. Összesen 683 pedagógus kér szlovák nemzetiséget, akik közül a Központi Reszlovakizációs Bizottság 217-nek a kérelmét fogadja el és hagyja jóvá. (A reszlovakizált pedagógusok nagy részét szlovák etnikai területre helyezik át.)

1946. augusztus 26.

– A csehszlovák kormány Wagner Ferenc pozsonyi magyar meghatalmazott útján átadja a magyar kormánynak a kitelepítésre kijelölt szlovákiai magyarok névjegyzékét, amely összesen 181 512 nevet tartalmaz. A lakosságcsere-egyezmény V. cikkelye alapján 106 398, a VIII. cikkely alapján “nagy háborús bűnösként” családtagokkal együtt 73 187, “kis háborús bűnösként” ugyancsak családtagokkal együtt 1927 a kitelepítendő személyek száma. A kitelepítés leginkább Délnyugat-Szlovákia színtiszta magyar lakosságú területeit sújtaná, a jegyzék alapján ugyanis kitelepítenék a Komáromi járás magyar lakosságának 54,1%-át, az Ógyallaié 44,5%-át, a Dunaszerdahelyié 43,1%-át, a Zselizié 40,5%-át, az Ipolyságié 38,4%-át, a Párkányi járás magyar lakosságának 36,4%-át, a Somorjai járás magyar lakosságának pedig 33,1%-át. Ennél jóval alacsonyabb a vegyes lakosságú, illetve a szlovák-magyar nyelvhatár mentén elterülő járásokból kitelepítésre jelölt magyarok száma, mivel ezeket a hatóságok asszimilációra alkalmasabbnak tekintik, pl. a Nyitrai járás magyar lakosságának csupán 3%-át, a Kékkőiének 17,1%-át, a Pozsonyiénak 21,8%-át, a Verebélyi járás magyar lakosságának pedig 21,3%-át jelölik kitelepítésre. (A háborús bűnösök névjegyzékét a magyar kormány nem fogadja el, az ennek alapján kijelölt személyek átvételének feltételéül az 1946. május 15-ig hozott jogerős ítéletet szabja.)

1946. szeptember 1.

– A Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség titkos gyűlésén a szervezet egyetemi és főiskolai hallgatói és tanerői memorandumot szövegeznek Keresztury Dezső magyar vallás- és közoktatásügyi miniszterhez. Kérik, tegye lehetővé, hogy a cseh és szlovák egyetemkről és főiskolákról elbocsátott hallgatók tanulmányaikat magánúton végezhessék, s csonka féléveiket a magyar felsőfokú oktatási intézmények nekik beszámítsák. Egyben kérik, értesítse a párizsi békekonferenciát a szlovákiai magyar oktatásügy és kultúra áldatlan állapotáról.

1946. szeptember 3.

– A nemzetgyűlési választások eredményei alapján újjáalakul a Szlovák Nemzeti Tanács: a Demokrata Párt 63, Szlovákia Kommunista Pártja 31, a Munkapárt és a Szabadságpárt 3-3 helyet kap benne. Magyar tagja nincs. Elnöke: Jozef Lettrich (DP), alelnökei: Karol ©midke, Ivan Horváth (mindkettő SZLKP), Milan Polák és Andrej Cvinèek (mindkettő DP).

1946. szeptember 6.

– A párizsi békekonferencia Magyar Területi és Politikai Bizottságának ülésén Csehszlovákia előterjeszti Magyarországgal szembeni területi követeléseit: Pozsonytól délre, a Duna jobb partján 5 falu (Horvátjárfalu, Oroszvár, Dunacsún, Rajka, Bezenye) átadását követeli a pozsonyi hídfő megnagyobbítása céljából. Juraj Slávik washingtoni csehszlovák nagykövet érvelése szerint a 150 km2 nagyságú igényelt terület elengedhetetlenül szükséges Pozsony városának és kikötőjének fejlesztéséhez. Az 5 község nemzetiségi összetétele 1946-ban: 6688 magyar, 1831 horvát, 291 német.

1946. szeptember 10.

– A Megbízottak Testülete kiadja 109/1946. sz. végrehajtási utasítását “az állami bányászok nyugdíjának és ellátási illetményének emeléséről”. A végrehajtási utasítás 6. §-a alapján nem jár nyugdíjemelés azoknak a (német és magyar) nyugdíjas bányászoknak, akik Edvard Bene¹ 33/1945. sz. alkotmánydekrétuma értelmében elveszítették csehszlovák állampolgárságukat.

1946. szeptember 12.

– A Belügyi Megbízotti Hivatal utasításában “ajánlja”, hogy a reszlovakizáltaktól elkobzott vagyont a hivatalok igyekezzenek visszaszolgáltatni, illetve a folyamatban lévő vagyonelkobzási ügyeket szüntessék be.

1946. szeptember 16.

– A párizsi békekonferencia Magyar Területi és Politikai Bizottságának ülésén Vladimír Clementis csehszlovák külügyi államtitkár “a csehszlovákiai magyar kisebbség kérdésének végleges megoldása” érdekében követeli valamennyi csehszlovákiai magyar áttelepítését Magyarországra. Clementis szerint a mintegy félmillió magyarból 100 000 a lakosságcsere keretén belül hagyja el az országot, 200 000 lesz a reszlovakizáltak száma, a maradék 200 000-et pedig egyoldalúan telepítenék át Magyarországra.

1946. szeptember 20.

– A párizsi békekonferencia Magyar Területi és Politikai Bizottságának ülésén Bedel-Smith tábornok, az USA képviselője bejelenti, hogy kormánya nem támogatja a szlovákiai magyarság kitelepítésére beterjesztett csehszlovák javaslatot: “Számunkra a kényszeráttelepítés (transzfer) koncepciója több mint kellemetlen, elfogadhatatlan…” Ezzel szemben Andrej V. Visinszkij külügyminiszter-helyettes, a Szovjetunió képviselője támogatásáról biztosítja és igazságosnak minősíti a csehszlovák álláspontot. Értetlenségét fejezi ki amiatt, hogy Magyarország elutasítja 200 000 szlovákiai magyar befogadását.

1946. szeptember 23.

– A párizsi békekonferencia Magyar Területi és Politikai Bizottságának ülésén Nagy-Britannia képviselője csatlakozik az Egyesült Államok nyilatkozatához, és a csehszlovákiai magyarok egyoldalú kitelepítése ellen foglal állást. Jugoszlávia, Ukrajna és Belorusszia képviselői támogatják a csehszlovák javaslatot.

1946. szeptember 24.

– A Megbízottak Testületének ülésén döntés születik arról, hogy a reszlovakizációra jelentkező magyarokat, kérelmük kedvező elbírálása esetén ki lehet húzni a kitelepítésre jelölt személyek jegyzékéből. Ugyanakkor elfogadják azt az elvet is, hogy nem kell reszlovakizálni az ún. “betelepítési övezetben”, vagyis a lakosságcsere által leginkább érintett járásokban élő magyarokat, mivel ezek át lesznek telepítve Magyarországra.

1946. október 6.

– A pozsonyi Èas című napilap közli a párizsi békekonferencián tartózkodó Jan Masaryk csehszlovák külügyminiszter nyilatkozatát, aki sajnálatát fejezi ki amiatt, hogy a nagyhatalmak nem egyeznek bele 200 000 szlovákiai magyar egyoldalú kiutasításába, ugyanakkor hangsúlyozza, hogy Csehszlovákai “nem fogad el semmiféle kisebbségi statútumot, s azoknak a magyaroknak a gyermekei, akik maradni akarnak, szlovák iskolákat lesznek kötelesek látogatni”.

1946. október 8.

– A pozsonyi magyar meghatalmazott az ún. “fehér lap”-pal értesíti ki a lakosságcsere-egyezmény V. cikkelye alapján lakosságcserére kijelölt szlovákiai magyarokat kitelepítésük tényéről. A “fehér lap” tételesen felsorolja mindazokat a jogokat, melyek az egyezmény alapján az áttelepülőket megilletik, s mentesíti őket a többi magyart fenyegető vagyonelkobzás és csehországi deportálás alól.

1946. október 10.

– Martin Kvetko földművelésügyi megbízott az Alkotmányozó Nemzetgyűlés Mezőgazdasági Bizottsága előtt jelentést tesz a Szlovákiában az ideig elkobzott mezőgazdasági vagyonról. A hatóságok összesen 293 000 hektár földbirtokot konfiskáltak, ebből 108 000 hektárt a magyaroktól, 56 000 hektárt a németektől, 33 000 hektárt a magyar és német társaságoktól, 95 000 hektárt pedig a “szlovák nemzet árulóitól és ellenségeitől”.

1946. október 12.

– A párizsi békekonferencia plénuma elfogadja a Magyarországgal kötendő békeszerződés tervezetét. Elutasítja a 200 000 szlovákai magyar Csehszlovákia által javasolt egyoldalú kitelepítését Magyarországra, ugyanakkor beleegyezik három dunántúli község (Horvátjárfalu, Oroszvár, Dunacsún) Csehszlovákiához történő csatolásába.

1946. október 13.

– A Csehszlovákiai Antifasiszta Magyarok Intézőbizottsága nevű illegális szervezet üzenetet intéz a magyar kormányhoz és a kormánykoalíció pártjaihoz. Ebben kifogásolja, hogy a csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezményt a szlovákiai magyarság megkérdezése nélkül kötötték meg, továbbá rámutat arra, hogy a vegyes bizottság döntései, amelyekben a magyar fél is képviselteti magát, tovább súlyosbítják a szlovákiai magyarság helyzetét. A dokumentum aláírói: dr. Balog-Dénes Árpád ügyvéd, Kugler János, Ölveczky József, Pálenyik Ferenc és ©ok István. (A szlovákiai magyar kommunisták, földművesek és szakszervezeti tagok által alapított szervezet a későbbiekben Szlovákiai Magyar Antifasiszták Szövetsége néven szerepel.)

1946. október 25.

– Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés 192/1946. számmal törvényt fogad el a kétéves (1947-1948) gazdaságfejlesztési tervről.

1946. október 26.

– Mindszenty József bíboros hercegprímás pásztorlevélben ismerteti Magyarország katolikus püspökeivel a felvidéki magyarságot sújtó jogfosztó intézkedéseket, s a csehszlovák kormány szándékát 200 000 magyar egyoldalú kitelepítésére Magyarországra. A pásztorlevél hangsúlyozza, hogy a magyarok fölött ítélkezők ugyanazok a szlovákok, akik annak idején Hitler ösztönzésére élen jártak a zsidóüldözésben, végül követeli, hogy ha a csehszlovákok nem akarják megtartani a magyar nemzetiségű polgárokat, akkor “ne akarják a területet sem megtartani… amelyet magyarok laknak”.

1946. október 31.

– Vladimír Clementis az Alkotmányozó Nemzetgyűlés Külügyi Bizottságában a szlovákiai magyarok kitelepítéséről tartott beszédében kijelenti, hogy a kérdés megoldásának kulcsa a magyar kormány kezében van, azonban ha az nem hajlandó megegyezni, “a magunk módszereit fogjuk alkalmazni”.

1946. november 4.

– A Szlovák Telepítési Hivatal közzéteszi a szlovákiai magyarok csehországi deportálásával kapcsolatos főbb irányelveket. Ezek szerint Dél-Szlovákia 23 járásából “átcsoportosítható” minden magyar nemzetiségű személy, akit Edvard Bene¹ 33/1945. sz. elnöki dekrétuma megfosztott csehszlovák állampolgárságától, s azt többé már nem is szerezheti vissza.

1946. november 5.

– Az üzemi és vállalati tanácsokra vonatkozó elnöki dekrétum némely rendelkezéseinek végrehajtására kiadott 216/1946. sz. kormányrendelet 2. és 3. §-a kimondja, hogy az üzemi tanácsokba történő választásoknál aktív és passzív választójoga csak az állandó választói névjegyzékekbe felvett csehszlovák állampolgároknak van, kizárva ezzel a választójogból az állampolgárságuktól meg nem fosztott magyarokat és németeket is.

1946. november 13.

– Az SZNT hivatalos lapja, a Národná obroda írja: “Jogunkban áll beolvasztani a magyarokat, s bármi áron nemzetállammá kovácsolni Csehszlovákiát. Minthogy a magyarok nem tarthatnak igényt kisebbségi jogokra, végső lépésként szét kell szórnunk őket Csehszlovákia különböző részeibe.”

1946. november 14.

– A CSKP KB Elnökségi ülésén megtárgyalják a szlovákiai magyarok csehországi deportálásának a kérdését. Megegyeznek abban, hogy a magyarok csehországi közmunkáját össze kell kapcsolni a szlovákiai magyarkérdés “rendezésével”, ezért egész családok áttelepítését javasolják, még ha ez ellenkezik is a munkakötelezettségről szóló elnöki dekrétummal. Megközelítőleg 50 ezer család deportálásával számolnak, miközben az első szakaszban a vagyontalan családokat szállítanák ki, mivel náluk nem várható ellenállás. Ezt követően kerülne sor a vagyonosabb kisparasztok áttelepítésére.

1946. november 19.

– A Párkányi járáshoz tartozó Köbölkút, valamint a Somorjai járáshoz tartozó Gútor és Szemet községekben kezdetét veszi a szlovákiai magyar családok csehországi deportálása. Az akció a következőképpen zajlik: A települést katonai egységek zárják körül, majd elrendelik a kijárási és csoportosulási tilalmat. Az előre elkészített listák alapján kijelölt családoknak kézbesítik a munkaszolgálatról rendelkező végzéseket. Közlik velük a magukkal vihető tárgyak és élelmiszerek jegyzékét. (Ingatlan vagyonukat elkobozzák, és szlovák telepeseknek utalják ki.) A kijelölt családokat másnap katonai teherautókon a legközelebbi vasútállomásra szállítják, ahonnan tehervagonokkal útnak indítják őket Csehország felé.

1946. november 20.

– A magyar kormány a szlovákiai magyarok csehországi deportálása miatt tiltakozó jegyzéket intéz a csehszlovák kormányhoz, és megszakítja a lakosságcsere gyakorlati megvalósításáról folytatott tárgyalásokat.

– A Èas című napilapban Mikulá¹ Ferjenèík belügyi megbízott a reszlovakizációval kapcsolatban kijelenti: “Nem elég a reszlovakizációs jelentkezést aláírni, de arra is szükség van, és meg is fogjuk követelni, hogy tanuljanak és beszéljenek is szlovákul, éljék bele magukat a szlovák viszonyok közé, mert senki se ringassa magát olyan fölösleges illúziókban, hogy itt Érsekújvárott, Léván, Komáromban a jövőben még máshogy is lehessen élni és beszélni, mint szlovák módra.”

1946. november 26.

– Károlyi Mihály levélben kéri Edvard Bene¹ köztársasági elnököt, állítsa le a magyarok csehországi deportálását: “Bízom Elnök Úr politikai bölcsességében, s abban, hogy mindent el fog követni a szlovákiai magyarság elleni fájdalmas intézkedések befejezésére.”

1946. november 29.

– Mindszenty József esztergomi hercegprímás táviratot intéz Spellman New York-i és Griffin londoni bíboros érsekekhez. Kéri a címzetteket, tegyenek meg mindent a brit külügyi szerveknél és az ENSZ-nél, hogy a nagyhatalmak kényszerítsék rá Csehszlovákiát a magyarok csehországi deportálásának leállítására.

– Mindszenty József esztergomi hercegprímás beutazási engedélyt kér Csehszlovákiába azzal a céllal, hogy a hivatalos egyházi ügyek intézése mellett közbenjárjon Edvard Bene¹ köztársasági elnöknél a szlovákiai magyarok csehországi deportálásának leállítása érdekében.

1946. december 2.

– Pozsonyban a Szlovák Nemzeti Bíróságon megkezdődik a volt Szlovák Köztársaság háborús bűnökkel vádolt vezetőinek a pere. A vádlottak: Jozef Tiso köztársasági elnök, Alexander Mach belügyminiszter és Ferdinand Ïurèanský külügyminiszter.

1946. december 10.

– Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés elfogadja az esküdtbíróságokról szóló 232/1946. sz. törvényt, amely kizárja az esküdtek közül a német és magyar nemzetiségűeket, mivel 4. §-a szerint esküdt csak az lehet, aki szerepel az állandó választói névjegyzékekben.

1946. december 12.

– Václav Nosek belügyminiszter kiadja 241/1946. sz. hirdetményét “a pozsonyi Szlovák Telepítési Hivatal statútumáról”. A statútum 10. §-a szerint a Szlovák Telepítési Hivatal feladata többek között a belső telepítés egységes irányítása Szlovákiában; az újranépesítendő területek lakosságának kitelepítésére, illetve szláv lakossággal való betelepítésére vonatkozó irányelvek kidolgozása; a külföldi és a Csehszlovák Köztársaság területéről származó szlovák, cseh és más szláv lakosság letelepítésének irányítása; továbbá az, hogy elkészítse a németektől, magyaroktól, valamint a szlovák és cseh nemzet árulóitól és ellenségeitől elkobzott vagyon szétosztásának irányelveit.

1946. december 19.

– Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés 255/1946. számmal törvényt fogad el “a külföldi csehszlovák hadsereg tagjairól és a nemzeti felszabadító harc néhány további résztvevőjéről”. A törvény értelmében az ellenállási harc résztvevői különféle előnyökben, kedvezményekben, segélyekben, nyugdíj-kiegészítésben stb. részesülhetnek, ez azonban nem vonatkozik a magyar és a német nemzetiségű személyekre, mivel őket a törvény kizárja a kedvezményekben részesíthetők közül.

1946. december 20.

– A Szlovák Telepítési Hivatal Edvard Bene¹ 27/1945. sz. dekrétumára hivatkozva kiadja a belső telepítés Szlovákia területére érvényes, a magyaroktól elkobzott földek és gazdaságok betelepítésére vonatkozó irányelveit. Az irányelvek szerint telepesek (kolonisták) csak valamely szláv nemzethez tartozó csehszlovák állampolgárok lehetnek, akiket a dél-szlovákiai “betelepítési övezetbe” kell irányítani. Az ún. betelepítési övezet 319 magyar községét úgy jelölik ki, hogy az ott letelepülő szlovák tömbök feldarabolják az egységes magyar etnikai területet, ellenőrizzék a legfontosabb vasúti és közúti csomópontokat, útvonalakat. A létrejövő szlovák tömböket ún. összekötő folyosókkal kötik össze.

– Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés elfogadja a 252/1946. sz. törvényt, amely szerint a nagybirtokok volt alkalmazottai és azok családtagjai egyszeri külön segélyben és ellátási illetményeik kiegészítésében részesülhetnek, kivéve azokat a németeket és magyarokat, akik Edvard Bene¹ 33/1945. sz. elnöki alkotmánydekrétuma értelmében elveszítették csehszlovák állampolgárságukat.

1946. december 21.

– A csehszlovák hatóságok válasza szerint Mindszenty József esztergomi hercegprímás csak akkor kaphat beutazási engedélyt az országba, ha szigorúan tartja magát az út egyházi jellegéhez. Mindszenty ezért lemond az utazásról.

– Mindszenty József esztergomi hercegprímás a magyar katolikusok nevében kiáltványt bocsát ki a szlovákiai magyarság üldözéséről.

1946. december 28.

– Érsekújvárban megalakul az illegális Szent György Kollégium, a cseh és szlovák egytemekről, főiskolákról kitiltott érsekújvári és környékbeli fiatal magyar értelmiségiek munkaközössége. Alapító tagjai: Csicsátka Ottó, Décsy Gyula, Dikácz Kálmán, Hlavicska László, Kecskés Lajos, Luzsicza Lajos, Soóky Dezső és Szőke István. A Kollégium Menedék címmel (két számot megélt) sokszorosított, gépiratos irodalmi-művészeti lapot szerkeszt. (Tagjainak szétszóródása miatt 1947-ben a Kollégium feloszlott.)

– A Szlovák Telepítési Hivatal a belső telepítés hatékonyságát gátló lakáshiány csökkentése érdekében elrendeli, hogy a csehországi kényszerközmunkára deportált magyarok házait és gazdaságait utalják ki a belső telepeseknek.

Rövid URL
ID384
Módosítás dátuma2016. június 2.

Elbeszélt történelem – A rendszerváltás évei: Kolár Péter

Oral History = elbeszélt történelem. Ezt a módszert a történészek akkor alkalmazzák, amikor írásos dokumentumok híján nagyon nehéz rekonstruálni a valóságot, feltárni a tényleges, olykor...
Bővebben

Részletek

Oral History = elbeszélt történelem.

Ezt a módszert a történészek akkor alkalmazzák, amikor írásos dokumentumok híján nagyon nehéz rekonstruálni a valóságot, feltárni a tényleges, olykor a történelmi folyamatokra komoly hatást gyakorló háttéreseményeket. Amikor a rendkívül intenzív történések forgatagában nem készülnek feljegyzések, jegyzőkönyvek, nincsenek írásos emlékek. Ilyenkor a történelmi esemény vagy időszak legfontosabb szereplői maguk mondják el, hogy szerintük mi is történt valójában.
Az Oral History az élő emlékezetre épít. Éppen ezért nagyon mértéktartóan kell viszonyulni az elmondottakhoz. A módszer lényege, hogy nem szabad beavatkozni az emlékezetbe, mindenki elmondhatja azt, amit megélt. Az elmondottak, a történelmi adatok és tények ezt követően külön vizsgálatot igényelnek. Ez a szubjektív látásmód azonban az egyetlen eszköz arra, hogy rekonstruálni lehessen a történéseket. Olyan, mint egy „gyónás” vagy önvallomás. A többi a történészek dolga. Nekik kell az elmondottakból rekonstruálni a tényleges történéseket, összevetni az elmondottakat, szembesíteni azokat az objektív ismeretanyaggal.
Mindebből az következik, hogy az Oral History rovatban megjelentetett beszélgetések nem egyszerű interjúk, hanem történelmi forrásanyagok, amelyek alapul szolgálhatnak a múlt megismeréséhez. Egyben fontos információt szolgáltatnak arról is, hogy a történelmi események résztvevői hogyan értékelik utólag a történéseket, saját szerepüket, hogyan emlékeznek azokra az eseményekre, amelyeknek aktív részesei voltak. A beszélgetések háromkategóriás titkosítási rendszerben készülnek, a közölt anyagok csak a beszélgetőtárs beleegyezésével közölhetjük. Ezért hiányoznak belőlük olyan fontos nevek, történések, amelyek kihatással lehetnek a jelenleg is aktív politikusok pályájára.
A Fórum Kisebbségkutató Intézet által készített beszélgetések messze meghaladják e folyóirat publikációs lehetőségeit, így csak részleteket közlünk mindabból, ami magnószalagon és számítógépen rögzítve van. A meglévő anyagok olyan személyes információkat is tartalmazhatnak, amelyet egy publikáció keretében, aktív közéleti személyiségekről lévén szó, nem etikus megjelentetni. Az olvasó szíves elnézését kérjük mindezért. A teljes szöveg levéltári anyagként, az Oral History titkosítási rendszerének megfelelően minden kutató számára elérhető lesz a közeljövőben.

 

– Először arra kérném, mondja el röviden, milyen családból származik, mivel foglalkozott 1989 előtt!

– Mind apukám, mind anyukám pedagógus volt. Apukám a Csallóközből származik, anyukám Közép-Szlovákiából, egy Fülek melletti falucskában született, és gyermekkorában Losoncon élt. Mindketten elvégezték a tanítóképző főiskolát, ami azért lényeges, mert mind a ketten meglehetősen szegény sorsú családból származtak, s ez tanítóskodásuk alatt meghatározta egész gondolkodásmódjukat. A Zoboralján kezdték működésüket, és Ghymes községben 1934-ben házasodtak össze. Innen a későbbiek folyamán Kelet-Szlovákiába kerültek, ahol Vékén, Királyhelmecen, Szinyérben, illetve Kelet-Szlovákia Gömör felé eső részén – Péderben és Somodiban – tanítottak. Úgy gondolom, ez azért érdekes, mert ebből látni, hogy ők is meglehetősen jól ismerték Szlovákia magyarlakta területeit, hiszen az évek hosszú során a Csallóköztől egészen az Ung-vidékig és a Bodrogközig végigvándorolták az országot. A háború elején apukám az akkor szokásos módon behívót kapott, amelynek alapján kezdetben a Don-kanyarban sorstársaival együtt harcolt, amíg az akkori megítélés szerint nem tett egy-két rossz fát a tűzre, amely – megtűzdelve családi kapcsolataival – munkaszolgálatot eredményezett. Anyukám 1944-ig sok helyen tanított. Az 1944-es év előtti egy-két évben Losoncon egy Sztojanov nevű bolgár származású városparancsnok lányainak magántanítójaként dolgozott. 1944-ben egyrészt “távolabbi” származása miatt, másrészt apukám miatt fölpakolták, és végigjárt egy sor koncentrációs tábort Buchenwaldtól Auschwitzig – ott nyerte vissza szabadságát és életét. Tehát Auschwitzból csodával határos módon került haza. Apukám ezalatt katonaként szolgált, a sátoraljaújhelyi börtönben és a kistarcsai gyűjtőtáborban raboskodott, majd munkaszolgálatosként folytatta, és a háború vége felé pedig szökevényként valahová a nyugati határ körzetébe vándorolt, onnan került vissza Magyarországra. Szüleim 1945-ben Királyhelmecre költöztek vissza. Én is majdnem ott születtem, de apukám meg anyukám éppen Kassán voltak akkor, amikor – kissé korábban, mint kellett volna – világra jöttem: így lettem kassai polgár. Kassához addig nem sok közünk volt, hiszen a család Kassán korábban nem dolgozott. 1945-ben megszűntek a magyar iskolák, és lényegében minden megszűnt, ami magyar volt. Tekintettel magyarságukra, sok királyhelmeci sorstársukhoz hasonlóan őket is ki akarták telepíteni Magyarországra, de korábbi életpályájuk figyelembevételével ezt elkerülték, és kaptak egy olyan lehetőséget, hogy sikeres szlovák nyelvvizsga után engedélyezik, hogy szlovák vidéken tanítsanak. Apukám – aki elég jól tudott szlovákul – 1946-ban levizsgázott. Neki ez nem okozott különösebb gondot. Anyukám viszont legföljebb konyhanyelven beszélte a szlovákot, de rátalált egy olyan emberséges professzorra, aki megengedte , hogy szlovák nyelvből latinul vizsgázzon. Így kapott szlovák nyelvből bizonyítványt latin tudása alapján. Ennek jóvoltából pedig a ma már Késmárk részét képező Kisszalókon – Malý Slavkovban -, apukám pedig Késmárkon taníthatott. Itt született a húgom 1948-ban. Kisszalókon egyébként nem igazán szlovákok, inkább lengyel-német keverék lakosság, mai elnevezéssel gorálok éltek. Szüleim 1947-től ilyen közegben taníthattak. Amikor a magyar iskolák újraindultak, Késmárkról elköltöztünk a Rimaszombati járásba, konkrétan Csíz fürdőbe, ahol végre folytathatták magyar pedagógusi pályájukat.

És tulajdonképpen itt kezdődik az én történetem. 1949-1950-ben ebben a faluban is megalapították a Csemadokot, amellyel szüleim révén én azonnal kapcsolatba kerültem, s a magyar kultúra újjáéledt. Kisgyerek korom óta a különféle próbákon és rendezvényeken töltöttem időm jelentős részét, mivel a szüleim az iskolai kötelezettségeiken túl általában ilyen dolgokkal foglalatoskodtak. Azt hiszem, hogy ez a tényező meghatározó volt az életemben, mivel így kerültem a kultúrával egy életre szóló kapcsolatba.

– Kisgyerekként tudott arról, ami a szüleivel az ötvenes évek elejéig történt? Beszédtéma volt ez a családban?

– Igen, beszédtéma. Nem csinált ebből tulajdonképpen titkot senki, hiszen szemünk előtt történt minden. Az ötvenes évek eleje sem volt túl könnyű. És még ha szabad visszatérnem a korábbi időszakhoz és főleg apukámhoz. Néhány évvel a háború után olyan dokumentumok kerültek elő, amelyek szerint 1938 előtt azért figyelte őt a csehszlovák rendőrség, mert magyar nemzeti szellemben nevelte a gyermekeket. Érdekes, hogy ezek a különböző dokumentumok előkerültek, ma is a birtokomban vannak. Ezekben a “magyar nemzeti szellem” kifejezés szerepel. Az 1941-ből előkerült jegyzőkönyvek és feljelentések ezzel szemben arról szólnak, hogy a magyar csendőrök azért figyelték, mert állítólag “cseh nemzeti szellemben” tanított. Az az érdekes, hogy ugyanazokkal a szavakkal jellemezve egyszer a magyar, másszor viszont a cseh nemzeti szellem terjesztése volt a bűne. Ez mai szemmel nézve eléggé abszurdnak tűnik. De visszatérve az ötvenes évekre: megpróbálták állandó jelleggel úgy apukámat, mint anyukámat Csízből máshová áthelyezni. Emlékszem egy esetre, amikor beállítottak a rimaszombati, illetve akkor még a tornaljai tanügyi hivatalból. Egész pontosan az akkori járási nemzeti bizottság elnöke, valamint kísérete, akik huszonnégy órán belüli haladéktalan elköltözést próbáltak szüleimre ráerőszakolni. Gömör községbe kellett mennünk. Mint gyerek láttam, és soha sem feledhetem, hogy anyukám előszedte azt a fapapucsot, amelyben Auschwitzból hazajött, és szó szerint ezzel verte ki őket az udvarból néhány keresetlen szó kíséretében: egyszer már elvittek a fasiszták, vigyenek el most a kommunisták. Mivel a járási nemzeti bizottság elnöke, aki korábban a Hlinka Gárda egyik vezetője volt, jobbnak látta visszakozni, így aztán Csízben maradhattunk egészen szüleim 1965, ill. 1966-os nyugdíjba vonulásáig. Apukám alapítója és első igazgatója lett a tornaljai magyar gimnáziumnak. Egy-két év után azonban – leghelyesebb kifejezés erre az, hogy – kirúgták. Akkor visszajött Csízbe. Évekkel később megint felkérték őt a vezetésre. 1957-től 1959-ig – első infarktusáig – újból a tornaljai gimnázium igazgatójaként dolgozott.

Emiatt nekem is másképp alakult a csízi sorsom, mint általában az ottani gyerekeké. Csízben csak ötosztályos iskola volt. Tehát nem volt nyolcéves, illetve a későbbiek szerint kilencéves tanulási lehetőség. Korábbi osztálytársaim az ötödik osztály elvégzése után Rimaszécsen folytatták tanulmányaikat, de én, mivel apukám naponta Tornaljára utazgatott, vele együtt én is oda kerültem. Ez azt jelentette, hogy minden reggel hatkor el kellett utaznom, és jó későn értem haza. Ha ehhez hozzászámítjuk azt, hogy Rimaszombatban jártam zeneiskolába, egy “munkanapom” a következőképpen nézett ki: reggel hatkor elmentem Tornaljára vonattal, onnan kora délután átvonatoztam Feledre, ahol vártam egy-két órát az átszállásra, majd Rimaszombatba mentem tovább. Délután-estefelé megvoltak a zeneórák, s aztán elindultam hazafelé. Este tizenegykor értem haza. Ekkor tizenkét-tizenhárom éves voltam. És ezt az útvonalat hetenként háromszor végigjártam – mert heti három alkalommal jártam zenedébe. Ma is csodálkozom szívósságomon, ezt ma nem bírnám ki. Hozzá kell tennem, hogy akkor még szombaton is volt tanítás, úgyhogy a hét napjaiból hatot szinte csak elutaztam, tanultam, zenéltem. Az eredménye mindezeknek olyan értelemben persze megvolt, hogy zenei szempontból eléggé előreléptem. Talán érdekes, hogy 1959-ben Dolný Kubínban, vagyis Alsókubinban volt az országos zenei verseny, ahol hegedű kategóriában megnyertem az országos vetélkedőt. A zenéhez így kerültem közel. Apukám 1959-ben megbetegedett, többször egymás után infarktust kapott. Emiatt Tornaljáról visszajött Csízbe. Ennek következményeképpen a kilencedik évfolyamot már én sem Tornalján, hanem Rimaszécsen végeztem el. Az első olyan korosztályhoz tartoztam, amelyiknek a kilencedik évfolyam is kötelező volt.

Ezek után sorsom megint másképpen alakult, mint az várható lett volna. Gyermekkoromban minden érdekelt, a műszaki dolgok is. Ám inkább a kultúra állt hozzám közelebb, úgy a zene, mint az irodalom. Ennek ellenére a kassai magyar ipariskolába jelentkeztem, mivel az iskolának olyan híre volt, hogy a műszaki végzettségen kívül nagyfokú humán oktatást is biztosít. Rengeteg jelentkező volt, ennek ellenére sikerült bekerülnöm, és 1962-től 1966-ig a kassai magyar ipariskolába jártam. Közben természetesen a kultúrát sem hanyagoltam el. Abban az időben két magyar tánccsoport működött Kassán. Az egyik az Új Nemzedék Népi Együttes volt. A tánccsoport 1961-ben alakult, 1962-től a zenekarban játszottam. Ennek is volt természetesen előzménye. Tornalján szintén működött egy nagyon jó tánccsoport, és ezzel a tánccsoporttal 1958-ban Prágában országos versenyt nyertünk, ami nem volt abban az időben kis dolog, hiszen cseh és szlovák együttesekkel kellett összemérnünk az erőnket. Ennek az együttesnek a művészeti vezetője Takács András volt, aki a későbbiekben sok más szlovákiai együttesnek és a szlovákiai magyar folklórmozgalomnak lett az egyik vezetője országos szinten is. Visszatérve Kassára: bár működtem az Új Nemzedékben, ezzel egyidejűleg ott voltam a Csemadok tánccsoportjában is, amelyben elsősorban iparista diákok tevékenykedtek. A két csoportnak csak egy közös zenekara volt, és ennek én lettem a vezetője – prímása, a próbák és fellépések miatt ezért soha nem volt semmire sem időm. Ha hozzávesszük, hogy a szinai népi együttes is megkért a közreműködésre – mivel szintén nem volt zenekaruk -, elképzelhetjük, hogy mennyit futkostam egyik helyről a másikra. Az egyik tanárom meg is esküdtetett, hogy legalább az érettségiről nem fogok hiányozni, mert sajnos egyes időszakokban igen keveset láttak az iskolában. Maga az ipariskola abban az időben nagyon színvonalas volt, és olyan pedagógusaink voltak, akik közül még a műszaki tárgyakat oktató tanárok is nagyon közel álltak a humán tantárgyakhoz, és ez nagyon befolyásolta az akkori diákok látásmódját is. Persze a műszaki dolgokat is meg kellett tanulnom, mert ha nem tanultam volna meg jól a többiekkel együtt, akkor, azt hiszem, nem tudtunk volna a későbbiekben a főiskolán helytállni. Úgy gondolom, hogy amikor később Kassán a főiskola első évfolyamába kerültem, akkor azért tudtam az első évet minden probléma nélkül elvégezni, mert csak elő kellett venni az iparista füzeteket, és azokban megvolt a kilencven százaléka annak, amire szükségem volt a főiskola első évfolyamában.

Hogy szót ejtsünk a “politikai” tevékenységről is: aki abban az időben valamilyen területen, tehát például kulturális vonalon tevékenykedett, az általában az ifjúsági szövetségnek automatikusan tagja lett, mivel aktívnak ítélték. Tetszett vagy nem tetszett, bevonták a tevékenységbe, és megmondom őszintén, az ember hitt is abban, hogy a társaival együtt valami értékeset tud tenni. Nem önmaga miatt, hanem mindannyiunkért. Az “ipariban” az ifjúsági szövetségben is eléggé aktívan tevékenykedtem. 1966-ban az akkori igazgató, Schulz György, akit, azt hiszem, hogy nagyon sokan emlegetnek a régi iparisták közül, és aki az az ember volt, aki nagyon hitt abban, amit csinált, és nagyon hitt abban a politikai rendszerben, amely végül hamis vádakkal idő előtt nyugdíjazta, felajánlotta, hogy ajánlására a “párt” hajlandó bennünket, a legaktívabbakat, tagjai közé fogadni. Nem kényszerített, de meggyőzött minket arról, hogy ha igazán valami jót akarunk tenni, akkor az a párt keretei között tehető meg leginkább. 1966-ban néhány diáktársammal, tehát több iparistával együtt bekerültem a pártba, ahová tizennyolc éves kor betöltése után lehetett belépni. Mi Schulz igazgatót nem azért tiszteltük, mert igazgató volt, hanem mert nagyon rendes, igazságos és értelmes embernek tartottuk, ezért szinte automatikusan, különösebb gondolkodás nélkül és abban a tudatban lettünk párttagok (pontosabban tagjelöltek), hogy tényleg valami jót fogunk tudni tenni. ő volt az egyik kezes, illetve hát egy-két olyan tanárunk, akik úgyszintén aktívan részt vettek a magyar kultúrtevékenységben. Hát, azt hiszem, hogy ezzel részben meg is pecsételődött a sorsunk, s nem feltétlenül pozitív vagy negatív értelemben. Miután főiskolára kerültünk, egy-két évig nem is volt probléma. Aztán jött az 1968-as időszak…

– Még mielőtt 1968-ra rátérünk, megkérdezném, hogy a szülei nem kifogásolták-e ezt a lépését?

– Tulajdonképpen nem, mert hát anyukám soha nem volt semmilyen pártnak a tagja, nem akart ebbe beleszólni. ő soha semmiféle pártba nem volt hajlandó belépni, azt mondta, hogy neki van saját elképzelése, van saját meggyőződése, és erről ő semmiféle párt és felettes szerv és hasonló miatt nem hajlandó lemondani. Apukám viszont, ha jól emlékszem, 1930-tól a Szociáldemokrata Pártnak volt a tagja. A Szociáldemokrata Párt 1945-ben vagy 1946-ban, nem tudom pontosan, mikor, szinte automatikusan összeolvadt a kommunista párttal. Apukám így került a kommunista pártba. Itt egyik első tapasztalata az volt, hogy 1945-ben, mivel magyarul szólalt fel, kapott néhány hetes elzárást Kassán a börtönben. 1952-ben vagy 1953-ban viszonylag olcsón megúszta, mert akkor előbb kizárták, majd visszavették. Az emberekkel abban az időben nem sokat teketóriáztak. ő annak ellenére, hogy állandó bonyodalmai voltak, és sokszor borotvaélen táncolt, kitartott, és talán ebből is adódott, hogy hol igazgató lehetett, hol nem a tornaljai magyar gimnáziumban. Már maga az a tény, hogy magyar iskolát és magyar gimnáziumot alapított ott, ahol addig az nem volt, nem vívta ki az állami és pártszervek osztatlan elismerését. Apukám – visszatérve a párttagságomra – azt mondta, hogy ez az én dolgom, és a kérdés csak az, hogy jól tudok-e élni vele – és ez alatt nem azt értette, hogy saját érdekemben, hanem a köz érdekében. És ezt nem valamilyen frázisként gondolta, hanem szó szerint értette, hiszen ha egész életét nem a közre áldozta volna, akkor, azt hiszem, hogy akár anyagi, akár más szempontból sokkal előbbre juthatott volna.

1966-hoz térnék még vissza, akkor ugyanis az egész család Kassára költözött. Volt egy húgom, aki velem egy tanévben érettségizett Tornalján a gimnáziumban. ő akkor az úgynevezett tizenegy éves középiskolába, a mai, pontosabban a hagyományos gimnázium elődjébe járt. Tizenegy évig tanult, én viszont tizenkét évig, mert az ipari négyéves volt, s ezzel utolért engem. Hogy együtt járhassunk tovább iskolába, amellyel talán könnyíthettünk sorsunkon – apukám ekkor már nagyon beteg volt -, mind a ketten a Kassai Műszaki Főiskolára jelentkeztünk úgy, hogy egy szakra kerüljünk. Csak hát neki egyáltalán nem tetszett a műszaki pálya. Tudniillik gépészeti szakon folytattuk tovább annak ellenére, hogy én például közben – ezt még nem mondtam el – tovább jártam zeneiskolába is, és az esti tagozaton elvégeztem a konzervatóriumot. És mivel úgy éreztem, hogy még mindig van szabad időm, tanárom révén – aki egy Brünn melletti morva ember volt – bekerültem a Strojár nevű szlovák népművészeti együttesbe. ő volt a mindenese az együttesnek, pontosabban a zenei vezetője, én meg egy szlovák zenekarnak a prímása. Ennek révén a szlovák népzenével is megismerkedhettem. Egyidejűleg tovább vezettem az Új Nemzedék és a Csemadok tánccsoportjának zenekarát is.

Rátérve 1968-ra: megpróbáltunk az ifjúsági szövetségen belül valamiféle magyar szekciót létrehozni. Egyrészt Kassán, másrészt országos viszonylatban a Magyar Ifjúsági Szövetséget. A Magyar Ifjúsági Szövetség meg is kezdte a működését, amennyire arra a rendelkezésre álló néhány hónap alatt lehetősége volt, és ennek a kassai vezetőségébe, pontosabban szervezőbizottságába én is bekerültem. Az Új Nemzedék Klubot már 1962-től működtettük, s 1968 végén, 1969 elején kitaláltuk, hogy jó lenne Fábry Zoltánról elnevezni a közösséget. Elmentünk Fábryhoz, aki bár engem régóta ismert, mégis majdnem kidobott minket: “még meg se haltam, és már emléket akartok állítani? Várjátok meg, amíg meghalok!” – mondta. Szegény aztán jó egy évvel később tényleg meg is halt. Nagyon ellenezte, hogy felvegyük a Fábry Klub nevet. Ennek ellenére 1969 végén mégis átkereszteltük a klubot Fábry Klubbá, s ezzel a 001-es számú igazolvány átvételével egyidejűleg ő is megbékélt. Hát nagyon sok minden történt 1968-ban…

– Mennyire tartották a kapcsolatot a pozsonyiakkal?

– A klubokon keresztül folyamatosan tartottuk. Ha jól emlékszem, a pozsonyi József Attila Klub minden szerdán tartotta összejövetelét. Olyan fanatikusak voltunk, hogy ha lehetett, akkor minden szerdán eljöttünk a pozsonyi klubba, hogy tájékozódjunk a legfrissebb hírekről. A klub akkor a Csemadok-épületben működött. (Ilyenkor általában Pozsonyban kellett aludnunk, és a Csemadokkal majdnem szemben lévő Tátra Szállóban az ember 13 koronáért kapott szállást, ma ugyanez legalább 600 koronába kerül – ezen is látható, hogy bizony sok minden megváltozott azóta. De ezt csak a margóra jegyzem meg.) Szóval nagy volt akkor az összefogás a szlovákiai magyar fiatalok között. A legfontosabb viszont az volt – mivel akkor leírni nem sok mindent lehetett, legfeljebb valami félig vagy teljesen illegális irományok kerülhettek egyik helyről a másikra -, hogy egyáltalán tudomást szereztünk arról, hogy Prágában mit csinál az Ady Endre Kör, hogy Pozsonyban mit tervez a József Attila Klub, vagy hogy az Új Nemzedék Kassán milyen rendezvényeket valósít meg. 1968-ban Kassán elindítottunk egy kis közlönyt, amely teljesen kézi munkával készült. A fedőlapját többnapos munkával, fényképészeti módszerrel készítettem. Ha megjelent kétszáz-háromszáz példányban, az legalább háromnapos munka volt, mert az A4-es papírra akkor még nagyon nehéz volt nagyítani… Ma már percek alatt elkészülnek a színes képek, akkor pedig még a fekete-fehérrel sem volt könnyű a dolog. Ugyanígy nem volt könnyű szerezni megfelelő sokszorosító berendezést, hiszen az akkori műszaki lehetőségek nagyon kezdetlegesek voltak. Minden egyes oldalt egy, a húszas évekből származó “géppel” sokszorosítottunk. Ennek a lelke egy szita volt, a szitára rá kellett tenni azt a papírhártyát, amelyre ráírtuk a szöveget. A szalag nélküli írógép betűi átütötték, pontosabban a megfelelő betű formájára kilyukasztották a hártyát. A szitára feszített hártyára rákentük a nyomdafestéket, amit aztán gumihengerrel “passzíroztunk” a szita alá helyezett papírra. Minden egyes oldalt külön, kézi munkával hengereltünk olvashatóvá. Elképzelhetjük, hogy milyen munkát jelentett, ha több oldalt sok-sok példányban kellett legyártanunk. Ma nehéz megmagyarázni, hogy honnan vettük azt az energiát és fanatizmust, hogy mindezek ellenére mégis csináltuk, és elküldtük, eljuttattuk nagyon sok emberhez.

Tulajdonképpen 1968-ban merült fel az a gondolat is, hogy Kassán színházat kellene létesíteni. Persze tudtuk, hogy ez nem könnyű dolog. Hogyan lehet Kassán magyar hivatásos színház? De mielőtt ezt a történetet elmondanám, szeretnék ismét visszatekinteni a néhány évvel korábbi dolgokra, amelyekből szintén le lehet mérni, hogy alaposan megváltoztak a dolgok az elmúlt évtizedek folyamán. Az ötvenes években a szomszédságunkban lévő csízi moziban még olyan filmeket nézhettünk, amelyeken magyar feliratozás volt. Úgy hiszem, ha manapság magyar feliratozású filmeket szeretnénk Szlovákiában “gyártani”, azt elég nehéz lenne megvalósítani, pedig a szükséges műszaki berendezések ma már sokkal inkább adottak. A kassai színjátszó csoport és esztrádcsoport plakátjait nézegetve kiderül, hogy a magyar nyelvű előadások az ötvenes években a kassai Állami Színházban valósultak meg. A színház terme kevésnek bizonyult a maga ezerszáz férőhelyével, ezért a kétezerötszázas Sportcsarnokban kellett többször is előadni az egyes produkciókat, amelyek művészi értéke mai szemmel nézve talán megkérdőjelezhető volt – ma is kérdéses, hogy egy-egy operett vagy népszínmű mennyire volt színvonalas -, de semmiképpen nem kérdőjelezhető meg az, hogy többezer ember volt ott a magyar nyelvű előadásokon. És az a szomorú, hogy manapság bizony a kétszázhúsz-kétszázharmincas férőhelyű Thália Színházban ritkaságszámba megy, ha minden hely foglalt. Emlékszem olyan előadásra a hatvanas évekből, amit a kassai Sportcsarnokban rendeztünk meg, ahová maximum háromezer jegyet lehetett eladni. Kassán ebben az időben még nem volt hivatásos magyar színház. Úgy emlékszem, a Csacsifogat című zenés vígjátékot játszotta a Csemadok színjátszó csoportja. A töméntelen jegy ellenére üldöztek az emberek minket, hogy legalább még egy helyet szorítsunk be, pedig már háromezer jegyet eladtunk. És erre emlékezve az ember elkezd gondolkozni, hogy mi történt Szlovákiával, egyrészt magyar szemszögből nézve, de általában is, ma miért nincs ilyen lelkesedés a kultúra iránt. Legfeljebb ha talán Pavarottit vagy nem tudom, kit hoznánk ide, akkor lenne ekkora jegyhiány. Manapság Kassán egyébként nagyon nehéz lenne ilyen dolgokat hasonló sikerrel megvalósítani.

Szóval a kassai közönség abban az időben nagyon ki volt éhezve hivatásos színházra, tehát nem volt véletlen, hogy 1968-ban, amikor sok minden új is alakult, ez a kérdés is napirendre került. Színház kellene, hivatásos színház Kassán. Akkor azonban nem volt igazi színházszervező szakemberünk Kassán. Mert azért más egy amatőr együttes – még ha az nagyon sok embert megmozgat is -, és más egy hivatásos színház, ahol folyamatos és művészi szempontból nézve is magasabb szintű tevékenységről van szó. 1968-ban előkészületek történtek a színházalapítás ügyében, de egészen 1969 elejéig, amikor a láthatáron feltűnt Beke Sándor, aki akkor már a Magyar Területi Színházban (Matesz) dolgozott Komáromban, igazi előrelépés nem történt a hivatásos színház érdekében. ő volt az, aki szakmailag is kézbe tudta venni a dolgot. Persze nagyon sokat vitáztunk abban az időben. Ha a komáromi mellett alakul még egy színház, az önmagában jó. De ha ennek a színháznak az alapításánál nem vesznek részt olyan színészek, akik már profi művészeknek számítanak – vagy azért, mert ilyen végzettségük van, vagy azért, mert már a tapasztalatuk alapján tényleg hivatásosaknak tekinthetők -, a színvonal előre megkérdőjelezhető. Az is kérdéses volt, hogy a második színház miképpen fogja befolyásolni a Magyar Területi Színház további sorsát. Olyan félelmek is voltak, amelyek abból adódtak, hogy amennyiben a Magyar Területi Színháztól eljön Kassára hat-nyolc színész, nem tesszük-e tönkre ezzel a komáromi színházat is. Mi azonban úgy gondoltuk, hogy a komáromi színháznál azért marad annyi színész – akkor nagyon jó gárdája volt a Matesznek -, szóval hogy maradnak annyian, hogy a komáromi és a kassai színház is fog tudni működni. Persze ez csak az egyik kérdéskör volt, mert a színházalapításhoz pénz is kellett, de kellett valamiféle hivatalos engedély is, mert enélkül nem indulhatott még abban az időben sem színház, amikor viszonylag szabadabb volt a légkör. Tehát Beke volt az, aki művészi téren próbálta ezt megszervezni, és ő volt a nagy kombinátor, aki az egész folyamatot irányította. Az akkori fiatalok, az akkori főiskolások, elsősorban a Fábry Klub, illetve az Új Nemzedék Klub vezetői voltunk azok, akik ennek megpróbáltunk nyomatékot adni. Elsősorban aláírásgyűjtéssel, és ez harmincötezer aláírást jelentett, ennyit sikerült összegyűjtenünk, ami, azt hiszem, nem kevés. A másik oldalon pedig néhány embert sikerült az akkori politikai vezetésből meggyőzni, hogy szükség van egy ilyen színházra. Akkor tárca nélküli miniszterként Dobos László a szlovák kormány tagja volt, Tolvaj Bertalan pedig a Szlovák Nemzeti Tanács nemzetiségi osztályának volt a vezetője. ők voltak azok, akik ezt a kérdést politikai szintre emelték. Már említettem, hogy még egy apró dolog hiányzott, az anyagiak. A Csemadok Kassa-vidéki titkára Dvorcsák János volt. Mivel szegény már meghalt, nem szeretném utólag megsérteni, de neki a kultúrához nem sok köze volt. A jóindulat azonban megvolt benne. ő és még néhányan beültünk az autókba, és jártuk a vidéket, szövetkezeteket, magánembereket, és közel egymillió koronát gyűjtöttünk össze – ami akkor nagyon nagy pénz volt – annak érdekében, hogy a színház beindulhasson. A kormány végül úgy döntött, nem bánja, induljon a színház, de pénzt nem adnak. Akkor mi azzal replikáztunk, hogy nem is kell, mert van. A másik ellenérv az volt, hogy termet se adnak. Azt mondtuk, hogy terem az tulajdonképpen van, hiszen a Csemadok amatőr csoportja az akkori kassai katonai helyőrségi moziban, a Duklában játszott – érdekes, hogy éppen a katonasággal voltunk akkor viszonylag jó kapcsolatban. Ezzel egyidejűleg pedig Schulz György, a magyar ipariskola igazgatója felajánlotta az ipariskola kultúrtermét – eredetileg tornatermét – a magyar színház céljaira, amely átépítése után mindaddig használható lett volna, ameddig nem épült volna fel egy új magyar színház Kassán.

Mindez 1969 tavaszán, pontosabban kora nyarán történt. Ekkor az Új Nemzedék tagjai és más fiatalok anélkül, hogy különösebben gondolkodtunk volna a dolgok esetleges következményein, egyszerűen nekiálltunk átépíteni az ipariskolai termet. Annyit tudtunk, hogy a színpadot meg kell nagyobbítani, ezért nekiálltunk szétcsákányozni a falat; esetleg össze is dőlhetett volna az épület, de hát ezzel akkor nemigen törődtünk. Egyéves átépítés után maga a helyiség úgy-ahogy elkészült. Akkor úgy gondoltuk, hogy ez ideiglenes játszóhely lesz, mert 1970-ben, sőt már 1969 második felében elkészültek az új kassai magyar színház tervei. Ennek a színháznak a kassai Domonkos tér mögött lévő – későbbi – bolhapiacon kellett volna felépülni, most is megvan az üres terület, csak most semmire sem használják. Azt azonban már 1970-ben is sejtettük, hogy ebből egykönnyen nem lesz színház. A színház eredeti neve Vox Humana – Emberi Hang lett volna, de mivel az akkori, 1968-1969-es időszak is éppen ehhez hasonló jelszavakkal volt tele – emberarcú szocializmus stb. -, ehhez még egy “emberi hang”, ezt bizony 1970-ben az akkori szlovákiai kulturális és pártvezetés nagyon sürgősen lefújta. Hogy ne kelljen se magyarul, se szlovákul kiírni a színház nevét, de ennek ellenére mindenki számára teljesen világos legyen, hogy miről van szó, ezért kapta tulajdonképpen a színház a Thália elnevezést, hiszen Thália mint a színház régi, mitológiai istennője anélkül, hogy hozzátennénk, hogy “színház” vagy “divadlo” vagy akármi, magát a Színházat jelenti. Ma már nem sokan tudják, hogy ezért lett Thália színházunk neve.

1970 második felében már világos volt, hogy ezt a színházat meg akarják szüntetni, önálló színházként nem is működhetett. Büntetésképpen kapcsolták a Magyar Területi Színházhoz: ott volt az igazgatóság, onnan irányítottak mindent. Komáromból, 340 kilométerről. Azokat a lakásokat, amelyeket a gyűjtéspénzből vettünk annak idején, a klubberendezést, egyáltalán mindent, amit ebből szereztünk, az állam tulajdonképpen elvette. A minisztériumból 1970 elején a színházra szabadítottak egy ellenőrzést, amelynek alapján kimutatták, hogy lakásokkal vállalat nem rendelkezhet. Tizenkét lakása volt akkor a színháznak. Végül kompromisszum született. A lakásokat átsorolták a lakásszövetkezetekhez, és a színészeknek be kellett lépniük a lakásszövetkezetbe, és még egyszer kifizetniük a lakás árát úgy, ahogy a többi szövetkezeti tagnak. Így tulajdonképpen azt az összeget, amit összegyűjtöttünk, hogy segítse a színház megalapítását, az állam ilyen módon visszavette. Tehát a szlovákiai magyarság által adományozott pénzek már nem első ízben az államhoz kerültek. A színház hivatalosan a Magyar Területi Színház Thália Színpadaként működött tovább, de az elképzelés egyszerű volt: magára hagyva úgy sem fog tudni egy-két évnél tovább létezni, nem szükséges bezárni, mert az feltűnést keltett volna, magától el fog sorvadni. Hogy, hogy nem, elsősorban a színészeknek és a dolgozóknak köszönhetően nem sorvadt el, hanem működött, és nagyon szép előadások születtek. A közös színház dramaturgiai terve általában évadonkénti tíz bemutatót tartalmazott. Az akkori irányelvek szerint a tízben voltak hazai szlovák írók, magyar írók, szovjet, szocialista, klasszikus stb. szerzők. Úgy alakult, hogy évadonként hat mű bemutatója Komáromban volt. A komáromiak kivették a hat tűrhetőnek ígérkező darabot, Kassának megmaradt a négy maradék. Ez általában egy szlovák író és egy szovjet író műve volt, és ami még maradt. Az azonban, hogy valaki szovjet író volt, nem jelentette feltétlenül azt, hogy rossz dolgot írt. Éppen ezért sokszor nagyon jó előadások is születtek a közel húsz év alatt. Érdekes lenne ilyen szempontból is elemezni ezt az időszakot. Amikor 1994-ben a színház megalakulásának 25. évfordulójára kiadtunk egy kis történelmi áttekintést, egy kis könyvecskét, akkor döbbentünk rá, hogy mindezek ellenére mennyi jó előadást sikerült abban az időszakban létrehozni.

De visszatérve magamhoz! Én ugyan mindig kapcsolatban voltam a színházzal, az 1969-es megalakítása óta, de hát engem 1969-ben kipenderítettek a pártból, ahogy az várható is volt. Ezzel együtt nem kötöttek rögtön útilaput a talpamra a főiskolán, de rövidesen várható volt ez is. Ezt is fifikásan tették. A főiskolai törvény alapján minden főiskolásnak joga volt arra, hogy ha nem sikerül a vizsgája, háromszor különféle szinten pótvizsgázzon. De azt senki nem olvasta el igazán, hogy volt egy mondat a törvényben, hogy a pótvizsga lehetőségét a dékán vagy a rektor megvonhatja. Én fizikából nem csináltam meg a vizsgát, és hiába próbáltam pótvizsgára menni, soha nem kaptam terminust.

– Ekkor hányadéves volt?

– A harmadik évfolyamba jártam, ezért tulajdonképpen harmadikból kellett kimaradnom. Kérvényeztem, hogy folytathassam esti levelező tagozaton. Jóval később meg is kaptam olyan feltétellel az engedélyt, hogy másodikban folytathattam volna az 1970/1971-es tanévben úgy, hogy az esti levelező tagozaton hat évet kellett volna elvégeznem. Ezzel tulajdonképpen veszítettem volna két évet. Plusz még egy év, az összesen három év többlet. Mivel közben nem jártam, nem járhattam főiskolára, mindig a színház körül és a Csemadok körül tevékenykedtem. Akkor a Csemadokban volt a törzshelyünk… Még annyit hozzá kell tennem, hogy Kassa városa abban az időben vált önálló járási székhellyé, tehát Kassa ekkor lett önálló. Ennek következtében a Csemadok városi bizottsága létrejött, és egy épületet kapott a város központjában. Ez volt a fő bástyája úgy a Tháliának, mint a magyar kultúrának. A klub és minden itt működött. Aligha volt véletlen , hogy 1973-ban ki is rakták onnan a Csemadokot, mert túlságosan veszélyesnek ítélték ezt a koncentrálódást és azt, hogy odajártak külföldiek, belföldiek egyaránt. Így, ahogy visszagondolok, mindent megtettünk, hogy a gyanút magunkról elhárítsuk. Emlékszem, hogy 1970-ben meghívtuk a szovjet katonai helyőrség fiataljait egy találkozóra. Persze megideologizáltuk a dolgot. Mi találkozni és barátkozni akarunk. Azt hiszem, komoly gondot okoztunk nekik, mert ellentmondani nem akartak. Odaengedni a szovjet katonákat az ideológiai veszély miatt legalább annyira féltek, de a végén mégiscsak beadták a derekukat. Húsz fiatalt odaengedtek, akikkel aztán meg is valósítottuk ezt a mai napig egyedülálló találkozót. Mert a vége az lett, hogy az uniformisukat is átvették a mieink, és a mieinket fényképeztük le szovjet katonai egyenruhában. Soha többé nem engedték őket ki a laktanyából. A másik helyiségben a parancsnokokat igyekeztünk eláztatni vodkával, sikerült is. Hát ezt is csak mint érdekességet mondom, vannak erről dokumentumok, fényképek.

– Mivel indokolták a kizárását a pártból?

– A kizárást tulajdonképpen konkrétan semmivel… Összehívtak minket, az összes főiskolást a legnagyobb előadóterembe, és felolvasták azoknak a nevét, akiket kizártak. Persze az ember igyekezett megtudni – nem azért, hogy visszakerüljön, csak éppen kíváncsiságból -, hogy ezt a lépést mégis mivel indokolják. Ezért én is beadtam egy kérelmet ezzel kapcsolatban. Lehetett felülvizsgálatot kérni, és lehetett felvilágosítást kérni – legalábbis elméletileg. De egyik esetben sem volt nagy remény arra, hogy a kérdésre választ kapunk. Engem utólagosan behívtak egy ilyen átigazoló bizottságba. Érdekességként érdemes elmondani, hogyan nézett ki konkrétan ez a bizottság. Tagja volt az akkori főiskolai pártszervezetnek az elnöke, akit úgy hívtak, hogy Pavol Kaèmár, és tagja volt a rektorhelyettes… Ez valójában nem is átigazoló bizottság volt, inkább csak a levelemre próbáltak választ adni. A dolog beszélgetésnek indult. Aztán nem egészen úgy végződött, ahogy tervezték. A rektorhelyettes akkoriban egy Rudolf Sámson nevezetű egyetemi tanár, a marxista-leninista tanszék vezetője volt. Abban az időben kerületi pártbizottsági tag, a Matica slovenská kerületi elnöke egy személyben. Az az érdekes, hogy ő volt megbízva 1968-1969-ben az egyetemen működő ifjúsági szervezetek felügyeletével. Amikor a fejemre olvasták, hogy miért is zártak ki – azért, mert a marxizmus-leninizmus nemzetiségi politikáját félreértelmezem -, emlékszem a mai napig, ez volt az első pont, majd folytatták: jobboldali opportunista vagyok, tehát ezért se jöhet a további párttagság és a főiskolai tanulmány számításba, ezenkívül jobboldali szervezkedésekben vettem részt, és a Magyar Ifjúsági Szövetségnek (MISZ) a szervezésében is benne voltam. A lebunkózás közben eszembe jutott, hogy a táskámban van egy útiparancs, amellyel Pozsonyba utaztam – mert a MISZ szervezése Pozsonyban történt, és látszólag a korábbi Csehszlovák Ifjúsági Szövetség is támogatta azt. Ezt az útiparancsot éppen Sámson rektorhelyettes írta alá. A főiskola költségén utazhattam volna, de én nem számoltam el. Mert ha elszámoltam volna az útiköltséget, akkor nem lett volna nálam az útiparancs. S ekkor elővettem mondván, hogy én arról nem tehetek, hogy ezek az urak itt – és nem elvtársakat mondtam, ami miatt nagy felháborodás keletkezett – engem elküldtek Pozsonyba. Eléggé nagy vita alakult ki, hogy ha a főiskola küldött, akkor most ki a felelős ezért az egészért. Ennek a későbbiek folyamán akkor volt jelentősége, amikor két évvel később Rudolf Sámsont is kizárták a kommunista pártból annak ellenére, hogy korábban az átigazoló bizottságnak tagja volt. Csak érdekességképpen, hogy Rudolf Sámsonról is mondjak valami közelebbit. 1968-ban volt egy diáktalálkozó a kassai Művészetek Házában, és a főelőadó akkor a Matica slovenská részéről a rektorhelyettes, Sámson volt. Az iskolaügy részéről pedig Matej Lúèan, az akkori iskolaügyi megbízott, aki, amikor megkérdezték tőle, hogy a magyarokkal mi lesz, kétértelmű választ adott: ők is megkapják, amit megérdemelnek. Ilyen hangnemben folyt “nagygyűlés”. Amikor bementem az internátusba, vagyis a kollégiumba, a szlovák “kollégák” nem voltak hajlandók kiereszteni addig, amíg be nem lépek a Matica slovenskába. Válaszként kértem, hogy beköltözhessek az internátusba, hazatelefonálok, jó itt nekem, de fizetni nem vagyok hajlandó… Néhány ember, akik onnan, a műszaki főiskoláról indult, ma a Szlovák Nemzeti Párt tagja. Ha jól tudom, például Slota is onnan indult, ott járt főiskolára. Én nem ellenőriztem le, hogy kik, de néhányan ezek közül sajnos már akkor magukban hordozták a később kirobbanó magyarellenességet.

Egy-két olyan dologra visszatérek, amelyről még nem beszéltem. A hatvanas évek nagyon fontos tevékenysége volt – a klubmozgalommal összefüggésben – a nyári ifjúsági találkozó. Itt minden évben összejöttünk, és ami nagyon fontos volt, szinte egész évre előre meghatároztuk, hogy mit akarunk klubjainkban tenni. A nyári ifjúsági találkozók szintén nagyon nagy mértékben befolyásolták a szlovákiai magyar ifjúság tevékenységét. Visszatérve Kassához: a hatvanas években, 1970-ig vagy 1971-ig a Csemadok nagyon jól működött a városban. Volt egy épülete, melyet 1949-ben kapott Kassa városától örökbérletbe. Az akkori polgármester ugyanis dr. Simai Béla volt, aki a Tanácsköztársaság Madzsar József nevezetű egészségügyi népbiztosának veje volt. Madzsart 1940-ben a Szovjetunióban végezték ki. Simai Kassa magyar polgármestereként a Csemadoknak adta az Olympia nevű épületet. 1970-ben az épületet elvették a Csemadoktól. Ahogy említettem, ekkor alakult meg a Csemadok városi bizottsága, amelynek összetételét nagymértékben a “Párt” határozta meg. Az új testület megítélése szerint a kassai városi Csemadok egy jobboldali tömörülés volt, amelynek akkor hatezer tagja volt. A Csemadok elnöke Halász Józsi bácsi volt, egy nagyon aranyos ember, aki nagyon jól kézben tudta tartani a Csemadok tevékenységét. Az épületmegvonás lényege az volt, hogy ha a Csemadokot megfosztják a központjától, akkor nem lesz hol összejárniuk az embereknek, nem lesz hol tevékenykedni és találkozni. Ugyanakkor a városi bizottságot azzal alapították meg, hogy az már közvetlenül az akkor megalakuló városi pártbizottságnak a felügyelete alatt fog működni. Ez a manőver azonban kissé félresikerült, mert amikor az új épületet a Csemadok városi bizottsága megkapta, akkor azt a fiatalok vették kezelésbe, és nem a még meg sem alakult és a fölső kinevezésre váró Csemadok városi bizottsága. A háttérben emiatt elég nagy harc dúlt. Sajnos aztán később, egy-két év elteltével a túlerő legalább tíz évre diadalmaskodott, míg aztán a nyolcvanas évek elejétől újból erőteljesebben működhettünk. Ekkor lendült fel újból a Fábry Klub és a Csemadok tevékenysége is.

A főiskolát tehát abbahagytam. Még nem tudtam, hogy ki vagyok-e zárva, vagy nem vagyok kizárva, mert nem kaptam semmiféle értesítést erről. Akkor kerültem először főállásba a Csemadokba. 1969-ben kilenc vagy tíz hónapig az akkor alakuló városi bizottság instruktoraként dolgoztam. Ez azért volt jó, mert közben lehetett szervezni a színházat és az ifjúsági mozgalmat. Azt már említettem, hogy esti levelező tagozaton folytathattam volna, de többéves veszteséggel, s akkor jött az ötlet, hogy mi lenne, ha megpróbálnám Magyarországon folytatni a tanulmányokat. Sikerült is úgy-ahogy elintéznem a dolgot. A pozsonyi minisztériumból kellett volna engedélyt kapnom ahhoz, hogy önköltségesként valamelyik budapesti főiskolára kerüljek. És ezt az engedélyt a minisztérium nem adta meg. Itt kell említenem Rácz Olivér nevét, aki akkor miniszter-helyettesi rangban volt, és éveken vagy évtizedeken keresztül ismerte elsősorban a szüleimet, de ennek ellenére nem merte vállalni az engedély aláírását. Annak ellenére, hogy elismerem őt mint írót, aki egyébként segítőkész, rendes ember volt – abban az értelemben, hogy ahol tudott, segített fiataloknak, s kiváló tanár is volt -, de azt hiszem, hogy ezen a ponton erkölcsileg legalábbis megbotlott. Papír nélkül indultam el Budapestre, ahol az 1970/1971-es tanévet a Műszaki Egyetemen szerettem volna folytatni. Hamarosan kiderült, hogy ez nem ilyen egyszerű, mert különbözeti vizsgák nélkül nem megy a dolog. Kilenc különbözeti vizsgát kellett ahhoz letennem, hogy az 1970/1971-es tanév második félévétől második évfolyamban folytathassam. Vesztettem ugyan egy-két évet, de legalábbis átvitt értelemben így utólag is meg kell köszönnöm Kaèmárnak, Sámsonnak és a többi hátramozdítónak, hogy megpróbáltak félreállítani. Mert megmondom őszintén, másként eszembe se jutott volna, hogy Kassáról elmenjek, és például Budapestre kerüljek. Miattuk kerültem Budapestre és tanulhattam tovább nappali tagozaton. De nem volt könnyű a dolog. Apukám már nem élt, anyukám összbevétele egy kis nyugdíj volt, a húgom még mindig húzta valahogy a főiskolát, amíg aztán végleg fel nem adta. A nagybátyám ugyan Budapesten élt, de épp akkor halt meg a felesége, és hát nem voltak olyanok a körülmények, hogy ő segíteni tudott volna. Szinte krimibe illő dolog volt. Elmentem Budapestre, megpróbáltam albérletet találni. Akkor persze az árak még sokkal alacsonyabbak voltak, de az én pénztárcámhoz képest megfizethetetlenek. Talán ágybérletet tudtam volna szerezni a város szélén vagy a város peremén, hogy József Attilát idézzem, szó szerint. Mert az ágybérletnek az a lényege, hogy mondjuk egy munkás, aki éjszakai műszakra jár, az értelemszerűen éjszaka nincs otthon. Az ágya ezért ez idő alatt üres. Éjjel ezért én aludhattam volna az ágyában, nappal viszont ő aludt volna ugyanott. Azelőtt el sem tudtam képzelni, hogy ilyen is létezik. Nagyon tanulságos volt, megmondom őszintén, mert egy csomó olyan dolgot láttam, amit elképzelni sem tudtan, nyomortelepeket, nyomornegyedeket Budapest szélén…, amit hitelesen József Attila írt meg. Azelőtt egyszerűen csak azért gondoltam, hogy léteztek talán valamikor ilyenek, mert ő írt erről vagy József Jolán, a testvére, a róla szóló egy-két írásában, könyvében.

Hát végül aztán valamelyik diák, akinek már volt Budapestről áttekintése, elmondta, hogy a várban, a Szentháromság téren – ez közvetlenül a Mátyás-templomnál van – van a Műszaki Egyetem Villamosmérnöki Karának egy kollégiuma, ahol húsz-harminc ágyas szobák vannak. Oda úgy bemehetsz, hogy észre sem veszik, hogy ott vagy. Hát el is mentem, vesztenivalója nem volt az embernek, s láttam, hogy a gyerekek sorba állnak az ágyneműért. Kerestem egy szobát, láttam, hogy egy ágy üres – acélkonstrukciójú emeletes ágyak voltak -, húszan-harmincan laktak egy szobában, majd beálltam a sorba. Csak annyit kérdeztek, hogy nevem, melyik szoba – bemondtam, átvettem az ágyneműt, és beköltöztem a kollégiumba. Hát körülbelül már egy hónapja ott laktam, amikor a portán egy üzenet várt, hogy este hétre hív az igazgató, jelenjek meg az igazgatónál raportra. No, mondom, akkor már nem sokáig leszek itt, rájöttek valahogy… Egyrészt gépészmérnökire megyek, ha majd leteszem a különbözeti vizsgákat, ez meg villamosmérnöki kar… Hát este meg is jelentem az igazgatónál. Nagy mosollyal fogad, kérdezi: fiam, te felvidéki vagy? Már rögtön: felvidéki – ez a kifejezés akkor még nem volt nagyon elterjedve. Régebben igen, akkor viszont nem. Mondom, így is lehet mondani. És tudod, hogy hol van Királyhelmec? Mondom, persze hogy tudom. Mellette van egy község, Véke. Tudod, hogy hol van? Mondom, persze hogy tudom, ott tanított apukám annak idején. Hát ne mondd, tényleg ott tanított? Bemutatkozott – mert azt se tudtam, hogyan hívják az igazgatót, nem az volt a lényeg -: ő Kajla Béla, és őt onnan telepítették ki 1946-ban. Végül aztán kiderült, hogy a szüleimet is ismerte. Maradj csak itt, ki veszi ezt észre! De egyet megkövetelek, hogy minden este eljössz hozzám, és majd itt beszélgetünk. ő, úgy látszik, akkor éppen olyan állapotban volt, hogy valakivel beszélgetni akart, mert elvált a feleségétől. Én aztán esténként több órán keresztül hallgathattam lelkizését. Mondom, mégiscsak el kell innen mennem, mert ezt nem fogom a végtelenségig bírni. Lehet, hogy ma már máshogy fognám fel, de egy fiatalnak más valaki örökös lelki problémáit hallgatni, szóval nem ez volt a fő szórakozásom. Annak ellenére, hogy tényleg nagyon rendes, nagyon aranyos ember volt, akinek barátsága számomra tulajdonképpen nagyon szerencsés volt.

Két héttel később egy újabb üzenet várt a portán. Ezen és ezen a napon legyek a Kálvin téri református templom lépcsőjénél ekkor és ekkor. Délután négykor. Odamentem, halvány sejtelmem sem volt, hogy miért kellene ott lennem, de ha az ember kap egy üzenetet… Lehet, hogy ma már meggondolná mindenki, mert a maffia meg egyéb dolgok jutnának az eszébe, de akkor még ilyen nem nagyon volt szokásban. És hát én odamentem. Megállt mellettem egy fekete Mercedes. Kiszáll a sofőr, odajön: Kolár Péter úrhoz van szerencsém? Mondom, igen. Legyek szíves beülni az autóba. Kinyitja az ajtót, beültem, halvány sejtelmem nem volt, hogy hová mehetünk. S elindultunk. Már elhagytuk Budapestet, s kijutottunk Pécel nevű helységbe, ott egy valamikori kastélynál megálltunk. Közben a sofőr egy szót se szólt, némán autókáztunk. Kinyitotta a kaput, kiszálltam, betessékelt egy nagy várószobába azzal, hogy néhány percet szíveskedjek várni, rögtön jön a – nem tudom, hogy nevezte, talán – nagyságos úr. Mondom magamban, hol vagyok én, Magyarországon, vagy talán mégsem? S meg is jelent egy feketébe öltözött úriember. Valahogy úgy kell elképzelni, mint az Abigélben az igazgatót, ő volt egy ilyen fekete ruhás úriember. Bemutatkozott, hogy Túrós Aladár, bemutatkoztam én is, noha ő tudta az én nevemet. Halvány sejtelmem nem volt, hogy ő kicsoda. Elmondta, hogy ő a magyarországi református egyház szeretetszolgálatának a vezetője. Már csak azt nem értettem, hogy ez hogy függ össze velem. Rögtön el is magyarázta. Annak idején, amikor apukám Tornalján volt a gimnázium igazgatója, Tornalján lakott egy református papcsalád. Hat-hét gyermekük volt. Akkoriban a papgyerekek nemigen járhattak nemhogy egyetemre vagy főiskolára, de még gimnáziumba is nehezen. Apukám annak idején hozzásegítette őket, hogy mindegyikük leérettségizhetett. Valamilyen módon egyiküket elküldte Olmützbe (Olomoucba), a másikat Pilzenbe, a harmadikat máshová. Szóval úgy intézte, hogy a kérdőívbe beírták, hogy hivatalnokcsaládból származnak, és ezt apukám aláírta. Így fejezte be majdnem mindegyik gyerek a főiskolát. Ez a család rokonságban volt az előbb említett úriemberrel, aki az egyik legfiatalabb tornaljai gyerektől megtudta, hogy én meglehetősen nehéz körülmények között Pesten tengődöm. Elmondta, hogy most neki áll módjában nekem segíteni, és így legalább részben viszonozhatja azt a támogatást, amit éveken keresztül a feje kockáztatásával apukám csinált. Van egy szeretetotthon Pest központjában a Havas utcában, amelyik a Váci utcából nyílik, ahol helyet tudnának számomra biztosítani. Ott kapnék egy üres szobát, igaz, hogy félig az alagsorban, de külön bejárattal, s ha elfogadom, akkor ott lakhatok. Megköszöntem, és megígértem, hogy megnézem a helyet. Megmondta az igazgatónő nevét, akit Lengyel Irénnek hívtak. Menjek el, nézzem meg, ha elfogadom, nagyon örülnének neki, ők ebben tudnának segíteni.

Elmentem, becsengettem, kijött egy idős néni, beengedett. Mondtam, hogy keresem az igazgatót, Lengyel Irént. Bevezettek hozzá. Négykor mentünk ki Pécelre, este hétkor jutottunk onnan vissza, vacsoraidőben. Azt mondja, mielőtt beszélgetnénk, menjünk el vacsorázni. Hát nagyon gyönyörű szép kis éttermük volt. Abban a pillanatban még nem tudtam mire vélni, hogy addig még múzeumban se nagyon látott gyönyörű bútorokkal van berendezve. Odaültetett maga mellé a főasztalhoz. Azt hittem először, hogy filmet forgatnak: – imádkozzunk – hallom. Mondom magamban, ide se jövök többet. Mert én ugyan nem vagyok egyház- vagy vallásellenes, sőt nagyra becsülöm és becsültem mindig azokat, akik hittek valamiben, és azt komolyan gondolták, de hát vallásos nem voltam… Mondom, ez nem nekem való hely. De azért a vacsorát elfogadtam. Utána beszélgettünk. Erre már fel lehetett készülve Irénke néni, mert mondta, hogy ők azért, hogy ezt felajánlják, az égvilágon semmit, még azt sem várják el, hogy én közösen velük étkezzek. Szóval semmiféle kötöttség, azt csinálok, amit akarok, kapok egy kulcsot, és az épület külön bejáratán akkor megyek-jövök a szobámba, amikor az számomra megfelel. Mivel tudják, hogy gyomorfekéllyel is küszködöm – ez igaz volt -, s mivel itt úgyis öregeknek és diétásan főznek, kötelező a benti étkezés. Emma néni a szakácsnő, s amennyiben étkezéskor éppen nem vagyok ott, beteszi a konyhai sütőbe az ételt, és onnan ki kell vennem, mert ha nem, akkor tőle fogok kikapni… Szóval nagyon vonzóan hangzott az egész. Úgy döntöttem, elfogadom. Megkérdeztem, hogyan tudom én ezt viszonozni? Majd, ha egyszer lesz pénzed, majd… de most semmi, most ne is beszéljünk róla. Elbúcsúztam Kajla Bélától a kollégiumban, és bevonultam a Havas utcai menhelyre, ahonnan jó néhány hónappal később egy életre szóló élménnyel gazdagodva, fájó szívvel költöztem tovább. A későbbiekben kiderült, hogy ez egy olyan “elit” szeretetotthon, ahol olyanok kaptak elhelyezést, akik a háború utáni rendszer megítélése szerint Magyarországon maradhattak, mert nem követtek el olyan háborús cselekedetet, amely miatt bűnhődniük kellett volna. Olyanok is voltak közöttük, akik az Osztrák-Magyar Monarchiában is a felső tízezerhez tartoztak. Tehát értelmiségiek, miniszterek, miniszterek feleségei, az 1918-1938-as, ill. 1945-ig terjedő Horthy-korszak néhány prominense. Szinte visszacsöppentem a számomra már történelmi időkbe. Már maga a társalgás: a megszólításban excellenciás uram, kegyelmes asszony, nagyságos vagy tekintetes úr stb. Azt is meg kellett tanulnom, hogy kit milyen cím illet meg, kit hogyan kell megszólítani. Akkoriban, azt hiszem, senki sem tudta már a mi korosztályunkból, hogy ki a kegyelmes, ki az excellenciás vagy a nagyságos. Fantasztikusan érdekes és értékes emberekkel találkoztam, akiket azért sajnáltam, mert nagyon sokat tudtak volna tenni 1945 után is Magyarországért, de egyszerűen nem kaptak rá lehetőséget. Voltak ott idősebbek is, például a kilencvenhét éves Szivi bácsi. Egyszer elkapott a folyosón: öcsém, azt mondják, te kassai vagy. Mondom, igen. Hát, én amikor utoljára ott voltam a Jóskával… Jóskával? Melyik Jóskával? – Hát a Ferenc Jóskával… Kiderült, hogy testőrparancsnoka volt Ferenc Józsefnek, ami annak idején, gondolom, nem volt kis tisztség. A hely nagyon szép és megható volt. Nagyon jól fel tudtam készülni a kollokviumokra, megcsináltam a különbözeti vizsgákat, és 1971 februárjától beiratkozhattam volna a következő évfolyamba, a másodikba. Nem mondom feltételes módban, mert végül is jártam, csak nem laktam a többiekkel együtt, mivel a szeretetotthonból nem akartak elengedni. Persze az én szívem is visszahúzott. Ahol ennyi idős ember van, és csak egy-két fiatal – rajtam kívül fiatalok voltak a papnövendékek, a diakónusok és diakonisszák, akik segíteni jártak a mozgásképteleneknek -, igen megbecsülik a fiatalokat. Láttam, hogy a 17-18 éves lányok és fiúk milyen megfeszített munkát végeztek azokkal az idős betegekkel, akik már teljesen magatehetetlenek voltak. Nagyon nagyra kell értékelni azokat, akik ezt felvállalják, nekem sem volt szívem elköltözni onnan. Persze én csak apróságokban tudtam segíteni – bevásárolni, fagylaltot, süteményt hozni és hasonlókban. Ennek ellenére azért idővel végiggondoltam, hogy mégiscsak jobb lenne az osztálytársakkal együtt lakni, meg kell próbálnom valahogy bejutni a kollégiumba.

Gondoltam, hogy valahogy el kell kezdenem a bejutás elintézését, mert ha az ember egyszerűen azzal állít be, hogy szeretnék itt lakni, akkor kapásból kirúgják, mivel a magyarországiaknak se jutott elég hely. Mivel ismertem Ortutay Gyulát, aki annak idején kis híján miniszterelnök lett Magyarországon, úgy döntöttem, elmegyek hozzá. Ortutayt még mint klubosok hívtuk meg előadni Kassára, és egyúttal szerveztünk neki egy kelet-szlovákiai körutat. Elvittük Nagykaposra is. Már ott kellett volna lennie a színpadon, de eltűnt. Sehol az égvilágon nem volt. Elkezdtem keresni, hogy hova lett, hát a vécén elromlott a zár, és becsukta magát. Onnan kellett őt kiszabadítani. Ez ugyan neki negatív “élményt” jelentett, de végül jót nevetett az egészen. Ez viszont hozzájárult, hogy évekkel később is emlékezett rám. Bár megszerveztem a körutat, ám ez nem jelentette azt, hogy feltétlenül emlékeznie kellett rám, hiszen hasonló előadássorozaton máskor és máshol is volt, ellenben ilyen élménye nem mindenütt volt. Elmentem tehát Ortutayhoz, s elmondtam, hogy nekem valahogy be kellene kerülnöm a kollégiumba, ezért arra kérném, hogy amennyiben ismeri az egyetem valamelyik vezetőjét, segítsen ebben. Erre azt kérdezi, hogy Perényi a rektor? Mondom: igen, Perényi Imre. És nem ad neked kollégiumot? Hát, mondom, nála nem is voltam, be se jutok a rektorhoz csak úgy. A titkárnőjének előttem diktálta a Perényinek szóló levelet, amely kb. így szólt: Kedves Imrém, hogy gondoljátok ti, hogy egy utolsó afrikai bantu négernek is adtok elhelyezést a kollégiumban, de egy felvidéki magyar gyerek nem kap egy ágyat sem nálatok? Hogy építed te a szocializmust? Szóval ez egy ilyen félig magánlevél volt. Azt mondja a titkárnőnek, hogy tegye borítékba, címezze meg Perényi Imre rektor úrnak. Ortutay Gyula akkor az Elnöki Tanács tagja volt – a levélírásra azonban a budai várban került sor, az MTA Országház utcai épületében. “Menj le, de ne add oda senkinek, csak az ő – vagyis Perényi rektor – kezébe.” Hát ugye már a tartalma miatt sem lett volna jó, ha más kezébe kerül. Magyarországon abban az időben azonban sokkal “feudálisabb” volt a rendszer, mint Szlovákiában. Mert ha Kassán be akartam menni a dékánhoz, bekopogtam, aztán bementem. Ha a rektorhoz szerettem volna bejutni, akkor a titkárnőhöz kopogtam be, aki megkérdezte, hogy elég-e, ha holnap fogad a rektor elvtárs, és másnap bejutottam. Bizony, Budapesten nem lehetett csak úgy bemenni a rektorhoz. Első titkárnő, második titkárnő, titkárságvezető, kikérdezés: milyen ügyben, nem tartozik a rektorra, menjek ide vagy oda. Bementem az első titkárnőhöz, mondom, levelet hoztam a rektor úrnak. Hagyjam ott, majd odaadja. Mondom nem, csak a saját kezébe adhatom. Kitől hozta? Ortutay elvtárstól. Beljebb ment egy ajtóval, hamarosan kijött, majd betessékelt. Mondom ott is, hogy levelet hoztam. Mondom magamban, Ortutay az majdnem olyan, mint a “ha én egyszer kinyitom a számat” a Salamon Bélától. Ez a hölgy már azzal kezdte, hogy Ortutay elvtárstól hoztam levelet a rektor úrnak? Egy pillanat türelmet kért, és beljebb ment még egy szobával. Onnan már a titkárságvezetővel jött vissza. Ortutay úrtól hozta a levelet? Mondom, igen. Akkor legyen szíves ideadni, beviszem. Mondom, rá van írva, hogy én csak a rektor saját kezébe adhatom. Ebben az esetben parancsoljon tovább jönni. Bekerültem a birodalomba. Átadtam a levelet rektornak. Miután elolvasta, elvörösödött. Elintézzük a dolgot, mondta, csak az nem olyan egyszerű, mert arra nincs jogszabály, hogyan lehet megoldani egy másik szocialista ország polgárának az ügyét. Mert hiába írja az Ortutay úr, hogy bantu néger meg hasonló, rájuk van előírás, mert ők a fejlődő országokhoz tartoznak, de egy határon kívüli magyar diákkal mit lehet kezdeni, ha nincs minisztériumi engedélye, ha nincs államközi egyezség stb., amely konkrétan az én nevemre szól. Hivatalos segítséget nem lehet adni. ő azonban tud egy megoldást: rögtön bemutat a rektorhelyettesnek, Lasztics Radomírnak, aki egy magyarországi, szintén kisebbségi személy. Rögtön át is vitt az irodájába. Szimpatikus fiatalember volt. Elpanaszoltuk egymásnak nemzetiségi bajainkat, és megegyeztünk, hogy két-három nap múlva jelentkezem nála, addig megpróbál valamit kitalálni. Az akkori jogrend végül arra adott lehetőséget, hogy a későbbiekben feketén lakhattam a kollégiumban, de az étkezéshez még ennél is komplikáltabban juthattam hozzá, egy kitalált magyarországi diák fedőneve alatt. Maga a rektorhelyettes “feketézett” azért, hogy étkezési jegyet kapjak a menzán. Ezek után, igaz, fájó szívvel, de otthagytam a Havas utcai szeretetotthont, és kollégista lettem.

Egy új szakasz következett életemben. Nagyon érdekes tanuló-csoportba jártam. Négyen voltunk Szlovákiából. Ketten a prágai főiskoláról a cseh minisztérium engedélyével kerültek oda, a harmadik, aki korábban szintén a kassai magyar ipariba járt, a szlovák minisztériumon keresztül, én meg magánúton, hogy finoman fogalmazzak. Négyen voltunk tehát Szlovákiából plusz öt vietnami, egy algériai berber fiú és tíz magyarországi. Így állt össze a tankör. Jó csapattá álltunk össze, és a későbbiek során aztán sok mindent megszerveztünk. Például eljöttünk Szlovákiába kirándulni. A vietnamiaknak még útlevelük se volt, le kellett adniuk a nagykövetségen, mert nem lehetett csak úgy elhagyniuk Magyarországot. Ismét elmentem tehát Lasztics Radomírhoz. Meg kell oldani, hogy a vietnamiak visszakapják útleveleiket. Tudnék egy receptet – mondtam. Kötelező szakmai gyakorlatra kellene mennünk Szlovákiába. Aki nem megy, az sajnos valamelyik tantárgyból nem kapja meg az aláírást, nem vizsgázhat, és akkor hazamehet. Megkaptuk az írásos ukázt a szakmai gyakorlatra, majd kierőszakoltuk, hogy a nagykövetség kiadja a vietnamiak útlevelét. Megszerveztük az utazást, az egész tankör eljött Szlovákiába. Az egyik vietnami fiúnak akkor már négy éve itt tanult a menyasszonya Pozsonyban. Négy éve nem találkoztak, mert Budapestről nem utazhatott Pozsonyba és vissza. Még a vietnami pozsonyi lány is csatlakozott hozzánk, úgy jártuk végig Szlovákiát. Hadd említsek egy aranyos epizódot. Utazásunk idejére esett május elseje. Éppen ezen a napon kettévált csoportunk, mert lekéstük Tátralomnicon az autóbuszt. A vietnamiak viszont elérték, mert jobb kondícióban lévén gyorsabban befejezték a túrát, mint mi. Május elsején a felvonulás idején értek be Rozsnyóra, ahol bekeveredtek a felvonulók közé. ők is masíroztak a többiekkel együtt. Mivel azonban ők mást nem tudtak énekelni, mint hogy Kossuth Lajos azt üzente…, ahogy ötüknek a torkán kifért – és jó hangjuk volt -, énekelték, hogy Kossuth Lajos azt üzente…, és vonultak május 1-jén… Senki nem mert szólni semmit, mert vietnamiak, itt, Rozsnyón, magyarul, szóval… Ezek csupán apróságok, de azt hiszem, hogy ezeket az epizódokat nehéz elfelejteni.

Ha már a vietnamiaknál tartunk: az egyik fiú menyasszonya egy évvel korábban végzett a villamosmérnöki karon, mint mi. Akkor még javában folyt a vietnami-amerikai háború. Az ember mást sem hallott, hogy az amerikaiak ilyen meg olyan háborús bűnösök, és gyilkolják a népet, de igazából az ember nem érezte át, hogy ez ténylegesen hogy van, csak újsághírként, televízióból értesültünk róla. Az említett vietnami diáklány, Nguyen van Cam, fantasztikusan értelmes hanoi lány volt. Egyidősek voltunk, de mivel nagyon jó nyelvérzéke volt, míg a többiek két évig jártak előkészítőbe és a magyar nyelvtanfolyamra, ő egy év alatt megtanult úgy magyarul, hogy korábban elkezdhette az egyetemet. A diplomaosztást követően néhányan 1973 novemberében hazautaztak. Ebben az időben a háború a vége felé közeledett. 1973 karácsonyán volt az utolsó amerikai szőnyegbombázás, amellyel Hanoit megpróbálták térdre kényszeríteni. A lányok éppen aznap értek haza. Abban az órában állt meg a vonatuk a hanoi pályaudvaron, amikor azt lebombázták. Nyolc év távollét után ott az állomáson halt meg szegény Cam. Ezt két hónappal később tudtuk meg. Akkor éreztünk rá, hogy ez a háború komoly dolog, ahol százezrek halnak meg. A mai napig nem tudom őt elfelejteni. Nem feledhetem azért sem, mivel mind a mai napig ő volt szinte az egyetlen olyan külföldi ismerősöm, akinek olyan áttekintése volt Közép-Európáról, úgy lehetett vitatkozni vele a szlovákiai magyar nemzetiségi politikáról, ahogy senki mással. Még továbbra is a vietnamiaknál maradva: talán még ennél is szörnyűbb volt, amikor az egyetem befejezése után 1974 őszén a többi vietnamitól is el kellett búcsúznunk, mert hazautaztak Vietnamba. A lányról, akit említettem, tudtuk, hogy meghalt, hogy többet nem találkozhatunk vele. A borzalmas az volt, hogy amikor a Keleti pályaudvaron a többieket búcsúztattuk, akkor tulajdonképpen élve temettük őket. Hiszen abszolút semmiféle valószínűsége nem volt annak, hogy bármikor, bárhol találkozhatunk még egyszer az életben. Sőt nemcsak hogy nem találkozhatunk, hanem még levelet sem írhatunk egymásnak, és telefonon sem beszélhetünk. Tudniillik még a levélírás is meg volt tiltva számukra, és tulajdonképpen számukra részben még a mai napig is tilos. Arról nem is beszélve, hogy ez akkoriban anyagilag kivitelezhetetlen volt. Az egyik volt vietnami osztálytársam keresete a nyolcvanas évek elején 20 dong volt. Egy levélbélyeg Európába két dongba került. Ha a levelet feladta postán, az biztosan nem került a címzetthez, tehát a postaköltség kidobott pénz volt. Ezért csak úgy juthatott el Európába két-három évenként egy-egy levél, ha valamilyen magyarországi delegáció volt náluk, vagy valamilyen nagyon jó ismerős jött Európába, aki hajlandó volt az üzenetet elhozni. Elsősorban az egyik volt osztálytársunk, aki ma is tartja a kapcsolatot a többiekkel – már amennyire ott országon belül is kapcsolatot lehetett létesíteni – küldött így időnként egy-egy levelet. Elképzelhető tehát, hogy milyen körülmények között élhetnek. Két évvel ezelőtt jutott el az utolsó levél hozzánk, pontosabban Pestre, amelyből megtudtuk, hogy egy háromszor négy méteres szobában lakott négy gyerekével és a feleségével. Semmi több. Mérnökként, vezető beosztású dolgozóként ennyi illeti meg őt. Akkor a többiek mit kaphatnak? Szóval szinte elképzelni sem tudjuk, hogy milyen körülmények között élnek. Én azonban reménykedem, hogy még egyszer találkozhatunk velük valamikor. Némelyikük épphogy el tudta végezni az egyetemet, de volt közöttük olyan is, aki viszont olyan jól megtanult magyarul, hogy magyar költő lett, magyarul írt verseket. Természetesen vietnami nyelven is – persze ez így nem pontos, mert ott is több nyelv van -, ezért ha azt mondom, hogy vietnami nyelv, az nem igazán fedi a valóságot. Ha azt mondjuk, indián nyelv, az sem pontos, mert az indiánok is több tíz nyelven beszéltek. Vietnami osztálytársaink magyar nevet is kaptak tőlünk. Krasznahorkán volt a keresztelő, amikor ott voltunk. A költő fiút József Attilának neveztük el. Tényleg nagyon szép verseket írt, amelyek nyelvtanilag nem voltak mindig hibátlanok, de gondolatilag… Ha keresném, néhányat otthon még biztosan megtalálnék. Nagyon érdekesek voltak ezek a próbálkozások, mivel keleties gondolkodásmóddal a mi dolgainkat volt képes megírni és láttatni.

De visszatérnék 1973-ra! Ekkor már úgy nézett ki, hogy végül mégiscsak befejezem az egyetemet. Ezt azért említem, mert a tanulás mellett már megint sok minden egyebet csináltam. Tudniillik úgy látszik, a “betegségeim” közé tartozik, hogy nem bírom ki szervezés nélkül. Akkor a Szocialista Ifjúsági Szövetség (SZISZ) gyűjtötte be a szlovákiai fiatalokat – más lehetőségünk akkor nemigen volt, ezt kellett kihasználni. Megalakítottuk a SZISZ budapesti alapszervezetét, fél évvel később pedig a magyarországi ún. hlavný výbort – főbizottságot -, nem neveztük így, csak azért mondom, mert papíron ez volt a hivatalos megnevezése. Ennek ürügyén összeírtuk a Magyarországon tanuló diákokat. Több mint háromszázan tanultunk akkor Pesten. Volt ezenkívül egy külön részlegünk Szászhalombattán, ahol éppen akkoriban akkor építették az ottani üzemet. Ott kb. ötszáz fiatal dolgozott Szlovákiából. Velük is volt kapcsolatunk. Ez elsősorban abban nyilvánult meg, hogy különféle irodalmi és kulturális műsorokat szerveztünk, színészeket vittünk le hozzájuk Budapestről, a Sebő együttestől kezdve – akik akkor kezdték a táncházakat – Berek Katiig.

– Ez a szervezés a szlovákokat és a magyarokat is érintette?

– Az igazság az, hogy kb. húsz-harminc szlovák nemzetiségű diák lehetett Budapesten, a többiek magyar nemzetiségűek voltak. A szlovákok közül hadd említsek meg egyet. A nevét azért nem árulom el, mert úgy tudom, hogy most valamelyik pártban dolgozik. Az ELTE-n tanult, öt szót sem tudott magyarul, amikor Pestre jött. Az első évben tolmács segítségével vizsgázott. Később vele volt a legnagyobb probléma, mert nem volt hajlandó visszajönni Magyarországról. Szóval nemcsak hogy tökéletesen megtanult magyarul, de egyszerűen nem tudtuk rábeszélni, hogy visszajöjjön Szlovákiába. Az egyetemi éveknek és a környezetnek nagyon nagy hatása lehet. Nem mindenkire, de a legtöbb emberre igen. Komolyan mondhatom, nem volt semmiféle nemzetiségi problémánk egymás között, diákok között. Igaz, a kivétel erősíti a szabályt. A későbbi konzulnak, tehát Csehszlovákia főkonzuljának volt két lánya. Ikrek voltak. Az apjuk szlovák ember volt, aki a mai szlovákiai politikai életben valószínűleg a Szlovák Nemzeti Párt (SNS) tagja lenne. Két lánya viszont teljesen megváltozott az egyetemen. ők szlovák-magyar szakra jártak az ELTE-n. Az egyik férjhez ment egy jugoszláviai fiúhoz, a másik egy lengyelországihoz, de végül mind a ketten Magyarországon maradtak. Szóval ebből majdnem probléma lett, mert az apjuk mint főkonzul rajtunk akarta elverni a port emiatt. Egy másik eset: a kereskedelmi kirendeltségen jártak össze a csehszlovákiai fiatalok. Az akkori Rózsa Ferenc utcában volt a csehszlovák nagykövetség kereskedelmi kirendeltsége. Nagyon szép helyiségei voltak. Az ottani portás egyszer nagyon felbőszült azon, hogy mindig magyarul beszélünk. Egyik alkalommal elkezdett üvöltözni, hogy ez csehszlovák felségterület, itt semmit nem lehet… szóval itt szlovákul kell beszélnünk stb. Mi másnap elmentünk a nagykövethez panaszt emelni. Dvorský nevezetű volt a nagykövet. Nagyon rendes ember volt. Akkor még a főkonzul is egy Havasi nevű egyén volt – nevéből is következtetni lehet, hogy nem kifejezetten szlovák. Dvorský volt olyan rendes, és az akkor az ilyen ügyekből kihagyhatatlan pártelnök, a nagykaposi Notin Károly, ezért másnap behívták a portást, és első lépésként fél évre megvonták tőle a prémiumot azzal, hogy ha még egyszer ilyesmi történik, akkor azonnali hatállyal repül haza. Ehhez csak azt szeretném hozzátenni, hogy ennek a vége nem ez lett, hanem az, hogy Dvorský nagykövetet tüntették el. Az akkori biµaki vezetés hazahívta gyűlésre, és többet nem láttuk. És mivel a felesége még ott maradt, és Notin mint pártelnök el mert búcsúzni tőle, azért a Notint is úgy tüntették el, hogy azt sem tudtuk, hová lett. Ezek az akkori viszonyok között rendes emberek voltak, igyekeztek mindent úgy csinálni, ahogy lelkiismeretük diktálta. Sajnos aztán később – ez körülbelül 1974 elejére esik – jött az új nagykövet, Moravec nevezetű. Róla annyit tudtunk, hogy Lenin-renddel kitüntették, és Csehszlovákia nagykövete volt a koreai háború idején Koreában, a vietnami háború idején Vietnamban, és különféle szolgálataiért kapta a Lenin-rendet. Ebből is következtettünk, hogy hová kell őt sorolni. Össze tudtuk hasonlítani elődjével, s azt láttuk, hogy Dvorský annak ellenére, hogy nagykövet – diplomata – volt, emberként viselkedett. Szabad bejárásunk volt hozzá. Amíg nem épült meg a Rózsa utcai kereskedelmi kirendeltség, addig a klubösszejöveteleinket a konzulátuson tartottuk. Még azt is eltűrte, hogy kiraktuk a szekrényeket iratokkal együtt az előszobából, hogy nagyobb teret nyerjünk összejöveteleink számára. Mai szemmel nézve ez szinte elképzelhetetlen, mert a konzulátus mindenekelőtt egyfajta belügyi munkahely. Ott jöttünk össze hetenként, és ott rendeztük meg műsorainkat. Az 1970-től 1974 elejéig terjedő időszakban tényleg olyan dolgozók voltak ott, akikkel együtt lehetett működni, és akik emberként viselkedtek. Aztán jött Moravec. Én voltam akkor az ifjúsági főbizottság vezetője. Szervezetünkben a szó szoros értelmében vett demokrácia volt. Titkos szavazással – ma sem tudom, miért – engem választottak meg elnöknek. És hát nekem találkoznom kellett az új nagykövettel. Előtte már leváltották a konzult is, akkor jött oda egy Petrina nevezetű, akinek az előbbiekben említett ikerlányai már korábban ott voltak. Elmagyarázta, hogy a protokoll szerint hogy is kell viselkednem. Nem szabad közelebb mennem a nagykövethez, csak annyira, hogy a kezemmel elérjem a kezét. ő az ablaknál lévő kanapén fog ülni, én vele szemben úgy, hogy az ablakon beszűrődő fény engem kell, hogy elvakítson, de nekem nem szabad látnom az ő arckifejezését, nehogy észrevegyem, hogy ő mire gondol stb., vagyis megkaptam a kellő leckét, amiről azelőtt soha fogalmam se volt, mert az előző garnitúra ilyennel egyáltalán nem törődött. Kiváló kapcsolatunkra jellemző volt az alábbi eset is. Elmondtuk a nagykövetnek a következőt: van útlevelünk, de azzal csak akkor léphetjük át a határt, ha az akkor használatos ún. “valutalapot” érvényesíttetjük, tehát minden határátlépés előtt lebélyegeztetjük a minisztériumban vagy a nagykövetségen – ebben az esetben szolgálatilag tartózkodhatunk Magyarországon, avagy ötven koronás okmánybélyeget ragasztunk rá – ebben az esetben turistaként utazhatunk. Mi elmondtuk, hogy ez fölöslegesen bonyolítja tanulmányainkat. Minden egyes utazás miatt elutazni Pozsonyba a minisztériumi pecsét miatt, vagy akár a nagykövetséget terhelni ezzel, nem okos dolog. Jobbnak láttuk, hogy a valutalapba beragasztunk egy harminc soros pótlapot – minden sor egy utazási lehetőséget jelentett -, melyet a nagykövetség hitelesít, és máris gond nélkül utazhatunk. S ezt a nagykövet akceptálta és megcsinálta. Minden egyes lapot lepecsételt, aláírt. Azt hiszem, ez volt a normális dolog, és nem az, hogy külön engedélyt kérni minden hazautazáshoz. Miután megérkezett Petrina főkonzul, összehívta a diákokat, először a budapestieket. Az összejövetelen elmondta, hogy ő majd megmutatja: ez a határ komoly határ, és amíg létezik Csehszlovákia és létezik Magyarország, ez a határ igenis létezni fog. Szóval Biµaknak megfelelő ember volt. Azért említem Biµakot, mert utána – valószínűleg jó kapcsolatban lehettek – úgy havonta egyszer megjelent Biµak Budapesten, és fejtágítót tartott nekünk. Előadássorozatot, hogy mit hogyan kell érteni, és hogy igaz, hogy Magyarország és Csehszlovákia is szocialista ország, de azért Magyarország az nem annyira szocialista… Manapság ezen már nevetünk, de az akkor elég komoly dolog volt. Mi diákok igyekeztünk erről tudomást sem venni. De aztán kitalálták, hogy nekünk is le kell adni a nagykövetségen az útlevelünket, mint a vietnamiaknak. Ezt azonban éppen a minisztérium segítségével sikerült megakadályoznunk úgy, hogy feltettük a kérdést, hogy van-e joga beszedni a nagykövetségnek az útleveleket vagy nincs joga. Mivel a válasz az lett, hogy nincs, végül mégis magunknál tarthattuk azokat. Csak a valutalapokkal volt a későbbiekben probléma, amelyeket ezután a nagykövetség nem pecsételt le, ezért ezután a legtöbbször csak magánemberként utazhattunk.

Visszatérve a tanulmányaimra: 1973 végén felfedeztünk egy hirdetményt az egyik egyetemi hirdetőtáblán: az utolsó évre, féléves tanulmányra és szakdolgozat-előkészítésre lehet jelentkezni a Szovjetunióba, pontosabban Moszkvába. Feltétel volt a viszonylag jó tanulmányi előmenetel. Nem kifejezetten rossz diákoknak, hanem közepes és annál jobb diákoknak szánták a lehetőséget. Feltétel volt az orosz nyelv megfelelő szintű ismerete. Öten mehettek. Mi az egyik osztálytársammal – aki szintén szlovákiai magyar gyerek volt, de mivel Prágában a Èeské vysoké uèení technickén, tehát a prágai Cseh Műszaki Egyetemen tanult, ezért a cseh minisztérium engedélyével tanult Pesten – szintén jelentkeztünk. A kiválasztáshoz a leckekönyvet – indexet – kellett leadni, de abból nem derült ki, hogy ki honnan van. A válogatóbizottságban elkezdtek oroszul beszélni, mi egy kicsit szlovákul gagyogtunk velük, s az a magyarországi diákokhoz képest már majdnem úgy nézett ki, mint az orosz, így szinte tévedésből kettőnket ki is választottak, és velünk együtt még három magyarországi diákot. Csak akkor derült ki, hogy mi nem is vagyunk magyarországiak, miután kiírták a hirdetőtáblára, kik mehetnek. A szervezők azt mondták, ha el tudjuk intézni magunknak az utazást, akkor végül is nincs semmi kifogásuk, mert nem volt feltétel, hogy belföldi vagy külföldi a jelentkező, hanem a kiválasztás bizonyos ismeretekhez kapcsolódott. Hát kissé törtük a fejünket, hogy akkor most mi legyen, mert a Szovjetunióba utazni csak úgy egykönnyen nem lehetett. Ezenkívül akkor már én is kaptam ösztöndíjat – ezt az epizódot az előbbi mesélés közben kifelejtettem. 1972. december 30-án a nagykövetség közvetítésével kaptam egy táviratot, hogy 31-én jelenjek meg a kassai városi pártbizottságon. Ennyi – jelenjek meg. Hát nem nagy kedvem volt hozzá, de hát legalább hamarább hazautazhatom – gondoltam. Vizsgaidőszak volt. Bementem a kassai pártbizottságra, ahol a következőt mondták: kivizsgálták a volt párttagság dolgát, és kiderült, hogy az a csoport, amelyik minket, egyetemistákat kizárt, az jobboldali opportunista maffia és még nem tudom, mi minden volt Sámson rektor úr részvételével vagy vezetésével. Éppen ezért mindenki visszakapja a tagsági könyvét azok után, hogy… Hát most mit csináljon az ember, lényegében ez semmit nem jelent – gondoltam, mert úgysem vagyok otthon. Megmondták, hogy visszakapom a könyvecskét, és letétbe helyezik, mert párttagsági könyvet nem lehet kivinni az országból. Miért nem, miért igen, nem tudom, de nem ez volt számomra a lényeg. ők aztán kivétel nélkül ténylegesen megnézték, hogy kivel mi történt, azok közül, akiket kirúgtak az egyetemről. Azok közül, akik még folytatni akarták az egyetemet, egyet-kettőt visszavettek. Mivel én Magyarországon voltam, nekem 1973-tól a minisztérium ösztöndíjat folyósított. Ezzel sok velem kapcsolatos kérdés megoldódott.

Visszatérve a Szovjetunióhoz, a moszkvai tanulmányokhoz. Kigondoltuk a következőt: én elmegyek a pozsonyi minisztériumba, mert ahogy mondtam, akkor már az ösztöndíj folytán valamiképpen a minisztériumhoz is tartoztam, a kollégám – Zsebik Albin – elmegy Prágába, és elmondja, hogy én, mint a szlovák minisztérium “diákja”, mehetek Moszkvába. Én meg majd Pozsonyban azt mondom, hogy a csehek, érdekes módon, elengedik a diákjukat… Így sikerült a két minisztériumot kijátszani egymás ellen, ezért mind a kettő megadta az engedélyt, és az ösztöndíjat átutalták Moszkvába. Csak közbevetőlegesen: Albin megnősült, elvett egy magyarországi szlovák lányt feleségül, eljöttek ide Pozsonyba lakni, itt tanított egy-két évig a műszaki főiskolán, aztán a magyarországi szlovák lány nem bírta ki Szlovákiában, ezért visszamentek Magyarországra. Szóval elgondolkodtató, hogy ő a magyarországi szlovák nem bírta ki, a szlovákiai magyar viszont kibírta. De hogy folytassam: megkaptuk az ukázt, hogy mikor mehetünk. A repülőjegyet megvették. A bonyodalom csak abban volt, hogy nekem Budapestről Pozsonyba, majd onnan Prágába kellett utaznom, mert közvetlenül Pestről nem engedélyezték az utazást. Moszkvában elkezdtük tanulmányainkat, de hamar rájöttünk, hogy sokkal okosabb, ha inkább kirándulásokra meg egyebekre fogjuk az időt felhasználni és nem a tanulásra fecsérelni. A diplomamunkát viszont meg kellett nagyjából csinálni, mert a diplomamunka-vezetőnk moszkvai volt. Egyébként inkább csak az orosz myelvórákra jártunk. Ez kötelező volt. Nagyon érdekes nő tanította az orosz nyelvet. Kiscsoportos oktatás volt. Jó módszerrel tanított. Összecsoportosított több országból lévő diákot annak érdekében, hogy egymás között ne tudjanak másképpen beszélni, csak oroszul. Így állt össze a mi orosz csoportunk is, ebben mi voltunk benne ketten Magyarországról – hogy magunkkal kezdjem -, akik szlovákiai magyarként szlovákul is beszéltünk. Volt a csoportban két cseh diák Prágából, akikkel mi szót tudtunk érteni szlovákul. Volt két orosz, de úgy orosz, hogy valahonnan távol-keletről, üzbégek, ha jól emlékszem – nem tudtak rendesen oroszul, és voltak ketten Romániából, akik viszont magyar nemzetiségűek voltak. Mivel mi majdnem mindenkivel szót érthettünk orosz nélkül is, ezért nagyon keveset beszéltünk volna, feltéve, ha a tanárnőnk nem kéri, hogy vele szemben legyünk belátással, és beszéljünk oroszul, hogy ő is értse, miről van szó. Rendes asszony volt, érdekes nevű – Ikonnyikovának hívták. Az ikon miatt nehezen lehet elfelejteni a nevét, de elsősorban azért, mert nagyon-nagyon jó pedagógus volt. Nála nem a nyelvtan volt a lényeg, hanem az, hogy minél többet társalogjunk, konverzáljunk. Nem hagyományos tanórákat tartott, hanem múzeumba, moziba, színházba jártunk. Az orosz nyelv tanulása szinte játék volt. Például karikatúrákat nézegettünk, amelyekről mindenkinek a saját szavaival el kellett mondania, hogy az ott lévő alakok mit csinálnak, milyen természetűek lehetnek. Szóval ilyen jellegű gyakorlatokkal bővítettük nyelvtudásunkat. Valami ilyesmit lenne jó bevezetni nálunk is az angol vagy német nyelv tanulásánál. Persze egy alapfokú nyelvtudásra szükség van ahhoz, hogy az ember aztán tovább tudjon lépni, de ez a képzési forma sokkal jobban előbbre viszi a dolgot, mintha erőszakkal csak a nyelvtant “nyomnánk”. Persze az is kell, Moszkvában sem hagytuk ki teljesen, de arra csak akkor került sor, ha valamit rosszul mondtunk, ekkor a tanárnő kijavított bennünket. És az ember ezt sokkal jobban megjegyezte. Egész jól megtanultam oroszul Moszkvában. Más kérdés, hogy az elmúlt húsz-huszonöt év alatt ennek ellenére elfelejtettem a nyelvet, mert azóta nem nagyon volt szükségem rá, nem gyakoroltam, nem beszéltem. Szóval mi Moszkvában végül is azzal töltöttük az időt, hogy egy ideig a várossal ismerkedtünk, amíg rá nem jöttünk, hogy lehet utazgatni is, persze módjával. A külföldi diákoknak külön dékáni hivataluk volt, ott találtunk egy olyan fiatalembert, aki hajlandónak mutatkozott abban segíteni, hogy oda mehessünk kirándulni, ahová akarunk. Csak meg kellett szerveznünk. Persze az egyéni utazásra nemigen volt mód, mert idegenvezető – értsd: felügyelő – nélkül erre nem volt sok esély. ő azonban vállalta, hogy ha összeszedünk vagy húsz-harminc embert, eljön velünk ” idegenvezetőnek”. Az egyetem anyagi segítségével utaztunk. Mi harminc rubellel járultunk hozzá. Ez akkor háromszáz koronát tett ki. Nevetséges összeg volt. Ennyit fizettünk az alábbi utazásért, amelynek az útvonalát mi állítottuk össze. Kaukázus és a kaukázusi köztársaságok, Örményország, Grúzia, Azerbajdzsán. Első osztályú szállodák, vonat, repülő, minden, amit el lehet képzelni. Bár tudtuk, vendéglátóink kedvessége ellenére sem olyan könnyű ide- meg odamenni, elővettük a térképet, és eldöntöttük, hogy hova szeretnénk ellátogatni. Mint diákoknak ezzel a fiúval, aki velünk jött az egyetemről, és aki véletlenül onnan származott valahonnan a Kaukázusból, bárhová elmehettünk, ahová csak akartunk A Szevan-tótól kezdve Bakuban az olajkutakig, a török határra, amit a török határ miatt egyébként megközelíteni sem nagyon lehetett a szovjet állampolgároknak sem, mi kis híján az Ararátig elmentünk, pedig az Ararát hegyei már a Törökországban vannak… Szóval mi ezt csináltuk a moszkvai tanulmányi idő alatt. Eutaztunk Leningrádba, Zagorszkba – nem tudom a mostani új-régi nevét, ott volt a valamikori cárok vallási központja. Körülbelül hetven templom van egy akkora területen, mint Pozsony belvárosa. El sem lehet képzelni, fantasztikus valami. Andrej Rubljov festett körülbelül kétszáz festményt az ottani templomokban, természetesen elsősorban ikonokat. Szóval nem tudom, hogy sok ember eljutott-e oda, nekünk ebben szerencsénk volt. Amikor azt mondtam, hogy csak megköszönhetem Kaèmárnak vagy Sámsonnak az 1968 utáni “macerálást”, akkor erre gondoltam – biztos, hogy soha nem jutottam volna el ezekre a helyekre, mert se pénzem, sem lehetőségem nem lett volna rá. Mert bárki nem juthatott el oda. És természetesen nem csak anyagi okai voltak ennek. 1974. december 18-án aztán vége szakadt a szép életnek, mert akárhogy húztuk az időt – megpróbáltuk nem beadni a diplomamunkát azzal, hogy még nem készült el, elveszett a postán Moszkvától Budapestig meg hasonló, de végül aztán december 18-án leállamvizsgáztunk, és 1975. január 1-jétől bekerültem az itthoni taposómalomba. Engem nagyon bosszantott az, hogy ha már az ember elvégzett egy egyetemet külföldön, részben állami pénzen, az állam ennek ellenére abszolút nem törődött azzal, hogy ebből profitáljon, hogy olyan helyen dolgozzon a volt diák, ahol valami hasznát is veheti tudásának. Én a gépészmérnöki karon atomerőművek szakon végeztem. Nem hiszem, hogy Szlovákiában öt-tíz embernél több volt 1975-ben, aki atomerőmű szakon végzett, és akinek lehetősége lett volna saját szemével látni atomerőműveket, mint nekem Voronyezst. Nem azt mondom, hogy az a világ teteje volt, mert láttuk, hogy kivitelezésében hogy néz ki, de működött, és az alaptudást azért megadta. Például nem volt bárhol kísérleti atomerőmű vagy atomreaktor, mint a Budapesti Műszaki Egyetemen, ahol mi minden héten gyakorlatozhattunk, és az alapvető dolgokat a gyakorlatban is megtanultuk. Akkor Közép-Európában ilyen berendezés egyetlenegy volt, a Budapesti Műszaki Egyetemen. Ennek ellenére 1975 januárjában bekerültem Kassán egy olyan tervezőintézetbe, ahol azt mondták, hogy majd áprilisban lesz valami tennivaló, futballpályát kell tervezni… Nem viccelek, futballpálya épületeit. Mondtam, hogy ez túlságosan nem érdekel, és már február elején átmentem egy újabb helyre. Ott legalább kézzelfogható munkám volt, a kassai fűtőerőmű második blokkját kellett tervezni. A fűtőerőmű elég bonyolult dolog, de van benne gőzturbina is. Elmondtam, hogy a világban nagyon sok helyen, például Moszkvában is láttam, ahol ezek a dolgok akkoriban elméletileg léteztek, csak a gyakorlatban nem mindig működtek, hogy folyékony hidrogénnel is lehet hűteni egy ilyen berendezést. Erre azt mondták, hogy fel akarom robbantani Kassát. Láttam tehát, hogy ebből semmi sem lesz, mert ha valami újat akarok csinálni, akkor nincs semmi jövője az embernek, mert csak azt használhatjuk, ami már befutott, rég lefutott vagy elavult. Ami új, az nem mehet. Így nézett ki a szlovák ipar 1975-ben. Az a nagyobbik baj, hogy a későbbiekben sem nagyon változott.

Én közben újból bekapcsolódtam úgy a Thália, mint a Csemadok munkájába. Kassán akkoriban elég sok minden működött. Énekkar, tánccsoportok, Szép Szó néven irodalmi színpad. Gágyor Péter rendezéseivel sok sikert értünk el, még játszottam is, bár más jelleggel, mint mások. Inkább szervezési dolgokkal foglalkoztam. A tervezőintézetből, hogy több időm legyen, fokozatosan átmentem a magyar ipariskolába tanítani. Ott tanítottam nappali tagozaton 4 évet, de aztán 1980-ban lehetőségem volt a Csemadokba kerülni titkári beosztásba. Nem is a titkári beosztás vonzott, hanem az, hogy mivel időm nagy része úgyis a Csemadokkal telt el, reméltem, hogy ezután több időt szentelhetek a kultúrának. Talán lehet jobbat és szebbet is elérni Kassán, mint ahogy azt az 1970 és 1980 közötti időszakban csinálták. Mert 1970 előtt, mint mondtam, szépen működött a kassai magyar kultúra, viszont 1970-től 1980-ig a kultúrcsoportok kivételével majdnem teljesen elnyomorodott… 1970 előtt többezer tagja volt a Csemadoknak, 1980-ban már csak háromszáz. Ebből is láthattuk, hogy teljesen visszaesik a magyar társadalmi élet. Annak ellenére, hogy elvállaltam a Kassa vidéki titkári beosztást, funkciót, még néhány évig tovább tanítottam az ipariskola esti tagozatán. Ezek az osztályok nagyrészt Szepsiben voltak, de néhány Kassán is működött. Mivel a Csemadok titkáraként munkám a vidékhez kötött, egyúttal Szepsibe is el tudtam menni. Éveken keresztül folyt ez így. Kassán a Csemadok egyik helyi szervezetének elnökeként tevékenykedtem, mivel a városban nem voltam titkár, mert ezt a helyet Dvorcsák János – akit már említettem – töltötte be. Ez nagyon kellemes funkció volt számára, mert úgyis ment a dolog, ha nem csinált semmit. És ő úgy általában nem csinált semmit, de ha valaki más dolgozott, azt elviselte. Végül is az ő dicsősége volt, ha mégis történt valami Kassán, persze amennyiben az a politikai elvárásoknak is megfelelt.

Engedtessék meg, hogy még egyszer visszatérjek a korábbi időszakhoz. 1977-1978-ban az Új Szóból megkerestek, hogy a műszaki és tudományos rovat vezetőjeként nem szeretnék-e ott dolgozni. Még talán érdekelt is volna a dolog, mert elég sok műszaki dologgal is foglalkoztam. Ha a kettőt – a humán dolgokat meg a műszakit -összerakjuk, abból tudományos-ismeretterjesztő írás is kikerekedhet. Például már korábban a Kis Építőbe írtam cikksorozatokat a gyermekeknek az űrhajózás történetéről meg a hajózás történetéről, ilyen-olyan cikkeim jelentek meg kisebb-nagyobb lapokban. Ezenkívül – erről eddig még talán nem volt szó, de lehet, hogy valahol már említettem – fényképeztem is. Ennek az volt az előzménye, hogy még amikor Csízben laktunk, a szomszédban a lakott egy fotográfus – az ötvenes években még hivatásos fényképészből nem sok volt -, aki jobban szerette a kocsmát, mint a fényképezést. Még talán iskolába sem jártam, amikor megmutatta, hogyan kell előhívni a filmeket, és hogyan kell kidolgozni. Miután ő elment kocsmázni, mi a húgommal közösen megcsináltuk a fényképeket. Ennek jóvoltából eléggé belejöttem még annak idején a fényképezésbe. Pesten az egyetemen komolyabban is fotóztam. Sajnos, már elvesztek azok a képek, amelyek kiállításokra is elkerültek. Én nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget ezeknek a fényképeknek, nem mintha nem lett volna szép dolog, de azért nem lehet ennyifelé szakadni. Ha komolyan akar az ember a fényképezéssel foglalkozni, azt önálló művészetként kell kezelnie, s azzal külön, teljes odaadással kell foglalkoznia. Ettől függetlenül azért elég sokat fényképeztem, és rengeteg riportképem jelent meg a hatvanas-hetvenes években a magyarországi sajtóban ugyanúgy, mint az itteniben. A fényképezés ürügyén eljutottam olyan emberekhez, akikkel egyébként talán nehezebben találkoztam volna. Fábry Zoltánt említem elsőnek, de hozzá nem csak a fényképezés miatt jártam, inkább azért, mivel már korábban személyesen ismertem. Mivel szinte folyamatosan nála tanyáztunk, ezért sok fényképet sikerült róla készítenem. De Fábry csak egy a sok közül. Hogy csak az ismertebbeket említsem: Illyés Gyula, Latinovits Zoltánnal elég jó viszonyba kerültem, ezért nagyon sok képet csináltam róla, Berek Kati, sajnos mostanában betegeskedik, agyvérzést kapott, Szemes Mari talán annyira nem ismert, Darvas Iván, aki Tornalja mellől származik, és főleg az 1968-as dolgok érdekelték őt nagyon, így kerültünk igazából kapcsolatba egymásssal. Mivel mindig volt nálam egy fényképezőgép, az ember kihasználta a lehetőségeket. Kár, hogy végül is abbahagytam… Van vagy ötven-hatvanezer felvételem egy nagy bőröndben, és egyszer azokat – ha még tönkre nem mentek azóta – nem lenne rossz előszedni, mert vannak köztük tényleg szép, értékes és ritka felvételek is.

De visszatérve az Új Szóhoz, ahol valószínűleg a fényképezés miatt is eszükbe jutottam, de talán az akkori főszerkesztőnek volt az ötlete, aki annak idején a nagykövetségen dolgozott Budapesten, hogy dolgozhatnék náluk is. ő politikailag nem a legjobb hírben állt, de az más kérdés, gondolom, hogy műszaki tudásom meg a fényképezés szempontjából ennek nem sok köze lett volna egymáshoz. Hogy nem kerültem az Új Szóhoz, és nem kerültem Pozsonyba, az annak tulajdonítható, hogy megkaptam a kérdőívet, melyet ki kellett töltenem. Mindent le kellett írnom, leírtam az életrajzomat. Ez nem okozott gondot. Ezenkívül igazolásokra volt szükségem azokról a helyekről, ahol valamikor megfordultam. Tehát ahol dolgoztam vagy iskolába jártam. Bementem a műszaki főiskolára Kassán, hiszen három évet itt is eltöltöttem. Kiderült, hogy a pártelnök és a dékán az a Rudolf Samson, akitől egypárszor már örökre elbúcsúztam. Ettől az embertől nekem nem kell semmiféle pecsét, aláírás. Be se mentem hozzá. Emiatt az egy pecsét miatt aztán az Új Szó nem tudta aláírni velem a munkaszerződést. Lehet, hogy jó, lehet, hogy nem, de biztosan máshogy alakult volna az egész életem. De megint ilyen emberek előtt alázkodjon meg az ember, mint ez a Sámson? Valaki “elintézett” egy csomó embert, mint ez az ember, 1972-ben kizárták a pártból, és már 1978-ban megint ugyanott volt, visszakapaszkodott, még talán magasabb helyre, mint azelőtt volt. Azt hiszem, ez nagyon jellemző arra az időszakra, hogy hogyan működtek akkor a dolgok.

1980-tól énekkar, tánccsoport meg minden egyéb – főleg kulturális vonalon tevékenykedtem. Azt hiszem, hogy ennek inkább kassai vonatkozásai voltak. Egy-két dolog azonban talán kiemelhető közülük. Az egyik az, hogy sikerült felélénkíteni a kassai kulturális életet. Nem mondom, hogy ez az egyetlen értékmérő, de háromszáz taggal vettem át a kassai szervezetet, mivel Kassa-vidéki titkárból Kassa városi titkár is lettem. A két funkciót egyidejűleg töltöttem volna be, csak az a bizonyos Kaèmár, aki szintén főkolompos volt annak idején, 1969-1970-ben a diákok kikészítésében, ez akkor már kassai városi ideológiai titkár volt. Ebből kifolyólag annak ellenére, hogy a Csemadok Központi Bizottsága és többen is megpróbálták keresztülvinni – annak idején a párt áldása nélkül nehéz volt valamilyen tisztséget betölteni -, városi szinten a mai napig nem hagyott jóvá senki, úgyhogy anélkül voltam városi titkár, hogy erre valaki áldását adta volna. Hát körülbelül ennek megfelelő volt a viszonyom a városi pártbizottsághoz. A járási pártbizottsággal más volt a helyzet. Ott az akkori viszonyokhoz képest olyan emberek voltak, akikkel szót lehetett érteni. Pontosabban azt mondták, hogy ha úgy gondoljuk, hogy valami nekünk jó, hogy a magyar kultúrát előbbre viszi, akkor csináljuk meg. Vigyázzunk azonban arra, hogy bizonyos keretek között maradjunk, de ezt is ránk, konkrétan rám bízták. Ha a járási pártbizottság beleegyezett valamibe, a városi ebbe nem tudott beleszólni annak ellenére sem, hogy sok dologgal nem értettek egyet. Bár nem szoktam egykönnyen senkivel sem összeveszni, ez Kaèmárral egyszer-kétszer mégis sikerült. Illusztrálásul elmondom az egyik esetet. Az irodámban az íróasztal mögött, a hátam mögött volt a főfal, ahol Ady képe lógott. A szemben lévő oldalon, az ajtó fölött volt egy kisebb szabad falrész, ott – az előírásoknak megfelelően – a köztársasági elnök, egyúttal pártfőtitkár, vagyis Gustáv Husák képe volt. A képet véletlenül az orosz, vagyis szovjet könyvesboltban vettem, ahol – ők se gondolhatták végig azt, ami nekem nagyon tetszett, hogy – majdnem fekete rámába tették. Úgy vettem készen, rámástul, mindenestül. Szépen fölakasztottam az ajtó fölötti falra. Egy alkalommal beállított hozzám Kaèmár valamiféle ellenőrzésre, s kérdezi, hogy ki az ott, a hátam mögött. Mondom, hogy Ady. Ki az az Ady? Mondom, egy nagy magyar költő. És miért nem Husák képe van ott? És különben is, milyen keretben van? El akarom temetni? Mi ez? Elkezdett üvöltözni. Mondom, így vettem készen, legfeljebb menjen el a könyvesboltba, aztán ott tiltsa meg, hogy ezt árusítsák. Orosz kísérőszöveg van a hátoldalán, lehet, hogy Moszkvában keretezik! Hogy ne szemtelenkedjek vele. Én nem szemtelenkedem – mondtam, ha meg akarja nézni, én leveszem, mindjárt megnézheti, hogy tényleg így van. Miért ott van? Azonnal cseréljem ki! Mondom, nem! Nekem azért kell, mert így mindig láthatom Husák elvtársat, és ez engem inspirál. Így meg hátat fordítsak neki? Ebből aztán észrevette, hogy nem veszen komolyan a dolgot, illetve hogy gúnyt űzök belőle. Felállt, és elviharzott. Később a helyettesével üzent, hogy ha még egyszer meglát a pártbizottságon, akkor úgy kidob, hogy nemcsak az ablakot fogom kivinni, mármint az üveget, hanem a keretet is. Szó szerint ezt üzente, a mai napig nem felejtettem el. Szóval így mentek a dolgok egészen 1989 őszéig.

1989 november elején kaptam egy meghívót november 16-ra Vágsellyére, mégpedig Tóth Lajos születésnapi ünnepségére. Legalábbis ez volt az ürügy a találkozásra. Azért nem mehettem el, mert pontosan november 16-án Bánffy György színművész jött Kassára. A Széchenyi című monodrámát adta elő. Azt nem lehett megtenni, hogy én elmegyek, ő meg Kassán van. Személyesen régen ismertük egymást budapesti időszakomból, sőt még korábbról. Az előadás utáni éjszakán a Hutník Szállóban arról beszélgettünk, hogy mikor lesz már végre valami változás. Szerinte több év kell hozzá, amíg itt bármi is megmozdul. Én meg mondtam, hogy itt már olyan puskaporos a helyzet, hogy heteken belül lesz valami. Á, csak gondolod, nem létezik… Ez volt november 17-én hajnalban. Már aznap beindultak a dolgok. Ez természetesen véletlen volt. Sajnálom, hogy akkor nem tudtam kimozdulni Kassáról, de így alakult a helyzet. Körülbelül egy héttel 1989. november 17-e után, úgy 23-án, 24-én ünnepeltük a színház megalakulásának 20. évfordulóját. Az első hivatalos bemutatóra 1969. november 29-én Gömörhorkán került sor. Ekkorra még nem készült el a kassai színházterem. A születésnapot akkor ünnepeltük, amikor a november 17-i átalakulás már javában folyt. A színházak – ha visszaemlékszünk – eléggé benne voltak az átalakulási folyamatban. Erre az évfordulóra a színház egyik főkolomposa, fő alapítója, Beke Sándor is előkerült. ő időközben áttelepült Magyarországra, és legalább tíz éve egyáltalán nem volt Kassán. És hát bizony akkor olyan felfűtött légkör, utcai hangulat és mindenféle hangulat uralkodott, hogy Bekét is megérintette ez az átalakulási folyamat. Azt mondta, hogy azonnal csinálnunk kell valami jó darabot, és más pályára kell állítani a színházat, mint amelyen az az elmúlt évtizedben, pontosabban több mint egy évtizedben haladt. Semmi kifogásom ellene, csak nekem a színházhoz elvileg azon kívül nincs semmi közöm, hogy eljárok az előadásokra meg együtt vagyok a színészekkel és a többiekkel. Ezen azonnal segítünk – mondta. A színház akkori művészeti vezetője Gyüre Lajos volt. Gyüréről el kell mondani, hogy ő nem tudta, hogy 1989. november 17-e után mi legyen. Sőt biztos, ami biztos, mivel bélyeggyűjtő is volt, elutazott Prágába egy bélyegkiállításra. Ha nincs otthon, akkor se rosszat, se jót nem tehet. Ezt viszont a színészek kihasználták olyan értelemben, hogy azt mondták, hogy ha Gyüre nincs, akkor Gyüre nem vezető többé, és eljöttek hozzám azzal a kéréssel, hogy vegyem át azonnal a színház irányítását, vezetését. Én egy feltételt szabtam, azt, hogy el kell szakadnunk a Matesztől, mert elképzelhetetlen, hogy továbbra is valahonnan Komáromból fogják irányítani a kassai társulat tevékenységét. Csak önálló színházat vagyok hajlandó átvenni. Amint önálló lesz a színház, rögtön belépek. Persze ennek ellenére besegítettem mindenbe, amibe lehetett. Beke rögtön Kassára költözött, és már december elején elkezdtük a próbákat. Egy amerikai darabot, Nash Esőcsináló című művét készítettük elő. A bemutató 1990. február elején volt. Engem közfelkiáltással megválasztottak igazgatóvá. Viszont nem munkaügyi kategória, hogy megválasztanak valakit igazgatónak, ezért a Csemadokban voltam továbbra is hivatalos munkaviszonyban. Láttam, hogy hiába szabok feltételt, mert magától a színház soha sem lesz önálló, tenni kell valamit. Az önállósítás előzményei a következők voltak. 1989 augusztusában – mert a jogalanyiság kivívása mindig ott volt a levegőben, csak az soha nem jött össze, hogy valakivel erről érdemben tárgyalni lehessen – megbeszéltük Gyürével, hogy tenni kell ennek érdekében valamit. Mivel ő volt hivatalosan a művészeti vezető, ezért ő megpróbálta a kerületi nemzeti bizottságon keresztül az ügyet valahogy előbbre vinni. A megfelelő kérvényt beadta, de hát egy kérvénynek mindig az a sorsa, hogy beadják, aztán el is feledkeznek róla az illetékesek. A kerületi nemzeti bizottságon dolgozott akkor Máté László mint kerületi tanfelügyelő. Mivel nem jutottunk a témában az ő segítségével sem előbbre, azt mondtam, hogy nem itt kell tárgyalni – üljünk be az autóba, s menjünk el a minisztériumba. Hát mind a ketten vakargatták egy kicsit a fejüket. Megkerülve a nem tudom kit, leginkább mindenkit, az illetékeseket, a komáromi igazgatóságot, Takács Emőd igazgatót, mégsem vagyunk jogosultak a tárgyalásokra. Ezt így nem lehet csinálni… Mondom, akkor én Csemadok-titkárként vállalom, hogy nem ti csináltátok mint kerületi szerv vagy mint színház, hanem én mint Csemadok. A Csemadok tagsága nevében elmegyünk megkérdezni, hogy nem lehetne-e önállósítani a színházat. Ez 1989 augusztusában volt. El is jöttünk Pozsonyba, néhány óra várakozás után – miközben Gyüre elveszett – sikerült Máté Lacival bejutni a miniszterhelyetteshez. Fogadott minket. A megbeszélés után nem látszott reménytelennek az ügy. Érzékelni lehetett, hogy az addigi merev álláspont már fellazult. Sajnos a dolog novemberig már nem folytatódott. Mindenki várta, hogy majd csak adnak valami választ, mert a minisztériumba szintén benyújtottuk az önállósításról szóló kérvényt. 1990 februárjáig nem történt semmi, csak az, hogy a Thália kinyilvánította, hogy a Magyar Területi Színháztól független színházként fog tevékenykedni, függetlenül attól, hogy a minisztérium beleegyezik-e ebbe vagy nem…

– A korabeli sajtó szerint Önök 1989 decemberében írtak egy nyílt levelet Chudík miniszternek… – Én úgy emlékszem, hogy ez már 1990 januárjában vagy februárjában volt, és nemcsak levelet írtunk, hanem meg is látogattuk. Szóval megkezdődtek a próbák már decemberben, Beke ott volt Kassán, és akkor már mindennapos téma lett az önállósítás. De a jogalanyiság önmagában kevés. Kellett volna egy hivatali épület, egy próbahelyiség, szóval minden, ami egy színházhoz szükséges, és ami tulajdonképpen húsz éven keresztül hiányzott. Mi Bekével kitaláltuk a következőt – bár igazából nem kellett kitalálni, mert szinte adott volt. Az ipariskola épülete mögött, ebben van a Thália máig is bérelt terme, szóval emögött az épület mögött van egy iskola. Valamikor úgy hívták, hogy Hunyadi Iskola. Azért Hunyadi Iskola, mert az első Csehszlovák Köztársaság alatt a hasonnevű utcában állt, és az akkori kassai magyarok adományaiból épült. Az épületben magyar iskola működött annak idején. Itt több terem található és egy csomó kisebb helyiség. Nagy pincéje van, ahol műhelyeket lehet létrehozni. És ez az iskola, valamint a mellette lévő kisebb épület annak idején a magyar iskola fennhatósága alatt volt. Az iskolában a háború után alapiskola működött, persze nem magyar, de az ipariskolának ott volt és a mai napig ott van az étterme és a konyhája. A mostani ipariskola és a Hunyadi Iskola közötti épület között lévő ingatlant pedig teljes egészében a magyar ipari használta. Úgy 1982 körül a kerületi pártbizottságról olyan utasítás jött, hogy ezt a kisebb épületet és a nagyobbik épületben lévő helyiségeket át kell adni a kerületi nemzeti bizottságnak, mert ott pionírházat hoznak létre. Az iskola akkori igazgatója, Boda Pál, aki később a kerületi népi ellenőrzési bizottságnak lett az elnöke azt mondta, hogy nem adja le. Erre az akkori vezető párttitkár telefonált, hogy kap huszonnégy órát, választhat. Vagy megszüntetik a magyar iparit, és akkor leadják az egészet, vagy pedig nem szüntetik meg, csak az öt párhuzamos osztályból a következő tanévben már nem engedélyeznek csak kettőt vagy hármat. Az ipariskola emiatt kénytelen volt leadni ezt a kis épületet meg a nagy épület egy részét is. Annyi történt, hogy az étterem és a konyha megmaradt az ipariskola felügyelete alatt. Mi Bekével kitaláltuk, hogy mivel az ipariskola udvaráról nyílik ez a másik két épület, akkor teljesen logikus és jó lenne, ha mi ezt az akkor már pionírházként működő épületet kapnánk meg a színház részére, és nagyon jól jönne, ha még szorosabban együttműködtetnénk az ipariskolával. Az iskolának műhelyei is vannak, amelyek színházi feladatokat is ellátnának. Szóval a három épület egy teljes egységet, komplexumot alkotna. Ennek persze rögtön elterjedt a híre, és az egyébként jó közhangulat ellenére, de sajnos már 1989 decemberében – annak ellenére, hogy ez Kassára nem jellemző – elindult egy Thália-ellenes, itt-ott magyarellenes reagálás. Mégpedig olyan címen, hogy mi a szlovák gyerekeket ki akarjuk dobálni az utcára, és meg akarjuk szüntetni lehetőségeiket stb. Sok cikk jelent meg erről a helyi lapokban, röplapokat terjesztettek, amelyek mindmáig megvannak. Megpróbáltuk megmagyarázni, hogy senkit sem akarunk kidobni, sőt még a pionírház részben működhet is ott. De valószínűnek tartottuk, mi legalábbis akkor ezt prognosztizáltuk, hogy az ilyen jellegű dolgok, mint a pionírház, másképpen fognak működni a jövőben. Persze nehéz volt erről bárkit is meggyőzni. Összehívtak egy Thália-ellenes nagygyűlést az ún. egyes városi kulturális központba. Hát nem igazán tudtam, hogy mit lehet vagy mit érdemes tenni. Felvenni a kesztyűt, és vitatkozni sok-sok emberrel. Az első ilyen gyűlésre elmentünk, akkor még a hangulat viszonylag tűrhető volt, még meghallgatták, hogy mit mondunk. De aztán a cikkek és röplapok hangneme egyre ellenségesebb lett. Megint összehívtak egy nagygyűlést, és már előre tudtuk, hogy ott sok száz ember lesz, és a meghívás módja alapján már előre láttuk, hogy ez már magyarellenes gyűlés lesz. Mert amíg a szülők úgy hiszik, hogy a gyerekekkel tolunk ki, addig a reakciójuk érthető. De valaki ennek már direkt magyarellenes hangulatot akart adni. És akkor felhívtam… – itt megint meg kell, hogy álljak, olyan gyorsan peregtek az események annak idején.

Közbejöttek ugyanis a romániai események, s 1989 decemberében beindult a gyűjtés, amelynek kerületi központja a Tháliában volt. Ott gyűjtöttünk össze mindent, összesen harminchat kamiont indítottunk Romániába. Ez úgy függ össze az előző témával, hogy ezt a gyűjtést kassaiként figyelemmel kísérte és segítette Rudolf Schuster, aki akkor a Szlovák Nemzeti Tanács elnöke volt. Bár nem olyan rendkívüli tett, de mégis nagy dolognak számított, hogy amikor otthon volt Kassán, szinte mindennap eljött oda megkérdezni, hogy nincs-e valamire szükségünk. Két órán belül bevezettetett egy telefonvonalat a gyűjtés segítésére, az elsők között volt, aki a pénzgyűjtésnél ezer koronát adott a perselybe, szóval egy politikustól ez nagy dolog és példaértékű, ha valaki így viszonyul egy ilyen jellegű dologhoz. Igaz, hogy én Schustert régebben még mint a kerületi nemzeti bizottság elnökét ismertem meg, nem mint magánember, hanem mint Csemadok-titkár. ő korábban éveken keresztül Csemadok-vonalon, vagy inkább tágabban értelmezve: a magyar kultúra vonalán segített minket, pénzt, műszaki felszerelést biztosított. A nyolcvanas évek közepétől jobb felszerelése volt a Csemadoknak, mint a Tháliának, mert a Csemadok Schustertől tudott szerezni, a Thália viszont a Matesztől, ill. a minisztériumtól majdnem semmit. A minisztérium egyáltalán nem figyelt a Matesz Thália Színpadára. Schuster viszont minden negyedévben összeült a Csemadok-titkárokkal, és mi elmondtuk, le is írtuk, hogy mire van szükségünk. Amit lehetett, ő biztosította. Hogy mást ne mondjak, hamarabb volt videokamerája a Csemadoknak Kassán, mint a kerületi népművelési központnak vagy az országos népművelési intézetnek. Ilyen szempontból Schuster a nyolcvanas években minden esetleges ellenkező vélemény ellenére is rendesen viselkedett. S itt térek vissza a Thália részére kinézett épülethez, amit meg szerettünk volna szerezni. Tudniillik amikor a romániai gyűjtéssel kapcsolatban ott járt, akkor beszéltünk az épületről is. Javasolta, hogy mivel ezek az épületek végső soron az iskolaügyi minisztérium közvetlen tulajdonát képezik, ott próbáljunk szerencsét. Ott dolgozik egy magyar miniszterhelyettes, le kell írni, hogy mit akarunk, ezt véleményezi a kerületi nemzeti bizottság – tényleg adtak egy támogató véleményt, melyben az állt, hogy javasolják, az épület kerüljön a Thália tulajdonába. Egyértelműen javasolták a minisztériumnak, hogy kérésünknek tegyen eleget. 1990. január 2-án – ez volt az első munkanap – ezekkel a papírokkal felfegyverkezve beállítottam az iskolaügyi minisztériumba. Pontosan nem emlékszem, hogyan hívták a miniszterhelyettest, talán Baloghnak. Egy-két üveg pezsgőt vittem újévi köszöntőül… Csak annyit szerettem volna, hogy a minisztérium ráüti a pecsétjét, hogy beleegyezik abba, hogy ezek az épületek átkerülnek a Thália tulajdonába, illetve az iskolaügyi tárcától a kulturális tárcához. Ez néhány perc alatt megtörtént. Az okiraton ma is rajta van a pecsét. Ezek szerint jogilag még ma is a mienk, mivel jogilag a minisztériumból ezt a döntést még senki nem vonta vissza. Tehát mi 1990. január 2-án megkaptuk az épületet. Persze aztán tovább kellett volna intézni, földhivatal stb., hogy átírják a színház nevére. De ezt még nem intézhettük, mivel a színház önálló szubjektumként akkor még nem létezett.

Ezek után aztán folytatódtak a bonyodalmak. A minisztériumból valahogy kiszivárgott a döntés, és ez még inkább ránk uszította az érdekelteket. Felhívtam telefonon Schustert, hogy most akkor egyáltalán mit lehet tenni ebben a helyzetben. Menjünk oda, vitatkozzunk, veszekedjünk, verekedjünk vagy mi legyen? Beke rendezőként állt az ügyintézéshez. A próbák szünetében átküldte a színészeket, hogy kopogjanak be udvariasan egy-egy helyiségbe, valamilyen mérőeszközzel mérjék le a hosszát és szélességét, aztán ott filozofáljanak, hogy itt majd elfér a szabászműhely, ott meg a nem tudom micsoda… Hiába próbáltam őt lebeszélni, hogy ezzel csak még jobban magunkra bőszítjük az ott dolgozókat, mert azok még a saját helyüket is veszélyeztetve fogják érezni, de ő ezt nagyon jól megrendezte, és a színészek nagyon jól szórakoztak. Ezt csak úgy mellékesen említettem. Szóval Schusternek az volt a tanácsa, hogy egyszerűen ne is vegyünk tudomást az egészről, ne menjünk el, ne alacsonyodjunk le oda, hogy ezen vitatkozzunk. Viszont a nagygyűlés résztvevői írtak egy levelet a Szlovák Nemzeti Tanácsnak, hogy semmisítse meg a minisztérium döntését. Aztán mi is írtunk egy másik levelet, amelyben kértük, hogy erősítsék meg, és ne semmisítsék meg. Már nem emlékszem Schuster helyettesének a nevére – talán Sirotnák -, mindenesetre a parlament alelnökétől kaptunk egy levelet, amelyben az ő részükről semmisnek nyilvánítják a minisztériumi döntést, viszont ebben az SZNT volt a kompetens. Körülbelül februárban jutottunk el odáig, hogy a minisztériumban konkrétan megpróbáljuk a Thália Színházat önállósítani.

Ez persze nem volt egyszerű. Lipták nevezetű volt az a miniszterhelyettes, akivel beszéltünk. ő elmagyarázta, hogy addig, amíg nem vagyunk önállóak, jogilag egyszerűen nem létezünk. Tehát egyedül a komáromi színház kezdeményezhette volna azt, hogy önállósítsák a kassai Tháliát. Viszont a komáromi színház nem tudta kezdeményezni, mert ott még nem volt igazgató. Én 1990. február 16-án lettem hivatalosan művészeti vezető a Tháliában – mint a Matesz alkalmazottja -, ezzel egyidejűleg eljöttem a Csemadokból. Mivel Komáromban nem volt igazgató, s az alapítólevél alapján a Thália mindenkori művészeti vezetője egyúttal igazgatóhelyettes is volt, kompetensként, komáromi igazgatóhelyettesként kezdeményezhettem azt, hogy önállósítsák a kassai színházat.

– A komáromi társulat részéről nem volt ellenállás?

– Nem. Teljesen normálisnak vették, meg hát a két évtized alatt kiderült, hogy azért a két társulat jobban segítheti egymást, ha ki-ki önálló, mint hogy egymás életére törjön. Az, hogy egyes emberek között kisebb-nagyobb meg nem értés volt, az inkább magánügy volt, nem a két színházi társulat közötti probléma. A következő lépésünk az volt, hogy kihallgatást kértünk a miniszternél, és akkor már Chudík volt a miniszter. Nekünk nagyon sok pénz kellett, új színházként sok mindenre lett volna szükségünk. Máig emlékszem szegény Chudíkra, aki nagyon jó színész, rendes ember volt, csak éppen miniszternek nem való, szerintem ő maga tudta ezt a legjobban, hogy mindenre alkalmas, csak miniszternek nem, legfeljebb ha minisztert kellett volna játszania… Elmondta, hogy ő annyit segítene nekünk, amennyit csak bír, de sajnos egyszerűen azt se tudja, hol áll a feje. Mert akkora káosz volt, főleg színházi vonalon, hogy abba nehezen tudott belelátni. Behívta egypár munkatársát, jogászokat, akik elmondták, hogy mi mindent kell végigcsinálni ahhoz, hogy önálló színház jöjjön létre, szerintem Chudík értette a legkevésbé, hogy mit is kell tenni, de egy dolog biztos volt, hogy nagyon rendes volt, barátságos, és arról biztosított minket, hogy ha bármilyen segítségre van szükségünk, amiben ő segíteni tud, akkor abban segít. Hát erre már nem nagyon került sor, mert közben ő lemondott.

Szóval a minisztérium részéről megvolt a jóindulat, a Lipták nevű miniszterhelyettes ellátott minket egy csomó jó tanáccsal – szó szerint jó tanáccsal – arra nézve, hogyan lehetne eljutni a célunkig. Közben kiírtak pályázatot a komáromi színház igazgatói helyére is. Beke jelentkezett, meg is nyerte. Kinevezték igazgatónak. Csak hát Beke Sanyi se egy könnyű ember, mert abban a pillanatban, amikor igazgató lett, akármilyen közel állt is szívéhez a Thália, abban a pillanatban bekeményített. Tudniillik ha a két színház kettéválik, akkor a vagyon és a költségvetés is kettéválik. Ebben a pillanatban ő lett a legkeményebb ellenfél, mert a lehető legkevesebbet akarta adni a vagyonból. Persze ami Kassán volt, azt nem lehetett elvenni, de egy csomó olyan dolog is volt, amit a két színház közösen használt. Például autóbusz hiába volt Kassán is, de az a komáromi Mateszé volt. Mivel a kassai busz jobb állapotban volt, mint a komáromi, Beke azt szerette volna, hogy az legyen az övék. De nem részletezem, mivel nagyon sok apróságról kellene berszélnem. A költségvetés kapcsán is az történt, hogy ugyan megegyeztünk abban, hogy az 1990. évi költségvetésnek a fennmaradó részét megkapja a Thália Színház, de ő ebből már levonogatott néhány százezer koronát azzal, hogy ez már biztosan elment volna erre meg arra. Szóval arra játszott – és ebben igaza volt -, hogy ha alakul egy új színház, akkor annak könnyebben adnak segítséget, mint egy réginek. Tehát ha a Thália jóformán nem kap semmit a vagyonból és a meglévő költségvetésből, akkor is valahogy majd csak kivitatkozza a minisztériumi támogatást. Tényleg sikerült elérnünk, hogy sok-sok minisztériumi és komáromi tárgyalás után elkészüljön egy olyan dokumentum, amelyben a Matesz igazgatója kötelezi magát arra, hogy kötelékéből kiengedi a kassai társulatot, amelynek következtében megalakulhat az önálló Thália Színház. A dokumentum ünnepélyes aláírására 1990. május 4-én délután kettőkor került sor Pozsonyban a Kulturális Minisztériumban. Az okiratot a miniszterhelyettes, Beke Sándor és jómagam írtuk alá. Ezzel egyidejűleg átvettem a kassai Thália Színház 1990. július 1-jei létrehozásáról szóló alapítólevelet is. Ez egy új korszak kezdetét jelentette nemcsak a Tháliának, hanem számomra is.

Rövid URL
ID381
Módosítás dátuma2017. április 28.

Zeman László: Adalékok egy cserkészcsapat történetéhez

Fogarassy László alap- és forrásmûnek minõsülõ könyvében (Magyar cserkészmozgalom Csehszlovákiában 1919-1939. Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 1922, 160 p.; ismertetését lásd: Turczel Lajos: Két könyv a két háború közti cserkészetünkrõl. Irodalmi Szemle, 38. évf. [1995] 4. sz. 89-93. p.) mint dokumentumanyag is szerepel a pozsonyi fõiskolás cserkészek Sarló-szervezete rendezésében 1929. július 31-én Eperjesen lefolyt országos cserkészankétról szóló s A Mi Lapunkban (a továbbiakban: AML) közzétett jelentés (84-91. p.; jellemzését lásd uo. 43. p.). Az AML bevezetõje az ankétot a szentiványi (1926) és a gombaszögi (1928) táborozást követõen a csehszlovákiai magyar cserkészet fejlõdése szempontjából mint a legjelentõsebb eseményt értékeli. Az elõadók névsora is erre vall - Csáder Mihály, Balogh Edgár, Sziklay Ferenc, Scherer Lajos, Gyõry Dezsõ s mások (vö. úgyszintén: Új Világ, 11. évf. [1929] 32. sz., aug. 4., 2.p.).

Részletek

Fogarassy László alap- és forrásmûnek minõsülõ könyvében (Magyar cserkészmozgalom Csehszlovákiában 1919-1939. Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 1922, 160 p.; ismertetését lásd: Turczel Lajos: Két könyv a két háború közti cserkészetünkrõl. Irodalmi Szemle, 38. évf. [1995] 4. sz. 89-93. p.) mint dokumentumanyag is szerepel a pozsonyi fõiskolás cserkészek Sarló-szervezete rendezésében 1929. július 31-én Eperjesen lefolyt országos cserkészankétról szóló s A Mi Lapunkban (a továbbiakban: AML) közzétett jelentés (84-91. p.; jellemzését lásd uo. 43. p.). Az AML bevezetõje az ankétot a szentiványi (1926) és a gombaszögi (1928) táborozást követõen a csehszlovákiai magyar cserkészet fejlõdése szempontjából mint a legjelentõsebb eseményt értékeli. Az elõadók névsora is erre vall – Csáder Mihály, Balogh Edgár, Sziklay Ferenc, Scherer Lajos, Gyõry Dezsõ s mások (vö. úgyszintén: Új Világ, 11. évf. [1929] 32. sz., aug. 4., 2.p.).

Fábry Viktor eperjesi cserkészparancsnok “Magyar cserkészprogram más nyelvû iskolákba járó magyar fiatalság számára” témakörben elhangzott elõadásában kifejti, adott esetben a magyar cserkészcsapatoknak feladatuk, “hogy a más nyelvû iskolákban tanuló magyar ifjúságot saját nemzetének kultúrközösségében is megõrizzék. Ennek tesz eleget az eperjesi magyar cserkészcsapat is, melynek diák-tagjai mind szláv középiskolát látogatnak. A sárosi cserkészet életében megható momentum az, hogy a más nyelvû iskolákba járó magyar diákok cserkészmozgalmát létrejöttében a szlovák cserkésztestvérek is elõmozdították.” (90. p.). A továbbiakban erre vonatkozólag olvashatjuk, miszerint “Az ankét ama reménynek is kifejezést adott, hogy az eperjesi szlovák cserkészek példaadó magatartása, valamint az iskolai hatóságok elismerésre méltó lojalitása másutt, így fõként Léván, Rozsnyón és Ungváron is ismétlõdni fog, és a cserkésztestvériség jegyében ezeken a helyeken is megszülethetik…” (uo.) A kérdéskörben részben eligazító a lapalji jegyzet (c, 91), de mélyebben gyökerezõ és tartósan ható összefüggései nyomán messzemenõen egyet kell értenünk a szerzõnek ama ténymegállapításával, hogy amikor 1945-ben újból megindult a csehszlovákiai cserkészmozgalom (igaz, csak szlovák rajok alakulhattak…), “szívesen fogadták az egykori magyar cserkészcsapatok neveltjeinek közremûködését, és ezek mint tisztek igen jól beváltak” (135. p.).

Az ankét hét “szakaszát” tekintve e helyütt az elsõbõl kívánunk kiindulni, amely “Az egyesületi és az élménycserkészet” megtárgyalása volt. Szerényi Ferdinánd dr. (Ungvár) a cserkészet legbelsõ lényegeként határozza meg az egészséges élményt és önálló tapasztalatot, a “friss erdei cserkészést”; “Az élménycserkészet vezeti el a cserkészt Istenhez, ez ad aktív nemzeti erõt, és ez teszi a szociális emberi haladás s a nemzetek közti testvériség dolgozójává” (86. p.). A vitában ugyanezt ismétli Fábry Viktor olyanképpen, hogy “A cserkészet minden felekezet fiait közelebb hozza egymáshoz, és a természet közvetlen megmutatásával élménnyé teszi a fiatalságban az istentudatot” (91. p.; a fentiekben mindenütt a közlemény-jelentés szövegét idézzük – Z. L.). Lehet, ma kissé másképpen fogalmaznánk, de egyrõl van szó: a természet jelentõségérõl az ember életében és az emberi kapcsolatok formálásáról általa. Illetve akárcsak metaforikusan a kanti csillagos égrõl fölöttünk, s arról, ami közben minket önmagunkhoz és egyben a másikhoz köt, eszmérõl, amely a cserkészet létalapját képezi (s amely ma, környezetünk pusztulásakor a mindennapok követelményeként jelentkezik…).

Hogyan is írja S. L. naplójegyzeteiben a “gromosi” cserkésztáborban? – “A tábortisztás szín- és fényárban tobzódik. Sudaras, égnek szaladó fenyõfák szilluettjei mögül föllángol még utoljára a nap izzó korongja, (…) és azután lebukik a kékeslila hegyek mögé. (…) Ó, nincs szebb a csillagos égnél! Így szép ez, innen az égbe roskadt fenyõerdõ nagy tisztásáról. Városban, szûk falak közt elveszti varázsát.

(…) Lobogó szemû csillagok, a Kis Göncöl, a Fiastyúk és a többi; magas, méteres lángok csapnak ki az erdõperem hátsó ívébõl, s megvilágítják a tûz köré sereglett fiúk alakját. A lángoló, ropogó, sercegõ tûz bíborba festi a fiúk arcát, és egybe forrasztja õket. Kicsordul ajkukon az örökszép magyar dal. Egyik vidám nóta váltogatja a másikat, majd felsírnak a panaszos, jajongó, régiveretû kurucnóták. És felzúg a szlovenszkói regöscserkészet dala is: ” Ki tanyája ez a nyárfás?” (…) Az összedobbanó szívek mindegyike érzi: egy Atyának egyformán szeretett és egyformán ostorozott gyermekei vagyunk mindnyájan.” (Este a gromosi cserkésztáborban. S. L. naplójegyzetei. Új Világ, 12. évf. [1930] 32. sz., augusztus 3., 3. p.). 1

Az élménycserkészet legfõbb és központi formája eszerint a táborozás; eseményei és mozzanatai még a szívfacsaró és “leverõ” sátor- és táborbontással együtt is, amely nem kevésbé fûzi egybe a résztvevõket. Az utóbbit jeleníti meg S. L. a “folytatásban”. (Hazajöttek a fiúk a gromosi cserkésztáborból. Búcsú a tábortól. Elérkezett a táborbontás napja. S. L. naplójegyzete. Új Világ, 12. évf. [1930] 33. sz., augusztus 10., 3. p.)

E sorokkal a “a letûnt világból”, az eperjesi magyar cserkészcsapat történetébõl kíséreljük meg néhány írást õrzõ sárguló lap, fénykép összeillesztését. Fogarassy László feldolgozásából megtudhatjuk, hogy a cserkészcsapatok létrejöttükben egy-egy iskolára alapozódtak. Még a háború kitörése elõtt jött létre a komáromi (1913), két pozsonyi (1913), a rimaszombati (1914), majd küszöbén a losonci és a lévai cserkészcsapat. Kassán a premontrei gimnázium cserkészcsapatát 1917-ben alakították meg. A további fejlõdést meggátolta a háború. Az 1920/21-es tanévben már létezõ cserkészcsapatok közt tünteti fel a szerzõ az eperjesi evangélikus gimnázium csapatát, amelynek parancsnokai Wallentínyi Samu dr., Frenyó Lajos és Peskó Ödön (9. p.). Wallentínyi Samuról e sorok szerzõje a Prágai Tükörben (1996. 1-2. sz.), valamint a Kalligramban (1996. 6. sz.) emlékezett meg. Wallentínyi utolsó útján, amikor 1930. június 16-án az eperjesi evangélikus templomból temették, cserkészek kísérték, s Szelepcsényiné Frenyó Erzsébet nevükben szólt: “Köszönjük, Fõparancsnok Úr, a boldog cserkészidõket!” (Dr. Wallentínyi Samu emlékezete. Szerk. Sebesi Ernõ. Pre¹ov-Eperjes, Minerva, 1933, 21. p.). Frenyó (Kövényi) Lajos 1898-tól 1934-ig a Kollégium hittantanára, regionális történeti kutatásai forrásfeltárók és -értékûek, nyugdíjba vonulása után is aktív tevékenységet fejt ki. Feldolgozta a regionális és egyben országos kihatású történelem eseményeit, a mondavilágból ránk maradt egy-egy töredékét, az elsõ kirándulásokat a Magas-Tátrába 2 , munkáinak egy része egyháztörténeti. Peskó Ödön ugyanott matematika-fizika szakos tanár 1896-tól 1926-ig, tanári mûködését a kassai állami magyar reálgimnáziumban folytatja. Valamennyien Tátrajárók.

Megjegyezhetjük még, hogy a Fogarassy László könyvében felvázolt, az 1921-es évre vonatkozó, a Szlovenszkói Magyar Cserkészszövetséghez csatlakozó csapatok nevét és taglétszámukat tartalmazó táblázatban (15-6) létszámával az eperjesi evangélikus fõgimnázium fiú- és leánycsapata együtt kerül az elsõ helyre (105 + 37), egy fõvel elõzve meg Losoncot (ennek fiúcsapata önmagában véve 116 taggal az elsõ). S a szerzõ a továbbiakban is megállapítja, hogy az 1922/23-as tanévben “az összes szlovákiai városok közül Eperjesen volt a legtöbb magyar cserkész” – 128 (19. p.). Ezért meglepõ, miszerint a csapat a következõ évben megszûnt (Fogarassy 1992, 19. p.), s nehezen képzelhetõ el, hogy a cserkészkedés négy évig szünetelt volna. Tény azonban, hogy a folytatásban a cserkészek Fábry Viktor evangélikus lelkész körül csoportosulnak, így emlékszik vissza egy öregcserkész is (Új Világ, 19. évf. [1937] 33. sz., aug. 14., 1-2. p.). 3 S erre nézve nem lehet nem idéznünk Fogarassy Lászlót, aki A Mi Lapunkat használja katalógusszerûen: “Újraéledt a magyar cserkészet Eperjesen is: 1927. jún. 29-én 25 fiút és 14 leányt avattak cserkésszé. A fiúcserkészek vezetését Fábry Viktor evangélikus lelkész, a leánycserkészrajét Kissóczy Józsefné (Ásgúthy Erzsébet) vállalta el. A megújult eperjesi magyar cserkészcsapat elsõ ünnepélyes fogadalomtételén megjelentek az eperjesi szlovák és zsidó cserkészek, valamint a kassai magyar cserkészek is.” Lieskovsky Rudolf szlovák kerületi cserkészparancsnok pedig a jelentés szerint mindent elkövetett a magyar csapat létesítésére és az avatási ünnepély fényének emelésére” (i. m. 29-30. p.). A csapat mint az Eperjesi II. sz. Magyar “Sáros” Cserkészcsapat újul meg.

Ez idõ tájt kezdõdik a rendszeres táborozás, 1928-ban háromhetes a Svinka partján Szinyeújfalun. Táborparancsnok ekkor Fábry Viktor (helyettese Sándor Károly; ifj. Bittó Pál és Sáfrán Pál – rajparancsnokok), akárcsak a következõ három évben, csakhogy a táborhely 1929-ben áthelyezõdik Palocsára (Plavec), a Salamon-uradalom palocsai-gromosi (Hromo¹) erdejének tisztására, nem messze a palocsai várkastély romjaitól.

A gombaszögi csapatközi táborban 1928 augusztusának elsõ felében az eperjesiek a beregszászi cserkészekhez csatlakoztak; Flórián László és Roskoványi László végighallgatták a regöscserkészetrõl szóló gombaszögi elõadássorozatot, és részt vettek a szilicei, valamint a szalóci regösnapokon, minek következtében õket is megillette a “regöscserkész” név.

A gödöllõi jamboree (1933) alkalmával ugyan nem kerültek be a cserkészek a hivatalos keretbe, de saját kezdeményezésükként Borsody István, Flórián László, ifj. Kocsák Béla, Weiszer Pál és László, valamint Erõss Dezsõ Budán a Pauler utcai Szikandra-cserkészotthonban, Maléter Pál és Tószögi Iván rokonoknál lakva, naponta járnak ki a HÉV-vel a világtalálkozóra. (Dr. Weiszer Pál közlése.)

A cserkészcsapat 1937-ben fennállásának tízéves évfordulóját ünnepli az elõbbi körletben, de új táborhelyen, közelebb az országúthoz. A lányok néhány napos táborozásra jönnek, s vendégek érkeznek, akiket Weiszer Pál táborparancsnok-helyettes kalauzol. Õ egyben a táborozók “úszómestere” is. Mint cserkésztiszteket kell itt megemlítenünk elsõsorban dr. Flórián László volt parancsnokot és csapattitkárt, aki visszaemlékszik, hogy tíz évvel ezelõtt tizenöten indultak, a lányokkal együtt ez évben hetvenöten vannak. Weiszer Pál, Maléter Pál, Berndt Richárd és Soós Miklós ifjúsági parancsnokok, illetve rajparancsnokok. 4 A lányok parancsnoknõje a kiváló asztaliteniszezõ (1937-ben országos bajnok) Lloydl Anikó. A fõ- és táborparancsnok Kocsák Béla nyugalmazott pénzügyi fõtanácsos. Gyurica bácsi mint fõszakács a tábor legnépszerûbb embere. A farkaskölykök Soós Miklós gondjaira vannak bízva, mert mesemondásban senki sem veheti fel vele a versenyt, miközben mint kürtös kiváló. Weiszer Pállal együtt kitartanak a végsõkig, amikor a cserkészek 1940-tõl már csak mint a Magyar Párt ifjúsági csoportja tevékenykedhetnek.

A csapat egy júliusi napon sorakozik reggel hatkor a Rózsa utcai magyar iskola udvarán. Ennek egyik, csak alakalmilag használt osztályterme a Cserkészotthon; a cserkészestélyeknek, mûsoros esteknek és színjátszásnak az emeleti nagyterem és színpad a színhelye. A sorakozót ima, tisztelgés a csapatzászló elõtt követi, a csapat ezután menetoszlopba rendezõdik, és elindul a Nagy- vagy Kisállomásra, élén Weiszer Pál parancsnokkal. A második poszton, akárcsak máskor is a kivonulások alkalmával, Maléter Pál rajparancsnok halad, akinek a többiekhez képest több mint egy fejjel kimagasló alakját a zárósorokban lépkedõ, lépést tartó vagy nem tartó kiscserkészek sem veszíthetik el szemük elõl. A cserkészek személyvonattal utaznak Lubotényig (Lubotín), gyalog folytatva útjukat innét az országúton a palocsai-gromosi (Hromo¹) táborhelyre. Tekintetük a falu fölötti dombon kinyúló várromra szegezõdik (a vár a 13. században épült, s akkor királyi birtok, a 16. századtól a Horváth-Palocsay család tulajdona; 1707-ben a labancok sikertelenül ostromolják, s mivel 1715-ben kastélynak minõsítik, elkerülte a lerombolást. De a 19. század harmincas éveiben eszközölt restaurálás következtében, miután falába nagyméretû ablakokat vágtak, huzatossá s lakhatatlanná vált. A magára hagyott vár leégett és rom lett). Jobbkéz felõl néhány lépésnyire folyik a Poprád, amely itt kezd kanyarodni nagy ívben Lengyelország felé, s a táborlakók fürdõhelye. (A folyókanyart azóta feltöltötték.)

A cserkészcsapat megszületésétõl fogva, amikor még nem voltak meg a rendszeres táborozás feltételei, mindenkor bejárta “a mezõt és a rengeteget”. S ezt annál is inkább, mivel a városnak a közvetlen környéke is alkalmas terep a “természeti cserkészetre”. Borsody István, a késõbbiekben pittsburghi történészprofesszor, hajdani eperjesi cserkész egyik írásában találóan jegyzi meg, hogy felvidéki város nincs “környék nélkül” (Városi magyarok. Új Világ, 19. évf. [1937] 52. sz., dec. 25., 2. p.). A várostól “kõhajításnyira” magaslik a harmadkori kiforrt hegyvonulat kúpjain a nagysárosi vár, a kapi vár és a sósújfalusi vár. A közeli Ceméte-fürdõ Petõfi Bükkfájával (alatta írta a költõ eperjesi látogatása idején fogant verseit), Borkút, a Szigordi-völgy, északra távolabb a Csergõ-hegység (Èerchovské pohorie), délre a Hernád völgye s a fölötte csúcsosodó Sivec, a Hernád-áttörés, a Svinka-völgy, a Hernádba torkolló Szopotnyica-patak (Sopotnica) s a környezõ erdõk, a Lujza-forrás stb. mind az egynapos cserkészkirándulások célja.

Kassai és eperjesi cserkészek közös csergõi gerinctúrájáról ad hírt Hartmann Béla örsvezetõ, eperjesi cserkész (A kassai és eperjesi cserkészek mozgó tábora. AML, 1927. okt. 8., 16. p.). Két kassai és három eperjesi cserkész Villkovszky Armand kassai cserkészparancsnok vezetésével Pusztamezõre (Pusté Pole) utaztak vonattal, Kijó községbe érve ott a kocsmában aludtak, s reggel indultak a Mincsolra (Minèol 1157 m, a hegység legmagasabb csúcsa). A nyirkos és párás reggelben azonban nem nyílt onnét kilátás, így tovább haladtak a gerincen a Priehibán (822 m) át a Csergõ-hegy (1053 m) felé, miközben a javuló idõben már jól láthatták Tarkõ és Hõnig várát s az átellenes hegyvonulatokat. A Csergõt érintve folytatták útjukat a Liszáig (Lysá 1069 m; Hartmann Béla nem említi közvetlenül a csúcsra felvezetõ útnál kiálló sziklakövet, az Oltárkõt, amelynek történetét Tompa Mihály azonos címû regéje ír le), ahol éjjelre tábort vertek. Bejárva környékét délután négykor kezdték meg a lemenetelt, hogy elérjék még Kisszebenben az Eperjesre-Kassára induló vonatot, amellyel hazatértek.

A cserkészcsapat túrakörzetébe természetesen beletartozik a Magas-Tátra, a húszas években Wallentínyi Samu, Frenyó Lajos és Peskó Ödön vezetésével több napot töltenek keleti régiójában. S hasonló célzattal vesznek részt, társulnak a Kárpátegyesület (Karpathenverein) akcióiban (az egyesület eperjesi osztályának elnöke ekkor dr. Flórián Károly volt jogakadémiai tanár). 5

Nem tértünk ki a Branyiszkó mindkét oldalát övezõ terepre, amely -akárcsak a felsoroltak – a természeti mellett telítve van történelemmel is. Élményszerû leírását olvashatjuk Oszvald György egyik tárcájában (Oszvald György: Háromnapos táborozáson a fõgimn. cserkészcsapat 1921. augusztus 9-10-11-én. (Új Világ, 3. évf. [1921] 34. sz., augusztus 21., 2-3. p.). “Csak úgy aludtunk azon éjszakán, mint hamu alatt a parázs. És glédába állva a hajnali vonat elõtt, lángra lobbant harminc cserkész szemében a tûz indulást jelzõ szent parancsa: “Légy résen!”” – kezdi beszámolóját szerzõje, aki akkor a gimnázium 5. osztályának épp végzett tanulója (eperjesi születésû, s 1924-ben érettségizett, Wallentínyi Samu az osztályfõnöke, s bár a leírásban senkit sem nevez meg – ez bontaná a stílust, illetve a mûfajt -, parancsnokaik személye kétségtelen. Útvonaluk pontosan kijelölhetõ, az utolsó szakasz kivételével; ahogy Mednyánszky pátriájából, amelynek mély tónusú, víztükreiben az alkony fényeit összegyûjtõ, rozsdavörös árnyalatait, egyöntetûbb jellegét vásznairól ismerjük, áttérnek a Branyiszkó hágójától a Dluhy-patak (Dlhý potok) mentén a Smrekovica alá, a fekete áfonyával benõtt kitáruló nyereghez. A domború Smrekovica keskeny gerincösvényérõl belátni az egész Szepességet, a Magas-Tátra tarajáig; az írásban a Vysoka hora a magassági adat szerint a mai Pátria, meredek nyugati áthatolhatatlan fenyvesével igazi Szepesség, akárcsak (s itt nem épp a közigazgatási határról van szó) a Smrekovica felé vezetõ, nappal is vörhenyes félhomályt õrzõ erdei fenyõs gerinc. A “nyeregnél” magasló domborodáson akkortájt még nem volt meg a zárt üvegverandás Lieskovsky-menház, s míg a letörésben, illetve ösvényein alatta a sárosi oldalon lejutottak a singléri útra (ma Kopytovská dolina, Kopitói-völgy), valóban “pfadfinderes” (Pfadfinder = úttörõ, pionír) feladat lehetett. De ez már a Szinyelipóci-völgy tárulkozásával együtt Szinyei Merse Pál fénnyel teli és üdezöld ecsetvilága, s a szemközti vonulat mögött áll Jernyén romos családi kastélya s kúriája, s ott van a sírja. Az élménycserkészést érzékelendõ foglaljuk be e helyütt vázlatunkba a tárca szövegét:

“…Alig vettük észre, hogy hûvös szellõ fujdogál, mert szívünket meleg öröm töltötte be: valóra vált a régi vágyunk: három napig kint tanyázunk a szabad ég alatt. Szepesváraljára vitt el minket a vonat. Ki ne ismerné – legalább hírbõl – ezt a régi, hányt-vetett sorsú várost, dombtetõn nagy, szép gót templomával, melynek mély harangszava még a porlandókat is felébreszti a híres temetõkertben. Ki ne látta volna azt a nagy múltú várat, mely magasan õrködik ott messze vidék felett, s melynek ma ugyan már erõsen omladozó falai (azóta részben helyreállított – Z. L.) még mindig szivetdobbantóan visszhangozzák sok-sok csata zaját? A délelõttöt a városban töltöttük. Poggyászunkat az evangélikus elemi iskola egy osztályában helyezve el, a fõtéri templomban közösen fohászkodtunk a “Cserkész Istenhez”-hez, s azután megnéztük az egész várost parancsnokainkkal, akiknek magyarázatai még maradandóbbá tették bennünk e mûvészettel megépített, õsi, megszentelt falakra való emlékezést. Hazaszálltak a hírvivõ képeslapok, s azután indulóink hangjára kitárult sok ablak, s fehér keszkenõk lengtek a vidáman tovább menetelõ kis csapat után. Délre zajos lett a vár. Ijedten s vijjogva röpködtek felettünk a magas õrtorony szárnyas lakói (kékvércsék – Z. L.), míg mi bejártuk minden zeget-zugot a négy fallal körülvett fellegvárban; meghallgattuk útmutató könyvecskénket, mely a vár történetével ismertetett meg, s rövid pihenõ után a Paradicsomnak nevezett Sziklakerten át Hadkócra vettük utunkat, ahol hátizsákjainkon igyekeztünk könnyíteni. Örömmel ültük körül térképeinket, melyek a körülöttünk terpeszkedõ dombsorok között megmutatták további utunk irányát a branyiszkói menházhoz. Lassan kanyargott fel vidám daloló csapatunk az odavezetõ szerpentinen, s az este ropogó tûz mellett talált minket ott. Mohával, fenyõvel párnázott ponyvasátraink pihenõre hívtak, takarodót fújt a trombitásunk, s óránként váltakozó õreink s a ragyogó millió csillag vigyáztak álmaink felett.

Másnap a Dluhy-patak vize lett az útitársunk. Ez mosta ki szemünkbõl az álmot, ez vezetett a Vysoka Hora (1172 m) alatt a néhány évvel ezelõtt leégett Smrekovica (1193 m) lábához. Gyönyörû fenyvessel borított hegyek között poroszkáltunk, bódított a tûzõ nap s az illatozó fenyõk, nagy keletje volt az üdítõ, dúsan termõ borovnyicának. A sûrû erdõt csak néha váltották fel kisebb-nagyobb legelõk, melyeken a nagy szárazság dacára is buja fûben dúskáltak szétszóródott csordák. Uttalanná tette az erdõt az idõ, igazán “Pfadfinder”-ek voltunk, míg Singlér faluban a kitûnõ savanyúvíz-kút (Szultán – Z. L.) körül letelepedhettünk. Szakácsaink nehezen tudtak csak megfelelõ mennyiségû ételre szert tenni, de mégis két bogrács birkahússal, kenyerekkel, rizzsel felpakolva mentünk be a Szinyelipóci-völgybe, hogy ott majd sátorfánkat felüssük.

Ebben a völgyben híres, sokszor megénekelt mondák születtek. Magasan felettünk Bánk bán vára, a messze földön ismert Kõasszony (Kamena baba), a Virágos-kertnek nevezett sziklacsoportozat, Mózes oszlopa, az Ölelkezó pár sziklája. 6

Ebben a vadregényes környezetben töltöttünk mintegy huszonnégy órát. Úgy éltünk, mint az indulónk mondja: “Alszunk, ahol helyet kaphatunk, eszünk, amit fõzünk mi magunk”. Fenyõfából két nagy sátrat építettünk, jól megszerkesztett tûzhelyünk csak úgy ontotta a sok jó fõztet, igazi otthont teremtettünk magunknak. Õrtüzünk messze világított, s szálló pernyék a csillagokig emelkedtek belõle. Horkolásunkat szerte fújta a hûvös égi szellõ. A felkelõ napot vidám nóta köszöntötte itt és ott a magasban. Hárman közülünk kötelek segítségével eljutottak a megközelíthetetlennek hitt Kõasszonyhoz, többen Bánk bán várába mentek fel, mások a Vratnica sziklakaput és a Komin barlangot keresték fel. Bejártuk a völgyet, a ma ártatlanul a mélyben csörgedezõ kis völgyi patak évezredes munkájának, szeszélyes játékának maradványait. Fáradt, elcsigázott csapatot hozott este a vonat haza, megérdemelt pihenõre az otthoni ágyba.” (Csak az eperjesi-orlói vasútvonalról lehet szó, de azt Héthárstól Kisszebenig bármely közbeesõ község megállójánál érthették el, újabb alapos gyaloglással… – Z. L.)

Az eperjesi cserkészcsapat megalakulását Bodnár Gábor: A magyarországi cserkészet története címû könyvében (Budapest, Püski, 1989) az evangélikus fõgimnázium csapataként az 1914-es évre teszi (17. p.); mûködésének azonban a világháború alatt nincs nyoma, újból csak A Mi Lapunk 1920/21-es évfolyamában olvashatunk róla, amely fiúcsapatának és leánycsapatának létszámát közli (105 és 37).

A csapat történetének megírása ma már körülményes, a másutt szereplõ adatok és beszámolók anyagát azonban kellõ módon egészítik ki az Új Világ közlései, amelyek a csapat mindennemû tevékenységérõl, természetjárásáról, táborozásairól, kulturális rendezvényeirõl tudósítanak.

“Cserkészavatás. F. hó 8-án Savanyúvízre és Cemétére rendezett kirándulás keretében avatták fel a kollégiumi fõgimnázium ifjú cserkészeit.” ( Új Világ, 3. évf. [1921] 20. sz., május 15., 3. p.)

“Cserkészek Ceméten. F. hó 28-án kedves látványnak lehetett tanúja a véletlenül az utcán tartózkodó közönség. A kollégiumi fõgimnázium cserkészei, tanáraik vezetése alatt, fiúk és leányok vegyesen ródlikirándulásra mentek Cemétére. (…) összesen mintegy ötvenen húzták maguk után a karakterisztikusan karcsú svéd szánkókat. Csakhamar hangos volt a cemétei erdõ. (…) A gyerekhad kint is ebédelt a “Zabijanán”, ahonnan egy páratlanul jól sikerült sportkirándulás kellemes emlékeivel tértek haza a késõ délutáni órákban.” (Új Világ, 4. évf. [1922] 1. sz., 2. p.) 7

“Cserkészek – Kiállítás és hangverseny – A kiállításon famunkák, favésések és égetések, lombfûrész-, háncs- és agyagmunkák voltak kiállítva. Azonkívül rajzok, festmények, fényképek, kézimunkák, virágasztalok, állványok. Az ipari részben az oktatást Bárdossy tanító látta el, a cserkészlányok papírmunkamûhelyét, ahol háncskosarak, sztaniolképek, árnyképek és egyéb dísztárgyak készültek, Gömöry Jánosné, a koll. igazgató neje, irányította. (…) Könyvet kötnek saját mûhelyükben, a cipészmesterséget, szabóipart tanulják, van teljesen felszerelt famunkamûhelyük.” (A kiállítást a gimnázium tornatermében rendezték meg 1922. május 6-án és 7-én. Lásd: Új Írás. 4. évf. [1922] 18. sz., április 30., 4. p.; a fenti leírást és a következõket pedig – Új Írás. 4. évf. [1922] 21. sz., május 21., 2-3. p.)

“Május 13-án és 14-én a kollégium cserkészcsapata kétnapos szlovák és magyar mûsorú hangversenyben mutatta be kulturális tevékenységét valóban meglepõ eredménnyel. A kollégium tornacsarnokát mindkét alkalommal zsúfolásig töltötte be elõkelõ közönség, szülõk, rokonok. A zsupán képviseletében ott volt dr. Gallay Vladimír zsupáni tanácsos. (…) Zene, dal, szépirodalom, költészet mind oly interpretálásban került érvényre, mely messze felülmúlja egy gimnáziumi önképzõkör kereteit, és a célirányos munka, fokozott önképzés és nevelés által adott hivatottságot árul el. (…) Frenyó Erzsébet, Körtvélyessy István magyar nyelvû, Bleuer László és Neuwirth Márta szlovák nyelvû szavalatai sok tapsot aratnak.” Kovács Bözske Wienarszky Legendáját adta elõ hegedûn Steinhaus Ilona zongorakísérete mellett. A cserkészfiúk egyfelvonásos színmûvet mutattak be. “A csellón Hollénia Zdenkó mutatkozott be mint ifjú virtuóz, ifj. Ghillányi László kísérte zongorán, aki mint dalszerzõ két hangulatos magyar dalával aratott õszinte sikert.”

A mûsoros estre eljöttek a kassai cserkészek is, mintegy hatvanan. A kiállítás és a hangverseny tiszta jövedelme a szegény sorsú cserkészgyerekek felruházására és segélyezésére fordíttatott.

“Ugyancsak megható jelenet tanúi voltak azok is, akik a kollégiumi cserkészdiákok hálájával tudtak együtt érezni, amint õk tanáraik vezetése alatt kivonultak az ev. temetõbe, ahol elhunyt mestereik, nevelõik sírjára tették le a hála, kegyelet és megemlékezés kedves koszorúját.” (Új Világ, 4. évf. [1922] 45. sz., november 5., 3. p.)

Egyedülálló esemény, hogy a magyar cserkészek közremûködésével a kollégium dísztermében vitetik színre franciául Moliére: Az úrhatnám polgár (Le Bourgeois gentilhomme) címû vígjátéka, illetve egyik felvonása. (Új Világ, 5. évf. [1923] 3. sz., január 14., 3. p.; 5. sz., január 28., 3. p.)

“Sikerült Petõfi-ünnepélyt rendezett a kollégium cserkészifjúsága f. hó 18-án esti 6 órai kezdettel az õsi Kollégium nagytermében. Az ünnepélyen jelen volt a város egész magyar társadalma. Az ifjúság alapos fölkészültséggel hódolt a nagy költõ emlékének, értékes fölolvasásokkal, dallal, szavalattal és zenével. (Új Világ, 5. évf. [1923] 9. sz., február 25., 3. p.)

“A helybeli koll. gimnázium cserkészeinek kirándulása. Késmárkról írják: Frenyó Lajos és Wallentínyi Samu vezetése alatt 32 gimnáziumi cserkész érkezett Késmárkra szombaton este, ahol megháltak, és másnap a Magas-Tátrába vonultak. Megszemlélték a fürdõket, és miután az Itatón megháltak volt, másnap a Zöld-tóhoz rándultak. Miután az idõjárás e kirándulásnak nagyon kedvezett, a kirándulók a legszebb emlékekkel tértek ismét vissza Eperjesre.” (Új Világ, 5. évf. [1923] 23. sz., június 3., 3. p.)

“A Karpathenverein Pre¹ovi Osztálya a koll. fõgimnázium cserkészcsapatával együtt f. hó 19-én, vasárnap, az iparvasút igénybevételével társaskirándulást rendeznek a Szigordi-völgybe és esetleg a dubniki opálbányába.” (Új Világ, 5. évf. [1923] 34. sz., augusztus 19., 3. p.)

“Hazajönnek a cserkészek. Közel öthetes táborozás után, muzsikás jókedvvel, szombaton este érkeznek haza cserkészeink, akik a páratlanul szép gromosi táborban töltötték el az idei szeszélyes nyarat. (…) Harmincöten táboroztak az idén Kocsák fõparancsnok és Flórián Laci ifjúsági parancsnok vezetésével a csodaszép gromosi táborban, és feltestvériesültek a cserkészélet parancsolta magasabbrendû emberszeretet nagy összefogásában. (…) A mi városunk közönsége sokat látogatta a tábort, melynek mintaszerû vezetése, berendezése, fegyelme s sok évi tapasztalatokon nyugvó példás élete mindenkit, aki kint volt, elbájolt, elbûvölt. (…) Hangos nótával vonulnak majd be ma este a fiúk a városba, és a tábor lebontott sátrainak helye már elhagyottan néz bele a gromosi éjszakába.” (Új Világ.17. évf. [1935] 32. sz., augusztus 11., l. p.)

“Az ifjúsági vezetõ Weiszer Pali, aki a volt ifjúsági parancsnokkal és jelenlegi titkárral, a nemsokára katonai szolgálatra bevonuló dr. Flórián Lacival együtt azon igyekszik, hogy a fiúk “Béla bácsijá”-nak mentül kevesebb gondja legyen a gyerekekkel.” (Új Világ. 18. évf. [1936] 28. sz. július 12, 2. p.)

Az 1937-es táborozásról már szó esett. Látogatás az eperjesi magyar cserkészek palocsai táborában “… egy hétre jön 14 cserkészlány”, vendégek érkeznek Eperjesrõl, Kassáról, Ólublóról és Lõcsérõl, a Poprádban fürödnek, majd a kürtszó hallatára térnek a táborba ebédhez (rántott csirke). “Az ügyeletes napostiszt, Weiszer Pál parancsnokhelyettes elõzékenyen a vendégek rendelkezésére áll, és körülvezeti õket a táborban. Budapesti vendégek is vannak. (Új Világ, 20. évf. [1938] 30. sz., július 23., 3. p.) A tudósítást F. L. jegyzi.

Õsszel, az államünnep alkalmából a cserkészcsapatot szereplésre kérték fel, a Zöld-fa udvarterén azonban a tábortûz fényében már csak némajátékkal léphettek fel (Scholtze László játszotta a “királyleányt”).

De talán cserkészakcióként tarthatjuk számon a “költõi verseny” emlékoszlopának megmentését, amelyet a Széchenyi-kör emeltetett 1883-ban. Azt ugyanis 1939-ben ledöntötték, de a fiúk egy éjjel elásták, s így a háború utáni kedvezõbb viszonyokban vissza lehetett helyezni talapzatára. 8

Maléter Pál rajparancsnok 1936. szeptember 24-én érettségizett Eperjesen a szlovák kollégiumi gimnáziumban, osztályfõnöke ekkor dr. Stanislav Felber, az I. és a II. osztályban azonban még Wallentínyi Samu, mivel a II. B osztály koszorújának szalagfelirata szerint temetésekor õ volt az osztályfõnökük, s a búcsúszavakat Suhajda Vilma mondta el, aki Maléterrel együtt érettségizett. Nyolcvanadik születésnapja elõestéjén, 1997. szeptember 3-én az eperjesi Veèerník ismerteti életpályáját (Maïarský hold pre¹ovskému rodákovi [Magyar tiszteletadás Eperjes szülöttjének]), s szeptember 4-én a város polgármestere, Juraj Kopèák mérnök részt vett az ez alkalomból a Budapest melletti Tököl községnél levõ katonai repülõtérnek, ahol 1956-ban Malétert letartóztatták, mint Maléter Pál Repülõtérnek a névadó ünnepségén. Sírjára a köztársasági elnök, a honvédelmi miniszter és az Országgyûlés képviselõje után a polgármester szülõvárosa nevében helyezte el a kegyelet koszorúját. S itt adta át Keleti György akkori honvédelmi miniszternek a város In Memoriam Maléternek adományozott emlékérmét, amellyel Eperjes elsõ írásbeli említése 750. évfordulóján a hagyományait gazdagító kimagasló tudományos, mûvészi, közéleti és sportbeli eredményt, érdemeket szerzett személyiségeket tüntették ki; a csatolt videokazettán a család Fõ utcai lakhelye is látható. A koszorúzás után Göncz Árpád megköszönte a részvételt, megjegyezve, hogy “az számunkra is megtiszteltetés”. Maléterné Gyenes Judit úgyszintén személyesen mondott köszönetet, és fejtette ki, mennyire örül annak, hogy eljöttek az ünnepségre Pál szülõvárosából is.

Õ 1954-ben volt Eperjesen, s a város igen tetszett neki. Kezdetben arra gondolt, hogy férje földi maradványait apja mellé, a kassai Maléter-sírboltba temetteti, de úgy hallotta, hogy azt felforgatták, kifosztották. Most azonban úgy hiszi, hogy a legigazibb, ha itt marad bajtársai között (M. Országh tudósítása szerint, Pre¹ovský veèerník, 1997. szeptember 9., 170. sz. 8-9. p.; a fentiek ugyanott – 8. évf. [1997] 166. sz., 5. és 169. sz., 1. p.).

Maléter Pál újratemetésén a 401-es parcellán ott volt dr. Weiszer Pál, aki nála egy évvel korábban érettségizett, s akivel a prágai egyetemi évek alatt együtt laktak, valamint volt osztálytársai közül a Budapesten élõ K. Suhajda Vilma s az akkor pozsonyi Tószögi Iván építészmérnök, koszorújukkal az egykori eperjesi cserkészcsapatot is képviselve. Maléternek az Egyesült Államokban élõ egyik leánya 1994 nyarán Eperjesre látogatott, hogy felkeresse nagyanyja sírját.

A volt eperjesi cserkészcsapatnak ma még 11 tagja él Eperjesen, egy Kassán, ketten Pozsonyban (s kettõnek Pozsonyban van a sírja), egy cserkészlány Prágában, ezenkívül néhányan Magyarországon és az Egyesült Államokban.

A Kollégium fõgimnáziumának keretében 1924-tõl Andrej Sládkovièról elnevezett önképzõkör mûködött. A Kör által elõadott színdarabokban többször szerepelt Flórián László és Sáfrán Pál, aki az 1932/33-as tanévben az önképzõkör elnöke volt, s mindketten kitûntek elõadásaikkal is. Ónodi Olivért a Kör irodalmi kísérleteiért és elõadásáért dicséretben részesítette, akárcsak az Új Világban és az AML-ben tökéletes verselésû költeményekkel jelentkezõ Eisert Árpádot (1929-ben érettségizett, a Károly Egyetemen orvosdoktori diplomát szerzett; egyikük sem volt cserkész, e felsorolásból azonban nem tartjuk célszerûnek kihagyni õket). A magyar cserkészcsapat rajparancsnoka Berndt Richárd az 1935/36-os iskolaévben alelnök, egy évre rá, az érettségi évben a Kör elnöke volt.

Sáfrán Pált 1939-ben avatták a prágai Károly Egyetemen orvosdoktorrá. A holocaust áldozata lett, emlékét az eperjesi Raymann-kórház elsõ pavilonjának elõcsarnokában márványtábla õrzi. Budai László a Don-kanyarban maradt; két testvérük többéves szovjet deportálásból tért vissza.

A Kerényi-ház kapualjából azt a gótikus ajtókeretet ismerjük, amely fölött a város elsõ, háromrózsás és második címerét látni, a kölcsönösen az egyikbõl a másikba átnyuló kézfej Vak Béla epret tapogató kezét jelképezi. Kerényinek a Szebeni úton (a késõbbi Meliorisz-kert) és Kálvária mögött is kertje volt, ezeket gyakran látogatták, az utóbbi a Kern-kert (Kernufka) a városnak a 18. században tisztiorvosa szerint nevezett, édesvízû forrással, ahol két táblába vésett versszöveg díszelgett, Horatius és Kerényi verse (a kõtáblát Gallotsik Vilmos, a város orvosa, akinek a kert tulajdonába került kerettel és üveg fedõlappal látta el, de az emlék elveszett):

Horatii votum. “Hoc erat in votis:

modus agri non ita magnus,

Hortus ubi et tecto vicinus ingus

aquae Et paulum silvae

super his fons foret”

– Horác kívánsága.”Ez volt szivem egész vágya:

nem éppen nagy szántóterület,

Ott, hol kert simul hozzá és

hajlékomhoz közel bõ vízû forrás

S hol ezen felül egy kis erdõ részlet volna.”

(Satiram liber II, Satira VI); Ehhez társult Kerényi Hárs alatt címû saját verse – “E hársfa alatt terem nekem dalra a gondolat…” kezdetû.

(Képaláírások – a szövegben számok nélkül)

(1) A palocsai nagytábor levelezõlapja. A kép jobb oldalán Maléter Pál

(2) Tábortûznél 1938-ban. A felsõ sorban balról az ötödik Kocsák Béla táborparancsnok, a középsõ sorban balról a harmadik Weiszer Pál táborparancsnok-helyettes, balról a hatodik Maléter Pál rajparancsnok

(3) Levélírás a gromosi táborban. Középen Weiszer Pál táborparancsnok-helyettes

(4) Weiszer Pál és ifj. Kocsák Béla cserkésztisztek

(5) 1956-ban a húszéves érettségi találkozón az osztálytársak egy csoportja a gimnázium udvarán. A kép bal oldalán Maléter Pál

(6) 1956-ban a húszéves érettségi találkozón a gimnázium udvarán. Balról a harmadik Maléter Pál

A szöveg végén lapalji jegyzetbe:] A közlemény nyilvánvalóan kiegészítendõ. Ezért kérjük azokat, akik további részletekkel járulhatnának hozzá a csapatra vonatkozó ismereteink elmélyítéséhez, közöljék õket levélben szerkesztõségünk címére. Esetleg csatoljanak fényképfelvételt is, amelyet visszaküldünk. Elõre is köszönjük. – A szerk.

Rövid URL
ID379
Módosítás dátuma2016. június 2.

Mészáros András: Magda Pál (1770-1841)

A kora reformkornak volt néhány jellegzetes, ugyanakkor az utókor számára alig ismert gondolkodója. ők voltak azok - mint például Rumy Károly György, Csaplovics János, Greguss Mihály -, akik a felvilágosodás eszmerendszerében gyökerezve próbálták művelni saját tudományágukat. Nagyon korán felismerték a magyarországi modernizáció előtt álló akadályokat, és ezeket meg is nevezték, de már nem tudták követni a harmincas-negyvenes évek politikai változásait. Számukra fontosabb volt az elvi állásfoglalás, mint az aktualitás. Ezért aztán különböző okokból marginalizálódott személyekké váltak. Ezek közé tartozott Magda Pál is, a hányatott sorsú tanárember.

Részletek

A kora reformkornak volt néhány jellegzetes, ugyanakkor az utókor számára alig ismert gondolkodója. ők voltak azok – mint például Rumy Károly György, Csaplovics János, Greguss Mihály -, akik a felvilágosodás eszmerendszerében gyökerezve próbálták művelni saját tudományágukat. Nagyon korán felismerték a magyarországi modernizáció előtt álló akadályokat, és ezeket meg is nevezték, de már nem tudták követni a harmincas-negyvenes évek politikai változásait. Számukra fontosabb volt az elvi állásfoglalás, mint az aktualitás. Ezért aztán különböző okokból marginalizálódott személyekké váltak. Ezek közé tartozott Magda Pál is, a hányatott sorsú tanárember.

Minden róla szóló írás és megemlékezés statisztikus mivoltát emeli ki. Azt, hogy fő műve, a Magyar Országnak és a határ őrző katonaság vidékeinek legújabb statisztikai és geográphiai leírása (Pest, 1819; német nyelvű kiadásai: Neueste statistisch-geographische Beschreibung des Königreichs Ungarn, Croatien, Slawonien und der ungarischen Militär-Grenze, Leipzig, 1832, 1834, 1835) olyan nagy hatású volt, annak köszönhette, hogy Schwartner 1 és Ercsei 2 ilyen jellegű dolgozatai nem szólították meg a közönséget. Schwartner műve visszhangtalanságának okát Horváth Róbert annak német nyelvűségében, Ercseiét pedig a következőkben látja: “Ercsei művét a magyar tudományban hosszú ideig az első magyar nyelvű statisztikai műnek tartották, de mivel kifejezetten tankönyvjellegű volt és címében sem viselte a Magyarország statisztikája megjelölést, a magyarul olvasó akkori publikum számára Magyarország statisztikáját kétségkívül Magda fő műve képviselte, azaz se nem Ercseié, se nem Swartneré. Ebben kell Magda sikerének egyik fő kulcsát keresni tehát.” 3

A mű sikerét azonban relativizálja magának Magdának a hányatott sorsa. Morózus természete, megalkuvásképtelensége, anyagi gondok és az ellene felhozott gyakori vádak (szabadgondolkodás) miatt sokszor változtatta tevékenysége színtereit. A műveiben megfogalmazott és a tanításban is megjelenő társadalomkritikája tekintetében sok rokon vonást fedezhetünk fel közötte és Greguss Mihály között. Magda soproni tanárkodása alatt – filozófiát, történelmet és statisztikát tanított – nem sokat törődött az előírt tanítási anyaggal, hanem azt adta elő, amit igazságérzete helyesnek ítélt. Korábbi jó barátja, Kis János, az akkori szuperintendens erről ezt írta visszaemlékezéseiben: “Gyanuba esett, mintha tanítványaiba vallással és politikával összeütköző állításokat vegyítene”, ezért “felszólítám mint szuperintendens a megintésére”. 4 Magda ezek után inkább megszüntette a kapcsolatot Kis Jánossal, semhogy feladta volna álláspontját. Könyve megjelenése után aztán távozik is Sopronból. Az ügy nagy port vert fel, hiszen csaknem tizenöt évvel később is, amikor Greguss levélben fordul Szirmay Ádámhoz, az evangélikus egyház iskolai felügyelőjéhez, Szirmay a válaszlevélben nem mulasztja el figyelmeztetni Gregusst Magda soproni esetére. A következőket írja Gregussnak: “Hanem azt az egyet javasolnám és teljes bizalommal kérném T. Prof. Uramat, hogy ezen kényes tudomány tanításában a közép úton bölcsen járván igen messze ne terjeszkedjék és holmi mostani új szellemű excentritásokba ne ereszkedjék, nehogy egyfelől az ifjúság elméjét időnek előtte is felzavarjuk, más részről pedig ne compromittáltassunk és mindnyájan bajba ne keveredjünk, amint már hasonképpen ez előtt ama sopronyi Magdával jártunk, mely bajból alig tudtunk s különössen magam is kivakarózni, ő pedig szegény jámbor majdnem országfutóvá lett sehol se találván állhatatos helyét.” 5

Számunkra azonban Magda sorsa mellett ugyanilyen fontos annak meghatározása, milyen eszmék határozták meg Magda gondolkodását. Ebből a szempontból először tanárait kell számba vennünk. Azt tudjuk, hogy Magda polgárcsaládból származott, és anyai nagybátyja, Cházár András – aki a 18. század végén a sajtószabadság védelmében írt röpiratot és a 19. század elején a magyar nyelv terjesztésének egyik előharcosa volt Gömör megyében – kivette a részét a fiatal Magda neveléséből. Iskoláit Dobsinán és Késmárkon végezte. Az utóbbi helyen J. Genersich 6 és Schwartner voltak a tanárai. 1791 és 1792 között a jénai egyetem hallgatója (barátjával, Kis Jánossal együtt), ahol főként F. Schiller (1759-1805) előadásait hallgatta. Schiller Kant etikáját és esztétikáját próbálta továbbfejleszteni és népszerűsíteni. Vagyis Magda – közvetve – ismerte Kant filozófiáját, de ezt még egy felvilágosodás kori, alapvetően realista ismeretelméletben helyezte el. Kant gondolkodásából inkább a morálfilozófia hatott rá.

Mindezt összefoglalva azt kell mondanunk, hogy Cházár, Genersich és Schwartner (statisztikai munkásságán keresztül még August Ludwig Schlözer) a felvilágosodás eszméit közvetítette Magda számára. Schiller hatása kisebb volt (még akkor is, ha A Fátumról szóló írásában “a nagy Schiller” kifejezést használja), és csak azokat a mozzanatokat erősítette fel Magda gondolkodásában, amelyek a klasszikus liberalizmus nála már meglevő eszméit színezték. Ha szemügyre vesszük, mit tanított Magda Sopronban az 1813/14-es tanévben, akkor a következő témákkal találkozunk: filozófiában az abszolútum motívumaival, az abszolút ész törvényével és az abszolút szabadsággal, történelemben II. József és Lipót uralkodásával, a statisztikában pedig Anglia helyzetével. Ez az anyag inkább a Kant előtti filozófia témaválasztását, illetve a polgári modernizáció példáit illusztrálja, vagyis a felvilágosodás eszméire utal vissza. Sárospataki tanárkodása idején publikált Magda a Felső-Magyarországi Minervában. Beleznay M. Cecília a lapról írt monográfiájában Magdát Beregszászi Nagy Pállal, Sipos Pállal, Nyiri Istvánnal együtt említve így jellemez: “Jellemző rájuk a felvilágosodás befogadása, amely nem engedi, hogy megszokják a közönyösség, a tespedés lassú életstílusát. Minden cikkükből felénk árad erős vágyuk, hogy a művelt nyugati államok kulturális, pedagógiai, nyelvészeti fejlődésével lépést tartsanak.” 7 Még ha ez a jellemzés kicsit sommás is (főként Sipos és Nyiri esetében), már maga az a tény, hogy a Minerva szerzői között az egyetlen összekötő kapocs Kazinczy volt, és hogy Magda barátsága Kazinczyval a húszas évek közepén mélyült el, elégségesen bizonyítja azt, hogy Magda gondolatai valóban a felvilágosodásban gyökereztek. Magdáról így vallott Kazinczy Kis Jánosnak írott levelében: “Benne sok erőt találtam, a gondolkozása az enyémmel egyezni látszott.” 8

Magda statisztikai főművének az elbírálásában eltérő vélemények ütköznek egymással. Pápai Béla szerint “könyve – értékét tekintve – bízvást odaállítható Schwartner két évtizeddel korábban megjelent (…) munkája mellé, sőt jelentőségét tekintve – éppen magyar nyelvűsége és politikai állásfoglalásai miatt – Schwartner művén messze túlmutat.” 9 Azt Pápai is elismeri, hogy Magda műve a statisztika elmélete és módszertana szemszögéből nem haladja meg Schwartner dolgozatát. Vagyis a nóvum a magyar nyelvűség és a politikai szemlélet. Ez utóbbi az Elöljáró Beszédben van megfogalmazva, és valóban a reformmozgalom politikai programjának egy korai változatáról van szó. Ugyanitt Magda a nagyrabecsülés hangján szól Schwartnerről, akit “a Magyar Statistika Attyának” nevez. Sőt elutasít minden ellene szóló vádat, amely Schwartnert “nem igaz Magyarnak, nem jó hazafinak” tartja csupán azért, mert “Hazájára fényt vetett”. Horváth Róbert szerint “Magda munkájának (…) tudományos igénye és ebből következően annak tudományos színvonala is szükségszerűen elmaradt Schwartner hatalmas monográfiája mellett”. 10 Horváth még hátrább helyezi Magda dolgozatát Fényes Elek hatkötetes művével – Magyar országnak s a hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statisztikai és geographiai tekintetben (Pest, 1836-1840) – szemben. Vagyis Magda teljesítményének az a tudományos érdeme, hogy kapcsolódott a hazai statisztikai kutatásokhoz (Bél Mátyás, Schwartner), biztosította a folytonosságot, és hidat képezett Fényes felé.

De a kérdést megfogalmazhatjuk másképpen is. Ha eltekintünk attól, hogy Magda művét csupán a statisztika tudományának szemszögéből értékeljük, és rákérdezünk arra, hogy milyen egyéb funkciókat töltött be dolgozata a megjelenés idejében, akkor eltolódnak a hangsúlyok. Arról van szó, hogy a geográfia abban a korban politikai földrajzként funkcionált, és szerepét tekintve a történetfilozófiával osztozott a nemzeti ideológiák megalapozásában. Míg a történetfilozófia a fejlődés célját próbálta megfogalmazni, addig a geográfia azokat az alapokat igyekezett feltárni és felmutatni, amelyekre építve az adott nemzet besorolódhat a többi nemzet közé. Magda leírja, hogy a “nemzeti erők” 11 számbavétele közben állandóan a következőket tartotta szem előtt: “Van é a Magy. Nemzetnek annyi lelki és testi ereje, annyi világi tehetsége, hogy az Europai szabad és független Nemzetek közt tekintettel és méltósággal megtarthatja a rangját, s önnön maga által hatalmas is, boldog is lehet?” 12 Mindezt azért, mert a természeti determinációt meghaladhatatlannak és elkerülhetetlennek tartotta. Szinte Montesquieu mintájára tartja az éghajlati viszonyokat meghatározóknak: “Az egész látható természetnek igen nagy befolyása van az embernek nem csak külső érzék-eszközeire, s azok által belső érzéseire is, szívének kedves és kedvetlen állapotjára és boldogságára, hanem temperamentomára is, karakterére, cselekedeteire és egész életének sorára.” 13 Néhány bekezdéssel később Magda lábjegyzetben utal Rousseau azon kitételére, miszerint az éghajlat, “az elementumok”, az élelem stb. “mindezek következéseket szülnek a test machinájában és a lélekben, s béfolynak a cselekedetekre és az egész életre”. 14 A geográfiai környezet emberre és társadalomra kifejtett hatásának esetében Magda kizárja a függetlenséget: “Ki tagadhatná az embernek a természettől függését és a fátumnak a természeti dolgok által reá való akadályozhatatlan béfolyását? ki kérkedhetne itt szabad akaratjával? ki mondhatja, hogy a természet s annak reá való befolyása az ő hatalmában van? (…) És így mindenütt csupa kéntelenség…” 15 A szigorú determináltságot az ember és a társadalom csupán a ráció segítségével tudja viszonylagosan meghaladni. Vagyis a statisztika ebből a szempontból nem más, mint “a közönséges természet” és “az emberi természet” könyörtelen feltárása ahhoz, hogy racionális cselekvés segítségével megpróbálkozzunk a javítással.

Talán nem véletlen, hogy Magda két Minerva-beli tanulmánya a sorsról (fátumról) és a kultúráról szól. Hiszen fő művének előszavában éppen e kettőről beszél: “…fáj a szívemnek, hogy a szeretett Hazám lakosának 7/8ad részét olly állapotban látom a fatum által helyheztetve lenni, mellyben azt a szegénység és a megvetés a porban heverteti, úgy hogy ezen alacsonyságból az érzésnek és a gondolkozásnak nemességére, a nyers bárdolatlanságból emberhez méltó cultúrára és tökéletességre, az állati félből tellyes lelki életre, megvetett állapotból nagyobb tekintetre, emberi méltóságra maga magát tsak igen lassan s véghetetlen nehezen emelheti fel, mások által pedig nem igen emeltetik. Ugy vagyon!” 16 A kultúráról írt tanulmányában pontosítja Magda, mit ért azon a felemelkedésen, amely a “nyers bárdolatlanságból” az “emberi méltóságra” lendíti fel az embert: “A civilizátus ember birtokot, szabadságot és egyenlőséget kíván, és minden úton-módon keres a végre, hogy könnyen, gond nélkül és vígan élhessen; hogy igasságtalan emberek által el ne nyomassék; hogy másoknak vélekedésökben magának becset szerezzen, legalább másoknál alábbvalónak ne tartassék.” 17 A főmű előszavát és a két tanulmányt együtt olvasva előttünk állnak a reformkor alapeszméi mind politikai, mind filozófiai fogalmakban megragadva. Ezeket már csak konkretizálja A mezei gazdaság philosophiájának szabásai szerént okoskodó és munkálkodó gazda (Sárospatak, 1833). Erről a könyvről ugyan Horváth azt írja, hogy az “nem mérkőzhetett a kor mezőgazdasági tudományos irodalmának jelentősebb termékeivel és – úgy tűnik – nem is gyakorolt semmi különösebb hatást a kor társadalmára” 18 , de a kérdés lényege nem ez. Persze nem is az a túlzó megállapítás, amelyet Pápai tesz, miszerint ez a mű “Széchenyi Hitele mellett korában egyedülálló gazdasági-politikai és mezőgazdaság-tudományi szakkönyv” lett volna. 19 Ha csupán a korabeli mezőgazdasági szakirodalom szemszögéből tekintjük a dolgot, akkor Magda dolgozatát odasorolhatjuk Tessedik Sámuel vagy Pethe Ferenc munkái mellé. De ha a politikai gazdaságtani aspektust tekintjük, akkor kitűnik, hogy ez a könyv egybefogja a statisztika, az ökonómia és a filozófia elveit, és rájuk építve próbálja újrafogalmazni a reformkor politikai programját. Ezért is választhatta Magda a könyv egyik mottójául Széchenyi mondatát: “Valódi nyereség a gazdaság philosophiája.”

Mivel Magda a fiziokratákra hivatkozik ebben a művében, ő is azon a véleményen van, hogy az ország gazdagsága a mezőgazdaságon alapul. Ezért mindjárt a könyv első felében felteszi a kardinális kérdést: “A földmívelő parasztnak kell-é személyes szabadságának lenni, vagy nem? – és: kell-é annak föld tulajdon (proprietatis) jussával bírni, vagy nem?” 20 Különböző európai példákkal bizonyítja, hogy a kettő megléte előbre vitte a nemzetgazdaságot. Elméletileg a könyvnek az a része a legérdekesebb, ahol a “gazdasági erő” fogalmát boncolgatja (38-111. p.). Ezt ő két részre bontja: emberi erőre valamint “állati és más erőkre”. Az elsőhöz az értelem, az akarat és a népesség, az utóbbihoz az állati erő, a munkaeszközök, a föld, a pénz és az idő tartozik. Ezek elemzésénél visszatér a statisztikából és a publikált filozófiai cikkekből ismert, felvilágosodásra jellemző gondolatmenet. Az értelem esetében például főként az értelem hiányosságaival – tudatlanság, “balvélekedések”, “aggszokás” (értsd: hanyagság) – mint visszahúzó erőkkel foglalkozik. A megoldás szerinte az értelem felvilágosítása különböző “mustra-oskolák és társaságok” által. Politikai szempontból pedig azt tartja fontosnak, hogy a polgári státus erősödjön meg. Az akarat filozófiai fogalma itt a polgárság és a magántulajdon fogalmaiban konkretizálódik, és abban a követelésben csapódik le, hogy a földműves polgárrá váljon. Több reformkori gondolkodó döbbenetes tapasztalata volt az a civilizációs távolság, amely a nyugat-európai parasztságot a magyarországitól elválasztotta. Magda esetében ez még tetőződött konkrét statisztikai ismereteivel is, ezért kérhette már ebben a könyvében, hogy “a robot váltassék meg”. A népesség esetében a népesség számarányát tartja fontosnak, mert növekvő és szabad népesség intenzív termelést, a vevőkör gyarapodását és városiasodást von maga után. A pénz problémáját elemezve Széchenyihez hasonlóan a hitel kérdését emeli ki, de ehhez hozzáteszi azt is, hogy rossz pénzgazdálkodás esetén a hitel sem mindenható.

Az időt a “gazdasági erők” közé sorolva Magda modern gondolkodóként mutatkozik meg. Teljesen a korabeli európai gazdaságtani elméletek mintájára állítja, hogy az idő ökonómiája az egyik központi kérdés. “Okos megkíméléssel nyert időt úgy kell nézni, mint gazdasági erőnek gyarapodását” – írja 21 , vagyis azon a nézeten van, hogy az idővel való gazdálkodás a gazdasági erő intenzifikálásának a módja. Hasonló nézetet vallott néhány évvel később a schellingiánus Nyiri István is, aki az angol gazdaság működéséről szólva írja, hogy a gőzgép felhasználása “philosophiai új kinézést” alapoz meg. Szerinte most már be kell látnunk, hogy az idő nem állandó, hanem tágítható: “erőnk is van, időnk is van.” 22 A megközelítési irány ugyan más kettejüknél – mert Magda az időmegtakarítással vél erőt nyerni, míg Nyiri szerint az újfajta termelési erő időt produkál -, de a eszme azonos: modernizálás nem létezhet időmegtakarítás nélkül. Ennek a gondolatnak ugyanakkor van metafizikai vonzata is, hiszen az idő abszolutizálásának elvetését jelenti. Ez az összefüggés Magda filozófiai dolgozataiban bukkan fel újra, ahol elutasítja a transzcendens dolgokkal való foglalkozást.

Magdát 1833-ban az MTA tagjának ajánlják. 1834 novemberében aztán a Filozófiai osztály levelező tagjává választják, és ettől kezdve gyakori levelezésben állt Toldyval. Filozófiai és pedagógiai művei – Az én paradoxonaim (1831), A nevelésről, Az ember képzésének akadályairól (1836), A philosophiáról (1838) – azonban kéziratban maradtak, és eddig még nem bukkantak elő. Pápai azt írja, hogy “a fellelt recenziók és kortársi feljegyzések alapján róluk csak annyit mondhatunk, hogy azokban Kant, Schiller és a német neohumanizmus magyar talajba átültetett szelleme tüzelt” 23 . Az igaz, hogy Magda mind Kantot, mind Schillert említi két publikált filozófiai tanulmányában, sőt A culturáról írt cikkének végére odailleszti egy rövid Kant-fordítását is (A nevelésben való Disciplináról), és Schillert “nagy Schillernek” írja, de mindez nem jelent többet, mint azt, hogy mindkettejük munkásságát jól ismerte. Hiszen ilyen alapon Holbach követőjének is tarthatnánk őt, mert A Fátumról szóló írásában Holbachot “ama híres Systeme de la Nature szerzőjének” nevezi. Nem beszélve arról, hogy Rousseaut bárki más filozófusnál gyakrabban említi és idézi. Ha írásainak irányát – és nem kevésbé stílusát – tekintjük, akkor abból a felvilágosodás “szelleme tüzel”.

A kultúráról írt tanulmányában az elemzés alapeszméje a felvilágosodásra megy vissza. A “vak-tudatlanság”-gal szemben az okosságot emeli ki, amely harmonizálni tudja az ember potenciáinak az együttműködését. A természetet és a természetességet – amelyet a nevelésnek követnie kell – Magda teljesen Rousseau szellemében fogja fel, mert “az emberi természet” alatt “a még meg nem romlott emberi természetet” érti. 24 Sőt az emberi természet alaptulajdonságának “az okos valóság törvénytevő hatalmát (autonomia)” tartja. Itt aztán történnek utalások a kanti erkölcsfilozófiára, mert Magda “valóságos” erkölcsi jóságnak csakis az okosság (Vernunft) törvénye iránti tiszteletből és engedelmességből véghez vitt jót véli. Kanti hatásra utal az is, hogy egyértelműen elkülöníti azt a kultúrát, amely van, attól, amelynek “kellene lennie” 25 , és hogy a kellőnek nagyobb teret szentel, mint a valónak. Ez a distinkció ugyan hasonló ahhoz, ahogyan a korabeli magyarországi kantiánusok kiemelik az erkölcsi világ szerepét és ahogyan az eszmei értékekre helyezik a hangsúlyt, de Magda szövegének figyelmes olvasása arra figyelmeztet, hogy itt másról van szó. Egyrészt nem az igaz, a szép és a jó eszméiről, hanem az esztétikai, a megismerő és az erkölcsi kultúráról beszél, másrészt már a “kellő” esetében is konkrét életmódokat mutat be. Vagyis azt tartja szem előtt, hogyan lehet(ne) tökéletesíteni az egyes foglalkozási ágakat abból a célból, hogy azok az emberek felemelkedését szolgálják. Elvontan fogalmazva: hogyan segíthetik hozzá az embereket ahhoz, hogy emberi természetüket tudatosítsák és annak elvei szerint éljenek.

Magdának ez a tanulmánya nem tér el a korabeli német filozófiai irodalom és az evangélikus líceumokon oktatott logika és lélektan bevett kliséitől. Azok keretén belül maradva mutatja be a megismerési folyamatot, az értelem és az ész (“okosság”) különbségét, a megismerés formális és materiális tulajdonságait stb. Ugyanígy, herderi módra különbözteti meg a kultúra lépcsőfokait, amelyek más korabeli magyarországi kantiánus szerzőknél a teleologikusan felfogott történelem szakaszaiként tételeződnek. Eszerint a legalsó fokon a vadember áll, aki “csak az élet megtartására, a nemzésre, a másokkal való társalkodásra ösztönöztetik”, őt követi “a civilizátus ember, aki birtokot, szabadságot és egyenlőséget kíván”, a legfelső fokon pedig az erkölcsi ember áll, aki “a szépet, az igazat, az (erkölcsi) jót szereti”. 26 Mindebből – sarkítottan fogalmazva – az következik, hogy a kultúra megvalósítása Magyarországon valóban csak a “kellő” szférájába csúszik át, hiszen még csupán a “civilizátus ember” létrehozása van programon. Más szóval: a történelem még Magda és kortársai előtt álló feladat. Vagyis ha azt írtuk, hogy Magda “iskolás” filozófiát művelt, akkor ezt most korrigálhatjuk, mert kitűnik, hogy az egyszerű felvilágosító cikk egy expressis verbis meg nem fogalmazott politikai programot kínált.

Még egyértelműbben nyilvánul meg a felvilágosodás szelleme A Fátumról írt cikkben. Magda itt mindjárt az elején leszögezi, hogy nem hajlandó foglalkozni a transzcendenciával és a transzcendentális összefüggésekkel, mert ezt “a theologusok fellengős elméjekre és bölcsességekre bízom, akik ezen dolgokat is megérthetik, megmagyarázhatják”. ő maga az emberi értelem és ész határain belül kíván maradni. Néhány oldallal később aztán – valószínűleg a szöveg iróniáját tudatosítva – meg is szólítja egy lábjegyzet erejéig azokat, akik kétségbe vonják hitét, és kijelenti, hogy tévednek.

A tanulmány amellett valóban a sors-kérdést elemző írás, amely végigvezet bennünket a téma történetén, forrásain, és végezetül szól a véletlenről is. A történeti áttekintés sorra veszi a számba jövő gondolkodókat és irányzatokat, és Kanttal fejeződik be. A sors működését illetően Magda hangsúlyozza, hogy csakis meglétének véges forrásairól kíván szólni, azon túl pedig az emberi sors érdekli őt. 27 A sors mint olyan Magda szerint úgy jön létre, hogy a világ keletkezése után a dolgok kapcsolatba kerülnek egymással, egymásra hatnak, és ezzel kialakul egy megszakíthatatlan láncolat (“egybe-köttetés eránya”, Wechselwirkung). “Ezen támadást (értsd: keletkezést – M. A. megj.), elenyészést, állapotot és annak változását, s a dolgoknak egymásra befolyását értem immár a fátum alatt, melly az ok és a következés egybeköttetés törvényének ereje szerént, az egész természetben feltételes kénszerítéssel (necessitate) munkálódik…” 28 A “feltételes kénszerítés” fogalma azt jelenti, hogy a világ alá van vetve egy bizonyos törvényszerűségnek, de ez nem fatális determinizmus, mert létezik a véletlen és az emberi szabadság. Ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy Magda nincs Kant álláspontján, hiszen Kant – ahogyan Magda is bemutatja – tagadja a sorsszerűséget és a véletlent.

A kérdés ezek után az, hogy mitől függ az emberi élet sorsszerűsége. Magda szerint a természettől és az emberi természettől (ezen belül is egyrészt az önmagában vett, másrészt az ember hatalmában levő emberi természettől). Az előbbiről már szóltunk a geográfiai determinizmussal kapcsolatban. Az utóbbi esetében Magda azon a véleményen van, hogy az ember szükségképpen van, és szükségképpen olyan, amilyen. Vagyis még a szabad akarat is – amely pedig megalapozza a kontingenciát – az emberi természet függvénye. A szabad akarat meglétét Magda adottnak veszi, de hozzáteszi, hogy az objektivációk révén az is besorolódik a világot meghatározó kauzális sorozatokba: “Azonban még az is, amit az ember szabad akaratából cselekszik, az okozásnak törvénye alá esik, s szükségképpen következéseinek kell lenni, mellyek nincsenek többé úgy, mint a cselekedete volt, hatalmában, s már a fátumnak feltartóztathatatlan folyásához tartozik…” 29 Sőt a véletlen is csak a szükségszerűség egyfajta megnyilvánulása: “Vak-történetből esik meg, ha két dolgok, mellyek külömböző okokból származván, eggy időben és eggy helyen össze-jönnek (zusammentreffen) anélkül, hogy ezen összejövésnek egyben vagy másban azon dolgok közül, egynek vagy másnak származtató okaiban, vagy azoknak következéseiben volna az oka; vagy rövidebben, a vak-történet ezen dolgok között való arány (relatio), mellyeket a fátum valóságra hoz, vagy a történeteknek egymásba ütközések.” 30 Magda itt teljesen a felvilágosodás filozófusainak szellemében mondja, hogy a véletlen nem más, mint a valódi okok fel nem ismerése, és hogy a fel nem világosított emberek isteni gondviselést látnak ott, ahol pedig a fenti értelemben megtörtént véletlenről van szó.

Megmenekülhet-e az ember a sorsszerűségtől? Magda szerint igen, mert ha a testiség teljesen a sorshoz köt bennünket, az értelem pedig a finomabb determinációs láncokhoz kapcsolódik, még mindig megmarad az ész (az “okosság”), amely “a bölcsesség által tökéletesen szabaddá teszi az embert”. És itt ismét megjelennek a felvilágosodás alapeszméi, hiszen a szabadság csak akkor nem valósul meg, ha az ember nem él okosságával. A tudatlanság és az előítéletek, a balítéletek és vélekedések, a babona és a vakhit, vagyis az ész mellőzése, az okossággal való visszaélés azok a hibás cselekvési formák, amelyeket nevelés révén kiküszöbölhetünk, és az embert közelebb vihetjük eredeti természetéhez.

Magda azonban már mégiscsak egy következő korszak, a romantika gyermeke is. Vagyis már nem végletesen optimista az emberi ész felvilágosító erejét illetően . Herderre hivatkozva írja le, hogy “a század lelke” (más magyarországi gondolkodóknál “a korszellem”) nemcsak az észt, hanem az ész mellőzését és az ésszel való visszaélést is magában foglalja, és ezért “nem egyéb mint azon gondolatok, indulatok, hajlandóságok, törekedések és eleven erők summája, mellyek a dolgok meghatározott folyásában bizonyos okok és következések által nyilatkoztatják ki magukat. És ezen lélek uralkodik hatalmasan az embereken, a fátum erejével sokszor elragadja őket…”. 31 Ha statisztikájában Magda a reformkor eszméinek korai megfogalmazója, akkor filozófiai írásaiban már a reformkor objektiválódott összefüggéseinek lehetséges kimenetelét is előrejelzi.

Rövid URL
ID377
Módosítás dátuma2016. június 2.

Liszka József: A szlovákiai magyarok populáris kultúrája a 20. században (Korszakok és az impériumváltásokból fakadó változások)

A populáris, azon belül a népi kultúrát alapvetően tradicionális volta mellett (vagy annak ellenére) az állandó változás, alakulás jellemzi. Ebből adódóan az egyes néprajzi jelenségek s általában a parasztság társadalmi helyzetének a változásai, a népi kultúra egészének a periodizációs kérdései régóta foglalkoztatják a kutatókat. S bár a néprajztudomány olykor történeti tudományként határozza/határozta meg önmagát, éppen ez a kérdés, vagyis a történetiség, a viszonylag pontos kormeghatározások kérdése az egyik legbizonytalanabb építőköve a diszciplínának. Általában különféle demográfiai, társadalmi, urbanizációs, gazdasági folyamatok, életmódváltozások függvényeként, továbbá a népi kultúrán (elsősorban a népművészeten) belül mutatkozó stílusjegyek, azok változásai alapján szokás történetileg tagolni, periodizálni a népi kultúrát. Kutatásmódszertanilag is indokolható módon az egyes néprajzi jelenségek, jelenségcsoportok korszakolása a legáltalánosabb. Ily módon beszélhetünk a népi építészet, a gazdálkodás és a táplálkozás, a népművészet, a népzene és a néptánc, valamint a népköltészet stb. történeti korszakairól, illetve stílusrétegeiről. Természetesen időben tagolható Közép-Európa népi kultúrája, melynek a magyar népi kultúra 1 (s ezen belül a mai Szlovákia magyar népi kultúrája) is szerves részét képezte, általában is. Mivel a néprajzi anyag kormeghatározása meglehetősen bizonytalan, ezért a népi kultúra történeti tagolása során nem is szokás (nem is lehet!) éles határvonalakat húzni. Általában évszázadokban beszélnek a néprajzkutatók, viszonylag széles átmeneti idősávokat hagyva az egyes korszakok között.

Részletek

1. Bevezetés

A populáris, azon belül a népi kultúrát alapvetően tradicionális volta mellett (vagy annak ellenére) az állandó változás, alakulás jellemzi. Ebből adódóan az egyes néprajzi jelenségek s általában a parasztság társadalmi helyzetének a változásai, a népi kultúra egészének a periodizációs kérdései régóta foglalkoztatják a kutatókat. S bár a néprajztudomány olykor történeti tudományként határozza/határozta meg önmagát, éppen ez a kérdés, vagyis a történetiség, a viszonylag pontos kormeghatározások kérdése az egyik legbizonytalanabb építőköve a diszciplínának. Általában különféle demográfiai, társadalmi, urbanizációs, gazdasági folyamatok, életmódváltozások függvényeként, továbbá a népi kultúrán (elsősorban a népművészeten) belül mutatkozó stílusjegyek, azok változásai alapján szokás történetileg tagolni, periodizálni a népi kultúrát. Kutatásmódszertanilag is indokolható módon az egyes néprajzi jelenségek, jelenségcsoportok korszakolása a legáltalánosabb. Ily módon beszélhetünk a népi építészet, a gazdálkodás és a táplálkozás, a népművészet, a népzene és a néptánc, valamint a népköltészet stb. történeti korszakairól, illetve stílusrétegeiről. Természetesen időben tagolható Közép-Európa népi kultúrája, melynek a magyar népi kultúra 1 (s ezen belül a mai Szlovákia magyar népi kultúrája) is szerves részét képezte, általában is. Mivel a néprajzi anyag kormeghatározása meglehetősen bizonytalan, ezért a népi kultúra történeti tagolása során nem is szokás (nem is lehet!) éles határvonalakat húzni. Általában évszázadokban beszélnek a néprajzkutatók, viszonylag széles átmeneti idősávokat hagyva az egyes korszakok között. A magyar népi kultúrát a maga egészében általában több nagyobb korszakba szokás sorolni, kezdve a honfoglalás előtti örökséggel, a középkoron és a reneszánsz, valamint török hódoltság korán át a barokk, rokokó és klasszicizmus korával bezárva. Ez a durva korszakolás teljes mértékben nem feltétlenül esik egybe az egyes részjelenségek (pl. építészet, gazdálkodás, táplálkozás, népművészet stb.) alapján megadható periódusokkal. A 19. századtól, amikortól már egyre nagyobb mennyiségben állanak a rendelkezésünkre a néprajzkutatók által a népi kultúráról fölhalmozott adatok, amikortól az egyes rokontudományok (gazdaság- és társadalomtörténet, valamint a szociális és kulturális antropológia) eredményei is segítenek az eligazodásban, a kutatók szinte egybehangzó véleménye szerint valamivel szűkebb időhatárok között további három korszakot lehet megkülönböztetni. Az első, többé-kevésbé pontosan datálható korszak, amely mind a népművészetben, mind a népzenében a régi stílust képviseli, még a 18. században veszi kezdetét, s nagyjából az 1820-as évekkel zárul. Ezt követi egy további korszak (az új stílusú népművészet korszaka), amely az 1870-80-as évekig tart, és végül az utolsó, amelyik az első világháború végével ér véget (vö. Hofer 1975; Kósa 1998, 78-128; Pranda 1969; Vörös 1977). 2

Mindezek ismeretében nagy merészségnek tűnhet egy olyan “korszakolásra” vállalkozni, amely szűk egy évszázad populáris kultúráját kívánja időben tagolni. Nem is erről van szó azonban. Az alábbiakban arra teszek kísérletet csupán, hogy a szlovákiai magyarok populáris kultúráját ért 20. századi, alapvetően az impériumváltásokból fakadó hatásokat számba vegyem. Jól tudom, hogy ezek a hatások nem azonnal és nem teljes társadalmi szélességben érvényesültek, de dokumentálásuk mégis fontos lehet a populáris kultúra, az azon belül, illetve az arra ható belső és külső erők jobb megismerése szempontjából (…)

2. Az impériumváltások nyomán jelentkező hatások a 20. században

A populáris kultúra történeti rétegzettsége általában és alapvetően nem az egyes politikatörténeti változásokhoz kötődik. Egy-egy kultúrán belül tapasztalható cezúrák sokkal összetettebb okozati rendszerek nyomán jönnek létre. Az alábbiakban mégis a 20. századi politikatörténet fontosabb fordulópontjaira támaszkodva vizsgálom meg, hogy ezek a változások milyen hatással voltak (lehettek) az itt élő lakosság populáris kultúrájára. (…)

2.1. 1918-1938

Az 1918-as impériumváltátás következtében megváltozott piaci viszonyok, körzetek, a csehszlovák ipar olcsó árucikkei nem maradtak hatás nélkül a magyar (kis)iparra és kézművességre, a magyar földművesek gazdálkodására, a viseletére, lakáskultúrájára sem. A kereskedelmi forgalomban megjelentek a Ba»a-cipők és a csehszlovák ipar egyéb termékei, amelyek egyszerűen tönkretették a korábban virágzó kisvárosi kisipari termelést, és kialakították a “Ba»a-cipős magyarok” kategóriáját. Ezekről a folyamatokról számolnak be Érsekújvár, Losonc és Kassa kapcsán is a korszak kortárs gazdasági elemzői (vö. Tamás 1938, 84-85, 111, 203-208).

Az 1919. április 16-án kelt 215. számú csehszlovák törvény, amely földreform céljaira lefoglalta a 150 hektárnál nagyobb mezőgazdasági és a 250 hektárnál nagyobb vegyes művelésű területeket, történeti vonatkozásait ma már meglehetősen jól ismerjük, elsősorban Machnik Andor (Machnik 1993, 15-23), Vadkerty Katalin, illetve Varga Kálmán (Varga 1992) kutatásainak köszönhetően. Machnik Andor munkája új kiadását Vadkerty Katalin utószava és függelékben a csallóközi telepesfalvakba érkezett morva-cseh kolonisták teljes névjegyzéke, valamint az általuk építtetett lakóházak tervrajzai (amelyek alapvetően cseh és szlovák építészeti hagyományokra vezethetőek vissza) egészítik ki (vö. Machnik 1993, 202-223). Ezek kétségtelenül fontos forrásai lehetnek egy majdani néprajzi szempontú vizsgálatnak is. A telepítés célja a homogén magyar etnikai tömb megbontása volt, elősorban a Kisalföld északi részén. Ennek érdekében cseh és morva, valamint északról érkező, továbbá Jugoszláviából “hazatelepült” szlovák telepeseknek adtak lehetőséget, hogy rendkívül kedvező hitelek felvételével a kisajátított földekből vásároljanak, házakat építsenek. Ily módon önálló telepesfalvak (Hod¾ovo, Hurbanova Ves, Hviezdoslavov, Okánikovo, ©robárová stb.), valamint a már meglévő magyar falvak tartozételepüléseiként “kolóniák” jöttek létre (Szenc, Szentmihályfa, Nagylég, Köbölkút, Bény, Nagytárkány stb.). A csehszlovák földreform nyomán létrehozott 94 kolónia közül 64 magyar többségű területekbe ékelődött, s az összesen 2271 telepes közül 1746, tehát mintegy 77%-uk került magyar vidékre (Machnik 1993, 18). (…)

Az újonnan érkezett telepesek nem tudták fölvenni a gazdasági versenyt a megmaradt nagybirtokokkal, és gazdaságilag lényegében kudarcot vallottak. Az állam pedig különféle termények támogatásával is segítette őket. Ilyen volt a dohány, a fűszerpaprika és a gyümölcs. A homogén magyar etnikai tömb megbontása sem sikerült maradéktalanul, hiszen ezek az apró szigetek a magyar többségen belül inkább alkalmazkodni voltak kénytelenek, semmint diktálni, az asszimilációt elősegíteni. A szükség egyébként is nagyon gyorsan a viszonylag jó és zökkenőmentes együttélés modus vivendijét alakította ki az őslakosság és az ide érkezett telepesek között (vö. Varga 1992, 62-63). Több helyen ugyanabba a templomba jártak, ugyanazt a temetőt használták, bár voltak települések, amelyek kolonistái kialakították a maguk temetőit (pl. Köbölkút). Mindamellett a földreform, s a nagybirtokok ebből fakadó felosztása a pásztorkodás, a külterjes állattartás hanyatlását segítette elő a térségben. (…)

A katonai szolgálat hatásai még a hagyományos táplálkozásban is módosulásokat eredményezett, bár nyilvánvaló, hogy ebben szerepet játszottak a vendéglők, kereskedők stb. is. Az élesztővel keltett főtt tészták a szlovákiai magyarok népi táplálkozásában gyakorlatilag 1918 után bukkannak föl (Pozsony környékén szórványosan talán korábban is). Bodnár Mónika kutatásaiból tudjuk, hogy Tornaújfaluban ez az ételféleség “az utóbbi évtizedekben, a 30-40-es évektől vált ismertté” (Bodnár 1988, 742-743). Köbölkúti adataink ugyanakkor arról tanúskodnak, hogy a karfiol ismerete, illetve annak rántott karfiolként való elkészítése szintén a cseh laktanyákat megjárt katonaviselt férfiak hozományának tekinthető, igazi elterjedése azonban csak a hatvanas-hetvenes évekre tehető.

A különféle folklórműfajok terjedését számtalan külső tényező segítheti. Most csak az impériumváltozások nyomán megváltozott iskolai oktatás szerepére szeretnék egy példát hozni. Ujváry Zoltán 1961-ben egy kis közleményében a magyarországi Gömörből, Hét községből adott közre egy, a szlovák betyárhősről, Jáno¹íkról szóló, magyar nyelven elmondott történetet, amely a két népnek (a szlováknak és a magyarnak) a szóbeliségben is kifejezésre jutó kapcsolatára szép példa (Ujváry 1961). Ujvárynak, folklórkutatásait a szlovákiai Gömörben tovább folytatva, a következő évtizedekben még további magyar nyelvű Jáno¹ík-történeteket sikerült följegyeznie a térségben. A szájhagyomány mellett Sajórecskén azonban egy olyan magyar nyelvű, ám egyértelműen az első Csehszlovák Köztársaság ideje alatt kiadott, töredékes volta miatt pontosan nem datálható iskolai tankönyvre bukkant, amely adalékul szolgálhat a Jáno¹ík-hagyomány magyar közegbe való kerülésének egyik lehetséges módjára: “Az említett szlovákiai magyar nyelvű tankönyvben Jáno¹ík életéről, cselekedeteiről hosszabb történetet találunk. Jirásek népi mondafedolgozását fordították magyar nyelvre. A tankönyv azért érdemel figyelmet, mert a szlovák népi hősről szóló történeteket, egyes epizódokat a magyar lakosság körében ismertté tette és a néphagyományba való bekerüléséhez hozzájárulhatott, vagy pedig már a néphagyományban ismert mondákat felelevenítette, felfrissíthette” (Ujváry 1986, 38). Megjegyzendő, hogy a két világháború között Csehszlovákiában kiadott nagyszámú magyar nyelvű iskolai tankönyvek közül több is tartalmaz Jáno¹ík-történeteket. Legyen elég itt utalni a Lengyel-Buèenec szerzőpáros olvasókönyvére a magyar tannyelvű polgári iskolák számára (Bratislava, 1921, 164-165), továbbá Buèenec Dániel két olvasókönyvére, amelyek a magyar tannyelvű népiskolák II-III., illetve a IV-VI. évfolyamai számára készültek (Bratislava 1923, 114-116, valamint 281). Az általam ismert legkorábbi tankönyv Klima Szaniszló:Csehszlovák Köztársaság honismertetése (Myjava, 1920) című munkája, amelyben a Jáno¹ík-hagyomány, feltehetően Jirásek alapján, szintén ismertetésre kerül (34-45. p.).

Ez a példa egyrészt ékes bizonyság arra, hogy a különféle folklórműfajok, sok más csatorna mellett, az iskolai oktatás segedelmével is terjednek. Másrészt azért is fontos adalék, mivel egy más állami fennhatóság alatt készült tankönyveknek a magyar szájhagyományra gyakorolt hatásával számolhatunk. Az erős feltételes mód használat ebben az esetben azért indokolt, mivel az általam ismert iskolai tankönyvekben szereplő Jáno¹ík-történetek (Jáno¹ík papnak készül, Jáno¹ík kincse stb.) nem fordulnak elő az Ujváry Zoltán által közölt magyar anyagban. Másrészt nyilvánvaló (és ezt Ujváry is hangsúlyozza), hogy a Hétben lejegyzett történet (mivel ez a település sosem tartozott Cseh-Szlovákiához) nem az iskolai oktatás révén került a szájhagyományba. Ebből is látható, hogy a folklórműfajok élete mennyire összetett és csak komplex elemzésekkel érthető meg a maguk teljességében.

A leglátványosabban talán népdalainkban tükröződik vissza az a tény, hogy a magyar fiatalokat 1920-at követően már a csehszlovák hadseregbe sorozták be. Lényegében persze formális változásokról van szó csupán, hiszen a korábban, a Monarchia, az első világháború alatt keletkezett új stílusú népdalok szövegét aktualizálták a megváltozott körülményekhez (a laktanyáknak helyet adó helységek nevét cserélték fel, illetve Ferenc Jóskából Masaryk lett) :

“Vén Maszarik udvarába’ van egy rezgő nyárfa,

Földre hajlik annak minden ága.

Ágyúgolyó töredezi le annak az ágát,

Minden szőke-barna kislány várja a babáját.”

(Perbenyik: Ág 2000, 108)

2.2. 1938-1945

Az 1938-as határmódosulások nyomán egy sor “anyaországi” néprajzkutató jelent meg a visszacsatolt területeken, hogy az addig elhanyagolt szlovákiai magyar tájak “népi kultúráját”, elsősorban persze annak archaizmusait felgyűjtse. Tudomásom szerint arra nem (vagy csak rendkívül esetlegesen) figyeltek oda, hogy ennek a “népi kultúrának” az alakulására volt-e, s ha igen, akkor milyen hatással volt a két évtizedes csehszlovák fennhatóság. Ugyanígy nincsenek összefoglalt ismereteink (legfeljebb elszórtan lappangó adataink és sejtéseink) arról, mennyiben változtak a Magyarországhoz visszakerült lakosság életkörülményei, mindennapjai.

Az 1919-es csehszlovák földreformtörvény révén a térségben megtelepedett cseh és morvak kolonisták önkéntesen elhagyták alig kiépített telephelyüket, míg mások (főleg a szlovákok, akiknek egyszerűen nem volt hová menniük, hiszen ideérkezésükkor minden korábbi ingóságaikat és ingatlanaikat pénzzé tették) igyekeztek megtalálni helyüket az új államhatalom keretei között is. Ennek ellenére 1939-ben már mind tömegesebben hagyták el új otthonaikat. A gazdátlanná vált birtokokat elméletileg az arra rászoruló magyar szegényparasztságnak kellett volna juttatni. Alapvetően ez az elv is érvényesült. Az ONCSA-akció keretében nagycsaládosok kaptak földeket például Apácaszakállason, továbbá a vitézeknek és a hadiárváknak szintén juttattak földeket. Ahogy azonban arra Varga Kálmán is rámutat, “a csehszlovák földreform itteni revíziója nem volt ellentmondásoktól mentes: a maradékbirtokokra és részben a telepesbirtokokra is igényt tartó helyi szegényparasztságnak végül is tömegei kimaradtak a földosztásból” (Varga 1992, 68, valamint 74). Ez természetszerűleg szociális feszültségeket eredményezett, amit csak fokozott a háborús viszonyokból is adódó egyre romló gazdasági helyzet.

Az 1938-as államfordulat utáni üzleti ellátás alacsonyabb színvonalát többen egy gúnyvers formájában is kifejezésre juttatták:

“Bene¹ volt az apátok,

Bársony volt a ruhátok.

Horthy lett az apátok,

Kilátszott a p…tok.”

(Gúta: Fehérváry 1992, 150)

Ugyanakkor tudjuk, hogy ezekben az időkben központilag szervezett, intézményesített gazdaképzés folyt, országszerte épültek az ONCSA-házak (Pered, Csúz, Komárom, Kisgéres stb.), valamint helyi kezdeményezésekből is különböző kisipari tanfolyamok szerveződtek, szegényeknek szánt házak épültek (ilyen volt például a Komáromi Közjóléti és Gazdasági Szövetkezet, amelynek tevékenységéről s gútai eredményeiről a negyvenes évek elején a Komáromi Lapok is rendszeresen beszámolt). Ezeknek a tényeknek a néprajzi vizsgálata szintén várat magára, pedig nyilvánvalóan nem maradtak hatás nélkül a populáris kultúra alakulására sem. (…)

Igaz ugyan, hogy a Csehszlovák Köztársaságban is voltak magyar iskolák, ahol a gyerekek magyar nyelvű tankönyvekből tanulhattak (emlékezzünk a Jáno¹ík-példára!), ám az 1938-as fordulat után ezeket már nem használhatták és anyaországi tankönyveket kaptak. A régi könyvek sorsa változó volt. A Komáromi Lapokban 1939-ben megjelent Egyesült Magyar Párt felhívása arra buzdítja a szülőket és gyerekeket, hogy küldjék be a régi tankönyveket, mivel “hazánkhoz való visszatéréssel sok, a magyar elemi iskolákban használt magyar könyv, szlovák nyelvtan és olvasókönyv használhatatlanná vált”. Az így összegyűlt tankönyveket a párt “Szlovákiában maradt testvéreinknek” szándékozott átküldeni (Komáromi Lapok, 1939/3, 4). Ugyanakkor visszaemlékezésekből tudjuk, hogy voltak helyek (pl. Pered), ahol a kisdiákok előtt látványosan égette el a “tanító úr” a csehszlovák érában kiadott magyar tankönyveket. (…)

2.3. 1945-1993

Ez az a korszak, amely során a szlovákiai magyarokat az impériumváltásból fakadó legerőteljesebb hatások érték. Ez nyilván azzal magyarázható, hogy 1948-ban és 1989-ben egyszersmind gyökeres társadalmi-politikai fordulatokra is sor került, valamint a modernizáció és a globalizáció hatásai is egyre erőteljesebben érvényesülnek.

Az “új” határok elsősorban a keleti peremvidéket érintették. Az első Csehszlovák Köztársaság ideje alatt a Felső-Bodrogköz és az Ung-vidék keleti határvidékének falvai szerves kapcsolatban voltak az 1945 után a Szovjetunióhoz csatolt kárpátaljai területekkel. Most az önkényesen meghúzott határ nemcsak korábban szoros kapcsolatban álló területet szelt ketté, hanem még falvakat, ezen belül családokat is. Jó példa erre Nagy- és Kisszelmenc esete. A két falu gyakorlatilag egybenőve, egy főutcával rendelkezve, egyik napról a másikra más-más országban találta magát (vö. Zelei 2000). Az itteni új keleti határ közelsége, a korábbi piaclehetőségektől (Ungvár, Beregszász, Munkács) való elzárás ténye megnövelte a térség korábban jelentéktelenebb kisvárosainak (Tőketerebes, Nagykapos, Királyhelmec) szerepét. Ez a piaclehetőségek mellett egyszersmind munkalehetőségeket is kínált a térség népességének.

A második világháború befejezése és az azt követő “hontalanság évei”, majd a rögtön nyomában jelentkező szövetkezetesítés meghatározó jelentőséggel bírnak a szlovákiai magyarság életében, így ezen belül a populáris kultúra alakulásában is. A csehországi deportálás, valamint a csehszlovák-magyar lakosságcsere következményei, élményei lecsapódtak a szöveges folklórban, illetve a paraszti írásbeliségben. (…) Ennek bizonyítására rendelkezésünkre áll már néhány gyűjtemény (főleg: Molnár-Tóth 1990; Molnár-Varga 1992; Zalabai 1995), amelyek képet nyújtanak a korszak népköltészetéről is.

A Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára gyermekdal dallamára keletkezett az alábbi szöveg:

“Megy a gőzös, megy a gőzös Kistompára,

Kistompai állomásról Csehországba.

Elül, hátul csendőrpuska,

Ki a gőzöst, ki a gőzöst irányítja…”

(Gyerk: Zalabai 1995, 128)

Az 1989 utáni dokumentumgyűjtések eredményeként egy sor parasztköltő deportálással, kitelepítéssel kapcsolatos verse is fennmaradt. Ezek egy része a folklorizálódás útjára lépett, ahogy ezt Nagy Béla felsőszeli parasztköltő Deportálás című, 1947-ben írott versével kapcsolatban Zalabai Zsigmond kiderítette. A költeménynek több, átmásolás, illetve a szájhagyomány révén továbbadott variánsa került elő, a mátyusföldi Felsőszelitől és Taksonyfalvától, a Vág és Garam közi Tardoskedden keresztül az Ipoly menti Ipolyszakállosig (Zalabai 1995, 136-137; vö. Molnár-Tóth 1990, 69-70). (…)

Talán ezeknél, a népköltészetben lecsapódott élményeknél is fontosabbak azok a tapasztalatok, amelyek felderítése még hosszú-hosszú évek kutatásainak tárgya kell, hogy legyen. Itt természetesen külön vizsgálandóak a Cseh- és Morvaországba “deportált” magyarok egy-két éves ott-tartózkodásának később is kimutatható nyomai az itthoni populáris kultúrában és megint külön az őshonos magyar lakosság közé települt magyarországi szlovákok kulturális hatásának a kérdése. Bár valószínűleg az előbbi esetben is beszélhetünk kölcsönhatásokról, ám ezek felderítése cseh- és morvaországi terepmunkákat igényelne. A Szlovákiába települt magyarországi szlovákok és az itt élő magyarok kultúrájában már az eddigi kutatások alapján is több-kevesebb eredménnyel kimutathatóak bizonyos kölcsönhatások. A továbbiakban ezekre nézzünk néhány példát!

A csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény keretében Alsó- és Felsőszelibe költözött tótkomlósi szlovákok szinte a legutóbbi időkig megőrizték hagyományos ételeiket, és táplálkozáskultúrájukban az őshonos magyar lakossággal csak igen kevés kölcsönhatás mutatható ki: “A két népcsoport közel harminc éve él együtt, közöttük a mindennapi érintkezésnek, amely magyarul folyik, nyelvi akadálya nincsen. Az emberi kapcsolatok a két népcsoport között kezdettől fogva jók” – írja Szanyi Mária a két népcsoport népi kultúrájának vizsgálata kapcsán, majd így folytatja: “a Szelibe települt tótkomlósiak táplálkozásában is megmaradtak azok a sajátosságok, amelyeket magukkal hoztak az őket korábban körülvevő táplálkozási nagytájból. Ezeket természetesen a mindennapi gyakorlatban tartották meg leginkább, amikor az egyes étkezési alkalmakon csak a családtagok vannak jelen. Átadásnak-átvételnek mind a szeliek, mind a tótkomlósiak részéről inkább csak az alkalmi ételek, illetve étrend tekintetében lehetünk tanúi” (Szanyi 1976, 638). Az már a dolog pikantériájához tartozik, hogy éppen a tótkomlósi szlovákok ételei reprezentálták a helybeli, őshonos magyar lakosság szemében is a sztereotip “magyar konyhát”, szemben a szeli magyarok hagyományos (osztrák-német és szlovák, részben cseh hatásoktól sem mentes) kisalföldi ételeivel. Lényegében hasonló végkövetkeztetésekre jutott Vargáné Tóth Lídia is, aki a csallóközi Tárnokra települt Pest-Pilis megyei szlovákok és az őshonos magyar lakosság táplálkozási szokásait, azok kölcsönhatásait vizsgálta (Vargáné 1994).

Végezetül egy másik példa, amely szintén a Magyarországról áttelepült szlovákok és a helyi magyar lakosság kulturális kapcsolataira vonatkozik: A Mátra-vidéki Kisnánáról több mint harminc szlovák család települt az Érsekújvárhoz közeli Kürtre. A kisnánaiak hagyományos női teherhordó eszköze a hátikosár (hátyik) volt, míg a kürti asszonyok hagyományosan batyuzó lepedővel cipekedtek. A betelepültek Kürtön is a hátikosarat használták egy ideig, egy idős férfi helyben is készített még ilyen teherhordó eszközöket (még néhány tősgyökeres kürti magyar asszony számára is), ám a kisnánai szlovákok egy idő után (nagyjából a hatvanas évek közepe táján) áttértek a batyuzásra. Adatközlőim úgy vallottak, hogy a batyuzó lepedő praktikusabb, mivel nem nyomja annyira a vállat, és az ember ruháját sem szaggatja ki hátul. Így mára a batyuzó lepedő teljesen kiszorította a hátikosarat, s néhány megmaradt példánya a padlásokon szolgál tárolóedényként tovább. E jelenség magyarázatára több lehetőség kínálkozik: 1. meghalt az az idős ember, aki még Kisnánáról a betelepültekkel érkezve értett a kosárfonáshoz; 2. a környéken nem volt megfelelő mennyiségű és minőségű faanyag a hátikosarak készítéséhez; 3. a betelepültek a batyuzás átvételével is ösztönösen alkalmazkodtak az őshonos többség kultúrájához . (…)

A korábbi cseh, morva és szlovák telepesfalvakba 1945 után visszatértek korábbi lakóik, illetve újabb telepesek is érkeztek. Megjegyzendő, hogy ekkor az államnak nem volt már érdeke a korábbi célokat követve, a homogén magyar etnikai tömb megbontása érdekében támogatni ezeket a telepesakciókat, hiszen ekkorra a “magyarkérdés” megoldására jóval “hatékonyabb” eszközök álltak már rendelkezésre (kitelepítés, deportálás, lakosságcsere). Ráadásul a gyorsan bekövetkezett szövetkezetesítés teljesen kivette a kolonisták lába alól a talajt. Ezekben az években Gúta közelében egy szovjet mintájú mintagazdaság köré szerveződve egy sajátos új település, az Ifjúságfalva jött létre. Alapítói eredendenően olyan fiatal szlovákok, akik a lakosságcsere keretében kerültek át Magyarországról (Tótkomlósról és Pitvarosról). Mivel a környékbeli magyar gazdák is sorra beléptek az itt létrehozott szövetkezetbe, majd a kisszigeti tanyavilágot közigazgatásilag Ifjúságfalvához csatolták, a korábban szlovák többségű település fokozatosan magyarrá vált. Az 1991-es népszámlálás során a lakosság több mint 70%-a magyarnak vallotta magát.

A korábban alapvetően mezőgazdaságból élő magyarok populáris kultúráját, életmódját (sőt hosszabb távon mentalitását, a munkához, a földhöz való viszonyát is) még meghatározóbban érintette, alakította az ötvenes évek folyamán lezajlott szövetkezetesítés. Néhány további példa a második világháború után az életmódban, mindennapi kultúrában, mentalitásban (?) bekövetkezett változásokra:

Nyilvánvaló, hogy a korábbi, magángazdaságokon alapuló gazdálkodási rendszert alapjaiban borította föl az 1948. évi kommunista hatalomátvétel, majd az azt követő szövetkezetesítés. Korábban a társas munkáknak igen fontos szerepük volt egy-egy faluközösség életében. A magángazdaságok megszűnésével ezek lehetőségei is a minimálisra csökkentek, és (szőlőtermesztő vidékeken) jószerével a szüretre korlátozódtak, illetve a hatvanas-hetvenes évektől a házépítés során realizálódtak. (…).

Az egyre jobban kitapintható anyagi jólét, főleg az ország délnyugati részén a hatvanas évek második felétől egyre erőteljesebben terjedő “fóliázásnak” is köszönhető volt. A hatalmas fóliasátrakban termesztett primőröket (saláta, retek, paprika, paradicsom stb.) a termelők egyrészt a közeli városok (Trencsén, Tapolcsány, Nyitra, Galánta, Érsekújvár, Léva, Komárom stb.) piacain értékesítették, illetve távolabbi helyeken (főleg Morva- és Csehországban, valamint Rimaszombatban, Rozsnyón) adták el. Az ebből a tevékenységből fakadó többletkeresetet különféle presztízscikkekre (autó, televízió, hifitornyok, ruházkodás), valamint házépítésre fordították.

Mindez persze azt is jelenti, hogy a falusi és kisvárosi architektúra is gyökeresen átalakult a második világháborút követő évtizedekben. Mivel az építkezés mérnöki tervezéshez kötött engedélytől függött, az ötvenes-hatvanas évek “kocakaházai” alapvetően egy típusra vezethetőek vissza. Balassa M. Iván az Alsó-Garam mente falvainak népi építkezését az 1970-es évek első felében vizsgálva megállapította: “a gyűjtés megindulásakor nyilvánvalóvá vált, hogy a községekben rendkívül kevés a 19-20. század fordulóját megelőző időben épült hagyományos paraszti épület. Ennek több oka van, az egyik a két világháború közötti erőteljes gazdasági fellendülés, és ennek következtében a falvak erőteljes átépülése. A másik ok a világháború eseményeiben kereshető, a Garam alsó folyásának mente hosszas csaták színhelye volt, a községek sora többször is gazdát cserélt, s így az épületek tetemes része elpusztult” (Balassa 1990, 5). Mivel a szerző alapvetően az archaizmusokat kereste kutatásai során, tanulmányából sokkal többet nem lehet kihámozni a most tárgyalt időszak építkezéseivel kapcsolatban. A népi építkezésnek ez a gyökeres átalakulása azonban nem jellemző egységesen az egész, magyarok lakta térségre. A faluképek teljes átalakulása elsősorban a gazdagabb kisalföldi területekre a jellemző. Igaz ez részben még az olyan, a köztudatban a mai napig archaikus kutúrájú települések esetében is, mint Martos (vö. Gál 1988). A Kisalföldön tehát, s ezen belül elsősorban a Csallóközben a gyors átalakulást az 1965-ös nagy árvíz erősen felgyorsította, hiszen ekkor egész falvak tűntek el a föld színéről (vö. Kovaèevièová 1975, 46). A keletebbi tájegységek, illetve a szlovákiai Kisalföld északibb része viszont a mai napig sokat őriznek a “hagyományos népi architektúra” elemeiből, bár ott is gyökeres átalakulásokra került sor már az ötvenes évektől. Vajkai Aurél kutatásaiból tudjuk, hogy a bányászatból élő gömöri Rudnán 1955-ben 168 kész ház állott, s ebből 36 új, vakolatlan építmény. Az ezekben az években épült emeletes családi házak alaprajzait is közli a szerző (Vajkai 1976, 152, továbbá: 154-156). Vajkai kutatásainak időpontjában (1956-ban, majd 1965-ben) a szomszédos Kőrös építményeire alapvetően a húszas-harmincas években készült lakóházak voltak a jellemzőek,azokban az években vezették be a villanyt, kapott a falu rendszeres autóbuszjáratot, építettek bekötőutat stb. (Vajkai 1976, 169). Lakói azonban – nyilván a közmondásszerű piacozási hajlamaiknak köszönhetően – a hatvanas-hetvenes évek fordulójára viszonylagos anyagi jólétre szert téve hatalmas, inkább státusszimbólumként szolgáló három- (sőt négy-!) szintes, jórészt kihasználatlan házakat építenek. E két példa azonban valószínűleg inkább kivételnek minősül, s általánosságban elmondható, hogy a keleti országrészekben az építkezési láz jó egy-másfél évtizedes késésben volt a kisalföldi viszonyokhoz képest, s a kilencvenes évek gazdasági visszaesése következtében meg is torpant. Pontos adataink a kérdéskörről nincsenek (talán a statisztikai felmérések, szociológiai vizsgálatok eredményei többet tudnának erről mondani). Az ízlésvilágban, életmódban, lakáskultúrában bekövetkezett, néprajzi módszerekkel mérhető változások jellegéről keveset tudunk.

A háború utáni Szlovákia jellegzetes munkáséletformája lett az ingázás. Bár egész új jelenségnek tűnik kultúránkban, mégis vannak azért előzményei, mint amilyen a gömöri erdei munkások életmódja, akik egy-két hétre is elmentek az erdőbe, elemózsiájukat hetis tarisznyában kötve a hátukra. Amíg erről az életformáról viszonylag jó ismereteink vannak, addig az ingázó munkások helyzetével, életformájával inkább a statisztikusok, szociológusok foglalkoztak.

A vallási életben is gyökeres változásokra került sor elsősorban az 1948-as kommunista hatalomátvétel után. A közösségi vallásgyakorlatot adminisztratív úton igyekeztek lehetetlenné tenni (így a körmeneteket, búcsújárásokat betiltották). A hatósági tilalmakat megkerülendő a szlovákiai magyar hívők Magyarországon igyekeztek részt venni olyan egyházi-vallási rendezvényeken, amelyekre szülőföldjükön nem volt módjuk.

Az időbeli közelség miatt nincs mit csodálkoznunk azon (bár közben nem is nyugtathat meg bennünket ez a tény), hogy a fentieknél is kevesebb adattal, fogódzóval rendelkezünk az 1989-es társadalmi-politikai változások hatásairól a populáris kultúrában. Viga Gyula felső-bodrogközi kutatásai margójára jegyzi meg, hogy “külön vizsgálatot érdemelne az 1990-es évek változása, ami sok tekintetben emlékeztet a magyarországi folyamatokra. A fiatalok nem kívánnak visszatérni – kevés kivétellel – falujukba, a tőkehiány és az értékesítés bizonytalansága nem tette vonzóvá a mezőgazdálkodást.

Az idősebbek közül igen sokan visszaigénylik a földjüket, a munkaerő- és tőkehiány azonban őket is sújtja. Egymással összefüggő gazdasági, társadalmi, politikai folyamatokat indukált ebben a térségben is – azok minden ellentmondásával – a 20. század, melynek vizsgálata inkább szociológiai feladat, jóllehet tanulmányozása fontos tanulságokat rejthet a kultúra változásának vonatkozásában is” (Viga 1996, 139).

Ezek a megállapítások csak részben érvényesek a térség nyugati felének viszonyaira. Itt ugyanis mind a mezőgazdaságban, mind a gazdasági élet egyéb szféráiban (pl. különféle kiskereskedések, vendéglők stb. megnyitása) nagy vállalkozókedv volt tapasztalható a rendszerváltást követő években, amely azonban az utóbbi esztendőkben visszaesni látszik. Az új gazdasági-kereskedelmi lehetőségek nyilvánvalóan kihatással vannak az egész életmódra, értékrendre, viselkedéskultúrára stb.

Az 1989-et követő határmegnyitás, az utazási lehetőségek, a nyugati árucikkek beözönlésének a hatása a településképek alakulásán már most kézzelfoghatóan lemérhető. A növénykultúrában szinte futótűzként terjed az osztrák-bajor vidékek jellegzetes dísznövénye, a futómuskátli, valamint a szurfínea; néhány esztendő alatt létjogosultságot nyert a Valentin-napi ajándékozás szokása, illetve az adventi koszorú. Kissé részletesebben vizsgáljuk meg az utóbbi térhódítását a vizsgált területen! A szokás lényege, hogy egy örökzöldböl fonott koszorúra négy gyertyát helyeznek, s azt egy, a plafonhoz erősített szög segítségével az asztal fölé lógatják, illetve újabban egyszerűen az asztalra helyezik. Advent első vasárnapján gyújtják meg rajta az első gyertyát, majd a következő vasárnapokon fokozatosan a többit. (…) Hermann Bausinger németországi kutatásai, valamint a Fórum Kisebbségkutató Intézet Etnológia Központja által 1999-ben lebonyolított dél-szlovákiai vizsgálatok alapján viszonylag pontosan lehet ismerni az adventi koszorú genezisét és elterjedésének irányát, intenzitását. A jelenség a 19. század közepén északnémet területen protestáns körökben alakult ki (egészen pontosan az első konkrét nyoma 1850-ből, Hamburgból mutatható ki), majd fokozatosan terjedt dél felé: először a protestáns (nagy)polgárság, az ipari munkásság és csak némi fáziseltolódással a parasztság körében, majd az elsö világháborút követően szórványosan, s tömegesen csak inkább a második világháború után a bajor-osztrák katolikus lakosság körében is. A Kárpát-medence térségébe szórványosan az itt élő németek közvetítésével bukkan föl a két világháború között, majd NDK-s “importként” a hatvanas évektől találkozunk vele, elsősorban Magyarországon. Igazi elterjedése térségünkben csak az 1989-es rendszerváltást követően dokumentálható. A különféle nyugati tévéállomások, képeslapok, a virágüzletek, a katolikus egyház hatására terjedt el a dél-szlovákiai magyar háztartásokban. Főleg értelmiségi, vállalkozói körökben, s területileg inkább az ország nyugati részén (vö. Liszka 2000).

2.4. 1993-tól napjainkig

Ha lehet, még a fentieknél is bonyolultabb és kényesebb kérdés annak megválaszolása, hogy vajon az önálló Szlovákia létrejötte volt-e lemérhető hatással a szlovákiai magyarok populáris kultúrájának alakulására? Az nyilvánvaló, hogy azok a kistermelők, akik terményeiket (zöldség, gyümölcs) korábban elsősorban a cseh és morva országrészekben értékesítették, a közbeékelődött új határ miatt fokozatosan kiszorulnak/kiszorultak a cseh piacról. Ezzel a kulturális érintkezés egy lehetősége is megszűnt, melynek konkrét kihatásai csak hosszabb távon lesznek tán lemérhetőek. Ugyanígy bonyolultabbá vált a szlovákiai magyar fiatalok cseh főiskolákon és egyetemeken való továbbtanulási lehetősége. A magyar legényeket ezentúl a szlovák és nem a csehszlovák hadseregbe sorozzák be. Szolgálati idejük alatt (melyet természetszerűleg immár szlovákiai laktanyákon töltenek le) nem kerülnek kapcsolatba cseh sorstársaikkal. Ezek a tények a kulturális kapcsolatok újabb csatornáit zárták el. (…)

3. Összefoglalás

Az 1918. október 28-án kikiáltott Csehszlovák Köztársasághoz került mintegy 650 000 fős magyarok népi kultúráját meglehetősen hézagosan ismerjük (a korszak populáris kultúrájáról rajzolható kép, ha lehet, még foghíjasabb). Annyi azonban egyértelmű, hogy a magyar falusi és kisvárosi népességet tradicionális népi kultúrája alapján három nagyobb egységbe sorolhatjuk. Nyugatról kelet felé haladva az első a Kisalföld Dunától északra elterülő része, amely elsősorban a Dunántúl népi kultúrájával mutat rokonságot, miközben az Alföld és a “Palócföld” felé mutató jegyek is tarkítják. Főleg északi része a szlováksággal, a nyugati pedig a Pozsony környéki németekkel élt szoros (gazdasági és kulturális) kölcsönhatásban. Jelentősebb tájegységei a Csallóköz, a Mátyusföld, a Vág és Garam köze, valamint a Zobor-vidék. A térség középső részén, nagyjából a Garam és a Hernád vonala között élő népcsoportot sommásan “palóc”-ként szokás emlegetni. Az új államhatár ezt a népcsoportot kettévágta, déli része Magyarországon maradt, míg az északi került Szlovákiához. Gazdasági kapcsolatai egyaránt kötötték a szomszédos szlováksághoz és az alföldi területekhez. Mindamellett a “palóc”-ként jelzett népcsoport kulturálisan, konfesszionálisan, társadalmilag is rendkívül tagolt, s lényegében csak bizonyos nyelvjárási elemek tartják egyben. A harmadik egység a Kassa környéke, valamint a Felső-Bodrogköz és az Ung-vidék, amely 1945-ig lényegében a kárpátalji területekkel az évszázados gyakorlatnak megfelelő kapcsolatait ápolhatta. Emellett lengyel és alföldi kötődései is voltak. 1945 után az újonnan meghúzott csehszlovák-szovjet határ a térség korábbi kötődéseit elvágta, és a külső kapcsolatok átszervezését segítette elő.

A szlovákiai magyar tájak népi kultúrája tehát 1918-at megelőzően tagolt volt, s az egyes nagy- és kistájak szorosabb, észak-déli kapcsolatban állottak a később Magyarország fennhatósága alatt maradt szomszédos területekkel, mint – kelet-nyugati irányban – egymással. Ez a természetföldrajzi adottságok és a úthálózat mellett annak tudható be, hogy ezek a régiók amolyan félhold alakban Budapest vonzáskörzetéhez tartoztak. Darkó István Losonc példáján ezt a helyzetet érzékletesen szemlélteti: “A nagy test szívéhez, Budapesthez akkora távolságra volt, hogy jól hallhatta a dobbanásait. Délután öt órakor szokott volt berobogni a losonci állomásra Körmöcbánya és Zólyom hegyeiből, Közép-Európa legszebb vasútvonalán a “ruttkai gyors”. A losonci polgár kis kézitáskával szállott fel rá, hogy este már valamelyik pesti színház nézőterén üljön, vagy üzleti ügyeit intézhesse…” (in: Tamás 1938, 197). A 20. század általában véve is a népi kultúra gyökeres átalakulásának a korszaka, tehát ezek a modernizációs erők és az egyre gyorsabb ütemű polgárosodás erősen uniformizálták a szlovákiai magyarok népi kultúráját. Ehhez társultak az impériumváltásból adódó külső hatások, a korábbi piacközpontoktól való leszakadás, a “központi” szituációból peremhelyzetbe való kerülés, továbbá az iskolarendszer, a hadsereg, a csehszlovák ipar stb. egységesítő hatása. Az 1938-as államfordulat magával hozott ugyan bizonyos új hatásokat, ám ezek az idő rövidsége és az egyébként is háborús viszonyok következtében nem mutatkoztak különösebben erősnek. Az 1945 utáni korszak az impériumváltás mellett, az 1948-as kommunista hatalomátvételből adódó társadalmi átalakulás miatt is erősen rányomta bélyegét a szlovákiai magyarok populáris kultúrájára. A magánbirtokon alapuló gazdálkodást fölváltotta a kollektivizált mezőgazdasági termelés, az 1918 után alaposan legyengül magyar kis- és kézművesipar gyakorlatilag megszűnt, az ünnep- és hétköznapokat is áthatotta az új ideológia. A század vége felé a modernizációs hatások mellett egyre erőteljesebben érvényesülnek bizonyos globalizációs jelenségek, amelyen már nemcsak egymáshoz közelítik a szlovákiai magyar tájak populáris kultúráját, hanem egy “világkultúrába” is bekapcsolják azokat (pl. a legkisebb falvakban is felbukkanó grafittik).

Mindezek a fentiekben példákkal is illusztrált hatások is hozzájárulhattak ahhoz, hogy ma a magyar-szlovák államhatár két oldalán fekvő, egyaránt magyar lakosságú, korábban kulturálisan egyértelműen összetartozó települések külső képe már korántsem azonos, illetve az, hogy a határ két oldalán lakó magyarok mentalitása is más lett. Ez persze nem jelenti azt, hogy a szlovákiai magyarok populáris kultúrája teljesen homogén lett. A korábbi nagytáji jellegzetességek töredékei a mai napig jelen vannak ebben a kultúrában, amelyeknek köszönhetően ezek, körvonalaikban ma is kitapinthatóak.

Irodalom

Ág Tibor

2000 Felsütött a nap sugára. Kelet-szlovákiai népdalok. Dunaszerdahely: Csemadok Dunaszerdahelyi Területi Választmánya, 155 p. /Gyurcsó István Alapítvány Füzetek 15./

Balassa Iván

1989 A határainkon túli magyarok néprajza. Budapest: Gondolat, 418 p.

Balassa M. Iván

1990 Az Alsó-Garam menti magyar falvak telpülése, építkezése és lakásberendezése. Ház és Ember, 6, Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 5-38. p.

Bodnár Mónika

1988 Adatok Tornaújfalu népi táplálkozásához. Herman Ottó Múzeum Évkönyve, 25-26, Miskolc, 735-746. p.

Fehérváry Magda (szerk.)

1992 Gúta hagyományos gazdálkodása a XX. század első felében. Komárom: Csehszlovákiai Magyar Néprajzi Társaság, 170 p. /Népismereti Könyvtár 2./

Gál Ida

1988 Ízlésváltozás egy kisalföldi magyar település (Martos) 20. századi lakáskultúrájában. In: Komárom Megyei Néprajzi Füzet 3. Szerk. Körmendi Géza. Tatabánya: Tudományos Ismeretterjesztő Társulat, 54-60. p.

Hofer Tamás

1975 Három szakasz a magyar népi kultúra XIX-XX. századi történetében. Ethnographia, 86, 398-414. p.

Kósa László

1987 Integrálódás és differenciálódás. Etnokulturális folyamatok a szlovákiai magyarok legújabb történetében. In: A hagyományos kultúra a szocialista társadalomban. Budapest: MTA Néprajzi Kutató Csoport, 219-227. p. /Folklór és Tradíció./ 1998 “Ki népei vagytok?” Magyar néprajz. Budapest: Planétás Kiadó, 246 p. /Jelenlévő Múlt./

Kovaèevièová Soòa

1975 Vkus a kultúra µudu. Bratislava: Pallas, 158 p.

Liszka József

1998 A (cseh)szlovákiai magyarság populáris kultúrája 1918-1998. In: A (cseh)szlovákiai magyar művelödés története 1918-1998. I. Szerk. Tóth László. Budapest: Ister Kiadó, 168-206. p. 2000 Az adventi koszorú. Egy felmérés előzetes eredményei. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2, 1. sz., 147-156. p.

Machnik Andor

1993 Csallóköz. Tanulmány a honismeret, az agrár- és szociálpolitika köréből. Vadkerty Katalin utószavával (2. kiad.). Pozsony: Kalligram, 223 p. /Csallóközi Kiskönyvtár./

Molnár Imre-Tóth László

1990 Mint fészkéből kizavart madár… A hontalanság éveinek irodalma Csehszlovákiában. 1945-1949. Budapest: Széphalom Könyvműhely, 192 p.

Molnár Imre-Varga Kálmán

1992 Hazahúzott a szülöföld… Visszaemlékezések, dokumentumok a szlovákiai magyarság Csehországba deportálásáról. 1945-1953. Budapest: Püski, 135 p.

Pranda Adam

1969 K periodizácii vývinu µudovej kultúry na Slovensku. Slovenský národopis, 17, 327-347. p.

Szanyi Mária

1976 Kölcsönhatások egy magyar és egy szlovák népcsoport életében. Irodalmi Szemle, 19, 636-638. p.

Tamás Mihály (szerk.)

1938 Tátra-almanach. Szlovenszkói városképek. Bratislava-Pozsony: Tátra-kiadás, 256 p. /Tátra-könyvek. Szlovenszkói írók munkái: I. sorozat 3. kötete./

Ujváry Zoltán

1961 Magyar hagyomány Jáno¹ík szlovák betyárról. Ethnographia, 72, 471-473. p. 1986 Jáno¹ík a gömöri folklórban. In: uő: Fejezetek Gömör folklórjához. Debrecen: KLTE Néprajzi Tanszék, 25-41. p. /Gömör Néprajza V./

Vadkerty Katalin

1999 A belső telepítések és a lakosságcsere. Pozsony: Kalligram, 284 p. /Mercurius Könyvek./

Vajkai Aurél

1976 ¥udová architektúra v obci Rudná. In: Gemer. Národopisné ¹túdie 2. Red. Adam Pranda. Rimavská Sobota: Gemerská vlastivedná spoloènos», 145-174. p.

Varga Kálmán

1992 Telepesfalvak, kolóniák Komárom környékén. 1919-1950. Regio, 3, 2. sz. 59-75. p.

Vargáné Tóth Lídia

1994 A népi táplálkozás kölcsönhatásai Tárnok község magyar és szlovák lakosai között. In: Interetnikus kapcsolatok a Kárpát-medence északi részén. Szerk. Liszka József. Komárom-Dunaszerdahely, 241-246. p. /Acta Museologica 1-2./

Viga Gyula

1996 Hármas határon. Tanulmányok a Bodrogköz változó népi kultúrájáról. Miskolc: Herman Ottó Múzeum, 335 p. /Officina Musei 4./

Vörös Károly

1977 A parasztság változása a XIX. században. Problémák és kérdőjelek. Ethnographia, 87, 1-13. p.

Zalabai Zsigmond (szerk.)

1995 Magyar Jeremiád. Visszaemlékezések, versek, dokumentumok a deportálásról és kitelepítésről. Pozsony: Vox Nova, 185 p.

Zelei Miklós

2000 A kettézárt falu. Dokumentumregény. Adolf Buitenhuis fényképeivel. Budapest: Ister Kiadó, 278 p.

Rövid URL
ID375
Módosítás dátuma2016. június 2.

Gyurgyík László: A csehszlovákiai magyarság felekezeti megoszlásának alakulása 1921 és 1991 között

Az első világháború után megalakult Csehszlovák Köztársaságban a két országrész vallási, felekezeti összetételében is jelentős eltérések mutathatók ki. A gazdaságilag elmaradott Szlovákia lakossága tradicionálisan vallásos volt, a fejlett iparral rendelkező cseh országrészekben a szekularizáció, elvilágiasodás elsősorban az értelmiség és a munkásság jelentős rétegeit távolította el az egyházaktól. Szlovákiában egy alig néhány ezer főt kitevő rétegtől eltekintve a teljes lakosság valamelyik egyház tagjának vallotta magát (1. táblázat). A magukat felekezeten kívülieknek deklarálók aránya 0,23%, az ismeretleneké 0,02% volt. A cseh országrészekben (Csehország Morvaországgal és Sziléziával együtt) a felekezeten kívüliek száma meghaladta a 700 ezret, vagyis az országrész lakosságának 7,2% - át. A lakosság döntő többsége a cseh országrészekben és Szlovákiában is a katolikus egyház tagjának vallotta magát; Csehországban a lakosság 82%?a, Szlovákiában a római és görög katolikusok összesített részaránya 77,4% - ot tett ki. Míg Szlovákia felekezeti összetételében a további meghatározó felekezet az evangélikus, a református és az izraelita egyház volt (12,8%, 4,8%, 4,5%), Csehországban a huszita tradíciókra alapozó, a köztársaság létrejöttével egy időben alakult nemzeti egyház, az ún. csehszlovák egyház volt a második legjelentősebb egyházi tömörülés. (Tagjainak száma meghaladta az 520 ezret, az országrész lakosságának 5,23% - át.) A két jelentősebb evangélikus egyházhoz tartozók, azaz a cseh testvérek és a német evangélikusok száma és aránya már jóval kisebb volt (231 ezer és 151 ezer, 2,3% és 1,5%). A csehországi izraeliták száma 125 ezer fő volt (1,25%). A szlovákiai magyarság felekezeti megoszlása Szlovákia összlakosságával bizonyos vonatkozásokban hasonló jellegzetességekke

Részletek

Dolgozatomban a csehszlovákiai magyar lakosság felekezeti megoszlására vonatkozó adatokat elemzem a felekezeti megoszlást is rögzítő népszámlálások adatai alapján.

Az első világháború után megalakult Csehszlovák Köztársaságban a két országrész vallási, felekezeti összetételében is jelentős eltérések mutathatók ki. A gazdaságilag elmaradott Szlovákia lakossága tradicionálisan vallásos volt, a fejlett iparral rendelkező cseh országrészekben a szekularizáció, elvilágiasodás elsősorban az értelmiség és a munkásság jelentős rétegeit távolította el az egyházaktól. Szlovákiában egy alig néhány ezer főt kitevő rétegtől eltekintve a teljes lakosság valamelyik egyház tagjának vallotta magát (1. táblázat). A magukat felekezeten kívülieknek deklarálók aránya 0,23%, az ismeretleneké 0,02% volt. A cseh országrészekben (Csehország Morvaországgal és Sziléziával együtt) a felekezeten kívüliek száma meghaladta a 700 ezret, vagyis az országrész lakosságának 7,2% – át. A lakosság döntő többsége a cseh országrészekben és Szlovákiában is a katolikus egyház tagjának vallotta magát; Csehországban a lakosság 82%?a, Szlovákiában a római és görög katolikusok összesített részaránya 77,4% – ot tett ki. Míg Szlovákia felekezeti összetételében a további meghatározó felekezet az evangélikus, a református és az izraelita egyház volt (12,8%, 4,8%, 4,5%), Csehországban a huszita tradíciókra alapozó, a köztársaság létrejöttével egy időben alakult nemzeti egyház, az ún. csehszlovák egyház volt a második legjelentősebb egyházi tömörülés. (Tagjainak száma meghaladta az 520 ezret, az országrész lakosságának 5,23% – át.) A két jelentősebb evangélikus egyházhoz tartozók, azaz a cseh testvérek és a német evangélikusok száma és aránya már jóval kisebb volt (231 ezer és 151 ezer, 2,3% és 1,5%). A csehországi izraeliták száma 125 ezer fő volt (1,25%).

A szlovákiai magyarság felekezeti megoszlása Szlovákia összlakosságával bizonyos vonatkozásokban hasonló jellegzetességekkel bírt, de azért lényeges eltérések is kimutathatók. Az 1921 – es népszámlálás a szlovákiai magyarok számát 637 183 főben adja meg, s ez az akkori Szlovákia lakosságának 21,2% – a. 1 A magyar római katolikusok száma megközelítette a 450 ezret, vagyis a magyar népességen belüli aránya (70,3%) a szlovákiai értéknek (70,9%) felel meg. A magyar görög katolikusok aránya (2%) az országos értéknek (6,5%) csak töredéke volt. Az evangélikusok aránya, illetve az egyes evangélikus egyházak megoszlása Szlovákia népességén, illetve a magyar lakosságon belül mutat ki igen nagy eltéréseket. A magyarság 24,2% – a, az országrész lakosságának pedig 17,7% – a volt evangélikus. A több mint 530 ezer szlovákiai evangélikus többsége lutheránus (augsburgi evangélikus) (382 ezer fő), a reformátusok száma 145 ezer fő. 2 Sajnos, az 1921 – es adatok nemzetiségi bontásban csak az evangélikusok összesített számsorait tartalmazzák, így a magyar evangélikusok belső megoszlására csak az 1930 – as cenzus alapján következtethetünk. Az alapvető eltérés így is kimutatható; a magyar evangélikusok zöme református, a magyar augsburgi evangélikusok száma a reformátusok alig egyhatodát teszi ki. A református egyház magyar túlsúlya, jellege szintén egyértelműen kiviláglik. A szlovák lakosságon belül a két evangélikus felekezet megoszlása épp fordítottja a magyar lakosságénak: a döntő mértékben lutheránus szlovák evangélikusság mellett a református szlovákság töredéket képez.

Az izraelita felekezetűek száma 136 ezer főt tett ki (az összlakosság 4,5% – a), többségük (51,9%) zsidó nemzetiségűnek vallotta magát. A zsidó felekezetűek magyarságon belüli aránya 3,4%, lélekszámuk 22 ezer fő volt. Nem teljesen érdektelen megvizsgálni a szlovák, illetve német lakosságon belül is az izraelita felekezetűek arányát. A németségen belüli arányuk magasabb, mint a magyar népességen belül (6,5%, 9 ezer fő), a csehszlovák nemzetiségű izraeliták száma ugyan megközelíti a 30 ezret, de arányuk csak 1,5% – hoz közelít.

Az eltérő tradíciók, hagyományok, társadalmi és gazdasági körülmények az elkövetkező időszakban is különböző módon formálták az egyes egyházakhoz tartozók számának alakulását. A cseh országrészekben a felekezeten kívüliek száma több mint 100 ezer fővel emelkedett, részarányuk meghaladta a 7,8% – ot. Az egyes felekezeteknél eltérő tendenciák figyelhetők meg: az ún. nemzeti egyházakhoz tartozók száma és aránya jelentősebb növekedést mutat (a cseh testvérek száma mintegy 60 ezerrel, a csehszlovák egyház tagjainak száma több mint 250 ezerrel, a német evangélikusok száma több mint 30 ezerrel gyarapodott, részarányuk is 2,3% – ról 2,7% – ra, 5,2% – ról 5,3% – ra, illetve 1,5% – ról 1,7% – ra növekedett). A görögkeleti egyházhoz tartozók számának emelkedését részben a kárpátaljai ruténok bevándorlása, részben a görögkeleti egyház irányában megnyilvánuló pozitív diszkrimináció eredményezte. A katolikusok aránya viszont – lélekszámuk csekély emelkedése mellett – csökkent (82% – ról 78,5% – ra). 1930 – ra Szlovákiában a felekezeten kívüliek száma ugyan két és félszeresére (6800 – ról 17000 – re) emelkedett – ezt részben a Csehországból Szlovákiába beköltöző cseh hivatalnok és értelmiségi réteg növekedése, részben a szlovákiai társadalom fokozatos belső átstrukturalizálódása váltotta ki -, de így is csak a szlovákiai népesség alig fél százalékát tette ki.

Az egyes egyházakhoz tartozók száma eltérő mértékben ugyan, de növekedett, a lakosságon belüli aránynövekedés a római katolikus egyház mellett az ortodox és a cseh testvérek, illetve a csehszlovák egyház vonatkozásában jelentős. Érzékelhetően csökkent a református és az izraelita egyházhoz tartozók aránya is (4,8% – ról 4,4% – ra, illetve 4,5% – ról 4,1% – ra). A két népszámlálás közti időszakban a magyar lakosság száma és aránya jelentős mértékben csökkent (45 ezer fővel, azaz 637 ezerről 592 ezerre; 21,2% – ról 17,8% – ra), miközben Szlovákia lakosainak a száma közel 330 ezer fővel emelkedett. Így a magyar lakosság felekezeti összetételében kimutatható arányeltolódások nagyobbrészt az egyes térségekben eltérő módon jelentkező nemzetváltási folyamatok következményei, nem pedig az egyes egyházakhoz tartozók számának reális változásaiból fakad. Ezért a magyar lakosságnál kimutatható felekezeti változások összevetése Szlovákia felekezeti struktúrájának valós változásaival nem megalapozott, hiszen a bekövetkezett változások eltérő okokra vezethetők vissza. Valamennyi egyház, illetve felekezethez tartozó magyarok száma emelkedett, kivéve a felekezeten kívülieket.

A magyar népességen belül a római katolikusok aránya némileg növekedett (70,3% – ról 71,3% – ra), az evangélikus felekezetek (összesített) aránya szintén emelkedett (24,2% – ról 24,8 – ra). Az egyes evangélikus egyházakhoz tartozók részletes adatait nemzetiségi bontásban a korábbi (1921-es) népszámlálás nem tartalmazta. Az 1930 – as népszámlálási adatok szerint a református egyházhoz tartozók száma meghaladta a 126 ezer főt, a szlovákiai magyarság 21,4% – a vallotta magát reformátusnak, az evangélikusok aránya pedig meghaladta a 20 ezer főt, a magyarságon belüli arányuk 3,4%. A magyar zsidóság száma mintegy felére csökkent, s arányuk is 3,4% – ról 1,6% – ra apadt.

A köztársaság egész területén 1950 – ben került sor a következő népszámlálásra. A köztársaság felbomlása, a második világháború harci eseményei, a zsidóság koncentrációs táborokba hurcolása és legyilkolása az ezt követő, elsősorban a magyar és német lakosságot érintő kitelepítések, deportálások, lakosságcserék és a reszlovakizáció az országrész szláv nemzeti jellegének nagymérvű erősödését s ezen belül a magyarság számának drasztikus csökkenését eredményezték. Az egykor heterogén nemzetiségű Csehszlovákia etnikai jellege egyre jobban kezdett az ország megálmodóinak elképzeléséhez idomulni. Mindezen folyamatok – talán a reszlovakizáció kivételével – az egyes régiók felekezeti összetételére is kihatással voltak. Az 1950 – es népszámlálásra a kommunista hatalomátvételt követően, az egyházak mozgásterét nagymértékben korlátozó intézkedések beindulása után került sor. Ennek ellenére a magukat felekezeten kívülinek deklarálók száma és aránya is lényegesen csökkent. (Csehszlovákiában az 1930 – as 850 ezerről 530 ezerre, illetve 6,1% – ról 4,3% – ra.) A felekezeten kívüliek számának csökkenése mind Csehországban, mind Szlovákiában erőteljesen megmutatkozott. Csehszlovákia lakosságának felekezeti összetételében a legszembetűnőbb változás az izraelita felekezetűek számában és arányában következett be (254 ezerről 15,5 ezerre, 4,1% – ról 0,2% – ra csökkent). Csehországban a katolikusok száma és aránya nagymértékben csökkent; ez jelentős mértékben a 3 milliós német lakosság kitelepítésének következménye (1,58 milliós csökkenés, 78,5% – ról 76,4% – ra). Tovább nőtt a magukat nemzeti egyházakhoz tartozók száma és aránya (a cseh testvérek száma 110 ezer fővel, arányuk 2,3% – ról 2,7% – ra növekedett, a csehszlovák egyházhoz tartozók száma 167 ezer fővel, s aránya 7,3% – ról 10,6% – ra emelkedett), a kis lélekszámú görögkeleti egyházhoz tartozók száma közel megkétszereződött. Az 1921 és 1950 közötti népszámlálások során az ismeretlenek aránya néhány tized százalék körül mozgott.

Szlovákiában a zsidóság még nagyobb mértékben fogyatkozott meg mint Csehországban. (Lélekszámuk 137 ezerről 7,5 ezerre, arányuk 4,1% – ról 0,2% – ra csökkent.) Jelentősen növekedett a katolikusok (római és görög katolikusok összesített aránya 78% – ról 82,8% – ra) és a lutheránusok aránya (12% – ról 12,9% – ra), ugyanakkor csökkent a reformátusok száma (146 ezerről 116 ezerre) és aránya is (4,4% – ról 3,2% – ra).

A magyar lakosság felekezeti megoszlásának értékelése az 1950 – es népszámlálás vonatkozásában igencsak problematikus. A magyarság jogfosztottságát követően megtartott cenzus nem nyújt használható adatokat a magyar lakosság számára vonatkozólag, inkább csak nyújt arról információt, hogy a magyarság egészét sújtó intézkedések után oly rövid idővel valójában hányan merték bevallani magyarságukat. 3 Így a felekezeti hovatartozás terén bekövetkezett változások értékelése is inkább csak informatív jelleggel bír. Az egyes felekezeteknél kimutatható változások az országos változásokhoz hasonló tendenciát mutatnak. A nem katolikus egyházakhoz tartozók száma csökkent, a római katolikusok aránya jelentősen növekedett (71,3% – ról 75% – ra), a magyar reformátusok száma közel a felére apadt (126 ezerről 73 ezerre), a magyarságon belüli arányuk némileg csökkent (21,4% – ról 20,5% – ra). Az 1950?es cenzus nemzetiségi adatainak a megbízhatatlanságát a felekezeti megoszlás szempontjából is megerősítik a reformátusok nemzetiségi összetételére vonatkozó adatok: 1930?ban a reformátusok 86,7% – a, 1950 – ben 65% – a, 1991 – ben 78,2% – a vallotta magát magyarnak. Egyértelmű, hogy 1950 – ben csak a református egyházhoz tartozóknál tízezres nagyságrendű nemzetváltás mutatható ki a magyarságságnál.

Az 1950 – es népszámlálás volt a kommunista uralom alatt megrendezett népszámlálások között az első és egyben az utolsó, amely során rákérdeztek a felekezeti hovatartozásra is. Csak 40 évvel később, az 1989 – es novemberi változásokat követő 1991. évi népszámlálás során kérdeztek rá újból a lakosság vallási hovatartozására. Azonban ez az adatfelvétel már teljesen más valóságtartalmat rögzített a felekezeti hovatartozás vonatkozásában, mint az 1950?nel bezáródó népszámlálások, így az 1991 – es adatok összevetése a korábbival inkább csak informatív jellegű. Annak ellenére, hogy a felekezeti hovatartozást hasonlóan megfogalmazott kérdésekkel tudakolták 1991 – ben, mint 1950?ben, az eltérés legalább két vonatkozása meghatározó. 1950 – ben (és a korábbi népszámlálások alkalmával) a felekezeti hovatartozás jogilag rögzített egyházhoz tartozást, egyháztagságot jelentett. Aki nem tagja egyik egyháznak sem, az a megfelelő oszlopba “felekezeten kívülinek” tüntesse fel magát – olvassuk a népszámlálási adatlapokhoz kiadott útmutatóban, továbbá: az egyházhoz tartozást nem lehet megváltoztatni az adatlapon történő bejegyzéssel. 4 1991 – ben a vallási hovatartozás kategóriája deklaratív jellegű: “Felekezeti hovatartozás alatt valamelyik egyház életében való részvétel, illetve vele való kapcsolat értendő. Mindenki szabadon dönt arról, hogy mely felekezethez tartozónak, illetve felekezeten kívülinek tünteti fel magát, esetleg az adott kérdésre nem válaszol. A 15 éven aluli gyermekek esetében a szülők saját belátásuk szerint töltik ki e kategóriát.” 5

Ebből talán jobban érthető az a vita, amely a demográfusok körében bontakozott ki a kapott adatok értelmezésével kapcsolatban a kérdésre nem válaszolók, az “ismeretlenek” értelmezése vagy akár az egyes felekezetekhez tartozók adatainak valóságtartalmát illetően. 6

A másik lényeges vonatkozás az adatok összehasonlíthatóságát illetően az 1950 óta Csehszlovákia társadalmában bekövetkezett változásokban, az elmúlt 40 év ateista propagandájának következményeiben, általában az egyházhoz, a valláshoz való hozzáállás módosulásában van.

Az 1991 – es népszámlálás a lakosság felekezeti hovatartozásának alakulásában igen lényeges változásokat mutatott ki; a “hívők” – a különböző egyházakhoz, felekezetekhez tartozók – összlakosságon belüli aránya nagymértékben csökkent, s az egyes egyházakhoz tartozók számarányában is jelentős módosulások következtek be. A felekezeti hovatartozás alakulása Csehországban, illetve Szlovákiában igencsak eltérő módon alakult. Csehországban a lakosság kisebb része, 43,9% – a deklarálta valamelyik egyházhoz való tartozását, a magukat felekezeten kívülinek vallók aránya megközelítette a felekezetekhez tartozókét (39,9%), az ismeretlenek 16,7% – ot tettek ki. Szlovákiában felekezetekhez tartozónak vallotta magát a populáció 72,8% – a, felekezeten kívülinek pedig 9,8% – a, 17,4% – a nem töltötte ki a felekezeti hovatartozásra vonatkozó kérdést. A két tagköztársaság közti diametrális fejlődés gyökerei már a korábbi népszámlálásoknál is kimutathatók. (Csehországban 1950 – ben a népesség 5,8% – a, Szlovákiában alig 0,1% – a volt felekezeten kívüli.)

A két időpont adatsorainak összevetése tehát egyfajta tájékoztatóul szolgál az egyes felekezetekhez, egyházakhoz tartozók, illetve azokon kívüliek igencsak heterogén csoportjainak arányváltozásáról. Ugyanakkor az egyházakhoz tartozás körülhatárolása 1991 – ben igencsak homályos. Ezért ha az elmúlt 40 évben az egyes felekezetekhez tartozók lélekszámában és arányában bekövetkezett változásokat próbálnánk elemezni, akkor a két időszakban a magukat egyházakhoz, felekezetekhez tartozók arányában bekövetkezett változásokat kell összevetnünk. (A továbbiakban a felekezeten kívüli és ismeretlen kategóriákat nem tartalmazó populációra szűkítjük le vizsgálódásunkat.) Ezen számításbeli módosulás elvégzése mind Csehország, mind Szlovákia vonatkozásában a katolikusok (81,3% – ról 88,9% – ra, illetve 76,5% – ról 83% – ra) és az “egyéb” kategóriát (3,2%, illetve 2,9%) jelentős mértékben kitevő szekták arányának további növekedését húzza alá.

Az evangélikus felekezetek aránya kisebb – nagyobb mértékben csökkent, Csehországban a cseh testvérek részaránycsökkenése viszonylag mérsékeltnek tekinthető (4,8% – ról 4,5% – ra), Szlovákiában az evangélikusok és a reformátusok aránya mintegy kétharmadára zsugorodott (12,9% – ról 8,5% – ra, illetve 3,3% – ról 2,2% – ra). A csehországi változások egyik legszembetűnőbb jegye a cseh nemzeti egyháznak tekinthető csehszlovák (huszita) egyházhoz tartozók arányának egyharmadára (11,3% – ról 3,9% – ra) történt zsugorodása. Lélekszám-növekedés Csehországban csak a szekták viszonylatában, Szlovákiában rajtuk kívül a római katolikusok, valamint a görögkeletiek vonatkozásában mutatható ki. A felekezetekhez tartozók arányváltozása az egyes egyházakhoz tartozók számának olykor ellentétes irányú módosulásával járt együtt. A katolikusok arányának emelkedését Csehországban lélekszámuk jelentős apadása kísérte (6,8 millióról 4 millióra), ezzel szemben a szlovákiai katolikusok száma jelentősen emelkedett (2,6 millióról 3,2 millióra). A szlovákiai magyarság felekezeti összetételének módosulását az elmúlt 40 év távlatában csak igen nagy fenntartásokkal lehet a népszámlálási adatok alapján értékelni. Az 1950 – es népszámlálásra vonatkozólag jeleztük e népszámlálásnak a magyar népesség (de ugyanúgy az egyéb nemzetiségek) vonatkozásában igencsak korlátozott hitelességét, így ha ezeket az adatokat hitelesebb források hiányában mégiscsak értékelni vagyunk kénytelenek, akkor e korlátokat tekintetbe kell vennünk. Mivel az 1950 – es népszámlálás során a magyarságnak egy jelentős része nem magyar nemzetiségűnek vallotta magát, e számadatok abszolút értékeire nem támaszkodhatunk. 7 Tehát 1950 – ben az egyes felekezetekhez tartozó magyarok lélekszámára vonatkozó adatok jelentős mértékben (legalább 110 ezer fővel) alacsonyabbak, mint ez a népmozgalmi statisztika alapján becsülhető lenne, ezért első megközelítésben csak a felekezeti arányokat vesszük górcső alá. Ebben a megközelítésben abból az előfeltevésből indulunk ki, hogy a magyarság 1950 – es nemzetiségi bevallását nem befolyásolta meghatározó mértékben felekezeti hovatartozása. Egyrészt erre enged következtetni az 1930 – as és az 1950 – es felekezeti hovatartozások egybevetése, ahol a görög katolikus magyarság számának harmadára történő apadásán kívül (amely a magyarságon belüli viszonylag kis számának következtében csak elenyésző mértékben torzít) nem mutatható ki olyan tendencia, mely az országos változásoktól eltérő lenne. Másrészt azonban a magyar reformátusok identitásvállalásának vannak olyan tényezői, melyek a katolikusokénál bizonyos mértékben eltérő jellegűek. E fenntartásaink ellenére elfogadjuk az így beálló esetleges torzításokat is.

Első pillantásra úgy tűnik, hogy az elmúlt 40 év ideológiai egyeduralma az országos értékeknél kisebb mértékben mutatkozott meg a szlovákiai magyarság vonatkozásában. Míg az összlakosság 72,8% – a vallotta magát hívőnek (9,8% – a felekezeten kívülinek, 17,4% – a ismeretlen), a magyarság esetében az egyes felekezetekhez kötődők aránya meghaladta a 80,5% – ot, a felekezeten kívüliek aránya 6,6%-ot, az ismeretleneké 12,9% – ot tett ki. Azonban a magyarság hátrányosabb település- és társadalomszerkezete eleve egy – legalábbis formálisan – vallásosabb jellegű népcsoportra kell, hogy utaljon.

Az országos adatok értékelésénél vázoltuk a felekezeti hovatartozás vonatkozásában megfigyelhető leglényegesebb tendenciákat. Részletesebben elemezve a felekezeti hovatartozás alakulását két fő és néhány mellékvonulat figyelhető meg: egészében véve megállapítható a római katolikusság arányának fokozatos növekedése s ezzel párhuzamosan az evangélikus egyházakhoz tartozók jelentős csökkenése. Ugyanakkor hasonlóan ellentétes, de teljesen más okokra visszavezethető a görög katolikusok apadása és a görögkeletiek arányának jelentős növekedése. 8 Ugyanakkor számottevő arányban megnövekedett az “egyéb” kategória többségét kitevő szektákhoz tartozók aránya. A cseh nemzeti egyház súlya tovább csökkent, s a zsidó felekezetűek aránya szinte marginalizálódott.

E tendenciák pontosabb értékelését és számszerűsítését teszi lehetővé, ha csak a magukat hívőknek vallók belső strukturalizálódását nézzük. A nagyobb egyházak, felekezetek aránymódosulásai nem mutatnak jelentősebb eltéréseket az országos és a magyar viszonylatban. A katolikusok aránya 76,5% – ról 83% – ra, a szlovákiai magyarság vonatkozásában 75,1% – ról 80,6% – ra emelkedett. Az augsburgi hitvallású evangélikusok aránya 13% – ról 8,5% – ra, a reformátusok aránya 3,3% – ról 2,2% – ra csökkent, a magyarságon belüli arányváltozás e két egyház vonatkozásában 3,1%-ról 2,7%-ra, illetve 20,5% – ról 14,1%-ra való csökkenés. A görög katolikus és a görögkeleti egyházak eltérő aránymódosulásaiban nem kis mértékben a hívők etnikai jellege is közrejátszott. A kelet – szlovákiai ukrán, rutén, de bizonyos mértékben a szlovák görög katolikusság jobban el tudta fogadni a pravoszláv vallásba való erőszakos bekényszerítést, mint a magyar görög katolikusok. Míg szlovákiai méretekben a görög rítusú katolikusok aránya jelentős mértékben csökkent (6,6% – ról 4,7% – ra), a magyarság vonatkozásában némi emelkedés figyelhető meg (1,2% – ról 1,5% – ra). Az egyéb kategóriában szereplő szekták növekedése pedig az elmúlt évtizedekben a legdinamikusabbak közé tartozik. S úgy tűnik, hogy a magyarság körében kimutatott növekedésük erőteljesebb (0,1% – ról 1% – ra), mint országos viszonylatban (0,3% – ról 0,8% – ra). Az egyes felekezetekhez tartozó magyarok számbeli változásai is nem sokban térnek el az országos változásoktól. Mint már azonban hangsúlyoztuk, az 1950 – es adatok nemzetiségi vonatkozásai nem használhatók, s egy számítási korrekció elvégzése, mely a szlovákiai magyarság 1950?es lélekszámát a népmozgalmi adatok alapján pontosítaná, minden bizonnyal a hivatalos adatoknál pontosabban jelezné a valós helyzetet, de így is csak a nehezen behatárolható valószínűségek szintjén mozgunk. Ennek alapján az 1950 és 1991 közötti változások már némileg eltérnek a hivatalosan közzétettől. Gyakorlatilag minden egyházhoz tartozók száma – a görög katolikusok és a szekták kivételével – csökkent, mindössze a veszteségek arányai eltérők. A római katolikusok száma 368 ezer, a reformátusoké 106 ezer, a görög katolikusok száma 6 ezer, az evangélikusoké 16 ezer körüli értéket venne fel.

Kitekintés

Fölmerül a kérdés, hogy az elkövetkező időszakban milyen változások várhatók Szlovákia és a szlovákiai magyarság felekezeti megoszlásában. A szlovák társadalom az 1989 – es változások után sajátos úton haladt. A nemzetállami keretek megteremtése után a korábbi ellentmondások még szembetűnőbbekké váltak, s ez alól nem jelentenek kivételt az egyházak sem.

A még tradicionálisan vallásos idősebb generáció fokozatos kihalásával az egyházaknak egyre inkább egy új feladattal, az előzőtől egy jelentős mértékben eltérő demográfiai és társadalomszerkezetű és életszemléletű lakosság pasztorációjával kell szembenézniük. Ezek a tömegek az elmúlt évtizedek hagyományos vallásgyakorlatára kevésbé fogékonyak.

Az “ideológiák piacán” a vallási felfogásokon belül is és mellett is a különböző világnézetek egyre erősebben és hatékonyabban jelentkeznek, s bizonyos esetekben az első pillantásra paradoxnak tűnő ötvöződések is megjelennek. A legnagyobb kihívást a “történelmi egyházak” számára az elvallástalanodás és a különböző szekták jelentik, de a 90-es évek társadalmi gyakorlatában nem elhanyagolható a szlovák társadalom különböző szintjein eltérő mértékben manifesztálódó, a kereszténységet és a nacionalizmust ötvözni próbáló bizonyos politikai és egyházi csoportok részéről támogatott ideológia sem.

Jegyzetek

1. Az 1921. évi népszámlálás felekezeti és nemzetiségi megoszlásra vonatkozó adatait a Sèítání lidu v republice Èeskoslovenské ze dne 15. února 1921. III. diel. Praha, 1927, 3. p. közli. Szlovákia lakosságának és nemzetiségeinek lélekszámára vonatkozó Szlovákiára és a szlovákiai nemzetiségek lélekszámára vonatkozó 1921-es népszámlálás adatai az egyes kiadványokban bizonyos mértékben eltérően szerepelnek. Ennek több oka van: az 1921. évi népszámlálás adatait általában Szlovákia mai területére átszámolva adják meg. Kisebb mértékben eltérőek ettől az 1921. évi területre vonatkozó adatok. Az 1920 – as évek első felében még sor került bizonyos határmódosításokra, másrészt Szlovákia területe a második világháborút követő békeszerződések eredményeként is módosult három Pozsony alatti község Szlovákiához történt csatolása következtében. Ezenkívül Kárpátalja és Szlovákia közigazgatási határa is eltért a jelenlegitől. A különböző területnagyságra vonatkozó adatok mellett az első csehszlovák népszámlálás nemzetiségi számsorait még a rendezett, ill. a rendezetlen és idegen állampolgársággal rendelkezők száma is jelentősen befolyásolta.

2. Az augsburgi evangélikusokra vonatkozó adat tartalmazza a sziléziai és a német evangélikusokat is, de számuk nem sokkal haladhatta meg az 1000 főt.

3. Már az 1961 – es népszámlálás rácáfol az azt megelőző cenzus magyarságra vonatkozó adataira. Az 1961 – es népszámlálás a szlovákiai magyarság számát 534 ezer főben adja meg, s ez 166 ezerrel magasabb az 1950 – ben kimutatott értéknél. Amennyiben a népmozgalmi adatok alapján kimutatható népességnövekedést leszámítjuk, akkor a népszámlálási adatok a magyarság számát 110 ezer fővel magasabb értékben adták meg, mint ez a népmozgalmi előrejelzések alapján várható volt. In: Gyurgyík László: Magyar mérleg. Pozsony, 1994, Kalligram Könyvkiadó, 72. p.

4. Sèítání lidu a soupis domu a bytu v republice Èeskoslovenské ke dni 1. bøezna 1950. Díl I. Praha, 1957, 27. p.

5. Sèítanie µudu, domov a bytov 1991. Podrobné údaje za obyvateµstvo Slovenská republika 1992.

6. Csak néhány tanulmányt, illetve hozzászólást említünk, melyek a Demografie című szakfolyóiratban jelentek meg: Pastor, K: Výpovìdná hodnota ¹tatistických údajov o religiozite. Demografie, 1994. 3. sz. 173-179. p. – Kuèera, M: K interpretaci výsledkù sèítání lidu 1991 o nábo¾enském vyznání. Demografie, 1991. 4. sz. 189-191. p.

7. Kuèera, M: i. m. (35. sz. jegyzet.)

8. A görögkeletiek arányának ily mértékű emelkedése és a görög katolikusok csökkenése a két egyházzal szemben megmutatkozó állami egyházpolitika következménye. Az 50 – es évek elején a görög katolikus egyházat a pártállam hivatalosan megszüntette, és a hívőket bekényszerítette a görögkeleti egyházba. Ez az állapot csak 1968 – ban szűnt meg.

Szlovákia felekezeti megoszlása 1921 – 1991

Felekezeti megoszlás
Felekezeti Év

 

1921
1930
1951
1991

 

Szlo vákia összes en
Ebből ma gyar
Szlo vákia összes en
Ebből ma gyar
Szlo vákia összes en
Ebből ma gyar
Szlo vákia össze sen
Ebből ma gyar
római katolikus
2128205
448117
2384355
422282
2623198
265729
3187383
368416
görög és örmény katolikus
193778
12969
213725
12398
225495
4209
178733
6764
evangélikusok összesen
530512
154030
555900
147095
561392
83822
408942
76843
– ebből lutheránusok
382428
*
400258
20260
443251
10929
326397
12310
-ebből reformátusok
144549
*
145829
126484
111696
72584
82545
64533
izraelita
135918
21744
136737
9728
7476
80
912
122
egyéb
5144
152
21928
126
12800
71
64979
4710
fel. kívüli
6818
109
17148
708
2277
492
515551
37247
ismeretlen
495
62
9679
129
917835
73194
Összesen
3000870
637183
3329793
592337
3442317
354532
5274335
567296

 

 

Szlovákia felekezeti megoszlása 1921 – 1991, százalékban

Felekezeti megoszlás
Felekezeti Év

 

1921
1930
1951
1991

 

Szlo vákia összes en
Ebből ma gyar
Szlo vákia összes en
Ebből ma gyar
Szlo vákia összes en
Ebből ma gyar
Szlo vákia össze sen
Ebből ma gyar
római katolikus
70.92
70.33
71.61
71.29
76.20
74.95
60.43
64.94
görög és örmény katolikus
6.46
2.04
6.42
2.09
6.55
1.19
3.39
1.19
evangélikusok összesen
17.68
24.17
16.69
24.83
16.31
23.64
7.75
13.55
– ebből lutheránusok
12.74
*
12.02
3.42
12.88
3.08
6.19
2.17
-ebből reformátusok
4.82
*
4.38
21.35
3.24
20.47
1.57
11.38
izraelita
4.53
3.41
4.11
1.64
0.22
0.02
0.02
0.02
egyéb
0.17
0.02
0.66
0.02
0.37
0.02
1.23
0.83
fel. kívüli
0.23
0.02
0.51
0.12
0.07
0.14
9.77
6.57
ismeretlen
0.02
0.00
0.00
0.00
0.28
0.04
17.40
12.90
Összesen
100.00
100.00
100.00
100.00
100.00
100.00
100.00
100.00

* – nincs adat

(A tanulmány az Új Forrás, 1996. 6. számában A csehszlovákiai magyarság felekezeti megoszlásának alakulása címmel megjelent dolgozat módosított változata – Gy. L.)

Rövid URL
ID374
Módosítás dátuma2016. június 2.

Bukovszky László: Népképviseleti választások Nyitra megyében 1848-ban

A Pozsonyban ülésező utolsó rendi országgyűlésen elfogadott törvények megalkották a polgári magyar társadalmi berendezkedés jogi alapjait. A történelem címlapjaira került ún. áprilisi törvények megalkotásának módját és annak szellemi vezérfonalát egyrészt a népek tavaszaként emlegetett nyugat-európai forradalmi események, másrészt a magyar reformmozgalom huszonöt esztendős erőteljes törekvései is meghatározták.

Részletek

A Pozsonyban ülésező utolsó rendi országgyűlésen elfogadott törvények megalkották a polgári magyar társadalmi berendezkedés jogi alapjait. A történelem címlapjaira került ún. áprilisi törvények megalkotásának módját és annak szellemi vezérfonalát egyrészt a népek tavaszaként emlegetett nyugat-európai forradalmi események, másrészt a magyar reformmozgalom huszonöt esztendős erőteljes törekvései is meghatározták.

Az V. Ferdinánd által 1848. április 11-én szentesített törvények az utolsó rendiországgyűlés feloszlatásán kívül az új jogrend érvényesítést is jelentették. A polgári szabadságjogok (gyülekezési jog, sajtótörvény stb.) és a jobbágyság földesúri kötelezettségeit megszüntető törvények mellett az egyik legjelentősebb társadalmi átalakulást a népképviseletről hozott törvények eredményezték. A rendi képviseletet felváltó népképviseleti elv egyaránt érvényesült a megyei választások megszervezésénél, majd a későbbi országgyűlési követválasztások lebonyolításánál. A két törvény “a szélesebb alapra helyezett néprészvétel volt a köz ügyeinek meghatározásában1 . Ez azt jelentette, hogy az új jogszabályok a választójogi törvény szerint megszüntették a nemesség több évszázados kivételes jogát a közügyek kizárólagos irányításában és a törvényhozás területén. A törvény ugyanakkor ezzel teret adott a politikai jogok szélesebb gyakorlásához az összlakosság csaknem 10 százalékának. 2

Nyitra megye 1848 tavaszán Az utolsó rendi országgyűlésen a megyét két követ, Tarnóczy Kázmér első alispán és Majláth Imre képviselte. Bár mindkettő a mérsékelt reformok híve volt, a megye utasításaitól lényegesen sohasem tértek el. Ezzel kapcsolatban feltétlenül azt is el kell mondani, hogy erre a korabeli jog nem is adott lehetőséget. 3 Az alsótábla üléseiről rendszeres jelentésekben számoltak be a nemesi vármegye közönségének. Ezek a jelentések hűen tükrözik az országgyűlés hangulatát, és ugyanakkor igazolják a megye utasításainak lényegét is. A nyugat-európai forradalmi események visszhangja számos csatornán keresztül Pozsonyba is eljutott. A két követ ezekről kétségbeesetten tudósít március 4-én: “Az eddiglé hallatlan sebességgel egymást érő szörnyű eseményeknek hírei, mellyel Francz és Olaszhonból részint hírlapok, részint magántudósítások útján a közönséget meglepve az ország minden rend és békeszerető lakóiban mind a Trón, alkotmány és Nemzeti felállásunk, mint ön bátorságunkra nézve méltó aggodalmat gerjesztenének. 4 Ez az aggodalom nem volt teljesen megalapozatlan, hiszen a nyugat-európai események még a hazai ellenzék legradikálisabb tagjait is meglepték. A nemzetközi politikai helyzet természetesen így hatással volt az országgyűlés mindkét házának törvényalkotó munkájára. A megye két követe közül Tarnóczy volt az, aki Széchenyi lelkes támogatójaként a saját módja szerint aktív részese volt az eseményeknek. Március elején az események komolyabb fordulatot vettek Pozsonyban. Kossuth március 3-i felirati javaslatának elfogadása után, mely kimondta többek között a közteherviselés bevezetését, a kárpótlás melletti jobbágyfelszabadítást, a nép politikai jogokkal való felruházását és a felelős magyar kormány kinevezését, megkezdődött a politikai és hatalmi harc az országgyűlésen. A nemesség jelentős része felismerte, hogy az ellenzék javaslatait támogatva elejét vehetik egy esetleges országos elégedetlenségi hullám kialakulásának. Ennek és a győztes bécsi forradalomnak volt köszönhető, hogy március 14-én az országgyűlés felsőtáblája is elfogadta Kossuth korábbi felirati javaslatát. Másnap, március 15-én délelőtt, az országgyűlés tagjaiból alakult küldöttség vitte az uralkodóhoz Bécsbe a már idézett felirati javaslatot. A népes – 64 tagú – küldöttség tagja volt maga Tarnóczy is. Majláth Imre másnapi jelentésében erről be is számol a megyének: “tisztelt követtársam mind az országos választmánynak egyik érdemes tagja Bécsbe utazván, itt az országgyülés helyén jelen nincsen. ” 5 Bécsből visszatérve, azután, hogy az uralkodó március 17-én csaknem teljes mértékben teljesítette az országgyűlés feliratát, megkezdődött a sarkalatos törvények megalkotása és elfogadása. A törvényalkotás gyors menetét panaszolják Tarnóczyék, mondván, hogy “a határozatok olly sebességgel követik egymást, hogy azoknak folyamatát figyelemmel követni is nehéz“. 6 Ugyanakkor visszafogott, konzervatív álláspontjukról is említést tesznek. Ez abban rejlett, hogy az események láttán sem voltak hajlandók a megyei utasításoktól eltérni, és ezekhez való ragaszkodásukat szent kötelességüknek vélték. Saját mentségükre viszont azt hozzák fel, hogy “még sem valánk képesek egyebet tenni, mint hogy imitt amott a határozatok világosabb szerkesztetésére és részbeni mérséklésére némi befolyást gyakorolunk, s ezt megtevénk híven utasításunk szellemében s megteendjük ezentúl is, de se a dolgok rohanó menetét késleltetni, sem az utasítás betűihez ragaszkodni, sem azok fonalát követni többé képesek nem vagyunk” – áll a március 19-i részletes jelentésükben. 7

A jobbágyfelszabadítás és a közteherviselés törvénybe iktatása után Tarnóczy egy ominózus törvénymódosító javaslat kapcsán az események középpontjába került. Történt ugyanis, hogy az örökváltság tárgyában a jobbágyság számára egy hátrányos javaslatot nyújtott be március 25-én. Az ellenzék – Kossuth és Bónis – ezt a javaslatot “contrarevolutionálisnak” minősítette, s még mielőtt tárgyalásra került volna a dolog, Széchenyi által, hogy elejét vegye egy nagyobb botránynak, “elvétetett, elnökileg eltépetett és a nyomdában is elkoboztatott” – panaszolják március 26-i jelentésükben. 8 A történtek után a két követ teljesen alárendelte magát az események folyásának, s az országgyűlés feloszlatásáig a történések néma tanúivá váltak.

A márciusi pesti és pozsonyi események híre természetesen a megye székhelyére, Nyitrára is eljutott. A forradalmi békés átmenet előtérbe hozta a megye tisztikarában szereplő liberális ellenzék képviselőit, ugyanakkor pedig a radikális polgári ellenzék képviselőit csoportosító nyitrai és érsekújvári Népkör tagjai is ellentámadásba mentek át.

A politikai csatározásokra természetesen nagy hatással voltak a reformmozgalom országos jelentőségű kezdeményezései, melyek táptalajra találtak a megyében is. Ez a megosztottság eredményezte, hogy a negyvenes évek legelején a megyei közgyűlés tagjai körében megalakult a szabadelvűek egy szűkebb csoportja Rudnyánszky János irányításával. Ettől kezdve egyre feszültebb viszony alakult ki megyei kongregáció (közgyűlés) ülésein a nemesség között. A politikai vitákban a kormánypárti többség bizonyult erősebbnek. Jó lecke volt erre az 1842. augusztus 29-i közgyűlés, amikor az ún. szatmári 12 pont tárgyalásakor a szabadelvű párti Rudnyánszkyt és társait csaknem meglincselték. 9 Az 1844-es megyei tisztújítás szintén a kormánypárt győzelmét hozta, bár az első alispáni széket Tarnóczy Kázmér nyerte el, akit a századvégi sajtó a szabadelvű, liberális párt zászlóvivőjeként jellemez. 10 Valójában ő a konzervatív párt támogatójaként a mérsékelt reformot tartotta követendő taktikának, s ennek országgyűlési követként többször is hangot adott. Tehát e rövid kitérő után visszatérhetünk 1848 tavaszához, amikor is az addigi ellenzékiekből 1848. január 1-jén megalakult nyitrai és érsekújvári Népkör hívei a márciusi események után a haladó értékek egyedüli képviselőivé nevezték ki magukat, mondván, hogy “szüntelenül küzdöttek a jelenleg már elnyert nép jogokért, amit az országos ellenzék is elismert“. 11

A vármegye tisztikara az alkotmányos változást a megfelelő rugalmasság hiányában nagyon görcsösen és tehetetlenül élte meg. Az áprilisi törvények szentesítésekor a megye főispáni széke üres, első alispánja Tarnóczy Kázmér, másodalispánja Ocskay Rudolf volt. A hónap végén azonban gyökeres változás állt be a megye irányításának személyi összetételében. Az új főispán, gr. Zay Károly, miután nem fogadta el a belügyminiszter kinevezését, székéről lemondott. Ezek után Tarnóczy Kázmér, az időközben kinevezett Pozsony megyei kormánybiztos hatáskörét május 3-án miniszteri rendelettel a főispán nélkül maradt Nyitra megyére is kiterjesztették. 12 Tarnóczy kinevezésével a megüresedett első alispáni hivatalt Ocskay Rudolf, a második alispán hivatalát Markhoth János foglalta el. A kormány szempontjából a megyei közigazgatás átszervezésében az volt a legfontosabb, hogy hatásköreit összeegyeztessék a felelős magyar minisztériummal. Nyitra vármegye megújult tisztikara az erre való hajlandóságát meg is mutatta, azonban a felgyülemlett társadalmi-gazdasági problémák csaknem kettétörték azt. 13

A megyei választások

A nemesi vármegye megszűntét a XVI. törvénycikk állapította meg. A megyei hatóság ideiglenes gyakorlatáról néven elfogadott törvény lényegében egycsapásra megváltoztatta a megyei önkormányzatiság rendi jellegét, és mivel a törvényalkotók mindenképpen el akarták kerülni a központi irányítás és az önkormányzatiság érdekütköztetését, és semmiképpen sem akarták elveszteni a vármegyékben szerveződő köznemesség hatékony támogatását, a végleges törvény kidolgozását a következő országgyűlésre halasztották. Ezért szerepel a törvényben az “ideiglenes” megjelölés. 14 A törvény szerint a vármegye népképviseleti alapon szerveződött újjá, felváltva ezzel a korábbi nemesi kongregációt. A megyének ezek után már nem tagjai vannak, hanem lakossága van, amelybe mindenki beletartozik, aki az adott területen állandó lakhellyel bír. 15 A nemesi kongregációt felváltotta a népképviseleti állandó bizottmány. A főispánok kötelességévé tették, hogy május elejéig megyei közgyűlést hívjanak össze, ahol már megjelenhettek a jobbágyközségek képviselői is. Itt kellett kihirdetniük az elfogadott új törvényeket és megválasztaniuk az állandó bizottmányt. A bizottmány a főispán – távollétében az alispán – elnöklete alatt a korábbi megyei kongregáció jogait vette át. Az állandó bizottmány tagjainak pontos számát a törvény nem szabta meg, csupán annyit írt elő, hogy “tekintettel a megyének kiterjedésére, népességére, a megyei honpolgárok minden osztálya” képviselve legyen. 16

Nyitrán a megye állandó bizottmányának megalakulására 1848. május 1-jén került sor. A város melletti Szent Márton-dombon megrendezett népgyűlésen kb. 6-7 ezer ember vett részt, ahol a főispán hiányában Ocskay Rudolf első alispán elnökölt. 17 Ekkor kellett volna a résztvevőknek az előbb idézett szempontok alapján megválasztaniuk a vármegye új önkormányzati szervét. Itt azonban egészen más történt.

A május 1-jei alakuló ülés elé mindkét párt nagy elvárásokkal tekintett. A konzervatív párt képviselői saját társadalmi tekintélyükben bíztak elsősorban, s erre próbálták építeni a résztvevő képviselők bizalmát. Számításuk nem volt megalapozatlan, ugyanis a községek képviselői elsősorban a nemességgel és magával az uralkodóval szemben érezték magukat lekötelezettnek az elnyert szabadságjogokért. Ezt nagyon jól tudta a másik párt is. Az ellenzéki Népkör tagjai, mármint a hatalom képviselői a közcsendre és rendre felügyelő választmány ülésein támadták a másik párt mindennemű megnyilvánulását, destruktív hozzáállásukkal csak hátráltatták annak munkáját. Ennek az álláspontnak megvolt a maga logikája, látványos eredményére azonban még picit várniuk kellett. Az említett választmány ülésein arról folyt a vita, hogy az állandó bizottmány megalakításának módját a választmány vagy pedig a megyei kisgyűlés mondja-e majd ki. A nagy kérdés az volt, hogy az állandó bizottmány alakuló ülésén csak az egyes települések kijelölt képviselői vegyenek-e részt, vagy pedig a megye valamennyi választójoggal rendelkező polgára számára tegyék lehetővé a megjelenést. A közcsendre és rendre felügyelő választmány április 27-i ülésén a Népkör tagjai, mivel nem érezték magukat hivatottnak e dologban dönteni, kimondták saját “incompetentiájukat“. Ugyanakkor viszont hoztak egy fontos határozatot, hogy majd a 30-án tartandó megyei kisgyűlés alkalmával döntenek a dologról. Ettől függetlenül az alispán a járási főszolgabírákkal együtt április 27-én délután a megye minden településére egy körlevelet intézett, melyben közölte az érintettekkel, hogy május 1-jén minden település küldöttei által képviseltetheti magát az állandó bizottmány alakuló ülésén. 18 Egyedül csak így lehetett biztosítani, hogy a megyeszékhelytől távolabb eső települések is képviseltessék itt magukat. Egyfajta védekezés volt ez az ellenzék politikai cselszövése ellen. Történt ugyanis, hogy ugyanazon a napon – április 27-én – Érsekújvár városának tanácsa egy proklamációt adott ki a nemesség nyolc évszázados elnyomásáról, amelyben felszólította a településeket, hogy tömegesen jelenjenek meg Nyitrán május 1-jén. Szintén azon a napon a nyitrai Népkör is egy csaknem teljesen azonos tartalmú proklamációt adott ki a megye községeinek. Az évszázados nemesi elnyomás hangoztatása mellett ők arra szólították fel az érintetteket, “hogy a bizottmányba választandó legsajátabb népemberek iránt gondoskodjanak“. 19

Egyazon napon tehát két ellentétesen értelmezhető rendelettel járták a megye, illetve a két ellenzéki csoportosulás képviselői a településeket. A botrány április 30-án a megyei kisgyűlésen tovább dagadt. Az ülésen ugyanis csak egyetlen napirendi pont szerepelt, az pedig a közelgő országgyűlési választásokkal volt kapcsolatos. Miután elfogadták a választókerületek beosztásának tervezetét, a Népkör ifjai egy népes csoportot vezettek be a tanácsterembe, melynek megjelenésével nemcsak számbeli, de “hangbeli” fölénybe is kerültek a bal oldalon. A konzervatívokkal szemben rögtön támadólag léptek fel, mondván, hogy a május 1-jei gyűlést helytelenül hirdették meg, a törvény kijátszásával a népet nem értesítették róla. 20 Az ülés befejezése után a városban nagyon feszült volt a hangulat. A Népkör-párti tömeg a nemesség ellen tüntetett: “A nemes osztály ellen a földes urak ellen az elismerés hálája helyett a múlt behiggasztott sebei rántattak fel. A tisztviselő, mert kötelességet, törvényt tellyesített az előtt, vérszopó nadálynak neveztetett.” 21 Ilyen feszült hangulat uralkodott Nyitrán egy nappal az ominózus alakuló ülés előtt.

Másnap, május 1-jén a Nyitrához közel eső járásokból tömegesen özönlöttek be az emberek a 27-i proklamációk alapján, szemben a távolabbi vidékek településeivel, amelyek csak 2-3 fős küldöttséggel képviseltették magukat. Zászlókkal a kezükben csoportosan vonultak a megyeházához. Ott a megye tisztikaránál elérték, hogy az állandó bizottmány alakuló ülésére a nagy tömegre való tekintettel ne a megyeházán, hanem a városhoz közeli Szent Márton-dombon kerüljön sor. A népgyűléssé változott alakuló ülésen Ocskay alispán elnökölt. Az áprilisi törvények és a választókerületek ismertetése után került sor a bizottmány tagjainak megválasztására. A választás teljesen az ellenzék forgatókönyve szerint zajlott. Egy előre elkészített jegyzéket olvastak fel a többezres tömegnek, “abból is sok tisztességes név vak dühöngő előadásra a nép öntudatlan zajával kitöröltetett” – áll a választásokon hátrányosan érintett települések panaszlevelében. 22 Ezek után természetes, hogy a 711 tagú új megyei önkormányzati testületben abszolút többségbe kerültek a Népkört támogató települések és a Nyitrához közel eső járások. Ez a sajnálatos fordulat érthetően rányomta bélyegét a törvényben megfogalmazott szempontokra, elsősorban az arányos képviselet elvére. A Vág menti járások képviselete szembetűnően magas volt. A két nyitrai járás (Alsó-nyitrai járás, Felső-nyitrai járás), melyek összlakosságuk számát tekintve a 6 járás között a 4. és 5. helyet foglalták el, a megválasztott képviselők több mint az 50%-át adták. Jól szemlélteti ezt az alábbi táblázat 23 :

1. táblázat: Az állandó bizottmányba történt választások eredménye:

Járás
Összlakosság száma
Választók száma
Megvál. képv. száma
Vágúlyhelyi járás
95 156
8 629
163
Szakolcai járás
68 630
6 647
47
Bajmóci járás
60 057
4 592
60
Felső-nyitrai járás
50 175
3 910
147
Alsó-nyitrai járás
47 583
3 490
257
Bodoki járás
37 347
3 761
37

 

A választások után kialakult aránytalanság további példáját jól mutatja, hogy a megye 471 települése közül 306-nak (64,9%) nem volt képviselője az állandó bizottmányban. Itt is kimutatható a kedvező arány az említett két nyitrai, valamint a Vágújhelyi járás településeinek esetében.

2. táblázat: Járások szerinti kimutatás a képviselet nélküli településekről:

Járás
Település száma
Képvisel. nélk. telep. száma
Alsó-nyitrai járás
44
15 (34%)
Felső-nyitrai járás
76
41 (53,9%)
Vágújhelyi járás
92
50 (54,3%)
Szakolcai járás
55
36 (65%)
Bajmóci járás
94
71 (75,5%)
Bodoki járás
110
93 (84,5%)

 

A települések közötti képviseleti aránytalanságra úgyszintén számos példát hozhatunk fel. Csak a legszembetűnőbbekből néhány: A megye legnépesebb mezővárosa, Miava, 10 164 lakosból 2 személlyel, Szakolca szabad királyi város 6574 lakosa ugyancsak 2 személlyel volt csak képviselve a bizottmányban, ellenben a 659 lakosú Andódról 22-en, a Népkör egyik vezéregyéniségének, Czuczor Jánosnak 24 csaknem a teljes rokonsága, míg a 7374 lakosú Érsekújvárból 53 személy.

A választásokat követően a hátrányosan érintett települések nevében meglepően éppen három Alsó-nyitrai járási település: Vágsellye, Mocsonok és Ürmény nyújtott be panaszt a belügyminiszterhez. 25 Szemere július 9-én értesítette a megyét az eset kivizsgálásáról, s utasította, hogy tegyen írásos jelentést az állandó bizottmány megalakításáról, valamint “azon okokról, mellyek miatt az állandó bizottmány a panaszlott módon volt alakítva“. Egyúttal felfüggesztette a július 17-re elrendelt megyei tisztviselő-választást is. A Népkör vezetői Szemere utasítását nagyon könnyelműen vették. A kért jelentés helyett csak az állandó bizottmány névsorát küldték fel Pestre. Szemere újabb, immár erélyesebb hangvételű levele nem váratott magára sokáig. Augusztus 5-én ezt írja: “utasítom Önöket, hogy azon nélkülözhetetlen felvilágosításokat pótlólag ide terjesszék, hogy midőn felhívásomra nem indoklással, hanem azon tény felmutatásával feleltek, amit épen okodatolni kellene, rendeletemnek eleget tenni vonakodtak. Ennél fogva a bizottmány feloszlatásának terhe alatt a kívánt felvilágosítás ide terjesztését ezennel meghagyom.” 26

Az ügy végleges lezárására csak a következő hónapban került sor. A nemzetiségi zavargások miatt a belügyminiszter nem oszlatta fel a bizottmányt, de szeptember 1-jei rendeletével meghagyta, hogy az amúgy is népes bizottmány tagjainak számát 55 fővel egészítsék ki “kiváltképpen azon községekből, mellyek eddigilé képviselve nincsenek“. 27 Nagyon találó és igaz a belügyminiszter ezzel kapcsolatos gondolata, mellyel a megye szemére veti, hogy “a haza közveszélyének idejében sem bírja a közügy követelő jelenéseinek magát alárendelni, az engesztelés, kibékítés és egyesítés művét bevégezni”. 28 Ezek alapján a megyei bizottmány szeptember 18-án tartott ülésén elnyerte végső formáját. Az utólag kinevezett tagok között számos befolyásos személyt találunk. Így került csak be a bizottmányba a volt megyei alispán és kormánybiztos Tarnóczy Kázmér, Vagyon Antal és Zelenay Gedeon, időközben már megválasztott országgyűlési képviselők, valamint néhány nagybirtokos, pl. gr. Károlyi Lajos volt megyei főispán, gr. Eszterházy Károly és gr. Apponyi Lajos. Látszatra ezt követően megtörtént a kibékülés a két politikai irányzat között, és elkezdődhetett a megye közügyeinek zavartalan intézése.

Az országgyűlési választások lefolyása a megyében

Az utolsó rendi országgyűlésen hozott V. törvénycikk a liberális államépítési modell bevezetésével széles teret adott a köz ügyeinek meghatározásában az addig politikai jogokkal nem rendelkező társadalmi osztályoknak. A népképviseleti alapon megszervezett országgyűlés továbbra is kétkamarás volt (képviselőház, főrendiház), s nem Pozsonyban, hanem Pesten ülésezett. Választójogot szerzett minden 20. életévét betöltött férfi, aki a törvény 2. §-a szerint meghatározott vagyonnal rendelkezett (vagyoni cenzus). Ez a kitétel az értelmiségiekre azonban nem volt érvényes. A passzív választójogot a törvény a 24. életévüket betöltött férfiakra vonatkoztatta, akiknek azonban tudniuk kellett magyarul.

Az V. törvénycikk 5. §-a szerint Nyitra megye Szakolca szabad királyi várossal 11 követet küldhetett a pesti képviselőházba. Országos viszonylatban Nyitra megye volt a második legtöbb követet küldő megye. Egyedül Bihar előzte meg 12 követtel. A választási törvény szerint a választások megszervezésére minden vármegyében egy központi (középponti) választmány alakult, melynek élén az alispán – Nyitra megyében Ocskay Rudolf – elnökölt. További tagjait a megyében kialakított 11 választókerület képviselői, valamint megfelelő arányban a községek elöljárói alkották. A megye központi választmánya 1848. május 8-án tartotta első ülését. 29 A 260 fős választmányban a Népkört támogató képviselők abszolút többséget alkottak. 30 A törvényben megszabott 11 országgyűlési követet ugyanannyi egymandátumos választókerületben választották meg. A kerületek kialakításával már az április 30-án tartott megyei kisgyűlés foglalkozott. A fő szempont az volt, hogy 30 000 lakosra egy követ jusson. A választókerületek kialakításának 30-án elkészített tervezetét a másnap, május 1-jén megtartott állandó bizottmányi alakuló ülésen hagyták jóvá véglegesen. Így hozták létre a nyitrai, vágvecsei, érsekújvári, galgóci, verbói, nyitra-zsámbokréti, privigyei, vágúlyhelyi, nagytapolcsányi, szakolcai és szenicei választókerületet.

3. táblázat: Kimutatás a választójoggal rendelkezők számáról: 31

Választókerület
Választójoggal rendelkezők száma
Nyitra
2 187
Vágvecse
3 428
Érsekújvár
1 876
Galgóc
3 013
Verbó
1 919
Vágújhely
3 589
Nagytapolcsány
1 565
Nyitra-Zsámbokrét
1 827
Privigye
3 100
Szakolca
3 558
Szenice
3 088

 

A választójoggal bíró személyek összeírása a kerületek székhelyein történt, melyet egy bizottság felügyelt. A Népkör vezetői, mivel minden kerületben állítottak követjelöltet, oly módon oldották meg a bizottságok összetételét, hogy abban maguk is helyet kaptak. 32 A megyében a választók összeírása két hetet vett igénybe. A központi bizottmány június 3-i döntése alapján az egyes települések választói egy előre kidolgozott sorrendben csoportosan jelentek meg a választókerületek főhelyein, s iratkoztak be a választójegyzékbe. 33 Az összeírások során több helyen történtek visszaélések: “a népnél a bizalmatlanság minden felvilágosítások mellett sem akar szűnni, sőt találtattak, kik már egyszer beíratva magukat, kitöröltették.34 Ennek ellenére a két hét leforgása alatt a megye 11 választókerületében 29 150 választójoggal rendelkező polgárt írtak össze. Ez annyit jelent, hogy a megye összlakosságának 9%-a rendelkezett választójoggal. 35

A választókerületek kialakítása és a választók összeírása után mindkét politikai tábor nagy elvárásokkal tekintett a soron következő első népképviseleti országgyűlési választások elé. A baloldali Népkör követjelöltjei a konzervatív nemességet bírálva próbáltak maguknak tőkét kovácsolni, ugyanakkor a mérsékelt reformpárti jelöltek elsősorban társadalmi tekintélyükre alapozták a választási sikerüket.

A központi választmány június 2-i ülésén döntött a követválasztás napjáról. Másnap Ocskay Rudolf alispán egy körlevélben értesítette a járások főszolgabíráit a választások pontos határnapjáról. 36 Ettől függetlenül néhány községben, többek között az Alsó-nyitrai járásban, a választók értesítése elmaradt. Az alispán június 19-i levelében figyelmeztette Turcsányi főbírót, hogy 48 órán belül minden községben tegye meg a megfelelő lépéseket annak érdekében, hogy az emberek tudomást szerezzenek a június 24-re kitűzött választásokról. 37 A választások kiírása körüli titkolózás újabb jogtalanságokat engedett sejtetni. Történt, hogy bár már a hónap elején kitűzték a választások határnapját, azonban arról, hogy az egyes kerületekben pontosan hány órakor veszi majd kezdetét a voksolás, csak június 21-én döntöttek. A meghozott döntés alapján a megye 11 kerületében más-más órai kezdettel írták ki azt. 38 A választási törvényben szereplő joghézagot kihasználva adott volt a lehetőség, hogy az egyes szomszédos kerületek választói személyes jelenlétükkel befolyásolják a választások eredményét. A június 21-i határozat alapján a szakolcai és szenicei választókerületben reggel 6, az érsekújvári, galgóci, vágújhelyi és verbói választókerületben reggel 8, a nyitrai és vágvecsei választókerületben délelőtt 10, míg a többi választókerületben reggel 9 órakor kezdődött el a voksolás. 39

Ahogy várható volt, a követválasztások sem zajlottak le botrányok nélkül. A június 24-i választásokon a 11 választókerületben csak 8 helyen választottak szabályos körülmények között követet. Érdekes, bár messzemenő következtetések levonására nem ad okot, hogy éppen azokban a választókerületekben fulladt botrányba a választás, ahol a választójoggal rendelkező polgárok aránya meghaladta a 10%-ot.

4. táblázat: A képviselőházi választások eredménye a megyében:

Választókerület
Megválasztott követ
Nyitrai
Tarnóczy Kázmér
Vágvecsei
Rudnyánszky János
Érsekújvári
Markhoth János
Galgóci
Szidor Ferenc
Verbói
Zelenay Gedeon
Nyitrazsámbokréti
Brogyányi Imre
Privigyei
Simonyi Ernő
Vágújhelyi
Tormay György
Nagytapolcsányi
Kovacsics János
Szakolcai
Vagyon Antal
Szenicei
Zmertich Károly

 

Ocskay alispán a választásokat követően, június 28-án értesítette a belügyminisztert a megyében történtekről. 40 Sajnálkozva írja, hogy Vágújhelyen részrehajlás, Vágvecsén és Privigyén viszont a választók között megtörtént véres összetűzés miatt volt érvénytelen a szavazás. 41Galgócon is kisebb összetűzésre került sor a választók között. A megválasztott Szidor Ferenc mandátumát ugyan igazolták, de később megvonták tőle azt.

A 11 választókerület közül Vágvecsén történt a legvéresebb összetűzés a két jelölt támogatói között. A történteknek országos híre lett. Többször foglalkozott az eseményekkel a Közlöny és a Pesti Hírlap is. A választókerületben két jelölt volt. A baloldali Népkör Keresztúry Józsefet, míg a mérsékelt radikálisok Rudnyánszky Jánost jelölték. Mindkettő tagja volt a csendre és rendre felügyelő központi választmánynak, sőt Keresztúry az állandó bizottmánynak is. 43

A megye 11 választókerülete közül a vágvecsei volt a második legnagyobb. A 33123 lakosból 3428-an (10,3%) rendelkeztek választójoggal. A 29 településből álló választókerület lakossága nemzetiségi szempontból vegyes volt. A nemzetiségi aránnyal párhuzamosan a választókerület összlakosságának kétharmadát adó magyar települések adták a választók többségét. 44

A kiírás szerint a választások délelőtt 10 órakor kezdődtek. A borongós idő ellenére a választók zászlókkal a kezükben kocsikon érkeztek, még jóval a kezdés előtt, a helyszínre, Vágvecsére. A szavazóhelyhez közeli kocsmában borozgattak, mit sem sejtve, hogy odakint valami olyan készül, ami jócskán felkorbácsolja majd az indulatokat. Mivel a pártok közlése alapján az egy képviselői mandátumra két jelölt pályázott, voksolásra került sor. A választók községek szerint összeállított sorrend alapján egy előre eltervezett forgatókönyv szerint adták le nyilvános szavazataikat. A választást a Népkör jelöltjét támogató községek kezdték, őket követték a megosztott szlovák falvak, s a sort a Rudnyánszky-párt erőteljes támogatói zárták. A szavazatszedés megkezdését a Rudnyánszky-párt képviselői egy órával kérték elhalasztani, mivel a Vág folyó túloldaláról érkezőket a másik párt szimpatizánsai feltartóztatták, s nem engedték be a községbe. 45 Hosszú egyeztetés után végül is megkezdődött a szavazatszedés Czigler Ambrus kocsmájának fészerében az erdő alatt. 46 A voksolás 12.30 óráig rendben zajlott. Ekkor a Rudnyánszky-párt újabb óvást emelt, ugyanis szavazóikat továbbra sem engedték a szavazóhelyre menni. Ekkor Vágsellye és Vágkirályfa elöljárói a választási elnöktől, Tóth Károlytól szerettek volna orvoslást kérni a történtek miatt. Ehelyett a Keresztúry-párt hívei hantokkal meghajigálták a küldöttséget, és zászlajukat szétszaggatták. 47 Azonban ők sem hagyták megtorlatlanul az ellenük elkövetett sérelmet. A támadást viszonozták kövekkel és tégladarabokkal, “holott kő és tégladarabok a helyen pénzért sem találhatók” – írja az eseményekről Tóth Mihály választási elnök. 48 Ezután elszabadult a pokol. A Vág túloldaláról érkezők bejöttek Vecsére, ekkor viszont a Keresztúry-párt támogatói karókkal, botokkal agyba-főbe verték őket. A véres csata egy óráig tartott. A vágsellyeiek panaszlevelükben azt írják, hogy a rendbontás fő szervezője Zámbó János, a szomszédos Hosszúfalu bírája volt, aki “két szekér nyírfa és fűzfa karót vitetett verésre, de még Mészáros Elek kocsmárostól a fejszét is kivitette és azt parancsován, hogy készítsenek maguknak botokat, ha netalán még elegendő nem volna, mellyekkel közülünk számosabb népet koldussá vertek“. 49 A Nyitráról Vecsére igyekvő Rudnyánszky-pártiak az angyalkai ispánlakban értesültek a véres összetűzésről. Szerintük “a farkasdi nemesség, a hosszúfalusi és tornóci nép az újváriak izgatására tették a zavart“. 50 A másik fél védelmében a már említett Tóth Mihály, aki egyébként Érsekújvár polgármestere volt, azzal próbálta megmagyarázni a történteket, hogy a Keresztúry-párti farkasdiak csak azután támadtak rá a másik jelölt támogatóira, miután értesültek arról, hogy a nyitrai választásokon a Tarnóczy-párt megfutamította a Népkör jelöltjét, és hogy a győztesek nagy tömeggel indultak Vágvecsére. 51 Az összetűzést követően az a hír járta, hogy a véres eseménynek halálos áldozata is van, sőt a vérengzésnek maga Rudnyánszky János is áldozatul esett. A történtek után így szabályos eredmény nem született. Ettől függetlenül azonban, azt követően, hogy a Rudnyánszky-pártiak a választás helyét fejvesztve elhagyták, a Népkör hívei Keresztúryt győztesnek hirdették ki. 52

A választások másnapján az érintett vágsellyeiek és vágkirályfaiak egy beadványban panaszolták el a megyének az előző napon rajtuk esett sérelmeket. A történet nem maradt visszhang nélkül, miután a belügyminiszter is tudomást szerzett az ügyről. A történtek kivizsgálására június 27-én Nyitrára érkezett Tarnóczy Kázmér kormánybiztos. A vele együtt érkezett katonaságot Farkasdon helyezték el, hogy megakadályozzák a további rendbontást. A vérengzés kivizsgálására felállított törvényszék június 30-án Farkasdon kezdte meg munkáját. 53 Az esettel kapcsolatban több helybeli polgárt börtönbüntetésre ítéltek, akiket azután Nyitrán a megyei börtönbe zártak. 54

Az esettel a képviselőház igazolóbizottsága is foglalkozott, és július 9-i végzése szerint – mint ahogy a tárgyra vonatkozó iratokból kitűnt – a hibásan megrendezett választások eredményét megsemmisítették. 55

Privigyén szintén hasonló összetűzésre került sor. A választásokon két jelölt indult. A helyi katolikus plébános, gr. Forgách Alajos és Simonyi Ernő. Mindkettőjük tagja volt a megyei állandó bizottmánynak. Forgách viszont a város legnépszerűbb embere volt. Az áprilisi törvények elfogadása után széles körű népi mozgalmat indított a jobbágykötelezettségek teljes eltörléséért. 56 Ennek végeredménye az lett, hogy éles összeütközésbe került nemcsak a megyei, de az egyházi hatósággal is. A választások törvényességét itt is a két tábor között kitört véres verekedés akadályozta meg. Az események szenvedő alanyai itt Simonyi Ernő választói voltak. A rend helyreállítására és az elszabadult indulatok megfékezésére Privigyén ugyancsak katonaságot rendeltek ki.

Galgócon is hasonló forgatókönyv szerint zajlottak a választások. A reggel 8 órára kiírt választásokon megjelent választók többsége, 1830 szavazó, Frideczky Timót megyei tisztviselővel szemben Szidor Ferenc volt városbírót támogatta. A szavazatszedés közben a két párt között kialakult kezdeti éles szóváltást nagy verekedés követte. 57 A Frideczky-pártiak ezek után az életüket mentve, hanyatt-homlok elmenekültek a helyszínről. A felbőszült galgóci és a környező falvakból bejött választók minden arra járó úri öltözetű férfit megtámadtak és közülük többet meg is sebesítettek. Ennek ellenére a feladata magaslatán igazán nem álló elnök, Ocskay Vendel kihirdette Szidort megválasztott követté.

A vágújhelyi választásokon az előző esetekkel ellentétben nem történt tettlegesség. A képviselőház követigazoló bizottsága részrehajlás miatt nem hagyta jóvá Tormay György választási győzelmét. Ezt a képviselőház július 15-én tartott ülésén el is fogadta. 58 Az indoklás azon alapult, hogy a választói névjegyzékbe – nem kis számban – olyan egyéneket is beírtak, akik nem rendelkeztek választójoggal. 59

A képviselőház a jogtalan választási eredményeket mind a négy esetben megsemmisítette. A választások újbóli kiírásáról az állandó bizottmány július 29-én döntött. Megegyezés született arról, hogy a vágvecsei, privigyei és vágújhelyi választókerületben a megismételt választásokra augusztus 12-én kerül sor. 60 Az első két választókerületben ez így is volt, ahol az előző választásokon vesztes jelöltek – Rudnyánszky János és Simonyi Ernő – óriási különbséggel győzött. 61 Vágújhelyen a választások megismétlése nagyobb feladatnak bizonyult, mint azt az állandó bizottmány gondolta. A választók újbóli összeírása tovább tartott, mint azt elképzelték, így az augusztus 12-re kiírt választásokat nem tudták megrendezni.

Szidor Ferenc galgóci képviselő esete teljesen más volt. Megválasztása után felutazott Pestre, ahol az első népképviseleti országgyűlés megnyitása előtti napon, július 4-én a képviselőház előleges ülésén sorshúzással tagja lett annak a 11 tagú küldöttségnek, mely István nádor királyi helytartónak átadta az országgyűlés megnyitására szóló meghívót. 62 A képviselőház V. ülésén, július 10-én viszont napirendre került Szidor ügye. A választási eredmény kivizsgálásával Kubicza Pál trencséni követet bízták meg. 63 Kubicza a képviselőház döntéséről levélben értesítette az alispánt. Az esettel kapcsolatos nyomozást az érintettek jelenlétében július 19-én kezdte meg. 64 Ennek végeredménye az lett, hogy szeptember 18-án elmarasztalták őt, sőt a vizsgálat költségeinek megtérítésére is kötelezték. 65 Bár az új választások kiírását a képviselőház elrendelte, arra azonban már nem került sor. Ezt támasztják alá kutatási eredményeink és az eddig megjelent szakirodalom is. 66

A megyében megválasztott országgyűlési követek igazolásuk után, néhány kivételtől eltekintve, rendszeresen részt vettek Pesten a képviselőház ülésein. A Debrecenbe költözött országgyűlést azonban már csak néhányuk követte. Az 1849 tavaszán elvégzett követigazolások után a megye 11 követe közül már csak 4-en rendelkeztek érvényes mandátummal: Brogyányi Imre, Markhoth János, Simonyi Ernő és Zelenay Gedeon 67 , a többiek, mivel nem tudták igazolni távollétüket, elvesztették azt.

A választások körül kialakult felkavart hangulat elcsendesedése után végre remény volt arra, hogy a megye tisztikarában megszűnik a pártoskodás, és minden az eredeti kerékvágásba kerül. Remény volt arra is, hogy ezt követően megkezdődhet a nemzetőrség, később a honvédség szervezése, az elmaradt adók beszedése és számos halaszthatatlan feladat, melyet az ország és a megye érdeke megkívánt. Nyitra megye stratégiai szempontból az ország egyik legfontosabb területe volt, erre utal a Közlöny egyik írása is: “E megyének van a Felföldön a legislegfontosabb hivatása. Ha e népes tehetős megyében rend uralkodik és a szabadság új törvényei az életben mint valóság tünhetnek elő, akkor e megye 5-6 szomszéd megyét ragad magával a békés fejlődés rendezett pályáján. Ha viszont Nyitrában megdől a rend és az új alkotmányadta szabadság bizton nem élvezhető, akkor szinte 5-6 megyét kell félteni a hasonló sorsra jutástól (Trencsén, Turóc, Árva, Liptó, Szepes). És Nyitra már ott áll az általános izgatottságnak ama stádiumában, hogy még csak egy szikra kell a legveszedelmesebb irányú kitörésekre.” 68

E bölcs és nagyon is reális meglátást a hatalom megszerzéséért mindent elkövető pártok nagyon későn értették meg. Erre akkor jöttek rá, mikor a szikrától a megye és az ország már lángokban állt.

 

Rövid URL
ID373
Módosítás dátuma2016. június 2.

Németh Szilvia – Papp Z. Attila: Többségi-kisebbségi médiahasználat és tolerancia (A médiafogyasztói szokások összehasonlítása Gyergyószentmiklós és Dunaszerdahely város között)

A kora reformkornak volt néhány jellegzetes, ugyanakkor az utókor számára alig ismert gondolkodója. Ők voltak azok - mint például Rumy Károly György, Csaplovics János, Greguss Mihály -, akik a felvilágosodás eszmerendszerében gyökerezve próbálták művelni saját tudományágukat. Nagyon korán felismerték a magyarországi modernizáció előtt álló akadályokat, és ezeket meg is nevezték, de már nem tudták követni a harmincas-negyvenes évek politikai változásait. Számukra fontosabb volt az elvi állásfoglalás, mint az aktualitás. Ezért aztán különböző okokból marginalizálódott személyekké váltak. Ezek közé tartozott Magda Pál is, a hányatott sorsú tanárember.

Részletek

A kora reformkornak volt néhány jellegzetes, ugyanakkor az utókor számára alig ismert gondolkodója. Ők voltak azok – mint például Rumy Károly György, Csaplovics János, Greguss Mihály -, akik a felvilágosodás eszmerendszerében gyökerezve próbálták művelni saját tudományágukat. Nagyon korán felismerték a magyarországi modernizáció előtt álló akadályokat, és ezeket meg is nevezték, de már nem tudták követni a harmincas-negyvenes évek politikai változásait. Számukra fontosabb volt az elvi állásfoglalás, mint az aktualitás. Ezért aztán különböző okokból marginalizálódott személyekké váltak. Ezek közé tartozott Magda Pál is, a hányatott sorsú tanárember.

Minden róla szóló írás és megemlékezés statisztikus mivoltát emeli ki. Azt, hogy fő műve, a Magyar Országnak és a határ őrző katonaság vidékeinek legújabb statisztikai és geográphiai leírása (Pest, 1819; német nyelvű kiadásai: Neueste statistisch-geographische Beschreibung des Königreichs Ungarn, Croatien, Slawonien und der ungarischen Militär-Grenze, Leipzig, 1832, 1834, 1835) olyan nagy hatású volt, annak köszönhette, hogy Schwartner 1 és Ercsei 2 ilyen jellegű dolgozatai nem szólították meg a közönséget. Schwartner műve visszhangtalanságának okát Horváth Róbert annak német nyelvűségében, Ercseiét pedig a következőkben látja: “Ercsei művét a magyar tudományban hosszú ideig az első magyar nyelvű statisztikai műnek tartották, de mivel kifejezetten tankönyvjellegű volt és címében sem viselte a Magyarország statisztikája megjelölést, a magyarul olvasó akkori publikum számára Magyarország statisztikáját kétségkívül Magda fő műve képviselte, azaz se nem Ercseié, se nem Swartneré. Ebben kell Magda sikerének egyik fő kulcsát keresni tehát.” 3

A mű sikerét azonban relativizálja magának Magdának a hányatott sorsa. Morózus természete, megalkuvásképtelensége, anyagi gondok és az ellene felhozott gyakori vádak (szabadgondolkodás) miatt sokszor változtatta tevékenysége színtereit. A műveiben megfogalmazott és a tanításban is megjelenő társadalomkritikája tekintetében sok rokon vonást fedezhetünk fel közötte és Greguss Mihály között. Magda soproni tanárkodása alatt – filozófiát, történelmet és statisztikát tanított – nem sokat törődött az előírt tanítási anyaggal, hanem azt adta elő, amit igazságérzete helyesnek ítélt. Korábbi jó barátja, Kis János, az akkori szuperintendens erről ezt írta visszaemlékezéseiben: “Gyanuba esett, mintha tanítványaiba vallással és politikával összeütköző állításokat vegyítene”, ezért “felszólítám mint szuperintendens a megintésére”. 4 Magda ezek után inkább megszüntette a kapcsolatot Kis Jánossal, semhogy feladta volna álláspontját. Könyve megjelenése után aztán távozik is Sopronból. Az ügy nagy port vert fel, hiszen csaknem tizenöt évvel később is, amikor Greguss levélben fordul Szirmay Ádámhoz, az evangélikus egyház iskolai felügyelőjéhez, Szirmay a válaszlevélben nem mulasztja el figyelmeztetni Gregusst Magda soproni esetére. A következőket írja Gregussnak: “Hanem azt az egyet javasolnám és teljes bizalommal kérném T. Prof. Uramat, hogy ezen kényes tudomány tanításában a közép úton bölcsen járván igen messze ne terjeszkedjék és holmi mostani új szellemű excentritásokba ne ereszkedjék, nehogy egyfelől az ifjúság elméjét időnek előtte is felzavarjuk, más részről pedig ne compromittáltassunk és mindnyájan bajba ne keveredjünk, amint már hasonképpen ez előtt ama sopronyi Magdával jártunk, mely bajból alig tudtunk s különössen magam is kivakarózni, ő pedig szegény jámbor majdnem országfutóvá lett sehol se találván állhatatos helyét.” 5

Számunkra azonban Magda sorsa mellett ugyanilyen fontos annak meghatározása, milyen eszmék határozták meg Magda gondolkodását. Ebből a szempontból először tanárait kell számba vennünk. Azt tudjuk, hogy Magda polgárcsaládból származott, és anyai nagybátyja, Cházár András – aki a 18. század végén a sajtószabadság védelmében írt röpiratot és a 19. század elején a magyar nyelv terjesztésének egyik előharcosa volt Gömör megyében – kivette a részét a fiatal Magda neveléséből. Iskoláit Dobsinán és Késmárkon végezte. Az utóbbi helyen J. Genersich 6 és Schwartner voltak a tanárai. 1791 és 1792 között a jénai egyetem hallgatója (barátjával, Kis Jánossal együtt), ahol főként F. Schiller (1759-1805) előadásait hallgatta. Schiller Kant etikáját és esztétikáját próbálta továbbfejleszteni és népszerűsíteni. Vagyis Magda – közvetve – ismerte Kant filozófiáját, de ezt még egy felvilágosodás kori, alapvetően realista ismeretelméletben helyezte el. Kant gondolkodásából inkább a morálfilozófia hatott rá.

Mindezt összefoglalva azt kell mondanunk, hogy Cházár, Genersich és Schwartner (statisztikai munkásságán keresztül még August Ludwig Schlözer) a felvilágosodás eszméit közvetítette Magda számára. Schiller hatása kisebb volt (még akkor is, ha A Fátumról szóló írásában “a nagy Schiller” kifejezést használja), és csak azokat a mozzanatokat erősítette fel Magda gondolkodásában, amelyek a klasszikus liberalizmus nála már meglevő eszméit színezték. Ha szemügyre vesszük, mit tanított Magda Sopronban az 1813/14-es tanévben, akkor a következő témákkal találkozunk: filozófiában az abszolútum motívumaival, az abszolút ész törvényével és az abszolút szabadsággal, történelemben II. József és Lipót uralkodásával, a statisztikában pedig Anglia helyzetével. Ez az anyag inkább a Kant előtti filozófia témaválasztását, illetve a polgári modernizáció példáit illusztrálja, vagyis a felvilágosodás eszméire utal vissza. Sárospataki tanárkodása idején publikált Magda a Felső-Magyarországi Minervában. Beleznay M. Cecília a lapról írt monográfiájában Magdát Beregszászi Nagy Pállal, Sipos Pállal, Nyiri Istvánnal együtt említve így jellemez: “Jellemző rájuk a felvilágosodás befogadása, amely nem engedi, hogy megszokják a közönyösség, a tespedés lassú életstílusát. Minden cikkükből felénk árad erős vágyuk, hogy a művelt nyugati államok kulturális, pedagógiai, nyelvészeti fejlődésével lépést tartsanak.” 7 Még ha ez a jellemzés kicsit sommás is (főként Sipos és Nyiri esetében), már maga az a tény, hogy a Minerva szerzői között az egyetlen összekötő kapocs Kazinczy volt, és hogy Magda barátsága Kazinczyval a húszas évek közepén mélyült el, elégségesen bizonyítja azt, hogy Magda gondolatai valóban a felvilágosodásban gyökereztek. Magdáról így vallott Kazinczy Kis Jánosnak írott levelében: “Benne sok erőt találtam, a gondolkozása az enyémmel egyezni látszott.” 8

Magda statisztikai főművének az elbírálásában eltérő vélemények ütköznek egymással. Pápai Béla szerint “könyve – értékét tekintve – bízvást odaállítható Schwartner két évtizeddel korábban megjelent (…) munkája mellé, sőt jelentőségét tekintve – éppen magyar nyelvűsége és politikai állásfoglalásai miatt – Schwartner művén messze túlmutat.” 9 Azt Pápai is elismeri, hogy Magda műve a statisztika elmélete és módszertana szemszögéből nem haladja meg Schwartner dolgozatát. Vagyis a nóvum a magyar nyelvűség és a politikai szemlélet. Ez utóbbi az Elöljáró Beszédben van megfogalmazva, és valóban a reformmozgalom politikai programjának egy korai változatáról van szó. Ugyanitt Magda a nagyrabecsülés hangján szól Schwartnerről, akit “a Magyar Statistika Attyának” nevez. Sőt elutasít minden ellene szóló vádat, amely Schwartnert “nem igaz Magyarnak, nem jó hazafinak” tartja csupán azért, mert “Hazájára fényt vetett”. Horváth Róbert szerint “Magda munkájának (…) tudományos igénye és ebből következően annak tudományos színvonala is szükségszerűen elmaradt Schwartner hatalmas monográfiája mellett”. 10 Horváth még hátrább helyezi Magda dolgozatát Fényes Elek hatkötetes művével – Magyar országnak s a hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statisztikai és geographiai tekintetben (Pest, 1836-1840) – szemben. Vagyis Magda teljesítményének az a tudományos érdeme, hogy kapcsolódott a hazai statisztikai kutatásokhoz (Bél Mátyás, Schwartner), biztosította a folytonosságot, és hidat képezett Fényes felé.

De a kérdést megfogalmazhatjuk másképpen is. Ha eltekintünk attól, hogy Magda művét csupán a statisztika tudományának szemszögéből értékeljük, és rákérdezünk arra, hogy milyen egyéb funkciókat töltött be dolgozata a megjelenés idejében, akkor eltolódnak a hangsúlyok. Arról van szó, hogy a geográfia abban a korban politikai földrajzként funkcionált, és szerepét tekintve a történetfilozófiával osztozott a nemzeti ideológiák megalapozásában. Míg a történetfilozófia a fejlődés célját próbálta megfogalmazni, addig a geográfia azokat az alapokat igyekezett feltárni és felmutatni, amelyekre építve az adott nemzet besorolódhat a többi nemzet közé. Magda leírja, hogy a “nemzeti erők” 11 számbavétele közben állandóan a következőket tartotta szem előtt: “Van é a Magy. Nemzetnek annyi lelki és testi ereje, annyi világi tehetsége, hogy az Europai szabad és független Nemzetek közt tekintettel és méltósággal megtarthatja a rangját, s önnön maga által hatalmas is, boldog is lehet?” 12 Mindezt azért, mert a természeti determinációt meghaladhatatlannak és elkerülhetetlennek tartotta. Szinte Montesquieu mintájára tartja az éghajlati viszonyokat meghatározóknak: “Az egész látható természetnek igen nagy befolyása van az embernek nem csak külső érzék-eszközeire, s azok által belső érzéseire is, szívének kedves és kedvetlen állapotjára és boldogságára, hanem temperamentomára is, karakterére, cselekedeteire és egész életének sorára.” 13 Néhány bekezdéssel később Magda lábjegyzetben utal Rousseau azon kitételére, miszerint az éghajlat, “az elementumok”, az élelem stb. “mindezek következéseket szülnek a test machinájában és a lélekben, s béfolynak a cselekedetekre és az egész életre”. 14 A geográfiai környezet emberre és társadalomra kifejtett hatásának esetében Magda kizárja a függetlenséget: “Ki tagadhatná az embernek a természettől függését és a fátumnak a természeti dolgok által reá való akadályozhatatlan béfolyását? ki kérkedhetne itt szabad akaratjával? ki mondhatja, hogy a természet s annak reá való befolyása az ő hatalmában van? (…) És így mindenütt csupa kéntelenség…” 15 A szigorú determináltságot az ember és a társadalom csupán a ráció segítségével tudja viszonylagosan meghaladni. Vagyis a statisztika ebből a szempontból nem más, mint “a közönséges természet” és “az emberi természet” könyörtelen feltárása ahhoz, hogy racionális cselekvés segítségével megpróbálkozzunk a javítással.

Talán nem véletlen, hogy Magda két Minerva-beli tanulmánya a sorsról (fátumról) és a kultúráról szól. Hiszen fő művének előszavában éppen e kettőről beszél: “…fáj a szívemnek, hogy a szeretett Hazám lakosának 7/8ad részét olly állapotban látom a fatum által helyheztetve lenni, mellyben azt a szegénység és a megvetés a porban heverteti, úgy hogy ezen alacsonyságból az érzésnek és a gondolkozásnak nemességére, a nyers bárdolatlanságból emberhez méltó cultúrára és tökéletességre, az állati félből tellyes lelki életre, megvetett állapotból nagyobb tekintetre, emberi méltóságra maga magát tsak igen lassan s véghetetlen nehezen emelheti fel, mások által pedig nem igen emeltetik. Ugy vagyon!” 16 A kultúráról írt tanulmányában pontosítja Magda, mit ért azon a felemelkedésen, amely a “nyers bárdolatlanságból” az “emberi méltóságra” lendíti fel az embert: “A civilizátus ember birtokot, szabadságot és egyenlőséget kíván, és minden úton-módon keres a végre, hogy könnyen, gond nélkül és vígan élhessen; hogy igasságtalan emberek által el ne nyomassék; hogy másoknak vélekedésökben magának becset szerezzen, legalább másoknál alábbvalónak ne tartassék.” 17 A főmű előszavát és a két tanulmányt együtt olvasva előttünk állnak a reformkor alapeszméi mind politikai, mind filozófiai fogalmakban megragadva. Ezeket már csak konkretizálja A mezei gazdaság philosophiájának szabásai szerént okoskodó és munkálkodó gazda (Sárospatak, 1833). Erről a könyvről ugyan Horváth azt írja, hogy az “nem mérkőzhetett a kor mezőgazdasági tudományos irodalmának jelentősebb termékeivel és – úgy tűnik – nem is gyakorolt semmi különösebb hatást a kor társadalmára” 18 , de a kérdés lényege nem ez. Persze nem is az a túlzó megállapítás, amelyet Pápai tesz, miszerint ez a mű “Széchenyi Hitele mellett korában egyedülálló gazdasági-politikai és mezőgazdaság-tudományi szakkönyv” lett volna. 19 Ha csupán a korabeli mezőgazdasági szakirodalom szemszögéből tekintjük a dolgot, akkor Magda dolgozatát odasorolhatjuk Tessedik Sámuel vagy Pethe Ferenc munkái mellé. De ha a politikai gazdaságtani aspektust tekintjük, akkor kitűnik, hogy ez a könyv egybefogja a statisztika, az ökonómia és a filozófia elveit, és rájuk építve próbálja újrafogalmazni a reformkor politikai programját. Ezért is választhatta Magda a könyv egyik mottójául Széchenyi mondatát: “Valódi nyereség a gazdaság philosophiája.”

Mivel Magda a fiziokratákra hivatkozik ebben a művében, ő is azon a véleményen van, hogy az ország gazdagsága a mezőgazdaságon alapul. Ezért mindjárt a könyv első felében felteszi a kardinális kérdést: “A földmívelő parasztnak kell-é személyes szabadságának lenni, vagy nem? – és: kell-é annak föld tulajdon (proprietatis) jussával bírni, vagy nem?” 20 Különböző európai példákkal bizonyítja, hogy a kettő megléte előbre vitte a nemzetgazdaságot. Elméletileg a könyvnek az a része a legérdekesebb, ahol a “gazdasági erő” fogalmát boncolgatja (38-111. p.). Ezt ő két részre bontja: emberi erőre valamint “állati és más erőkre”. Az elsőhöz az értelem, az akarat és a népesség, az utóbbihoz az állati erő, a munkaeszközök, a föld, a pénz és az idő tartozik. Ezek elemzésénél visszatér a statisztikából és a publikált filozófiai cikkekből ismert, felvilágosodásra jellemző gondolatmenet. Az értelem esetében például főként az értelem hiányosságaival – tudatlanság, “balvélekedések”, “aggszokás” (értsd: hanyagság) – mint visszahúzó erőkkel foglalkozik. A megoldás szerinte az értelem felvilágosítása különböző “mustra-oskolák és társaságok” által. Politikai szempontból pedig azt tartja fontosnak, hogy a polgári státus erősödjön meg. Az akarat filozófiai fogalma itt a polgárság és a magántulajdon fogalmaiban konkretizálódik, és abban a követelésben csapódik le, hogy a földműves polgárrá váljon. Több reformkori gondolkodó döbbenetes tapasztalata volt az a civilizációs távolság, amely a nyugat-európai parasztságot a magyarországitól elválasztotta. Magda esetében ez még tetőződött konkrét statisztikai ismereteivel is, ezért kérhette már ebben a könyvében, hogy “a robot váltassék meg”. A népesség esetében a népesség számarányát tartja fontosnak, mert növekvő és szabad népesség intenzív termelést, a vevőkör gyarapodását és városiasodást von maga után. A pénz problémáját elemezve Széchenyihez hasonlóan a hitel kérdését emeli ki, de ehhez hozzáteszi azt is, hogy rossz pénzgazdálkodás esetén a hitel sem mindenható.

Az időt a “gazdasági erők” közé sorolva Magda modern gondolkodóként mutatkozik meg. Teljesen a korabeli európai gazdaságtani elméletek mintájára állítja, hogy az idő ökonómiája az egyik központi kérdés. “Okos megkíméléssel nyert időt úgy kell nézni, mint gazdasági erőnek gyarapodását” – írja 21 , vagyis azon a nézeten van, hogy az idővel való gazdálkodás a gazdasági erő intenzifikálásának a módja. Hasonló nézetet vallott néhány évvel később a schellingiánus Nyiri István is, aki az angol gazdaság működéséről szólva írja, hogy a gőzgép felhasználása “philosophiai új kinézést” alapoz meg. Szerinte most már be kell látnunk, hogy az idő nem állandó, hanem tágítható: “erőnk is van, időnk is van.” 22 A megközelítési irány ugyan más kettejüknél – mert Magda az időmegtakarítással vél erőt nyerni, míg Nyiri szerint az újfajta termelési erő időt produkál -, de a eszme azonos: modernizálás nem létezhet időmegtakarítás nélkül. Ennek a gondolatnak ugyanakkor van metafizikai vonzata is, hiszen az idő abszolutizálásának elvetését jelenti. Ez az összefüggés Magda filozófiai dolgozataiban bukkan fel újra, ahol elutasítja a transzcendens dolgokkal való foglalkozást.

Magdát 1833-ban az MTA tagjának ajánlják. 1834 novemberében aztán a Filozófiai osztály levelező tagjává választják, és ettől kezdve gyakori levelezésben állt Toldyval. Filozófiai és pedagógiai művei – Az én paradoxonaim (1831), A nevelésről, Az ember képzésének akadályairól (1836), A philosophiáról (1838) – azonban kéziratban maradtak, és eddig még nem bukkantak elő. Pápai azt írja, hogy “a fellelt recenziók és kortársi feljegyzések alapján róluk csak annyit mondhatunk, hogy azokban Kant, Schiller és a német neohumanizmus magyar talajba átültetett szelleme tüzelt” 23 . Az igaz, hogy Magda mind Kantot, mind Schillert említi két publikált filozófiai tanulmányában, sőt A culturáról írt cikkének végére odailleszti egy rövid Kant-fordítását is (A nevelésben való Disciplináról), és Schillert “nagy Schillernek” írja, de mindez nem jelent többet, mint azt, hogy mindkettejük munkásságát jól ismerte. Hiszen ilyen alapon Holbach követőjének is tarthatnánk őt, mert A Fátumról szóló írásában Holbachot “ama híres Systeme de la Nature szerzőjének” nevezi. Nem beszélve arról, hogy Rousseaut bárki más filozófusnál gyakrabban említi és idézi. Ha írásainak irányát – és nem kevésbé stílusát – tekintjük, akkor abból a felvilágosodás “szelleme tüzel”.

A kultúráról írt tanulmányában az elemzés alapeszméje a felvilágosodásra megy vissza. A “vak-tudatlanság”-gal szemben az okosságot emeli ki, amely harmonizálni tudja az ember potenciáinak az együttműködését. A természetet és a természetességet – amelyet a nevelésnek követnie kell – Magda teljesen Rousseau szellemében fogja fel, mert “az emberi természet” alatt “a még meg nem romlott emberi természetet” érti. 24 Sőt az emberi természet alaptulajdonságának “az okos valóság törvénytevő hatalmát (autonomia)” tartja. Itt aztán történnek utalások a kanti erkölcsfilozófiára, mert Magda “valóságos” erkölcsi jóságnak csakis az okosság (Vernunft) törvénye iránti tiszteletből és engedelmességből véghez vitt jót véli. Kanti hatásra utal az is, hogy egyértelműen elkülöníti azt a kultúrát, amely van, attól, amelynek “kellene lennie” 25 , és hogy a kellőnek nagyobb teret szentel, mint a valónak. Ez a distinkció ugyan hasonló ahhoz, ahogyan a korabeli magyarországi kantiánusok kiemelik az erkölcsi világ szerepét és ahogyan az eszmei értékekre helyezik a hangsúlyt, de Magda szövegének figyelmes olvasása arra figyelmeztet, hogy itt másról van szó. Egyrészt nem az igaz, a szép és a jó eszméiről, hanem az esztétikai, a megismerő és az erkölcsi kultúráról beszél, másrészt már a “kellő” esetében is konkrét életmódokat mutat be. Vagyis azt tartja szem előtt, hogyan lehet(ne) tökéletesíteni az egyes foglalkozási ágakat abból a célból, hogy azok az emberek felemelkedését szolgálják. Elvontan fogalmazva: hogyan segíthetik hozzá az embereket ahhoz, hogy emberi természetüket tudatosítsák és annak elvei szerint éljenek.

Magdának ez a tanulmánya nem tér el a korabeli német filozófiai irodalom és az evangélikus líceumokon oktatott logika és lélektan bevett kliséitől. Azok keretén belül maradva mutatja be a megismerési folyamatot, az értelem és az ész (“okosság”) különbségét, a megismerés formális és materiális tulajdonságait stb. Ugyanígy, herderi módra különbözteti meg a kultúra lépcsőfokait, amelyek más korabeli magyarországi kantiánus szerzőknél a teleologikusan felfogott történelem szakaszaiként tételeződnek. Eszerint a legalsó fokon a vadember áll, aki “csak az élet megtartására, a nemzésre, a másokkal való társalkodásra ösztönöztetik”, őt követi “a civilizátus ember, aki birtokot, szabadságot és egyenlőséget kíván”, a legfelső fokon pedig az erkölcsi ember áll, aki “a szépet, az igazat, az (erkölcsi) jót szereti”. 26 Mindebből – sarkítottan fogalmazva – az következik, hogy a kultúra megvalósítása Magyarországon valóban csak a “kellő” szférájába csúszik át, hiszen még csupán a “civilizátus ember” létrehozása van programon. Más szóval: a történelem még Magda és kortársai előtt álló feladat. Vagyis ha azt írtuk, hogy Magda “iskolás” filozófiát művelt, akkor ezt most korrigálhatjuk, mert kitűnik, hogy az egyszerű felvilágosító cikk egy expressis verbis meg nem fogalmazott politikai programot kínált.

Még egyértelműbben nyilvánul meg a felvilágosodás szelleme A Fátumról írt cikkben. Magda itt mindjárt az elején leszögezi, hogy nem hajlandó foglalkozni a transzcendenciával és a transzcendentális összefüggésekkel, mert ezt “a theologusok fellengős elméjekre és bölcsességekre bízom, akik ezen dolgokat is megérthetik, megmagyarázhatják”. ő maga az emberi értelem és ész határain belül kíván maradni. Néhány oldallal később aztán – valószínűleg a szöveg iróniáját tudatosítva – meg is szólítja egy lábjegyzet erejéig azokat, akik kétségbe vonják hitét, és kijelenti, hogy tévednek.

A tanulmány amellett valóban a sors-kérdést elemző írás, amely végigvezet bennünket a téma történetén, forrásain, és végezetül szól a véletlenről is. A történeti áttekintés sorra veszi a számba jövő gondolkodókat és irányzatokat, és Kanttal fejeződik be. A sors működését illetően Magda hangsúlyozza, hogy csakis meglétének véges forrásairól kíván szólni, azon túl pedig az emberi sors érdekli őt. 27 A sors mint olyan Magda szerint úgy jön létre, hogy a világ keletkezése után a dolgok kapcsolatba kerülnek egymással, egymásra hatnak, és ezzel kialakul egy megszakíthatatlan láncolat (“egybe-köttetés eránya”, Wechselwirkung). “Ezen támadást (értsd: keletkezést – M. A. megj.), elenyészést, állapotot és annak változását, s a dolgoknak egymásra befolyását értem immár a fátum alatt, melly az ok és a következés egybeköttetés törvényének ereje szerént, az egész természetben feltételes kénszerítéssel (necessitate) munkálódik…” 28 A “feltételes kénszerítés” fogalma azt jelenti, hogy a világ alá van vetve egy bizonyos törvényszerűségnek, de ez nem fatális determinizmus, mert létezik a véletlen és az emberi szabadság. Ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy Magda nincs Kant álláspontján, hiszen Kant – ahogyan Magda is bemutatja – tagadja a sorsszerűséget és a véletlent.

A kérdés ezek után az, hogy mitől függ az emberi élet sorsszerűsége. Magda szerint a természettől és az emberi természettől (ezen belül is egyrészt az önmagában vett, másrészt az ember hatalmában levő emberi természettől). Az előbbiről már szóltunk a geográfiai determinizmussal kapcsolatban. Az utóbbi esetében Magda azon a véleményen van, hogy az ember szükségképpen van, és szükségképpen olyan, amilyen. Vagyis még a szabad akarat is – amely pedig megalapozza a kontingenciát – az emberi természet függvénye. A szabad akarat meglétét Magda adottnak veszi, de hozzáteszi, hogy az objektivációk révén az is besorolódik a világot meghatározó kauzális sorozatokba: “Azonban még az is, amit az ember szabad akaratából cselekszik, az okozásnak törvénye alá esik, s szükségképpen következéseinek kell lenni, mellyek nincsenek többé úgy, mint a cselekedete volt, hatalmában, s már a fátumnak feltartóztathatatlan folyásához tartozik…” 29 Sőt a véletlen is csak a szükségszerűség egyfajta megnyilvánulása: “Vak-történetből esik meg, ha két dolgok, mellyek külömböző okokból származván, eggy időben és eggy helyen össze-jönnek (zusammentreffen) anélkül, hogy ezen összejövésnek egyben vagy másban azon dolgok közül, egynek vagy másnak származtató okaiban, vagy azoknak következéseiben volna az oka; vagy rövidebben, a vak-történet ezen dolgok között való arány (relatio), mellyeket a fátum valóságra hoz, vagy a történeteknek egymásba ütközések.” 30 Magda itt teljesen a felvilágosodás filozófusainak szellemében mondja, hogy a véletlen nem más, mint a valódi okok fel nem ismerése, és hogy a fel nem világosított emberek isteni gondviselést látnak ott, ahol pedig a fenti értelemben megtörtént véletlenről van szó.

Megmenekülhet-e az ember a sorsszerűségtől? Magda szerint igen, mert ha a testiség teljesen a sorshoz köt bennünket, az értelem pedig a finomabb determinációs láncokhoz kapcsolódik, még mindig megmarad az ész (az “okosság”), amely “a bölcsesség által tökéletesen szabaddá teszi az embert”. És itt ismét megjelennek a felvilágosodás alapeszméi, hiszen a szabadság csak akkor nem valósul meg, ha az ember nem él okosságával. A tudatlanság és az előítéletek, a balítéletek és vélekedések, a babona és a vakhit, vagyis az ész mellőzése, az okossággal való visszaélés azok a hibás cselekvési formák, amelyeket nevelés révén kiküszöbölhetünk, és az embert közelebb vihetjük eredeti természetéhez.

Magda azonban már mégiscsak egy következő korszak, a romantika gyermeke is. Vagyis már nem végletesen optimista az emberi ész felvilágosító erejét illetően . Herderre hivatkozva írja le, hogy “a század lelke” (más magyarországi gondolkodóknál “a korszellem”) nemcsak az észt, hanem az ész mellőzését és az ésszel való visszaélést is magában foglalja, és ezért “nem egyéb mint azon gondolatok, indulatok, hajlandóságok, törekedések és eleven erők summája, mellyek a dolgok meghatározott folyásában bizonyos okok és következések által nyilatkoztatják ki magukat. És ezen lélek uralkodik hatalmasan az embereken, a fátum erejével sokszor elragadja őket…”. 31 Ha statisztikájában Magda a reformkor eszméinek korai megfogalmazója, akkor filozófiai írásaiban már a reformkor objektiválódott összefüggéseinek lehetséges kimenetelét is előrejelzi.

Rövid URL
ID372
Módosítás dátuma2016. június 2.

Analitizáló és szintetizáló nyelvi megoldások kárpát-medencei magyar beszélőközösségek körében

Hét ország (Szlovénia, Ausztria, Szlovákia, Ukrajna, Románia, Jugoszlávia és Magyarország) kárpát-medencei magyar beszélõközösségeinél egy egységes szempontrendszer alapján levezetett terepkutatás keretében kérdõíves módszerrel felmérés készült a magyar nyelv állapotáról egynyelvûségi és különbözõ kétnyelvûségi helyzetekben.2 Jelen munkában a kutatás azon részeredményeit elemezzük, amelyek azt mutatják, mekkora az analitizáló (széttagoló) és szintetizáló (tömörítõ) nyelvi megoldások aránya a vizsgált beszélõközösségeknél, és vannak-e különbségek az egyes régiók között a két megoldás preferenciájában.

Részletek

1. A kutatás tárgya és hipotézise

Hét ország (Szlovénia, Ausztria, Szlovákia, Ukrajna, Románia, Jugoszlávia és Magyarország) kárpát-medencei magyar beszélőközösségeinél egy egységes szempontrendszer alapján levezetett terepkutatás keretében kérdőíves módszerrel felmérés készült a magyar nyelv állapotáról egynyelvűségi és különböző kétnyelvűségi helyzetekben.2 Jelen munkában a kutatás azon részeredményeit elemezzük, amelyek azt mutatják, mekkora az analitizáló (széttagoló) és szintetizáló (tömörítő) nyelvi megoldások aránya a vizsgált beszélőközösségeknél, és vannak-e különbségek az egyes régiók között a két megoldás preferenciájában.

A magyar nyelv egyik közismert jellemzője a tömörítő hajlam. A magyarban, globálisan nézve, többnyire összetételek (összetett vagy képzett szavak) használatosak, amikor az analitikusabb nyelvekben széttagoló szerkezetek (két- vagy többtagú kapcsolatok) a megszokottabbak. Ugyanakkor a magyarra kevésbé jellemző tömörítéssel ellentétes tendencia, a széttagolás vagy analitizálódás is kimutatható a magyar nyelvben a környező indoeurópai nyelvek hatására (Lanstyák-Szabómihály 1997:74). A szintetikus és analitikus szerkezetek többnyire nem úgy állnak egymással szemben, mint “helyes”-“helytelen” változatok. Bencédy (1994:19-20) is elveti a szembeállítást, és választóvonalként azt jelöli meg, hogy melyik forma szolgálja jobban a megértést. Általában azonban a széttagoló formákat a nyelvművelők idegenszerűbbnek, kevésbé “magyarosnak” tartják.

A magyarországi, többségi helyzetben élő egynyelvű magyarok nyelvhasználatában az analitikus tendencia hatása mint általános indoeuropeizmus érvényesül. Ez a hatás jelen van a kétnyelvű, kisebbségi helyzetű magyarok anyanyelvi nyelvhasználatában is, de a kétnyelvűségi helyzetből fakadóan párosul hozzá a többségi (szintén indoeurópai) nyelvvel való állandó kapcsolat. Így a muravidéki magyarok anyanyelve állandó kapcsolatban van a szlovén, az ausztriaiaké a német, a felvidékieké a szlovák, a kárpátaljaiaké az ukrán és az orosz, az erdélyieké a román, a vajdaságiaké pedig a szerb nyelvvel, és mindennapi beszédüket is, a legkülönbözőbb nyelvhasználati színtereken, mindkét nyelv alkalmazása jellemzi. Más szóval: Magyarországon csak az általános indoeuropeizmus serkenti az analitizáló tendenciát, a többi régióban ehhez társul állandó nyelvi kontaktus formájában a többségi – szintén indoeurópai – nyelv széttagolást erősítő hatása. Mindez indokolttá teszi azt a feltevést, hogy a kétnyelvű magyar beszélőközösségek esetében kifejezettebb a széttagoló nyelvi megoldások preferenciája az egynyelvű közegben élő magyarok nyelvhasználatához viszonyítva.

2. Módszer

2.1. Eljárás

Az analitikus/szintetikus szerkezetek használatában jelentkező gyakorisági eltérések feltérképezésére nyelvi változókat tartalmazó feladatokat használtunk. A nyelvi változók technikája olyan nyelvi jelenségekre alapoz, amelyeknél két vagy több változatban (formában) fejezzük ki ugyanazt a jelentést. A különböző formák nem agrammatikusak, de a változatok egyike összhangban van a nyelvi normával, a másik vagy a többi ettől eltér. Az eltérés lehet megbélyegzett (pl. suksük változat), de megítélése lehet semleges is, csak idegenszerűbbnek számít. Az egyik változat preferenciáját a beszélő részéről nyelvi és extralingvisztikai tényezők határozzák meg.3

Kutatásunkban az analitizálódási tendenciát kérdőíves módszert alkalmazva kilenc kéttagú nyelvi változó formájában megfogalmazott feladattal vizsgáltuk. A példamondatok a következők voltak:4

  1. (a) Befizetted már az idei tagsági díjat?
    (b) Befizetted már az idei tagdíjat?Feladat: bekarikázni a természetesebbnek érzett mondatot.
  2. (a) Unom már ezt a sok utazást busszal.
    (b) Unom már ezt a sok buszozást.Feladat: bekarikázni a természetesebbnek érzett mondatot.
  3. (a) Tanító néni, fáj a fejem. Ki tudok menni?
    (b) Tanító néni, fáj a fejem. Kimehetek?Feladat: bekarikázni a természetesebbnek érzett mondatot.
  4. Nem tudom, hogy a banki számláján mennyi pénz van.
    (a) jónak tartom.
    (b) rossznak tartom, jobb így: ………Feladat: mondatjavítás, amennyiben rossznak tartja a mondatot.
  5. Ha szellőztetni akarok, így kérek engedélyt: Ki tudom nyitni az ablakot?
    (a) jónak tartom
    (b) rossznak tartom, jobb így: …………Feladat: mondatjavítás, amennyiben rossznak tartja a mondatot.
  6. A repülőgépek megsértették Svájc……
    (a) légi terét
    (b) légterét Feladat: bekarikázni a mondatba jobban illő választ.
  7. Fáj a fejem, mert a szomszéd egész délután ….
    (a) hegedűn játszott.
    (b) hegedült.Feladat: bekarikázni a mondatba jobban illő választ.
  8. Mindjárt kész az ebéd, ….
    (a) ne légy türelmetlen!
    (b) ne türelmetlenkedj!Feladat: bekarikázni a mondatba jobban illő választ.
  9. A tükör előtt hosszan ….
    (a) szépítette magát.
    (b) szépítkezett.Feladat: bekarikázni a mondatba jobban illő választ.

Az adatközlőknek tehát megítéléses (választásos) és szövegjavításos (produkciós) feladatokat kellett megoldaniuk. A választásos feladatoknál nyelvtani helyességi (grammatikalitási) ítéletet kell hozniuk, és a felkínált lehetőségek egyikére alkalmazniuk. A produkciós feladatok összetettebbek, mert ha az adatközlő rossznak ítéli a mondatot, a megfelelőbbnek tartott változatot önállóan kell megfogalmaznia. Az elsőnél a felismerés (az emlékezés egyszerűbb megnyilvánulása), a másodiknál ezenkívül a felidézés vagy reprodukció (összetettebb emlékezési folyamat) is szükségeltetik.

A kilenc feladat egy 75 kérdést tartalmazó kérdőív részeként szerepelt, és az adatfelvételt, régiónként egységes elvek alapján, betanított kérdezőbiztosok végezték. Az adatközlők önállóan töltötték ki a kérdőívet, szükség esetén a kérdezőbiztos kiegészítő magyarázattal szolgált.

Az eredmények statisztikai feldolgozása a MiniStat programcsomaggal (Vargha, 1999) történt. Az alkalmazott c2-próba kimutatja, hogy egyazon személyektől kapott válaszoknál (összefüggő mintánál) van-e statisztikailag jelentős eltérés a változatok preferen*iájában, illetve különbözik-e jelentősen a változatok használati aránya az egyes régiókban (független minták között).

2.2 Minta

Az adatokat 846 személy szolgáltatta. A Muravidéken 67, Ausztriában 60, a Felvidéken 108, Kárpátalján 144, Erdélyben 216, a Vajdaságban 144 és Magyarországon 107 adatközlő volt.

A kétnyelvű magyar beszélőközösségeknél a kvótaminták rétegeit településtípus, iskolai végzettség, életkor és nem szerint azonos szempontok alapján állítottuk össze. Arra törekedtünk, hogy az alanyok fele városlakó, fele falusi legyen, fele szórvány-, fele pedig tömbhelyzetben éljen, fele alsó- és középfokú, fele pedig főiskolai vagy egyetemi végzettségű legyen, és a nők és férfiak aránya megközelítse az 50-50%-ot. A magyarországi mintánál a településtípust nem variáltuk, így az egynyelvű csoport adatait két falu (Ikrény és Szatymaz) és egy nagyközség (Veresegyház) lakosai szolgáltatták.

Az azonos mintaválasztási szempontoknak köszönhetően a csoportok, bár a fontosabb szociolingvisztikai jellemzők alapján nem mindig egyenértékűek, viszonylag jól összehasonlíthatók. A statisztikai összehasonlítással kapcsolatban felmerült problémákról másutt már bővebben szóltunk (Göncz 1998; Göncz 1999a; Göncz 1999b)5.

3. Eredmények és megbeszélés

Az 1. táblázat az egyes régiók eredményei mellett a kétnyelvű régiók összevont eredményeit, valamint az egész Kárpát-medencére vonatkozó eredményeket is tartalmazza. Minden négyzetben a felső szám azt mutatja, hogy a megfelelő régió adatközlőinek hány százaléka preferálja az analitikus (A) (széttagoló, idegenszerűbb), illetve a szintetikus (Sz) (tömörítő, “magyarosabb”) változatot, az alsó szám pedig a válaszadók számát jelzi. A hiányzó válaszokat nem vettük figyelembe, így a minták nagysága ezek összegével csökkent.

1. táblázat: Analitikus (A) és szintetikus (Sz) nyelvi változatok preferenciája a Kárpát-medence magyar beszélőközösségeinél:

Régiók
Kétnyelvűek:
Egy-
nyelv-
űek: Mo
Kárpát-me- den-ce
Mu
A
F
K
E
V
S kétny.
Változatok
A
Sz
A
Sz
A
Sz
A
Sz
A
Sz
A
Sz
A
Sz
A
Sz
A
Sz
Tagsági díj / tagdíj

75.4

24.6

49

16

63,8

36,2

37

21

70,1

29,9

75

32

71,5

28,5

103

41

63,7

36,3

137

78

72,1

27,9

101

39

68,9

31,1

502

227

28,6

71,4

30

75

63,8

36,2

532

302

Utazás busszal / buszozás

67,7

32,3

44

21

50,8

49,2

30

29

31,5

68,5

34

74

37,8

62,2

54

89

52,3

47,7

113

103

27,7

72,3

39

102

42,9

57,1

314

418

19,6

80,4

21

86

39,9

60,1

335

504

Ki tudok menni / kimehetek

1,5

98,5

1

64

3,3

96,7

2

58

0,,9

99,1

1

107

5,6

94,4

8

136

7,9

92,1

17

198

2,1

97,9

3

138

4,4

95,6

32

701

2,8

97,2

3

104

4,2

95,8

35

805

Banki számla / bankszámla

72,6

27,4

45

17

67,2

32,8

39

19

37,7

62,3

40

66

74,1

25,9

106

37

64,0

36,0

135

76

41,9

58,1

52

72

59,2

40,8

417

287

63,6

36,4

68

39

59,8

40,2

485

326

Ki tudom nyitni / kinyithatom

17,5

82,5

11

52

16,9

83,1

10

49

12,5

87,5

13

91

14,6

85,4

21

123

28,4

71,6

60

151

20,3

79,7

25

98

19,9

80,1

140

564

18,7

81,3

20

87

19,7

80,3

160

651

Légi terét / légterét

 

29

71,0

18

44

28,8

71,2

17

42

23,1

76,9

25

83

50,7

49,3

773

71

28,5

71,5

61

153

25

75

34

102

31,5

68,5

228

495

9,3

90,7

10

97

28,7

71,3

238

592

Hegedűn játszik / hegedü

21,5

78,5

14

51

18,3

81,7

11

49

26,9

73,1

29

79

30,6

69,4

44

100

16,2

83,3

35

181

16,9

83,1

23

113

21,4

78,6

156

573

15,9

84,1

17

90

20,7

79,3

173

663

Ne légy türelmet len / ne türelmetlenkedj

58,5

41,5

38

27

56,7

43,3

34

26

48,1

51,9

50

54

54,2

45,8

78

66

40,8

59,2

87

126

34,3

65,7

47

90

46,2

53,8

334

389

42,5

57,5

45

61

45,7

54,3

379

450

Szépíti magát / szépítkezik

59,7

40,3

37,0

25

45,0

55,0

27

33

19,6

80,4

21

86

36,8

63,2

53

91

62,7

37,3

133

79

17,5

82,5

24

113

40,9

59,1

295

427

20,0

80,0

21

84

38,2

61,8

316

511

Összesen

44,8

55,2

257

317

38,8

61,2

207

326

30,0

70,0

288

672

41,7

58,3

540

754

40,4

59,6

778

1145

28,6

71,4

348

867

37,2

62,8

2418

4081

24,5

75,5

235

723

35,6

64,4

2653

4804

Mu=Muravidék, A=Ausztria, F=Felvidék, K=Kárpátalja, E=Erdély, V=Vajdaság, Mo=Magyarország, S kétny.=kétnyelvűek összesített eredményei.

Az eredményeket először a kilenc nyelvi változóra összesítve (A), majd példamondatokra lebontva is elemeztük (B). Mindkét esetben megvizsgáltuk az analitizáló és szintetizáló megoldások arányát az egész Kárpát-medencére összesített eredmények alapján, elemeztük az egynyelvű és kétnyelvű magyarok preferenciájában mutatkozó különbségeket, és külön összehasonlítottuk a kétnyelvű régiók eredményeit. Az (A) és (B) elemzés nem különül el mindig egyértelműen, mert az összesített eredmények elemzésekor esetenként az egyes feladatokban jelentkező preferenciára is hivatkoztunk.

A. Összesített eredmények elemzése

A.1. Analitizálódási tendencia a Kárpát-medence magyar anyanyelvű beszélőinél

Az 1. táblázatból látszik, hogy a kárpát-medencei magyar beszélőközösségek a válaszok 35,6%-ában a széttagoló tendenciát preferálják a tömörítő változatokkal szemben, míg a tömörítő megoldásokat átlagban 64,4%-ban részesítik előnyben a széttagoló megoldásokkal szemben. A 28,8%-os különbség a szintetikus megoldások “javára” statisztikailag magasan szignifikáns:X2= 620,46, f = 1, p < 0,00. Ez azt jelenti, hogy az analitikus és szintetikus megoldási lehetőségek közül sokkal gyakrabban a tömörítő, “magyarosabb” változatot választják. Az általános szinten domináló tömörítő tendencia azonban a tagsági díj/tagdíj változó esetében nem érvényes: az adatközlők itt 27,6%-kal jelentősen többen részesítik előnyben a széttagoló tendenciát (X2= 63,43, f = 1, p < 0,00).6

A.2. Analitizálódás az egynyelvű és kétnyelvű magyarok körében

A magyarországi magyarok megoldásaiban 12,7%-kal gyakoribb a tömörítő megoldások preferálása, mint a kétnyelvű magyaroknál. Ez a különbség statisztikailag magasan szignifikáns (X2 = 58,53, f = 1, p < 0,00), és kiinduló hipotézisünket támasztja alá: a kétnyelvű környezetben élő magyaroknál a széttagoló tendencia jelentősen erősebb.7

Minden kétnyelvű régió átlageredménye jelentősen eltér a magyarországi átlageredménytől, és minden esetben a kétnyelvű régióban kifejezettebb az analitizálódási tendencia. Ezeket a különbségeket a 2. táblázat tartalmazza.

A legnagyobb eltérés Magyarország és a Muravidék között van: a muravidékiek 20,3%-kal gyakrabban preferálják az idegenszerűbb analitikus formákat, mint a magyarországiak. A kárpátaljaiak 17,2%-kal, az erdélyiek majdnem 16%-kal gyakrabban részesítik előnyben az analitikusabb megoldásokat, mint a magyarországiak. 14,3% az eltérés Magyarország és Ausztria között, míg a legkevésbé térnek el a Vajdaság (4,1%) és a Felvidék (5,5%) eredményei, bár az utóbbi két eltérés is statisztikailag szignifikáns.

2. táblázat: Különbségek Magyarország és a kétnyelvű régiók között az analitikus/szintetikus változók preferálásában:

Régiók
D
x2
f
p
Magyarország-Muravidék
20.3
67.47
1
0.00
Magyarország-Ausztria
14.3
33.6
1
0.00
Magyarország-Felvidék
5.5
6.67
1
0.01
Magyarország-Kárpátalja
17.2
72.15
1
0.00
Magyarország-Erdély
15.9
71.15
1
0.00
Magyarország-Vajdaság
4.1
4.62
1
0.05
D=régiók közötti különbség %-ban

A magyarországi eredményektől való eltérés alapján a kétnyelvű régiók két csoportja különíthető el. Az elsőbe a Muravidék, Kárpátalja, Erdély és Ausztria sorolható, míg a Felvidéken és Vajdaságban jelentősen kisebb az eltérés a magyarországi nyelvhasználattól a vizsgált nyelvi jelenséget illetően.

A.3. Különbségek az analitizálódási tendenciában a kétnyelvű régiók között

A kétnyelvű régiók közül a széttagolási tendencia leginkább a Muravidéken, legkevésbé a Vajdaságban érvényesül. A kétnyelvű beszélőközösségek rangsora az analitizálódás erősségét illetően a következő: 1. Muravidék (44,8%); 2. Kárpátalja (41,7); 3. Erdély (40,4%); 4. Ausztria (38,8%); 5. Felvidék (30,0%); 6. Vajdaság (28,6%). Hogy ezek a különbségek statisztikailag jelentősek-e, az a 3. táblázatból látható.

3. táblázat: Különbségek a kétnyelvű régiók között az analitizálódási tendencia erősségében:

Régiók
D
x2
f
p
Muravidék-Ausztria
6
4.01
1
0.05
Muravidék-Felvidék
14.8
35.7
1
0.00
Muravidék-Kárpátalja
3.1
1.51
1
n.sz.
Muravidék-Erdély
4.4
4.14
1
0.05
Muravidék-Vajdaság
16.2
67.47
1
0.05
Ausztria-Felvidék
8.8
12.07
1
0.00
Ausztria-Kárpátalja
2.9
1.32
1
n.sz.
Ausztria-Erdély
1.6
0.45
1
n.sz.
Ausztria-Vajdaság
10.2
17.77
1
0.00
Felvidék-Kárpátalja
11.7
32.63
1
0.00
Felvidék-Erdély
10.4
30.05
1
0.00
Felvidék-Vajdaság
1.4
0.48
1
n.sz.
Kárpátalja-Erdély
1.3
0.34
1
n.sz.
Kárpátalja-Vajdaság
13.1
47.25
1
0.00
Erdély-Vajdaság
11.8
45.19
1
0.00

D= régiók közötti különbség %-ban.
Dőlt betűkkel azt a régiót jelöltük, amelyben erősebb az analitizálódási tendencia.

A táblázatból látszik, hogy a széttagoló tendencia a Muravidék-Kárpátalja, Ausztria-Kárpátalja, Ausztria-Erdély, valamint a Felvidék-Vajdaság és Kárpátalja-Erdély viszonylatában nem különbözik. Az eredmények itt is a már említett szabályosságot tükrözik: az analitizálódás erősségét illetően a kétnyelvű régióknál két csoport különül el: a tendencia kifejezettebb a Muravidéken, Kárpátalján és Erdélyben, valamint Ausztriában, és a felsorolt régiókhoz viszonyítva kevésbé kifejezett a Felvidéken és Vajdaságban (bár e két utóbbinál is jelentősen erősebb, mint az egynyelvű közegben élőknél).8

B. Nyelvi változók szerinti elemzés

A 4. táblázatban feltüntettük az alkalmazott kilenc nyelvi változó analitikus változatait a széttagolás erősségének sorrendjében. A táblázatban azt is feltüntettük, hogy egyes nyelvi változóknál minden régióban mekkora az átlagos analitizálódás, és statisztikailag jelentősek-e a régiók közötti különbségek (x2 és p).

4. táblázat: A széttagoló tendencia erőssége feladatonként, átlagosan és régiók szerint:

Analitikus változat
Az analitizálódás erőssége (Kárpát-medencei átlag, %)
Az analitizálódás erőssége régiók szerint(%)
x2 (f = 6)
(régiók közötti különbségek – függetlenség-vizsgálat)
P
1. tagsági díj
63.8

Mu=75,4; V=72,1; K=71,5; F = 70,1; A=63,8; E=63,7; Mo=28,6

69.97
0.00
2. banki számla
59.8
K=74,1; Mu=72,6; A=67,2; E=64,0; Mo=63,6; V=41,9;
F = 37,7
57.85
0.01
3. ne légy türelmetlen
40.2
Mu=58,5; A=56,7; K=54,2; F = 48,1; Mo=42,3; E=40,8; V=34,3
21.21
0.00
4. utazás busszal
39.9
Mu=67,7; E=52,3; A=50,8; K=37,8;
F = 31,5; V=27,7; Mo=19,6
68.37
0.00
5. szépíti magát
38.3
E=62,7; Mu=59,7; A=45,0; K=36,8; Mo=20,0; F = 19,6; V=17,5
122.65
0.00
6. légi tér
28.7
K=50,7; Mu=29,0; A=28,8; E=28,5; V=25,0; F = 23,1; Mo=9,3
56.20
0.00
7. hegedűn játszik
20.7
K=30,6; F=26,9; Mu=21,5; A=18,3; V=16,9; E=16,2; Mo=15,9
16.61
0.05
8. ki tudom nyitni
19.7
E=28,4; V=20,3; Mo=18,7; Mu=17,5; A=16,9; K=14,6;
F = 12,5
16.53
0.05
9. ki tudok menni
4.2
E=7,9; K=5,6; A=3,3; Mo=2,8; V=2,1; Mu=1,5; F = 0,9
14.26
0.05

A táblázatból látható, hogy a széttagolási tendencia a Kárpát-medencére összesített eredményekben az egyes feladatoknál az elhanyagolhatóan alacsony 4,2% és az igen magas 63,8% között jelentkezett. Minden analitikus változat elfogadásának gyakorisága a hét vizsgált régiót összehasonlítva statisztikailag jelentősen különbözik.

A továbbiakban a kilenc nyelvi változónál kimutatott széttagolási tendencia részletesebb elemzését adjuk meg.Ezeknél, a folyamatosabb olvasást elősegítendő, két régió közötti eltérésekre utaló x2-eket csak a végjegyzetekben tüntettük fel.

1. tagsági díj/tagdíj 9

A Kárpát-medence szintjén az adatközlők válaszainak 63,8%-ában a széttagoló tendencia érvényesül, míg a szintetikus megoldást csak 36,2%-ban preferálják. A hét régió eredményeinek összehasonlítása (c2 = 69,97, f = 6, p < 0,00) azonban arra utal, hogy a válaszok megoszlása régiónként jelentősen különbözik. Ezt a különbséget elsősorban az okozza, hogy a tagsági díj szókapcsolatot a tagdíj összetétellel szemben a magyarországi adatközlőknek mindössze 28,6%-a részesítette előnyben. Ezzel szemben a kétnyelvűeknél ez a százalék 63,7 (Erdély) és 75,4 (Muravidék) között van, ami egyértelműen arra utal, hogy a széttagoló tendencia a kétnyelvűek csoportjában szignifikánsan erősebb, mint egynyelvű környezetben. A magyarországi eredmények minden más régió eredményétől statisztikailag szignifikánsan különböznek. A kisebbségi magyar beszélőközösségek között alig vannak különbségek, csupán a tendencia szintjén (p < 0,10) mutatkozik különbség Erdély és Muravidék, valamint Erdély és Vajdaság között: mindkét esetben Erdélyben a széttagolást kevésbé preferálják.

2. utazás busszal/buszozás 10

A Kárpát-medence vizsgált magyar beszélőközösségei megközelítőleg 40%-ban preferálják az utazás busszal kéttagú szókapcsolatot a -z(ik) igeképzővel ellátott buszozik származékszóval szemben. Az egyes régiók között jelentős eltérések vannak (x2 = 68,37, f = 6, p < 0,00). Az előző példához hasonlóan itt is a magyarországi eredmények utalnak a legkevésbé az analitizálódásra (az adatközlők mindössze 19,6%-a preferálja a széttagolást a tömörítéssel szemben). Ez az arány jóval magasabb a kétnyelvű beszélőközösségek esetében, ahol 27,7% (Vajdaság) és 67,7% (Muravidék) között mozog. A magyarországiak eredményei csupán a vajdaságiakétól nem különböznek jelentősen, viszont az összes többi régióban kifejezettebb az analitizálódás, mint Magyarországon. A kétnyelvű régiók közül az alacsony vajdasági preferencia csupán a felvidéki (31,5%) eredményektől nem különbözik jelentősen, viszont az összes többi kisebbségi régiótól szignifikánsan eltér a kevésbé kifejezett széttagolás irányába. Viszonylag alacsony a széttagolási tendencia Kárpátalján is: 37,8%. Így, a kisebbségi régiókat figyelembe véve, két csoport különböztethető meg: Vajdaság, Felvidék és Kárpátalja (ezeknél alacsonyabb a széttagolási tendencia érvényesülése), valamint Ausztria, Erdély és Muravidék, ahol jelentősen többen (az adatközlők 50,8; 52,3 és 67,7%-a) preferálják az analitikus változatot.

3. ki tudok menni/kimehetek 11

Az analitikus ki tudok menni változatot, az összesített eredményeket figyelembe véve, az adatközlőknek mindössze 4,2%-a részesíti előnyben a szintetikus kimehetek változattal szemben. Bár a csoportok közötti eltérések igen kicsik (a felvidéki 0,9% és az erdélyi 7,9% között vannak), a x2 = 14,26, f = 6 mutatja, hogy 5%-os szinten szignifikánsak. Az egynyelvűek nem különülnek el a kétnyelvűek csoportjától. Csupán Erdélyben mutatkozott kifejezettebb széttagoló tendencia, mint a Felvidéken és a Vajdaságban, és egy árnyalattal erősebb (10%-os szinten), mint a Muravidéken és Magyarországon. Kárpátalján is erősebb a széttagolás, mint a Felvidéken. A Felvidéken – az összes többi régióhoz viszonyítva – 0,9%-kal a legkevésbé kifejezett az analitizálódás ennél a változónál.

4. banki számla/bankszámla 12

A széttagoló tendenciát a kárpát-medencei magyar beszélőközösségek vizsgált tagjainak 59,8%-a részesíti előnyben a szintetizáló változattal szemben. A x2 = 57,85, f = 6, p < 0,00 mutatja, hogy az egyes régiók adatközlői között jelentős eltérések vannak: erre utalnak a kárpátaljai 74,1% és a felvidéki 37,7% közötti nagy eltéréseket tükröző eredmények is. A magyarországi egynyelvű csoport 63,6%-ban preferálja az analitizálódást, és az ötödik a rangsorban a régiók között, vagyis nem különül el a kétnyelvű csoportoktól. A legkifejezettebb az analitizálódás elfogadása Kárpátalján (74,1%), és ez csupán a muravidéki és ausztriai eredményektől nem különbözik, viszont statisztikailag jelentősen eltér minden más régió eredményétől. A Muravidéken a széttagolás erősebben érvényesül, mint a Felvidéken és Vajdaságban, de más régióktól nem különül el. Ausztriában, Erdélyben és Magyarországon kifejezettebb a széttagolás, mint a Vajdaságban és a Felvidéken, a két utóbbi pedig nem különbözik egymástól. E változónál tehát Kárpátalján és a Muravidéken érvényesül legerőteljesebben a széttagoló tendencia, a legkevésbé pedig a Felvidéken (37,7%) és a Vajdaságban (41,9%), míg a többi régió e két csoport között van, de közelebb a kárpátaljai és muravidéki eredményekhez.

5. ki tudom nyitni/kinyithatom 13

Az összesített eredmények alapján az analitizálódást az adatközlők 19,7%-a részesíti előnyben a tömörítéssel szemben. A régiók között statisztikailag jelentős különbségek vannak (x2 = 16,53, f = 6, p < 0,05). Az eltérést elsősorban az Erdélyben kapott eredmények okozzák: Erdélyben ugyanis e változónál erősebben érvényesül a széttagolás preferálása, mint a Felvidéken és Kárpátalján, és a tendencia szintjén erősebb, mint Ausztriában és a Muravidéken. Más régiók között nincsenek statisztikailag jelentős különbségek. Valójában tehát a széttagolási tendencia e változónál Erdélyben a legkifejezettebb, ennél Kárpátalján és a Felvidéken jelentősen kisebb, a többi régió pedig Erdély, valamint Kárpátalja és a Felvidék között helyezkedik el.

6. légi teret/légteret 14

A Kárpát-medencére összesített eredmények alapján a széttagolási tendenciát az adatközlők 28,7%-a részesíti előnyben a szintetikus változattal szemben. A régiók közötti jelentős különbséget (x2 = 56,20, f = 6, p < 0,00) két eredmény okozza: a magyarországi igen alacsony (9,3%) és a kárpátaljai igen magas (50,7%) analitizálódás. E két csoport eredményei minden más régió eredményétől jelentősen különböznek. Kárpátalján az analitizálódás nemcsak a magyarországinál erősebb, hanem a felvidékinél, a vajdaságinál, az ausztriainál és a muravidékinél is. Ugyanakkor Magyarországon nemcsak a kárpátaljainál jut kevésbé kifejezésre, hanem a felvidékinél, a vajdaságinál, az erdélyinél, az ausztriainál és a muravidékinél is. Ez annyit jelent, hogy az egynyelvű magyarországi magyarok eredményei itt is jelentősen elkülönülnek a kétnyelvű csoportok eredményeitől, akiknél e változót illetően erősebb az analitizálódási tendencia. A kétnyelvű csoportoknál a széttagoló tendencia nagyjából azonos erősségű, egy nagyon erőteljes eltéréssel: Kárpátalján megközelítőleg kétszer olyan gyakori a széttagolás preferálása, mint a többi kétnyelvű régió esetében.

7. hegedűn játszani/hegedülni 15

Az összes vizsgált beszélőközösség adatközlőinek 20,7%-a preferálta a hegedűn játszani analitikus formát a hegedülni tömörítéssel szemben. Az egyes régiók között jelentős különbségek vannak (x2= 16,01, f = 6, p < 0,05). A legkifejezettebb a széttagolási tendencia Kárpátalján (30,6%), a legkevésbé kifejezett Magyarországon (15,9%). Ez a különbség statisztikailag szignifikáns. Kárpátalja jelentősen különbözik Erdélytől és a Vajdaságtól, és a tendencia szintjén Kárpátalján még az ausztriainál is erősebb a széttagolási tendencia. Erős az analitizálódás a Felvidéken is (26,9%), erősebb, mint Erdélyben és Magyarországon. Mindezeket figyelembe véve a hegedűn játszani szószerkezetet leginkább Kárpátalján és a Felvidéken preferálják a hegedülni tömörítéssel szemben, jelentősen erősebben, mint Magyarországon, Erdélyben és (részben) a Vajdaságban.

8. ne légy türelmetlen/ne türelmetlenkedj 16

A x2 = 21,21, f = 6, p < 0,01 arra utal, hogy a vizsgált régiók között jelentős eltérések vannak. Az analitizálódást legkevésbé a Vajdaságban (34,3%) és leginkább a Muravidéken (58,5%) preferálják. A magyarországi egynyelvű adatközlők válaszai nem különülnek el egyértelműen a kétnyelvű csoportok válaszaitól. A Muravidéken erősebb az analitizálódási tendencia, mint a Vajdaságban, Erdélyben, és Magyarországon; Ausztriában pedig kifejezettebb, mint a Vajdaságban és Erdélyben, és 10%-os szinten erősebb, mint Magyarországon. Kárpátalján kifejezettebben preferálják a széttagolást, mint a Vajdaságban, és egy árnyalattal jobban, mint Magyarországon. Felvidéken is kifejezettebb a széttagolás, mint a Vajdaságban. A kapott eredmények alapján tehát a Vajdaság, Erdély és Magyarország képez külön csoportot, e régiókban kevésbé preferálják a széttagolást, míg erősebb széttagolási tendencia jellemzi a Muravidéket, Ausztriát, Kárpátalját és a Felvidéket.

9. szépíti magát/szépítkezik 17

A kárpát-medencei magyar beszélőközösségek körében az adatközlők 38,2%-a az analitikus szépíti magát és 61,8%-a a szintetikus szépítkezik nyelvi megoldást preferálja. A csoportok közötti igen jelentős eltérésre utal a x2 = 122,65, f = 6, p < 0,00. A széttagoló formát leginkább az erdélyiek (62,7%) és a muravidékiek (59,7%), a legkevésbé a vajdaságiak(17,5%) és a felvidékiek (19,6) részesítik előnyben, és az utóbbiakhoz igen közel áll a magyarországiak eredménye is (20,0%). Az egynyelvűek és a kétnyelvűek csoportjai tehát nem különülnek el egymástól. Az erdélyiek eredményei csupán a muravidékiek eredményeivel rokoníthatók, és minden más régiótól jelentősen eltérnek a kifejezettebb széttagolás irányába. A Muravidéken a széttagoló tendencia nemcsak ugyanolyan erős, mint Erdélyben, de nem különbözik jelentősen az ausztriai eredményektől sem, viszont erősebb, mint Kárpátalján, Magyarországon, a Felvidéken és a Vajdaságban. Ezen kívül Kárpátalján is viszonylag erős az analitizálódás, és jelentősen kifejezettebb, mint Magyarországon, a Felvidéken és a Vajdaságban. A vajdasági, a felvidéki és a magyarországi eredmények nem különböznek jelentősen.

A fentiek alapján tehát a régiók két csoportja különíthető el: az első csoportba tartozik Erdély, Muravidék, Ausztria és Kárpátalja, ezeknél jelentően erősebb a széttagoló tendencia; a másodikba pedig Magyarország, Felvidék és a Vajdaság, ahol a széttagoló tendencia jelentősen kevésbé tükröződik e változó esetében.

Az eredmények értékelésénél mindenképpen figyelembe kell venni, hogy az alkalmazott eljárásnak, minden kétséget kizáróan, vannak bizonyos hiányosságai. Emiatt a kapott eredményeket igen körültekintően kell kezelni. Egyrészt a kérdőíves módszerrel nyert eredmények a beszélők nyelvhasználatáról csak korlátozott érvényű információkat nyújtanak (nem helyettesíthetik a spontán nyelvi mintákat), másrészt az alkalmazott kisszámú nyelvi változó – ezek esetünkben különben is csak néhány különböző státusú nyelvi jelenséget fednek le – nem képezi reprezentatív mintáját a széttagoló tendencia sokféle lehetséges megnyilvánulásának. Azt azonban mégis figyelemre méltónak tartjuk, hogy az azonos eljárással kapott adatok számos esetben rendszerszerű eltérésekre utalnak az egyes régiók között, s ezek a különbségek fontosabbak, mint a kapott abszolút értékek.

5. Következtetések

1. A vizsgált kárpát-medencei magyar beszélőközösségek kilenc nyelvi változónál megközelítőleg 36%-ban a széttagoló és 64%-ban a tömörítő megoldásokat preferálják. A szintetikus megoldások “javára” mutatkozó különbség statisztikailag magasan szignifikáns.

2. Az analitizálódási tendencia a kétnyelvű környezetben élő magyaroknál átlagban majdnem 13%-kal erősebb, mint az egynyelvű magyarországi magyaroknál. Minden kétnyelvű régióban jelentősen gyakrabban részesítik előnyben a széttagoló nyelvi változatokat, mint Magyarországon. Ez hipotézisünket igazolja.

3. A kétnyelvű magyar beszélőközösségek rangsora az analitizálódás átlagos erősségét illetően: 1. Muravidék (44,8%); 2. Kárpátalja (41,7%); 3. Erdély (40,4%); Ausztria (38,8%);5. Felvidék (30%); és 6. Vajdaság (28,6%). Az egynyelvű magyarországi magyar beszélőknél ez az arány 24,5%.

4. A kétnyelvűségi helyzetben élő magyaroknál, az egynyelvűségi helyzetben élőkhöz viszonyítva, a széttagoló tendencia legkifejezettebb a tagsági díj/tagdíj; utazás busszal/buszozás és a légi tér/légtér nyelvi változóknál.

5. A széttagoló nyelvi változatok preferenciájának rangsora: 1. tagsági díj (63,8%); 2. banki számla (59,8%); 3. ne légy türelmetlen (40,2%); 4. utazás busszal (39,9%); 5. szépíti magát (38,3%), 6. légi tér (28,7%); 7. hegedűn játszani (20,7%); 8. ki tudom nyitni (19,7%); 9. ki tudok menni (4,2%).

6. Minden széttagoló változat elfogadási arányában statisztikailag jelentős eltérések vannak a vizsgált régiók között. A tagsági díj analitikus megoldást kétnyelvű magyar beszélőközösségben jelentősen gyakrabban részesítik előnyben az egynyelvű magyarokhoz viszonyítva. A ne légy türelmetlen megoldást különösen a Muravidéken, Ausztriában és a Kárpátalján preferálják a ne türelmetlenkedj megoldással szemben. A banki számla leggyakrabban a kárpátaljaiaknál és a muravidékieknél használatos, ritkán a Felvidéken és Vajdaságban, az utazás busszal pedig a Muravidéken, Erdélyben és Ausztriában, ugyanakkor a Felvidéken és a Vajdaságban, és különösen Magyarországon jelentősen ritkábban jelentkezik, mint a többi régióban. A szépíti magát változat elsősorban az erdélyiek és a muravidékiek eredményeit jellemzi, míg Magyarországon, a Felvidéken és a Vajdaságban a szépítkezik a gyakoribb. A légi tér analitikus forma különösen Kárpátalján gyakori, de a többi kisebbségi régióra is jellemzőbb, mint Magyarországra. A hegedűn játszani változatot leggyakrabban Kárpátalján preferálják a hegedül megoldás helyett, a ki tudom nyitni és a ki tudok menni változatot pedig leginkább Erdélyben.

A tagsági díj és a légi tér analitikus megoldások egyértelműen elkülönítik egymástól az egynyelvű és a kétnyelvű beszélőket (a kétnyelvűeknél jelentősen gyakrabban használatosak), és ugyanez jellemző az utazás busszal változatra is, Vajdaság kivételével, ahol megközelítőleg ugyanolyan arányban (viszonylag ritkán) preferálják ezt a változatot, mint Magyarországon.

 

Irodalom

Bencédy József 1994. A beszélt nyelv és a norma. In: Kemény Gábor-Kardos Tamás (szerk.): A magyar nyelvi norma érvényesülése napjaink nyelvhasználatában. Budapest: MTA Nyelvtudományi Intézete, 17-21.

Csernicskó István 1998. A magyar nyelv Ukrajnában (Kárpátalján). Budapest: Osiris Kiadó-MTA Kisebbségkutató Műhely.

Göncz Lajos 1998. A magyar nyelv használati színtereiről és néhány sajátosságáról a Vajdaságban. In: Lengyel Zsolt-Navracsics Judit (szerk.): Alkalmazott nyelvészeti tanulmányok. Közép-Európa. II. Veszprémi Egyetem: Alkalmazott Nyelvészeti Tanszék, 121-136.

Göncz Lajos 1999a. A vajdasági magyarság területi és nemzeti kötődése. A 11. Élőnyelvi Konferencián elhangzott előadás, Bécs, 1998, október. Megjelenés alatt.

Göncz Lajos 1999b. A magyar nyelv Jugoszláviában (Vajdaságban). Budapest-Újvidék: Osiris Kiadó-Forum Könyvkiadó-MTA Kisebbségkutató Műhely.

Kontra Miklós 1998. Gondolatok a (bVn) és a (bV) nyelvi változókról. In: Sándor Klára (szerk.): Nyelvi változó – nyelvi változás. Szeged: JGYF Kiadó, 9-22.

Lanstyák István 2000. A magyar nyelv Szlovákiában. Budapest-Pozsony: Osiris Kiadó-Kalligram Könyvkiadó-MTA Kisebbségkutató Műhely.

Lanstyák István-Szabómihály Gizella 1997. Magyar nyelvhasználat – iskola – kétnyelvűség. Nyelvi változók a szlovákiai és magyarországi középiskolások néhány csoportjának magyar nyelvhasználatában. Pozsony: Kalligram Könyvkiadó.

Vargha András 1999. MiniStat 3.1 verzió. Felhasználói kézikönyv. Budapest: Pólya Kiadó.

Megjegyzés:

E tanulmány 1. táblázatában a vajdasági, a magyarországi és a Kárpát-medencére összesített eredmények átlagai 8,5%-kal, 4%-kal és 4,6%-kal eltérnek a szerző könyvében (Göncz 1999b) a 7.7 táblázatban (173. p.) közölt százalékoktól. A banki számla/bankszámla változó esetében a könyvben felcserélve jelent meg az analitikus és szintetikus változatok használati aránya, a ki tudom nyitni/kinyithatom változónál pedig a szintetikus változat helyett az analitikus változat használati aránya ismétlődik. A tévedésekért a szerző a kutatásban részt vett munkatársak és az olvasók elnézését kéri.

Rövid URL
ID370
Módosítás dátuma2016. június 2.

Kocsis Aranka: Mercurius Társadalomtudományi Kutatócsoport

A Mercurius Csoport 1992-ben alakult, az elsők között a rendszerváltozás után szerveződő s az azóta eltelt tíz évben gyarapodó számú magyar tudományos műhelyek sorában. Az új helyzet kínálta lehetőségekre viszonylag gyorsan reagáltak a szlovákiai magyar kutatók, ami nyilván azzal is magyarázható, hogy régi keletű igény fogalmazódott meg újra és öltött formát a szerveződésben. A csehszlovákiai magyar társadalomban mindig is élt az igény a saját tudományos intézet után. A két háború között ez lett volna a Masaryk Akadémia és az 1936-ban létrejött Csehszlovákiai Magyar Kisebbségi Társaság, azonban mindkettő pályafutása meglehetősen rövidre sikeredett. A Csemadok fennállásának évtizedei alatt ugyancsak többször felmerült, hogy egyéb lehetőség híján a szövetség vállalja föl valamilyen formában a tudományos kutatómunka támogatását. 1968-ban azoknak a különféle társaságoknak a megalakulása a Csemadokban, amelyek feladatuknak a tudományos kutatómunka segítését tekintették, ugyancsak ebbe az irányba tett lépések voltak. A tényleges munkára azonban ekkor sem maradt idő. Ezt követően a nyolcvanas évek második felében kerülhetett szóba újra az ügy, amikor a Madách Kiadó az Új Mindenes Gyűjtemény évkönyvet és mellette az Új Mindenes Gyűjtemény Kiskönyvtára könyvsorozatot elindította azzal a céllal, hogy a tudományos kutatómunka számára legalább publikálási lehetőséget biztosítson.

Részletek

A Mercurius Csoport 1992-ben alakult, az elsők között a rendszerváltozás után szerveződő s az azóta eltelt tíz évben gyarapodó számú magyar tudományos műhelyek sorában. Az új helyzet kínálta lehetőségekre viszonylag gyorsan reagáltak a szlovákiai magyar kutatók, ami nyilván azzal is magyarázható, hogy régi keletű igény fogalmazódott meg újra és öltött formát a szerveződésben. A csehszlovákiai magyar társadalomban mindig is élt az igény a saját tudományos intézet után. A két háború között ez lett volna a Masaryk Akadémia és az 1936-ban létrejött Csehszlovákiai Magyar Kisebbségi Társaság, azonban mindkettő pályafutása meglehetősen rövidre sikeredett. A Csemadok fennállásának évtizedei alatt ugyancsak többször felmerült, hogy egyéb lehetőség híján a szövetség vállalja föl valamilyen formában a tudományos kutatómunka támogatását. 1968-ban azoknak a különféle társaságoknak a megalakulása a Csemadokban, amelyek feladatuknak a tudományos kutatómunka segítését tekintették, ugyancsak ebbe az irányba tett lépések voltak. A tényleges munkára azonban ekkor sem maradt idő. Ezt követően a nyolcvanas évek második felében kerülhetett szóba újra az ügy, amikor a Madách Kiadó az Új Mindenes Gyűjtemény évkönyvet és mellette az Új Mindenes Gyűjtemény Kiskönyvtára könyvsorozatot elindította azzal a céllal, hogy a tudományos kutatómunka számára legalább publikálási lehetőséget biztosítson. Ám a szerkesztőknek és munkatársaknak az intézet létrehozása ügyében tett kísérletei, a legfelsőbb állami és pártszervekhez eljuttatott memoranduma, amelyben a kisebbségi tudományos élet rendezését követelték, ekkor sem hozott eredményt. Mígnem bekövetkezett a rendszerváltás, és a Pozsonyban működő kutatók egy kis csapata immár nem várva állami támogatást, polgári társulásként bejegyeztette a tudományos kutatómunka végzésére társult csoportot. Az alapítók Gyurcsík Iván jogász, Gyurgyík László szociológus, Vadkerty Katalin történész és Végh László szociológus voltak. Tiszteletbeli elnöknek Turczel Lajos irodalomtörténészt választották, a csoport titkára Gyurgyík László lett. Mindketten azóta is ellátják tisztségüket. Az öntevékeny szerveződés célját a tagok a társadalmi valóság, a társadalmi jelenségek, változások vizsgálatában jelölték meg, tevékenységük középpontjába az alapvető társadalomtudományi diszciplínákat (közgazdaságtan, szociológia, demográfia), ill. az interdiszciplináris kutatásokat állították. Vagyis a csoport a társadalomtudományok között is elsősorban az ún. kemény tudományok szervezését, menedzselését tartotta s tartja mindmáig fő feladatának, azokét, amelyek művelésére a szocializmus évei alatt – nem csak kisebbségi viszonyok között – a legkevesebb lehetőség volt, s amelyek eredményei alapinformációkat nyújtanak a társadalomban végbemenő mozgásokról. A kutatómunka a szlovákiai magyarság társadalmára, e társadalom egészének, egy-egy rétegének, csoportjának, valamilyen részének, földrajzilag behatárolt kisebb vagy nagyobb területére irányul. Ezen belül is különös hangsúlyt kap az interetnikus kapcsolatok, a többség-kisebbség viszony alakulásának s ezzel összefüggésben a demokrácia modelljeinek vizsgálata. A kutatási témák között az első helyen a szlovákiai magyarság létének és önismeretének szempontjából meghatározó kérdések állnak (intézményi hálózat, iskolaügy, regionális gazdaságfejlődés, asszimiláció stb.). Miután több nyelvész is csatlakozott a csoporthoz, elsősorban a Comenius Egyetem tanárai, ill. mert az aktuálpolitikai helyzet ezt kiváltotta, az utóbbi években nyelvészeti, azon belül főleg az anyanyelv használatát és a kétnyelvűséget elemző témák is helyet kaptak a kutatási programok között.

A társaság célja, hogy a társadalomtudományok terén dolgozó kutatókat összefogja, munkájukhoz alkotói légkört teremtsen, s a fiatal kutatók számára is lehetőséget kínáljon. Tagjainak száma az alapítás óta huszonötre növekedett.

A Mercurius továbbra sem intézményként működik, bár ez volna a kívánatos, a kutatók munkájához megfelelő körülményeket biztosító forma. Az intézményi keretek megteremtéséhez azonban hiányzik az anyagi háttér. Központját egyetlen irodahelyiség jelenti Pozsonyban, amelyet teljes technikai felszerelésével együtt a pozsonyi születésű Frideczky János, az 1968-ban Németországba menekült vállalkozó tart fenn. A kutatók programok köré szerveződnek, amelyek megvalósításához pályázatok útján szereznek pénzt. A kutatómunka mellett tudományos konferenciákat, szemináriumokat rendeznek, s nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy a kutatások eredményeit ne csak néhány szakember számára tegyék hozzáférhetővé, hanem a szélesebb érdeklődő közönséghez is eljuttassák. A Mercurius műhelyében készült munkákat a Kalligram Kiadó adja ki a Mercurius Könyvek sorozatban. A sorozatban eddig 10 kötet jelent meg.

A megalakulást követő második évben, 1994-ben a csoport a szlovákiai magyar társadalomkutatás prioritásairól tartott konferenciát, amellyel nem titkoltan a maga munkájához, a Mercurius-kutatások fő irányvonalainak kijelöléséhez is fogódzókat keresett. A konferencia díszvendége Andorka Rudolf szociológus, a budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetem rektora volt, aki előadásában értékes szempontokra hívta fel a figyelmet. A társadalomtudományok fő kérdéseit napjainkban a közgazdaságtan, a szociológia, a politikatudomány, a szociálpszichológia, a demográfia és a néprajz területén jelölte ki. Véleménye szerint nagyon fontos feladat az államszocialista korszak örökségének – amelyet “még évtizedekig a hátunkon fogunk hordozni” – az alapos és kritikai elemzése, a jelen változásainak pontos dokumentálása. A szociológia területén a különféle deviáns viselkedések alakulásának kutatását emelte ki, amelyek az elidegenedés válságára vezethetők vissza. A szociálpszichológia számára a professzor szerint új és igen érdekes kutatási terület lehet az attitűdök és vélemények változásának vizsgálata. Egyre világosabban látható ugyanis, hogy ezek képezhetik társadalmunk sikeres átalakulásának legnagyobb akadályait. A demográfia területén három aktuális és elméletileg is fontos témát jelölt meg: a gyermekszám alakulásának, a nyugat-európai házassági minták terjedésének és a halandóság romlásának vizsgálatát. Végül a nagy múltú néprajztudománynak szerinte az amerikai és nyugat-európai kulturális, ill. szociálantropológia irányába kellene fejlődnie, vagyis a mai társadalmakat és azok kultúráját kellene sokoldalúan vizsgálnia.

Az Andorka Rudolf által felvázolt kép szerint széles távlatokra nyíló diszciplínák mellett a regionális és a honismereti kutatások fontosságáról is szó volt a konferencián. Csáky Károly a szlovákiai magyarság körében végzett történelmi-honismereti munka hiányosságairól és azok okairól beszélt. Véleménye szerint nálunk nem folyik szervezett és rendszeres honismereti tevékenység, nincsenek összehangolt helytörténeti kutatások, amelyek pedig ugyancsak az önismeret jobb megközelítését szolgálnák. A Szlovákiai Magyar Néprajzi Társasághoz hasonlóan működnie kellene egy honismereti társaságnak, és egy honismereti folyóiratra is szükség volna. B. Kovács István az eddigi kutatások területi szempontból mindenképpen meglevő aránytalanságaira hívta fel a figyelmet. Gömör példáját említve fogalmazta meg véleményét, miszerint “a szlovákiai magyar társadalomkutatás prioritásait keresve a regionalisztikát is kellő súllyal figyelembe kell vennünk”. A gömöri régió szisztematikus kutatása távlatilag létező elképzelés, ám a szervezeti keretek s ezek anyagi biztosításának lehetőségeit egyelőre inkább az illúziók világába utalta az előadó.

A társadalomkutatás fő kérdései kapcsán Gyurgyík László a szlovákiai magyarság asszimilációjának demográfiai vetületeiről, Csámpai Ottó a Nyitra vidéki magyarság identitástudatának problémáiról, Popély Gyula a szlovákiai magyar kisebbség önszerveződésének politikai kereteiről, Szarka László a szlovákiai magyarság és a pártállam kisebbségpolitikájáról, Vadkerty Katalin az 1945- 1949 közötti telepítéspolitikának az ún. magyarkérdés megoldásában játszott szerepéről foglalta össze eddigi kutatásai eredményeit. Harna István a kisebbségi gazdaságpolitizálás szlovákiai lehetőségeiről, Gyurcsík Iván kisebbségi jogaink szabályozásának kérdéseiről tartott előadást. Lanstyák István és Szabómihály Gizella a kétnyelvűség különböző vetületeiről, Simon Szabolcs sajtónk nyelvéről, Liszka József az etnikus specifikumok és a nemzettudat, Ág Tibor a zenei hagyomány és a nemzettudat összefüggéséről, Danter Izabella a cseregyerek-rendszerről mint a nemzeti tolerancia egyik megnyilvánulási formájáról, Mácza Mihály a Komárom környéki helytörténeti kutatásokról számolt be. A konferencia eredményeként könyvelhető el, hogy a kutatók megpróbáltak együttgondolkodni a társadalomtudományok előtt álló feladatokról, s igyekeztek felmérni a csoport lehetőségeit.

A csoport évenként rendszeresen megtartja közgyűléseit, a Mercurius Könyvek sorozatban megjelent kötetekről könyvbemutatókat rendez, 1998 óta pedig Mercurius Műhelyek címmel találkozókat szervez, amelyek célja, hogy a meghirdetett témák iránt érdeklődő szakemberek számára biztosítsa a tudományos diskurzusok lehetőségét. Ilyen műhelytalálkozó volt többek között A nemzetközi normák politikai dimenziói címmel Bíró Gáspár és Gyurcsík Iván vitaindítójával tartott műhely. Alapos előkészítés után került sor a Magyar Koalíció Pártjának nyelvtörvénytervezetének megvitatására és továbbgondolására.

A belső műhelymunka tetőződött be 1999 februárjában a nyelvhasználat és a nyelvpolitika kérdéseiről rendezett konferenciával. Ennek a témának a napirendre tűzését az aktuálpolitikai helyzet váltotta ki, miután az államnyelv használatának törvénybe iktatása, ill. a kisebbségi nyelvek használatának szabályozatlansága hosszú viták után sem rendeződött megnyugtatóan alkotmányos szinten, a szakemberek is szükségesnek tartották, hogy elmondják véleményüket. A konferencia fővédnöke Csáky Pál, a Szlovák Köztársaság miniszterelnök-helyettese volt, aki megnyitó beszédében örömét fejezte ki afölött, hogy a szlovákiai magyar kutatók – talán első ízben – “felsorakoznak egy ügy mögé, amelyet a politika is képvisel, s amelyben a politikának is szüksége van a szakmai tanácsokra, jó meglátásokra”. A miniszterelnök-helyettes szavaira Szarka László történész, a Mercurius Csoport vezetőségi tagja, aki egyben a tanácskozást is vezette, azzal reagált, hogy a szlovákiai magyar tudományosság eddig nem volt abban a helyzetben, hogy képes lett volna ilyen seregszemlére, ill. a szlovákiai magyar politika sem igényelte a szlovákiai magyar tudományosság támogatását. A konferencia előadói, Mészáros András filozófus, Szarka László, Vadkerty Katalin, Kiss József történészek, Gyurgyík László, Lampl Zsuzsanna szociológusok, Hamberger Judit politológus, Szépe György, Lanstyák István és Szabómihály Gizella nyelvészek különböző oldalairól közelítették meg a kérdéskört a kisebbségi nyelvtörvénytervezet geneziséről, a nyelvtörvény filozófiájáról, a nyelvi emberi jogok kodifikációjáról, a szlovák nemzeti mozgalom nyelvi célkitűzéseiről, a nyelvhasználatot érintő jogszabályok dualizmus kori, ill. 1948- 1989 közötti gyakorlatáról, a nyelvtörvény, nyelvhasználat, nyelvi jogok és a szlovák társadalom, a nemzetiségek település- és társadalomszerkezetének viszonylatáról, a törvény nyelvi feltételeiről tartva meg előadásukat. A nyelvtörvény gyakorlati alkalmazása során felmerülő akadályok kapcsán Lanstyák István és Szabómihály Gizella egy központi nyelvi iroda felállításának szükségességét fogalmazta meg, amelynek tevékenysége három területre terjedne ki: 1. nyelvi tervezés (a hiányzó jogi, közgazdasági, oktatási és más szakregiszterek létrehozása és elterjesztése); 2. fordítás (az országos és kerületi szintű kétnyelvű dokumentumok magyar változatának elkészítése), 3. nyelvi tanácsadás (a helyi szinten folyó fordítási munkák szakmai segítése). Az elképzelés a kisebbségi nyelvhasználati törvény tervezetébe is bekerült, ám miután ezt a parlament nem fogadta el, az iroda állami intézményként való létrehozásának lehetősége is egyelőre meghiúsult.

Talán éppen a nyelvtörvény kapcsán, a körülötte zajló viták légkörében fogalmazódott meg konkrétan is a politikusok és a szakemberek szorosabb együttműködésének szükségessége. 1999 legelején a Mercurius Csoport kezdeményezésére el is indult a párbeszéd a két fél között: a csoport képviselői felkeresték Csáky Pál miniszterelnök-helyettest, akivel többek között a tudományos kutatások intézményesítésének lehetőségeiről is tárgyaltak. Csáky Pál egyetértett a kutatókkal abban, hogy a politikusoknak szükségük van a tudomány eredményeire, s keresni kell az együttműködés lehetőségeit, konkrét ajánlat azonban részéről csak a párbeszéd folytatására vonatkozóan hangzott el.

Korábban Gyurgyík Lászlónak a Mercurius Könyvek sorozatban megjelent Magyar mérleg című munkája (1994) kapcsán – amely a demográfiai adatok tükrében elemzi a szlovákiai magyarság társadalmát – ugyan felmerült már a probléma, ti. hogy a társadalomtudományok eredményei a jelenlegi gyakorlatnál sokkal inkább beépülhetnének a döntéshozó szervek munkájába (Új Szó, 1994. július 16., 4. p.). Az akkoriban készülő közigazgatási átszervezés és a körülötte kialakult közhangulat jó esetben felerősíthette volna például a demográfia jelentőségét és becsét a közéletben, de legalábbis a politikai döntéshozók számára. Sajtóbeli eszmefuttatásokban a könyv kapcsán felmerült a politika természetéhez igazodó tudományos háttér kiépítésének szükségessége. Az azóta eltelt időben meg is kezdődött egyfajta párbeszéd a tudós szféra és a politikai döntéshozók között.

A Mercuriusnak mint csoportnak, de tagjainak külön-külön is több szakmai elismerésben volt része. A legkiemelkedőbb ezek között a Vadkerty Katalin munkáját övező figyelem, amely munkáért a kutatónő 1998-ban Fábry-díjban részesült, az idén májusban pedig megkapta a Jedlik Ányos-díjat, amelyet most osztottak ki először a tudományos munkában elért eredményekért.

A Mercuriusban folyó munkát minősítik azok a kapcsolatok is, amelyeket a csoport az elmúlt években épített ki, amelyek kutatási programjait segítik, s amelyek révén tagjai a más intézményekben folyó kutatásokba is bekapcsolódhatnak. Együttműködési megállapodás született a budapesti Teleki László Alapítvány Közép-Európai Intézetével, közös kutatási programot dolgozott ki a csoport a csíkszeredai Regionális és Antropológiai Kutatások Központjával (KAM) és a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Műhelyével. A Mercurius programjait eddig a Művelődési és Közoktatási Minisztérium (Budapest), az MTA Kisebbségkutató Műhelye, az Illyés Közalapítvány (Budapest), a Párbeszéd Alapítvány (Budapest), az Agentúra Pacis Posonium (Pozsony) és a Márai Sándor Alapítvány (Pozsony) támogatta.

E kapcsolatok körét a csoport a közeljövőben bővíteni kívánja. Ugyanakkor továbbra is keresi a lehetőséget az intézményi keretek kiépítésére. A közeljövő tervei között szerepel az iroda infrastruktúrájának fejlesztése, de az is, hogy tagjai számára a tudományos továbbképzés feltételeit megteremtse, hogy a fiatal kutatókat minél nagyobb számban bevonja a kutatásokba, s hogy kutatási eredményeit minél inkább és minél szélesebb körben hozzáférhetővé tegye akár tudományos tanácskozások, akár publikációk, akár szakértői vélemények, tervezetek formájában.

A Mercurius Csoportban jelenleg az alábbi kutatási programok folynak:

Gyurgyík László: Asszimilációs folyamatok a szlovákiai magyarság körében;

Lampl Zsuzsanna: A letűnt pozsonyi magyar polgárság nyomában (Régi pozsonyi magyar családok életútja és életmódja);

Puntigán József- Balázs Tünde: Művelődési táborok és ifjúsági rendezvények 1960- 1995 (Kitekintéssel a magyar főiskolások által a két világháború között szervezett táborokra);

Vadkerty Katalin: Magyar “háborús bűnösök” a népbíróság előtt 1945- 1949-ben.

Előkészületben levő programok:

Kiss József: A szlovákiai magyar kisebbség a csehszlovákiai reformfolyamatokban;

Kocsis Aranka: Értékváltozások a hagyományos parasztcsaládban;

Lanstyák István- Menyhárt József: A hivatali kétnyelvűség néhány aspektusa két szlovákiai magyar településen;

Popély Árpád: Magyar-szlovák nyelvhatárváltozások a 20. században;

Sándor Anna- Presinszky Károly: A Zobor-vidék nyelvhasználata;

Simon Szabolcs: A szlovákiai magyar sajtó nyelve;

Vadkerty Katalin: A magyar-szlovák kiegyezés 1949-ben;

Vancsóné Kremmer Ildikó- Bergendi Mónika: A pedagógusok nyelvhasználata.

Mercurius Könyvek sorozat eddig megjelent kötetei:

Vadkerty Katalin: A reszlovakizáció (1993);

Gyurgyík László: Magyar mérleg (A szlovákiai magyarság a népszámlálási és a népmozgalmi adatok tükrében) (1994);

Csámpai Ottó: Viharvert nemzettudat (Identitástudat és érzésvilág problémái Zoboralja magyar falvaiban) (1994);

Szarka László: Szlovák nemzeti fejlődés – magyar nemzetiségi politika 1867-1918 (1995);

Popély Gyula: Ellenszélben (A felvidéki magyar kisebbség első évei a Csehszlovák Köztársaságban 1918-1925) (1995);

Vadkerty Katalin: A deportálások (A szlovákiai magyarok csehországi kényszerközmunkája 1945-1948 között) (1996);

Lanstyák István- Szabómihály Gizella: Magyar nyelvhasználat – iskola – kétnyelvűség (Nyelvi változók a szlovákiai és a magyarországi középiskolások néhány csoportjának magyar nyelvhasználatában)(1997);

Lanstyák István- Simon Szabolcs (szerk.): Tanulmányok a magyar-szlovák kétnyelvűségről (1998);

Vadkerty Katalin: A belső telepítések és a lakosságcsere (1999);

Vígh Károly (szerk.): Fejezetek Losonc történetéből (2000).

Rövid URL
ID369
Módosítás dátuma2016. június 2.

Elbeszélt történelem – A rendszerváltás évei 1989-1992: Barak László

(A Fórum Társadalomtudományi Intézet Oral History programja keretében Barak Lászlóval készült mélyinterjú rövidített változata. A beszélgetést Jarábik Balázs készítette 1999-ben.) – Kezdjük talán azzal, hogy...
Bővebben

Részletek

(A Fórum Társadalomtudományi Intézet Oral History programja keretében Barak Lászlóval készült mélyinterjú rövidített változata. A beszélgetést Jarábik Balázs készítette 1999-ben.)

– Kezdjük talán azzal, hogy szűkebb és tágabb környezetedben kik voltak azok, akik gyermekkorod óta jelentős hatást gyakoroltak rád. Tulajdonképpen a személyiséged fejlődése érdekel.

– Nyilvánvalóan befolyással voltak rám a szüleim, az apám, az anyám, a nagyapám, aki vasutas volt, pályamunkásként dolgozott a vasútnál, és aztán az apám is odakerült. Ő persze mindig tiltakozott az ellen, hogy bárki is vasutasnak nevezze, mert valamiféle arisztokratikus beállítottság folytán ez nem volt számára elfogadható, és mindig azt mondta, hogy ő vasúti alkalmazott, ami igaz is volt egyébként, mert a párkányi határállomáson a vasúti telefonközpontban dolgozott először műszerészként, majd, miután a munka mellett elvégezte a középiskolát, és leérettségizett, a telefonközpont vezetője lett. Valószínű, hogy annak idején többé-kevésbé ezért is lépett be a kommunista pártba, de azt gondolom, talán azért is, mert szegény családból származott apai és anyai ágon is, és számukra a szocializmus vagy a kommunizmus kezdeti évei még minőségi változást hoztak. Ezért aztán apám meggyőződéses kommunista volt. A nagyapám nem volt tagja semmilyen pártnak – kivéve egy félórányi időtartamot. Történt volt, hogy annak idején, amikor a nyilasok hatalomra kerültek, a szülőfalumban Muzslán is elkezdték szervezni a nyilas pártot, és valamelyik haverja, egyik ivócimborája volt a nyilas aktivista. Egy esti borozgatást követően írta alá a belépési nyilatkozatot. Aztán hazament a nagyapám, és elmondta nagyanyámnak, aki egy kardos asszonyság volt, hogy belépett a nyilas pártba. Öreganyám akkor visszament a társasághoz, rendkívüli módon legorombított mindenkit, majd kihúzta nagyapámat a listáról. Én ezt csak érdekességként mondom el, elképzelhető, hogy az utókor számára némi szociológiai, lélektani adalékul szolgál.


Oral History = elbeszélt történelem.

Ezt a módszert a történészek akkor alkalmazzák, amikor írásos dokumentumok híján nagyon nehéz rekonstruálni a valóságot, feltárni a tényleges, olykor a történelmi folyamatokra komoly hatást gyakorló háttéreseményeket. Amikor a rendkívül intenzív történések forgatagában nem készülnek feljegyzések, jegyzőkönyvek, nincsenek írásos emlékek. Ilyenkor a történelmi esemény vagy időszak legfontosabb szereplői maguk mondják el, hogy szerintük mi is történt valójában.

Az Oral History az élő emlékezetre épít. Éppen ezért nagyon mértéktartóan kell viszonyulni az elmondottakhoz. A módszer lényege, hogy nem szabad beavatkozni az emlékezetbe, mindenki elmondhatja azt, amit megélt. Az elmondottak, a történelmi adatok és tények ezt követően külön vizsgálatot igényelnek. Ez a szubjektív látásmód azonban az egyetlen eszköz arra, hogy rekonstruálni lehessen a történéseket. Olyan, mint egy “gyónás” vagy önvallomás. A többi a történészek dolga. Nekik kell az elmondottakból rekonstruálni a tényleges történéseket, összevetni az elmondottakat, szembesíteni azokat az objektív ismeretanyaggal.

Mindebből az következik, hogy az Oral History rovatban megjelentetett beszélgetések nem egyszerű interjúk, hanem történelmi forrásanyagok, amelyek alapul szolgálhatnak a múlt megismeréséhez. Egyben fontos információt szolgáltatnak arról is, hogy a történelmi események résztvevői hogyan értékelik utólag a történéseket, saját szerepüket, hogyan emlékeznek azokra az eseményekre, amelyeknek aktív részesei voltak. A beszélgetések háromkategóriás titkosítási rendszerben készülnek, a közölt anyagokat csak a beszélgetőtárs beleegyezésével közölhetjük. Ezért hiányoznak belőlük olyan fontos nevek, történések, amelyek kihatással lehetnek a jelenleg is aktív politikusok pályájára.
A Fórum Társadalomtudományi Intézet által készített beszélgetések messze meghaladják e folyóirat publikációs lehetőségeit, így csak részleteket közlünk mindabból, ami magnószalagon és számítógépen rögzítve van. A meglévő anyagok olyan személyes információkat is tartalmazhatnak, amelyet egy publikáció keretében, aktív közéleti személyiségekről lévén szó, nem etikus megjelentetni. Az olvasó szíves elnézését kérjük mindezért. A teljes szöveg levéltári anyagként, az Oral History titkosítási rendszerének megfelelően minden kutató számára elérhető lesz a közeljövőben.


Alapiskolába Muzslán jártam. Teljes szervezettségű kilencéves alapiskola, egy jó iskola volt. Talán azért is állíthatom mindenféle túlzott lokálpatriotizmus nélkül, mert nagyon sok értelmiségit adott a szlovákiai magyarságnak. Nagyon sokan felsőfokú végzettséget szereztek és közéleti emberekké lettek a muzslaiak közül. Az alapiskola elvégzése után nem tudtam eldönteni, mi legyek, ezért az apám döntött úgy, hogy mivel Muzsláról sokan járnak a kassai ipariba, akkor én is iparista leszek. Végül is ez volt az egyik oka a döntésének, a másik pedig az, hogy az apám műszaki értelmiséginek számított, és azt akarta, hogy a fiából is az legyen. Az alapiskolában volt egy-két jó tanárom, többek között Sztruhár László, aki megszerettette velem a magyar irodalmat. Párkányi pedagógus volt, nemrégiben halt meg. Ám amikor elkerültem Kassára, nagyon rövid időn belül nyilvánvalóvá vált számomra is, de a tanáraim számára is, hogy az én helyem tulajdonképpen nem egy ilyen típusú iskolában lenne. Meg is volt a lehetőségem arra, hogy elmenjek onnét, csakhogy én már a gyerekkoromtól kezdve mindig nagyon kötődtem a barátaimhoz, és egy-két hónap után szoros barátságot kötöttem az iskolában a nyugat-szlovákiaiakkal. Nyugatiaknak neveztek bennünket. Voltak a nyugatiak és keletiek; a nyugatiak annak idején Kassán az elitet képezték. Főleg csallóköziek voltak sokan, valamint az én falumból, az Újvári járásból, a Lévai járásból. Csak azért maradtam tehát ebben az iskolában, mert nem akartam a kollektívát elhagyni, jól éreztem magam köztük. A kassai ipari nemcsak egyszerű műszaki iskola volt, hanem valamiféle értelmiségi is, és szerintem nem kizárólag magyarsággal kapcsolatos identitástudatot adott. Rendkívül jó tanáraink voltak. A legkomolyabb és a legnagyobb élményt jelentő ember számomra Putankó Emil bácsi volt, aki már akkor is idős ember volt. Filozófiát tanított és történelmet; a magyart, a magyar irodalmat és nyelvtant Kováts Miklós tanította, aki, úgy tudom, hogy még most is az ipariban tanít. Pásztó András is tanított magyart. Pásztó András, ugye, ismert ember, a kassai Tháliának is dramaturgja volt. Az érettségiről annyit, hogy leérettségiztem, és eljöttem, erről többet nem is kell mondani. Talán sejthető, hogy sok-sok dologgal foglalkoztam, csak azzal nem, amivel az iskolában kellett volna. Azt még meg kell említenem, hogy Lengyel Ferenc és Gombos Ilona színész házaspárnál laktam Kassán az utolsó évben, akik apám barátai voltak még Pozsonyból az ötvenes évekből, a Csemadokból; amikor a faluszínház megalakult, akkor ismerték meg a szüleimet.

Nem akartam beszélni az érettségiről, de őszintén szólva géptanból nem a szokásos időpontban érettségiztem, hanem szeptemberben pótérettségiznem kellett, és az iskolaév végén, a negyedik évfolyam befejeztével 1973-ban előttem állt egy nyár a pótérettségi előtt. Az apám már mindenféle dolgot eltervezett, hogy miként segít majd, hogy kivel kell beszélnie, hogy végül is letegyem az érettségit, de ezt megtiltottam neki, és azt mondtam, hogy ha tudomást szerzek ilyesmiről, akkor nem megyek el a pótvizsgára. Valamit azonban kezdenem kellett magammal. Nem akartam a szakmámban elhelyezkedni. Annak idején a középiskolában szerkesztője voltam a híres Acéltoll című középiskolai újságnak. Akkor már verseket is írtam, tehát úgy-ahogy tudtam olyan mondatokat írni, amelyekben alany is, állítmány is volt, s mivel Pathó Károly személyében muzslai főszerkesztője volt annak idején a Szabad Földművesnek, végül apai közbenjárásra kerültem a Szabad Földműveshez riporternek, segédszerkesztőnek 1973 júliusában. Az iskolából kiszabadult ember számára egy szerkesztőség egészen más, liberálisabb, szabadabb – szabadosabbnak is mondható – környezet volt, rendkívüli módon tetszett nekem, és nagy hévvel vetettem bele magamat az ostoba aratási riportok írásába, nagyon élveztem azt, hogy láttam a nevemet most már az Acéltollon kívül igazi újságban is. Két-három hónapig tartott, amíg teljesen elfogadott ember lettem a szerkesztőségben, és nemcsak azért, mert a pártolóm a főszerkesztő volt, hanem mert bizonyítani is tudtam. Viszonyulni tudtam, és meg tudtam felelni azoknak a követelményeknek, amelyek abban a lapban voltak annak idején. 1973 őszén aztán bevonultam tényleges katonai szolgálatra, és 75-ben jöttem haza; 75-ben fejeztem be a katonai szolgálatot, ami teljesen üres és haszontalan két év volt. Visszamentem a szerkesztőségbe, ott ismerkedtem meg a nejemmel, Annával, aki csallóközi származású volt. Többé-kevésbé én is csallóközi vagyok, mert az édesanyám, Egri Anna Hodosban született. Három gyermekünk van, és normális házasságban élünk. Már amennyire normális házasságban élnek a közép-európai értelmiségiek…

Visszajöttem tehát a katonaságtól, s akkor megtettek a kulturális rovat szerkesztőjének, mert úgy gondolták, hogy fiatalítani kell. Egyébként volt ott egy jó kollégám, Tóth Dezsőnek hívták. Rendkívül jó ember, de egy alkoholista volt, aki nem különösebben segítette a rovatot. Aztán volt egy Kovács István nevű szerkesztő, aki titkosszolgálati ügynök volt, és több ízben azzal dicsekedett, hogy a Dunára jár horgászni, a ligetfalusi oldalra, a határ közelébe, és hogy az ő feljelentése alapján már több határsértőt elfogtak. Volt szolgálati fegyvere is, azt ugyan nem láttam, de azzal is eldicsekedett. Ez nem volt szimpatikus dolog számomra, de nem ez volt az az esemény, amellyel a kvázi ellenzékiségem kezdődött. 1976 decemberében karácsonyi számot csináltunk, és abba kiválasztottam Heltai Jenő Karácsony este című novelláját; ennek rövid cselekménye az, hogy egy katonaszökevény, aki alig lát már az éhségtől, elcsigázott, fáradt, fázik, meglátja, hogy egy faluszéli házban világítanak. Bekopogtat, a családfő beinvitálja őt a házba. Kiderül, hogy bent egy gyermek torokgyíkkal haldoklik. Az egész történetnek az a mondanivalója, hogy bár nagyon kevés ennivalója volt a családnak, nagyon szegények voltak, mégis meghívták vacsorára, karácsonyi vacsorára ezt az embert. Befogadták, szállást adtak neki. A novella azzal végződik, hogy a katonaszökevény azt mondja: imádkozzunk istenhez, hogy a kislány ne haljon meg. Ezt a novellát leadtam, egyik felettesem azonban két nap múlva behívott az irodájába, és arra kért, hogy a novella befejezését, utolsó bekezdését hagyjuk el, mert abban imádkoznak. Én mint ifjú titán akkor már szentírásként tiszteltem az írott szót, ezért azt válaszoltam, hogy ez nem lehetséges, ez egy novella, ezt nem lehet, ezt megírta az író, megjelent a könyv, ezt nem lehet megtenni. Erre az volt a válasz, ugyan kérlek, Laci, hát azt senki sem olvassa, vagyis nem ismeri azt senki, csak te meg egy két ember, nyugodtan elhagyhatjuk a novella végét, az olvasóink ezt nem veszik majd észre. Ez sokk volt számomra. Pár hónappal később beadtam a felmondásomat, pedig levelező tagozaton akkor kezdtem el a tanulmányaimat a Comenius Egyetemen. Tudtam, ha nem írhatok az újságba azt, amit akarok, és ha ilyen módon avatkoznak bele a kulturális és irodalmi rovat munkájába, akkor ez számomra nem az a közeg, ahol újságírói karriert kell befutnom, bármennyire is szimpatikus volt számomra, hogy szerkesztő úrnak neveztek sokan. Otthagytam hát a szerkesztőséget és az egyetemet is, és attól a pillanattól kezdve újságban csak mintegy öt év múlva kezdtem publikálni, ez a lap pedig a Csallóközvolt.

A Dunaszerdahelyi Járási Népművelési Központba kerültem, ahol Héger Károly akkori igazgató a helyettesének szánt. Amikor 1977 szeptemberében beléptem, akkor ő egyhetes ott-tartózkodás után behívatott az irodájába, és közölte velem: ahhoz, hogy én igazgatóhelyettes legyek, be kell lépnem a kommunista pártba. Rögtön arra gondoltam, hogy nem ez volt az egyezségünk, és ilyesmiről szó sem volt, amikor annak idején megszólított. Nem mondtam igent, gondolkodási időt kértem. Időközben – még az egyetemen, ahonnét együtt léptünk ki – megismerkedtem a Csallóközben dolgozó “legendás” szerkesztőkkel, Bereck Józseffel, Mészáros Károllyal és Tóth Lászlóval. Kanovits György is ott dolgozott, a Csallóköz mostani főszerkesztője, velük konzultáltam meg ezt a dolgot. Ők egyébként mindannyian párttagok voltak, nem gondolom, hogy ezt bárki is letagadta volna közülük bármikor is, és azt mondták, végül is semmi sem történik, ha belépek a kommunista pártba. Sőt, jó is lesz, mert kölcsönösen meg tudjuk egymást védeni, ha valami probléma adódik. Erre azért volt szükség, mert aCsallóköz szerkesztősége a szokványostól eléggé eltérő szerkesztőség volt, ahol nem csupán pártújságírás zajlott. A hetvenes évek elejétől a Csallóközben rendszeresen volt kortárs irodalmi rovat. Ez sokszor vitát és nemtetszést váltott ki az akkori kiadó, a pártbizottság berkeiben. Azzal a szándékkal, hogy majd belülről megreformáljuk a pártot, beléptem a pártba, azt hiszem, hogy – de nem vagyok benne biztos – valamikor 78-ban vagy 79-ben.

A népművelési központot egy “elhajlásvizsgáló intézetnek” tekintettem mindig, mert teljesen világos volt számomra, hogy a népművelési központ semmire nem való. Volt viszont egy úgynevezett amatőr művészeti tevékenységi szakosztálya, amelyik összefogta a járásban az akkori művészeti mozgalmakat. Ennek Jarábik Imre barátom volt a vezetője. Vagyis ez a szakosztály még némi hasznos tevékenységet folytatott, koordinálta, szervezte a fesztiválokat, a versenyeket, a járási rendezvényeket, de ezen kívül egy ilyen népművelési központ csupán kiszolgáló intézménye volt a pártbizottságnak, az államhatalmi szerveknek, a járási nemzeti bizottságnak. Nagyon nagy szerencse, hogy olyan emberekkel kerültem kapcsolatba, mint az előbb említettek, mert ha nem így lett volna, akkor esetleg alkoholistaként végzem. Semmiről nem szólt a munkám. Elég rövid időn belül kezelhetetlennek minősítettek, így már eszébe sem jutott a főnökömnek, hogy igazgatóhelyettest kreáljon belőlem. Ezért kitalált egy beosztást: szerkesztő. Az volt a feladatom, hogy a polgári ügyek testületének és mindenféle egyéb ostoba kiadványnak a szlovák eredetiben megírt szövegeit magyarra fordítsam, merthogy akkor a kétnyelvűség alapkövetelmény volt, és kirakatszerűen űzték. Ezeket a kiadványokat fordítottam magyar nyelvre, és azonkívül kitalált nekem egy újságot, ez azAratási Híradó volt, amelyik arról szólt, hogy zúg a traktor, és a kombájnok ügyesen iregnek-forognak a gabonaföldeken… Sok magas szintű állami küldöttség látogatásába volt alkalmam közelebbről betekinteni, hiszen ezekről is tudósítottunk. Általában ezt úgy szoktam csinálni, hogy kísértük a fotóssal mondjuk Vasil Biľakot, az akkori fő pártembert, aki megnézte, hogy milyen a búza állapota, hogy lehet-e aratni. Bementek a búzatáblára, lehajoltak, a markukba fogták a kalászt, megkóstolták, hogy milyen, és azt mondták, hogy jó… Ezt a fotós lefotózta, én pedig megvártam az Új Szó másnapi számát, és abból kimásoltam azt, amit erről a látogatásról írtak.

Közben persze mást is csináltam. 1980-ban jelent meg az első verseskötetem Sancho Panza szomorú címmel, melyet a kritika többé-kevésbé elismeréssel fogadott. Ez pedig dopping volt a számomra olyannyira, hogy 81-ben megjelent a második kötetem Vízbe fúlt plakátok címmel, majd 1983-ban Szelíd pamflet címmel adtam ki kötetet, és 89-ben jelent meg az Időbolt című gyermekverskötetem. Tehát elmondhatom, találtam valami “pótcselekvést”. Ekkor már rendszeresen meghívtak az írószövetség magyar tagozatának akkori üléseire, azt hiszem, akkor lettem tag is, így megismertem a többi kortárs magyar irodalmárt, ezekkel az emberekkel tartottam a kapcsolatot. Nem is az emberi szabadságjogokkal kapcsolatosan voltak nekünk problémáink eredetileg, hanem lépten nyomon azt tapasztaltuk, hogy valamilyen módon korlátozni akarják a művészi szabadságot.

– Irodalmon belül mennyire volt jelen az ellenzékiséged, vagy csak ott volt jelen?

– Amikor a nyolcvanas évek elején Varga Imrét és a Tóth Lászlót az Irodalmi Szemléből elüldözték, leginkább Danáž titkosrendőr és a Madách Kiadó vezetése “jóvoltából”, akkor fogant az első szervezett ellenzéki megnyilvánulásunk. Tiltakozásul a Tóth Lacit és a Varga Imrét ért diszkrimináció ellen Hunčík Péter lakásán gyülekeztünk. Írtunk Váleknak, az akkori kulturális miniszternek egy levelet. Egy-két név azok közül, akik Hunčík Péter lakásán voltak: Grendel Lajos, Zalabai Zsigmond – ők kulcsfigurák, majd mindjárt kitűnik, hogy miért -, Vajkai Miklós, Dúdor István, Bereck József, Szigeti László és jómagam. Fogalmaztunk egy levelet Váleknak, amelyben tiltakozásunkat fejeztük ki az ellen, hogy ezt a két embert politikai okok miatt vagy mondvacsinált politikai okok miatt eltávolították munkahelyükről. A levelet megfogalmaztuk; sokáig tartott az összejövetel, mert Hunčík Péter felesége, Gabi nem volt otthon, tehát a miénk volt a lakás. Mérhetetlenül nagy mennyiségű ilyenkor szokásos ital és kaja elfogyott, de komolyan dolgoztunk, és rendkívül kvalifikált, pontos levelet fogalmaztunk, amelyben fölszólítottuk Váleket, hogy tegyen valamit. Végül is ez nem egy klasszikus ellenzéki tett volt, mert tulajdonképpen kooperálni akartunk Válekkal, hogy hasson oda, hogy normálisan működjenek a dolgok, mert azt gondoltuk, ő költő, ám tudtuk, milyen kommunista múltja van, és tudtuk, hogy rendkívül elkötelezett, tehát semmiféle csodát nem vártunk, de egyfajta gesztus volt a mi részünkről Tóth Lászlóval és Varga Imrével kapcsolatban, akiknek az érdekében a levelet megírtuk. A megfogalmazott levelet mindannyian aláírtuk. Ez valamikor 83-ban vagy 84-ben volt. Azt kellet eldönteni, hogy ki viszi el a szóban forgó levelet Váleknak, és abban egyeztünk meg, hogy ez Grendel Lajos és Zalabai Zsigmond lesz, mivel mindketten a Madáchban dolgoztak. Zalabai Zsigmondnak oda is adtuk a levelet. Abban egyeztünk meg, hogy másnap beviszik Válekhez. Körülbelül egy hét múlva tudtuk csak meg, hogy Zalabai Zsigmond és Grendel Lajos valóban el is ment Válekhez, el is jutottak Válek irodájának előszobájába, de miközben várakoztak, Zalabai Zsigmond egy hirtelen mozdulattal a zsebéhez kapott, és közölte Grendellel, hogy otthon felejtette a levelet. Ez a levél a mai napig Zalabai Zsigmond birtokában van, és soha, de soha nem adta át senkinek…

Aztán Tóth Karcsiék köréből jött egy tiltakozó beadvány, amit aláírtunk. Ez a beadvány alapvetően a rendszerváltás irányába mutató, nem a rendszerváltást kérő, de a rendszer liberalizálását követelő petíció volt. Volt egy másik, Dobosék által szervezett petíció ezt követően, amely “harminchármak” elnevezéssel vonult be a kis szlovákiai magyar politikatörténetbe. Ennek ugyancsak aláírója voltam. Elég sajnálatos, hogy 89 után politikai viták tárgya lett. Annak ellenére, hogy a harminchármak által aláírt petíciót is tulajdonképpen nyolcvan százalékban ugyanazok írták alá, mint a Tóth Karcsi-féle petíciót, amely szintén a Madách Kiadóból került ki. Ez egy ostoba dolog volt, de ha az emberben van egy kis empátia, akkor ez érthető, mert főként Dobos László és köre érezte azt 89 után, hogy nem ők voltak a főszereplői a 89-es rendszerváltásnak, és ezt többek között úgy próbálták ellensúlyozni, hogy különféle, teljesen fölösleges konfliktusokat szítottak az értelmiségiek között. Szerintem ezek a konfliktusok valójában abból fakadtak, hogy az emberek mind önmaguk számára akarták azt a privilégiumot, hogy kizárólag ők és körük hajtotta végre a rendszerváltást. Holott a rendszerváltás tulajdonképpen automatikus következménye volt annak a széles körű folyamatnak, amely a világban és Európában zajlott.

Ezeket az eseményeket megelőzte a Szlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság tevékenysége, amely különféle petíciókat, leveleket köröztetett a szlovákiai magyar értelmiségiek között. Ez már a hetvenes évek végén elkezdődött, és 89-ig több ízben volt ilyen tiltakozó akció. Azt hiszem, hogy akkor volt a legnagyobb, amikor valahol a párt központi bizottságában vagy valamiféle félhivatalos fórumon fölmerült, hogy a magyar tannyelvű alapiskolákban csak a magyar nyelvet lehessen magyarul tanítani. Akkor nagy tiltakozási hullám indult, s tudjuk azt, hogy ki volt ennek a szervezője: Duray Miklós és köre, de én akkor Duray Miklóst még nem ismertem. Csak az aláírásgyűjtők egyike voltam. Többé-kevésbé mindig ugyanazok az emberek írták alá ezeket a petíciókat. A Szlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság munkájában, tehát ha közvetlenül nem is, de közvetve úgy vettem részt, hogy aláírásokat gyűjtöttem több más társammal, Bereck Józseffel, Bödők Zsigmonddal és a Mészáros Károllyal együtt, akiket emiatt a nyolcvanas évek közepén több ízben be is idéztek a rendőrségre, és kihallgattak. Meg kell, hogy mondjam, bármennyire is jól hangzana, engem nem vitt be a rendőrség ebben az időszakban, és hogy valamilyen képet kapjon az utókor az én lelki imázsomból, el kell mondanom, meg voltam sértődve, hogy engem nem vittek be a rendőrségre. Egyrészt mert azt gondoltam, hogy volt olyan fontos szerepem, mint amilyen a beidézetteknek volt, a másik pedig az, hogy kellemetlenül éreztem magam, mert az is eszembe jutott, mint némi paranoiával megáldott embernek, hogy a barátaim esetleg azt gondolják rólam, engem azért nem visznek be, mert talán valamilyen közöm van a rendőrséghez. De ami késik, az nem múlik, aztán ez is megtörtént, itt jön be a képbe Sándor Eleonóra, aki a dunaszerdahelyi múzeumban dolgozott, és jött a Néhány mondattal. Sándor Eleonórától kaptam meg a Néhány mondat szövegét azzal, hogy hajlandó vagyok-e aláírni, s hogy esetleg a baráti körömben hajlandó vagyok-e ezt megmutatni, aláíratni. Sok emberrel aláírattam azt a legendás beadványt. Aláírta Hunčík Péter, a már említett Jarábik Imre, Jarábik Gabriella, Bödők Zsiga, Bereck József, Mészáros Károly, Szigeti László, Világi Oszkár.

Volt kudarc is egyébként az aláírásgyűjtések során. Olyan is előfordult, hogy néhányan visszavonták az aláírásukat, utólag kihúzatták a nevüket a névsorból. Mégpedig olyanok, akik a rendszerváltás után úgy viselkedtek, mint valami forradalmárok, úgy viselkedtek, mintha 1989-ben születtek volna. Én pedig tudtam, hogy nem 1989-ben születtek… Persze ezt csak a történelmi hitelesség kedvéért mondom el, mert tudom, hogy nem minden ember egyforma lélektanilag, különféle karrierek, különféle függések voltak a társadalomtól, a közegtől, amelyben éltek. Soha nem ítéltem el azokat az embereket, akik esetleg az ilyen tevékenységben nem óhajtottak részt venni, és becsületesen azt mondták, hogy ne haragudj, nem merem megtenni. Számomra ez teljesen normális volt, és a mai napig semmiféle averziót nem érzek az ilyen emberek iránt. Kivéve azokat, akik 89 után egészen másképpen kezdtek el viselkedni.

Szeretném elmondani, hogy a Duray Miklóst először életemben Dúdor István temetésén láttam, akkor ismerkedtünk meg. Azt hiszem, hogy mellette ültem a halotti toron. Elbeszélgettünk, de csak általános kérdésekről, semmiféle politikai felhangja nem volt annak a párbeszédnek, amit akkor folytattunk. Politikai ügyek kapcsán csak 1989 decemberében találkoztunk Hunčík Péter lakásán. Hunčík Péter után én voltam a második szlovákiai magyar, aki Duray Miklóssal találkozott, miután hazajött Amerikából. Ott fölkínáltunk neki mindent, ami a lehetőségeinkből adódott akkor, hogy a Független Magyar Kezdeményezésben vállaljon szerepet…

Még egy dolgot szeretnék megemlíteni, amely esemény során megismertem Martin Šimečkát és Milan Žiakot. Grendel Lajos, Sándor Eleonóra, Tóth Károly is ott volt, Hunčík Péter, Szigeti László, Balla Kálmán, Karsay Kati és jómagam, többen voltunk valamivel, de nem sorolok föl több nevet, mert olyan nevet még véletlenül sem szeretnék említeni, aki esetleg nem volt ott. Összejöttünk Pozsonypüspökiben azzal a céllal, hogy megalakítjuk a Szlovákiai Magyar PEN Klubot. Ez is a nyolcvanas évek vége felé volt, 88-ban talán. Akkor volt, vagyis azt követően volt Kanadában egy soros ülése a PEN Klubnak, amely ülésen a Szlovák PEN Klubot Peter Zajac képviselte volna. Arra kértük Zajacot, és erre kaptunk ígéretet tőle, ezt Balla Kálmán beszélte meg vele, hogy képviseljen bennünket mint Szlovákiai Magyar PEN Klubot, hogy bejegyezzenek tagszervezetként. Nem volt jellemző ugyanis, hogy a PEN etnikai alapon szerveződjék. A magyarországi PEN Klubbal nem voltak szoros kapcsolataink, nem akartunk hozzájuk csapódni, és tulajdonképpen a szlovákhoz sem, mert úgy éreztük, ki tudjuk egészíteni egymást, tehát ez nem valamiféle nemzeti különállási szándék volt a részünkről, hanem egyszerűen így akartuk magunkat, az önazonosságunkat megtartani. Peter Zajac elment Kanadába, föl is szólalt az ügyünkben, de a felszólalásának az volt a lényege, hogy semmi esetre sem szabad megengedni, hogy a szlovákiai magyaroknak PEN Klubjuk legyen…

– Milyen volt a kapcsolat, ha volt valamilyen, a csehszlovákiai és a magyarországi ellenzékiekkel?

– A szlovák ellenzékiek közül én csak Šimečkát és Žiakot ismertem, meg Zajacot a PEN-affér kapcsán. A magyar ellenzékkel pedig olyan kapcsolatunk volt, hogy annak idején, amikor Tőkés László temesvári református lelkész önkéntes fogságban tartózkodott a templomában, majd aztán vesztegzár alá került a templom, elhatároztuk Hunčík Péterrel, hogy Tőkés Lászlónak gyógyszereket viszünk, mert azt gondoltuk, rossz állapotban van, mint ahogy valóban rossz állapotban is volt. Filep Tamással vettük fel a kapcsolatot az ügyben, aki közismert budapesti ellenzékiként valamiféle kapcsolatban állt Tőkés Lászlóval. Két autóval mentünk volna konspiratív okokból, hogy ha valamelyikünket elkapják, akkor majd a másik eljut a célba. Az egyik autót Hunčík Péter vezette volna, a másikat pedig én, és csatlakozott volna hozzánk Mogyoróssy László, egy dunaszerdahelyi fiatalember. Tehát fölvettük a kapcsolatot Filep Tamással, de végül is meghiúsult ez az expedíció azért, mert miután átmentünk Pestre, nem engedtek tovább. Azt mondták, szó sem lehet róla, hogy átmenjünk Romániába, mert bennünket ott lecsuknak, vagy másféle bántódásunk esik, és úgymond egyébként sem tudunk találkozni Tőkés Lászlóval. Tehát ez volt az első kapcsolat, aztán a másik már a rendszerváltás időpontjához fűződik, amikor itt 1989. november tizenhetedike után kezdetét vette a rendszerváltás, és önkéntes, jó értelemben vett komisszárjai lettünk az itteni változásoknak. Akkor ugyancsak Hunčík Péter és én mentem el Filep Tamás lakására Budapestre, ahol a magyarországi sajtónak, az ellenzéki sajtó képviselőinek nyilatkoztunk az itteni változásokról. Ekkor kezdődött a konkrét kapcsolatom a magyarországi ellenzékkel. Azt hiszem, ennyi, ami a rendszerváltás előtti, tehát a november 17-e előtti időszakot érinti.

Vannak emberek, ismert közéleti személyiségek, akik mindenféle mítoszokat találnak ki azzal kapcsolatban, hogy miként üldözték őket. Engem nem üldöztek. Végül is azt elmondhatom, hogy 1989 tavaszán két inzultus is ért a rendőri szervek részéről. Az első inzultus az volt, amikor hosszas készülődés után először mehettem át a szabad világba. Egy utazási iroda által szervezett út kapcsán nejemmel együtt, aki akkor öt hónapos terhes volt, átmentünk Bécsbe egy hajókirándulás “keretében”. Akkor rendkívül furcsa, nagyon gyanús volt, hogy nekem engedélyezték a kiutazást. Megmondom, hogy miért. Mint már mondottam, 77-től vagy 78-tól párttag voltam. És azt is említettem, hogy azért lettem a párt tagja, mert volt egy olyan naiv elképzelésem, hogy talán majd belülről valamiféle változást tudunk előidézni. Aztán hét éven keresztül készülődtem arra, hogy kilépek a pártból. Mígnem 1989 tavaszán már teljesen megérett bennem az, hogy kilépek, s ezt hangoztattam is. Akkor jelentkeztünk erre a kirándulásra, erre a bécsi kirándulásra. Mielőtt beültünk volna a hajóba, idehaza nem volt különösebben komoly ellenőrzés, de észrevettem, hogy engem nem olyan módon ellenőriztek, mint a többieket, hanem kivettek a sorból, kérdezgettek, többet foglalkoztak velem, mint amennyit kellett volna, ami rendkívül sértő volt, és rendkívül arrogánsan viselkedtem velük. Arrogáns viselkedésem ellenére a határőrök átengedtek Bécsbe. Amikor visszafelé jöttünk, akkor pedig levetkőztettek, és a segglyukamba is benéztek, hogy nem vettem-e valamit, és akkor mondtam a zsaruknak: “Ti ostobák, hát úgysem tudjátok azt elvenni tőlem, amit én onnan behozok, mert az a fejemben van.” Ez az inzultus és konfliktus adta a végső lökést ahhoz, hogy a pártból azonnal kilépjek. Mondanom sem kell, rendkívüli felbolydulást idéztem elő pártberkekben, mert az igazgatómtól kezdve a pártinstruktorokon és különböző párttitkárokon kívül nagyon sok ember meghallgatott, kihallgatott, és mindenféle úton-módon meg akartak győzni, hogy ne tegyem meg, de akkor én már végérvényesen elhatároztam, hogy nem táncolok vissza, tehát nincs tovább, mert nem bírtam volna önmagammal azonosulni, ha a pártban maradok. A sok huzavona után valamikor nyáron megkaptam a hivatalos értesítést arról, hogy nem vagyok a kommunista párt tagja. Tehát 1989-ben léptem ki a pártból, nem november 17-e után, hanem november 17-e előtt négy vagy öt hónappal, s ezt én rendkívül fontos dolognak tartottam.

Volt még a Néhány mondat aláírása. Miután, mint említettem, aláírtam, és Bödők Zsigmond barátommal együtt több emberrel is aláírattuk, beidéztek a rendőrségre, egy Kalúz nevű dunaszerdahelyi rendőrparancsnok hallgatott ki, majd átadtak az Štb, vagyis a titkosrendőrség embereinek, egy Kiss nevű akárkinek, nem tudom a keresztnevét, aki kihallgatott, majd kaptam egy papirost, hogy szóbeli megrovásban részesítenek, és ha még egyszer ilyen dolgot csinálok, akkor bezárnak.

– Térjünk át az 1989. novemberi eseményeire! Hogy kezdődött nálatok?

– 89 novembere úgy kezdődött nálunk, hogy valamikor a nyár folyamán, amikor én már nem voltam párttag, akkor Pestre utaztunk Hunčík Péterrel, Tóth Károllyal s talán Szigeti Lászlóval, és szóba került, hogy lesz novemberben egy összejövetel, többé-kevésbé ellenzéki összejövetel Tóth Lajos születésnapjának a megünneplése ürügyén november 16-án. Akkor erről többet nem beszéltünk, végül is aztán megkaptuk a meghívókat, és elmentünk erre az eseményre. Rendkívül sok ember volt ott, tele volt a sellyei szálloda vendéglője. Mindenféle előadásokat hallgattunk meg. Soha nem voltam az a típus, aki sokáig képes egy helyben ülni és intenzíven figyelni arra, hogy mi történik, úgyhogy megmondom őszintén, nem nagyon érdekelt, miről van szó. Arra emlékszem, hogy a Szabó Rezső valamikor este érkezett, mert Léván volt valamiféle jogásztalálkozó, és ő ott alkotmányjogi meg 1968-as nemzetiségi problémákkal kapcsolatos kérdésekről beszélt. Én akkor még nem tudtam, hogy ki az a Szabó Rezső, nem is különösebben érdekelt. Valamikor hét óra után mentünk át Tóth Karcsiék lakására. Tóth Karcsi hívott. A lakásán, tudomásom szerint a következő emberek voltak: Tóth Károly, Sándor Eleonóra, A. Nagy László, Grendel Lajos, Bereck József, Kulcsár Ferenc, akinek fájt a gyomra és az egész estét többé-kevésbé a WC-ben töltötte, mert gyomorfekély-rohama volt, aztán Gyurovszky László, aki egy torzonborz, hosszú hajú figura volt, azért is jegyeztem meg a nevét, Szigeti László, Hunčík Péter, Bába Iván, biztosan emlékszem rá, hogy ott volt Tóth László, Bettes István, Németh Ilona, a képzőművész és Öllős László.

– Tóth Lajos ott volt?

– Nem volt ott. Ennél többen nagyon nem is lehettünk ott. Nem akarok igazságtalan lenni, lehet, hogy még volt ott valaki. Egy emberre viszont, s ezt elvi kérdésnek tartom, fel kell, hogy hívjam a figyelmet. Én Csáky Pált nem láttam ezen az összejövetelen. Ezt azért tartom szükségesnek megjegyezni, mert a Fórumban, a Fórum első számában megjelent az Oral Historyja, ahol meglehetősen részletesen beszámolt arról, hogy mi történt azon az összejövetelen, még a hangulatáról is beszámolt, ami ugye számomra teljesen érthetetlen volt, mert megmondom őszintén, nekem a mai napig az a meggyőződésem, hogy Csáky Pál nem volt ott azon az összejövetelen. Ennek aztán utána néztem, mert nem akartam igazságtalan lenni, ezért megkérdeztem Hunčík Péter barátomat, aki szintén megerősítette, hogy nem volt ott Csáky, legalábbis szerinte sem volt ott. Végül is az elképzelhető lett volna, hogy én nem figyelek föl Csáky Pálra, mert én addig tulajdonképpen nem is ismertem, Csáky Károlyt ismertem csupán, de ő nem volt ott, Hunčík viszont ugyanabba a gimnáziumba járt, amelybe Csáky Pál, és nyilvánvalóan nem kerülte volna el a figyelmét, ha ott lett volna. Tehát én azt mondom, hogy a Csáky Pál nem volt ott, és számomra minimum furcsa, hogy olyan magabiztos részletességgel számol be arról az estéről.

– Mi történt azon az estén?

– Az történt, hogy elhatároztuk, alakítunk egy jogvédő szervezetet. Pártot egy ember akart alapítani, ez pedig Tóth Károly volt, aki a sarokba félrehúzódva mindig beszólt, hogy egy liberális pártot kellene alapítani. Javaslatát azonban senki nem támogatta, mi csupán egy ellenzéki szervezetet akartunk létrehozni. Rendkívül hosszú és meddő vitát folytattunk arról, hogy mi lesz a megnevezése, sokféle név fölmerült. Hosszú-hosszú vita után, emlékszem rá, hogy Grendel legalább 15-ször felszólalt ebben a vitában, és A. Nagy László meg is jegyezte viccesen, hogy a bolsevik párt első, alakuló kongresszusán Lenin elvtárs 160-szor szólalt fel, tehát így ment ez, amíg valaki kimondta, hogy Független Magyar Kezdeményezés. Aztán tudom, hogy a diáktüntetéseket támogató nyilatkozatot is elfogadtunk, szóvivőket választottunk. A szóvivő A. Nagy László, Tóth Károly és Grendel Lajos volt. Én is szóvivő voltam, ahogy Hunčík Péter is. Legalább 12 szóvivő volt. Az első nyilatkozatot A. Nagy László és én fogalmaztuk a konyhában.

Tudtuk, hogy mi történik Prágában, és nem történt semmi sem Pozsonyban. Azt hiszem, hogy 18-án volt az első tüntetés Pozsonyban, vagy 19-én, de ez még egy spontán dolog volt. Volt Pozsonyban egy kiállítóterem, az Umelecká beseda. Oda kaptunk meghívót, de csak szóbeli meghívót, aztán összegyűlt ott egy csomó ember, majd végigmentünk Pozsonyon csordába verődve, és egyre többen lettünk. Azon az első eseményen mintegy 500-1000 ember lehetett. Aztán a pozsonyi főtéren, a Szlovák nemzeti felkelés téren volt a következő tüntetés, azt hiszem, hogy 19-én vagy 20-án, ebben nem vagyok biztos. Tudom, hogy Dunaszerdahelyről erre a tüntetésre Hunčík Péterrel mentem föl, meg Németh Ilonával. Rendkívüli élmény volt. Annyira leírhatatlan, felszabadultságérzés volt az emberekben, és annyira megcsapott bennünket a szabadság szele, hogy abszolút nem féltünk semmitől, pedig akkor még nagyon is félhettünk volna. Abban az időben a pártapparátusok, a milícia, vagyis a munkásőrség, a titkosrendőrség meg a rendőrség is eléggé komoly beavatkozásokra készülődött. De hát végül is nem történt semmi, és… megtörtént a rendszerváltás. Hogy Pozsonyt követően Dunaszerdahelyen mikor volt az első tüntetés, nem tudom pontosan megmondani. Tudom, hogy korai havazás volt, és úgy szerveződött, hogy megkeresett Navrátil Ľuboš és egy barátja. Eljöttek a lakásomra, és azt mondták, hogy Pozsonyban már mindenhol működik az ellenzék, tüntetések vannak, és tudták, hogy én járok ezekre a tüntetésekre, tudták, hogy kiléptem a pártból, tudták, hogy milyen múltam van. Navrátil Ľubošsal úgy ismerkedtem meg, hogy annak idején, még a nyolcvanas évek elején idénymunkásként dolgozott a népművelési központban. Fotós volt, onnét ismertem őt. Azt hiszem, hogy a Baluška volt a másik úriember, akivel eljött hozzám, és arra kértek, csináljunk valamit, szóljak a barátaimnak, és szervezzük meg az összejövetelt. Megegyeztünk, az összes barátunkat felhívtuk, én is a sajátjaimat, akiknek én telefonáltam, azok is hívták saját ismerőseiket. Szóltam Jarábik Imrének, elkértük tőle a kultúrház hátsó bejáratának kulcsát. Kinyitottuk a hátsó nagy ajtókat, és azzal kezdődött az összejövetel, hogy kemény rockot játszott ott Baluškáék zenekara, a Dioptrik. Pillanatok alatt összeverődött egy csomó ember, 300-400 ember ott termett a semmiből. Tudom, hogy szlovákul Navrátil Ľuboš szónokolt, magyarul pedig a Németh Ilona és jómagam. Arra is emlékszem, hogy a tömeg tombolt és lelkes volt. Ez volt a kezdete a vidéki rendszerváltásnak, amely a legkomolyabban, a legalaposabban és a leggyorsabban a Dunaszerdahelyi járásban ment végbe.

Három-négy nap múlva megtartottuk a kultúrház előtt az első “hivatalos” tüntetést, ahol több ezren jelentek meg. Aztán hetente kétszer volt ilyen összejövetel. Mindig azzal kezdtük, hogy mondjon le a járási pártvezetés, az államigazgatásban kompromittált osztályvezetők, a Dunaszerdahelyi Városi Nemzeti Bizottság elnöke. Ezeknek az összejöveteleknek a szónokai Világi Oszkár, Bereck Jóska, Bödők Zsigmond, Navrátil Ľuboš, Németh Ilona, Zsidó János, az akkor még Bősön szolgáló plébános és jómagam voltunk. Azt meg kell jegyeznem, rendkívül kulturált módon zajlottak ezek a tüntetések, és elsősorban rajtunk múlott, hogy milyen végkimenetele volt az eseményeknek. Ha mi nem tudtuk volna megfogni úgy a tömeget, ahogy meg tudtuk, akkor komolyabb konfliktusok is lejátszódhattak volna, még vér is folyhatott volna. Megmondom őszintén, a későbbiekben sok embertől kaptam szemrehányást, hogy akasztanunk kellett volna, ám a mai napig nem bánom, hogy nem így történt. Habár, zárójelben megjegyzem, talán egy katarzis, egy országos katarzis jobban előre lendíthette volna a rendszerváltás ügyét, de ez sem biztos, mert Romániában vér folyt, és a mai napig látszik, hogy milyen viszonyok, milyen társadalmi viszonyok vannak ott. A posztkommunista politikai erők és az érdekcsoportok is megkapaszkodtak annak ellenére, hogy ott véres volt a forradalom… Közben megalakult a dunaszerdahelyi koordinációs központ, a VPN (Nyilvánosság az Erőszak Ellen – a szerk megj.) és az FMK közös koordinációs központja. A VPN-központot a Navrátil Ľuboš vezette, az FMK-t én sok más emberrel együtt, Világi Oszkárral, Németh Ilonával, Bödők Zsigával…

– Részese voltál a pozsonyi tüntetéseknek, hogyan vettél részt a pozsonyi FMK munkájában? Hogyan kezdődött ez a dolog?

– Rendkívül fontos dolognak tartom azt, hogy a Tóth Karcsiék lakásán megalakult a Független Magyar Kezdeményezés. Megalakulásakor döntöttünk a Nap című lap elindításáról is. Ez vitathatatlanul és egyértelműen Szigeti László ötlete volt. A Nap december 15-én jelent meg először, ami azt jelenti, hogy valamikor december elején regisztrálták a minisztériumban, s Hunčík Péter volt az első főszerkesztője. Aztán megalakultak az FMK szervei, és tulajdonképpen azok az emberek lettek a központi irányítói az FMK-nak, akik Tóth Karcsi lakásán voltak. Később egyéb önkéntesek is. A VPN koordinációs központjába Szigeti Lászlót delegáltuk, aki részt vett a munkában, és később került oda Hunčík Péter meg A. Nagy László. A VPN egyébként egy nappal később alakult, mint az FMK, illetve két nappal később azért, mert FMK november 16-án, a VPN, azt hiszem, november 18-án.

– Tehát már a kezdetektől ott voltatok a VPN-ben?

– Így van. Én kétlaki életet éltem, mert elsősorban Dunaszerdahelyen szerveztem a dolgokat, de rendszeresen kapcsolatot tartottam a pozsonyi központtal és a Napban is szerepet vállaltam úgy, hogy elsősorban a dunaszerdahelyi eseményekkel kapcsolatosan jelentek meg az írásaim. Mígnem valamikor karácsony előtt Romániában megdöntötték a Ceaus escu-rendszert, kitört a polgárháború vagy forradalom, és mi voltunk az elsők Csehszlovákiából, akik egy expedíciót szerveztünk oda. December 22-én vagy 23-án jöttünk vissza Romániából. Világi Oszkár és jómagam kísértük el ezt az expedíciót, amely dunaszerdahelyi orvosokból állt, Rajzák László volt ott orvosként, aztán Farkas doktor és hát a mentősök. Mentőautókkal vittünk gyógyszereket Romániába. Rendkívül megrázó út volt, mert háborús viszonyok közé kerültünk. Ránk ugyan nem lőttek, de ahová mi gyógyszert vittünk, azt az aradi kórházat, még érkezésünk előtt fél órával is lőtték a Securitate ügynökei. Ezzel az eseménnyel kapcsolatban fontosnak tartok elmondani egy személyes dolgot, ami jellemző volt az akkori viszonyokra. Visszafelé jövet – ez egy négy napos út volt – meginterjúvolt bennünket a Magyar Távirati Iroda tudósítója, engem is, személy szerint. Elmondtam, hogy hol voltunk, mit akartunk, honnét vagyunk, mit csináltunk, mit vittünk, és azt is elmondtam, hogy a Securitate azt a kórházat, ahová mi a gyógyszereket vittük még fél órával az odaérkezésünk előtt lőtte. Amíg mi Magyarországon tartózkodtunk, az itteni híradóban, a csehszlovák tévéhíradóban leadták azt a hírt, hogy dunaszerdahelyi expedíció járt Romániában, és hogy egy Barak László nevű embert agyonlőttek a Securitate ügynökei. Ezt a híradót nem nézte a feleségem, de egy Mizera nevű ember, aki azóta már meghalt, aki a pozsonyeperjesi nemzeti bizottság elnöke volt, felhívta éjszaka a feleségemet, őszinte részvétét fejezte ki, és kifejtette neki, hogy ő tudja, hogy mi az, ha valaki elveszti az élettársát, mert az ő felesége is meghalt. Akkor Anna, a feleségem felhívta Hunčík Pétert, közölte vele ezt a hírt, és körülbelül másfél órán keresztül tartott, amíg visszakeresték a televízióban elhangzott hírt, amit aztán valamilyen magyarországi csatornákon keresztül megcáfoltak. Tehát hogy nem igaz, hogy én meghaltam. Rendkívül megdöbbentő esemény lehetett ez akkor a feleségem számára, mert engem különösebben nem érintett, nem is tudtam róla. Az akkori kaotikus eseményekre teljesen jellemző volt, ami történt, másokkal is előfordulhattak hasonló dolgok. Erről a romániai útról terjedelmes riportot írtam a Napba.

Szó esett korábban arról, hogy menjek el a Napba főszerkesztő-helyettesnek. Erre 1990. január 15-én került sor. Ekkor két évig, de egy évig legalább, fizetetlen szabadságot vettem ki, tehát nem mondtam fel az állásomat a járási népművelési központban, de lehetővé tették, hogy fizetetlen szabadságon legyek. Aztán megalakultak az FMK szervei, ha jól emlékszem, valamikor kilencven tavaszán. Az elnökségnek meg az országos választmánynak is tagja lettem.

– Volt egy összkisebbségi találkozó a Csemadokban 1989 decemberében…

– Bizony, bizony, ez egy rendkívül fontos esemény volt. Ezt a Csemadok vezetősége hívta össze, azt hiszem, hogy Dobos László szervezte. Afféle össznépi, összértelmiségi találkozó volt azzal a szándékkal, hogy valamiféle tetőszervezetet kell alakítani, amely összefogta volna a szlovákiai magyar közéletet. Ideológiákra és mindenféle egyéb szekértáborokra való tekintet nélkül. Azon az összejövetelen, ha jól emlékszem, én is fölszólaltam többedmagammal, akik a Független Magyar Kezdeményezést alapítottuk. Kivétel nélkül mindannyian azon az állásponton voltunk, hogy az efféle szervezetre nincsen szükség, mert eljött az ideje annak, hogy a homogenizált szlovákiai, illetve csehszlovákiai magyar értelmiséget fölszabadítsuk a homogenizáció alól, tehát mi azt képviseltük azon az összejövetelen, hogy mindenki a saját területén, a saját szervezetén belül képviselje a rendszerváltás eszméit, és azokat az elképzeléseket valósítsa meg, amelyek híve, vagy amelyekre lehetőség van. A szlovákiai magyar közéleti személyiségek szembenállásának ez volt a kezdete, mert az egységesítés ideáját abban az időszakban semmiféleképpen nem lehetett jó szándékúnak tekinteni. Kétféle dolog motiválhatta ezt a szándékot. Az egyik, hogy itt voltak az 1968-ban politikai szüzességüket elvesztett emberek, és végső soron esetleg üldözött és meghurcolt emberek, akik folytatni kívánták azt, amit 68-ban elkezdtek, és ez nem sikerült nekik. A másik társaság az volt, amely 1989-ig vagy a kommunista pártban, vagy azon kívül lapított, de teljesen sima és illeszkedő szem volt a láncban; ezek valamiféle lehetőséget kerestek arra, hogy az új körülmények között is megkapaszkodhassanak, és hát voltunk mi, akik a rendszerváltásnak a gyakorlati végrehajtói voltunk. Nem azért, mert mi kiválasztottak voltunk, hanem azért, mert a megfelelő időpontban a megfelelő helyen tartózkodtunk. Ez nem érdem egyébként, mert ha ezek nem lettünk volna, akkor abban az időszakban, abban a közegben, azon történések során egészen biztosan akadtak volna mások, akik helyettünk lépnek. Ez a háromféle érdekcsoport természetesen nem tudott oly módon egyesülni, ahogy azt a Dobos László akarta. A szembenállás nyilvánvalóan mindhárom csoport részéről és hibájából nagyon sokáig fönnállt, és úgy gondolom, hogy részben a mai napig is fönnáll. Annak ellenére, hogy a csetepaté elcsendesedett, a lelkekben, a gondolkodásmódban, a cselekedetek irányában látensen a mai napig hat. Csak most már “békés” körülmények között. Vannak ideológiák, érdekek, elképzelések, és mindenki csinálja a saját munkáját. Helyenként eléggé bosszantó módon egymás ellen dolgoznak még mindig ezek a csoportok. Több olyan embert ismerek, aki már minden volt. Aki már volt liberális, volt nemzeti, szocialista, volt kereszténydemokrata meg minden volt. Ez is majdnem természetes az ilyen társadalmi örvénylések során.

– 1989-ben kezdődött a politikai mozgalmak formálódása. Elsősorban arra lennék kíváncsi, milyen volt az FMK, illetve Duray Miklós kapcsolata?

– Említettem már, hogy Duray Miklóssal akkor találkoztam először, amikor hazajött Amerikából, és Hunčík Péter lakásán arra kapacitáltuk őt, hogy vállaljon vezetői posztot az FMK-ban, azonkívül felmerült annak a lehetősége is, hogy miniszterelnök-helyettesi posztot is kap a szövetségi kormányban az FMK. Ezt a posztot Duray Miklós el is vállalta, és megígérte, hogy az FMK-ban dolgozik majd. Ám tudjuk, hogy a kinevezésére nem került sor. Talán azért, mert ő ezt visszautasította, egyrészt Miklósnak nem nagyon fűlt hozzá a foga, másrészt pedig úgy tudom, hogy Čarnogurskýnak voltak fenntartásai személyével kapcsolatban. Szóval nem került sor ennek a posztnak a betöltésére, ami a későbbiekben egyik hivatkozási alapjául szolgált arra, hogy 90 tavaszán elkezdje szervezni az Együttélést. Ezt megelőzően Miklós az FMK tagja volt, publikált a Napban, tehát minden teljesen normális körülmények között zajlott, csak nem vállalt semmiféle konkrét funkciót. Naponta bent volt az FMK központjában, mígnem egy idő után eltűnt, elkezdte járni az országot, és elkezdte szervezni a saját pártját, mert az volt a meggyőződése, hogy nemzeti alapon szerveződő politikai csoportosulásra van szükség, amely összerántja a magyarságot. Tulajdonképpen azt kezdte a gyakorlatban megvalósítani, amit annak idején Dobosék a Csemadokban akartak.

– Hogyan tudta ezt megvalósítani? Önerőből?

– Miklósnak komoly ellenzéki múltja volt, ott volt például a vizsgálati fogsága, és tulajdonképpen minden szlovákiai magyar ismerte a nevét. Amikor 1989 után fölszabadultak, megszűntek a társadalmi gátak, és mindenki mondhatott, amit akart, rendkívül nagy élmény volt nagyon sok kisember számára, hogy Duray Miklós megjelenik a helyi kocsmában vagy kultúrházban, és szól a néphez. Duray Miklós kétségkívül a szívükből szólt ezekhez az emberekhez. Leginkább azokhoz, akiket az FMK nem tudott megszólítani. Azt is el kell mondani, abban a forradalmi időszakban az események olyan gyorsan peregtek, hogy az FMK-ba szerveződött vezetőknek nem nagyon volt idejük arra, hogy mindenkit megszólítsanak. Ezért nagyon sok emberről, nagyon sok értékes emberről megfeledkeztünk a forradalmi csetepatéban. Akikről megfeledkeztünk, azok közül nagyon sokan önként jelentkeztek nálunk, munkát szerettek volna vállalni, és lehetőséget is kaptak rá. Voltak viszont nagyon sokan az értékes emberek közül, akik nem jelentkeztek nálunk, megsértődtek, hogy nem kerestük meg őket. Amikor Duray Miklós elkezdte járni az országot azzal a szándékkal, hogy pártot alapít, akkor azok az emberek, akik nem voltak “foglaltak”, akik “szabadok” voltak, csatlakoztak Durayhoz. Azt hiszem, hogy így sikerült megalapítani az Együttélést. Azt sem kell elfelejteni, hogy rendkívül komoly támogató apparátusra talált a Csemadokon belül. Előbb már utaltam arra, hogy a Dobos mit akart, és Dobos, Szabó Rezső, az új Csemadok-vezetés Sidó Zoltánnal az élen feltétel nélkül kooperált Durayval. Sidónak lelkiismereti problémái is lehettek, hiszen ő kommunista képviselőként ült még a parlamentben, s ezt a tényt úgy kompenzálta, hogy ő magyar polgárjogi harcosnak biztosít szervizt ahhoz, hogy pártot szervezzen. Ez hatalmas előny volt, hiszen a legszervezettebb szlovákiai magyar csoportosulás a Csemadok volt. Hiába volt a Vöröskereszt, a Vadászszövetség meg a Milícia, vagyis a munkásőrség stb., a Csemadok sokkal több volt. Tehát a Miklós megkapta az egész struktúrát, azokat a struktúrákat szólította meg és foglalta le, amelyek eleve adottak voltak, amelyekkel nekünk nem volt oly szoros kapcsolatunk. Ha a Csemadok összejövetelein, esetleg a Dobos-féle összejövetelen annak idején kompromisszumkészebbek vagyunk, illetve nem határolódunk el annyira attól a szándéktól, amit Dobos ott meg akart valósítani, akkor lehetséges, hogy nem lehetett volna megalapítani oly könnyedén az Együttélést. Emlékszem, amikor Miklós bejelentette az FMK-ban, hogy pártot alapít, akkor az FMK vezetői megkérdezték, hogy mi lesz, miért csinálta? Miklós akkor megígérte, hogy az általa alapított politikai csoportosulás szorosan együttműködik majd az FMK-val.

Ez valamikor 1990 tavaszán történt. Ebből a folyamatból nem lehet kihagyni a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalmat sem. Annak megalakulása is egy nagyon fontos esemény volt. Öllős László, aki politológiailag a legképzettebb volt köztünk, már a kezdeteknél szorgalmazta, hogy az FMK-n belül legyen keresztény tagozat, hogy meg tudjuk szólítani egyrészt a vallásos érzelmű embereket, másrészt pedig, ha volt annak idején ilyen, a kereszténydemokratákat. Ám ha nekem most valaki azt mondja, hogy 1989 végén vagy 1990 tavaszán kereszténydemokrata volt, klasszikus értelemben vett kereszténydemokrata értelmiségi, akkor szemrebbenés nélkül a szemébe mondom, hogy hazudik. Voltak vallásos emberek, voltak papok, voltak az egyházközségek holdudvaraiba tartozó értelmiségiek, ezekről volt szó. Konkrét tárgyalásokat is folytattunk az egyház képviselőivel az FMK-n belül, és konkrét ígéreteket is kaptunk tőlük, csak hát voltak nemzetileg elkötelezett egyházi emberek, az ő holdudvaraikba tartozó személyiségek, és elsősorban Čarnogurský személye miatt ódzkodtak attól, hogy valamiféle koalícióban legyenek a szlovák kereszténydemokratákkal. Az egyik elképzelés az volt, hogy az FMK-n belül lesz keresztény tagozat, a másik pedig, hogy azt szorgalmaztuk, ne alapítsanak külön Magyar Kereszténydemokrata Mozgalmat, hanem legyen magyar kereszténydemokrata tagozata a Kereszténydemokrata Mozgalomnak, tehát a Čarnogurský-féle KDH-nak. Ha az ember utólag belegondol Čarnogurský múltjába és Čarnogurskýék jelenébe, valamint a 89 óta eltelt időszakba, szerintem indokolt volt részükről, hogy nem akartak a Kereszténydemokrata Mozgalomba betagozódni. Aztán mindenféle konkrét apparátus és hosszú távon használható vezető nélkül megalapították a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalmat, amelyet könnyedén – s ezt a szót kimondottan nem azért mondom, mert nem találok jobbat – “használt” Duray Miklós az Együttéléssel együtt egészen 1998-ig, az MKP megalakulásáig. Ennek többé-kevésbé az volt az oka, hogy a vezető értelmiségiek az FMK-n kívül elsősorban az Együttélésben maradtak. Hogy milyen állapotok uralkodtak a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalomban, amikor a választásokra került a sor, amikor listát kellett összeállítani, arra a legmarkánsabb példa Csáky Pál esete az FMK-val és a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalommal című jelenet, amely nagyon fontos mozzanata a szlovákiai magyar politizálás történetének és a “személyiségfejlődésnek”, ha úgy tetszik. Csáky Pál a Független Magyar Kezdeményezés Országos Választmányának tagja volt. Lévai gyűlésünkön, amikor a választási stratégiáról tárgyaltunk, és a listaállítás előtt álltunk, akkor Csáky Pál szólásra jelentkezett, és a következőket mondta: “Fiúk, szeretném bejelenteni, hogy a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom emberei megszólítottak, hogy a parlamenti választási listára nincs elég emberük, és mert ismerik az életvitelemet, a magatartásomat, az elkötelezettségemet, szeretnék, hogy induljak a listájukon. Ezt a fölkérést elfogadtam, de megígérem nektek, amint ezt a küldetést teljesítettem, visszajövök közétek.” Azt hiszem, ezt a dolgot nem kell kommentálni. Ebből nyilvánvalóan mindenki, aki a Csáky Pál későbbi politikai karrierjét figyelemmel követi, megnyilatkozásait sorra veszi, több következtetést is levonhat.

– Folytassuk az 1989. novemberi forradalom dunaszerdahelyi aktivitásaival!

– A fővárosi eseményeket követően, szinte szinkronban zajlott minden Dunaszerdahelyen is, hiszen ez volt az egyetlen járás, amely az országos eseményeket időrendileg követni tudta. A többi járásban is voltak mozgolódások információim szerint, de ott egy-két hónapos késéssel zajlottak az események. A harmadik vagy negyedik nagygyűlésünkön hangzott el először, hogy ha azok az állami tisztségviselők és járási pártbizottsági emberek, akiknek vaj van a fejükön – azt mindenki tudta, hogy kinek van vaj a fején -, nem mondanak le a következő nagygyűlésünkig, körülbelül három- vagy négynaponként zajlottak ezek az események, akkor felolvassuk a neveiket. Ez a módszer rendkívül hatásosnak bizonyult, mert rövidesen az elsők között mondott le Gyurcsík József, a városi nemzeti bizottság elnöke. Ezt követően találkozást kezdeményezett velünk Vágó Ferenc, aki annak idején a járási nemzeti bizottság elnöke volt. Erre a találkozóra a városi kultúrház épületében került sor, egészen pontosan az igazgató, Jarábik Imre irodájában találkoztunk Vágó Ferenccel. Ezen a találkozón ott volt, ha jól emlékszem, rajtam kívül Világi Oszkár, Navrátil Ľuboš, Ľubo Banič, Németh Ilona és a már említett igazgató, Jarábik Imre. Ezen a találkozón minden köntörfalazás nélkül közölte velünk Vágó Ferenc, hogy kéri azoknak a képviselőknek a névsorát, akiket a továbbiakban nem akarunk látni a közigazgatásban. Megmondom őszintén, nem erre számítottunk, hanem olyan alkudozásra vártunk, egy olyan szemléletre, mint amilyen a pártbizottság titkáraival szervezett találkozón volt, amelyre ugyancsak a kultúrház épületében került sor. Ez a találkozó egy-két nappal a Vágó Ferenccel megejtett találkozás előtt volt, amelyen a járási pártbizottság képviseletében megjelent valamennyi párttitkár. Vízváry József volt a vezető titkár, mert időközben Dudás Kálmánt nagy hirtelen leváltották. Ennek a leváltásnak a körülményeiről nem sokat tudok, mert egy rendkívüli járási közgyűlés, plénum keretében zajlott le, annyit tudok mellékinformációként, hogy rendkívül ízléstelen, arrogáns, hezitáló hangulatú gyűlés volt, és Dudás Kálmánt azok az emberek rúgták ki, akik a legnagyobb talpnyalói voltak az elmúlt évtizedek során, és a Vízváryt választották meg vezető titkárnak. Ezen a találkozón Vízváry volt jelen, egy Renczes nevű ipari titkár, Orbán, a mezőgazdasági titkár, Morvai, az ideológiai titkár és feltehetően Paulický Péter, a jelenlegi SDĽ-elnök (SDĽ – Strana demokratickej ľavice, Demokratikus Baloldal Pártja – a szerk. megj.) is ott volt. A találkozó úgy kezdődött, hogy egy hosszú asztalnál foglaltunk helyet, ők az asztal egyik oldalán, mi pedig, Világi Oszkár, Navrátil Ľuboš, Mészáros Lajos és jómagam a másik oldalán. Úgy kezdődött, mint egy hivatalos pártkonferencia. Vízváry elvtárs üdvözölt bennünket, és mindenki sorban bemutatkozott, hogy mivel foglalkozik, és mindenki elkezdett beszélni a járás gazdasági gondjairól… Mi viszont nem azért kerestük velük a kontaktust, hogy meghallgassuk, milyen további elképzelései vannak a pártnak a társadalommal kapcsolatosan a járáson belül, hanem azért hívtuk meg őket erre a találkozóra, hogy közöljük velük, egy bizonyos határidőn belül, egy nagyon szűkös határidőn belül tüntessenek el minden kommunista szimbólumot, ami a városban található. Miután ezt közöltük velük, ők nagyon meglepődtek, ám készséggel szót fogadtak. A Vágó Ferenccel való találkozás másként zajlott. Rendkívül kooperatív módon viselkedett. Az összes alelnök nevét bediktáltuk a Vágónak, meg az osztályvezetők nevét, ő másnap leváltotta őket, s helyükbe léptek a kooptáltak. Nemcsak a Független Magyar Kezdeményezés és a VPN delegálta az embereket a járási hivatalba, hanem a Csemadok is jelölhetett. Egy érdekes epizódja ennek a dolognak, hogy akkor kerültek kooptált emberként a járási hivatal alelnöki posztjára ketten. Az egyik Németh Zsuzsa volt, Öllős László felesége, a másik pedig Kvarda József. Kvarda József volt a Csemadok jelöltje. Mi Kvarda Józsefet nem különösebben ismertük, tudtam azt, többen tudták, hogy Nagymagyaron egy állami gazdaság fizetett pártelnöke volt egy ideig, onnan került a kormányhivatalba. Tehát nem volt felhőtlen a véleményünk vele kapcsolatban, ezért kértük, hogy találkozhassunk, mielőtt mi is javasoljuk, hogy legyen kooptált alelnöke a járási hivatalnak. Erre a találkozóra Dunaszerdahelyen a Duna Szállóban került sor egy szombat délelőtt folyamán. Világi Oszkár és jómagam voltunk jelen, valamint Navrátil Ľuboš. Amikor Kvarda József megérkezett, kezet fogtunk, bár nem voltunk barátok, azért ismertük egymást. Akkor már voltak bizonyos problémáink Duray Miklóssal. Ezek az események már 90-ben zajlanak, nem 89-ben. Leült az asztalhoz, és rögtön azzal kezdte, hogy ő igencsak nem szereti Duray Miklóst. Azt hiszem, én voltam az, aki azt mondtam neki ezután, hogy mi nem kérdeztük tőled, szereted-e Duray Miklóst vagy nem, mi itt egészen más dolgokról szeretnénk beszélni. Aztán megbeszéltük a megbeszélendő dolgokat, majd tekintettel arra, hogy a Csemadoknak nem volt más jelöltje, és nekünk sem volt különösebb érdekünk, azt mondtuk, hogy ha a Csemadok jelöltje Kvarda Jóska, akkor legyen ő a járási nemzeti bizottság alelnöke. Ezt azért tartottam fontosnak elmondani, mert ez a beszélgetés 1999-ben zajlik, és Duray Miklós legszűkebb körébe tartozó emberek egyike Kvarda József. Rózsa Ernő mellett Duray érdekeinek egyik “héjája”. Kilenc évvel ezelőtt a legkevésbé sem mutatkozott annak.

Így került sor a tisztújításra a járási hivatalban. A városi nemzeti bizottságon Tilajcsik Árpád lett a kooptált elnök. A lényeg az, hogy a lakosság nem érezte káros hatását annak, hogy új emberek kerültek a város élére. Azt hiszem, inkább pozitív volt ez a dolog, mert másféle fogadtatásban részesültek, amikor bementek az épületbe stb. Talán ekkor kezdték érezni azt az emberek, hogy a hivatalnokok a városházán őértük vannak, és nem fordítva. Tudom azonban, hogy az FMK a kezdet kezdetétől nem számított Tilajcsik Árpáddal mint polgármesterrel. Az FMK Öllős Árpádot jelölte a későbbiekben erre a tisztségre, de ez már egy későbbi történet… A Dunaszerdahelyi járásban minden egyes szövetkezetben, minden egyes kis üzemben, nagyobb üzemben zajlott a rendszerváltás, megalakultak a helyi VPN- és FMK-csoportok, aztán mindenféle gyűléseket hívtak össze. Nagyon sokan próbálkoztak azzal, hogy mi, akik a járási vezetésben dolgoztunk, részt vállaljunk a kádercserékben. Az esetek többségében visszautasítottuk ezeket a kéréseket, mert nem akartunk még csak véletlenül sem valamiféle bőrkabátos komisszárok szerepében tetszelegni.

– 1990. január 30-án kooptálták az FMK színeiben a szövetségi gyűlésben lemondott képviselők helyébe Németh Zsuzsát, Sándor Eleonórát, Világi Oszkárt, Duray Miklóst és Popély Gyulát. Hogy zajlottak ezek a kooptálások? Mi is történt tulajdonképpen, miért ezeket az embereket kooptáltátok?

– Megmondom őszintén, hogy ezzel kapcsolatban nincsen számottevő információm, mert akkor már aNapban dolgoztam. Többé-kevésbé úgy zajlottak ezek a dolgok, hogy olyan embereket lehetett kooptálni az országgyűlésbe, akik viszonylag ismertek voltak a számunkra. Biztos vagyok abban, hogy ha az események nem olyan gyorsasággal zajlanak, mint amilyen gyorsasággal zajlottak, akkor körültekintőbbek is lehettünk volna. Lehetett volna bővebb körből embereket választani, de végső soron a kiválasztottak úgy kerültek tisztségbe, hogy valakinek, valakiknek, valamilyen csoportoknak az FMK-n belül, a VPN-en belül voltak ezek az emberek ismerősei, vagyis kezességet lehetett vállalni értük, és a maguk működési területén belül közmegbecsülésnek örvendő emberek voltak. Az is fontos volt a számunkra, hogy ne volt kommunistákat válasszunk.

– Február 9-én kooptáltatok 42 képviselőt, többek között Grendel Lajost, Kovács Lászlót, A. Nagy Lászlót, Gyurovszky Lászlót és Zászlós Gábort. Zászlós Gábort ugyanezen a napon a Szlovák Nemzeti Tanács alelnökévé is választották, de hát tudjuk, hogy nem maradt meg sokáig ebben a tisztségben.

– Ugyanúgy történtek ezek a dolgok is, mint ahogy a szövetségi gyűlésbe való kooptálás. Személy szerint külön történetem van Zászlós Gáborról, arról, hogyan lett a Szlovák Nemzeti Tanács alelnöke. Zászlós Gábort akkor ismertem meg, amikor kooptálni kellett a dunaszerdahelyi képviselőket, és a városi nemzeti bizottság elnökét, mert akkor még nem volt polgármester, Dunaszerdahelyen. Mi ugyanis nem a végső soron kooptált Tilajcsik Árpádot néztük ki annak idején, tehát nem rá gondoltunk, hanem Zászlós Gáborra. Zászlós Gábort Világi Oszkár révén ismertem meg. Világi Oszkár javasolta, hogy legyen ő a kooptált polgármesterünk. Amikor Világi Oszkár és jómagam a Bihari Szállóban találkoztunk Zászlós Gáborral – nyilvánvaló, hogy találkozni kellett, meg kellett őt kérdezni, hogy mi a helyzet, hogy ő mit gondol erről. Amikor előadtuk neki, hogy mire szeretnénk őt megkérni, akkor Zászlós Gábor udvariasan bár, de nagyon határozottan elutasította kérésünket mondván, hogy ő nem patkány, aki menekül a süllyedő hajóról, ő kommunista volt, a jelen pillanatban is az, nem lépett ki a pártból, és ő nem vállalhatja el ezt a tisztséget, mert úgy érzi, hogy az menekülés lenne. Mi ezt tudomásul vettük, és elfogadtuk döntését. A negyedikei dátum előtt, amikor kooptálták az általunk jelölteket a Szlovák Nemzeti Tanácsba, és Zászlós Gábor is a szlovák parlament alelnöke lett, erre úgy került sor, hogy annak idején az FMK-t Szigeti László képviselte a VPN koordinációs központjában. Szigeti Lászlónak azon kívül, hogy az FMK véleményét kellett képviselnie, az volt a feladata, hogy azokat az információkat, melyek ott elhangzottak, továbbítsa az FMK vezetőségének, hogy napra készen reagálhassunk. Nagyon sokszor előfordult, sajnos, hogy Laci nem tudott megfelelni ennek az elvárásnak. Nem vagyok benne biztos, hogy igazságos lennék, ha azt állítanám, készakarva, hanem azért, mert az események olyan gyorsan követték egymást, hogy végső soron nagyon sok dolog fölött elsiklott a figyelme. Viszont az, hogy ki lesz a Szlovák Nemzeti Tanács alelnöke, ez nem volt mellékes kérdés, és Szigetitől az információt, hogy parlamenti alelnököt kell jelölnünk, a kinevezés előtti napon, valamikor délután négy órakor tudtuk meg. Nyilvánvaló, hogy ha egy ilyen fontos tisztség betöltéséről van szó, akkor csak olyan embert lehet erre jelölni, akivel személyesen lehet találkozni. Sokféle név fölmerült Közép-Szlovákiából is meg Kelet-Szlovákiából is, csak sajnos nem tehette meg senki, hogy fölhívja telefonon a kiszemelt “áldozatot”, és közli vele, úgy készülj, hogy holnap majd bejössz a parlamentbe, leteszed az esküt, és te leszel a Szlovák Nemzeti Tanács alelnöke. Ha ezt valakivel megtesszük, akkor az az ember nem vesz bennünket komolyan, enyhén szólva. Teljesen tanácstalanok voltunk egy ideig, az egész FMK vezetés, mígnem megint eszébe jutott Világi Oszkárnak, hogy van egy jogi végzettségű ismerőse, aki annak idején szövetkezeti jogászként dolgozott, de hát mégis csak egy jogi végzettségű ember, a szlovák nyelvet is tökéletesen bírja, akit Zászlós Gábornak hívnak. Gyorsan döntöttünk, hogy egy háromtagú küldöttség meglátogatja Zászlós Gábort a lakásán, megbeszélendő vele az ügyet. Szigeti László, Világi Oszkár és jómagam elmentünk Zászlós Gáborékhoz valamikor estefelé. Rögtön megkértük őket, hogy üljenek le, mert komoly bejelentést szeretnénk tenni, és vegyék komolyan, amit kérünk tőlük. Elmondtuk, hogy mit szeretnénk, mit akarunk, és Szigeti megkérte a Zászlós házaspárt, hogy gyorsan döntsenek, öt perc idejük van a döntésre. Ők félrevonultak egy szobába, három perc múlva visszajöttek, és közölték, hogy nagy megtiszteltetés, amit kérünk, hiszen az ország jövőjéről, a magyarságról és hasonló dolgokról van szó, és Gábor vállalta a jelölést. Távoztunkban kérdeztem meg tőle, hogy a pártkönyvét visszaadta-e már. Azt mondta, nem, de megegyeztünk abban, hogy másnap reggel megteszi. Meg kell mondjam őszintén, tulajdonképpen nem vallottunk szégyent Gáborral, tehát igazságtalan lennék, ha azt mondanám, hogy a Gábor a posztján csacsiságokat követett el. Meg tudta oldani azokat a feladatokat, amelyek ráhárultak.

– Az első szabad parlamenti választásokra 1990. július 8-9-én került sor, az eredmények ismertek, a VPN és az FMK koalíció győzött 29%-kal, míg magyar viszonylatban az Együttélés-MKDM koalíció 8,6%-os eredménnyel 11 képviselőt juttatott be a parlamentbe, az FMK pedig ötöt. Hogyan zajlott le tehát mindennek az előzménye, a pártok közötti kapcsolatok a pártok megalakítása után és a választási kampány?

– A pártalakításról már beszéltünk, azt hiszem, eléggé részletesen. A választási előkészületekhez szubjektív érzelmek nélkül nem tudok viszonyulni, és az is igaz, hogy eléggé zavaros emlékeim vannak erről az időszakról. Azt tudom, hogy rendkívül kemény sajtópárbajok folytak, amelyekben, mint ahogy említettem, komoly szerepet vállalt a Nap című lap is. Többé-kevésbé ez is lett a veszte később. Tehát voltak a sajtópárbajok, s minden területen szinte vérre menő szembenállás volt a két csoport között. Azt tudom, hogy az Együttélés hívei és a magyar kereszténydemokraták azzal érveltek, hogy mi nem vagyunk igazi magyarok. Tehát a szlogen az volt, hogy azok a képviselőjelöltek, akik a VPN-listán indultak a választásokon, azok nem magyarok, hanem nemzetárulók és bolsevikok, sőt kútmérgezők… A legnagyobb és a legelképesztőbb sajtóbotránynak tartom viszont azt, amikor Forró Evelyn, az MTV prágai tudósítója külön fejezetként vonult be ebbe a politikai hecckampányba. Azt hiszem, hogy ilyen precedensre még talán nem is került sor soha. Legalábbis az én tudomásom szerint, mondjuk a katonai puccsokat kivéve, még nem került sor a választások ily mértékű befolyásolására. Tudni kell, hogy Magyarországról az akkori kormányzat sokkal inkább az Együttélés-MKDM koalíciót támogatta, mint az FMK-t. Ez abban nyilvánult meg, hogy a magyarországi központi televízió, annak is a Chrudinák Alajos és Sugár András által vezetett műsora, a Panoráma, amely a rendszerváltás előtt az egyik katalizátora volt a szlovákiai magyar értelmiség mozgósításának, 1990 után, amikor megalakult az MKDM és az Együttélés, teljesen kifordult önmagából, és átment egy, az ötvenes évekre emlékeztető primitív propagandista, május elseje szervező ceremóniamesteri stílusba. Példaként csak annyit tudok mondani, hogy annak idején csináltak egy műsort, amely azt volt hivatott felmérni, hogy milyen a támogatottsága a Dunaszerdahelyi járásban az FMK-nak, és milyen a támogatottsága az MKDM-Együttélés koalíciónak. Járásbeli embereket kérdeztek meg arról, hogy kire szavaznának, kikkel szimpatizálnak, és mit gondolnak a három pártról. Az Együttélés egyik járási elöljárója, Fister Magda volt az egyik “véletlen” járókelő, akit megszólítottak, aki azt mondta, hogy az FMK-sok nem is igazi magyarok, és hogy nem rendes emberek. Megszervezett, ingyenes választási klippeket közöltek ebben a politikai műsorban a Független Magyar Kezdeményezés jelöltjei ellen. Visszatérve Forró Evelynre: ugye Forró Evelyn arról volt ismert akkoriban, hogy ő tudósított rendszeresen a csehszlovákiai eseményekről, a Vencel téri tüntetésekről nagyon szimpatikusan és rugalmasan. Utólag kiderült, hogy megfelelő túlzásokkal is, de a forradalmárok javára prezentált túlzásokkal, és a szlovákiai magyarok szemében a rendszerváltás egyik jelképe volt ő. Ami nem is probléma. A baj ott kezdődött, hogy Evelyn kezdte önmagáról elhinni, hogy Csehszlovákiában ő számolta fel a kommunista rendszert. Ami, ha emberileg mérlegeljük, egy tragikus tévedés, egy újságíró részéről pedig szakmai alkalmatlanságot bizonyít. Kritikai szempontból csak egy olyan következtetést lehet levonni, ha egy újságíró odáig süllyed, hogy a politikai erővonalak megváltoztatásának ambíciójával lép fel egy állami közszolgálati televízióban, egy idegen ország állami közszolgálati televíziójában, akkor ez a legsúlyosabb etikai gond vele kapcsolatban. Forró Evelyn magatartása abban csúcsosodott ki, hogy a választások előestéjén a magyar televízió híradójában egy kelet-szlovákiai volt FMK-tag véleményére vagy információjára hivatkozva azt közölte fő műsoridőben a híradóban, hogy a Független Magyar Kezdeményezés megszűnt, ezért minden szlovákiai magyar választót arra kérnek, hogy szavazzon az Együttélés-MKDM koalícióra. Mondanom sem kell, amikor ez a hír elhangzott a Magyar Televízióban, rendkívüli tehetetlenséget éreztünk annak ellenére, hogy aztán megpróbáltunk interveniálni. Azonnal fölhívtuk a Magyar Televízió főszerkesztőjét, mindenkivel megpróbálunk kapcsolatot teremteni, de nem tudtunk helyreigazítást kiharcolni, mert különféle adminisztratív és egyéb okok nem tették lehetővé. Többé-kevésbé a Magyar Televízió magatartása eredményezte azt, hogy olyan jó eredményt ért el a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom és az Együttélés azokon a választásokon… Ez a “választási kampány” hosszú évekre megmérgezte a szlovákiai magyar értelmiség közti viszonyt, s ennek kárvallottjai végül is a szlovákiai magyarok lettek.

– Az Együttélés és az MKDM már március 31-én, az Együttélés alakuló kongresszusán koalíciós szerződést kötött egymással, az FMK pedig erre rá ugyanazon a napon Tornalján a második közgyűlésen döntött úgy, hogy a VPN-nel indul koalícióban. Ez evidencia volt vagy pedig…

– Azt hiszem, hogy ez evidencia volt, mert az FMK ugyan folytatott tárgyalásokat az Együttélés és az MKDM vezetésével is, ám mi azt szerettük volna, ha ők is a VPN listáján indulnak mint rendszerváltó pártok, mert annak ellenére, hogy az Együttélés és az MKDM közvetlenül nem vett részt a rendszerváltásban, a 89 telén, 90 tavaszán zajló forradalmi megmozdulásoknak nem volt közvetlen részese ugyan, de rendszerváltó mozgalmaknak tartottuk ezt a két mozgalmat is. Miután azonban az MKDM és az Együttélés koalícióra lépett egymással, teljesen evidens volt, hogy mi az eredeti szándékunk mellett kitartva a VPN-nel indulunk a választásokon. Annyit még hozzáteszek, hogy az MKDM részéről voltak ígéretek egészen az utolsó pillanatig, hogy együtt indulnak a VPN-nel, akárcsak mi, de hát ahogy az már a szlovákiai magyar pártok “történetében” lenni szokott, az utolsó pillanatban mindig pálfordulásra került a sor az MKDM részéről.

– Térjünk a kormányalakításra! A VPN az FMK-val együtt megnyerte a választásokat. Hogyan emlékszel vissza a kormányalakításra, elsősorban magyar szempontból? Tehát a koalíciós tárgyalásokra, illetve a tárgyalásokra a koalíciós szerződésről.

– Én a koalíciós tárgyalásokon nem vettem részt, ezért nem tudok erről hitelt érdemlően beszámolni, így nem szeretnék ebbe belebonyolódni.

Viszont július 21-én zajlott az első sajtóper a szabad Csehszlovákia történetében. A komáromiReflex kontra Duray Miklós. Itt arról volt szó, hogy Duray szerint a Reflex hazudott, amikor azt a kijelentést tulajdonította neki, hogy “aki nem támogatja az Együttélés és MKDM koalícióját, az gazember”. Tudnál valamit mondani erről a sajtóperről? Emlékszel rá?

– Emlékszem erre a sajtóperre, és arra is emlékszem, hogy volt egy kis zajos lapunk, kis harapós lap, ez a Reflex volt. Fülöp Antal, Soóky László, Czúth János és Finta László szerkesztették, akiket a jó szándék vezérelt, forradalmárok voltak és forradalmárként viselkedtek abban az időszakban is, amikor már nem kellett volna, talán egy kicsit visszafogottabban kellett volna a lapot szerkeszteniük. Nyugodt szívvel állíthatom, hogy Duray Miklósnak nem volt igaza velük szemben. Hogy gazember, aki nem támogatja az Együttélés és az MKDM koalíciót, az egy enyhe “bélyeg” volt akkor, mert ettől keményebb dolgokat is mondtak nagyon sokan, nemcsak Duray Miklós, hanem mások is, pl. Popély Gyula, aki már akkor is híres volt szélsőséges radikalizmusáról. Nagyon sok minden elhangzott akkor, nemcsak az, hogy gazemberek vagyunk, támogatóinkkal együtt, hanem az is, hogy zsidók vagyunk, bolsevikok vagyunk, sőt kútmérgezők meg mindenféle, ami csak elképzelhető lehet. Tehát ez egy teátrális sajtóper volt, melyet valószínűleg Duray Miklós jól kihasznált a választások után. Nyilván abból a meggondolásból, hogy miután bejutottak a parlamentbe, a választásokon sikeresen szerepeltek, az volt a célja, hogy fel kell számolni az ellenfelet…

– Egy másik fontos eseménye a 90-es évek elejének, egészen pontosan február 9-ének, a komáromi székhelyű Jókai Mór Egyetem megalapítása körüli kampány. Február 9-én Duray, Popély és Sidó Zoltán Dubčeknek, a Cseh-Szlovák Szövetségi Gyűlés elnökének előterjesztették az erre vonatkozó törvénytervezetet, amelyhez 22 ezer támogató aláírást gyűjtöttek. Erről mit tudsz?

– Tudok egyet s mást. Nyugodt szívvel állíthatom, ezt talán mások is bizonyítani tudják, hogy az FMK-nak nem általában egy magyar egyetem megalapításával kapcsolatosan voltak fenntartásai, hanem az ellen volt kifogása, hogy a szóban forgó akció a legkevésbé sem volt előkészítve. Mert az, hogy 22 ezren követelik, legyen magyar egyetem, az egy dolog. Csakhogy annak a 22 ezer embernek, ha tisztességes az előterjesztő, akkor meg kellett volna mondania, miként és milyen úton-módon lesz megalapítva az egyetem, milyen tanszékei lesznek, mi mindent tanítanak majd ott, s gazdaságilag miként képzelik a működtetését. A magyar egyetem ideája azonban abból indult ki, hogy Komáromban megüresedett egy nagy épület, és az ügyeletes komáromi lokálpatrióták megnyerték Sidó Zoltánt annak, hogy bedobják a köztudatba, itt magyar egyetemre van szükség, magyar felsőoktatási intézmény kell. Tudomásom szerint jogászok és más szakemberek is azt mondták, hogy a szóban forgó törvénytervezet egy fecni volt ahhoz képest, amilyennek egy törvénytervezetnek lennie kellett volna. Tehát nem volt szakmailag kidolgozva. Harmadlagos tény, hogy abban az időben a politikai kontextus sem volt kedvező, tehát teljesen nyilvánvaló volt, hogy elutasítják a beadványt. Azóta már nagyon sok mindent megtanultunk a politikáról, valószínűleg azok az emberek is, akik ennek a beadványnak az aláírói voltak. A politika nem úgy működik, hogy valamit demonstratíve kijelentünk, és azt vagy elfogadják, vagy nem, és ha nem, akkor megsértődtünk. Hosszadalmas előkészületi időszakot követel egy ilyen törvénytervezet. Ez az egyik probléma. A másik szempont pedig az volt, hogy Miroslav Kusý, aki akkor a Comenius Egyetem rektora volt, megígérte, a magyar nyelvű felsőoktatást megoldják az egyetem keretén belül. Tehát tulajdonképpen ez volt a helyzet. Meg kell mondanom, ez az “egyetem história” egy rendkívül fontos históriává lépett elő a szlovákiai magyar politizálás történetében. Olyan szempontból, hogy ezt az “egyetemet” a mai napig lehet ragozni. Fölmelegíteni vagy fölemlíteni. Ha konfliktus van a politikusok között, akkor még mindig elő lehet venni, hogy te annak idején, vagy ti annak idején támogattátok a magyar egyetemet, vagy pedig nem támogattátok a magyar egyetemet. Tudom, mert Komáromban Sidó Zoltánnal a színházban tárgyaltunk az ügyről, és az összes fenntartásainkat elmondtuk Sidó Zoltánnak. Ő a kommunista párt képviseletében maradt bent a parlamentben, s ő volt az, aki 1989 nyarán a hírhedt “gumibotos” törvényt beterjesztette. Ez a tény és a beterjesztő múltja sem volt egy jó ómen az egyetemi törvény szempontjából. Azt gondolom, fenntartásaink indokoltak voltak. Nem biztos viszont, hogy véleményünket jól prezentáltuk akkor a közvélemény előtt. Sőt bizonyos, hogy nézeteink kendőzetlen kimondása miatt az “egyetemi ügy” kárvallottjai lettünk politikailag. Egészen biztos vagyok abban, hogy a mai politikai tapasztalatok birtokában ezt az ügyet másképpen kezeltük volna. Többé-kevésbé a mi hibánk miatt lehetett nagyon hosszú ideig fölhánytorgatni ezt a volt FMK-tagoknak. Később, amikor már az FMK Magyar Polgári Párttá (MPP) alakult, tehát amikor már a három párt között zajlottak a koalíciós tárgyalások, és amikor valamiféle megszorító intézkedést kellett az FMK, illetve az MPP ellen meghozni vagy javasolni, akkor mindig elő lehetett húzni az egyetem ügyét. “Jól van, rendben van, okosak vagytok, rendben vagytok, politikusok vagytok, de ti nem támogattátok a magyar egyetem ügyét.” Én egyrészt rendkívül súlyos politikai hibának tartom a mai napig annak a törvénynek az akkori beterjesztését, mert ha nem abban az időben kerül erre sor, akkor lehet, hogy már lenne magyar egyetem. Ez az egyik dolog. Másrészt viszont, az Együttélés és az MKDM szempontjából kétségtelenül egy nagyon jó politikai húzás volt, mert olyan tromfot adott a kezükbe, melyet lehet lobogtatni, és lobogtatták is éveken keresztül.

– Térjünk vissza ismét a két választás közötti időszakra, tehát a parlamenti választások és az önkormányzati választások közötti időszakra, ahol a központi témák egy része a nyelvtörvény körül zajlott!

– A nyelvtörvény ugyancsak fontos probléma volt. Ha egy társadalom nem konszolidált, nem civilizált, akkor nem a politikusok, a választóktól mandátumot kapott politikusok szervezik meg a törvénykezést, hanem az utca. Nyugodtan állítható, hogy a nyelvtörvényt, az első nyelvtörvényt az utca kényszerítette a politikusokra. Koalíciós partnereink is olyan magatartást követtek a nyelvtörvénnyel kapcsolatban, sajnos, hogy a kecske is jól lakjon, és a káposzta is megmaradjon. Volt a “maticás törvénytervezet”, amely egy fasisztoid törvénytervezet volt, egy kirekesztő, diszkriminatív törvénytervezet, ezzel szemben a VPN-esek benyújtottak egy olyan törvénytervezetet, amely ehhez képest, ehhez a kirekesztő, fasisztoid, diszkriminatív törvénytervezethez képest sokkal liberálisabb volt, ez került aztán elfogadásra. A VPN politikusai megtehették volna, hogy egyáltalán ne legyen nyelvtörvény, s leveszik a napirendről a dolgot. Sajnos, erre nem kerülhetett sor, mert mindenféle félelmek voltak a VPN akkori vezetésében, hogy elvesztik az emberek, a választók szimpátiáját. Természetesen ezt a nyelvtörvényt az FMK képviselői is megszavazták, ezért is kijárt az FMK politikusainak a nemzetáruló jelző… Meggyőződésem, hogy a jó és rossz verziók közül a középutat választotta az FMK. Középút volt, de nem arany középút. Mindenesetre az akkori hangulatot, a törvény elfogadásának körülményeit figyelembe véve, az elfogadott nyelvtörvényt akár győzelemnek is tekinthetem, tekinthetném, habár ahogy mondtam, nem tekintem annak. Még annak ellenére sem, hogy aztán lett ahhoz képest Mečiarék jóvoltából egy sokkal borzasztóbb nyelvtörvény.

– Az önkormányzati választásokra és főleg a dunaszerdahelyi önkormányzati választásokra való felkészülés során mi történt? Hogyan zajlottak le ezek a választások?

– Az akkori dunaszerdahelyi polgármesterjelölt kiválasztásában nem vettem részt. A családommal egy hétre elmentem a Tátrába kirándulni, mert egyszerűen szükségem volt arra, hogy egy kicsit kikapcsolódjak. Azt tudom, hogy a VPN-es barátaink annak idején Mészáros Lajost javasolták, hogy legyen az FMK polgármesterjelöltje, azt a Mészáros Lajost, aki immár alkotmánybíró.

– Akkor mit csinált?

– Mészáros Lajos rendkívül jó ügyvéd hírében állt már 89 előtt Dunaszerdahelyen, de nem angazsálta magát politikailag, nem volt párttag, és valamikor a 90-es évek elején, 89 végén, tehát valamikor januárban ajánlotta fel nekünk a segítségét, szolgálatait. Bizonyos kérdésekben tárgyaltunk is vele, törvénymagyarázat és hasonlók. Tehát Lajos tulajdonképpen az események “hátországában” munkálkodott nagyon megbízhatóan, kvalifikáltan, jogi végzettsége volt, egy attraktív jelölt lett volna, sokan ismerték, és én nem tudom megmondani a mai napig, hogy miért nem őt jelöltük. Elmentem tehát pihenni, aztán amikor visszajöttem, Világi Oszkár és Németh Ilona közölték velem, hogy az FMK jelöltje Öllős Árpád, a dunaszerdahelyi gimnázium tanára, aki szintén rendkívül közkedvelt és közismert személyiség volt Dunaszerdahelyen. Nemzedékeket tanított, nagyon jó tanár hírében állt, és tulajdonképpen szavatolva volt általa az, hogy az FMK-nak polgármestere lesz Dunaszerdahelyen. Így is történt. Más kérdés, hogy Öllős Árpádnak nem volt semmiféle közigazgatási, politikai tapasztalata, és szerintem nem tudta kézben tartani a képviselő-testületet, a városi hivatalt, amelynek az élére megválasztották. A választási kampány ugyanúgy zajlott, mint ahogyan az országos választási kampány, vagyis rendkívül ellenségesen és idegesen. Minden volt, aminek egy ilyen választási kampányban lennie kell. Gyűlések, plakátragasztás, egymás plakátjainak a leragasztása, letépése stb., stb., de erre nem biztos, hogy sok szót kell vesztegetni. A választás eredménye viszont az lett, hogy kétharmados többséget ért el az Együttélés és az MKDM koalíció. Öllős Árpád törvényszerűen nem tudta kézben tartani a képviselő-testületet és a városi hivatalt. Nem volt olyan erélyes, határozott személyiség, aki ellensúlyozni tudta volna azt a többséget, amely szemben állt vele, és Pázmány Péter alpolgármestert sem, aki azóta immár másodszor Dunaszerdahely város polgármestere. Gazdasági és mindenféle egyéb szempontból Pázmány Péter, az Együttélés embere irányította a várost. Minden olyan ötletet, melyet Öllős Árpád vagy az FMK-s képviselők kitaláltak, alpolgármesterként ügyesen elszabotált, többek között egy olyan országos tévéállomás dunaszerdahelyi létesítését akadályozták meg merő összeférhetetlenségből, esetleg tudatlanságból vagy irigységből, mint amilyen jelenleg a Markíza vagy a Nova. Tudni kell, hogy kizárólag a képviselő-testület hezitálása miatt nem lehetett megkezdeni a kezünkben lévő licencszerződés alapján a városi többségű Perfects Részvénytársaság égisze alatt a műsor sugárzását. Amikor később ő lett a polgármester, sok mindent úgy adott el, mintha az a Magyar Koalíció és az ő érdeme lett volna. Megtehette játszva, hiszen Öllős Árpád meglehetősen romantikus alkat volt, és nem tudott konkrét dolgokról dönteni, tájékoztatni. Ha konkrét dolgokról tájékoztatott, akkor sem azon a nyelven tette ezt, amit be tudtak volna fogadni azok, akikhez ez szólt. Nevezetesen azokra a képviselőkre, azokra az ellenzéki, vele szemben ellenséges képviselőkre gondolok, akik a kétharmadát alkották a képviselő-testületnek.

– A 90-es évek elején kezdődtek a különböző civil kezdeményezések is, mind országos, mind helyi szinten. Ebben is elég aktívan részt vettél. Szeretnék erről valamit hallani. Tehát a Márai Sándor Alapítvány létrehozásáról és egyéb más ilyen aktivitásokról.

– A Márai Sándor Alapítvány létrehozásának érdeme Tóth Károlyé. Ő volt az, aki főtitkárként, az FMK főtitkáraként kiötlötte a Márai Alapítványt. Ki más is ösztönözhette volna a civil szerveződéseknek a megalakítását abban az időben, mint azok a politikusok, akik a rendszerváltásban részt vettek? Én az egyik alapítója vagyok a Márai Sándor Alapítványnak. Rajtam kívül Grendel Lajos, Tóth Károly, Öllős László, Hunčík Péter, Világi Oszkár, Csekes Erika és még néhányan. A Márai Sándor Alapítványon kívül abban az időszakban nem vettem részt más civil szervezet megalapításában.

– Térjünk át a személyeddel kapcsolatos legfontosabb témára, ez pedig a Nap! Már említetted, hogy, elég korán a Nap szerkesztőségébe kerültél főszerkesztő-helyettesnek.

– 1990. január 15-én.

– Január 15-én, és 1990. január 26-án Soros György is meglátogatta az FMK-irodát, és az alapítványa révén támogatást is helyezett kilátásba. Említetted, hogy a Nap a későbbiek folyamán elég szerencsétlen módon vett részt a pártok választási kampányában. Ha erről és a Nap átalakulásáról beszélnél…

– Erre a “szerencsétlen” dologra nem fogok kitérni, mert elmagyaráztam az előbbiekben, szóval nincs hozzáfűzni valóm. Akkoriban Hunčík Péter volt a Nap főszerkesztője. Azt tudom, hogy nagyon sokáig bizonytalankodtam, és nem tudtam eldönteni, hogy legyek-e ismét újságíró, tehát teljes állásban dolgozzam-e újságíróként és főszerkesztő-helyettesként, vagy pedig a háttérből, külső munkatársként szervezzem a politikát. Végül is azt gondolom, azért döntöttem úgy, ahogy döntöttem, mert én hosszú távon nem tudok szigorúan megszabott dogmák között dolgozni. A politikai párt pedig, tetszik, nem tetszik, még a legjobb is, még a leghaladóbb is szigorúan meghatározott szabályok, hadd ne mondjam, dogmák szerint működik. Párhuzamosan megmaradtam ugyanakkor politikusnak, és tagja voltam a legfelsőbb vezetői testületek, számomra azonban a Nap egy olyan lehetőség volt, hogy újságíróként a hivatásomat művelhetem, ráadásul kvázi függetlenséget jelentett számomra. Ezért vállaltam el a főszerkesztő-helyettesi posztot. Főszerkesztőként is szóba jöttem, de a leghatározottabban elzárkóztam attól, hogy főszerkesztő legyek. Annak ellenére ugyanis, hogy eléggé individualista, keményfejű és kezelhetetlen vagyok, képes vagyok egy jó csapatban dolgozni, egy jó csapat munkáját tudom befolyásolni. A gyakorlati munkát egy újság életében ugyanis soha nem a főszerkesztő végzi. A főszerkesztő fémjelzi az adott lapot, de a gyakorlati munkát a főszerkesztő-helyettes irányítja, és a közösen meghozott elképzelések megvalósítását ő szavatolja. Ezért lettem főszerkesztő-helyettes. A kezdeti időszakban, az 1989. december 15-i megjelenésétől kezdve aNapba rendkívül sok ember özönlött. Az Új Szó szerkesztőségéből azok az újságírók, akik úgy érezték, hogy nem kapnak elég teret, akik joggal érezték ezt, de azok is jöttek, akik dilettánsok voltak. Tehát a tehetségesek és a tehetségtelenek, a konjunktúralovagok, a jó szándékú segítők egyaránt fölajánlották a szolgálataikat. Eléggé szokatlan módon készült a lap. Egy normális újság úgy készül, hogy van valamiféle koncepció, elképzelés, hogy milyen témát, hogyan, miképpen járnak körül az emberek. A 90-es év közepéig a Nap nem így működött, hanem ad hoc alapon, ahogy jöttek az írások a szerzőktől, szelektáltuk azokat, megszerkesztettük, átírtuk, amelyeket kellett, így állt össze a lap. Tehát nem volt különösebb koncepció, de egy forradalmi időszakban ez teljesen természetes is. Aztán a koncepció kialakításhoz én is hozzájárultam, amikor később már klasszikus újságként kezdtünk működni. Annak idején a VPN alkalmazottjai voltunk, a VPN-től kaptuk a fizetést. Egészen 1990 nyaráig, amikor aztán megalakult a Danubius nevű kiadó, amely kiadója lett a lapnak, de erre majd visszatérek. Bár alkalmazottjai voltunk a VPN-nek, s ezt határozottan szeretném hangsúlyozni, nem jelentette azt, hogy a VPN vezetése bármilyen módon megnézte volna, hogy mit írunk, miről írunk, meg hogyan írunk, tehát teljes egészében függetlenek lehettünk politikailag. Ki is írtuk a lap alcímébe, hogy független hetilap. Napilap ambícióval indult a Nap, amelyhez azonban anyagi hátteret nem tudtunk biztosítani.

90 nyarán alapítottuk meg a Danubius Kiadót. Balla Kálmánnal együtt megkerestük Fedor Gált, a VPN elnökét azzal a szándékkal, hogy szeretnénk leválni a VPN-ről, és önálló kiadóként folytatni a munkát. Fedor Gál kérésünket a lehető legnagyobb természetességgel fogadta. Meg sem lepődött rajta. Tulajdonképpen tíz perc alatt megkaptuk az igazolást arról, hogy önálló kiadóként működjünk. A legkevésbé sem volt benne semmiféle politikai sunyiság vagy félelem, hogy majd más emberek leszünk, nem leszünk partnerek, vagy mit tudom én. Tehát megkaptuk a kiadási jogot, megalapítottuk a Danubius Kiadót. A Danubius Kiadó fő részvényese az FMK volt.

Hunčík Péter december 1-jén a köztárssági elnök tanácsadója lett, ezt megelőzően még a nyár folyamán lemondott a főszerkesztői posztról, így lett Balla Kálmán a lap főszerkesztője, aki addig velem együtt főszerkesztő-helyettes volt. A történeti dokumentáció kedvéért azt is meg kell jegyeznem, hogy egy rövid ideig, 1989. december 15-től 1990 tavaszáig Fazekas József is a lap főszerkesztő-helyetteseként tevékenykedett. Aztán visszament eredeti munkahelyére, a Madách Kiadóba. Miután megalakult a kiadó, 1990-ben az egész évet A3-as formátumban csináltuk végig. 1991. január 1-jétől jelentünk meg A4-es formátumban, részben színes nyomásban 48 oldalon. Nem volt kis munka. A kezdetektől számítva egyébként, egészen a lap megszűnéséig, melyre 1995-ben került sor, körülbelül 80 ember dolgozott a szerkesztőségben. Nem egyszerre, nem mindannyian főállásban, de ebből a nyolcvan főből minimálisan hatvanan egy bizonyos ideig főállásban dolgoztak. Rendkívül nagy volt a fluktuáció. Nem azért, mert a Balla Kálmán vagy jómagam valamiféle diktátorként viselkedtünk volna, és kirúgtuk volna az embereket. Nagyon sokan elmentek tőlünk önként más újságokhoz, átalakult a Szabad Földműves is, oda is átmentek, visszamentek az ÚjSzóba, miután látták azt, hogy nálunk nincsenek olyan fizetési lehetőségek, mint az Új Szóban. Sokan viszont azért voltak kénytelenek elmenni, mert nem tudtak megfelelni az elvárásoknak. Tehát elmondhatom, hogy szinte az egész szlovákiai magyar újságíró társadalommal kollégák voltunk egy bizonyos ideig. Közéleti hetilapként definiáltuk önmagunkat, és többé-kevésbé tudtuk is tartani ezt a trendet.

Visszatérve a Soros-kapcsolatra! Soros György volt a legfőbb támogatója a Márai Alapítványnak. Fölvettük a kapcsolatot Soros Györggyel, Balla Kálmán és jómagam, sőt először Sziget László, aki 90 tavaszán elment Amerikába kéthónapos angol nyelvtanfolyamra. Egy nyugati alapítvány finanszírozta az angol képzést, azt hiszem 12 vagy 16 szlovákiai magyar értelmiségi mehetett volna, Szigeti Lászlóra volt bízva, hogy ezeket az embereket kiválassza. Szigeti László ki is választott vagy nyolc embert, vagy tízet, most már nem vagyok ebben biztos, a saját baráti köréből, tehát a legkevésbé sem állítható az, hogy azoknak a gyakorló politikusoknak adott lehetőséget, akik megérdemelték volna. Ebből egy kis konfliktus is keletkezett kettőnk között is és általában az FMK vezetése és Szigeti László között. Szigeti Lászlónak a nyugati nyelvtanulási mandátuma valamikor 90 nyarán járt le, és akkor küldött egy levelet Balla Kálmánnak, hogy szeretne visszajönni a Napba. Azt, hogy visszajönne, azt úgy kell érteni, hogy Szigeti László volt az egyik kiötlője annak, hogy létrejöjjön aNap. Balla Kálmán respektálta Szigeti László kérését. Tulajdonképpen az első Soros-támogatást Soros Györgyéknél Szigeti László eszközölte ki a Danubius Kiadó igazgatójaként 1990 őszén. Ez a támogatás nem pénzbeli támogatás volt, hanem kaptunk Soros Györgytől két számítógépet, amelyen tördelhettük a lapot. Ez nagy segítség volt, mert csökkentette a költségeinket, legalábbis csökkenthette volna. Csakhogy Szigeti László a Danubius igazgatójaként ezt úgy képzelte el, hogy alapítunk egy külön műszaki dolgokkal foglalkozó kft.-t Kalligram néven. A Napot annak idején Farnbauer Gábor és Juhász R. József, alias Rocco tördelte, mégpedig nem kis pénzért. Azokon a gépeken, amelyeket a Nap kapott erre a célra Soros Györgytől. Ezt az állapotot teljesen tarthatatlannak tartottuk a szerkesztőségen belül, mert teljesen jogtalan volt az, hogy a Naptulajdonában lévő számítógépeken, a Nap irodáiban, a Nap villamos áramát fogyasztva tördeli két fiatalember az újságot, és ezért hetente fizetünk nekik nagyon komoly összegeket. Ez egy olyan konfliktust eredményezett a szerkesztőségben, hogy Szigeti László fölmondott…

Tulajdonképpen elsőként mi voltunk azok, a szlovákiai magyar lapok közül egészen biztosan, akik a nyomdai előkészítést is a kiadón belül végezték. Manapság, 2000 küszöbén ez már teljesen természetes, de akkor korántsem volt az. Tehát ilyen szempontból is úttörőknek számítottunk. Persze mert volt rá lehetőségünk. A lap a forradalmi időszakban, egy-két hónapon keresztül, 40 ezres példányszámban jelent meg. Amikor megkezdődtek a politikai szembenállások, amikor az Új Szóban is úgy érezték, hogy probléma van velük, hogy konkurenseik lehetünk, akkor beerősítettek propaganda meg mindenféle szempontból, aztán jöttek a politikai csetepaték, amelyekbe belebonyolódtunk, következésképp pár ezerre csökkent a példányszámunk, s a Nap így természetesen veszteséges volt. Volt azonban rendszeresen kormánydotáció, amelyet nem csak a Nap kapott meg, hanem valamennyi magyar sajtótermék. Ezeknek a dotációknak a mértéke összehasonlíthatatlan volt a jelenlegi támogatások összegével. 1991-ben például a Hét című lap, a Csemadok hetilapja, amely a legkevésbé sem tartotta kegyeiben az FMK-t, a kormányon lévő FMK-t, 4 millió koronás támogatást kapott, a Nap pedig csak 2,5 milliót. Tehát azt sem vetheti senki a szemünkre, hogy mi kormánypozícióban, vagy a kormányhoz közel álló lapként nagyobb anyagi támogatásban részesültünk volna, mint azok a lapok, amelyek ellenzéki lapoknak számítottak. Erről hitelt érdemlően azért tudok beszámolni, mert tagja voltam annak a bizottságnak, amely döntött a támogatások összegéről. Mint ahogyan tagja volt Lacza Tihamér is, a Hét akkori főszerkesztője. Felhőtlenül folytak a dolgaink, és normálisan működött minden, mígnem elkezdtek megjelenni mindenféle ügynöklisták. Valamikor 1992 áprilisának végén eljuttattak az Új Szóhoz és hozzánk is egy ügynöklistát, amelyen szlovákiai magyar újságírók is szerepeltek. Ezen a listán szerepelt sajnos Balla Kálmán is, a Napakkori főszerkesztője és a kiadó igazgatója. Nem akarok belebonyolódni abba, hogy a Balla Kálmán miért szerepelt ezen a listán. Tény az, hogy saját maga is elismerte, hogy valamikor a rendszerváltás előtt aláírta az együttműködési szerződést. Azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy legjobb tudomásom szerint Balla Kálmán gyakorlatilag nem működött együtt a titkosrendőrséggel, senkit nem jelentett föl, hisz jómagam is elég komoly kapcsolatban voltam vele 89 előtt is. Semmiféle ilyen dolgot nem tapasztaltam, amikor engem bevittek a Néhány mondattal kapcsolatban például a rendőrségre, hogy Balla Kálmán ártott volna nekem, de azt sem tudom, hogy azok közül az emberek közül, akik annak idején ellenzékiek voltak és részt vettek bizonyos dolgokban, ártott volna nekik. Tény azonban, hogy saját bevallása szerint aláírta ezt az együttműködési szerződést, és emiatt lemondott a főszerkesztői posztról és a kiadó igazgatói posztjáról. A Nap impresszumában főszerkesztőként, megbízott főszerkesztőként 1992. május 18-án jelentem meg. Azt hiszem, Balla Kálmán az egyetlen ember, aki önkéntes száműzetésbe vonult amiatt, hogy felfedezték a névét a titkosszolgálati ügynökök listáján. Azt hiszem, ő volt az egyetlen olyan ember a szlovákiai magyarok közül, aki önként levonta a következtetéseket abból, hogy valamikor az élete során elkövetett egy hibát…

– Konkrétan kik voltak még a listán?

– Nem tudom. Mivel ez egy kényes dolog, nem szeretnék még csak véletlenül sem tévedni, hagyjuk inkább.

– Térjünk még vissza 1991 történéseire. 1991 legfontosabb történése a VPN szakadása, Mečiar leváltása és a HZDS megalakulása volt, tehát elsősorban a szlovákoknál, a nagypolitika szintjén. Hogyan jellemeznéd ezeket az eseményeket?

– Azt hiszem, hogy a VPN szakadása kapcsán vissza kell térnünk egy olyan eseményhez, amely 1990-ben történt. Amikor a 90-es választások előtt Ján Budajról kiderült, hogy Štb-gyanús, és rajta van azon a bizonyos listán, azt hiszem, a VPN szakadása valamikor akkor kezdődött. A hajszálrepedés a VPN-ben ekkor történt. Ján Budaj akkor lett kegyvesztett a VPN vezetése egy részénél. Látszólag Mečiarnál is többet tudott, habár Mečiar még abban az időben nem volt egy mérvadó ember. Mečiarról azt kell tudni, hogy úgy került a VPN-be, úgy lett belügyminiszter először, hogy a VPN-nek még közvetlenül a 90-es választások előtt sem volt belügyminiszter-jelöltje. A VPN-re az volt a jellemző, hogy volt egy grémiuma, 10-16 tagú grémiuma, ahol naphosszat arról tárgyaltak, hogy mi a teendő. A VPN koordinációs központjáról beszélek. Folyt a tárgyalás, az értelmiségi szócséplés meg minden. Egy napon a titkárnő bejelentette a Fedor Gáléknak, hogy jött egy úriember, aki szeretne velük beszélni. Ezt az úriembert Vladimír Mečiarnak hívták. Vladimír Mečiar akkor bejelentette, hogy ő a belügyminiszteri posztra alkalmas ember, mert ő mindent tud, azt is tudja, hogy hol van a WC, és melyik ajtó hova nyílik a belügyminisztériumban, és fölajánlotta szolgálatait a VPN-nek… Az értelmiségi politikusok a homlokukra ütöttek, és azt mondták, hát kérem szépen, van belügyminiszterünk, hála istennek. Vladimír Mečiar így került a politikába. Visszatérve a VPN szakadására: volt egy nagy grémiuma a VPN-nek, olyan volt, mint a magyar pártoknál az országos választmány, amelyben a vidéki apparatcsikoktól kezdve a parlamenti képviselőkig mindenki ott volt. A nép közül jött politikusok voltak többségben, és ez a grémium döntötte el, hogy ki lesz a miniszterelnök. Mečiarral szemben a miniszterelnöki posztra a koordinációs központ Miroslav Kusýt jelölte; aki tisztában van a dolgokkal, és ismeri a két személyiséget, erre azt mondja, hogy micsoda különbség. Az is természetesnek tartható, hogy ez a nagyon vegyes, földuzzasztott grémium nem Miroslav Kusýt, az okos értelmiségi politikust jelölte miniszterelnöknek, hanem a karizmatikus és a nagy dumás Mečiart. Így lett Mečiar miniszterelnök. Miniszterelnökként pedig már a kezdetektől fogva pontosan ugyanazt a vezetői gyakorlatot művelte, amit aztán a csúcson csinált. Az FMK rendkívüli aggodalommal figyelte már azt is, hogy a Mečiar lett a miniszterelnök, és tehetetlen volt. Nem lehetett közvetlen beleszólásunk abba, hogy ki legyen a miniszterelnök, de azt nagyon jól tudtuk, hogy mi lehet Mečiarból. Evidens volt, hogy előbb-utóbb szakadáshoz vezet a VPN országos választmányának döntése. Teljesen világos volt számunkra, nagyon sokat beszélgettünk erről Fedor Gálékkal. Így jutottunk el a VPN szakadásáig, amit megelőzött Mečiar leváltása a miniszterelnöki posztról. Erre az eseményre 1991. április 23-án került sor.

Az ominózus Kňažko-tévébeszédet követően szakadt a VPN, és aztán Mečiart nem tudta tovább vállalni a koalíció. Mečiar leváltásában rendkívül fontos szerepe volt az FMK-nak. Az FMK vezetői voltak azok, akik szinte belerugdalták a VPN akkori vezetőségét Mečiar leváltásába. Több titkos tárgyalás előzte meg a döntést. Két ilyen megbeszélésen én is részt vettem. Ivan Čarnogurský pozsonyi vállalatának üdülőközpontjában találkoztunk, mert attól tartottunk, hogy a székházunkat lehallgatják. Akkor ott pró és kontra érvek hangzottak el, hogy miért kell leváltani Mečiart, hogy mi a kockázata leváltásának, de végső soron egyezség született, hogy Mečiarnak távoznia kell. Az utolsó konspiratív megbeszélést követően került sor arra, hogy megidéztük Vladimír Mečiart. Ezen a találkozón Fedor Gál közölte vele, hogy leváltják őt. Ezen a megbeszélésen Vladimír Mečiar egy rendkívül elesett, megszeppent ember benyomását keltette. Mindent megpróbált az utolsó pillanatig, hogy a leváltására ne kerüljön sor, de végül is hiába. Az is figyelemre méltó, hogy ezt a döntést Hunčík Péter közölte a sajtó képviselőivel, ami nem is biztos, hogy szerencsés dolog volt, mert Mečiar rendkívüli gyűlölettel viseltetett aztán irántunk.

Kanyarodjunk vissza még az 1990. június 8-9-i parlamenti választások utáni kormányalakításhoz! Ezt hogyan élted meg?

– 89 után volt az FMK második hivatalos győzelme, politikai győzelme, azután már nem mondhatni, hogy sok győzelmet aratott volna… Képviselőink a VPN listáján jutottak a parlamentbe, következésképp kormányalakításra jogosult koalíció tagja lehetett a Független Magyar Kezdeményezés. Tekintettel arra, hogy nekünk a kooptált kormányokban is volt emberünk, nem ért bennünket váratlanul ez az esemény, hiszen kormányalakítási ambícióval indultunk a választásokon annak idején. A választások eredményének közzététele után, sőt már a választások előtt is, koalíciós tárgyalásokat folytattunk. A kormánybeli szereplésről szóltak ezek a koalíciós tárgyalások. Egy alapvető szándéka volt a Független Magyar Kezdeményezésnek, éspedig az, hogy mivel addig Zászlós Gábor volt a parlament alelnöke, ezt a státust meg akartuk tartani. Miniszterelnök-helyettessé viszont Varga Sándor helyett, aki kooptált miniszterelnök-helyettes volt, A. Nagy Lászlót javasolta az FMK országos választmánya, mellyel többé-kevésbé a választások előtt egyetértett a VPN vezetése is. Amikor viszont Mečiar elkezdte összeállítani a kormányát, nagyon határozottan kinyilvánította, hogy ő Zászlós Gábort kívánja miniszterelnök-helyettesnek, A. Nagy Lászlót pedig a parlament alelnökének szánja. Számunkra ez elfogadhatatlan volt azért, mert politikai tapasztalatait tekintve A. Nagy Lászlót sokkal alkalmasabbnak tartottuk a végrehajtó hatalomban való részvételre, mint Zászlós Gábort. Mečiar nem akarta ezt elfogadni, napokon keresztül tartott az alkudozás, és sejtettük, hogy azért nem enged, mert tulajdonképpen tart A. Nagy Lászlótól, azoktól az elvektől, azoktól az elvárásoktól, melyeket A. Nagy László a miniszterelnök-helyettesi posztról markánsan tudott volna képviselni. Emlékszem rá, a kormány hivatalos kinevezését megelőző napon Mečiar ultimátuma az volt, ha nem azonosulunk elképzelésével, hogy A. Nagy a parlament alelnöke, Zászlós meg miniszterelnök-helyettes legyen, akkor szakértőként Szabó Rezsőt nevezi ki miniszterelnök-helyettesnek. Számunkra ez teljesen elfogadhatatlan volt, hiszen Szabó Rezső nyíltan FMK-ellenes politikus volt, és természetesen azonnal nemet mondtunk Mečiarnak. Elkezdődött a feszült várakozás, mert este 11 óráig végleges választ kellett adnunk, és kinyilvánította, hogy nem áll szándékában megváltoztatni véleményét. Ebből a párharcból, ebből a politikai húzd meg, ereszd meg párbajból Mečiar került ki győztesen, mert végül beleegyeztünk, hogy A. Nagy László legyen a parlament alelnöke és Zászlós Gábor kerüljön a kormányba. Ennek a kormánynak a későbbi történetéről már szóltam.

– A 90-es évben, már a választások után, a kormányalakítás után egyre markánsabban eldurvul az FMK és az Együttélés-MKDM koalíció közötti vita, illetve a magyar pártok vitája. Ennek talán a két legmarkánsabb példája Zoller nyílt levele Csákyhoz, illetve a Duray-Janics-vita. Te hogy emlékszel erre?

– Megmondom őszintén, hogy Zoller Csákyhoz írt levelére nem emlékszem, tudom, hogy volt valamilyen vita köztük, de ezzel kapcsolatban nem kívánok véleményt nyilvánítani. A Duray-Janics-vita pedig tulajdonképpen fölmelegítődött, mert még a választás előtt megvádolta Duray Janics Kálmánt, hogy a titkosszolgálatnak dolgozott, Janics Kálmán pedig azt állította Duray Miklósról, hogy KGB-s kém volt.

A csatabárd tehát ki volt ásva a két személyiség között, és épp a választások előtt ásták el, akkor még senki nem tudta, hogy csupán ideiglenesen. Zselizen a Galán Géza által szervezett szabadtéri színpadi ünnepségen, amely a magyar koalíció kampánynyitója volt, Galán Géza dörgedelmes, patetikus hangon fölinvitálta a színpadra Duray Miklóst és Janics Kálmánt, ott a nagyközönség előtt kezet fogtak mintegy demonstrálva, hogy most már szent a béke, és most már egy a cél: legyőzni az áruló Független Magyar Kezdeményezést, és megnyerni a választásokat. A későbbiekben aztán többször volt nyílt ellentét köztük. Alkalomadtán, amikor politikai vagy bármiféle érdekből ezt az ellentétet fel lehetetett melegíteni, az egyik vagy a másik fél fel is melegítette.

– Közben azért az FMK-ban is megértek a dolgok, az FMK első embere Tóth Károly volt, majd nemsokára Tóth Károly helyét A. Nagy László vette át, és 1992-re megtörténik az FMK arculatváltása, és Magyar Polgári Párt lesz belőle. Ezek a változások hogyan történtek?

– Ami történt, nem politikai erjedésnek nevezném, mert nem személyi problémák miatt került sor vezetőváltásra. Egészen biztos vagyok benne, hogy én javasoltam azt Tóth Károlynak annak idején, mivel a Független Magyar Kezdeményezésnek van egy parlamenti alelnöke, akit A. Nagy Lászlónak hívnak, teljesen kézenfekvő, hogy azt a politikust kell megtennünk elnöknek, aki a legmagasabb közjogi méltóság pozíciójában van. Tóth Károly a legkevésbé sem ellenkezett, és egy teljesen sima, egyhangú szavazás eredményeképpen lett A. Nagy az FMK elnöke, s ez, még egyszer hangsúlyoznám, teljesen pragmatikus döntés eredménye volt.

– És az MPP, tehát a párttá alakulás?

– A párttá való alakulás szintén egy pragmatikus ügy volt. A kormányrészvételt ugyanis sokkal rugalmasabban meg lehet oldani egy párt struktúrájában, mint egy mozgalom struktúrájában, amelynek rendkívül laza szabályai vannak. Zárójelben jegyezném meg, visszautalva 1989. november 16-ára, de lehet, hogy már említettem, Tóth Károly lakásán Tóth Károly volt az egyetlen, aki ötpercenként szót kért azzal, hogy pártot kellene alapítanunk, politikai pártot, tehát tulajdonképpen semmi más nem történt, csak megvalósult Tóth Karcsi álma. Teljesen normális döntés volt ez, és abszolút semmiféle vita nem volt körülötte, mert ha megnézzük a Szlovákiában működő politikai mozgalmakat, teljes egészében pártként működtek. Az Együttélés is és a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom is tulajdonképpen pártként működött.

– 1992-ben parlamenti választásokra is sor került, amelyen az Együttélés és az MKDM koalícióban, míg a Magyar Polgári Párt egyedül indult. Miért?

– Azért, mert kevés volt a fóka és sok volt az eszkimó. Sok volt a politikusi akarnok, sokan akartak bejutni a parlamentbe parlamenti képviselőként, sokan akartak pozícióba kerülni a választások után, és nyilvánvaló, hogy ilyen szempontból a három párt létezése “terhelte” a szlovákiai magyarságot, mert a szlovákiai magyarság szemében a választási lehetőségre ugyan három párt volt, de hát természetesen három pártnak apparátusa van, illetve hát a három pártnak saját politikusai voltak, ahogy említettem, akiknek komoly ambícióik voltak. Világos volt az, hogy nem születik egyezség. Először szeparált tárgyalásokra került sor; a Magyar Polgári Párt az MKDM-mel is folytatott koalíciós tárgyalásokat, és komoly ígéreteket kapott a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalomtól egészen az utolsó pillanatig. Amióta létezik a szlovákiai magyar politikai paletta, ez mindig így volt, ám az MKDM végül mindig az általa erősebbnek vélt mozgalomhoz csapódott. Így maradt magára a Magyar Polgári Párt. Amikor pedig külön egyezséget kötött az Együttélés és a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom, kezdődtek újra a tárgyalások már az Együttélés-MKDM koalíció és az MPP képviselői között. Több mint húsz találkozóra került sor, rendkívül sok órát tárgyalt együtt a három párt tárgyalóküldöttsége. Ezek a tárgyalások semmi másról nem szóltak, csak arról, hogyan kell kiszorítani a koalícióból a Magyar Polgári Pártot. Erre megvoltak az okok és az ürügyek, úgymond az FMK-nak magyar egyetemhez való viszonyulása annak idején, az előző kormányban való részvétele, a nyelvtörvényhez való viszonyulása és mindenféle vélt, valós vagy mondvacsinált ürügyek. Semmi másról nem szóltak ezek a tárgyalások, mint hogy ne jöjjön létre a hármas koalíció. Annak ellenére, hogy a közvélemény, a szlovákiai magyar közvélemény rendkívüli intenzitással szerette volna elérni, hogy hármas koalíció legyen. Ezt tárgyaló partnereink is tudták, és választottak egy “gordiuszi csomó megoldást”. Kreáltak egy Magyar Néppártot, amelynek Popély Gyula lett a vezetője, és nagy dirrel-dúrral bejelentették, hogy végül is az MPP-vel ugyan nem lehetett megegyezni, de a hármas koalíció létrejött… Ezután nem maradt más választása a Magyar Polgári Pártnak, mint hogy egyedül induljon a választásokon, mert rendszerváltóként, viszonylag mozgalmas múlttal a párt nem engedhette meg magának azt, és a választóival szemben sem lett volna tisztességes, hogy ne induljon a választásokon. Ha egy politikai párt nem indul a választásokon, legyenek azok helyhatósági választások vagy parlamenti választások, tulajdonképpen aláírja megszűnését, fölszámolódását. Tehát elemi érdeke volt a Magyar Polgári Pártnak, hogy induljon a választásokon, és prezentálja magát a közvélemény előtt, ami többé kevésbé sikerült is. Az 5%-os küszöböt ugyan nem értük el, de több mint 3%-ot értünk el a választásokon, és ezzel lehetővé vált, hogy fennmaradjunk.

– Nemrégiben olvastam egy tanulmányt, amely arról szólt – egy szlovák politológus tollából -, hogy az 1992-es, illetve a mostani, az 1999-es jelenlegi szlovák pártstruktúra jelentős mértékben megváltozott volna, ha annak idején a VPN utódpártjai, tehát a Demokrata Párt, az ODÚ és hát az FMK utódpártja, az MPP koalícióban elindult volna az 1992-es választáson. Voltak ilyen jellegű tárgyalások?

– Voltak ilyen jellegű tárgyalások is természetesen, de ki kell, hogy ábrándítsam a politológusokat, mert nem tudom, hogy mennyire vannak tisztában azzal, hogy komoly igény, komoly szándék a megszólított szlovákiai politikai partnerek részéről nem volt. Mert a szlovák demokratikus ellenzék, a szlovák demokratikus pártok viselkedését is meghatározta a szlovák választóktól való félelem. Még a legjobb barátaink is ballasztként fogták föl a Magyar Polgári Pártot esetleges koalíciós partnerként. Bizonyos politikusokat fölvettek volna a listájukra, de ez volt a maximum, normális koalíciókötésre nem voltak hajlandóak.

– Hogyan értékeled a saját rendszerváltó szerepedet ma?

– Volt egy időszak, amikor a megfelelő időpontban a megfelelő helyen voltam. Úgy gondolom, hogy a saját lehetőségeim határain belül helyesen cselekedtem. Természetesen úgy, ahogy mindenki, én sem vagyok hiba nélkül való, és nyilvánvaló, hogy az én cselekvéseim részleteibe is hibák csúszhattak, egészében véve azonban nyugodt szívvel elmondhatom magamról, hogy abban szerencséltetett a sors, hogy cselekvő részese lehettem egy forradalomnak, méghozzá nem csupán közkatonaként. Azt is hozzá kell tennem, hogy vesztettem is közben, mint ahogy általában a forradalom gyermekei veszteni szoktak, mert majdnem fölfalt mint gyermekét ez a forradalom. Olyan szempontból is szerencsésnek érezhetem magam, hogy viszonylag emelt fővel és erkölcsi stigmák nélkül kerülhettem ki ezekből az eseményekből.

Rövid URL
ID368
Módosítás dátuma2016. június 2.

Lacza Tihamér: Magyar jezsuiták Latin-Amerikában (II. rész)

Limp Ferenc Budán (de lehet, hogy Magyaróvárott) látta meg a napvilágot 1695. május 25-én, tehát két és fél évvel idősebb volt Orosz Lászlónál. 1713. október...
Bővebben

Részletek

Limp Ferenc

Budán (de lehet, hogy Magyaróvárott) látta meg a napvilágot 1695. május 25-én, tehát két és fél évvel idősebb volt Orosz Lászlónál. 1713. október 18-án, Trencsénben lépett a jezsuita rendbe, majd Bécsbe ment, ahol teológiát tanult. Később grammatikát és bölcseletet tanított. 1726. július 27-én Orosz Lászlóval együtt szállt hajóra Genovában, hogy a Sevillába menjenek. Mint már említettem, a jezsuita misszionáriusképzőben együtt készültek a hittérítő munkára, és együtt vágtak neki az óceánnak is. Limp Ferencet Córdobából a paraguayi rendtartomány legészakibb részébe küldték. Először a hanyatlásnak indult Santo Ángel redukciót sikerült felvirágoztatnia. 1732-ben lett a San Lorenzo telep vezetője, majd néhány év elteltével már hét redukció irányítását bízták rá. Ez a térség azonban a spanyol és a portugál érdekszféra ütköző zónájában feküdt, s az 1750-ben megkötött Tratado de Permuta alapján végül a portugáloké lett. A hét redukció indiánjai azonban nem akartak portugál fennhatóság alá kerülni, mert okkal féltek attól, hogy rabszolgaságba vetik őket. Inkább az áttelepülést választották volna, de az ügy lebonyolításával megbízott spanyol hivatalnok türelmetlensége miatt végül ezt is elutasították, és inkább a fegyveres ellenállás mellett döntöttek. Az események drámai fordulatot vettek, amit Limp Ferenc nem tudott megakadályozni, jóllehet minden erejét latba vetve igyekezett a szembenálló felek között közvetíteni. Sem az indiánok, sem a spanyol hatóságok nem bíztak benne, s amikor a konfliktus véres harcba csapott át, őt vádolták meg a háború kirobbantásával és az indián fegyveres ellenállás megszervezésével. Pedro de Cevallos Buenos Aires kormányzója – később spanyol alkirály – vizsgálatot indított Limp Ferenc ügyében, és ennek alapján felmentette őt a vádak alól. A hét missziós telep sorsa azonban megpecsételődött: a spanyol és a portugál hadsereg egyesült erővel leverte az indiánok ellenállását. Az a néhány, aki életben maradt az őserdőben talált menedéket. Limp Ferencet a Yapeyú redukcióba helyezték át, és itt élt akkor is, amikor megérkezett a jezsuiták kitoloncolását elrendelő királyi parancs. Az akkor már 73. évét taposó, súlyos beteg misszionáriust a sors megkímélte a megalázó bebörtönzéstől és attól, hogy zsúfolt hajón, méltatlan körülmények között szállítsák Európába. Valamikor 1768-ban (sajnos a pontos dátumot nem tudjuk) meghalt. Misszionáriusi munkája mellett néprajzi és földrajzi megfigyeléseket is végzett, halála után kiadták Dél-Amerika földrajzát ismertető írását (36).

 Aperger Zsigmond

Szabó László könyvében (37) másfél oldalt szentelt Aperger Zsigmondnak, akiről egy 18. századi spanyol utazó, Félix de Azara “minden kétséget kizáróan” azt írja Viaje a través de la América Meridional desde 1781 a 1801 című, számtalan kiadást megért munkájában, hogy magyar orvos volt (“Segismundo de Aperger era médico de Hungría” ). Szabó szerint Aperger apja bécsi bankár volt, fia – aki az 1690-es években született – orvosnak tanult, és valószínűleg Magyarországon praktizált, amikor belépett a jezsuita rendbe. 1717-ben érkezett Dél-Amerikába, mégpedig Buenos Airesbe, és 1726-ig a córdobai egyetemen tanított. Két pestisjárvány (1719, 1730) leküzdésében is nagy érdemeket szerzett. A második járvány a paraguayi redukciókban ütötte fel a fejét, s mint egy korabeli krónikás feljegyezte, ha Aperger nincs a helyszínen, akkor az indiánok több mint fele elpusztult volna. Noha Aperger jezsuita volt, hittérítő tevékenységet nem folytatott. Annál több időt töltött viszont kísérletekkel és különböző gyógynövények gyűjtésével. Ezekből hatásos gyógyszereket készített, s receptjeit egy kötetbe gyűjtve (Códice Misionero) meg is jelentette. Szabó László, aki a könyvet felfedezte, Apergert rendkívüli egyéniségnek, humanista és önzetlen embernek nevezi. Az orvos receptjeit széles körben terjesztették, és valószínűnek látszik, “hogy Argentína, Uruguay és Paraguay ma is nagyszámú kuruzslói közül sokan még mindig Aperger, a legendás hírű Padre Sigismundo régi bevált receptjei alapján orvosolnak…” Aperger olyan nagy tekintélyt vívott ki magának, hogy amikor rendtársait 1767-ben kiutasították Dél-Amerikából, vele kivételt tettek. Elképzelhető, hogy ebben magas kora is szerepet játszott, mindenesetre a hatóságok engedélyezték, hogy a loretói redukcióban maradhasson, és ott érte a halál 1773-ban.

 Plantich Miklós

Szabó László szerint (38) Zágrábban született (időpontot nem közöl, így csak feltételezhető, hogy valamikor az 1700-as évek elején), s nemzetiségét tekintve félig horvátnak, félig magyarnak mondja. Ősei határőr katonatisztek voltak, Plantich Miklós azonban a tudományos pályát választotta, és a jezsuiták nagyszombati kollégiumában, majd pedig trencséni újoncképzőjében tanult. Pontosan azt sem tudjuk, mikor került az Újvilágba, közelebbről Uruguayba, ahol a jezsuiták cordóbai, majd montevideói kollégiumában tanított, később pedig ennek az intézménynek a rektoraként működött. Hittérítést nem végzett, de azt nem tudjuk, hogy milyen tárgyakat oktatott. Valószínűleg befolyásos és kiterjedt kapcsolatokkal rendelkező ember lehetett, mivel azzal vádolták meg, hogy a paraguayi indián redukciókból az ő irányításával egy olyan államalakulatot akartak létrehozni, amely önálló királyság lett volna. Ez persze merő koholmány volt, hiszen Plantich Miklós nemigen járt a paraguayi rendtartomány indián telepein. 1768-ban más rendtársaival együtt ő is haza vergődött, de életének további folyásáról közelebbit nem sikerült kideríteni.

 Hedry Márton

1709 táján született, de születésének helyét nem ismerjük, és életének első évtizedeiről sem tudunk semmit. 1748-ban érkezett az Újvilágba, közelebbről a mai Chile területére, a Concepción környékén élő araukánok földjére. (Tizenöt évvel korábban ugyanitt tevékenykedett Herre Mihály nyitrai származású segítő testvér is, akiről csak annyi ismeretes, hogy 1737-ben, negyvenéves korában halt meg Santiago de Chilében.) Szabó László szerint (39) Hedry jól beszélt görögül, és megtanulta az araukán indiánok nyelvét is. A chilei redukciók életéről nem sok adat áll rendelkezésre, így Hedry Márton működéséről is csak keveset tudunk. Ő is azok között volt, akiket vasra verve szállítottak Európába. Gyaníthatóan 1768-ban halt meg.

 Ferder Fülöp

Feltehetően 1713-ban született, és 1745-ben érkezett meg a Río La Plata környékére. Öt évig a San Tomé redukcióban tevékenykedett, ezt követően a Loreto missziós telep vezetője lett. Azt tudjuk, hogy a jezsuiták kiutasításakor ő is visszatért hazájába, de életének utolsó időszakáról nincsenek megbízható adatok.

 Szerdahelyi Ferenc

Győrött született 1717-ben. 31 éves korában, 1748-ban érkezett Buenos Airesbe, és kezdetben a San Juan Bautista misszióban működött. Később a paraguayi rendtartományban fekvő Yapeyú missziós telep vezetésével bízták meg, itt évekig együtt tevékenykedett Limp Ferenccel. Utolsó állomáshelye az Apóstoles redukció volt (ebből fejlődött ki az azonos nevű argentin város), innen toloncolták ki őt és rendtársait 1767-ben, amikor megérkezett a Jézus Társaságot feloszlató királyi rendelet. Spanyolországba visszatérve két hónapig raboskodott, majd Nagyszombatba ment. Itt találkozott vele később Orosz László. Valószínűleg megérte a jezsuita rend magyarországi betiltását, de életének további fejleményeit és halálának dátumát nem ismerjük.

 Lyro Ignác

A Nyitra megyei Sziklavárhelyen született 1717. május 17-én, és 1739-ben lett a Jézus Társaság tagja. Ezt Ács Tibor állítja már említett művében (40), míg egy külföldi szerző (J. Jouanen) szerint 1729. július 13-án, a csehországi Troppauban (a mai Opavában) látta meg a napvilágot, és 1754-ben érkezett Dél-Amerikába. A két szerző abban egyetért, hogy Lyro Ignác Ecuadorban, Quitóban tevékenykedett, ahol missziós munkája mellett elsősorban földrajzi kutatásokat folytatott. A rend feloszlatása után visszatért Európába, és az egyik forrás szerint Nagyszombatban, míg a másik forrás szerint Csehországban telepedett le, ahol betegápoló lett. Egy 1757. június 17-i keltezésű, Quitóban írt levele nyomtatásban is megjelent. Ebben Peru és Ecuador földrajzi viszonyaival foglalkozik. Halálának időpontja ismeretlen.

 Zakarjás János

Születésének pontos dátumát nem tudjuk. Feltehetően 1720 táján Nagyszombatban látta meg a napvilágot. Iskolai tanulmányait szülővárosában kezdte, és 1740-ben belépett a Jézus Társaságba. Trencsénben is tanult, később – 1745-ben – itt kezdte tanári pályáját. 1748-ban, miután áldozópappá szentelték, úgy határozott, hogy ő is az Újvilágban vállal missziós szolgálatot. A következő év elején megkapta az ehhez szükséges engedélyt, és Bécsből Graz érintésével Genovába utazott, ahonnan egy vitorlás fedélzetén Spanyolországba hajózott. Útitársai között ott volt Éder Xavér Ferenc páter is, akiről a későbbiekben lesz szó. A misszionáriusképző elvégzése után 1750. október 12-én Cádiz kikötőjében szállt hajóra és vágott neki a végtelen vizeknek. Úti célja a perui Callao volt, ahová a szokásos módon, a Panamai-földszoroson átkelve érkezett meg. Az első időszakban Limában élt (ekkoriban gyakran találkozott a nála vagy 30 évvel idősebb Rér Jánossal, akiről egyik levelében is megemlékezik), majd a bolíviai Mamoré folyó menti redukciókban kezdte meg hittérítő munkáját. Ezen a vidéken működött egyébként Éder Xavér Ferenc is. Zakarjás János Dél-Amerikából több levelet is küldött Európába, ezek alapján viszonylag jól rekonstruálható mindaz, ami vele történt, de csak 1756-ig. A további 11 esztendőről viszont csak feltételezéseink vannak. Azt tudjuk, hogy megfordult a mojo, canichaná, cayuvava és más indián törzsek között. Működési területének központi missziója alighanem az a San Javier redukció volt, amelyet megtalálunk Éder Xavér Ferenc térképén is. A Mamoré folyó Bolívia laposabb, őserdőkkel borított területein kanyarog. A legmegbízhatóbb közlekedési eszköz errefelé a csónak, gyalogosan csakis pontos helyismerettel lehet útra kelni. A kellemetlen éghajlatú, mocsaras vidéken szinte fekete felhőket alkotó rajokban támadnak a betegségeket terjesztő szúnyogok és más rovarok, így aligha meglepő, hogy Zakarjás is leesett a lábáról, ezért átmenetileg az Andok csúcsai között elterülő Cuzcóba költözött, ahol betegségét gyógyíttatta. Felépülését követően visszatért munkájához. Az indiánok életéről, a magyar misszionárius körükben eltöltött éveiről képet alkothatunk magyarországi ismerőseihez – Bartakovics József jezsuita tanárhoz és Kéri Ferenchez – írt leveleiből. 1756. április 16-án kelt levelében a következőkről számol be Bartakovicsnak: “Az 1754. év június havától fogva a déli szélesség 18. fokától a 12. fokáig, a 316. hosszúsági fokon (abban az időben még nem különböztették meg a nyugati és a keleti hosszúságot – L. T.) áthajóztam, kelet és nyugat között alig 3 fok eltéréssel. Ezek a perui tartomány misszióinak határai. Csaknem az egész vidék síkság, amelyet számos folyó öntöz. Ezek között kiválóbbak: Mamoré, Itenes, Beni, hajózhatók (…) Az esős évszakban (októbertől májusig tart) csaknem az egész területet elöntik annyira, hogy ha az indus lovas az előző félévben jaguárokra, vadkanokra, szarvasokra vadászott, most 10 rőf mélységű vízben csónakozva halászik. Ezért lakóhelyül a legmagasabb helyeket választják, és ott sincsenek eléggé biztonságban, bizony néha a pitvarban úszkálnak a gyerekek, és nem ritkán csónakra van szükség, ha a beteget látogatjuk. Ilyenkor viperák, hangyák (ezeknek 30-nál is több válfaját olvastam meg és némelyek csaknem egy hüvelyk nagyságúak), meg ezer más bogár a mezőről és erdőből összegyűlve velünk egy fedél alatt tanyázik és semmi sem mentes tőlük” . (41)

Bizonyos helyzetekben a tudós jezsuita is tanácstalan, és jobb híján elfogadja az indiánok módszereit: “Viperacsípés és minden más méreg ellen házi orvosságul a krokodilus fogát használjuk, amelyet a sértett részre kell kötni vagy a nyakba akasztva kell viselni. (…) Hogy vajon elegendő-e az, ha a mérget ételben vagy italban vesszük be, nem merem állítani, én hasonló esetben két éjjel a számban tartottam.” Néhány sorral alább arról számol be, hogy nem sokkal megérkezése előtt “kétszer az esővel hal esett az égből. Ezt nekem az atyák beszélték, akik azokból maguknak és a családnak vacsorát készítettek” (42). A térség sajátos éghajlati viszonyait Zakarjás így jellemzi: “A vidék igen forró és nedves, a forróságot a szelek mégis mérséklik, ha pedig délről fúj, még fázunk is. Törökbúzát (kukorica a kenyerünk), rizst, gyapotot és cukrot terem a föld. Ebből élünk, ebből ruházkodunk. A cukornád fél év alatt megérik, míg Peruban legalább két évig tart. Ez ennek a földnek a képe, amelyen valaha nagy számú lakosság élt, de idők múltával a változó hadi szerencse és a csaknem állandó pestis számukat mintegy 30 000-re apasztotta.” (43)

A következő levél, amelyből idézünk, két nappal később, 1756. április 18-án kelt, címzettje pedig Kéri Ferenc volt. Ennek a beszámolónak elsősorban néprajzi vonatkozásai érdekesek: “a mobimák a csecsemők homlokát kettős övben benyomják, ezért oly rút az ábrázatuk, szájuk és orrlyukaik elállók, a szemeik széjjel állók, a fejük olyan, mintha egy három emeletből álló torony lenne. Egyesek a kétpofacsontot két deszka közé préselik, hogy ne széles, hanem keskeny arcúaknak lássanak, mások az ellenkezőjét teszik. A patikik emberevők, a mobimák denevérrel táplálkoznak, a murék nagyobb kígyókkal és krokodilusokkal; ha lepényt esznek hozzá, azt a juka gyökeréből, vagy törökbúzából készítik, amelyekbe köznapokon, a megholtak porrá tört csontjait teszik fűszer helyett. Azoknak, akiknél az Itenes mentén 4 hónapig tartózkodtam, nemcsak a fülük, hanem mind a két ajakuk és az orruk is át van lyukasztva, és azokba egy hüvelyk hosszúságú, zöld színű követ tesznek.” (44)

A haldoklók száját és orrát bedugják, hogy a lelküket visszatartsák, de ezzel alighanem csak meggyorsítják a végkifejlet bekövetkeztét. Zakarjás maga is tapasztalhatta, hogy az élők és az elhunytak “kapcsolata” lényegesen más, mint Európában: “A halottakat ugyanazon tető alatt földelik el, ahol ők maguk laknak, azt időről időre kiássák, szomorkodó sóhajok közt megmossák, olajjal megkenik, és miután a csicsától (részegítő ital) neki hevülnek, a halottat is megkínálják, és ha kell neki, ha nem, a szájába öntik.” (45)

A jezsuitákat kiutasító rendelet valószínűleg nem valamelyik redukcióban, hanem Limában érte Zakarjást, aki társaihoz hasonlóan méltatlan körülmények között utazott Spanyolországba, majd onnan hazájába. Komáromban telepedett le, ahol plébánosként működött egészen 1772. szeptember 14-én bekövetkezett haláláig. Latinul íródott leveleit Sztankovits Ödön ültette át magyar nyelvre, és azok aFöldrajzi Közlemények 1910. évfolyamában jelentek meg.

 Éder Xavér Ferenc

A Dél-Amerikát megjárt magyar jezsuita hittérítők közül alighanem Éder Xavér Ferenc munkásságáról tudhat legtöbbet a közvélemény, hiszen a mojo indiánokról szóló, latinul írt terjedelmes művének néhány fejezete magyarul is olvasható a Bodrogi Tibor szerkesztette néprajzi antológiában (46). Talán nem lenne haszontalan dolog az egész munkát magyarul is kiadni, elvégre Éder a magyar néprajztudomány egyik 18. századi előfutárának is tekinthető, arról nem is szólva, hogy az általa leírt népeket és tájakat nem átutazóban figyelte meg, hanem mintegy másfél évtizedet eltöltött a helyszínen. Beszámolója – elfogultsága és az európai ember jóindulatú lenézését tükröző szemlélete ellenére – hiteles leírása az őserdők világának, az indiánok hétköznapjainak. Azért is érdemes volna kiadni ezt művet, mert hasonló jellegű munka nem készült, illetve ha mégis, kézirata rejtélyesen eltűnt (lásd Brentán Károly esetét).

Éder Xavér Ferenc 1727. szeptember 1-jén (Szinnyei József szerint: március 19-én) Selmecbányán látta meg a napvilágot, és itt kezdte iskolai tanulmányait is. A későbbiekben a felvidéki jezsuiták szokásos útvonalát járta be: a nagyszombati kollégiumba került, majd a trencséni újoncképző következett. 22 éves korában missziós szolgálatra jelentkezett, és 1749 elején Bécsen és Grazon át Genovába ment, majd onnan hajón utazott tovább Spanyolországba. Vele tartott Zakarjás János is, akiről már szó volt. A misszionáriusképző elvégzése után Éder (és Zakarjás) 1750. október 12-én hajóra szállt Cádiz kikötőjében, és Panamán átkelve 1751 elején érkezett meg Peruba. Limában a rendtartomány főnöke közölte vele, hogy az Andok keleti oldalán elterülő, Moxitániának nevezett vidékre kell mennie, a Mamoré folyó középső szakasza mentén élő mojo indiánok közé. Ez a terület ma Bolívia része. A trópusi őserdőkben a mojók mellett más kisebb törzsek is éltek, pl. a more, az itonama és a chiriguano indiánok. Édernek ezekről a “vadakról” meglehetősen kedvezőtlen véleménye volt, de becsületére legyen mondva, minden nehézség ellenére végig kitartott vállalkozása mellett, s csak az 1767-es kitoloncolási rendelet után hagyta el szolgálati helyét.

Éder a legtávolabbi indián településeket is felkereste, megtanult számos indián nyelvet és nyelvjárást, amely tulajdonképpen előfeltétele volt a sikeres hittérítő munkának, annál is inkább, mert voltak olyan redukciók, ahol tucatnyi különböző nyelvet is beszéltek az ott letelepített indiánok. A magyar jezsuita részletes feljegyzéseket készített, ezeket jól sikerült rajzokkal, valamint térképvázlatokkal egészítette ki.

Lapozzuk fel tehát Éder Xavér Ferenc latinul írt munkáját, amelynek címét (Descriptio provinciae Moxitarum in Regno Peruano) magyarra így fordíthatnánk le: A Perui Királyságban lévő Moxitania tartomány leírása. A 289 sűrűn teleírt oldalt kitevő kézirat eredetije a budapesti Egyetemi Könyvtár Pray-gyűjteményében található. Ebből készített 1791-ben egy meglehetősen szerény kivonatot Makó Pál budai apát (47), aki valójában nem is Éder eredeti szövegét, hanem a saját magyarázatait adta közre. Ez a kiadás majdnem száz évvel később, 1884-ben spanyolul is megjelent La Pazban, de maga az eredeti szöveg (illetve fordítása) teljes terjedelmében mind a mai napig nem jutott el az olvasók szélesebb köréhez. Éder a bevezetőben arra hívja fel a figyelmet, hogy nem a Perui birodalomról kíván írni, hanem azokról a missziókról, amelyeket a nagy központoktól sok száz mérföldnyire, az őserdőktől elhódított területeken sikerült nem csekély fáradsággal és leleménnyel létrehozni. Mint maga Éder ismegállapítja, a régi Perui Birodalom Európa nagyságú ország “Paraguay és a Quitói Birodalom között: az északról, ez délről határolja. Keletről Brazília a szomszédja, nyugatról pedig a köznyelvben Mar del Sudnak nevezett Csendes-tenger mossa” (48). Ezt a hatalmas területet – maga Éder állítja ezt – a magyar jezsuita kétszer is bejárta. A perui missziók közös neve egyébként mojos volt, a paraguayi redukciókat guarancies néven emlegették, míg a quitói rendtartomány telepeit mainasnak hívták. “A mojo missziókat ma három részre, illetve területre osztják – állapítja meg Éder -: az első a Mamoré, az azonos nevű folyóról elnevezve; a második a Pampas, azaz síkság; a harmadiknak – nem tudom miért és honnan – Baures a neve” (49). Nem csoda, ha egy ilyen hatalmas területen, ráadásul a kölcsönös kapcsolatok kialakítását ugyancsak megnehezítő természeti viszonyok és eltérő törzsi szokások közepette a nyelvek bábeli kavalkádja alakult ki. “Több különböző nyelven beszélnek itt – még egyetlen misszión belül is -, mint egész Európában. S ezek a nyelvek – mint mondják – ég-föld távolságra vannak egymástól. Én a saját területemen kilenc nyelvet számláltam meg, a szomszéd páter az övén húsznál is többet. Az a törzs, amely valamelyik új telep létesítésekor elsőnek kerül oda, szerencsés, mert kiváltságos történeti szerepe lesz: nyelve ugyanis a misszió általánosan használt nyelvévé válik. A többiek, akik később kerülnek oda, gyakorlás útján csakhamar elsajátítják ezt a nyelvet, ha előzetesen egyáltalán nem tudnak szót érteni egymással. Az idő alatt, míg a misszionárius megtanulja nyelvüket, vagy ők elsajátítják a páter által már ismert közös nyelvet, minden téren jelekkel érintkeznek egymással: így intézik a közösség ügyeit, beszélgetnek, kereskednek. Bármiről tudnak így beszélni: méghozzá olyan pontosan, hogy a szóban forgó ügy legkisebb részlete sem kerüli el a beszélő vagy a jelekre figyelő figyelmét.” (50)

Éder részletesen foglalkozik az indiánok hiedelmeivel, babonáival és a természeti jelenségekkel kapcsolatos elképzeléseikkel. “Érdeklődtem, mi a véleményük a hold- és napfogyatkozásról. Legtöbben azt felelték, hogy ilyenkor a Hold vagy a Nap beteg. Vannak, akik a Napot férfinak, a Holdat meg a feleségének tartják, a csillagok meg a gyermekeik. S valahányszor fogyatkozást észlelnek, azt állítják, hogy ilyenkor a Nap egyesül a Holddal új csillagok nemzése végett: nehogy idő múltával elfogyjanak a csillagok az égboltozaton, hiszen minden nap sok meghal közülük. Arról mondják, hogy meghal, amelynek a szikrázó lehullását látják.” (51) Az indiánokat azonban különösebben nem érdekli a csillagos égbolt, csak azokat a csillagállásokat jegyzik meg, amelyek a vetés idejét határozzák meg. A csillagképek mögé ők is különböző állatokat – pl. nandut, kajmánt, jaguárt, medvét stb. – képzelnek. Ananduról Éder egy kedves történetet is elmesél: “Azt tartják, hogy a nandu egyszer azzal a gondolattal foglalkozott, hogy az égboltozatról a földre menekül, mert itt talán könnyebben csillapíthatja az éhségét. Már el is határozta, hogy tervét tényleg valóra váltja, s menekülésbe kezd. Valamilyen lyukon a földre akart szökellni, de nem tudom milyen állat megragadta a farkát, s az bizony kiszakadt. Ő leugrott a földre, de a farkát odafenn hagyta. Ez a magyarázata, hogy a nandunak nincs farka, mint ahogy valóban nincs.” (52)

A tudós páterek igyekeztek megvilágítani az indiánok előtt az égi jelenségek mibenlétét, sőt megjövendölték egy-egy hold- vagy napfogyatkozás bekövetkeztének várható időpontját is, s ezzel komoly tekintélyt szereztek maguknak a bennszülöttek előtt. De nemcsak a csillagos ég, hanem a környező természet, a növény- és az állatvilág, a folyók és a kőzetek is sok érdekes megfigyelni valót kínáltak. Éder Xavér Ferenc igen elcsodálkozott például azon, milyen tarkák a folyópartok agyagrögei, amelyek olykor tucatnyi eltérő színű rétegből állnak. “Az agyagrögök közül az egyik nagyon fehér – írja. – Mész helyett használják templomok és házak fehérítésére – már csak azért is, mert itt nincs mészkő. S ez az anyag fehérség tekintetében is minden bizonnyal felülmúlja a meszet. Ezenkívül a mésszel fehérített fal a hozzátapadó homokszemcsék miatt érintésre érdes. Az agyagröggel festett falat viszont olyannak érzed, mintha selymet tapintanál. A más színű rögöket is felhasználják templomok és házak díszítő színezésére.” (53) A fehér agyag valószínűleg a kaolin lehetett. De sokkal rejtélyesebb az a másik anyag, amelyet az indiánok dimoicsikonak, a “halak ürüléké” -nek neveztek. Éder a következőképpen jellemzi: “Valami száraz, sötét színű anyag az, amely a fák fiatal hajtásaira tapad. Egy láb hosszú, hengeres és kézzel átérhető. Szivacsszerűen likacsos, nagyon puha, de hosszas tüskékkel is tele van. Az indiánok a faággal együtt lemetszik, porrá törik, és pontos arányban összevegyítik azzal az anyaggal, amelyből fazék, lábas és egyéb szükséges edény készül. Ezáltal ellenállóbbá válnak a tűzzel szemben. S hogy ez valóban így van, arra engem is megtanított a tapasztalat. Annyi bizonyos, hogy ez az anyag áradás idején a víz alatt keletkezik, hiszen a fák vízből kiálló részén nem található.” (54) Azt azonban, hogy a halak ürülékéről vagy más váladékáról lenne szó, Éder határozottan elveti, miután egy saját kezűleg elvégzett kísérlete is kizárja ezt: “különféle, frissen fogott, még élő halakat kizsigereltem, és ürüléküket a folyóba engedtem. Láttam, hogy az egyáltalán nem merül el, hanem úszik a vízen. Ha tehát akkor, amikor a hal kiengedi ürülékét, s az nem merül el, hogyan tapadhat a fákhoz? Amikor a missziókban voltam, sokszor próbáltam meghatározni, mi ez az anyag, honnan származik? Talán valamely fának a nedve? Ám semmi olyasmire nem jöttem rá, ami értelmes meggyőződésemmé válhatott volna, bár alaposan kutattam és tanulmányoztam ezt a dolgot” . (55) A derék páter tanácstalansága érthető, hiszen a 18. században még nem tudták, hogy a szivacsok növények-e vagy állatok. A leírás alapján ugyanis egy édesvízi szivacsfajról, a Parmula nemzetség egyik képviselőjéről lehet szó, amely az Amazonas vidékén él. Ezeknek az állatoknak a testében kovatűk is előfordulhatnak, s valószínűleg ezek lesznek azok a tüskék, amelyeket Éder emleget.

Más állatok is felkeltették az érdeklődését, elsősorban a Dél-Amerikában őshonos fajok. A jaguárról – amelyet következetesen tigrisként emleget – például ezt írja: “Ez a fenevad nagyon elterjedt mindenfelé. Olykor belopakodik az indiánok házaiba, és az ott található húst ellopja. Hihetetlen ereje van! Ha sikerül felugrania egy tehén vagy egy ló hátára, első lábaival megragadja áldozata fejét, aztán minden irányban forgatja, mígnem a nyak kificamodik. Csak a bikával nem bír el, mert az félelem nélkül szembeszáll vele. A szamár, melyet szintén gyakran megtámad, erős rúgásokkal védekezik ellene. Ha a bestiának végül is sikerül a szamár hátára ugrania, az hirtelen hanyatt vágja magát a földön. E tekintetben a ló butább, mint a szamár. A ló, amint a jaguár ráugrik, az ijedtségtől vizelni kezd, s meg sem próbál védekezni, hagyja, hogy ellenfele megragadja a fejét. A jaguár, ha egyszer megkóstolta az embervért, minden másnál jobban vásik rá a foga. Ha sikerül embert zsákmányul ejtenie, erős fogaival letépi a fejét, és mohón szívja magába a nyakból kiömlő vért. Ha valaki véletlenül találkozik jaguárral, ne mutasson félelmet, mivel a menekülés, az elfutás veszélyes. Biztosabb, ha bátran szembenéz a fenevaddal, vakmerően ráordít, és megfenyegeti valamilyen fadoronggal. Ha a körülmények, a hely és idő lehetővé teszi, legjobb védekezés gyorsan felmászni egy vékony fára. Ha a fa elég vastag ahhoz, hogy a jaguár átkarolja, nem lehet megakadályozni, hogy fel ne másszon a zsákmánya után.” (56)

A magyar jezsuita beszámolójának legérdekesebb részei azonban kétségtelenül az indiánok életéről, szokásairól, hiedelemvilágáról szóló fejezetek. Az őserdei körülmények között már a közlekedés is nehéz feladat elé állítja az embert, különösen a sebes sodrású, kiszámíthatatlanul alattomos folyókon való átkelés okozhat gondot. Éder több “módszert” is leír: a háncsokkal egymáshoz erősített fatörzseken való átkeléstől egészen a mocsári nádból készített, felfújt bőrtömlőkkel stabilizált csónakokon való közlekedésig. A legbiztonságosabb vízi járműnek az állatbőrből készült alkalmatosságot tartja: “marhabőrt késsel négyzet alakúra vágnak, oldalait körülbelül hat hüvelyk magasságra felhajtják, és belülről nádszálakhoz vagy faágakhoz kötözik. Végül is valami négyzetes asztalszerűség alakul ki. Ennek egyik oldalához rövid kötelet erősítenek, majd a folyóra helyezik úgy, hogy a szőrös oldala érje a vizet. Ebbe kerül a teher: ember vagy akár kétszáz fontos rakomány. Ekkor azután az egyik indián megragadja a bothoz vagy a bőrhöz erősített kötelet, és úszva vonszolja a csónakot a túlsó partra. Lehetséges az is, hogy aki a bőrön ül, evezővel próbál ellenállni a vizeknek, és kormányozni igyekszik a teknőjét. Ezt azonban nagyon óvatosan kell tennie, nehogy a súly az egyik vagy a másik oldalra kerüljön, és az utast a hajótörés veszedelme fenyegesse. Az átkelésnek ezt a módját a spanyolok is átvették Amerika-szerte. Így szállítják át kincseiket – különösen a nagyobb értékűeket – még nagyobb folyókon is. Az indiánok, még a gyermekek is, játékból vagy puszta időtöltésből naponta átkelnek így a misszió melletti folyón, és vissza is térnek. A bőr mindaddig használható, amíg nagyon át nem ázik. Ha ezt észreveszik, az egészet összetekerik, kiviszik a vízből, és a parton megszárítják. Ha megszáradt, ugyanarra a célra ismét felhasználható” . (57)

A trópusi éghajlat és a sok csapadék kedvez a buja vegetáció kialakulásának, de a haszonnövények termesztését rendkívüli mértékben megnehezíti a vékony és hamar kimerülő termőréteg, ezért újabb és újabb területeket kell kihasítani az őserdőből, hogy a sovány talajon legalább egy-két évig megteremjen a szükséges növényi táplálék alapanyaga. Az indiánok már a 18. században is ugyanolyan módszerrel hódították el az őserdőtől a termőföldet, mint manapság: “Először kivágják a kisebb cserjéket, majd a nagyobb fákhoz fognak. Ezeket azonban nem vágják át egészen, nehogy a további munkát akadályozzák, hanem csak annyira, amennyire kell, hogy majd kidőlhessenek. A tönkön állva hagyottfákat azután a feltámadó szél dönti ki. (…) Miután a kidöntött fák nyolc vagy több napon át száradtak a tűző napon, a déli órákban mindenfelé tüzet gyújtanak. Hogy azután a tűz a hatalmas száraz faderekak között milyen vad ropogással terjed, könnyen elképzelhető. Ám amikor a még ki nem vágott erdő széléhez ér – ezt a másik évre tartalékolják -, magától megáll: nem kell oltani vagy elővigyázatossági intézkedéseket tenni. (…) Ekével vagy más szerszámmal nem szántják fel a földet, hanem amikor bőségesebb esőzés először megáztatta, fakapával gödröt ásnak, ebbe tíz, néha tizenegy magot is beledobnak, majd lábukkal földet túrnak rá. Ezzel a módszerrel könyöknyi távolságban vetik el a törökbúzamagot [kukoricát], s az néhány hónap alatt teljes csövet terem a gazdának: vékonyat ugyan, de nagyon táplálót.” (58)

Éder Xavér Ferenc érthető módon igen nagy teret szentel az indiánok jellemzésének. Részletesen leírja külsejüket, és meglepődve állapítja meg, hogy az indiánok – eltérően az európaiaktól – “nem kötik pólyába a gyermekeket, kezüket vagy lábukat sem szorítják össze semmiféle kötéssel (…), hogy gyermekeiket a púposságtól és annyi más csúf testi hibától megóvják. Mégis, indiánon nem találtam effélét egész Amerikában – pedig nem csekély részét bebarangoltam -, sőt mástól sem, akivel beszéltem a dologról, nem hallottam ilyen beszámolót.” (59)

Ha nyomorékot nem is, de szokatlan, sőt furcsa külsejű indiánt azért látott a magyar jezsuita. A festett bőr, a tetoválás vagy az átfúrt orr és ajak nem ritka arrafelé, de még a művileg megnyújtott fülcimpa sem tartozik a kuriózumok közé, annál inkább a háromfejű emberek (róluk – mint már idéztük – Zakarjás János is írt). “Alighogy megszületett a gyermek, arcát és fejét két oldalról deszkákkal összeszorítják. Ennek következtében, aminek oldalirányban kellene nőnie, mindaz felfelé növekedik. Ha észreveszik, hogy egy rész már előtűnt, azt szalaggal körülszorítják, hogy a fejtől elválasszák. Így alakul ki a nagy fölé helyezett kisebb fej képe. Ezt ismét összeszorítják, s a másodiknál kisebb harmadik fej is előtűnik. Így keletkezik az említett három fej. Minthogy az arc és a homlok a deszkák miatt oldalirányban nem fejlődhetett, mindkettő nagyon keskeny maradt. És ennek látványa talán jobban bántja a szemet, mint maguk a fejek.” (60)

Éder az indiánok habitusának jellemzése közben gyakran elejt olyan megjegyzéseket is, amelyekből kitűnik, hogy nincs túl nagy véleménnyel szellemi képességeikről: “Akik széles homlokukkal kérkednek, vélvén, hogy az kiemelkedő tehetség vagy jellem jele, véleményüket ezentúl biztosabb érvekkel támasszák alá. Mert az indiánok nagyon ostobák, mégis mindegyik oly széles homlokkal dicsekedhet, hogy megirigyelhetik.” (61) De a külső vonások és jegyek megfigyelésében a páter igen alapos. Az ujjakról például a következőket jegyzi fel: “A kéz ujjai rövidebbek a mieinknél, különösen a kisujj. Kérkednek is kisujjuk rövidségével – bár egyebekben a spanyolokat különbnek tartják maguknál. A spanyolok körében is, ha mindkét szülő vérében négy nemzedéken keresztül indián vér is van, a kisujj a szomszédjához mérve nem ér fel annak felső ízéig, hanem valamivel rövidebb.” (62)

A hajra az indiánok megkülönböztetett figyelmet fordítanak. A szemöldöküket, a hónalji szőröket gondosan kitépdesik, de a hajukat hosszúra növesztik, és igen súlyos büntetésnek tartják, ha valakinek akárcsak a váll magasságában is levágják a haját. “Gyakran csodáltam, hogy ezek az emberek mekkora gondot fordítanak a hajukra: ha egy hajszálat fésűjükkel véletlenül kitépnek, gondosan megőrzik azt házukban.” (63)

Igen érdekes, amit Éder az indiánok számolási módjáról ír: “Közismert szólás: akinek kevese van, röviden számol. Talán ez a magyarázata: az indiánoknak nincsenek számaik, mert nincs mit számolniuk – hacsak nem nyomoruk és szegénységük fokozatait. Némely törzs eljutott a hatos számig, de egyetlen olyat sem találtam, amely ezen túljutott volna – csak körülírás alkalmazásával tudják kifejezni magukat, mint az enyéim is. A hetes szám jelzésére ezt mondják: kettő a másik kézről. A tízesre: mindkét kéz. Amikor érdeklődtem, így mutatták be: markukat kinyitották, és ujjaikat kinyújtották. A tizenegyes jele: egy a lábról. A tizenötösé: az egyik láb. Ezt a lábukat a másiktól kissé eltávolítják és ráhelyezik kezeiket. A húszasé: egy ember. Mindkét tenyere nyitva, lábfejei pedig, kissé felemelve a földről, befelé fordítva. Ez a számolás módszere – és ennyi az egész.” (64)

Az indiánok házairól, bútorairól, napi elfoglaltságairól Éder eléggé lekezelően ír, s különösen felrója a férfiaknak, hogy sok italt fogyasztanak. A többnejűségen viszont nem ütközik meg különösebben, akárcsak a meglehetős szexuális szabadosságon sem. De ehhez még azt is hozzá fűzi, hogy a férfinak nem szabad megbecstelenítenie azt a nőt, aki még nem hozzá tartozik, “ha nem akar kalamajkába, vagy – némely törzsnél ez is megesik – életveszélybe keveredni.” (65)

A különböző bolíviai törzsek között csak egyetlen olyat talált, “amely az állatoktól megkülönböztető civilizáltság és emberiesség valamelyes jegyeit mutatta. A törzset baure néven nevezték. Illően öltözködött – ezt a többiekről egyáltalán nem lehet állítani -, házakban lakott, állandóan szántott-vetett: nemcsak törökbúzát termelt, hanem egyéb kerti növényeket is. Az összes misszionáriusnak az a véleménye, hogy emberies arcuk és egyéb külső jelek alapján ezer más közül is kiválaszthatók ennek a törzsnek a tagjai.” (66) A baurékat egyfajta méltóság is jellemezte, és sokat adtak a külsőségekre. A törzsi közösségen belül szigorú hierarchikus viszonyok uralkodtak, s az aramának nevezett törzsfőnök eléggé nagy hatalommal rendelkezett. A törzs tagjai gondoskodtak táplálékáról, megművelték a számára kijelölt földet, és elfogadták ítéleteit, amelyek olykor a legsúlyosabb büntetést jelentették a bevádolt személy számára. “Mert ha alattvalói közül valakit el akart tüntetni, s ezt a többiek tudomására hozta, azok alighogy megértették a parancsát, a halálra ítéltet nyíllal vagy a makana nevű buzogánnyal nyomban megölték. De hogy az arama ezt mégse tetszése szerint tehesse, aratás idején az alattvalók minden évben kiválasztottak egy öreget, hogy az az aramát, ha igazságtalanságot parancsol, figyelmeztesse és utasítsa rendre, a népet pedig az arama előtt ügyvédként védelmezze. Kemény feladat volt ez. Mert ha észrevették, hogy az aramának kedvez, azaz a nép érdekeit hanyagul képviseli, a nép a legközelebbi ivászaton megölte. Ha viszont az arama ellen kelt ki élesebben, ugyanilyen alkalommal az arama parancsára gyilkolták meg – ugyancsak az alattvalók.” (67)

A többi indián törzs Éder szerint sokkal primitívebb, bár elismeri, hogy fejlődőképesek. Vannak azonban bizonyos vonásaik, amelyektől még a keresztény hitre tért indiánok sem tudnak megszabadulni. Állandóan változtatják véleményüket, teljesen megbízhatatlanok, s nem tekintik elítélendő cselekedetnek, ha más holmiját eltulajdonítják. Ugyanakkor kiegyensúlyozottak, nem zavarja őket sem a szegénység, sem az éhezés, s a fájdalmat is egykedvűen tűrik. “Nagyon hanyagok az élet védelmezésében is – állapítja meg Éder. – Ki képes visszatartani a marhagulyát vagy a ménest azeszeveszett futástól, ha jaguár szagát hozza feléjük a szél – még ha az az állat háromezer lépés távolságra van is? A szomjas kutya akkor is óvatos, ha iszik: fél az esetleg vízben rejtőzködő krokodiltól. Talán ezeknél az állatoknál is ostobábbak az indiánok, mert nemcsak hogy nem óvatosak és előrelátók, de még a teljes biztos veszedelmet sem képesek elkerülni.” (68) Állításának igazolására két megtörtént esetet is felhoz. Az egyiknek két indián és egy jaguár a főszereplője. “Két gyalogos indián visszatérőben volt valamely útjáról. Betértek egy erdőbe, ott akarták eltölteni az éjszakát. Függőágyukat, a hamakát fára akasztották, mivel jól ki akarták pihenni magukat, még napnyugta előtt lefeküdtek. A közelben tanyázott egy jaguár (…), lopakodva odajött, és az egyik fekvő indiánra ugrott. Ám túlságosan nagy lendületet vett, átugrotta a függőágyat, illetve csak lábával érintette, és a fekvő indiánt kiborította a földre. Ezután a két indián kiáltozással megijesztette a jaguárt és az erdő belsejébe űzte. Az ember azt hinné ilyenkor, hogy a két indián ezután biztonságosabb helyet keresett. Minden fáradság nélkül meg is tehették volna, hiszen nem messze onnan tizenkét lovas indián tanyázott, akik hívták is mindkettőjüket vacsorára. (…) Ám az egyik még társa példáját sem követte, aki magasabbra kötötte a függőágyat, ahová a jaguár már nem juthatott fel. Semmit sem tett. Visszafeküdt függőágyába. A jaguár pedig visszajött és széttépte.” (69) A másik történet egy indiánról és egy kajmánról szól, s a végkifejlete tulajdonképpen azonos. Az indián a part üregeiben tanyázó motire nevű halat akart fogni, ehhez azonban a víz alá kellett merülnie és ott megkeresnie a zsákmányt. “Alighogy lemerült az indián, a folyó másik partjáról hatalmas krokodil indult arra úszva. A kifulladt indián kiemelte fejét a vízből, és meglátta a szörnyet. Nyilván jól tudta, mit remélhet. Közben megállt a fenevad. És az indián másodszor is alámerült. A krokodil közelebb jött. Amikor azonban ismét meglátta az indiánt a víz színén, zavarba esett. Az indián nem hagyja abba a halászatot, semmivel sem lesz óvatosabb: bármely közel látja is az ellenséget, és könnyen elmenekülhetne előle a partra, mégis alámerül. A krokodil megtámadja: először az oldalába, aztán a karjába mar bele. Az indián erre a másik kezében lévő késsel elkezdi döfködni a fenevad fejét – még a víz alatt is, ahová többször lehúzta. Végül is látván, hogy meg kell halnia, megtámadott karját levágta testéről, s míg azt a krokodil fogaival zúzta, fél kézzel szerencsésen kiúszott a partra. Ezután a halakkal együtt gyalogosan visszatért a misszióba, és csak másnap halt meg.” (70)

Az ilyen és ehhez hasonló esetek azonban egyáltalán nem változtatják meg az indiánok gondolkodásmódját: “…ugyanolyan nemtörődömséggel mennek a veszedelme, mint azelőtt, s azonos halállal vesznek el – még ezután is sokáig. Igaz ugyan, hogy ilyen szerencsétlenséget látva mindenki kárhoztatja a bajba jutott óvatlanságát, szidja vakmerőségét, élesen szapulja meggondolatlanságát, mondván, hogy szinte kihívta maga ellen a sorsot. De mindez csak levegőt verdeső puszta szóbeszéd: még az is, aki mindenkinél többet beszél, másnap már ő kerül sorra, saját fejére hívja a veszedelmet.” (71)

Az indiánok közömbös, sőt szenvtelen magatartása egymáshoz fűződő kapcsolataikban is megmutatkozik. Éder szerint a szülőket egyáltalán nem hatja meg gyermekük szenvedése, és akkor sem törődnek vele, ha már félholt az éhségtől vagy beteg. De ugyanez fordítva is igaz: a gyerekek a már öreg, beteges, esetleg magatehetetlen szülőknek akkor sem visznek élelmet, ha maguk bővében vannak a halnak vagy a gabonának. Ezek az emberek általában rezzenéstelen arccal veszik tudomásul a legnagyobb csapást vagy megpróbáltatást is, érzelmeik nincsenek vagy jól leplezik. Másrészt viszont szelídek, nem lobbanékonyak. Éder még hosszan sorolja a különböző jellemvonásokat, s noha nem kételkedhetünk abban a szándékában, hogy tárgyilagosan írjon le mindent, soraiban ott bujkál a művelt európai lekezelő fölénye. Nyilván az indián lélek mozgatórugóinak félreismerése is előidézője lehetett több olyan konfliktusnak, amelyről beszámol. “Bizony megtörtént, hogy egyszer – komoly megfontolás alapján – nem engedtem meg valamelyiknek, hogy az általa kiszemelt helyen építse fel kunyhóját. Ő azután az egyik viharos éjszakán – éppen fújni kezdett a déli szél – tüzet vetett házamra és a templomra. Mivel minden fából épült és fűvel volt fedve, néhány perc alatt minden egyházi és otthoni felszerelés s az egész misszió a tűz martalékává vált. Más páterek is tapasztaltak hasonlót: az indiánok egyetlen keményebb szó, valamely tárgy megtagadása miatt annyira felindultak, hogy rejtett mérget kínáltak nekik. Az a misszió, amely az én gondjaimra volt bízva, a szökések miatt bekövetkezett többszöri pusztuláson kívül, háromszor pusztult el tűzvész által.” (72)

Éder Ferenc feljegyzéseinek egyik legérdekesebb fejezete az indiánok babonáiról és – ami ezzel szorosan összefügg – természetvallásáról szól. A hiedelmeket és babonákat némelyek nemcsak számon tartják, hanem még szaporítják is. Ezek a motirék, akikről a misszionárius határozottan állítja: “Komoly bizonyítékait találtam annak, hogy volt valami alattomos kapcsolatuk az ördöggel.” (73) A bizonyítékok bemutatásával azonban adós marad. A motirék kapcsolatban álltak az acsanéval, amely egy közelebbről meghatározhatatlan túlvilági szellem volt. Egyik típusa a dolgokban, a tárgyakban és a növényekben lakozott. A másik típusa az emberek társául szegődött, segítette a maga kiválasztottját, sőt megmérkőzött más ember acsanéjával, s vagy legyőzte azt, vagy alul maradt vele szemben. Ha valaki meghalt, akkor úgy képzelték, hogy acsanéja felett egy erősebb acsane diadalmaskodott. Az indiánok szemében az ikerszülés rendkívüli esemény volt. A férj az elsőként világra jött gyermeket a sajátjának fogadta el, a másikról viszont úgy hitték, hogy az az acsanéé. “Az asszonyról ilyenkor azt tartják – jegyzi meg Éder -, hogy az acsane kegyeltje, és tisztelik is. Az is megtörtént, hogy a férj elhagyta asszonyát, más házba költözött. De ellátásáról, élelmezéséről bőségesebben kellett gondoskodnia, mint azelőtt.” (74)

Éder szerint a levágott körmöknek és hajszálaknak nagy a becsületük az indiánok körében. Gondosan összegyűjtik, és a tető alá rejtik őket. Mindezt azért teszik, hogy utódaiknak legyen elegendő hajuk, illetve ha leesne a körmük, akkor acsanéjuk az eldugott körömdarabokkal pótolja azt. A kopaszságtól az indiánok nagyon tartottak. Komolyan hittek abban, hogy ha sok gyerekük születik, akkor azok esetleg kopaszok maradnak, ha nem gondoskodnak számukra már jó előre elegendő hajról.

Éder Xavér Ferenc bolíviai feljegyzéseiből végezetül idézzük még azokat a sorokat, amelyek a nehéz szülés esetén alkalmazott módszerekről szólnak: “Amikor már felismerik, hogy nehéz szülés várható, a szemközti házban keresnek három vagy négy igen nagy békát, s ezeket vékony kötéllel annak az ágynak a lábához kötözik, amelyben a beteg fekszik. Ezzel a » jámbor« eszközzel gyógyítják a betegséget. És véleményük szerint meg is gyógyul a beteg. Ha ugyanis meghal a magzat, a békákat akár egy hétig is ott tartják még. Sőt ha az asszony is meghal, a békák szerepe még bizonyos ideig megmarad: nem oldják el őket onnan, csak akkor, amikor hitük szerint betöltötték szerepüket. Persze hogy ezt megtehessék, a békákat étellel és itallal táplálniuk is kell. Ezt nagy gonddal meg is teszik. És ha a magzat meghalt – ezt ők hanyagságuk vagy gondatlanságuk büntetésének tekintik -, akkor később a békákat is sírba teszik. Ha azonban a szülés sikerült, a békákat – fogadalmuk szerint – csicsával meghintve, szabadon engedik.” (75) Olykor maguk az indiánok is igyekeznek a szülő nőnek segíteni. Ez a közreműködés azonban nem több egy meglehetősen gyászos hangú éneknél, amellyel arra buzdítják a szülő nőket megsegítő acsanét, hogy ne fukarkodjon jótéteményeivel. De ha komplikációk merültek fel, akkor “arra kényszerültek, hogy a páter segítségét kérjék. A segítség legtöbbször hatásos is volt – akár az égiek, akár a természetes gyógyszerek erejéből.” (76)

Éder Xavér Ferenc feljegyzéseinek értéke vitathatatlan. Ha tudatosítjuk, hogy ezt a szöveget egy hittérítő munkát végző pap vetette papírra, akinek elsődleges feladata mégiscsak a keresztény vallás terjesztése volt az indiánok között, akkor nem ütközhetünk meg szempontjain vagy sajátos látásmódján. Az a világ, amelyről tudósít ma már végérvényesen a múlté. Neki megadatott a szerencse, hogy ősállapotában ismerje meg a felkeresett törzsek társadalmát, szokásait, hiedelemvilágát. A misszionáriusok megjelenésével mindez fokozatosan megváltozott, átalakult, idegen elemekkel keveredett, s végül teljesen elveszítette eredetei jegyeit. Maga Éder is utal arra, hogy a redukciókba beterelt különböző indián törzsek sokszor saját nyelvüket is kénytelenek voltak feladni egy közvetítő nyelv érdekében, s ez óhatatlanul az azonosságtudat lassú deformációjához és felmorzsolódásához vezetett. A másik oldalon viszont a hittérítők is lépten-nyomon kompromisszumokra kényszerültek, hiszen miközben a monoteizmust hirdették, tudomásul kellett venniük, hogy az indiánok különböző segítő és ártó szellemekben, esetleg helyi istenekben hisznek, és nem mondanak le róluk még azután sem, hogy elfogadták a keresztény tanítást. A magyar jezsuita célja elsősorban az volt, hogy hírt hozzon arról a világról, ahol másfél évtizedet eltöltött. Talán azért is vállalkozott a krónikás szerepére, mert tudatában volt annak, hogy a jezsuiták kitoloncolásával végérvényesen lezárult az a hittérítő munka, amely nem a fegyverekre és az erőszakra, hanem a szellem erejére támaszkodva igyekezett sikereket és eredményeket elérni. Nyilván a mű terve már Amerikában megfogant benne, sőt az is bizonyos, hogy seregnyi jegyzettel és rajzzal a tarsolyában érkezett vissza Európába, amikor 1767-ben neki is távoznia kellett Peruból. (Útitársai között ott volt jóval idősebb honfitársa, Reiter József is, aki a mojo indiánok között tevékenykedett, s annak idején ő javasolta az Amerikába éppen megérkezett Édernek, hogy Moxitániába menjen hittérítőnek.) A kézirat összeállítását már Besztercebányán végezte el – itt plébánosként működött -, s talán tervezte sajtó alá rendezését is. Egészségi állapota azonban egyre romlott, így a hatalmas paksaméta (mint már említettem) a Nagyszombatban letelepedett Orosz Lászlóhoz került, aki azonban fölöslegesen fáradozott vele, megjelentetését nem tudta elérni.

Éder Xavér Ferenc viszonylag fiatalon, 45 éves korában, 1772. április 17-én halt meg. (Ezt az adatot Balázs Dénes közli, más lexikonokban az elhalálozás éveként 1773 szerepel.)

 Haller József Ferenc

A Maros-Torda vármegyei Felsőidecsen született 1725. március 8-án. 1742-ben lett a jezsuita rend tagja, négy évig a máramarosi rendház főnökeként működött, majd a kolozsvári konviktus igazgatója lett. Mint életrajzából is kitűnik, már fiatalon igen komoly tisztségeket töltött be, ennek ellenére a hittérítői munka mindennél jobban vonzotta, s valamikor az 1750-es években a brazíliai Maranhaóban megkezdte misszionáriusi tevékenységét. Innen Ecuadorba ment, ahol azonban az indiánok megölték (77). Halálának időpontját nem ismerjük. Szinnyei József életrajzi lexikonában nem említi dél-amerikai működését.

 Szentmártonyi Ignác

Eddig azokról a magyar nemzetiségű vagy származású jezsuita misszionáriusokról volt szó, akik Amerika spanyol fennhatóság alatt lévő területein működtek. A portugál gyarmatokon tevékenykedő magyar hittérítők száma jóval kevesebb volt, amit elsősorban az magyaráz, hogy a spanyol és a bécsi udvart szoros családi kötelékek fűzték össze, s ez nemcsak a politikában, hanem például vallási téren is meghatározó volt. A Habsburg Birodalom (s ezáltal a korabeli Magyarország) jezsuita rendtartományai elsősorban a spanyol jezsuitákkal álltak közelebbi kapcsolatban, míg a portugál kapcsolat sokkal lazább volt. Szentmártonyi Ignác tulajdonképpen nem is hittérítőként, hanem a portugál király udvari csillagászaként és térképészeként került Brazíliába (78). A mai Horvátországban, a Zágráb megyei Kotariban született 1718. október 28-án. A grazi főiskolán bölcseletet, a bécsi egyetemen teológiát tanult. 1735-ben lépett be a Jézus Társaságba. A tudományok közül mindenekelőtt a csillagászat és a kartográfia érdekelte, Bécsben jó viszonyba került a 18. századi magyarországi csillagászat legjelesebb, nemzetközileg is nagyra tartott képviselőjével, Hell Miksával. Szentmártonyi Grazban matematikát tanított, amikor tudomást szerzett arról, hogy V. János portugál király kartográfusokat keres, akik kijelölnék a dél-amerikai portugál gyarmatok határait, illetve megrajzolnák a szóban forgó területek térképeit. A rend Szentmártonyit ajánlotta erre a munkára, szem előtt tartva mindenekelőtt vitathatatlan tehetségét, valamint fiatal korát és jó egészségi állapotát, amely nem mellékes körülmény egy olyan vidéken, ahová a feladat szólította őt. Feltételezhető, hogy a szükséges információkkal még Portugáliában ellátták a misszionáriusképzőben. 1749-ben vágott neki a végtelen óceánnak. Brazíliában, Maranhaóban lépett partra, ahonnan egy expedíció csillagászaként a brazil-perui-bolíviai határvidékre ment. A csoport vezetője Rebello Guerreira Camacho kapitány volt. A vállalkozás egyáltalán nem volt veszélytelen, mivel az út a nem túl jó hírű Mato Grosso felföldön vezetett keresztül, ahol még századunkban is nyomtalanul eltűnt egy brit expedíció (Percy Fawcettvolt a vezetője). Szentmártonyi utazásának részleteiről, ott végzett munkájáról szinte semmit nem tudunk, mivel a királyi térképészek és földmérők a legnagyobb titokban tevékenykedtek, a feljegyzések és a térképek a bizalmas iratok közé kerültek, amelyekbe csak kevés személynek volt módja betekinteni. Az expedíció tagjai naplót nem vezethettek, magánlevelet csakis cenzúrázás után küldhettek ismerőseiknek, rokonaiknak. Balázs Dénes a hozzáférhető adatok alapján megpróbálta rekonstruálni Szentmártonyiék útvonalát (79). Úgy véli, hogy az Amazonason és a Madeira folyón felhajózva eljutottak egészen a mai Rondônia térségébe, amelyen átkelve a Jauru folyóhoz érkeztek. Bejárták az Araguaia és a Tocantins forrásvidékét, s talán e két nagy folyón végig is hajóztak. Noha az expedíció elsődleges célja a határvidék felkutatása és feltérképezése volt, Szentmártonyi Brazília keleti területeit, pl. Paraíba vidékét is bejárta. Becslések szerint mintegy 30-35 ezer kilométernyi utat tett meg tíz év alatt az Amazonason és mellékágain. Egy Bekkers nevű méltatója jegyezte fel róla: “végighajózta e kerek föld legnagyobb folyóját, az Amazonast és az abba beömlő más egyéb folyókat, s mindet felmérte, s mind a közöttük fekvő sok szigetet” (80). Brazíliai működése során egy másik magyar jezsuitával is összehozta a sors. Őt Szluha Jánosnak hívták, és Szentmártonyi munkatársáulszegődött.

A dél-amerikai portugál gyarmatokon a jezsuitákra hamarabb lesújtottak, mint a spanyol fennhatóság alatt álló területeken. Lisszabonban a rend nagy ellensége, Pombal őrgróf szerezte meg a tényleges hatalmat (81), és már 1759-ben utasította a portugál gyarmati hatóságokat, hogy tartóztassák le a jezsuita hittérítőket, és szállítsák őket Portugáliába. Ott börtönbe vetették őket, és közel két évtizedig elviselhetetlen körülmények között raboskodtak. Sokan élve ki sem kerültek többé. Szentmártonyi Ignácot, jóllehet ő nem misszionárius volt, hanem királyi csillagász és kartográfus, s megbízatást teljesített Brazíliában, 1760-ban várbörtönbe zárták, és csak 1778-ban, Pombal bukása után szabadult ki. Hazafelé Bécsen át utazott, ahol audienciát kért Mária Teréziától, és beszámolt a császárnőnek brazíliai működéséről, s nyilván tizennyolc évig tartó raboskodásáról sem hallgatott. Egy ideig Csáktornyán, unokaöccse házában élt, majd Belicán lett segédlelkész egészen 1793. április 15-én bekövetkezett haláláig. Feljegyzései, térképei valószínűleg valamelyik portugál levéltár eldugott részében porosodnak.

Fáy Dávid

A jezsuiták között akadtak jó néhányan, akik eredetileg protestánsok voltak, és csak később, olvasmányaik hatására vagy egy felnőtt rábeszélésére tértek át a katolikus hitre. A “konvertiták” egyik legjelesebbje Pázmány Péter esztergomi érsek volt, de a jezsuita misszionáriusok között is akadtak, akik eredetileg protestánsok voltak. Fáy Dávid is kálvinistaként látta meg a napvilágot 1721. február 22-én az Abaúj megyei Fáj községben. Apját, Fáy Gábor alispánt a pozsonyi országgyűlés alkalmával egy morva jezsuita térítette át a katolikus hitre. Ő nagy buzgóságában fiát a nagyszombati jezsuita kollégiumba íratta be. A tizenéves fiú onnan a rend bécsi neveldéjébe került, majd ismét Nagyszombat következett, ahol az egyetemen bölcseleti tanulmányokat folytatott. Egy jezsuita a 18. század negyvenes éveiben Magyarországon jobbára csak a tanári és a misszionáriusi életpálya közül választhatott. Fáy Dávid előbb a tanítással próbálkozott. A soproni, majd a győri középiskolában oktatta a szépreményű ifjakat, végül szülőföldjéhez közel, a kassai jezsuita főiskolán lett tanár. A pedagógusi munka azonban nem elégítette ki, ezért többször is kérvényezte, hogy engedélyezzék neki a hittérítő munkát az Újvilágban. Gyenge fizikumára való tekintettel felettesei többször is elutasították ezt, de Fáy ugyanolyan kitartónak bizonyult, mint huszonöt évvel korábban Orosz László, így a rend generálisa végül beadta a derekát, s Fáy Dávid két másik magyar jezsuitával, Kayling Józseffel és Szluha Jánossal együtt 1753. június 1-jén hajóra szállhatott Lisszabonban. Vitorlásuk 46 napig tartó viszontagságos utazás után érkezett meg Brazíliába, ugyanoda, ahová négy évvel korábban Szentmártonyi Ignác. Fáy első működési helye az 1719-ben alapított Tapuitapera redukció volt. Tevékenységéről és élményeiről többet tudunk, mert Szentmártonyival ellentétben neki engedélyezték, hogy feljegyzéseket készítsen és leveleket írjon Európába (82). Ez nyilván összefügg azzal is, hogy az ő küldetése nem volt bizalmas jellegű, tehát nem fenyegetett az a veszély, hogy netán titkokat árulhat el. Mindazonáltal a portugál hatóságok jóval gyanakvóbbak voltak, mint a spanyolok, s a lisszaboni királyi palotában a jezsuitáknak sokkal befolyásosabb ellenségei voltak, mint más európai udvaroknál. Fáy Dávid a Săo Marcos-öbölben található Tapuitapera indián telepről a Pindaré folyó mentén messzire behatolt a szárazföld belsejébe, és eljutott a guajajara és a jacaquara indiánok közé. 1755. augusztus 16-án keltezett levelében, egyebek mellett, a következőket írja Melczer Mihály tartományfőnöknek Bécsbe: “Szent Xaverius missziónk a Pindaré haldús folyójánál fekszik, körül van véve terjedelmes és sűrű erdőkkel. (…) Ezek a mi szántóföldjeink. Azért nevezem szántóföldeknek, mert augusztus, szeptember és október hónapokban a fákat kivágják, és miután a nap perzselő hevétől egy hónap alatt megszáradtak, megégetik. Azután a még meleg földbe a mandiocca [manióka] nevű cserjét beássák, mikor gyökeret vert, kiássák, torma módjára szétmorzsolják és már készen van az ízetlen kenyér.” (83) Fáynak nemcsak az ételekről, magukról az indiánokról sincs nagy véleménye: “Indusaink rendkívül restek, egykedvűek. Sárgás, némelyek másoknál sötétebb színűek. Az erdőben meztelen járnak, örökös háborúskodásaikkal önmagukat teszik tönkre. Mert midőn vadászat közben messzebbre hatolnak, egész családokra bukkannak, egymás ellen fordítják dárdáikat s vérengző öldöklést visznek véghez…” (84)

Fáy Dávid következő állomáshelye egy kis indián település, Săo José volt. Itt felkereste őt Kayling József, aki később sok érdekes életrajzi adatot közölt Fáy Dávid ifjúkoráról és brazíliai működéséről. Fáyt bizonyos idő elteltével ismét áthelyezték, ezúttal az acarai misszióba, ahol régi ismerőse, Szluha János is működött. Más jezsuitákhoz hasonlóan Fáy Dávid is kiváló nyelvtehetséggel volt megáldva, a portugál mellett megtanulta a bennszülött indián törzsek által beszélt nyelveket is, pl. a tupi-guaranit, valamint a găs-tapuia népcsoport dialektusát. Eljutott olyan indiánok közé is, akik nem telepedtek le a missziókban. A Pindaré mentén élő amanayékat is szerette volna rávenni, hogy szakítsanak addigi őserdei életmódjukkal és költözzenek be valamelyik redukcióba. Meglehet, fáradozása idővel sikerrel járt volna, de Lisszabonban olyan irányt vett a belpolitika, amely végül a jezsuita rend felszámolásához vezetett.

Itt talán érdemes lesz egy kicsit elidőznünk Portugália 18. századi történeténél, pontosabban az 1750-1777 közötti közel három évtized eseményeinél. Az 1706 és 1750 között uralkodó V. János kis híján a gazdasági csőd szélére sodorta Portugáliát. Az ország jövedelmeinek jelentős hányadát kolostorok és templomok létesítésére fordította, miközben a nép egyre inkább nélkülözött, s általános lett a hanyatlás. Az egyházellenes hangulat nőttön nőtt, s amikor az 1750-ben jobb létre szenderedett János királyt József nevű fia váltotta fel a trónon, mindenki joggal várta a gyökeres fordulatot. Ez be is következett, miután az uralkodó Sebastian José Carvalho e Mello Oeyras Pombal grófot, Portugália bécsi nagykövetét hazarendelte, és miniszterévé nevezte ki (85). Pombal ekkor 51 éves volt, a diplomáciában és a politikában rendkívül jártas férfiú, aki olvasta a francia felvilágosodás gondolkodóinak munkáit, s tisztában volt azzal, hogy először is az ország pénzügyeit és gazdaságát kell rendbe tenni. Dolgát rendkívül megnehezítette az 1755-ös pusztító lisszaboni földrengés, amely hatalmas károkat okozott a fővárosban és a környékén. Pombal intézkedései nyomán sikerült enyhíteni a szerencsétlenül járt emberek nyomorán. A további lépés a közigazgatás reformja és a népnevelés alapjainak lefektetése volt. Törekvései azonban a nemesség és a papság érdekeivel ellentétesek voltak, ezért befolyását és hatalmát meg kellett erősítenie, hogy a berzenkedő arisztokráciát és az egyházat kordában tartsa. Jelentősen megnyirbálta az egyház előjogait, de hogy mindezért kárpótolja a püspöki kart, általános támadást intézett a nem túl népszerű, sőt még akatolikus papság körében is gyűlölt (vagy jobb esetben irigyelt) jezsuita rend ellen. Egy szatirikus hangvételű jezsuitaellenes könyvet is írt, amely senkiben nem hagyott kétséget afelől, hogyan vélekedik a Jézus Társaságról. 1757-ben a király kinevezte miniszterelnökké, és ezzel lényegében teljhatalmat adott neki. A következő évben merényletet kíséreltek meg az uralkodó ellen, amellyel a jezsuitákat gyanúsították. (Hasonló vádak Európában már százötven év óta gyakran felbukkantak, s időnként nem is voltak megalapozatlanok – pl. IV. Henrik francia király esetében. Az efféle próbálkozások vagy orgyilkosságok azonban rendszerint fanatikus egyének akciói voltak, amelyekről sohasem lehetett egyértelműen bebizonyítani, hogy a rend legfelső vezetése áll a hátterükben.) A miniszterelnök 1759. szeptember 3-i rendeletével – Európában az elsők között – betiltotta a jezsuita rend portugáliai működését, s ez az ország gyarmatait is érintette. A portugálok fennhatósága alatt lévő dél-amerikai területeken összefogdosták a jezsuita misszionáriusokat, és Európába szállították őket, ahol Pombal börtönei vártak rájuk (86).

Fáy Dávidot a Săo Juliăo börtönerődbe zárták, és innen már élve nem is került ki: 1767. január 12-én meghalt. Földi maradványait a várbörtön kápolnájában helyezték örök nyugalomra.

 Kayling József

A sors iróniája, hogy Kayling József, aki annyi értékes életrajzi adattal szolgált más magyar jezsuitákról, szinte teljesen ismeretlen maradt a téma kutatói előtt. Még születésének adatait sem tudjuk pontosan: 1725 táján látta meg a napvilágot Selmecbányán. A nagyszombati kollégiumban, majd a Kassai főiskolán tanult, ezt követően két évig az eperjesi jezsuita középiskola tanára volt. Miután engedélyezték, hogy az Újvilágban misszionáriusként tevékenykedjen, 1753-ban Fáy Dávid és Szluha János társaságában Lisszabonból a brazíliai Săo Luisba hajózott. Az elkövetkező öt esztendőben jobbára a maranhaói tartomány redukcióiban működött, s időnként levélben számolt be életéről, rendtársairól magyarországi ismerőseinek. 1759-ben őt is letartóztatták, és Portugáliába szállították. A Săo Juliăo várbörtönben együtt raboskodott Fáy Dáviddal, Szentmártonyi Ignáccal és Szluha Jánossal. Csak 1777-ben szabadult, amikor József portugál király meghalt, és befolyásos miniszterelnökét, Pombal grófot megfosztották hatalmától. Kayling József hazatért Selmecbányára, ahol plébános lett. Néhány hónap múlva Bélabányára helyezték át és itt érte utol a halál valamikor 1780 táján (87).

 Szluha János

Az Újvilágban működött magyar jezsuita misszionáriusok sorát az erdélyi Gyaluban 1725. augusztus 23-án született báró Szluha Jánossal zárjuk, aki egy tehetős földbirtokos család sarja volt. (Szabó László születési helyének Komáromot tartja [88].) Középiskolai tanulmányait Budán végezte, és itt lépett a jezsuita rendbe. Néhány évi soproni tanárkodás után missziós szolgálatra jelentkezett, és 1753-ban szállt partra (Fáy és Kayling társaságában) Brazíliában. Az amayé indiánok körében végzett hittérítő munkát, de később közreműködött Szentmártonyi Ignác mellett a vidék feltérképezésében is. 1759-ben ő is a Săo Juliăo erődben kötött ki, de más társaival ellentétben hamarosan szabadulhatott, miután osztrák szolgálatban álló tábornok bátyja közbenjárására 1760-ban kiengedték. 1763-ig tanított, majd a császári seregben tábori lelkészként teljesített szolgálatot. 1770-ben Győrben telepedett le, ahol a kollégium rektora lett. Miután 1773-ban a Habsburg Birodalomban is feloszlatták a Jézus Társaságot, Szluha János ismét válaszúthoz érkezett. Feltehetően visszavonult családi birtokára, ahol hamarosan meghalt. Ennek időpontját azonban nem tudjuk.

***

Az Újvilágban egykor működött magyar tudósoknak csupán csekély hányadát alkotják a jezsuita hittérítők, akiknek munkásságát eddig jobbára inkább a misszionáriusi tevékenység szemszögéből vizsgálták. Tudománytörténeti értékelésükre ebben a tanulmányban nem vállalkozhattam, már csak azért sem, mert legtöbbjük levelezése, írásos hagyatéka feltáratlan, nyomtatásban eddig még nem is látott napvilágot. Gondot okoz valódi nemzetiségük megállapítása is, s nem kétlem, hogy az itt felsoroltak mellett idővel még számos további magyar hittérítőre is fény derül majd.

 

Rövid URL
ID367
Módosítás dátuma2016. június 2.

Farkas György: A nemzetiségi megoszlás térszerkezete vegyes lakosságú régiókban

(“Nulladik” változat a nyelvhatárra – egy módszer próbája) “Tájékozódni a szó tulajdonképpeni jelentésében annyi, mint egy adott világtájból (s a horizontot négy ilyenre osztjuk) kiindulva...
Bővebben

Részletek

(“Nulladik” változat a nyelvhatárra – egy módszer próbája)

“Tájékozódni a szó tulajdonképpeni jelentésében annyi,
mint egy adott világtájból (s a horizontot négy ilyenre osztjuk)
kiindulva megtalálni a többit, nevezetesen a napkeletet.”

(I. Kant (1))

Viharos évszázadunkban már több békeszerzőt, felelős politikust megtréfált néhányszor egy fura földrajzi fogalom. Azt hiszem, nem járunk messze az igazságtól, ha úgy gondoljuk, hogy az “igazságos területrendezések” egyik sarokkövének hitt európai nyelvhatárok a század eleji földrajztudósok képzeteiben gyökereznek. Az azonban egészen bizonyos, hogy a tér nagy tekintélyű tudósainak elképzeléseihez időnként buzgó tanítványokként ragaszkodó politikusok baklövéseit rendre gyászos emlékű kiigazítás-kísérletek követték. A fejlemények ismeretében legalábbis felülvizsgálatra szorulnakazok a csaknem tabuknak tekintett tételek, miszerint a valós földrajzi térben, annak szerkezetéből adódóan és abból törvényszerűen következően könnyedén föltárhatók és meghatározhatók -térképezhetők! – azok a vonalak, amelyek a különböző kultúrájú, nyelvű és társadalmi szerkezetű embercsoportokat egymástól jól érzékelhetően és egyértelműen elválasztják. Olyannyira, hogy akár az államközi kapcsolatok rendezése is ezeken alapulhatna.

Vitathatatlan, de legalábbis nehezen kétségbe vonható állítás viszont, hogy a földrajzi térnek valóbanvannak olyan részei – régiók, sávok, övezetek -, amelyek bizonyos etnikumok, társadalmi csoportok, nyelvek viszonylatában egyrészt választóvonalként hatnak, vagyis az egymástól elkülöníthetőjelenségeket kölcsönösen elhatárolják, más szempontból viszont éppen érintkezési felületkéntműködve, egymás felé kifejtett lehetséges hatásaikat fölerősítve vagy gyengítve, azokat kölcsönösen közvetítik, illetve gátolják. Adott nyelvek elterjedése szempontjából a földrajzi térnek ezt a részét szokás nyelvhatárnak nevezni.

Azt hiszem, a gondok akkor kezdődnek, ha a földrajzi térnek ezt a valamilyen bevett módszer alkalmazása révén nyakon csípett részletét, amelyet e sikeres fogás következtében térképbe rajzolt jelként érzékelünk, azonosítanunk kell e “tér képének” vonatkozási pontjaiban. Mit látunk ilyenkor magunk előtt, tanácstalanul merengve, lassú pillantásokkal pásztázva a tájat? A nyelvhatárt például semmiképpen, az biztos.

És mégis; láthatatlanul ugyan, de azért érzékelhetően – megtapasztalhatóan – ott van az rendszerint, s éppen azon a tájékon, ahol a térkép is jelöli.

1. Egy kihívás – az etnikai földrajz és a nyelvhatár-térképezés

A félreértések forrása ezúttal a tájékozódás zavara. Nem a külső, térbeli zavarodottságról van szó,hanem az ember belső tájékozódásának nehézségeire s annak következményeire kell fölhívni a figyelmet.

“A nagy ellenállást akkor kell legyőzni, amikor valamit abból a térből kell kiemelni, amely annyira ott van, hogy az érzékelhetőség körén kívül esik” – mondja Hamvas Béla (2), és az általa említett teret ezúttal én szó szerint veszem. És ki is emelem. “Könnyű valamit valóságnak mondani, ami pillanatnyi érdekeinknek megfelel. Az önkényesen rögzített határok becstelensége helyett az értelem produktív mértékeit kell alkalmaznom…” – olvasható tovább Hamvasnál, és ezt megint szó szerint értem és kiemelem. Mert “..köztudomású – mondja Hamvas Béla – , hogy az önkényesen rögzített határok nem rendet teremtenek, hanem démonokat ébresztenek.” Valóban emberhez méltó szép kihívás s egyben remek feladata a tudománynak e sötét önkény szülte démonok elűzése, értelmes rendbe szelídítése. Ilyesmire tennék most egy kísérletet.

Nemzetiségileg vegyes népességű, hátrányos helyzetű térségek etnikai földrajzi vizsgálatával 1996 óta foglalkozom. (3) Az etnikai földrajz az egyes etnikumokat, népcsoportokat hivatott megjeleníteni a földrajzi térben. Az adott területegységek, régiók népességének nemzetiségek szerinti megoszlásával, illetve az adott etnikai közösségekkel összefüggő problémák térbeli vetületeivel foglalkozik. A nemzetiségi megoszlás térszerkezetének feltárása az etnikai földrajzi kutatások egyik pillére. A térszerkezetet feltáró kutatásoknak pedig egyik alapeleme lehet a nyelvhatár feltérképezése. Föltéve, ha a nyelvhatár valóban térképezhető. Ez nyilván függhet az adott régió jellegétől, a “szóban forgó” nyelvektől – amelyek között választóvonalat kell képezzen -, az adott régiót lakó népesség általános jellemzőitől és nem utolsósorban függhet a feltárásánál, térképezésénél használt kutatási módszer alkalmasságától.

A kutatás terepe a dél-szlovákiai Lévai járás.(4) A járásbeli etnikai földrajzi kutatásaimat megalapozó hipotézis szerint a második világháború utáni nagy népességmozgatásokat követően kialakult jelenlegi etnikai térszerkezeten belül az 50-es évek óta “tömbösödési” folyamat zajlik. Ennek során a szlovák-magyar “lakosságcsere” következtében vegyes népességűvé vált, korábban élesen elhatárolódó nyelvterületek helyén újra szilárd(abb) alakot öltenek az egykor már kialakult “tiszta” etnikai tömbök. A hipotézis az asszimilációs folyamatok kiszélesedésének feltételezésén alapul, s egyfajta – etnikai földrajzi – térszerkezeti szemlélet foglalja keretbe.

A hipotézisnek a nemzetiségi megoszlás térszerkezetét érintő állításai szerint a járás középső részén kialakult egy “vegyes tömb”, nyomokban kitapinthatóak még az egykori “magyar tömb” maradványai – ezeket a vegyes tömb a Garam mentén ékként kettéhasítja -, és végül a hipotézis feltételezi, hogy fellelhetők még az egykori szlovák-magyar nyelvhatár foszlányai is.

A nyelvhatár feltérképezése azonban rendkívül bonyolult feladat. A néhány kísérlet során szerzett szerény tapasztalataimból s az áttanulmányozott szakirodalomból merítve a legrokonszenvesebb vélemény kétségkívül az, mely szerint éppenséggel lehetetlen a nyelvhatárt térképen megjeleníteni, merthogy a nyelvhatárok úgymond nem az érzéki szemlélet térképezhető földi terében jönnek létre, hanem inkább az emberek közti, lelkeket feszítő választóvonalak azok. S az efféle lélekben szövődő pókhálók fölfejtése inkább a lélekbúvárok feladata volna, mintsem a jobb híján statisztikai adathalmazokba furakodni kénytelen társadalomtudósoké. Ám mégsem lehet figyelmen kívül hagyni azt az egyszerű s az ott élők körében mondhatni mindennapos tapasztalatot, hogy abban a konkrét térben, bizonyos meghatározott irányokban mozogva az ember – ha kézzel nem is foghatóan, de igenis: füllel hallhatóan – más-más közegbe kerül. S ha a határátlépés helyét egészen pontosan kijelölni talán valóban lehetetlen is, a határátlépés tényét kétségkívül alátámasztja a kényszer, hogy a megváltozott környezethez – legalább “nyelvileg” – alkalmazkodni kell. Akinek mindennapos élménye ez az ingázás, annak számára a határátlépés ténye nyilván olyan mélyen rögzült, hogy alig tudatosítja. De mindennapi életének helyszíneit “használva”, tájékozódásának egyik alappillére az az ismerethalmaz, mely mozgásának irányához szabva eligazítja őt a nyelvhasználat kérdéseiben.

Belátva, hogy megfelelő módszer(ek) használata révén lehetséges a népesség nemzetiségek szerinti megoszlásának térszerkezetét az adott régiókban feltárni, arra gondoltam, hogy talán sikerülhetne abban olyan elemekre bukkanni, amelyek helyzetüknél fogva és jellegükkel megegyezően megfeleltethetőek volnának annak a bonyolult viszonyrendszernek, amelyet nyelvhatárnak hívunk. Ilyen térszerkezeti elem lehetne például egy összefüggő területsáv, amely két oldalán – a népesség nemzetiségi megoszlása szempontjából – tőle eltérő jellegű területekkel határolt. Persze mindig szem előtt kell tartani, hogy a földrajztudomány valójában csak egy-egy adott térség lehetséges térszerkezetét leíró hipotéziseket nyújthat, nem többet.

2. A módszer

A következőkben egy olyan egyszerű módszernek a bemutatására és elemzésére kerül sor, amely -jellegéből adódóan – vélhetően használható a nemzetiségi megoszlás térszerkezetére vonatkozó hipotézisek kialakítására is. A módszer a “földrajzi közelségből”, vagyis a szomszédságból “eredő egymásra hatás” (Nemes Nagy, 1998) mérésén alapul, ezért “szomszédság-mutató”-nak (neighbourhood index), illetve a szomszédság-mutató egyik változatának nevezhető.

2.1. Elméleti háttér, néhány alkalmi meghatározás

Előrebocsátandó, hogy a bemutatásra kerülő eredményeket illetően óvatosságra késztet az intés, miszerint: “…A racionalista kutatásra jellemző, hogy módszerének keresztülvitelét a valóságos helyzet felismerésénél fontosabbnak tartotta” (Hamvas, i. m.). Úgy gondolom, hogy ez a módszer a “keresztülvitele” nyomán adódó eredmények révén néhány biztos fogódzót kínál, s ezek a továbbiakban a tájékozódáshoz jól használható útmutatónak bizonyulnak majd. Így aztán a módszer, igaz, csak közvetve, akár a “valóságos helyzet felismeréséhez” is hozzájárulhat. Az eredményeket kartogramokon megjelenítve nyilván kirajzolódik majd valamilyen térszerkezet vázlata. Egyrészt a módszer, másrészt – s főképpen, talán – a kivitelezés korlátaiból adódik, amint az alább látható lesz, hogy ez a térszerkezet egy ideális tér képét rögzíti. Tehát inkább modellezi, semmint megjeleníti a nemzetiségi megoszlás térszerkezetét. Bízom benne, hogy ez az ideális tér-kép viszont hűen tükrözi, hogy külső tényezők hatása híján miképpen alakítaná a térszerkezet fő vonalait a járás össznépességéhez viszonyított arányuk, súlyuk szerint összevetett két nemzetiségi közösség.

Mindenekelőtt következzen néhány alapfogalom meghatározása!

2.1.1. Földrajzi tér, térszerkezet

Kant szerint a tér és az idő érzékelésünk állandó formái. Kettejük közül a tér a (tiszta) külső szemlélet állandó formája. (Kant, 1995, 163. p.) Együttesük “…quanta continua, mivel részeik nem adhatók meg másként, mint határok (pontok és pillanatok) közé iktatva, tehát oly módon, hogy maguk a részek megint csak teret és időt alkotnak. A tér tehát semmi egyébből nem áll, mint terekből…” (i. m., 195. p., kiemelés tőlem). Ugyanakkor “…sem a tér, sem az idő nem rendeződhet össze puszta helyekből, olyan alkotórészekből tehát, amelyek már a tér vagy az idő előtt adva lehetnének…” (i. m., 195. p.), azaz mindenkor feltételük valamely szemlélet. (5)

A földrajzi tér részének tekinthető mindaz, ami térképen megjeleníthető. Maga a térkép sajátos feltételei (keretei, határai stb.) révén a “valós” téridő-kontinuumból mintegy kiragadva létezik. Tartalmát tekintve a térkép egyezményes és variálható jelrendszerek együttese, a tér és az idő “határok közé iktatott” pontjaira és pillanataira vonatkoztatva. (6)

A térszerkezet (a tér szerkezete) tehát nem egy eleve adott, az (érzéki) szemlélettől független külső valóság, szükségszerűség (mint maga a tér), hanem éppen függvénye annak. (7)

2.1.2. Nemzetiségi megoszlás

A jelenségek földrajzi vizsgálatának kulcsfogalma az elterjedés. Adott jelenségek elterjedésének behatárolása a térszerkezetet feltáró kutatások része. A tér földrajzi (tudományos) strukturálásának alapelve mérhető és összevethető mennyiségeket feltételez. Ezeket a kutatás az adott (esetleg: választott, szubjektív) érték- és koordinátarendszerben mérlegeli, összeveti és elhelyezi.

Ez történik a népesség nemzetiségi megoszlásának földrajzi vizsgálata esetében is. Az etnikai földrajz olyan, bizonyos helyekhez köthető, mérhető statisztikai adatokkal (8) foglalkozik, pl. községsoros bontásban, amelyek a százalékarányok révén egymással összevethetők.

2.1.3. Etnikai tömbök, nyelvhatár

Ad hoc definíciók:

Etnikai tömb – településcsoport, mikrorégió közös határokkal, kapcsolódó infrastruktúrával stb., közel azonos nemzetiségi megoszlással az egyes községek népességén belül; egy adott etnikum túlsúlyávalmindenütt.

Nyelvhatár – térbeli választóvonal, amelyen túl az adott nyelv szórványba szorul, elvétve használt, rangjavesztett. Az adott nyelvet beszélő közösségek (nem egyének, családok) “előfordulásának utolsó vonala”. (9)

Jól látható, hogy a szakirodalmi vonatkozások kimerítő feltárását s így a felvonultatott meghatározások komolyabb megalapozást ezúttal elhagytam, lévén, hogy ennek az írásnak fő célkitűzése egy bizonyos módszer bemutatása, ezért talán megbocsátható az elméleti háttér felvázolásának ez a hiányossága.

2.2. “Szomszédság-mutatók”, az alapfogalmak definíciói

A térbeli tagoltság elemeit – Nemes Nagy nyomán – három tényező alapján csoportosíthatjuk. Ezek a lokalizálódás, a regionalizálódás és végül a centrum-periféria kettősség. A lokalizálódás “…a földrajzi közelségből eredő egymásra hatás” (Nemes Nagy, 1998, 58. p.). Ezt a tényezőt “…mérhetjük például a legközelebbi szomszédok adott jellemzőinek hasonlóságával, együttmozgásával. (…) Az így számszerűsíthető térkategóriákat beépítve egy regressziós modellbe, mérhetővé válik a térhatás.” (i. m., 58. p.) A regressziós modell bizonyos “…térszerveződési struktúrák jelenlétének, vagy hiányának kimutatására alkalmas” (i. m., 60. p.). Az idézetben kiemelt kifejezés véleményem szerint megfeleltethető a térszerkezet fogalmának.

Ami a szomszédságot illeti: “Ha matematikailag közelítünk a fogalomhoz, akkor azt mondhatjuk, hogy két térelem szomszédsága, a közvetlen érintkezés a távolság egyik szélső értéke, minimuma. (A szomszédok távolsága a szokványos távolságértelmezés szerint 0.)” (i. m., 163. p.)

Fontos az ún. szomszédság-mátrix meghatározása is. “Bármely térbeli rendszer szomszédsági relációihoz egy speciális kételemű, szimmetrikus mátrix rendelhető. Ebben az egymással szomszédos, egymással érintkező területegységeknek megfelelő sorok és oszlopok találkozásában az érték 1; a nem szomszédos egységeké 0. E mátrix soraiban, illetve oszlopaiban található elemek összege adja meg az egyes területegységek szomszédainak számát, e részösszegek együtt az összes szomszédsági relációt, aminek a fele a szomszédos területegységek száma.” (i. m., 167. p.)

Szomszédsági hatások a területi autokorreláció (10) mérése révén ragadhatók meg. “A területi autokorreláció (…) olyan területi modell, amely egy adott társadalmi jelenségnek egy adott helyen, illetve a hellyel szomszédos helyeken mért értékei közötti kapcsolatot, összefüggést mutatja ki. (…) az idősorok analógiájára és a szomszédság fogalmát felhasználva – az adott jelenség térbeli eloszlását ugyanazon jelenségnek a hely (közeli vagy távolabbi) környezetében felvett értékeivel írja le, magyarázza (Cliff, A. D.-Ord, J. K., 1981).” (Nemes Nagy, 1998, 217. p.)

A területi autokorrelációs együttható [ TAE] különböző értékei a szomszédsági hatások megítélése szempontjából más-más jelentéssel bírnak. “A pozitív területi korreláltság (a) regionális tudomány szempontjából annak matematikai bizonyítéka, hogy a szomszédság (a közelség) az adott jelenségben egymásra hatással, hasonulással jár. (…) A TAE 1-hez közeli értéke olyan térsémát jelez, amelyben az egymással szomszédos területegységek hasonlóak egymáshoz.” (i. m., 218.o., kiemelések tőlem) Ha a TAE értéke mínusz 1-hez közelít, “…a térstruktúra az adott jelenségben alternáló”, ha pedig “…az együttható értéke 0-hoz van közel, akkor a térségben lényegében véletlenszerűen változik az adott mutatószám értéke” (i. m., 218. p.). Ez utóbbi lehetőség kapcsán azonban fontos megjegyezni azt is, hogy “(a) térbeli autokorreláltság hiánya (…) a társadalmi térben inkább kivétel, mint teljesülő feltétel.”

Véleményem szerint joggal feltételezhető, hogy a községek szintjén – és éppen népességük nemzetiségi megoszlására is hatással – működnek olyan társadalmi mechanizmusok, amelyek következményeként az adott térségekben a szomszédság a községek bizonyos irányba való hasonulásával jár. Legalábbis erre következtethetünk, ha pl. a szomszédság-mutató révén erre utaló jelenségeket tudunk megragadni és feltárni.

A továbbiakban mindvégig figyelembe kell venni, hogy kiindulópontként két – egyelőre alaposabban meg nem vizsgált – feltétel teljesülésével számolok. Azzal együtt, hogy feltételezem: a területi autokorreláció értéke értelemszerűen 1-hez közelít, úgy gondolom, hogy egyfajta – közelebbről még meghatározatlan – települési szintű asszimilációs nyomásnak is kell a háttérben működnie.

2.2.1. A módszer leírása

Egyszerűen annyi történt, hogy összeállítottam a Lévai járás községeinek szomszédság-mátrixát úgy, hogy az “1” érték helyébe az illető szomszéd településkategóriabeli hovatartozásából következő szám-értéket írtam (némi változtatásokkal), s az egyes oszlopok (települések) összegét átlagoltam, vagyis a szomszédok számával elosztottam.

A számítások során két fő elvet tartottam szem előtt. Alkalmi megnevezéseket használva, ez a két alapelv a többség, illetve a “tömbség” elve. A többség elve alapján – nemzetiségi hovatartozásától függetlenül – mindenütt a helyi számbeli többség lesz az irányadó. Ez, mint látni fogjuk, már a községek kategória-beosztásánál érvényesül, a számításnál csupán annyiban, hogy néhány mozzanatot leszámítva az is mindvégig nemzetiség-semleges megközelítésre törekszik.

A “tömbség elve” kifejezés mögött az a törekvés húzódik meg, hogy a számítás menetébe mintegy automatikusan beépüljenek olyan elemek, amelyek afféle rásegítések a tömbszerű szerkezet kidomborítása céljából. Ha az adott község és valamelyik szomszédja hozzárendelt szám-értéke megegyezik, akkor az adott szomszéd szám-értéke kétszeresét vettem számításba az összegzésnél. (11) A magyar államhatár menti községeknél viszont, ahol a hipotézis szerint az egykori magyar tömb maradványa feltételezhető, az összegzés során + 30 hozzárendelt szám-értéket is számításba vettem. (Több próba: 10, 25 stb. után.) Ennyiben a számítás itt semlegességét veszti, e beavatkozás nélkül azonban szem elől veszne az a fontos tény, hogy e községek magyar többsége – az államhatár hatásai ellenében is – az alsó Ipoly-völgyi vagy honti magyar tömb szerves része. Természetesen ezek a beavatkozások megkérdőjelezik a térségbeli viszonyok valósághű tükrözésének lehetőségét. Ezúttal azonban, amint arról már szó volt, a nemzetiségi megoszlás térszerkezetének egyfajta modellezése volt a cél.

2.2.2. A számítás menete

A kiindulási alap az adott területegység (1. sz. térképvázlat: A Lévai járás településszerkezetének vázlata, a járás fekvése) községei népességének százalékarányban kifejezett nemzetiségi megoszlása a legutóbbi, 1991. évi hivatalos népszámlálás adatai alapján. (12)

A települések kategóriákba sorolása, a népesség nemzetiségek szerinti megoszlása alapján, saját beosztásom eredménye. (13)

A települések kategóriákba sorolása, a népesség nemzetiségek szerinti megoszlása alapján, saját beosztásom eredménye. (13)

1. sz. táblázat: Községkategóriák

Kategóriák

A helyi többség

százalékaránya

Jelölés

A hozzárendelt szám-érték

90- Xo 5,0
“többségi” 80-89 Xy 3,0
65-79 Xyx 2,0
60-64 Vx 1,0
“vegyes” 55-59 Vox 0,5
45-54 Vo 0,0

1. A számítás menetének első lépéseként a kalkulus egyszerűsítése céljából egy-egy racionális számot rendeltem a kategóriákhoz (vö. 1. sz. táblázat). A hat kategóriához a 0-tól 5-ig terjedő intervallumból választottam értékeket. Ez az érték-hozzárendelés nyilvánvalóan önkényes választáson alapul. Mindenesetre az előzetesen rögzített alapelvek talán némileg tompítják e mozzanat erősen szubjektív jellegét.

A küszöb az Xo és Xy kategóriák között (5-3; a 4-es érték elhagyása) például szintén a tömbszerűség kidomborítása végett került beépítésre. A cél az volt, hogy a kapott eredmények alapján jobban (egyértelműbben) elkülönüljenek a “tiszta” községek – az etnikai tömbök magjai – a pusztán “többségi” községek csoportjától. A három vegyes kategóriának a (0,1) intervallumba való beszorítása is elősegítheti a vegyes tömb egyértelmű elkülönülését.

2. A második lépcsőben az adott község szomszédainak nemzetiségi megoszlása szerint hozzárendelt szám-értékei összeadása kerül sorra (szummarizálás) (14), esetenként kiegészítve a már jelzett “rásegítésekkel”.

A szomszédsághoz tartozónak tekintettem minden, az adott községgel határos települést, még ha csak egy pontban érintkeznek is (pl. Nyírágó, Lekér, Kural, Kéty községek). Beszámításra kerültek a szomszédok a járással szomszédos területegységekből (járásokból) is és a szomszédos ország területéről is. Ismét föl kell hívni a figyelmet arra, hogy valamelyest torzul így a kép, hiszen valamennyi szomszédjával bizonyosan nem egyenrangú (egyenértékű) az adott település kapcsolata.

3. A számítás befejezése a kapott érték osztása

a) a területegységbeli községek szomszédainak átlagos számával (Lévai járás: 5);

b) a területegységbeli községek szomszédainak átlagos számával, figyelembe véve a járáshatáron túli szomszédokat is (6);

c) az adott község minden szomszédjának számával.

A három lehetőség közül végül az utolsót vettem figyelembe. Tehát az adott község összes szomszédai számával átlagolt érték került megjelenítésre.

2.2.3. A kontroll

A számítás során beépített ráhatások következtében az eredmények nyilván csak fenntartásokkal fogadhatók el. Ezért, mintegy ellenőrzésképpen, feltétlenül szükségesnek látszott végigvinni egy másik számítást is, olyat, amely valós statisztikai adatokon – százalékarányokon – alapul és lehetőleg híján van mindenféle rásegítésnek. Ennek a kontroll-számításnak az eredményei aztán összevethetők a torzításokat is tartalmazó kalkulus eredményeivel, s ez remélhetőleg sok tanulsággal szolgál majd. Mindenekelőtt megítélhető lesz így a torzítások aránya.

Tehát a valós százalékarányok szerinti megoszlás figyelembevételével – ezúttal is, a többség elvéhez igazodva, mindenütt a helyi többség százalékaránya lesz a mérvadó -, kategóriákba csoportosítás nélkül, a szomszédság-mátrixot felhasználva került sor egy másik számításra. Egyszerűen a mátrix 1-es értékei helyébe az adott község helyi többsége százalékarányának értékét (századnyi pontossággal) “írtam”, majd ezeket az értékeket összegeztem, és a szomszédok számával átlagoltam. A számítás menete is – az 1. lépés kivételével – megegyezik az előző számításéval. A számítás során kitűnt, hogy a “rásegítés” ez esetben szükségtelen, ezért a kétszeresen vett azonos kategória és a “magyar határ-effektus” elmarad, illetve módosul. Mindenesetre a határ menti tömbben problematikus eredmények születtek, mivel nem álltak rendelkezésemre a határon túli községek adatai.

A kategóriákba csoportosítás a számítás előtt elmaradt; ez nehézségeket okoz a kapott eredmények értelmezése során. Kitűnt, hogy magukat az eredményeket, a kapott szám-értékeket szükséges csoportokba különíteni, hogy valamiféle interpretáció egyáltalán lehetséges legyen. De a településkategória-táblázat beosztásánál (vö. 1. sz. táblázat) sokkal alkalmasabbnak bizonyult az 5%-os léptékű kategória-beosztás.

2.3. Az eredmények értékelése, térképi megjelenítés

Az első számítás során kapott értékekből (amelyek a < 0;10) intervallumba esnek) egy kartogram készült. A kartogram kategória-beosztása, figyelembe véve a kapott értékek eloszlását, a következő: 0-tól 4-ig négy kategória, 4-től 10-ig egy kategória és végül külön kategóriába kerültek a 10 fölötti értékek. A kapott értékek így összesen hat kategóriába soroltattak. Ez a csoportosítás értelemszerűen megfelel a már említett községkategóriák beosztásának.

2. sz. táblázat: A kirajzolódó térszerkezet alapelemei (alkalmi megnevezések)

Érték

Térszerkezeti elem

 

Jel-

jellemzői

elnevezése

 

kulcs*

10- (a község…) minden szomszédja nemzetiségileg “tiszta” szlovák, más nemzetiségű (magyar) csak egyénileg

(szlovák)TÖMB

 

1

4-10 szomszédai nagyrészt “tiszták”, más (magyar) – szórványok

PEREM

 

2

3-4 északabbra, a perem/tömb felőli szomszédjaiknál a magyar etnikumú közösségek nyomai már csak szórványok, itt még nem

NYELVHATÁR

 

5

2-3 teljes keveredés a községek népességén belül és a községek szintjén is; nyelvszigetek

“MOZAIK”

 

1-2 szomszédjai nagyrészt vegyes lakosságúak (enyhe szlovák túlsúly a térségben)

PEREM (gyűrű)

 

0-1 minden szomszédja vegyes lakosságú

(vegyes)TÖMB

 

7

1-2 szomszédjai nagyrészt vegyes lakosságúak (enyhe magyar túlsúly a térségben)

PEREM (gyűrű)

 

2-3 teljes keveredés a községek népességén belül és a községek szintjén is; nyelvszigetek

“MOZAIK”

 

3-4 délebbre, délnyugatra a perem/tömb felőli szomszédjaiknál a szlovák etnikumú közösségek nyomai már csak szórványok, itt még nem

NYELVHATÁR

 

6

4-10 szomszédai nagyrészt “tiszták”, más (szlovák) – szórványok

PEREM

 

4

10- minden szomszédja nemzetiségileg “tiszta” magyar, más nemzetiségű (szlovák) csak egyénileg

(magyar)TÖMB

 

3

sz_farkas_04 sz_farkas_02 sz_farkas_03

* A 2. (3., 4.) sz. térképvázlathoz:

A térszerkezet jellegének kidomborítása céljából, de bizonyos nyomdatechnikai megszorításoknak is engedve, a kartogramon ábrázolt eredményeket a községhatárok figyelembevételével interpoláltam. Az interpoláció során megjelenített alapvonalak (10/ 4/ 3/ 2/ 1) azonosak a kartogram kategóriáival. Hogy az ábra olvashatóbb legyen, bizonyos mezőket még sávozással kiemeltem, de elkerülendő a zsúfoltságot, tisztán maradtak a vegyes tömböt övező gyűrűk (2. sz. térképvázlat).

A kontrollként végrehajtott számítás eredményeit ugyanígy kartogramon jelenítettem meg, majd a 2. sz. térképvázlathoz hasonlóan azokat is interpoláltam. A már említett 5%-os kategória-beosztást érvényesítve született meg a 3. és 4. sz. térképvázlat.

A térképvázlatok közös jelkulcsa a szövegbe, a 2. sz. táblázatba került.

3. Gyűrűs-öves térszerkezet, kettéágazó nyelvhatár

Ezek után vegyük szemügyre eredményt, az elénk táruló látványt!

A 2. sz. térképvázlaton a központi mag körül, a vegyes lakosságú térségnek kb. a közepén, összeérő övek, gyűrűk találhatók. Rájuk tapadva kétfelől azonos értékű sávok fekszenek, az öveket fedő héjak; közülük a szélsők kifelé nincsenek behatárolva, ezek a két nagy nemzetiségi tömbterület részei. A vegyes tömb magját körbeölelő gyűrűk és sávok közül a magyar, ill. a szlovák tömbök pereméhez legközelebb fekvők (ezek a 2. sz. táblázat szerint a 3 és 4 közé eső értékek) tűnnek a leginkább megfeleltethetőnek a nyelvhatárral.

Legalábbis, ha a számítás eredményei elfogadhatók. Az ellenőrző számítás megjelenített eredményei is alátámasztják azonban ezt a feltételezést. A zsúfoltság elkerülése végett a kontrollszámítás eredményeiről két térképvázlat készült. A 3. sz. térképvázlat ugyan csak a három tömb magterületeit és azok peremét emeli ki, meglehetősen egybehangzóan az ellenőrzött számítás térképre vitt hasonló eredményeivel, a 4. sz. térképvázlaton azonban már elkülönítettem a vonatkozó területsávokat is. Látható, ebben az esetben is lényegében ugyanott rajzolódik ki a nyelvhatár, ahol a 2. sz. térképvázlaton.

Csakhogy így világosan kirajzolódik az is, hogy nem egy, hanem két nyelvhatár létezik. Ez a kettősség értelmezhető persze úgy is, hogy az egy szlovák-magyar nyelvhatár a járás keleti szélén szétágazik; egy északi és egy déli ágra válik. Ekkor meg a két ág meghatározása vezet ahhoz a megkerülhetetlen felismeréshez, hogy a szlovák-magyar nyelvhatárt ebben a régióban térszerkezetilegkét, egymástól több kilométeres távolságra fekvő vonal képezi, illetve két, egymástól távol eső területsávval lehet azonosítani.

Az északi, a szlovák tömb pereme mentén futó ág lehet a tulajdonképpeni magyar nyelvhatár, míg a déli, a maradék magyar tömb peremét érintő ág ez esetben a mai szlovák nyelvhatár. A köztük fekvő területsáv községeinek népessége nemzetiségileg vegyes; ebben a térségben a nyelvhatárok valóbanmeghatározhatatlanok.

A történelmi idő távlatában elmondható, hogy a magyar nyelvhatár kb. a múlt évszázad 80-as éveitől követhetően a helyén (az egykori szlovák-magyar nyelvhatár helyén) maradt, míg a szlovák nyelvhatár a második világháború utáni nagy és jobbára erőszakolt népességmozgások következtében messze előrenyomult. Ez a mostani szlovák nyelvhatár mintegy új fejlemény; a hagyományos határvonal vélhetően századok óta egy helyben topogó sávjától elvált; sorsának további alakulása bizonytalan. Felszívódhat, elfoszladozhat mögüle a még ott élő magyarság, ez esetben az eljövendő, új szlovák-magyar nyelvhatár leendő nyomvonalát jelöli. De lehetséges, hogy maga is mozgásban lévő, dinamikus jelenség még, s egy új egyensúly jövőbeni kialakulása esetén, hátrább kerülve a mai vegyes tömb súlypontja felé, újra “egyesül” majd a mindenképpen erodálódó mai magyar nyelvhatárral. A felvázolt lehetőségek feltárása nyilván további kutatások feladata.

4. Összefoglalás

A népesség nemzetiségi megoszlása térszerkezetének alapelemeit a Lévai járásban az 5. sz.térképvázlat jeleníti meg. Ez valóban inkább csak egy vázlatnak minősül, mintsem térképnek. Nemcsak azért, mert még tovább vizsgálandó hipotézisekre alapozott számítások nyomán született, hanem kidolgozásának korlátai miatt is. Így is kirajzolódik azonban a három etnikai tömb elkülönült magterülete. A fő szerkezeti vonalak megjelenítése révén feltárul a járás észak-dél irányú tagoltsága a népesség nemzetiség szerinti megoszlása szempontjából, valamint a járásbeli magyarságot kettéosztó kelet-nyugati tagolódás. Kiegészíti és részben alátámasztja mindezt a nyelvhatár feltételezett sávja, valamint a járás nyugati határszélén a bonyolult dombvidék (Garam menti hátság, Törzsök-erdő) etnikai mozaikövezete. A térszerkezeti modell legfontosabb új eleme a “kettényíló” nyelvhatár megjelenítése.

A módszer alkalmasnak bizonyult egy ideális térszerkezet modelljének fölvázolására. Továbbgondolható és fejleszthető, finomítható. Azt hiszem, joggal feltételezhető, hogy a jövőbeni még alaposabb és körültekintőbb kutatás sem hozhat majd gyökeresen eltérő eredményeket. Amit ez a módszer nyújtani tud, az valóban nem több a biztosabb tájékozódáshoz fogódzót kínáló néhány szolid támpontnál. Első látszatra talán szerény a haszon, mégis több a semminél.

sz_farkas_05

 

Irodalom

Fokasz, Nikosz: Káosz és fraktálok. Bevezetés a kaotikus dinamikus rendszerek matematikájába – szociológusoknak. Budapest, 1999, Új Mandátum. /Nagyítás – szociológiai könyvek 21./

Hamvas Béla: Szarepta. Esszék 1951-1955. Budapest, 1998.

Kant, Immanuel: A tiszta ész kritikája [ 1781] . Ford. Kis János. Budapest, 1995, ICTUS.

Kant, Immanuel: Történetfilozófiai írások [ 1784-1798] . Ford. Vidrányi Katalin. Szerk. Mesterházi Miklós. Budapest, 1997, ICTUS.

Nemes Nagy József: A tér a társadalomkutatásban. Bevezetés a regionális tudományba. Budapest, 1998.

 

Sc ítanie l udu, domov a bytov 1991 v okrese Levice. Levice, 1992, Okresné oddelenie SŠ Ú.

Rövid URL
ID360
Módosítás dátuma2016. június 2.

Vadkerty Katalin: Nógrád mezőgazdasága 1848-1918 között

A mai Szlovákiához tartozó nógrádi régió 1918 előtt a történelmi Magyarország szerves része volt, és a történelmi Nógrád vármegye északi részét képezte. Gazdasági, politikai és kulturális fejlődését - a helyi adottságok figyelembevételével - Magyarország, ill. az Osztrák-Magyar Monarchia törvényhozása, a nemzetközi gazdasági életbe való beilleszkedése befolyásolta. Magyarország 1848-1919 között iparosodó agrárország volt, s mivel a lakosság jelentős többsége a mezőgazdaságból élt, a termelés korszerűsítése, a termelés növekedése érdekében a magyar kormány jelentős anyagi támogatásokkal segítette a fejlődését.

Részletek

A mai Szlovákiához tartozó nógrádi régió 1918 előtt a történelmi Magyarország szerves része volt, és a történelmi Nógrád vármegye északi részét képezte. Gazdasági, politikai és kulturális fejlődését – a helyi adottságok figyelembevételével – Magyarország, ill. az Osztrák-Magyar Monarchia törvényhozása, a nemzetközi gazdasági életbe való beilleszkedésebefolyásolta. Magyarország 1848-1919 között iparosodó agrárország volt, s mivel a lakosság jelentős többsége a mezőgazdaságból élt, a termelés korszerűsítése, a termelés növekedése érdekében a magyar kormány jelentős anyagi támogatásokkal segítette a fejlődését.

A régió mezőgazdaságának történetét a magyar és a szlovák történetírásban használatos korszakokra osztva vizsgáljuk, de mivel a magasabb termelési szintet, “az okszerű gazdálkodást” célzó törekvések kezdete visszanyúlik az előző évtizedekbe, ezekre alapozunk.

A 19. század második évtizedétől kezdve megnövekedett az iparosodó nyugat-európai országok élelmiszerkereslete. A kivitel növelése érdekében a magyarországi szakemberek kidolgozták az ún. “okszerű” gazdálkodás feltételeit, vagyis összeállították azokat a követelményeket, amelyek betartásával emelni lehetett a mezőgazdaság terméshozamát, jövedelmezőségét. Elemzéseikben figyelembe vették a talaj minőségét és a földrajzi adottságokat. Ennek alapján a magyar országgyűlés 1844-ben úgy határozott, hogy a történelmi Magyarország területét nyolc minőségi csoportba osztja.1Nógrád vármegye a negyedik csoportba került.

A 1848-as jobbágyfelszabadítás után a termelékenység újból központi kérdéssé vált, de a mezőgazdaság fellendítésével foglalkozó szakirodalom már nyolcas csoportosítással dolgozott, s Nógrád vármegye a második, a “szelíd hegyvidékek” csoportjába került.2 A vidék jellemzői a mérsékelt éghajlat, a dél felé nyitott, termékeny szőlőtermesztésre is alkalmas völgyek, a jó kaszálókkal fedett hegyoldalak, amelyeket az északi magas hegyek megvédtek az északi hideg szelektől.

Az 1848 előtti leírásokból tudjuk, hogy a legtermékenyebb földekkel a volt Füleki járás rendelkezett. A korabeli tanúk szerint az ember nem volt jó gazdája a földeknek, mert több helyet, pl. a Baglyasalját maga tette tönkre. A 19. század első évtizedében kiirtotta az erdőt, kiszipolyozta a talajt, és nem védte meg a víz rombolásától. Különben a járásban “kiváló a mezőgazdaság” – írja Fényes Elek. Dicséri a termékeny füleki határt, a szépen megmunkált földeket Fülekpüspöki, Galsa, Perse, Ragyolc és – ahogy írja – “csinos” Sávoly határában. Jó termőföldekkel dicsekedhettek a volt Szécsényi járás Ipoly menti falvai is, bár az árvízvédelemmel ők sem törődtek. Bussa, Csalán, Galábocs, Kis- és Nagyzellő, Szalmatercs gazdái is jó földeket műveltek, de az észak-déli irányban nyitott völgyeket és a hegyoldalakat kövecses, sovány talaj borította. Példaként említi Sóshartyánt. A volt Losonci járásban Losonc, Ipolybalog, Kálna, Miksi, Mucsény, Nagydaróc, Panyidaróc, Pilis, Pinc, Rap, Rónya, Vámosfalva és Videfalva határa volt a legtermékenyebb. A többi település közepes minőségű, ill. kövecses, agyagos talaját csak nehéz fizikai munkával lehetett termésre kényszeríteni. Hasonló talaja volt a hegyes-völgyes Gácsi járásnak is. Zömmel agyagos, néhány helyen olyan könnyű fekete földdel, hogy a gazdák alacsony kerítésekkel védték a heves zivatarok ellen (Divényoroszi, Fürész), míg Lentvora határában a “kövektől alig lehetett látni a talajt”. A termékeny határral rendelkező falvak (Podrecsány, Tamási) gazdái kihasználták a természet ajándékát, s a járás legjobbjai közé tartoztak.

Az 1830-as években Nógrádban is kezdett elterjedni az “okszerű” gazdálkodás, de egyelőre csak a nagybirtokok egy-egy jó természeti adottságú részlegén vezették be a korszerű határhasználatot. Nagy általánosságban továbbra is a háromnyomásos rendszert alkalmazták, bár az ipari üzemek és a nagyobb települések határában a paraszti gazdaságok is bekapcsolódtak a piaci termelésbe. A növénytermesztést a hagyományos növények uralták, de megnőtt az állattartás, amit 1843-tól a takarmányrépa nagybani termesztésével biztosították.3

1848 tavaszán véget ért a jobbágyság több száz éves története. A jobbágyfelszabadítási törvények foganatosítása, a mezőgazdasági termelés szempontjából is jelentős földesúri és a jobbágyi földek elkülönítése, a tagosítás időigényes folyamat volt, melyet a levert magyar szabadságharcot követő diktatúra megnehezített, s ezzel fékezte a mezőgazdasági termelés fejlődését is. Nógrád vármegyében a hosszan tartó mérnöki munkát igénylő tagosítást 1864-ben fejezték be. A jobbágyfelszabadítási rendeletek értelmében a földtulajdont egyezménnyel, ill. per útján lehetett rendezni. A nógrádi községek kétharmadában az első lehetőséget választották, míg egyharmadában a bíróság döntött.4

A gazdasági élet Nógrádban az 1850-es évek második felében kezdett érezhetőbben megváltozni. Ekkor indult meg szélesebb keretek között a korszerű mezőgazdasági termelésre való áttérés, a piaci kereslet kielégítésére összpontosító termelés. Az első korszerűsítők a nagybirtokok voltak. A jobbágyfelszabadítás Nógrádban sem veszélyeztette a nagybirtokokat, s szinte érintetlenek maradtak a Zichyek, Koburgok, Forgáchok, Czebrányiak, Madáchok, a Török, a Szentiványi, a Balassa családok és más nagybirtokosok földtulajdonai, s így az 1850-es évek folyamán megnőtt a földbérletek száma. A bérletek alakulását nem rekonstruálhatjuk, csak a folyamat apró részleteit ismerjük. Adataink szerint a bérletek száma megemelkedett a Koburgok füleki uradalmában is, ahol a bérleti idő általában három esztendő volt, mert kisbérletek voltak. A földszerzés másik formája, a ledolgozás, a vizsgált szakaszban országos viszonylatban is jelentősen emelkedett, de Nógrádban a nagybirtokokon eddig nem találkoztunk a föld megmunkálásának ezzel a formájával.5

A nógrádi határhasználatot az 1850-es években is a háromnyomásos rendszer jellemezte, amely a határ három részre osztását jelentette. Az elsőben őszi gabonát, a másodikban tavaszi kalászosokat és kapásnövényeket termesztettek, míg a harmadik részt pihentették, parlagon hagyták. A fekete ugart már az 1840-es évek folyamán kiszorította a legelőnek használt zöld ugar. Az 1850-es években ezt a területet a virágzás előtt lekaszálható takarmánynövényekkel vetették be, ami a háromnyomásos rendszer módosítását jelentette. Az 1850-es évek második felében a termékeny vidékeken már általános volt az ún. javított háromnyomásos rendszer, amely a határ hat, kilenc, ill. tizenkét részre való felosztását jelentette. Ez a határhasználati rendszer jobban alkalmazkodott a piaci kereslethez, s emelte a gazdák jövedelmét. A kereslet-kínálat kielégítésének még jobban megfelelő vetésforgós rendszerrel az 1860-as évek első felében is csak a nagybirtokok egyes majorságaiban találkozunk.

A magyarországi mezőgazdaságban már ismert volt, de szélesebb keretekben csak az 1850-es években kezdett elterjedni az a felismerés, hogy egyenes arány van a talajelőkészítési munkák minősége és a terméshozam között. Bár a nógrádi parasztok tapasztalatból tudták, hogy a szántások számának növelése magasabb terméseredménnyel jár, ennek ellenére egy vegetációs időszakban csak egyszer szántották meg a talajt. A nagybirtokokon általában kétszer, kivételesen már háromszor is szántottak.6

A talaj elvont termőerejét trágyázással pótolták. A rendszeres trágyázás kezdetei nagy általánosságban e régióban az 1830-as évekbe nyúlnak vissza, amikor fokozatosan áttértek az 5-6 éves ciklusokra, s a juhászattal foglalkozó nagy- és kisgazdaságokban rendszeresítették a kosarazást. Megkezdődött az ipari hulladékok hasznosítása, s a szesz- és pálinkafőzőkből a moslék, az üveghutákból a hamu kikerült a szántóföldekre. A háztartási hamu és a fekáliák az intravillánok talaját erősítették. Az 1850-es években kezdett el terjedni a trágya minőségének, ill. megőrzésének a kérdése. A nagybirtokokon, a nagybirtokok egy-egy majorjában már az 1830-as években megkezdték a téglákkal kirakott trágyagödrök építését, hogy megtartsák az értékes trágyalevet, s az 1850-es évekfolyamán egyre több nagybirtokon fellendült a növénytermesztés, de a paraszti gazdaságokban még a következő évtizedben is jelentős minőségrontást eredményező, csak nyitott gödörben vagy a talaj felszínén tárolták a trágyát.7

A nagybirtokosok a jobbágyfelszabadítással elvesztették a jobbágyok mezőgazdasági eszközeinek és igásállatainak a használati jogát, s a szerszámhiány megelőzésére az 1850-es években anyagi lehetőségeiknek megfelelően új szerszámokat vásároltak. Mivel a vásárlások vezérelve a korszerűségvolt, az említett évtizedben megjavult a nagybirtokok szerszámozottsága. A mezőgazdasági technika nógrádi elterjedését – mint sok más kérdést is – csak töredékeiben dokumentálhatjuk. Az adatok szerint a füleki uradalomban a vaseke használata az 1830-1840-es évekre nyúlik vissza. Ezeket az ekéket a Koburgok rimaszécsi műhelyében készítették, s így az 1850-1860-as években a vasekék, a vasboronák, a sima és vasfogas hengerek az uradalom alapleltárához tartoztak. A termékeny vidékek paraszti gazdaságaiban egyre jobban terjedt a fatestű vaslemezes eke használata, de már vasekével is dolgoztak. Számukat nem ismerjük, de használatuk a déli termékeny vidékeken az 1850-es évek második felétől emelkedett. Az északi területek hegyes, agyagos, sziklás talaján továbbra is a kemény feltételeknek jobban megfelelő faeke vezetett. Itt a vaslemezek gyorsan megpattantak.8

A régió növénytermesztését 1848 után is a gabona vezette. A déli területeken előnyben részesítették a búzát, az északi vidékek legjelentősebb kalászosa a zab volt, amelyből pl. a Málivec-patak völgyében kenyeret sütöttek. Ezen a vidéken hagyományosan termesztett pohánkát szekereken vitték le az Alföldre, ahol búzára és kukoricára cserélték. A kapásnövények közül egyre jobban terjedt az 1846-tól nagyobb mértékben ültetett burgonya és kukorica. A cukorrépa-termesztésben Nógrád – magyarországi viszonylatban is – úttörő volt, mert a Forgách grófok gácsi, majd vilkei cukorgyárában már 1836-tól főztek cukrot ebből a sokhasznú növényből. Gyorsan elterjedt a fehér takarmányrépa is. A nagybirtokokon a szántóföldeken, a paraszti gazdaságokban az intravillánokban. A nógrádi hegyoldalakban és völgyekben sok volt a jó minőségű, kétszer használható rét. A betakarított széna mennyisége mégsem biztosította a növekvő állattartást, ezért a takarmányalapot a takarmánynövények termesztésével növelték. Különösen az ún. vörös lóherét kedvelték. A fonalkészítésre alkalmas növényeket csak saját szükségletük fedezésére termesztették. Lent csak kis mennyiségben termesztettek, de a kender ott díszlett minden település határában.

A régió természeti adottságai nem mindenütt kedveztek a gyümölcstermesztésnek, mert a termés sok helyen nem tudott beérni, ennek ellenére a falvakban mégis sok volt a gyümölcsfa. Ezek zömét nem ápolták, nem nemesítették, s a termésből vidéken pálinkát főztek, ill. megaszalták. Általában alma-, szilva-, körte- és cseresznyefát ültettek. A déli napfényben gazdagabb vidéken a kajszibarack és a mandula mellett ismert volt a szelídgesztenye, a jó minőségi dinnye. Ismert és kedvelt volt a fülek környéki nagytermésű alma. A szőlőtermesztés Varbó és Zsély környékét jellemezte, de 1848 előtt még Borosznok, s Fényes Elek szerint “valamikor még Divény határában is díszlett”. Ismert volt a Szentiványi család rónai szőlészete.

A zöldségfélék – a káposztát kivéve – a kerti növények voltak. A paraszti gazdaságok az 1850-es években a káposzta mellett leveszöldséget, hagymát, fokhagymát, céklát, uborkát és tököt termesztettek, a nagybirtokosok kertjeiben otthonos volt a paradicsom, paprika és karfiol is.

A korabeli szakirodalom elismeréssel ír a vármegye díszkertjeiről, parkjairól. Kiemeli a Madách család alsósztregovai angolkertjét, valamint a rapi, varbói és a vidinai franciaparkokat.9

Nógrádban jelentős volt az állattartás. A régió Magyarország legjelentősebb juhtenyésztői közét tartozott. Az állomány zömét a nagybirtokosok tartották. 1849 decemberében a Koburgok füleki uradalmában 6202 db állatot vettek leltárba, s a számuk a következő év márciusára 20%-kal emelkedett. A vármegye legnagyobb, 24 000 db-os nyája Gyürki Pál tulajdona volt. A Jankovich család kb. 20 000 db-ot tartott, de jelentős nyájjal rendelkezett a Forgách, Balassa, Pongrácz és Madách család is. A nagybirtokokon megnőtt a nemesített fajták tartása, míg a paraszti gazdaságokban továbbra is a régi, bevett fajták vezettek.

A juhászat jövedelmét több forrás képezte. Első a gyapjúeladás volt. A juhokat a kis- és nagygazdaságokban egyaránt évente kétszer nyírták. A Koburgok 1850-es évi gazdasági mérlegében l cent (50 kg) mosott gyapjú 150 Ft-tal szerepel, s ugyanezért a mennyiségért 1865-ben már 150-200 Ft-ot fizettek a bécsi kereskedők.

A paraszti gazdaságokban az 1850-es években a juhtartás zömmel a család szükségletét fedezte, de a tavaszi szaporulat, a felesleges tej, gömölye, ill. túró már a piacra került, s növelte a család pénzbevételét. Különösen keresett volt a Diviny környékén készített juhtúró.

A juhtartás hagyományos idényjellege a vizsgált korszakban sem változott. A paraszti gazdaságok az őszön felhizlalt állatokat a tél beállta előtt eladták. A nemesített fajtákat tartó paraszti gazdaságokban egyre gyakoribb lett az ún. bérteleltetés, amikor a tulajdonosok szerződéses alapon a távolabbi, elegendő takarmánnyal rendelkező vidékek gazdáinál teleltették az állataikat. A teleltetést vállaló gazdák pénzért vagy az állomány meghatározott részéért teleltettek. A nagybirtokokon a takarmánykészletnek megfelelő számú állatot tartottak, s a tél beállta előtt a tavaszi szaporulattal egyező számú idős állatot eladtak, a fiatalokat pedig megtartották.10

A régió állattenyésztésének másik jelentős ágazata a szarvasmarhatartás volt. A paraszti gazdaságokban a tehenek igavonók is voltak, s a szakemberek szerint ez a régióra jellemző alacsony szaporulat oka. A gazdasági munkák idején a tehenek tejhozama még a csald szükségletét sem fedezte. A nagy mezőgazdasági munkák szünetében a teheneket legeltették, s az ekkor adódó tejfölösleget a közeli piacokra vitték, gyakran vaj, ill. túró formájában. A kisgazdák a hazai, ill. helyi fajtákat tenyésztették. Nemesített, ún. svájci tehenészete csak egy-két nagybirtokosnak volt. Híres volt pl. Gyürki Pál és gr. Strahlenberg tehenészete.

A nemesített lótenyésztés is a nagybirtokokon összpontosult. Ismert volt a Berzeviczyek hágatóállomással bíró nemesített lótenyészete a Lazi-pusztán. A községeknek általában saját csődörük volt, de megtörtént az is, hogy több kisebb település tartott egy apaállatot, s ezért egyes vidékeken a paraszti lótenyésztést bizonyos fokú degenerálódás jellemezte.

Nógrád vármegye kiemelkedő helyet foglalt el a történelmi Magyarország sertéstenyésztésében. A kiterjedt tölgyesek hazájában a tenyésztés a makkoltatáson alapult. A sertéstartás 1848 után a paraszti gazdaságokban összpontosult. Az 1850-es években a kistenyésztők még a nagy testű, nehezen hízó, hagyományos fajtákat tartották. Még nem kedvelték az igényesebb, könnyebben hizlalható, ízletesebb húsú angol fajtákat. Ezért a sertéstartás jövedelmezősége jelentősen elmaradt a juhászaté mögött. A nemesebb fajták meghonosodását fékezte ezek magas ára és a költséges tartás. A nógrádi sertéstenyésztők nem istállóztak. Az állatok a legelőn nőttek fel, s ősszel áthajtották őket az erdőbe, ahol a makkoltatás következtében úgy-ahogy meghíztak. A tél beálltával hazahajtották a csordát, s megkezdődtek a disznótorok. A nagybirtokok sem foglalkoztak kereskedelmi célú sertéstenyésztéssel, csak saját szükségletükre neveltek sertéseket, de az 1850-es évek végén már istállózott, kukoricával és burgonyával hizlalt mangalicákat tartottak.

A korszerű sertéstartás jelentőségét felismerte a vármegye gazdasági egyesülete, s 1864-ben Losoncon propaganda célú sertéskiállítást rendezett.

A szárnyasok, a csirkék, tyúkok, kacsák és libák tenyésztése az 1850-es években folytatódott, de pulykákat – kis kivétellel – csak a nagybirtokosok tartottak. A tenyésztők még ragaszkodtak a hagyományos fajtákhoz, s idegenkedve fogadták a kormány által propagált selyemhernyó-tenyésztést is. A méhészetnek viszont nagy hagyományai voltak, s különösen a pohánkatermő vidékeken értek el szép eredményeket.

A korabeli szakirodalom elismerően ír a régió halállományáról, s kiemeli az ízes csukákat és a pisztrángokat.

Nógrád vármegye kereskedelmi központja Losonc volt, ahol országos hírű vásárokat tartottak. Kiemelkedtek a gyapjú- és a gabonavásárok, mert itt vásároltak Zólyom, Liptó és Heves megye kereskedői. Az 1850-es években a termelők évente 10 000 cent gyapjút és 100 000 bécsi mérő gabonát adtak el. A keresett nógrádi szilvapálinkát a pesti kereskedők vásárolták, de jó piaca volt Heves és Borsod vármegyében, a Jászságban és a Kunságban is. A felhajtott sertések a bányavárosokba kerültek.11

A magyarországi mezőgazdaságot az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés után a minőségi termelésre való fokozott átállás jellemezte. A nyugat-európai piacok növekvő élelmiszerkereslete megnövelte a mezőgazdasági termékek árát, s ez a termelés növelésére késztette a nagy- és kistermelőket egyaránt. Az élelmiszerkonjuktúrát a kistermelők is kihasználták, mert elfoglalhatták a helyi piacokról a nemzetközi piacokra áttért nagytermelők helyét. A konjuktúrát az 1880-as évek agrárválsága befejezte, s a gabonaárak 25%-kal, a háziállatoké 34%-kal csökkent. A válság a termelési szokások, a termelési technika és az ápolási munkák megváltoztatására késztette a termelőket.

Az 1860-as évek második felében a gyakori rekordtermések következtében Nógrádban is megélénkült az agrárpiac. A terméseredményeket helyenként ugyan mérsékelték a természeti csapások, de a mezőgazdasági termelés – a régió iparosítása következtében – kiegyensúlyozottan fejlődött.

Az 1895-ös mezőgazdasági statisztika szerint a mai Szlovákiához tartozó nógrádi régió 297 992 kat. holdnyi mezőgazdasági jellegű területe a következőképpen oszlott meg:12

Szántó

98 543 katasztrális hold

Kert

3 546

Rét

34 540

Régi szőlő

823

Felújított

563

Legelő

47 961

Erdő

99 209

Nádas

759

Terméketlen

12 643

Ez a földalap 1895-ben 13 519 külön kiterjedésű mezőgazdasági üzemre oszlott. A tulajdonosi struktúrát csak részben ismerjük, mert az említett összeírás csupán a 100 kat. holdnál nagyobb birtokok számát adja meg. A 166 ilyen birtokos az erdőbirtokokkal együtt 154 067 kat. holdon gazdálkodott, vagyis a régió földalapjának közel 90%-án. A birtokok egy részét bérletben műveltették.

A nagybirtokok több kisebb, más-más község határában található üzemre oszlottak. Elosztásuk szerint a nagybirtokosok zömének 1-5 község határában volt tulajdona, de a Wenkheimeknek hat, a Madáchoknak hét, a Forgáchoknak tizenkettő, a Koburg hercegnek tizenhét, a Zichyeknek harminckét községben volt birtokuk.

A következő családoknak volt 100 kat. holdnál nagyobb birtokuk: Zichy grófok ( 30 880 k. h.), Forgách grófok (11 269 k. h.), Koburg herceg (9454 k. h.), Wenkheim Ferenc gr. (8580 k. h.), Czebrián László gr. (5136 k. h.), Kossuch István (4422 k. h.), Madách Aladár (4094 k. h.), Wohl Henrik (3901 k. h.), Károlyi Tihamér gr. (3042 k. h.), a Pronay grófok (3432 k. h.), Baratta János (3297 k. h.), Majercsik Ferenc (2962 k. h.), Görög János (2002 k. h.), Kuchinka István (1966 k. h.), Esztergomi érsekség (1806 k. h.), Beniczky Ádám (1668 k. h.), Szilvássy család (1536 k. h.), Ozoray Tamás (1369 k. h.), Balogh Károly (1247 k. h.), a Török család (1151 k. h.), Kollener Adolf és Dániel (1144 k. h.), Máriássy gr. családja (1097 k. h.), Sebastiani Adolf (1055 k. h.). Birtokuk összesen 107 167 kat. holdat, vagyis a 100 kat. holdon felüli kategória össztulajdonának 70%-át tette ki.

A 100 kat. holdon aluli birtokkal rendelkező 13 353 mezőgazdasági üzem 143 925 kat. holdat mondhatott magáénak, vagyis az üzemenkénti átlaguk – az erdőkkel együtt – 10, 87 kat. hold.13

A mezőgazdasági többlettermelést Nógrádban is a termőföld növelésével akarták elérni, s feltörték a rétek és a jó minőségű legelők egy részét, ami meliorációs munkálatokat követelt meg, így termékennyé tették a vadvizes, mocsaras területeket. Az 1880-as évek végén a Koburgok füleki uradalmában a partszabályozásokkal 701 kat. hol szántót és 120 kat. hold legelőt nyertek, s jelentős területekről kiszorították a tavaszi áradásokkal lezúduló vizet. A réteket alagcsövezéssel javították, s 160 kat. holdon megkezdték a rétek öntözését. A legtöbb erdőt Galábocs környékén irtották ki, ahol így újabb 711 kat. hol szántót nyertek, de a munkát idő előtt kellett befejezni, mert a talaj kultiválására, a gyökerek kiszedésére nem találtak sem vállalkozót, sem munkásokat, bár egy gyökér kiszedéséért 50 fillért fizettek, s megengedték a szabad rőzseszedést is. A Zichy seniorátus nem növelte a szántókat, de patakszabályozásokkal védték a meglévőket.14

A nógrádi régióban a vízgazdálkodási munkálatok nem érték el a magyarországi átlagot, de elmaradtak még a szomszédos megyéktől is, ahol a tavaszi árvízvédelem keretében több hegyi patakot szabályoztak, ill. kitisztítottak.

A határhasználatban továbbra is a háromnyomásos rendszer vezetett, bár a nagybirtokok egyes részein s a termékeny területek paraszti gazdaságaiban tovább növelték az intenzív módszereket. Meg kell említeni, hogy a nógrádi hegyvidéken a háromnyomásos gazdálkodás nem a konzervativizmus jele volt. Sok helyen a földrajzi adottságok nem tették lehetővé a talaj más jellegű megmunkálását. Ott, ahol arra lehetőség volt, folytatták a javított háromnyomással való munkát, s a lehetőségek szerint növelték a piaci termelést. A termények megválasztását befolyásolták ugyan a hagyományok és az önellátásra való törekvés, de egyre erősödött a piaci kereslet figyelése.

Ott, ahol a természeti adottságok következtében nem növelhették a szántóföldi termelést, a paraszti gazdaságok az állattenyésztést növelték, és állati eredetű termékekkel jelentek meg a piacokon. Növelték a rétek és a legelők terméshozamát, de takarmánynövényeket is alkalmaztak. Kihasználták az ugart is. Nem ismerjük az ugaron való legeltetés nagyságát a ma Szlovákiához tartozó nógrádi régióban. Nógrád vármegye az ugarozás mértékét tekintve magyarországi viszonylatban a negyedik helyet foglalta el. Reálértékben ez azt jelenti, hogy az 1875-1894-es években a szántók 10,78%-a volt ugar. Feltételezzük, hogy a termékeny vidékeken ez az arány kisebb volt, a hegyvidéken magasabb. Az ugarozás a századfordulóra a hegyvidéket jellemezte.15

Nógrádban az ország más részeihez hasonlóan nagy volt a földéhség, de a földforgalom 1867-1900 között alig fejlődött. Legjelentősebb fékezője a nagybirtok, a hitbizomány volt. A piaci termelésre összpontosító paraszti gazdaságok így csak nehezen tudtak terjeszkedni, s kénytelenek voltak megelégedni a földhasználat két régi formájával, a bérlettel és a részes ledolgozással. A régióban bérbe adott földek nagyságát csak a 100 kat. holdon felüli kategóriában ismerjük, ahol 1895-ben valamivel több mint 10%-ot, 15 400 kat. holdat adtak ki bérbe az érintettek. A bérletek jellemzője, hogy a nagytermelésbe nem integrálható, vagy csak jelentős költségtöblettel megmunkálható földek mellett nagyobb majorokat is bérbe adtak. A régió legismertebb bérbeadói a Koháry, Forgách, Máriássy, Pongrácz, Wenckheim, Zichy és Czebriány grófok, valamint a Passuth és a Csemiczky családok voltak.

A földbérlet összegét a talaj minősége szerint állapították meg, de a nagybérlet általában olcsóbb volt, minta kisbérlet. Időtartama általában 9-12 év között ingadozott. A Koburgok 150-150 kat. holdas bérletnél 9-10 évre szerződtek. A birtok évi bére 700 Ft volt készpénzben, s mivel a bérlő használta a birtok összes lakó- és gazdasági épületét, ezek amortizációjára évente még 100 Ft-ot utalt át az uradalom számvevőségének. Az épületek karbantartása a tulajdonost terhelte, de a bérlő alkalmazottai által okozott kár a bérlőt terhelte.

A bérbe adók szerződésben védekeztek a termőföldek kizsigerezése ellen, és pontosan meghatározták a bérlő ez irányú kötelezettségét. A föld tulajdonosa általában kikötötte, hogy a bérlő köteles nemcsak megőrizni, de növelni is a talaj termőképességét, s biztosította magának az ellenőrzés jogát. A Koburg-birtokok bérlői kötelezően trágyáztak ötéves ciklusokban. Ezért a bérbeadó nem engedélyezte, hogy a bérlő eladja a bérletben termesztett szénát és szalmát, hanem azt az állattenyésztésben kellett hasznosítania. A bérlőnek annyi állatot kellett tartania, hogy teljesíthesse a szerződésben vállalt trágyázási feltételeket. A bérleti szerződések általános pontja volt, hogy az egyes feltételek megszegése feljogosítja a tulajdonost a szerződés felmondására.16

Aránylag keveset tudunk a föld szabadpiaci forgalmáról. A telekkönyvek kutatása meghaladja egy kutató lehetőségeit, s így meg kell elégednünk a közvetett adatokkal. Ezek arról tudósítanak, hogy az 1870-es évek végétől emelkedni kezdett az eladásra kínált ún. dzsentri birtokok, ill. majorok száma. 1883-ban név nélkül hirdettek meg egy észak-nógrádi majort. A majorhoz 70 kat. hol szántó, 30 kat. hold legelő, kb. 2 kat. holdas kert, 1 kat. hold szőlő, 1300 négyszögöles intravillán, ötszobás, összkomfortos lakóház, nagy kamra, pince, 12 szarvasmarha és 16 ló tartására alkalmas istálló, 12 m2-es fáskamra, valamint cselédház tartozott. Az említett objektumoktól kissé távolabb még egy béresház, 3 kamra, 8 ökör számára elegendő másik istálló, fészer és műhely állt, a szőlőben vincellérház. A lakóépületeket fazsindely fedte, a fészer és a műhely szalmatetős volt. A birtok tartozéka volt még egy téglagyár, s a tulajdonos hajlandó volt eladni a birtokhoz tartozó szeszeladási jogot is.17

A földforgalom speciális módja volt az árverés, amikor is az eladósodott, fizetésképtelen földtulajdonost a hivatalok a földek eladására kényszerítették. Nógrádban az 1890-es években megélénkült az ilyen jellegű földforgalom. A gyenge terméseredmények, a gyakori természeti csapások, s nem utolsósorban a drága földhitel következtében a kis- és középparasztok egy része – különösen a rosszabb természeti adottságú körzetekben – nem volt képes korszerűsíteni a termelést, s jelentős mértékben eladósodott.

A földjövedelem átlagát az állami szervek jelentéseiből ismerjük. Nógrád vármegye 1887-ben az országos középmezőnyhöz tartozott, ahol is egy kat. hold jövedelme 25-40 Ft között ingadozott. A nógrádi 29,88 Ft-os átlag a csoporton belüli ötödik helyhez volt elegendő, s a vármegye megelőzte Gömör-Kishont és Bars vármegyét.18

A földjövedelem továbbra is sokban függött a talajművelési munkálatok minőségétől és mennyiségétől. A talaj-előkészítés az 1867-1900-as években nagy általánosságban nem sokat változott. Kivételnek kell tekinteni a nagybirtokok egyes egységeit, majorjait, s néhány jó természeti környezetben lévő paraszti gazdaságot, ahol az 1880-as évek végétől – vontatottan ugyan, de – megkezdődött pl. a mélyszántás elterjedése. A szántások száma egy vegetációs időszakban továbbra is általánosan kettő, de a nagybirtokokon háromszor is szántottak. A paraszti gazdaságok jobb minőségű szántóit kétszer szántották meg, de a köves, agyagos hegyi terepet csak egyszer. A talaj termelőértékének visszapótlását a megnövekedett állattartás biztosította. A trágyázási ciklusokat négy-öt esztendőre rövidítették. A nagybirtokokon az 1890-es évek első felében megjelent a műtrágya. 1895-ben a régió 16 mezőgazdasági üzemében használták, Losonc határában öt, Cselárban és Rapon két-két, Füleken, Erdőkürtön, Poltáron, Persén, Nagydarócon és Varbón egy-egy gazdaságban.

Az alkalmazott műtrágyafajtákat nem ismerjük, de az országos szokás alapján feltételezzük, hogy itt is a könnyen kezelhető, általában bevált és olcsó szuperfoszfát vezetett.

A mezőgazdaság gépesítését is csak részleteiben ismerjük, s azt is csak vármegyei szinten. Az 1873-as adatok szerint a vármegyében egy gőzekére 5376 kat. hold jutott. Ugyanekkor 15 100 db ekét írtak össze, ami egy ekére 178 kat. holdat jelent. Ezek 72%-a készült vasból, a többi vaslemezes eke, ill. faeke volt, mert a meredek, köves, agyagos hegyoldalakon továbbra is a faeke volt az egyetlen lehetőség. A vaslemezek nem bírták ki a nagy megterhelést.

Az 1895-ös mezőgazdasági statisztika csak a 100 kat. holdon felüli gazdaságok felszerelését jegyzi. A vizsgált régióban 34 gőzgépet, 68 járgányt, 70 cséplőgépet, 123 vetőgépet és 1438 ekét üzemeltettek, valamint 198 rostát, 98 trieurt, 154 szecskavágót, 810 boronát, 192 hengert és 855 vastengelyes szekeret használtak. A következő esztendőben a Koburgok füleki uradalmában két új cséplőgépet vásároltak.19

A növénytermesztést az 1867-et követő évtizedekben is a hagyományos növények jellemezték. A szántók közel kétharmadát a gabonaneműek foglalták el. A termékeny déli síkságon és az Ipoly völgyében az őszi és a tavaszi búza közel egyforma arányban szerepel. Általában ismert volt a hegyes északi vidék gabonája, a rozs, de az északi vidékeken csak tavaszinak vetették, a kétszeres és a tönköly a szántók közel felét foglalta el. A többi gabonafélét, az árpát, a zabot, a kis területen termesztett kölest a szántók egynegyedén termesztették. A kapások csoportját a burgonya vezette. Étkezésre, takarmányozásra és szeszfőzésre használták. Az 1880-as évektől kezdve a melegebb éghajlatú vidékeken egyre jelentősebb helyet foglalt el a kukorica. Megjelent a sűrűn vetett formája, a csalamádé is. A kapások csoportjába tartozik a gazdaságos takarmányrépa, az állattenyésztés növelésének egyik alapfeltétele. A napraforgó csak a házikertek dísze. A hüvelyeseket a borsó, a lencse és a bab képviselte. A síkságokon az első kettő már szántóföldi növény, a bab a házikertek növénye. Az ipari növények közül a dohány a hagyományos termesztési kerületeiben honos. A lent csak elvétve termesztették, de a kendertermesztés általános volt. Mivel Nógrád hegyes-völgyes vidékein kevés volt a rét és a legelő, az egyre jövedelmezőbb állattenyésztésre összpontosító nagy- és kisgazdaságok egyaránt növelték a szántóföldi takarmánytermesztést. Lucernát, lóherét, lóbabot és bükkönyt vetettek, s takarmány lett a betakarított hüvelyesek szára és levele. A régió déli részében meghonosodott repce lassan terjedt. A takarmánynövények terjedését a Koburg-birtokok adataival szemléltethetjük. Az 1890-es évek második felében az összes szántók egyharmadát foglalták el, s a hegyi szántókon megkezdték egy új takarmányköles termesztését.20

A régi hagyományok alapján, de emelkedő tendenciával folyt a zöldségtermesztés. Az 1867 utáni gazdasági fellendülés következtében növekvő számú ipari munkásság, városi lakosság egyre több zöldségfélét fogyasztott. A legjelentősebbnek számító káposztatermesztés tovább erősödött, s az Ipoly menti falvak (Varbó, Bussa és mások) paraszti gazdaságaiban a terménykereskedők évente több vagonnyi káposztát vásároltak, amit Budapesten, ill. Magyarország déli vidékein értékesítettek. Folytatódott a tök nagybani termesztése, de most a kukorica közé ültették. A többi zöldségfajta továbbra is kerti növény maradt. Termesztési kultúrájuk az 1880-as években fokozatosan javult, s a következő évtizedben, a piacra termelő falvakban, különösen Losonc környékén, egyre népszerűbb lett a bolgár kertészek ápolási technikája. A bolgár kertészek meghonosították a paprika, a paradicsom és az uborka nagybani termesztését (Varbó, Rap, Kalonda). A termelők az érett zöldséget szekereken szállították Zólyom, Turóc és Liptó vármegye piacaira.21

A gyümölcstermesztést továbbra is a hagyományos igénytelenség jellemezte. A gyümölcsfák – a régió legészakibb részein is – a települések szerves részei voltak, a lakosság mellékjövedelmét jelentették,de a fák ápolása kezdetleges volt. A régiónak 1895-ben 274 521 gyümölcsfája volt, ebből 183 116 szilva-, 28 852 alma-, 28 061 körte-, 12 778 cseresznye-, 9455 eper-, 3113 meggy-, 3033 kajszibarack-, 3113 őszibarack-, 1142 dió-, 505 szelídgesztenye- és 253 mandulafa. Az északi vidékeken a szilva-, alma- és körtefa uralkodott, de a gondozatlan fák kevesebb termést hoztak. A déli vidékeken már kezdtek elterjedni a nemesített fajták és a korszerű ápolási módok. Nagybani gyümölcstermesztéssel a régióban nem foglalkoztak, de egyre több volt a példásan kezelt kisebb gyümölcsös.22

A füleki uradalomban kb. 200 kat. holdat foglaltak el a gyümölcsösök, amelyeket – zömmel – az uradalom alkalmazottai műveltek. A nemesített gyümölcsfajtákat a városi polgárok, iparosok termesztették. A piacokon gyümölcsöt kínáló falusiak mellett már ott voltak az iparos asszonyok is. A déli községek lakosai friss gyümölcsöt, az északiak szárított almát, szilvát, körtét, ill. szilva- és gyümölcspálinkát kínáltak.23

A szőlészet a déli, melegebb éghajlatú vidékeken összpontosult. Az 1882-es filoxéra, majd ezt követően a peronoszpóra annyira tönkretette az állományt, hogy a szakirodalom 1885-ben a Nógrád megyei szőlészet megszűnéséről tudósított, hiszen az állomány 90,6%-a elpusztult. A földművelésügyi tárca az országos következmények felszámolása érdekében elrendelte a szőlők kötelező permetezését, s az immunis talajba telepített ellenálló, ún. amerikai fajták ültetését anyagilag támogatta, s így 1895-ben a 823 kat. holdnyi szőlő 68,6%-a volt “termő”, vagyis felújított, ill. új telepítés. Érdekes jelenség, hogy a városok határában, ahol a szőlők iparosok, tisztviselők, ill. gyári alkalmazottak, munkások tulajdonában voltak, a felújítása aránylag lassan haladt. Fülek határában 1895-ig az elpusztult 125 kat. holdból csak 22 kat. holdat újítottak fel. Tíz, a vész előtt szőlőtermelő községben felhagytak a szőlészettel, de ugyanekkor 14, addig szőlőt nem termelő településen létesítettek telepeket, s a filoxérának és a peronoszpórának ellenálló amerikai fajtákat telepítettek.

A gondosabb mezőgazdasági tevékenység, a talaj alaposabb megmunkálása, a magasabb szintű ápolási munkálatok és az új fajták meghonosítása következtében általában emelkedett a mezőgazdasági növények terméshozama. A korabeli kimutatások szerint 1895-ben Nógrád vármegyében az őszi búza 12,6 q, a tavaszi búza 6,5 q, a tönköly 3,3 q, az őszi árpa valamivel 12 q fölött, a zab 10 q fölött, a köles 17 q, a tatárka 6,8 q termést adott hektáronként. A tavaszi vetés általában 15%-kal volt alacsonyabb. A hüvelyesek, a borsó, a bab, a lencse átlaghozama 8,7 q, 7,2 q, ill. 6,9 q volt. A kukorica szemtermése 13,7 q, a burgonyáé 106 q, a takarmányrépáé 219 q fölött. A len és a kender eredménye 3,5 q, ill. 4,6 q fonal, és közel 7 q, ill. 8,3 q mag. A lucerna 59,4 q magot, a bükköny 31,1 q-t, a zabos bükköny 33,7 q-t, a lóbab közel 10 q-t, a muhar 25,7 q-t adott. A rétek hozama 37,6 q széna, a kertek szénahozama 10%-kal volt magasabb.

1895-ben – a szakirodalomban először – jegyzeték a zöldségtermesztés eredményeit is. Hektárhozamuk a következő volt: paprika 7,2 q, tök 123 q, dinnye 322 q, fehér káposzta közel 111 q, kel valamivel 43 q fölött, hagyma 100,7 q, fokhagyma 262 q, uborka 22 q, leveszöldség 57,6 q, mák 10 q.

A nógrádi régió állattenyésztésének iránya nagy általánosságban megfelelt a kor hivatalos követelményeinek. A tenyésztésben egyre inkább előtérbe került a minőség, a fajtanemesítés, s a tenyésztők megértették, hogy kifizetődőbb a fajállatok tartása. A magyar kormány a vételár 50%-ával támogatta a fajállatok vásárlását, s ezt a lehetőséget a nógrádi tenyésztők is kihasználták. Nógrád vármegye évente 2500-3000 Ft állami támogatást kapott. A kedvezményeket az 1880-as évek végétől megemelte az állatok szállítására megítélt vasúti kedvezmény.

Az új fajták meghonosítása a régi állattartási szokások megváltoztatásával járt, de a pénz- és munkaigényes folyamatot nem minden termelő “engedhette meg magának”. Legjelentősebb váltás a folyamatos istállózás volt, amit tavasztól őszig a nappali legeltetés egészített ki. Az állatok csak tágas, tiszta és világos istállókban, a korszerű ápolási módszerek mellett adták meg a gazdák által elvárt eredményeket. Az új tenyésztési módszereket meg kellett tanulni. A tanítás a járási gazdasági inspektorok kötelessége volt.

A fajállatok nagybani tartása az 1850-es évekbe nyúlik vissza, s szinte kivétel nélkül a nagybirtokokra korlátozódott. A paraszti tenyésztőket a következő két évtizedben fokozatosan hódította meg, s gyorsan elsajátították az új tenyésztési módszereket. Betartották, mert tudatosították, hogy ezek a várt eredmény feltételei. A fajállattartás munkatöbbletet jelentett, de megemelkedett a tehenek tejhozama, nőtt az állatok munkabírása, ellenállóképessége, az utódok s a vágóállatok húsának minősége.

Nógrádban az állattenyésztés 1867 után is a kisgazdaságokban összpontosult. 1895-ben 13 529 mezőgazdasági üzem foglalkozott állattenyésztéssel. A 100 kat. holdnál kisebb gazdaságok tartották a szarvasmarhák 82%-át, a lovak 84%-át, a sertések közel 67%-át. A nagybirtokok csak a juhtartásban vezettek, de híresek voltak fajállattenyészeteik, mint pl. a Koburgok füleki uradalmának lótenyészete, ahol a helyi szükségleteknek megfelelően igáslovakat szaporítottak. A szarvasmarha-tenyésztők közül kiemelkedett a Zichyek és a losonci Sacher Vilmos siementhali és berni fajtákat szaporító törzstenyészete.27

A szarvasmarhatartás Nógrád vármegyében az 1867-1900 között jelentős eredményeket ért el. A korabeli szakirodalom kiemeli a vármegye állatállományának minőségi fejlődését. A szarvasmarha-állomány számszerű alakulását a régió területén nem lehet megállapítani, mert csak a vármegyei adatok ismertetik. 1895-ben a régióban tartott kb. 30 000 db szarvasmarha 68%-a volt siementhali és berni fajta. A helyi és a svájci fajták keresztezésével jött létre az egész Magyarországon ismert és keresett nógrádi, az aránylag nagy testű, jó testalkatú, fejlett izomzatú, ízletes húsú tájfajta. Erős fizikumú, jól tejelő állatok voltak, s 1895-ben a szarvasmarha-állomány közel egyötödét tették ki.Kedvelték a Dunántúlon, a Bánátban és a Nagyalföldön, de helytálltak az Északi-Kárpátokban is. A nógrádi tájfajta és a svájci fajták szaporodása következtében visszaszoruló fehér magyar fajta Losoncon és környékén továbbra is a kistenyésztők és a nagybirtokosok kedvelt fajtája maradt, de a részaránya, a kis testű balkáni fajtákkal közösen alig érte el az állomány 12%-át. A bivalytartás a nagybirtokokon összpontosult.28

A régióban a 19. század utolsó negyedében megnőtt a szarvasmarháknak mint igavonó állatoknak a jelentősége. A nagybirtokok kezdetben az erős, megbízható, lassú bivalyokat kedvelték, de a századforduló előtti évtizedben éppen lassúságuk miatt egyre jobban kiszorultak a termelésből, s ahol lehetett, lovakkal helyettesítették őket, pl. a Koburgok füleki uradalmában, ahol fokozatosan nőtt a lovak száma. A bivalyokat csak ott hagyták meg, ahol a nehéz agyagos talaj megművelése meghaladta a lovak erejét. A parasztgazdaságokban a tehenek továbbra is dolgoztak a mezőgazdaságban, s ennek következtében csökkent az amúgy sem magas tejhozamuk.29

A szarvasmarhatartás legjövedelmezőbb ága továbbra is a tejtermelés és a tejfeldolgozás volt. Az általános tejhozamokat nem ismerjük, de az 1890-es évek jelentései szerint még a Koburgok füleki uradalmában is alacsony volt. Az 1894 augusztusában elért 5,7 l-es átlagot a nyári szárazsággal indokolták, mert az előző év januárban 4,5 l, februárban 3,5 l, májusban 13,7 l, júliusban 12,8 l volt az átlag. A szakemberek nem hallgatták el, hogy a kérdéses tehenészet gyenge eredménye a rossz fajállományra és a hiányos takarmányozásra vezethető vissza, s az állomány késedelem nélküli lecserélését ajánlották. A birtok vezetősége szerint az a közeljövőben lehetetlen, mert a birtok önelszámolási rendszerben gazdálkodik, s neki kell megkeresni a beruházási összeget.

A szarvasmarha-tenyésztés másik jövedelemforrása a hizlalás volt. A jelentősebb számú ökröt foglalkoztató nagybirtokokon a hizlalás általános volt, s mértékét csupán a birtok takarmánybázisa korlátozta. 1895-ben pl. az említett füleki uradalomban 100 ökröt hizlaltak, és jó nyereséggel adták el a hatvani mészárosoknak, de a következő esztendő terveit tönkretette a nagy szárazság, a hizlalás elmaradt, ami újabb veszteséget jelentett az önelszámoló uradalomnak.30

A régió mezőgazdaságában az 1867-1900 közötti években is jelentős szerepet játszott a második helyre sorolt juhtenyésztés, bár az 1870-es évek második felétől felgyorsult rét- és legelőfeltörés következtében az állomány 170%-kal csökkent. 1895-ben a régióban regisztrált 106 924 juh 70%-a a nagybirtokosok tulajdonában volt. Az 1000 db-nál nagyobb nyáj tulajdonosai: Zichyek (Nógrádszentpéter, Bussa, Zsély) 11 588; Koburgok a füleki uradalomban 6752; Prónayak (Erdőkürt, Kovácsfalu, Kiszellő) 3354; Wenckheimek (Vilke) 3250; Görög József (Nógrádszentpéter) 2939; Wohl Henrik (Mucsény) 1911; Szakáll Béla (Gács) 1802; Forgáchok (Gács) 1488; Esztergomi érsekség ( Nagyzellő) 1450; Madách Aladár (Alsósztregova) 1474; Stefani Lajos (Fülek) 1447; Beniczky Aladár (Terbeléd) 1427; Szilvássy Béla (Losonc) 1365; Passuth Mihály (Málnapatak, Poltár, Uhorszka) 1300; Czebrián László (Fülek, Málnapatak, Apátfalva, Tamási) 1388; Popper Béla (Cselár) 1227; Csemiczky (Nagykürtös, Nagysztracin) 1200; Körfy Lajos (Mulyad) 1120; Balogh Károly (Pinc) 1057. Ők bírták a 100 kat. holdon felüli földtulajdonosok juhállományának 66%-át. A 100 kat. holdnál kisebb birtokok kategóriájában 32 979 volt a juhok száma, s így a 11 900 állattenyésztő átlagban 2,8 juhot tartott.31

A kistenyésztők továbbra is a bevett nevelési szokásokkal dolgoztak. Előszeretettel tartották az önellátásnak legjobban megfelelő cigája fajtákat. A nagybirtokosok juhászatát a kereskedelmi érdekek irányították, s a merinói mellett remboiletteket és negretti fajtákat tenyésztettek. Néhány nagyobb juhászat már behozta a kiváló angol húsjuhokat, de részarányuk 1895-ben még nem haladta meg az 5%-ot.

A juhászatot továbbra is a háromcélú hasznosítás jellemezte: a gyapjú, a hús és a tej értékesítése. Az élő állatok eladását általában a második csoportba osztották, de nem szabad megfeledkezni a juhászat trágyahozamáról sem. A gyapjúkereskedelemről keveset tudunk. A füleki uradalom 1896-ban 600 q, a következő esztendőben 520 q mosott gyapjút értékesített. Mivel a mosás minősége elsődlegesen befolyásolta az árakat, a nyírás előtt az állatokat speciális fürdőben mosták tisztára. A zuhanyzókra a vízvezetéken továbbított, felmelegített vizet gőzgépek nyomták fel. A meleg, magasból ömlő víz alaposan kitisztította a juhok bundáját.

A 19. század utolsó évtizedében gyorsan nőtt a bel- és külföldi piacokon a minőségi juhtúró iránti kereslet, s ennek megfelelően nőtt a juhtenyésztők tejtermelési kedve, amit fajállatok tartásával és a takarmányozás javításával értek el. A tenyésztés színvonala a nagybirtokokon felülmúlta a kistenyésztőkét. A nagybirtokok szakemberei körültekintőbben választották ki a tenyészfajtákat, következetesen tartották magukat a nevelési előírásokhoz, s az utánpótlást saját nyájukból biztosították. A paraszti juhászatokban – hagyományszerűen – az állatokat ősszel eladták, s tavasszal erdélyi, ill. bánáti vásárlásokkal alapítottak új tenyészetet.32

A lovak száma az 1867-1895 közötti években kissé csökkent, de tenyésztésük továbbra is a paraszti gazdaságokba összpontosult. 1895-ben a régióban 8368 lovat írtak össze. Minden településen tartottak lovakat, de leginkább az ipari és kereskedelmi központok és az erdőgazdaságok környékén, ahol rövidebb-hosszabb ideig tartó bérfuvarozásból élt a paraszti családok egy része. A keresletnekmegfelelően a régió egyetlen nagybani tenyészetében, a füleki uradalomban továbbra is igásállatokat neveltek. A paraszti lóállomány degenerálódása ellen állami hágatóállomások létesítésével védekeztek, amelyek fajállatokkal való ellátásáról a földművelésügyi tárca állattenyésztési részlegének rendelete alapján az állami méntelepek gondoskodtak. Nógrád vármegyét 1895-ben a rimaszombati állami méntelep hatáskörébe sorolták, s így a kérelmezők a város határában lévő Szabadka pusztai állományból kaptak apaállatokat.

Nógrádban továbbra is adottak voltak az eredményes sertéstenyésztés feltételei. Általánossá vált a burgonyatermesztés, délen meghonosodott a kukorica, az északi vidékek gazdag bükkösei a makkoltatás tárházai maradtak. Ezeket az erdőket – a hagyomány szerint – évente versenytárgyalásokon osztották ki az érdeklődők között, de a sertéstartás mégsem emelkedett lényegesebben. 1895-ben közel 31 000 sertést írtak össze.

Az állomány 76,3%-át a kistenyésztők tartották. 1895-ben a 100 kat. holdnál nagyobb birtokkategóriákban csak 7306 sertést neveltek, de a nagybirtokokon ennek is csak a 46%-át, pl. a Koburgok füleki uradalmán 606, Kohl Henrik Mucsényban 525, Forgách gr. Gácsott 455, Baratta Zoltán Poltáron 348, Nagy István Rapon 220, Degenfeld Lajos gr. Erdőkürtön 212, Csemiczky Ede Nagysztracinban 175, Károlyi Tihamér gr. Kékkőn 167, Madách Aladár Alsósztregován 157, Prónay Géza gr. Erdőkürtön 112, Orosz Ferenc Ragyolcon 109 darabot.33

Az 1880-as évektől kezdve emelkedni kezdett a baromfi, a tojás és a toll piaci kereslete, s felhívta a mezőgazdasági központi szervek figyelmét erre az elmaradott tenyésztési ágazatra. Beindult az országos állattenyésztési program. Megvalósításában jelentős szerepet kapott az 1886-ban alakult Baromfitenyésztők Országos Egyesülete, amely az állami támogatás felhasználásával anyagiakkal és szaktanácsokkal segítette a tenyésztőket a baromfiállományuk fajtaváltásában.

A kutatások azt mutatják, hogy a régióban a piaci kereslet növekedése nem befolyásolta jelentősebben a baromfitenyésztést. Nagyobb kereskedelmi tenyészet nem volt, s haladásnak számít, hogy a nagybirtokosok a saját szükségletükre megkezdték a korszerű angol fajták tenyésztését. Feltételezhető, hogy a régió piacait szárnyasokkal ellátó helybéli paraszti és iparos tenyésztők – saját érdekükben – kezdtek áttérni a jövedelmezőbb fajták tenyésztésére, mert ellenkezik a kor termelési törekvéseivel, hogy a saját háztartásuk részére baromfit tartó gyári munkások, állami alkalmazottak (pl. vasutasok), a kerttel, szőlővel bíró iparosok, kistisztviselők megelégedtek volna a csontos, nehezen hízó fajták tenyésztésével. Az új fajtákat a nagyobb testsúly, az ízletesebb hús és a magasabb tojáshozam jellemezte.

1895-ben a régióban a szárnyasok száma (tyúkfélék kacsa, liba, pulyka) meghaladta a 111 000 db-ot, vagyis egy mezőgazdasági üzemre átlagosan 8,2 db jutott.

A kecske a szegények tehene, írja a szakirodalom, s így természetes, hogy a régió községeiben aránylag sok kecskét tartottak. 1895-ben a régió 56 községében 805 kecskét tartottak, településenként átlag 14,3 db-ot, de Hradistyén 111, Ábelován 80, Turipolyán 56, Málnapatakon 49. Felsőtiszovnyikon 47 és Rónyán 43 kecske volt.

A méhészetnek Nógrádban nagy hagyománya volt. Az említett összeírás szerint Óhuta és Tőrincs kivételével a régió minden falujában tartottak méheket. Összesen 4436 kaptárban településenkénti átlagban 37 méhcsaládot. A méhészet a paraszti gazdaságokban összpontosult. A felesleget és a viaszt a losonci vásárokon értékesítették.34

A Magyarországon általában ismert losonci vásárok segítették a régió mezőgazdaságának a fejlődését. A mezőgazdasági termékek széles kínálata ide vonzotta a vállalkozókat, kereskedőket, de a leghíresebbek mégis az állatvásárok voltak, melynek nagyságát a felhajtott állatok száma jelzi. 1897-ben 53 076 db-ot, 1898-ban 46 252 db-ot hajtottak fel. Az első esetben eladták a kínálat 60,3%-át, a következő esztendőben a 63%-át. A jelzett éveket a borjúkereslet emelkedése jellemezte, a többi állatfajnál kiegyensúlyozott volt a kereslet.35

Az állattenyésztés továbbra is a 100 kat. holdnál kisebb paraszti gazdaságokban összpontosult, bár a nagybirtokok magasabb jövedelmet értek el. 1895-ben Nógrád vármegyében pl. a siementhali szarvasmarha tenyésztéséből eredő jövedelem a közép- és nagybirtokokon 25, ill. 35%-kal haladta meg a kistenyésztők eredményeit. A sertéstartásnál ez a különbözet 65%, mert a nagybirtokokon tartott sertésnek átlagsúlya 80-120 kg-mal haladta meg a paraszti gazdaságok súlyátlagát. A juhászatban a nemesített fajták átlagsúlya 35-40%-kal, a hagyományos fajtáknál 25%-kal volt magasabb a kistenyésztők eredményeinél.

Hasonlóak voltak a tejtermelés eredményei is. A siementhali tehenek a paraszti gazdaságokban évente 960 liter tejet adtak, a közép- és nagybirtokokon 1120 litert, amit a szakszerűbb takarmányozással értek el. A paraszti tenyésztők takarmányozási szokásai kis kivétellel nem változtak, s a földjeiken termesztett takarmánynövényekkel és szénával takarmányoztak. A nagybirtokokon a takarmányozásban is a tudomány és a gyakorlat legújabb eredményeit alkalmazták. A tehenészetekben ún. takarmányozási tervek alapján táplálták az állományt, s ha szükséges volt, takarmányt vásároltak is.36

Vizsgálódásunk utolsó szakaszában az 1900-1918 közötti években a mezőgazdasági termelést a minőségi követelmények megszilárdulása jellemezte, ami a szabad határhasználat szélesebb elterjedésében is megmutatkozott. Az intenzív termelési módszerek alkalmazása a piacközeli, a termékeny vidékek gazdaságait jellemezte, de a nagybirtokok mellett meghódította a közép- és kisparaszti gazdaságokat is. Ezek a gazdaságok használták ki legerőteljesebben az intenzív gazdálkodás terjedését támogató állami támogatást.

A határhasználat jellege vidékenként változott, vagyis a déli termékeny síkságon általánossá lesz a vetésforgó alkalmazása, míg az északi, zordabb környezetben csak keveset változott, mert továbbra is a háromnyomásos rendszer, ill. annak tökéletesített változata vezetett. Az intenzív gazdálkodás előretörését – bizonyos fokig – az ugarozó gazdaságok számának alakulása jelzi. Az ugar Nógrád vármegyében az 1900-1905-ös évek átlagában a megművelt terület 15,3%-át érintette, 1906-1910 között 12,3%-át, míg a következő ötévi átlag 10,9% volt. A kutatások azt mutatják, hogy az ugarozás mértéke a síkságon alacsonyabb volt, a hegyes vidékeken pedig magasabb, ami részben a megnövekedett állattartás egyik következménye lehetett. Vármegyei szinten az ugar 60,4%-át a paraszti gazdaságokban írták össze, míg a nagyobb mezőgazdasági üzemek részesedése 39,6%-os volt.37

1900 után tovább tökéletesítették a talajművelést. A szántásban egyre nagyobb teret hódított a mélyszántás, de 2-3 cm-rel mélyebb lett az egyszerű szántás is. A termékeny vidékeken a nagy- és paraszti birtokokon egyaránt egy vegetációs időszakban már kétszer szántottak, míg az első kategóriában egyes körzetekben megjelent a háromszori szántás. A hegyes vidékeken csak egyszer szántottak, mert a gazdák a második szántással nem veszélyeztették állataik egészségét, bár tudatosították, hogy így 1-2 q-val alacsonyabb átlagtermelésre számíthat.

A megnövekedett élelmiszer-keresletre a mezőgazdaság a mennyiség emelésével és a minőség javításával válaszolt. A régió területén a két követelményt az alaposabb talaj előkészítése és a talaj termőértékének megőrzése biztosította, de továbbra is kérdéses volt a trágya helyes kezelése, mert a paraszti gazdaságoknak csak egy része tért át a korszerű tárolásra. A szántókat négy-öt éves ciklusokban trágyázták, de a klasszikus trágyafajták mellett szélesebb körben kezdték népszerűsíteni a műtrágyákat a nógrádi sajtóban is. A szakemberek ismertették a szomszédos vármegyék eredményeit, mert így akartak követőket toborozni saját vármegyéjükben. Nógrádban a műtrágyázásnak “nem voltak példamutató eredményei”, mert a paraszti gazdaságokban nem tartották be a technológiai előírásokat, s általában a Galíciából behozott olcsó, de alacsony hatásfokú szuperfoszfátot vásárolták. A gazdák úgy érezték, hogy becsapták őket, mert az eredmények meg se közelítették az elvárásokat. Így a régióban a műtrágyázás nagy általánosságban a nagybirtokok egyes részlegeire korlátozódott. A felhasznált mennyiség valamit emelkedett ugyan, de használata nem vált általánossá.38

Feltételezzük, hogy a termelők saját érdekükben tovább folytatták a mezőgazdaság gépesítését. Eddig kevés konkrét adat ismert. A legelterjedtebb a már általánosan használt cséplőgép otthon volt a nagybirtokon és a módosabb paraszti gazdaságokban, de a kisparasztok bérelt cséplőgéppel csépeltek. 1913-ban a Füleki járásban kilenc aratógép dolgozott, a Losonci járásban hat, a losonci határban öt, a Gácsi járásban három. 1915-ben Nógrád vármegyében 1048 cséplőgépet írtak össze, ebből 439 működött gőzerővel, 118 motorral és 491 járgánnyal.39

A földvásárlás lehetőségei a 20. század elején sem javultak. Kevés volt az eladó birtok. A megszaporodott végrehajtások következtében kicsiny földforgalom az első évtized végére megélénkült. A nógrádi parasztok szegények voltak, s a sorozatos természeti csapások, az alacsony terméshozamok, az állatvészek, a drága földhitel, a magas adók következtében a parasztok egy része eladósodott. Sokan állami segítséggel ún. kiegészítő foglalkozást kerestek; Málnapatakon, Szlatinán, Sóshartyánban és másutt pl. kosárfonási tanfolyamokat tartottak. A magyar nemzetiségű parasztság egy része még a vármegye határain kívülre is fuvarozott, és ipari munkát is elvállalt. A szlovák parasztok a fuvarozás és az ipari munka mellett nyaranta rendszeresen lejártak az Alföldre mezőgazdasági munkára, leginkább aratni. Egy részük egy-két évre kivándorolt Észak-Amerikába. A szerencsésebbje az összegyűjtött tőkéjükön idehaza földet vásárolt. A régiót a századforduló után is a dzsentri birtokok eladása jellemezte. Tulajdonosaik zöme állami alkalmazott volt, s a birtoktól távol élt, nem foglalkozott a mezőgazdasággal. A korabeli szociográfiai irodalom szerint “tragikus” helyzetbe kerültek. Birtokaik egy része a gömöri és a felső-garamvölgyi szlovák parasztság tulajdonába került, s az addig tiszta magyar etnikumú területeken, pl. az Ipoly völgyében megjelentek az első szlovák földtulajdonosok.40

A századforduló után is keresett volt a földbérlet. A nagybirtokok – hagyományosan – előszeretettel adtak bérbe nagyobb területeket, egész majorságokat, de itt is megkezdődött a földek eladása. A füleki uradalomban pl. csökkenteni akarták a bérleteket, s kidolgozták az eladásuk ütemtervét, de visszavonták. Megélénkült a kisbérletek iránti érdeklődés, mert vegyes körzetekben a paraszti gazdaságok ki akarták használni a növekvő zöldéségkeresletet. A nagy földkereslet következtében felszökött a kertészkedésre alkalmas földbérletek összege. Egy kat. holdért Losoncon és Kékkőn évente 30 koronát, Terbeléden 30-40 koronát, Füleken 40-60 koronát kértek, vagyis általában 60%-kal többet, mint az átlagos minőségű szántóért. A Forgáchok és a Wenckheimiek a 20. század elején átlagban 17 koronát kaptak egy kat. hold bérletéért.41

A növénytermesztésben továbbra is a gabonafélék vezettek, bár részesedésük a 100 kat. holdnál nagyobb birtokokon egyre csökkent. A paraszti gazdaságokban a termesztett növények aránya nem változott, s a gabonafélék az 1913-1915-ben a bevetett terület 58%-át foglalták el. A 100 kat. holdnál kisebb gazdaságokban a tönköly, pohánka, burgonya, kender, bab és a mák vezetett. A kedvező természeti környezetben lévő kis- és nagygazdaságokban megemelkedett a takarmányrépa és az őszi repce vetésterülete, de a cukorrépa továbbra is a nagybirtokok növénye, de kedvelt volt a köles, a borsó, a dohány és a len, míg a kender lassan kiszorult a kisparaszti szántókról, és a saját szükségletük mértékében a közép- és nagyparaszti gazdaságok növénye lett. A korábbi évtizedekben a paraszti gazdaságokban is otthonos dohány a 20. század elején csaknem kizárólagosan a nagybirtokok növénye. A változás eredendője az új fajták termesztésével járó jelentős anyagi és munkatöbblet volt.

A századfordulóra válságba jutott az összes birtokkategóriákban kedvelt burgonya termesztése, mert a hagyományos fajták degenerálódtak, s az új, a helyi viszonyoknak megfelelő minőségi étkezési burgonya kifejlesztése meghaladta még a nagytermelők anyagi lehetőségét is. Az országos problémát a kormány oldotta meg, s az országos nemesítési akcióban a jó burgonyatermesztő vidéknek számító Nógrád vármegye központi feladatot kapott. Itt szervezték meg az ún. szaporító állomásokat. Az állami szervek szerint a program első fázisában megszervezték a szaporító állomásokat, ahol a helyi természeti adottságoknak legjobban megfelelő, kiváló minőségű vetőburgonyát szaporították. A szakemberek megismertették a kiválasztott nagy- és kisgazdaságokat az ápolási módszerekkel, amit népszerűsítettek. A program kiemelte, hogy a hiedelmekkel ellentétben a burgonya nem “ igénytelen” növény, jó eredményt csakis a kellően előkészített, jó erőben lévő, lehetőleg frissen trágyázott talajban ad. Az új burgonyafajták jó ízűek és bőven termők voltak, de elődeikhez mérten kisebb volt az ellenállóképességük. Ezért a vetőgumókat csávázták és csírátlanították.

A zöldségtermesztésben 98%-kal a paraszti gazdaságok vezettek. Munkájukat egyre jobban befolyásolták – a káposztatermesztés kivételével – a bolgár kertészek módszerei. Átvették őket, s így termesztették a salátát, a paprikát, a paradicsomot, az uborkát. A legjelentősebb zöldségtermesztő községek közé tartozott Rap, Terbeléd és több Losonc környéki település, “a paprika, paradicsom és az uborka hazája”. A nagybani káposztatermesztés továbbra is az Ipoly völgyében összpontosult.

A 20. század első évtizede megváltoztatta a gyümölcstermesztést is. Ekkor kezdett kiszélesedni a lassú s nem általános nógrádi nemesítési folyamat, amely elérte az északi területeket is. A nemesített fajtákat népszerűsítő és árusító faiskolák munkája következtében megnőtt ezek aránya, s az eredmény már érzékelhető volt a helyi piacokon, valamint a régió hagyományos piaci körzeteiben, Turóc és Liptó vármegyében, de a nógrádi gyümölcs egyre gyakrabban jelent meg a budapesti piacokon is. Nógrád híressége továbbra is a szelídgesztenye és a nagyszerű besztercei szilva volt.42

A termelők eredményeit mutatta be az 1910-es losonci mezőgazdasági kiállítás rendezősége, ahol versenyeztette az egyes nemesített gyümölcsfajtákat. Az első díjat a Koburgok füleki uradalma vitte el, ill. a bérelt kertjeiben gyümölcsöt termesztő kisgazdák.43

A növénytermesztésben elért vármegyei átlagokat a mellékelt táblázat tartalmazza. Megjegyezzük, hogy a kertekben termesztett növények, a hüvelyesek, a burgonya, a tönköly és a cukorrépa átlaga 10%-kal is meghaladta a szántóföldi eredményeket.

A mezőgazdasági termelésben egyre nagyobb helyet kaptak a takarmánynövények, amelyek a csökkenő gabonaárak korszakában biztosították a jövedelmező állattenyésztés fejlődését. A terméseredmények alakulását továbbra is kedvezőtlenül befolyásolták a gyakori természeti csapások, az őszi és a tavaszi áradások, aszályok stb. Az első világháború idején a munkáshiány fékezte a termesztést.44

A mezőgazdasági termelést 1900-1918 között az állattenyésztés előretörése jellemezte, amely sok helyen a paraszti gazdaságok fennmaradásának szinte egyedüli biztosítéka volt. Az állattenyésztés növelése több probléma megoldásától függött. Első helyre kívánkoznak a tenyésztők egy részénél tapasztalható hagyományos tenyésztési szokások, amelyek hátráltatták a fejlődést, de egyes körzetekben már érezhetővé vált a tenyésztési szokások korszerűsítése. Második helyre a takarmánybázis kérdése került, mert biztosítani kellett a megfelelő mennyiségű és minőségű takarmányt. A 20. század első éveiben több természeti csapás következtében állandósult a takarmányhiány. A takarmánytermesztés a múlt század második felében korszerűsödött, s a hiányt enyhíteni lehetett volna a rétek és legelők hozamának növelésével. A nógrádi paraszti gazdaságok jelentős része lebecsülte ezt a lehetőséget. A réteket nem gondozták megfelelően, és sok helyen a tavaszi tisztítás volt az egyetlen ápolási művelet. A földművelésügyi tárca a járási mezőgazdasági inspektorok segítségével taníttatta a gazdákat a helyes rét- és legelő művelésre, de kevés eredménnyel. Az állattenyésztés megmentésére igénybe kellett venni az állami támogatássalbeszerzett takarmányt.

Az állattenyésztésben tovább folyt a fajtanemesítés, amit a Földművelésügyi Minisztérium árkedvezményes törzsállateladással támogatott. A vizsgált régióban az állatok kedvezményezett eladását Nógrádvármegye Gazdasági Egyesülete közvetítette; 1901-1907 és 1910-1912 között (1908-1909-re nincsenek adataink) 1095 bikát és 592 kan disznót adott át a gazdáknak. A tenyészállat-ellátásban jelentős szerepük volt a helyi törzstenyészeteknek. A régióban két törzstenyészet működött Losoncon: Sachar Vilmos svájci tehenészete és a Kolner-Darvas sertéstenyészete.45

A fajállattartás eredményeit népszerűsítették a versenyekkel összekötött kiállítások. Az új alapelvek szerint előnyük volt a kistenyésztőknek, s így hozzájuk került a jutalmak zöme. 1910-ben Losoncon a díjazott kistenyésztők 4500 korona jutalmat vehettek át.46

Az állattenyésztésben elért eredményeket az 1911-ben készített állatösszeírás összegezi. Az állományt azonban februárban írták össze, az őszi eladások és a téli disznóölések után, amikor a tenyésztők a legkevesebb állatot tartották. Az összeírás szerint a régióban 12 017 állattenyésztő volt, ez az 1895-ös állapothoz képest 11,2%-os csökkenést jelent, ami a két összeírás eltérő alapfeltételeiből adódik. Az 1895-ös összeírás alapja a mezőgazdasági üzem volt, s így a több részlegre osztott nagybirtokokat többször is felvették. 1911-ben az állattenyésztéssel foglalkozó gazdákat írták össze.

Az állattenyésztésben az említett évek alatt elért eredmények a következők: A szarvasmarha-tenyésztés bizonyos fokig stagnált, ami a 19. század második felében bekövetkezett rét- és legelőfeltörések természetes következménye volt. A másik ok a kor