Elbeszélt történelem – A rendszerváltás évei: Kolár Péter

Oral History = elbeszélt történelem.

Ezt a módszert a történészek akkor alkalmazzák, amikor írásos dokumentumok híján nagyon nehéz rekonstruálni a valóságot, feltárni a tényleges, olykor a történelmi folyamatokra komoly hatást gyakorló háttéreseményeket. Amikor a rendkívül intenzív történések forgatagában nem készülnek feljegyzések, jegyzőkönyvek, nincsenek írásos emlékek. Ilyenkor a történelmi esemény vagy időszak legfontosabb szereplői maguk mondják el, hogy szerintük mi is történt valójában.
Az Oral History az élő emlékezetre épít. Éppen ezért nagyon mértéktartóan kell viszonyulni az elmondottakhoz. A módszer lényege, hogy nem szabad beavatkozni az emlékezetbe, mindenki elmondhatja azt, amit megélt. Az elmondottak, a történelmi adatok és tények ezt követően külön vizsgálatot igényelnek. Ez a szubjektív látásmód azonban az egyetlen eszköz arra, hogy rekonstruálni lehessen a történéseket. Olyan, mint egy „gyónás” vagy önvallomás. A többi a történészek dolga. Nekik kell az elmondottakból rekonstruálni a tényleges történéseket, összevetni az elmondottakat, szembesíteni azokat az objektív ismeretanyaggal.
Mindebből az következik, hogy az Oral History rovatban megjelentetett beszélgetések nem egyszerű interjúk, hanem történelmi forrásanyagok, amelyek alapul szolgálhatnak a múlt megismeréséhez. Egyben fontos információt szolgáltatnak arról is, hogy a történelmi események résztvevői hogyan értékelik utólag a történéseket, saját szerepüket, hogyan emlékeznek azokra az eseményekre, amelyeknek aktív részesei voltak. A beszélgetések háromkategóriás titkosítási rendszerben készülnek, a közölt anyagok csak a beszélgetőtárs beleegyezésével közölhetjük. Ezért hiányoznak belőlük olyan fontos nevek, történések, amelyek kihatással lehetnek a jelenleg is aktív politikusok pályájára.
A Fórum Kisebbségkutató Intézet által készített beszélgetések messze meghaladják e folyóirat publikációs lehetőségeit, így csak részleteket közlünk mindabból, ami magnószalagon és számítógépen rögzítve van. A meglévő anyagok olyan személyes információkat is tartalmazhatnak, amelyet egy publikáció keretében, aktív közéleti személyiségekről lévén szó, nem etikus megjelentetni. Az olvasó szíves elnézését kérjük mindezért. A teljes szöveg levéltári anyagként, az Oral History titkosítási rendszerének megfelelően minden kutató számára elérhető lesz a közeljövőben.

– Először arra kérném, mondja el röviden, milyen családból származik, mivel foglalkozott 1989 előtt!

– Mind apukám, mind anyukám pedagógus volt. Apukám a Csallóközből származik, anyukám Közép-Szlovákiából, egy Fülek melletti falucskában született, és gyermekkorában Losoncon élt. Mindketten elvégezték a tanítóképző főiskolát, ami azért lényeges, mert mind a ketten meglehetősen szegény sorsú családból származtak, s ez tanítóskodásuk alatt meghatározta egész gondolkodásmódjukat. A Zoboralján kezdték működésüket, és Ghymes községben 1934-ben házasodtak össze. Innen a későbbiek folyamán Kelet-Szlovákiába kerültek, ahol Vékén, Királyhelmecen, Szinyérben, illetve Kelet-Szlovákia Gömör felé eső részén – Péderben és Somodiban – tanítottak. Úgy gondolom, ez azért érdekes, mert ebből látni, hogy ők is meglehetősen jól ismerték Szlovákia magyarlakta területeit, hiszen az évek hosszú során a Csallóköztől egészen az Ung-vidékig és a Bodrogközig végigvándorolták az országot. A háború elején apukám az akkor szokásos módon behívót kapott, amelynek alapján kezdetben a Don-kanyarban sorstársaival együtt harcolt, amíg az akkori megítélés szerint nem tett egy-két rossz fát a tűzre, amely – megtűzdelve családi kapcsolataival – munkaszolgálatot eredményezett. Anyukám 1944-ig sok helyen tanított. Az 1944-es év előtti egy-két évben Losoncon egy Sztojanov nevű bolgár származású városparancsnok lányainak magántanítójaként dolgozott. 1944-ben egyrészt „távolabbi” származása miatt, másrészt apukám miatt fölpakolták, és végigjárt egy sor koncentrációs tábort Buchenwaldtól Auschwitzig – ott nyerte vissza szabadságát és életét. Tehát Auschwitzból csodával határos módon került haza. Apukám ezalatt katonaként szolgált, a sátoraljaújhelyi börtönben és a kistarcsai gyűjtőtáborban raboskodott, majd munkaszolgálatosként folytatta, és a háború vége felé pedig szökevényként valahová a nyugati határ körzetébe vándorolt, onnan került vissza Magyarországra. Szüleim 1945-ben Királyhelmecre költöztek vissza. Én is majdnem ott születtem, de apukám meg anyukám éppen Kassán voltak akkor, amikor – kissé korábban, mint kellett volna – világra jöttem: így lettem kassai polgár. Kassához addig nem sok közünk volt, hiszen a család Kassán korábban nem dolgozott. 1945-ben megszűntek a magyar iskolák, és lényegében minden megszűnt, ami magyar volt. Tekintettel magyarságukra, sok királyhelmeci sorstársukhoz hasonlóan őket is ki akarták telepíteni Magyarországra, de korábbi életpályájuk figyelembevételével ezt elkerülték, és kaptak egy olyan lehetőséget, hogy sikeres szlovák nyelvvizsga után engedélyezik, hogy szlovák vidéken tanítsanak. Apukám – aki elég jól tudott szlovákul – 1946-ban levizsgázott. Neki ez nem okozott különösebb gondot. Anyukám viszont legföljebb konyhanyelven beszélte a szlovákot, de rátalált egy olyan emberséges professzorra, aki megengedte , hogy szlovák nyelvből latinul vizsgázzon. Így kapott szlovák nyelvből bizonyítványt latin tudása alapján. Ennek jóvoltából pedig a ma már Késmárk részét képező Kisszalókon – Malý Slavkovban -, apukám pedig Késmárkon taníthatott. Itt született a húgom 1948-ban. Kisszalókon egyébként nem igazán szlovákok, inkább lengyel-német keverék lakosság, mai elnevezéssel gorálok éltek. Szüleim 1947-től ilyen közegben taníthattak. Amikor a magyar iskolák újraindultak, Késmárkról elköltöztünk a Rimaszombati járásba, konkrétan Csíz fürdőbe, ahol végre folytathatták magyar pedagógusi pályájukat.

És tulajdonképpen itt kezdődik az én történetem. 1949-1950-ben ebben a faluban is megalapították a Csemadokot, amellyel szüleim révén én azonnal kapcsolatba kerültem, s a magyar kultúra újjáéledt. Kisgyerek korom óta a különféle próbákon és rendezvényeken töltöttem időm jelentős részét, mivel a szüleim az iskolai kötelezettségeiken túl általában ilyen dolgokkal foglalatoskodtak. Azt hiszem, hogy ez a tényező meghatározó volt az életemben, mivel így kerültem a kultúrával egy életre szóló kapcsolatba.

– Kisgyerekként tudott arról, ami a szüleivel az ötvenes évek elejéig történt? Beszédtéma volt ez a családban?

– Igen, beszédtéma. Nem csinált ebből tulajdonképpen titkot senki, hiszen szemünk előtt történt minden. Az ötvenes évek eleje sem volt túl könnyű. És még ha szabad visszatérnem a korábbi időszakhoz és főleg apukámhoz. Néhány évvel a háború után olyan dokumentumok kerültek elő, amelyek szerint 1938 előtt azért figyelte őt a csehszlovák rendőrség, mert magyar nemzeti szellemben nevelte a gyermekeket. Érdekes, hogy ezek a különböző dokumentumok előkerültek, ma is a birtokomban vannak. Ezekben a „magyar nemzeti szellem” kifejezés szerepel. Az 1941-ből előkerült jegyzőkönyvek és feljelentések ezzel szemben arról szólnak, hogy a magyar csendőrök azért figyelték, mert állítólag „cseh nemzeti szellemben” tanított. Az az érdekes, hogy ugyanazokkal a szavakkal jellemezve egyszer a magyar, másszor viszont a cseh nemzeti szellem terjesztése volt a bűne. Ez mai szemmel nézve eléggé abszurdnak tűnik. De visszatérve az ötvenes évekre: megpróbálták állandó jelleggel úgy apukámat, mint anyukámat Csízből máshová áthelyezni. Emlékszem egy esetre, amikor beállítottak a rimaszombati, illetve akkor még a tornaljai tanügyi hivatalból. Egész pontosan az akkori járási nemzeti bizottság elnöke, valamint kísérete, akik huszonnégy órán belüli haladéktalan elköltözést próbáltak szüleimre ráerőszakolni. Gömör községbe kellett mennünk. Mint gyerek láttam, és soha sem feledhetem, hogy anyukám előszedte azt a fapapucsot, amelyben Auschwitzból hazajött, és szó szerint ezzel verte ki őket az udvarból néhány keresetlen szó kíséretében: egyszer már elvittek a fasiszták, vigyenek el most a kommunisták. Mivel a járási nemzeti bizottság elnöke, aki korábban a Hlinka Gárda egyik vezetője volt, jobbnak látta visszakozni, így aztán Csízben maradhattunk egészen szüleim 1965, ill. 1966-os nyugdíjba vonulásáig. Apukám alapítója és első igazgatója lett a tornaljai magyar gimnáziumnak. Egy-két év után azonban – leghelyesebb kifejezés erre az, hogy – kirúgták. Akkor visszajött Csízbe. Évekkel később megint felkérték őt a vezetésre. 1957-től 1959-ig – első infarktusáig – újból a tornaljai gimnázium igazgatójaként dolgozott.

Emiatt nekem is másképp alakult a csízi sorsom, mint általában az ottani gyerekeké. Csízben csak ötosztályos iskola volt. Tehát nem volt nyolcéves, illetve a későbbiek szerint kilencéves tanulási lehetőség. Korábbi osztálytársaim az ötödik osztály elvégzése után Rimaszécsen folytatták tanulmányaikat, de én, mivel apukám naponta Tornaljára utazgatott, vele együtt én is oda kerültem. Ez azt jelentette, hogy minden reggel hatkor el kellett utaznom, és jó későn értem haza. Ha ehhez hozzászámítjuk azt, hogy Rimaszombatban jártam zeneiskolába, egy „munkanapom” a következőképpen nézett ki: reggel hatkor elmentem Tornaljára vonattal, onnan kora délután átvonatoztam Feledre, ahol vártam egy-két órát az átszállásra, majd Rimaszombatba mentem tovább. Délután-estefelé megvoltak a zeneórák, s aztán elindultam hazafelé. Este tizenegykor értem haza. Ekkor tizenkét-tizenhárom éves voltam. És ezt az útvonalat hetenként háromszor végigjártam – mert heti három alkalommal jártam zenedébe. Ma is csodálkozom szívósságomon, ezt ma nem bírnám ki. Hozzá kell tennem, hogy akkor még szombaton is volt tanítás, úgyhogy a hét napjaiból hatot szinte csak elutaztam, tanultam, zenéltem. Az eredménye mindezeknek olyan értelemben persze megvolt, hogy zenei szempontból eléggé előreléptem. Talán érdekes, hogy 1959-ben Dolný Kubínban, vagyis Alsókubinban volt az országos zenei verseny, ahol hegedű kategóriában megnyertem az országos vetélkedőt. A zenéhez így kerültem közel. Apukám 1959-ben megbetegedett, többször egymás után infarktust kapott. Emiatt Tornaljáról visszajött Csízbe. Ennek következményeképpen a kilencedik évfolyamot már én sem Tornalján, hanem Rimaszécsen végeztem el. Az első olyan korosztályhoz tartoztam, amelyiknek a kilencedik évfolyam is kötelező volt.

Ezek után sorsom megint másképpen alakult, mint az várható lett volna. Gyermekkoromban minden érdekelt, a műszaki dolgok is. Ám inkább a kultúra állt hozzám közelebb, úgy a zene, mint az irodalom. Ennek ellenére a kassai magyar ipariskolába jelentkeztem, mivel az iskolának olyan híre volt, hogy a műszaki végzettségen kívül nagyfokú humán oktatást is biztosít. Rengeteg jelentkező volt, ennek ellenére sikerült bekerülnöm, és 1962-től 1966-ig a kassai magyar ipariskolába jártam. Közben természetesen a kultúrát sem hanyagoltam el. Abban az időben két magyar tánccsoport működött Kassán. Az egyik az Új Nemzedék Népi Együttes volt. A tánccsoport 1961-ben alakult, 1962-től a zenekarban játszottam. Ennek is volt természetesen előzménye. Tornalján szintén működött egy nagyon jó tánccsoport, és ezzel a tánccsoporttal 1958-ban Prágában országos versenyt nyertünk, ami nem volt abban az időben kis dolog, hiszen cseh és szlovák együttesekkel kellett összemérnünk az erőnket. Ennek az együttesnek a művészeti vezetője Takács András volt, aki a későbbiekben sok más szlovákiai együttesnek és a szlovákiai magyar folklórmozgalomnak lett az egyik vezetője országos szinten is. Visszatérve Kassára: bár működtem az Új Nemzedékben, ezzel egyidejűleg ott voltam a Csemadok tánccsoportjában is, amelyben elsősorban iparista diákok tevékenykedtek. A két csoportnak csak egy közös zenekara volt, és ennek én lettem a vezetője – prímása, a próbák és fellépések miatt ezért soha nem volt semmire sem időm. Ha hozzávesszük, hogy a szinai népi együttes is megkért a közreműködésre – mivel szintén nem volt zenekaruk -, elképzelhetjük, hogy mennyit futkostam egyik helyről a másikra. Az egyik tanárom meg is esküdtetett, hogy legalább az érettségiről nem fogok hiányozni, mert sajnos egyes időszakokban igen keveset láttak az iskolában. Maga az ipariskola abban az időben nagyon színvonalas volt, és olyan pedagógusaink voltak, akik közül még a műszaki tárgyakat oktató tanárok is nagyon közel álltak a humán tantárgyakhoz, és ez nagyon befolyásolta az akkori diákok látásmódját is. Persze a műszaki dolgokat is meg kellett tanulnom, mert ha nem tanultam volna meg jól a többiekkel együtt, akkor, azt hiszem, nem tudtunk volna a későbbiekben a főiskolán helytállni. Úgy gondolom, hogy amikor később Kassán a főiskola első évfolyamába kerültem, akkor azért tudtam az első évet minden probléma nélkül elvégezni, mert csak elő kellett venni az iparista füzeteket, és azokban megvolt a kilencven százaléka annak, amire szükségem volt a főiskola első évfolyamában.

Hogy szót ejtsünk a „politikai” tevékenységről is: aki abban az időben valamilyen területen, tehát például kulturális vonalon tevékenykedett, az általában az ifjúsági szövetségnek automatikusan tagja lett, mivel aktívnak ítélték. Tetszett vagy nem tetszett, bevonták a tevékenységbe, és megmondom őszintén, az ember hitt is abban, hogy a társaival együtt valami értékeset tud tenni. Nem önmaga miatt, hanem mindannyiunkért. Az „ipariban” az ifjúsági szövetségben is eléggé aktívan tevékenykedtem. 1966-ban az akkori igazgató, Schulz György, akit, azt hiszem, hogy nagyon sokan emlegetnek a régi iparisták közül, és aki az az ember volt, aki nagyon hitt abban, amit csinált, és nagyon hitt abban a politikai rendszerben, amely végül hamis vádakkal idő előtt nyugdíjazta, felajánlotta, hogy ajánlására a „párt” hajlandó bennünket, a legaktívabbakat, tagjai közé fogadni. Nem kényszerített, de meggyőzött minket arról, hogy ha igazán valami jót akarunk tenni, akkor az a párt keretei között tehető meg leginkább. 1966-ban néhány diáktársammal, tehát több iparistával együtt bekerültem a pártba, ahová tizennyolc éves kor betöltése után lehetett belépni. Mi Schulz igazgatót nem azért tiszteltük, mert igazgató volt, hanem mert nagyon rendes, igazságos és értelmes embernek tartottuk, ezért szinte automatikusan, különösebb gondolkodás nélkül és abban a tudatban lettünk párttagok (pontosabban tagjelöltek), hogy tényleg valami jót fogunk tudni tenni. ő volt az egyik kezes, illetve hát egy-két olyan tanárunk, akik úgyszintén aktívan részt vettek a magyar kultúrtevékenységben. Hát, azt hiszem, hogy ezzel részben meg is pecsételődött a sorsunk, s nem feltétlenül pozitív vagy negatív értelemben. Miután főiskolára kerültünk, egy-két évig nem is volt probléma. Aztán jött az 1968-as időszak…

– Még mielőtt 1968-ra rátérünk, megkérdezném, hogy a szülei nem kifogásolták-e ezt a lépését?

– Tulajdonképpen nem, mert hát anyukám soha nem volt semmilyen pártnak a tagja, nem akart ebbe beleszólni. ő soha semmiféle pártba nem volt hajlandó belépni, azt mondta, hogy neki van saját elképzelése, van saját meggyőződése, és erről ő semmiféle párt és felettes szerv és hasonló miatt nem hajlandó lemondani. Apukám viszont, ha jól emlékszem, 1930-tól a Szociáldemokrata Pártnak volt a tagja. A Szociáldemokrata Párt 1945-ben vagy 1946-ban, nem tudom pontosan, mikor, szinte automatikusan összeolvadt a kommunista párttal. Apukám így került a kommunista pártba. Itt egyik első tapasztalata az volt, hogy 1945-ben, mivel magyarul szólalt fel, kapott néhány hetes elzárást Kassán a börtönben. 1952-ben vagy 1953-ban viszonylag olcsón megúszta, mert akkor előbb kizárták, majd visszavették. Az emberekkel abban az időben nem sokat teketóriáztak. ő annak ellenére, hogy állandó bonyodalmai voltak, és sokszor borotvaélen táncolt, kitartott, és talán ebből is adódott, hogy hol igazgató lehetett, hol nem a tornaljai magyar gimnáziumban. Már maga az a tény, hogy magyar iskolát és magyar gimnáziumot alapított ott, ahol addig az nem volt, nem vívta ki az állami és pártszervek osztatlan elismerését. Apukám – visszatérve a párttagságomra – azt mondta, hogy ez az én dolgom, és a kérdés csak az, hogy jól tudok-e élni vele – és ez alatt nem azt értette, hogy saját érdekemben, hanem a köz érdekében. És ezt nem valamilyen frázisként gondolta, hanem szó szerint értette, hiszen ha egész életét nem a közre áldozta volna, akkor, azt hiszem, hogy akár anyagi, akár más szempontból sokkal előbbre juthatott volna.

1966-hoz térnék még vissza, akkor ugyanis az egész család Kassára költözött. Volt egy húgom, aki velem egy tanévben érettségizett Tornalján a gimnáziumban. ő akkor az úgynevezett tizenegy éves középiskolába, a mai, pontosabban a hagyományos gimnázium elődjébe járt. Tizenegy évig tanult, én viszont tizenkét évig, mert az ipari négyéves volt, s ezzel utolért engem. Hogy együtt járhassunk tovább iskolába, amellyel talán könnyíthettünk sorsunkon – apukám ekkor már nagyon beteg volt -, mind a ketten a Kassai Műszaki Főiskolára jelentkeztünk úgy, hogy egy szakra kerüljünk. Csak hát neki egyáltalán nem tetszett a műszaki pálya. Tudniillik gépészeti szakon folytattuk tovább annak ellenére, hogy én például közben – ezt még nem mondtam el – tovább jártam zeneiskolába is, és az esti tagozaton elvégeztem a konzervatóriumot. És mivel úgy éreztem, hogy még mindig van szabad időm, tanárom révén – aki egy Brünn melletti morva ember volt – bekerültem a Strojár nevű szlovák népművészeti együttesbe. ő volt a mindenese az együttesnek, pontosabban a zenei vezetője, én meg egy szlovák zenekarnak a prímása. Ennek révén a szlovák népzenével is megismerkedhettem. Egyidejűleg tovább vezettem az Új Nemzedék és a Csemadok tánccsoportjának zenekarát is.

Rátérve 1968-ra: megpróbáltunk az ifjúsági szövetségen belül valamiféle magyar szekciót létrehozni. Egyrészt Kassán, másrészt országos viszonylatban a Magyar Ifjúsági Szövetséget. A Magyar Ifjúsági Szövetség meg is kezdte a működését, amennyire arra a rendelkezésre álló néhány hónap alatt lehetősége volt, és ennek a kassai vezetőségébe, pontosabban szervezőbizottságába én is bekerültem. Az Új Nemzedék Klubot már 1962-től működtettük, s 1968 végén, 1969 elején kitaláltuk, hogy jó lenne Fábry Zoltánról elnevezni a közösséget. Elmentünk Fábryhoz, aki bár engem régóta ismert, mégis majdnem kidobott minket: „még meg se haltam, és már emléket akartok állítani? Várjátok meg, amíg meghalok!” – mondta. Szegény aztán jó egy évvel később tényleg meg is halt. Nagyon ellenezte, hogy felvegyük a Fábry Klub nevet. Ennek ellenére 1969 végén mégis átkereszteltük a klubot Fábry Klubbá, s ezzel a 001-es számú igazolvány átvételével egyidejűleg ő is megbékélt. Hát nagyon sok minden történt 1968-ban…

– Mennyire tartották a kapcsolatot a pozsonyiakkal?

– A klubokon keresztül folyamatosan tartottuk. Ha jól emlékszem, a pozsonyi József Attila Klub minden szerdán tartotta összejövetelét. Olyan fanatikusak voltunk, hogy ha lehetett, akkor minden szerdán eljöttünk a pozsonyi klubba, hogy tájékozódjunk a legfrissebb hírekről. A klub akkor a Csemadok-épületben működött. (Ilyenkor általában Pozsonyban kellett aludnunk, és a Csemadokkal majdnem szemben lévő Tátra Szállóban az ember 13 koronáért kapott szállást, ma ugyanez legalább 600 koronába kerül – ezen is látható, hogy bizony sok minden megváltozott azóta. De ezt csak a margóra jegyzem meg.) Szóval nagy volt akkor az összefogás a szlovákiai magyar fiatalok között. A legfontosabb viszont az volt – mivel akkor leírni nem sok mindent lehetett, legfeljebb valami félig vagy teljesen illegális irományok kerülhettek egyik helyről a másikra -, hogy egyáltalán tudomást szereztünk arról, hogy Prágában mit csinál az Ady Endre Kör, hogy Pozsonyban mit tervez a József Attila Klub, vagy hogy az Új Nemzedék Kassán milyen rendezvényeket valósít meg. 1968-ban Kassán elindítottunk egy kis közlönyt, amely teljesen kézi munkával készült. A fedőlapját többnapos munkával, fényképészeti módszerrel készítettem. Ha megjelent kétszáz-háromszáz példányban, az legalább háromnapos munka volt, mert az A4-es papírra akkor még nagyon nehéz volt nagyítani… Ma már percek alatt elkészülnek a színes képek, akkor pedig még a fekete-fehérrel sem volt könnyű a dolog. Ugyanígy nem volt könnyű szerezni megfelelő sokszorosító berendezést, hiszen az akkori műszaki lehetőségek nagyon kezdetlegesek voltak. Minden egyes oldalt egy, a húszas évekből származó „géppel” sokszorosítottunk. Ennek a lelke egy szita volt, a szitára rá kellett tenni azt a papírhártyát, amelyre ráírtuk a szöveget. A szalag nélküli írógép betűi átütötték, pontosabban a megfelelő betű formájára kilyukasztották a hártyát. A szitára feszített hártyára rákentük a nyomdafestéket, amit aztán gumihengerrel „passzíroztunk” a szita alá helyezett papírra. Minden egyes oldalt külön, kézi munkával hengereltünk olvashatóvá. Elképzelhetjük, hogy milyen munkát jelentett, ha több oldalt sok-sok példányban kellett legyártanunk. Ma nehéz megmagyarázni, hogy honnan vettük azt az energiát és fanatizmust, hogy mindezek ellenére mégis csináltuk, és elküldtük, eljuttattuk nagyon sok emberhez.

Tulajdonképpen 1968-ban merült fel az a gondolat is, hogy Kassán színházat kellene létesíteni. Persze tudtuk, hogy ez nem könnyű dolog. Hogyan lehet Kassán magyar hivatásos színház? De mielőtt ezt a történetet elmondanám, szeretnék ismét visszatekinteni a néhány évvel korábbi dolgokra, amelyekből szintén le lehet mérni, hogy alaposan megváltoztak a dolgok az elmúlt évtizedek folyamán. Az ötvenes években a szomszédságunkban lévő csízi moziban még olyan filmeket nézhettünk, amelyeken magyar feliratozás volt. Úgy hiszem, ha manapság magyar feliratozású filmeket szeretnénk Szlovákiában „gyártani”, azt elég nehéz lenne megvalósítani, pedig a szükséges műszaki berendezések ma már sokkal inkább adottak. A kassai színjátszó csoport és esztrádcsoport plakátjait nézegetve kiderül, hogy a magyar nyelvű előadások az ötvenes években a kassai Állami Színházban valósultak meg. A színház terme kevésnek bizonyult a maga ezerszáz férőhelyével, ezért a kétezerötszázas Sportcsarnokban kellett többször is előadni az egyes produkciókat, amelyek művészi értéke mai szemmel nézve talán megkérdőjelezhető volt – ma is kérdéses, hogy egy-egy operett vagy népszínmű mennyire volt színvonalas -, de semmiképpen nem kérdőjelezhető meg az, hogy többezer ember volt ott a magyar nyelvű előadásokon. És az a szomorú, hogy manapság bizony a kétszázhúsz-kétszázharmincas férőhelyű Thália Színházban ritkaságszámba megy, ha minden hely foglalt. Emlékszem olyan előadásra a hatvanas évekből, amit a kassai Sportcsarnokban rendeztünk meg, ahová maximum háromezer jegyet lehetett eladni. Kassán ebben az időben még nem volt hivatásos magyar színház. Úgy emlékszem, a Csacsifogat című zenés vígjátékot játszotta a Csemadok színjátszó csoportja. A töméntelen jegy ellenére üldöztek az emberek minket, hogy legalább még egy helyet szorítsunk be, pedig már háromezer jegyet eladtunk. És erre emlékezve az ember elkezd gondolkozni, hogy mi történt Szlovákiával, egyrészt magyar szemszögből nézve, de általában is, ma miért nincs ilyen lelkesedés a kultúra iránt. Legfeljebb ha talán Pavarottit vagy nem tudom, kit hoznánk ide, akkor lenne ekkora jegyhiány. Manapság Kassán egyébként nagyon nehéz lenne ilyen dolgokat hasonló sikerrel megvalósítani.

Szóval a kassai közönség abban az időben nagyon ki volt éhezve hivatásos színházra, tehát nem volt véletlen, hogy 1968-ban, amikor sok minden új is alakult, ez a kérdés is napirendre került. Színház kellene, hivatásos színház Kassán. Akkor azonban nem volt igazi színházszervező szakemberünk Kassán. Mert azért más egy amatőr együttes – még ha az nagyon sok embert megmozgat is -, és más egy hivatásos színház, ahol folyamatos és művészi szempontból nézve is magasabb szintű tevékenységről van szó. 1968-ban előkészületek történtek a színházalapítás ügyében, de egészen 1969 elejéig, amikor a láthatáron feltűnt Beke Sándor, aki akkor már a Magyar Területi Színházban (Matesz) dolgozott Komáromban, igazi előrelépés nem történt a hivatásos színház érdekében. ő volt az, aki szakmailag is kézbe tudta venni a dolgot. Persze nagyon sokat vitáztunk abban az időben. Ha a komáromi mellett alakul még egy színház, az önmagában jó. De ha ennek a színháznak az alapításánál nem vesznek részt olyan színészek, akik már profi művészeknek számítanak – vagy azért, mert ilyen végzettségük van, vagy azért, mert már a tapasztalatuk alapján tényleg hivatásosaknak tekinthetők -, a színvonal előre megkérdőjelezhető. Az is kérdéses volt, hogy a második színház miképpen fogja befolyásolni a Magyar Területi Színház további sorsát. Olyan félelmek is voltak, amelyek abból adódtak, hogy amennyiben a Magyar Területi Színháztól eljön Kassára hat-nyolc színész, nem tesszük-e tönkre ezzel a komáromi színházat is. Mi azonban úgy gondoltuk, hogy a komáromi színháznál azért marad annyi színész – akkor nagyon jó gárdája volt a Matesznek -, szóval hogy maradnak annyian, hogy a komáromi és a kassai színház is fog tudni működni. Persze ez csak az egyik kérdéskör volt, mert a színházalapításhoz pénz is kellett, de kellett valamiféle hivatalos engedély is, mert enélkül nem indulhatott még abban az időben sem színház, amikor viszonylag szabadabb volt a légkör. Tehát Beke volt az, aki művészi téren próbálta ezt megszervezni, és ő volt a nagy kombinátor, aki az egész folyamatot irányította. Az akkori fiatalok, az akkori főiskolások, elsősorban a Fábry Klub, illetve az Új Nemzedék Klub vezetői voltunk azok, akik ennek megpróbáltunk nyomatékot adni. Elsősorban aláírásgyűjtéssel, és ez harmincötezer aláírást jelentett, ennyit sikerült összegyűjtenünk, ami, azt hiszem, nem kevés. A másik oldalon pedig néhány embert sikerült az akkori politikai vezetésből meggyőzni, hogy szükség van egy ilyen színházra. Akkor tárca nélküli miniszterként Dobos László a szlovák kormány tagja volt, Tolvaj Bertalan pedig a Szlovák Nemzeti Tanács nemzetiségi osztályának volt a vezetője. ők voltak azok, akik ezt a kérdést politikai szintre emelték. Már említettem, hogy még egy apró dolog hiányzott, az anyagiak. A Csemadok Kassa-vidéki titkára Dvorcsák János volt. Mivel szegény már meghalt, nem szeretném utólag megsérteni, de neki a kultúrához nem sok köze volt. A jóindulat azonban megvolt benne. ő és még néhányan beültünk az autókba, és jártuk a vidéket, szövetkezeteket, magánembereket, és közel egymillió koronát gyűjtöttünk össze – ami akkor nagyon nagy pénz volt – annak érdekében, hogy a színház beindulhasson. A kormány végül úgy döntött, nem bánja, induljon a színház, de pénzt nem adnak. Akkor mi azzal replikáztunk, hogy nem is kell, mert van. A másik ellenérv az volt, hogy termet se adnak. Azt mondtuk, hogy terem az tulajdonképpen van, hiszen a Csemadok amatőr csoportja az akkori kassai katonai helyőrségi moziban, a Duklában játszott – érdekes, hogy éppen a katonasággal voltunk akkor viszonylag jó kapcsolatban. Ezzel egyidejűleg pedig Schulz György, a magyar ipariskola igazgatója felajánlotta az ipariskola kultúrtermét – eredetileg tornatermét – a magyar színház céljaira, amely átépítése után mindaddig használható lett volna, ameddig nem épült volna fel egy új magyar színház Kassán.

Mindez 1969 tavaszán, pontosabban kora nyarán történt. Ekkor az Új Nemzedék tagjai és más fiatalok anélkül, hogy különösebben gondolkodtunk volna a dolgok esetleges következményein, egyszerűen nekiálltunk átépíteni az ipariskolai termet. Annyit tudtunk, hogy a színpadot meg kell nagyobbítani, ezért nekiálltunk szétcsákányozni a falat; esetleg össze is dőlhetett volna az épület, de hát ezzel akkor nemigen törődtünk. Egyéves átépítés után maga a helyiség úgy-ahogy elkészült. Akkor úgy gondoltuk, hogy ez ideiglenes játszóhely lesz, mert 1970-ben, sőt már 1969 második felében elkészültek az új kassai magyar színház tervei. Ennek a színháznak a kassai Domonkos tér mögött lévő – későbbi – bolhapiacon kellett volna felépülni, most is megvan az üres terület, csak most semmire sem használják. Azt azonban már 1970-ben is sejtettük, hogy ebből egykönnyen nem lesz színház. A színház eredeti neve Vox Humana – Emberi Hang lett volna, de mivel az akkori, 1968-1969-es időszak is éppen ehhez hasonló jelszavakkal volt tele – emberarcú szocializmus stb. -, ehhez még egy „emberi hang”, ezt bizony 1970-ben az akkori szlovákiai kulturális és pártvezetés nagyon sürgősen lefújta. Hogy ne kelljen se magyarul, se szlovákul kiírni a színház nevét, de ennek ellenére mindenki számára teljesen világos legyen, hogy miről van szó, ezért kapta tulajdonképpen a színház a Thália elnevezést, hiszen Thália mint a színház régi, mitológiai istennője anélkül, hogy hozzátennénk, hogy „színház” vagy „divadlo” vagy akármi, magát a Színházat jelenti. Ma már nem sokan tudják, hogy ezért lett Thália színházunk neve.

1970 második felében már világos volt, hogy ezt a színházat meg akarják szüntetni, önálló színházként nem is működhetett. Büntetésképpen kapcsolták a Magyar Területi Színházhoz: ott volt az igazgatóság, onnan irányítottak mindent. Komáromból, 340 kilométerről. Azokat a lakásokat, amelyeket a gyűjtéspénzből vettünk annak idején, a klubberendezést, egyáltalán mindent, amit ebből szereztünk, az állam tulajdonképpen elvette. A minisztériumból 1970 elején a színházra szabadítottak egy ellenőrzést, amelynek alapján kimutatták, hogy lakásokkal vállalat nem rendelkezhet. Tizenkét lakása volt akkor a színháznak. Végül kompromisszum született. A lakásokat átsorolták a lakásszövetkezetekhez, és a színészeknek be kellett lépniük a lakásszövetkezetbe, és még egyszer kifizetniük a lakás árát úgy, ahogy a többi szövetkezeti tagnak. Így tulajdonképpen azt az összeget, amit összegyűjtöttünk, hogy segítse a színház megalapítását, az állam ilyen módon visszavette. Tehát a szlovákiai magyarság által adományozott pénzek már nem első ízben az államhoz kerültek. A színház hivatalosan a Magyar Területi Színház Thália Színpadaként működött tovább, de az elképzelés egyszerű volt: magára hagyva úgy sem fog tudni egy-két évnél tovább létezni, nem szükséges bezárni, mert az feltűnést keltett volna, magától el fog sorvadni. Hogy, hogy nem, elsősorban a színészeknek és a dolgozóknak köszönhetően nem sorvadt el, hanem működött, és nagyon szép előadások születtek. A közös színház dramaturgiai terve általában évadonkénti tíz bemutatót tartalmazott. Az akkori irányelvek szerint a tízben voltak hazai szlovák írók, magyar írók, szovjet, szocialista, klasszikus stb. szerzők. Úgy alakult, hogy évadonként hat mű bemutatója Komáromban volt. A komáromiak kivették a hat tűrhetőnek ígérkező darabot, Kassának megmaradt a négy maradék. Ez általában egy szlovák író és egy szovjet író műve volt, és ami még maradt. Az azonban, hogy valaki szovjet író volt, nem jelentette feltétlenül azt, hogy rossz dolgot írt. Éppen ezért sokszor nagyon jó előadások is születtek a közel húsz év alatt. Érdekes lenne ilyen szempontból is elemezni ezt az időszakot. Amikor 1994-ben a színház megalakulásának 25. évfordulójára kiadtunk egy kis történelmi áttekintést, egy kis könyvecskét, akkor döbbentünk rá, hogy mindezek ellenére mennyi jó előadást sikerült abban az időszakban létrehozni.

De visszatérve magamhoz! Én ugyan mindig kapcsolatban voltam a színházzal, az 1969-es megalakítása óta, de hát engem 1969-ben kipenderítettek a pártból, ahogy az várható is volt. Ezzel együtt nem kötöttek rögtön útilaput a talpamra a főiskolán, de rövidesen várható volt ez is. Ezt is fifikásan tették. A főiskolai törvény alapján minden főiskolásnak joga volt arra, hogy ha nem sikerül a vizsgája, háromszor különféle szinten pótvizsgázzon. De azt senki nem olvasta el igazán, hogy volt egy mondat a törvényben, hogy a pótvizsga lehetőségét a dékán vagy a rektor megvonhatja. Én fizikából nem csináltam meg a vizsgát, és hiába próbáltam pótvizsgára menni, soha nem kaptam terminust.

– Ekkor hányadéves volt?

– A harmadik évfolyamba jártam, ezért tulajdonképpen harmadikból kellett kimaradnom. Kérvényeztem, hogy folytathassam esti levelező tagozaton. Jóval később meg is kaptam olyan feltétellel az engedélyt, hogy másodikban folytathattam volna az 1970/1971-es tanévben úgy, hogy az esti levelező tagozaton hat évet kellett volna elvégeznem. Ezzel tulajdonképpen veszítettem volna két évet. Plusz még egy év, az összesen három év többlet. Mivel közben nem jártam, nem járhattam főiskolára, mindig a színház körül és a Csemadok körül tevékenykedtem. Akkor a Csemadokban volt a törzshelyünk… Még annyit hozzá kell tennem, hogy Kassa városa abban az időben vált önálló járási székhellyé, tehát Kassa ekkor lett önálló. Ennek következtében a Csemadok városi bizottsága létrejött, és egy épületet kapott a város központjában. Ez volt a fő bástyája úgy a Tháliának, mint a magyar kultúrának. A klub és minden itt működött. Aligha volt véletlen , hogy 1973-ban ki is rakták onnan a Csemadokot, mert túlságosan veszélyesnek ítélték ezt a koncentrálódást és azt, hogy odajártak külföldiek, belföldiek egyaránt. Így, ahogy visszagondolok, mindent megtettünk, hogy a gyanút magunkról elhárítsuk. Emlékszem, hogy 1970-ben meghívtuk a szovjet katonai helyőrség fiataljait egy találkozóra. Persze megideologizáltuk a dolgot. Mi találkozni és barátkozni akarunk. Azt hiszem, komoly gondot okoztunk nekik, mert ellentmondani nem akartak. Odaengedni a szovjet katonákat az ideológiai veszély miatt legalább annyira féltek, de a végén mégiscsak beadták a derekukat. Húsz fiatalt odaengedtek, akikkel aztán meg is valósítottuk ezt a mai napig egyedülálló találkozót. Mert a vége az lett, hogy az uniformisukat is átvették a mieink, és a mieinket fényképeztük le szovjet katonai egyenruhában. Soha többé nem engedték őket ki a laktanyából. A másik helyiségben a parancsnokokat igyekeztünk eláztatni vodkával, sikerült is. Hát ezt is csak mint érdekességet mondom, vannak erről dokumentumok, fényképek.

– Mivel indokolták a kizárását a pártból?

– A kizárást tulajdonképpen konkrétan semmivel… Összehívtak minket, az összes főiskolást a legnagyobb előadóterembe, és felolvasták azoknak a nevét, akiket kizártak. Persze az ember igyekezett megtudni – nem azért, hogy visszakerüljön, csak éppen kíváncsiságból -, hogy ezt a lépést mégis mivel indokolják. Ezért én is beadtam egy kérelmet ezzel kapcsolatban. Lehetett felülvizsgálatot kérni, és lehetett felvilágosítást kérni – legalábbis elméletileg. De egyik esetben sem volt nagy remény arra, hogy a kérdésre választ kapunk. Engem utólagosan behívtak egy ilyen átigazoló bizottságba. Érdekességként érdemes elmondani, hogyan nézett ki konkrétan ez a bizottság. Tagja volt az akkori főiskolai pártszervezetnek az elnöke, akit úgy hívtak, hogy Pavol Kaèmár, és tagja volt a rektorhelyettes… Ez valójában nem is átigazoló bizottság volt, inkább csak a levelemre próbáltak választ adni. A dolog beszélgetésnek indult. Aztán nem egészen úgy végződött, ahogy tervezték. A rektorhelyettes akkoriban egy Rudolf Sámson nevezetű egyetemi tanár, a marxista-leninista tanszék vezetője volt. Abban az időben kerületi pártbizottsági tag, a Matica slovenská kerületi elnöke egy személyben. Az az érdekes, hogy ő volt megbízva 1968-1969-ben az egyetemen működő ifjúsági szervezetek felügyeletével. Amikor a fejemre olvasták, hogy miért is zártak ki – azért, mert a marxizmus-leninizmus nemzetiségi politikáját félreértelmezem -, emlékszem a mai napig, ez volt az első pont, majd folytatták: jobboldali opportunista vagyok, tehát ezért se jöhet a további párttagság és a főiskolai tanulmány számításba, ezenkívül jobboldali szervezkedésekben vettem részt, és a Magyar Ifjúsági Szövetségnek (MISZ) a szervezésében is benne voltam. A lebunkózás közben eszembe jutott, hogy a táskámban van egy útiparancs, amellyel Pozsonyba utaztam – mert a MISZ szervezése Pozsonyban történt, és látszólag a korábbi Csehszlovák Ifjúsági Szövetség is támogatta azt. Ezt az útiparancsot éppen Sámson rektorhelyettes írta alá. A főiskola költségén utazhattam volna, de én nem számoltam el. Mert ha elszámoltam volna az útiköltséget, akkor nem lett volna nálam az útiparancs. S ekkor elővettem mondván, hogy én arról nem tehetek, hogy ezek az urak itt – és nem elvtársakat mondtam, ami miatt nagy felháborodás keletkezett – engem elküldtek Pozsonyba. Eléggé nagy vita alakult ki, hogy ha a főiskola küldött, akkor most ki a felelős ezért az egészért. Ennek a későbbiek folyamán akkor volt jelentősége, amikor két évvel később Rudolf Sámsont is kizárták a kommunista pártból annak ellenére, hogy korábban az átigazoló bizottságnak tagja volt. Csak érdekességképpen, hogy Rudolf Sámsonról is mondjak valami közelebbit. 1968-ban volt egy diáktalálkozó a kassai Művészetek Házában, és a főelőadó akkor a Matica slovenská részéről a rektorhelyettes, Sámson volt. Az iskolaügy részéről pedig Matej Lúèan, az akkori iskolaügyi megbízott, aki, amikor megkérdezték tőle, hogy a magyarokkal mi lesz, kétértelmű választ adott: ők is megkapják, amit megérdemelnek. Ilyen hangnemben folyt „nagygyűlés”. Amikor bementem az internátusba, vagyis a kollégiumba, a szlovák „kollégák” nem voltak hajlandók kiereszteni addig, amíg be nem lépek a Matica slovenskába. Válaszként kértem, hogy beköltözhessek az internátusba, hazatelefonálok, jó itt nekem, de fizetni nem vagyok hajlandó… Néhány ember, akik onnan, a műszaki főiskoláról indult, ma a Szlovák Nemzeti Párt tagja. Ha jól tudom, például Slota is onnan indult, ott járt főiskolára. Én nem ellenőriztem le, hogy kik, de néhányan ezek közül sajnos már akkor magukban hordozták a később kirobbanó magyarellenességet.

Egy-két olyan dologra visszatérek, amelyről még nem beszéltem. A hatvanas évek nagyon fontos tevékenysége volt – a klubmozgalommal összefüggésben – a nyári ifjúsági találkozó. Itt minden évben összejöttünk, és ami nagyon fontos volt, szinte egész évre előre meghatároztuk, hogy mit akarunk klubjainkban tenni. A nyári ifjúsági találkozók szintén nagyon nagy mértékben befolyásolták a szlovákiai magyar ifjúság tevékenységét. Visszatérve Kassához: a hatvanas években, 1970-ig vagy 1971-ig a Csemadok nagyon jól működött a városban. Volt egy épülete, melyet 1949-ben kapott Kassa városától örökbérletbe. Az akkori polgármester ugyanis dr. Simai Béla volt, aki a Tanácsköztársaság Madzsar József nevezetű egészségügyi népbiztosának veje volt. Madzsart 1940-ben a Szovjetunióban végezték ki. Simai Kassa magyar polgármestereként a Csemadoknak adta az Olympia nevű épületet. 1970-ben az épületet elvették a Csemadoktól. Ahogy említettem, ekkor alakult meg a Csemadok városi bizottsága, amelynek összetételét nagymértékben a „Párt” határozta meg. Az új testület megítélése szerint a kassai városi Csemadok egy jobboldali tömörülés volt, amelynek akkor hatezer tagja volt. A Csemadok elnöke Halász Józsi bácsi volt, egy nagyon aranyos ember, aki nagyon jól kézben tudta tartani a Csemadok tevékenységét. Az épületmegvonás lényege az volt, hogy ha a Csemadokot megfosztják a központjától, akkor nem lesz hol összejárniuk az embereknek, nem lesz hol tevékenykedni és találkozni. Ugyanakkor a városi bizottságot azzal alapították meg, hogy az már közvetlenül az akkor megalakuló városi pártbizottságnak a felügyelete alatt fog működni. Ez a manőver azonban kissé félresikerült, mert amikor az új épületet a Csemadok városi bizottsága megkapta, akkor azt a fiatalok vették kezelésbe, és nem a még meg sem alakult és a fölső kinevezésre váró Csemadok városi bizottsága. A háttérben emiatt elég nagy harc dúlt. Sajnos aztán később, egy-két év elteltével a túlerő legalább tíz évre diadalmaskodott, míg aztán a nyolcvanas évek elejétől újból erőteljesebben működhettünk. Ekkor lendült fel újból a Fábry Klub és a Csemadok tevékenysége is.

A főiskolát tehát abbahagytam. Még nem tudtam, hogy ki vagyok-e zárva, vagy nem vagyok kizárva, mert nem kaptam semmiféle értesítést erről. Akkor kerültem először főállásba a Csemadokba. 1969-ben kilenc vagy tíz hónapig az akkor alakuló városi bizottság instruktoraként dolgoztam. Ez azért volt jó, mert közben lehetett szervezni a színházat és az ifjúsági mozgalmat. Azt már említettem, hogy esti levelező tagozaton folytathattam volna, de többéves veszteséggel, s akkor jött az ötlet, hogy mi lenne, ha megpróbálnám Magyarországon folytatni a tanulmányokat. Sikerült is úgy-ahogy elintéznem a dolgot. A pozsonyi minisztériumból kellett volna engedélyt kapnom ahhoz, hogy önköltségesként valamelyik budapesti főiskolára kerüljek. És ezt az engedélyt a minisztérium nem adta meg. Itt kell említenem Rácz Olivér nevét, aki akkor miniszter-helyettesi rangban volt, és éveken vagy évtizedeken keresztül ismerte elsősorban a szüleimet, de ennek ellenére nem merte vállalni az engedély aláírását. Annak ellenére, hogy elismerem őt mint írót, aki egyébként segítőkész, rendes ember volt – abban az értelemben, hogy ahol tudott, segített fiataloknak, s kiváló tanár is volt -, de azt hiszem, hogy ezen a ponton erkölcsileg legalábbis megbotlott. Papír nélkül indultam el Budapestre, ahol az 1970/1971-es tanévet a Műszaki Egyetemen szerettem volna folytatni. Hamarosan kiderült, hogy ez nem ilyen egyszerű, mert különbözeti vizsgák nélkül nem megy a dolog. Kilenc különbözeti vizsgát kellett ahhoz letennem, hogy az 1970/1971-es tanév második félévétől második évfolyamban folytathassam. Vesztettem ugyan egy-két évet, de legalábbis átvitt értelemben így utólag is meg kell köszönnöm Kaèmárnak, Sámsonnak és a többi hátramozdítónak, hogy megpróbáltak félreállítani. Mert megmondom őszintén, másként eszembe se jutott volna, hogy Kassáról elmenjek, és például Budapestre kerüljek. Miattuk kerültem Budapestre és tanulhattam tovább nappali tagozaton. De nem volt könnyű a dolog. Apukám már nem élt, anyukám összbevétele egy kis nyugdíj volt, a húgom még mindig húzta valahogy a főiskolát, amíg aztán végleg fel nem adta. A nagybátyám ugyan Budapesten élt, de épp akkor halt meg a felesége, és hát nem voltak olyanok a körülmények, hogy ő segíteni tudott volna. Szinte krimibe illő dolog volt. Elmentem Budapestre, megpróbáltam albérletet találni. Akkor persze az árak még sokkal alacsonyabbak voltak, de az én pénztárcámhoz képest megfizethetetlenek. Talán ágybérletet tudtam volna szerezni a város szélén vagy a város peremén, hogy József Attilát idézzem, szó szerint. Mert az ágybérletnek az a lényege, hogy mondjuk egy munkás, aki éjszakai műszakra jár, az értelemszerűen éjszaka nincs otthon. Az ágya ezért ez idő alatt üres. Éjjel ezért én aludhattam volna az ágyában, nappal viszont ő aludt volna ugyanott. Azelőtt el sem tudtam képzelni, hogy ilyen is létezik. Nagyon tanulságos volt, megmondom őszintén, mert egy csomó olyan dolgot láttam, amit elképzelni sem tudtan, nyomortelepeket, nyomornegyedeket Budapest szélén…, amit hitelesen József Attila írt meg. Azelőtt egyszerűen csak azért gondoltam, hogy léteztek talán valamikor ilyenek, mert ő írt erről vagy József Jolán, a testvére, a róla szóló egy-két írásában, könyvében.

Hát végül aztán valamelyik diák, akinek már volt Budapestről áttekintése, elmondta, hogy a várban, a Szentháromság téren – ez közvetlenül a Mátyás-templomnál van – van a Műszaki Egyetem Villamosmérnöki Karának egy kollégiuma, ahol húsz-harminc ágyas szobák vannak. Oda úgy bemehetsz, hogy észre sem veszik, hogy ott vagy. Hát el is mentem, vesztenivalója nem volt az embernek, s láttam, hogy a gyerekek sorba állnak az ágyneműért. Kerestem egy szobát, láttam, hogy egy ágy üres – acélkonstrukciójú emeletes ágyak voltak -, húszan-harmincan laktak egy szobában, majd beálltam a sorba. Csak annyit kérdeztek, hogy nevem, melyik szoba – bemondtam, átvettem az ágyneműt, és beköltöztem a kollégiumba. Hát körülbelül már egy hónapja ott laktam, amikor a portán egy üzenet várt, hogy este hétre hív az igazgató, jelenjek meg az igazgatónál raportra. No, mondom, akkor már nem sokáig leszek itt, rájöttek valahogy… Egyrészt gépészmérnökire megyek, ha majd leteszem a különbözeti vizsgákat, ez meg villamosmérnöki kar… Hát este meg is jelentem az igazgatónál. Nagy mosollyal fogad, kérdezi: fiam, te felvidéki vagy? Már rögtön: felvidéki – ez a kifejezés akkor még nem volt nagyon elterjedve. Régebben igen, akkor viszont nem. Mondom, így is lehet mondani. És tudod, hogy hol van Királyhelmec? Mondom, persze hogy tudom. Mellette van egy község, Véke. Tudod, hogy hol van? Mondom, persze hogy tudom, ott tanított apukám annak idején. Hát ne mondd, tényleg ott tanított? Bemutatkozott – mert azt se tudtam, hogyan hívják az igazgatót, nem az volt a lényeg -: ő Kajla Béla, és őt onnan telepítették ki 1946-ban. Végül aztán kiderült, hogy a szüleimet is ismerte. Maradj csak itt, ki veszi ezt észre! De egyet megkövetelek, hogy minden este eljössz hozzám, és majd itt beszélgetünk. ő, úgy látszik, akkor éppen olyan állapotban volt, hogy valakivel beszélgetni akart, mert elvált a feleségétől. Én aztán esténként több órán keresztül hallgathattam lelkizését. Mondom, mégiscsak el kell innen mennem, mert ezt nem fogom a végtelenségig bírni. Lehet, hogy ma már máshogy fognám fel, de egy fiatalnak más valaki örökös lelki problémáit hallgatni, szóval nem ez volt a fő szórakozásom. Annak ellenére, hogy tényleg nagyon rendes, nagyon aranyos ember volt, akinek barátsága számomra tulajdonképpen nagyon szerencsés volt.

Két héttel később egy újabb üzenet várt a portán. Ezen és ezen a napon legyek a Kálvin téri református templom lépcsőjénél ekkor és ekkor. Délután négykor. Odamentem, halvány sejtelmem sem volt, hogy miért kellene ott lennem, de ha az ember kap egy üzenetet… Lehet, hogy ma már meggondolná mindenki, mert a maffia meg egyéb dolgok jutnának az eszébe, de akkor még ilyen nem nagyon volt szokásban. És hát én odamentem. Megállt mellettem egy fekete Mercedes. Kiszáll a sofőr, odajön: Kolár Péter úrhoz van szerencsém? Mondom, igen. Legyek szíves beülni az autóba. Kinyitja az ajtót, beültem, halvány sejtelmem nem volt, hogy hová mehetünk. S elindultunk. Már elhagytuk Budapestet, s kijutottunk Pécel nevű helységbe, ott egy valamikori kastélynál megálltunk. Közben a sofőr egy szót se szólt, némán autókáztunk. Kinyitotta a kaput, kiszálltam, betessékelt egy nagy várószobába azzal, hogy néhány percet szíveskedjek várni, rögtön jön a – nem tudom, hogy nevezte, talán – nagyságos úr. Mondom magamban, hol vagyok én, Magyarországon, vagy talán mégsem? S meg is jelent egy feketébe öltözött úriember. Valahogy úgy kell elképzelni, mint az Abigélben az igazgatót, ő volt egy ilyen fekete ruhás úriember. Bemutatkozott, hogy Túrós Aladár, bemutatkoztam én is, noha ő tudta az én nevemet. Halvány sejtelmem nem volt, hogy ő kicsoda. Elmondta, hogy ő a magyarországi református egyház szeretetszolgálatának a vezetője. Már csak azt nem értettem, hogy ez hogy függ össze velem. Rögtön el is magyarázta. Annak idején, amikor apukám Tornalján volt a gimnázium igazgatója, Tornalján lakott egy református papcsalád. Hat-hét gyermekük volt. Akkoriban a papgyerekek nemigen járhattak nemhogy egyetemre vagy főiskolára, de még gimnáziumba is nehezen. Apukám annak idején hozzásegítette őket, hogy mindegyikük leérettségizhetett. Valamilyen módon egyiküket elküldte Olmützbe (Olomoucba), a másikat Pilzenbe, a harmadikat máshová. Szóval úgy intézte, hogy a kérdőívbe beírták, hogy hivatalnokcsaládból származnak, és ezt apukám aláírta. Így fejezte be majdnem mindegyik gyerek a főiskolát. Ez a család rokonságban volt az előbb említett úriemberrel, aki az egyik legfiatalabb tornaljai gyerektől megtudta, hogy én meglehetősen nehéz körülmények között Pesten tengődöm. Elmondta, hogy most neki áll módjában nekem segíteni, és így legalább részben viszonozhatja azt a támogatást, amit éveken keresztül a feje kockáztatásával apukám csinált. Van egy szeretetotthon Pest központjában a Havas utcában, amelyik a Váci utcából nyílik, ahol helyet tudnának számomra biztosítani. Ott kapnék egy üres szobát, igaz, hogy félig az alagsorban, de külön bejárattal, s ha elfogadom, akkor ott lakhatok. Megköszöntem, és megígértem, hogy megnézem a helyet. Megmondta az igazgatónő nevét, akit Lengyel Irénnek hívtak. Menjek el, nézzem meg, ha elfogadom, nagyon örülnének neki, ők ebben tudnának segíteni.

Elmentem, becsengettem, kijött egy idős néni, beengedett. Mondtam, hogy keresem az igazgatót, Lengyel Irént. Bevezettek hozzá. Négykor mentünk ki Pécelre, este hétkor jutottunk onnan vissza, vacsoraidőben. Azt mondja, mielőtt beszélgetnénk, menjünk el vacsorázni. Hát nagyon gyönyörű szép kis éttermük volt. Abban a pillanatban még nem tudtam mire vélni, hogy addig még múzeumban se nagyon látott gyönyörű bútorokkal van berendezve. Odaültetett maga mellé a főasztalhoz. Azt hittem először, hogy filmet forgatnak: – imádkozzunk – hallom. Mondom magamban, ide se jövök többet. Mert én ugyan nem vagyok egyház- vagy vallásellenes, sőt nagyra becsülöm és becsültem mindig azokat, akik hittek valamiben, és azt komolyan gondolták, de hát vallásos nem voltam… Mondom, ez nem nekem való hely. De azért a vacsorát elfogadtam. Utána beszélgettünk. Erre már fel lehetett készülve Irénke néni, mert mondta, hogy ők azért, hogy ezt felajánlják, az égvilágon semmit, még azt sem várják el, hogy én közösen velük étkezzek. Szóval semmiféle kötöttség, azt csinálok, amit akarok, kapok egy kulcsot, és az épület külön bejáratán akkor megyek-jövök a szobámba, amikor az számomra megfelel. Mivel tudják, hogy gyomorfekéllyel is küszködöm – ez igaz volt -, s mivel itt úgyis öregeknek és diétásan főznek, kötelező a benti étkezés. Emma néni a szakácsnő, s amennyiben étkezéskor éppen nem vagyok ott, beteszi a konyhai sütőbe az ételt, és onnan ki kell vennem, mert ha nem, akkor tőle fogok kikapni… Szóval nagyon vonzóan hangzott az egész. Úgy döntöttem, elfogadom. Megkérdeztem, hogyan tudom én ezt viszonozni? Majd, ha egyszer lesz pénzed, majd… de most semmi, most ne is beszéljünk róla. Elbúcsúztam Kajla Bélától a kollégiumban, és bevonultam a Havas utcai menhelyre, ahonnan jó néhány hónappal később egy életre szóló élménnyel gazdagodva, fájó szívvel költöztem tovább. A későbbiekben kiderült, hogy ez egy olyan „elit” szeretetotthon, ahol olyanok kaptak elhelyezést, akik a háború utáni rendszer megítélése szerint Magyarországon maradhattak, mert nem követtek el olyan háborús cselekedetet, amely miatt bűnhődniük kellett volna. Olyanok is voltak közöttük, akik az Osztrák-Magyar Monarchiában is a felső tízezerhez tartoztak. Tehát értelmiségiek, miniszterek, miniszterek feleségei, az 1918-1938-as, ill. 1945-ig terjedő Horthy-korszak néhány prominense. Szinte visszacsöppentem a számomra már történelmi időkbe. Már maga a társalgás: a megszólításban excellenciás uram, kegyelmes asszony, nagyságos vagy tekintetes úr stb. Azt is meg kellett tanulnom, hogy kit milyen cím illet meg, kit hogyan kell megszólítani. Akkoriban, azt hiszem, senki sem tudta már a mi korosztályunkból, hogy ki a kegyelmes, ki az excellenciás vagy a nagyságos. Fantasztikusan érdekes és értékes emberekkel találkoztam, akiket azért sajnáltam, mert nagyon sokat tudtak volna tenni 1945 után is Magyarországért, de egyszerűen nem kaptak rá lehetőséget. Voltak ott idősebbek is, például a kilencvenhét éves Szivi bácsi. Egyszer elkapott a folyosón: öcsém, azt mondják, te kassai vagy. Mondom, igen. Hát, én amikor utoljára ott voltam a Jóskával… Jóskával? Melyik Jóskával? – Hát a Ferenc Jóskával… Kiderült, hogy testőrparancsnoka volt Ferenc Józsefnek, ami annak idején, gondolom, nem volt kis tisztség. A hely nagyon szép és megható volt. Nagyon jól fel tudtam készülni a kollokviumokra, megcsináltam a különbözeti vizsgákat, és 1971 februárjától beiratkozhattam volna a következő évfolyamba, a másodikba. Nem mondom feltételes módban, mert végül is jártam, csak nem laktam a többiekkel együtt, mivel a szeretetotthonból nem akartak elengedni. Persze az én szívem is visszahúzott. Ahol ennyi idős ember van, és csak egy-két fiatal – rajtam kívül fiatalok voltak a papnövendékek, a diakónusok és diakonisszák, akik segíteni jártak a mozgásképteleneknek -, igen megbecsülik a fiatalokat. Láttam, hogy a 17-18 éves lányok és fiúk milyen megfeszített munkát végeztek azokkal az idős betegekkel, akik már teljesen magatehetetlenek voltak. Nagyon nagyra kell értékelni azokat, akik ezt felvállalják, nekem sem volt szívem elköltözni onnan. Persze én csak apróságokban tudtam segíteni – bevásárolni, fagylaltot, süteményt hozni és hasonlókban. Ennek ellenére azért idővel végiggondoltam, hogy mégiscsak jobb lenne az osztálytársakkal együtt lakni, meg kell próbálnom valahogy bejutni a kollégiumba.

Gondoltam, hogy valahogy el kell kezdenem a bejutás elintézését, mert ha az ember egyszerűen azzal állít be, hogy szeretnék itt lakni, akkor kapásból kirúgják, mivel a magyarországiaknak se jutott elég hely. Mivel ismertem Ortutay Gyulát, aki annak idején kis híján miniszterelnök lett Magyarországon, úgy döntöttem, elmegyek hozzá. Ortutayt még mint klubosok hívtuk meg előadni Kassára, és egyúttal szerveztünk neki egy kelet-szlovákiai körutat. Elvittük Nagykaposra is. Már ott kellett volna lennie a színpadon, de eltűnt. Sehol az égvilágon nem volt. Elkezdtem keresni, hogy hova lett, hát a vécén elromlott a zár, és becsukta magát. Onnan kellett őt kiszabadítani. Ez ugyan neki negatív „élményt” jelentett, de végül jót nevetett az egészen. Ez viszont hozzájárult, hogy évekkel később is emlékezett rám. Bár megszerveztem a körutat, ám ez nem jelentette azt, hogy feltétlenül emlékeznie kellett rám, hiszen hasonló előadássorozaton máskor és máshol is volt, ellenben ilyen élménye nem mindenütt volt. Elmentem tehát Ortutayhoz, s elmondtam, hogy nekem valahogy be kellene kerülnöm a kollégiumba, ezért arra kérném, hogy amennyiben ismeri az egyetem valamelyik vezetőjét, segítsen ebben. Erre azt kérdezi, hogy Perényi a rektor? Mondom: igen, Perényi Imre. És nem ad neked kollégiumot? Hát, mondom, nála nem is voltam, be se jutok a rektorhoz csak úgy. A titkárnőjének előttem diktálta a Perényinek szóló levelet, amely kb. így szólt: Kedves Imrém, hogy gondoljátok ti, hogy egy utolsó afrikai bantu négernek is adtok elhelyezést a kollégiumban, de egy felvidéki magyar gyerek nem kap egy ágyat sem nálatok? Hogy építed te a szocializmust? Szóval ez egy ilyen félig magánlevél volt. Azt mondja a titkárnőnek, hogy tegye borítékba, címezze meg Perényi Imre rektor úrnak. Ortutay Gyula akkor az Elnöki Tanács tagja volt – a levélírásra azonban a budai várban került sor, az MTA Országház utcai épületében. „Menj le, de ne add oda senkinek, csak az ő – vagyis Perényi rektor – kezébe.” Hát ugye már a tartalma miatt sem lett volna jó, ha más kezébe kerül. Magyarországon abban az időben azonban sokkal „feudálisabb” volt a rendszer, mint Szlovákiában. Mert ha Kassán be akartam menni a dékánhoz, bekopogtam, aztán bementem. Ha a rektorhoz szerettem volna bejutni, akkor a titkárnőhöz kopogtam be, aki megkérdezte, hogy elég-e, ha holnap fogad a rektor elvtárs, és másnap bejutottam. Bizony, Budapesten nem lehetett csak úgy bemenni a rektorhoz. Első titkárnő, második titkárnő, titkárságvezető, kikérdezés: milyen ügyben, nem tartozik a rektorra, menjek ide vagy oda. Bementem az első titkárnőhöz, mondom, levelet hoztam a rektor úrnak. Hagyjam ott, majd odaadja. Mondom nem, csak a saját kezébe adhatom. Kitől hozta? Ortutay elvtárstól. Beljebb ment egy ajtóval, hamarosan kijött, majd betessékelt. Mondom ott is, hogy levelet hoztam. Mondom magamban, Ortutay az majdnem olyan, mint a „ha én egyszer kinyitom a számat” a Salamon Bélától. Ez a hölgy már azzal kezdte, hogy Ortutay elvtárstól hoztam levelet a rektor úrnak? Egy pillanat türelmet kért, és beljebb ment még egy szobával. Onnan már a titkárságvezetővel jött vissza. Ortutay úrtól hozta a levelet? Mondom, igen. Akkor legyen szíves ideadni, beviszem. Mondom, rá van írva, hogy én csak a rektor saját kezébe adhatom. Ebben az esetben parancsoljon tovább jönni. Bekerültem a birodalomba. Átadtam a levelet rektornak. Miután elolvasta, elvörösödött. Elintézzük a dolgot, mondta, csak az nem olyan egyszerű, mert arra nincs jogszabály, hogyan lehet megoldani egy másik szocialista ország polgárának az ügyét. Mert hiába írja az Ortutay úr, hogy bantu néger meg hasonló, rájuk van előírás, mert ők a fejlődő országokhoz tartoznak, de egy határon kívüli magyar diákkal mit lehet kezdeni, ha nincs minisztériumi engedélye, ha nincs államközi egyezség stb., amely konkrétan az én nevemre szól. Hivatalos segítséget nem lehet adni. ő azonban tud egy megoldást: rögtön bemutat a rektorhelyettesnek, Lasztics Radomírnak, aki egy magyarországi, szintén kisebbségi személy. Rögtön át is vitt az irodájába. Szimpatikus fiatalember volt. Elpanaszoltuk egymásnak nemzetiségi bajainkat, és megegyeztünk, hogy két-három nap múlva jelentkezem nála, addig megpróbál valamit kitalálni. Az akkori jogrend végül arra adott lehetőséget, hogy a későbbiekben feketén lakhattam a kollégiumban, de az étkezéshez még ennél is komplikáltabban juthattam hozzá, egy kitalált magyarországi diák fedőneve alatt. Maga a rektorhelyettes „feketézett” azért, hogy étkezési jegyet kapjak a menzán. Ezek után, igaz, fájó szívvel, de otthagytam a Havas utcai szeretetotthont, és kollégista lettem.

Egy új szakasz következett életemben. Nagyon érdekes tanuló-csoportba jártam. Négyen voltunk Szlovákiából. Ketten a prágai főiskoláról a cseh minisztérium engedélyével kerültek oda, a harmadik, aki korábban szintén a kassai magyar ipariba járt, a szlovák minisztériumon keresztül, én meg magánúton, hogy finoman fogalmazzak. Négyen voltunk tehát Szlovákiából plusz öt vietnami, egy algériai berber fiú és tíz magyarországi. Így állt össze a tankör. Jó csapattá álltunk össze, és a későbbiek során aztán sok mindent megszerveztünk. Például eljöttünk Szlovákiába kirándulni. A vietnamiaknak még útlevelük se volt, le kellett adniuk a nagykövetségen, mert nem lehetett csak úgy elhagyniuk Magyarországot. Ismét elmentem tehát Lasztics Radomírhoz. Meg kell oldani, hogy a vietnamiak visszakapják útleveleiket. Tudnék egy receptet – mondtam. Kötelező szakmai gyakorlatra kellene mennünk Szlovákiába. Aki nem megy, az sajnos valamelyik tantárgyból nem kapja meg az aláírást, nem vizsgázhat, és akkor hazamehet. Megkaptuk az írásos ukázt a szakmai gyakorlatra, majd kierőszakoltuk, hogy a nagykövetség kiadja a vietnamiak útlevelét. Megszerveztük az utazást, az egész tankör eljött Szlovákiába. Az egyik vietnami fiúnak akkor már négy éve itt tanult a menyasszonya Pozsonyban. Négy éve nem találkoztak, mert Budapestről nem utazhatott Pozsonyba és vissza. Még a vietnami pozsonyi lány is csatlakozott hozzánk, úgy jártuk végig Szlovákiát. Hadd említsek egy aranyos epizódot. Utazásunk idejére esett május elseje. Éppen ezen a napon kettévált csoportunk, mert lekéstük Tátralomnicon az autóbuszt. A vietnamiak viszont elérték, mert jobb kondícióban lévén gyorsabban befejezték a túrát, mint mi. Május elsején a felvonulás idején értek be Rozsnyóra, ahol bekeveredtek a felvonulók közé. ők is masíroztak a többiekkel együtt. Mivel azonban ők mást nem tudtak énekelni, mint hogy Kossuth Lajos azt üzente…, ahogy ötüknek a torkán kifért – és jó hangjuk volt -, énekelték, hogy Kossuth Lajos azt üzente…, és vonultak május 1-jén… Senki nem mert szólni semmit, mert vietnamiak, itt, Rozsnyón, magyarul, szóval… Ezek csupán apróságok, de azt hiszem, hogy ezeket az epizódokat nehéz elfelejteni.

Ha már a vietnamiaknál tartunk: az egyik fiú menyasszonya egy évvel korábban végzett a villamosmérnöki karon, mint mi. Akkor még javában folyt a vietnami-amerikai háború. Az ember mást sem hallott, hogy az amerikaiak ilyen meg olyan háborús bűnösök, és gyilkolják a népet, de igazából az ember nem érezte át, hogy ez ténylegesen hogy van, csak újsághírként, televízióból értesültünk róla. Az említett vietnami diáklány, Nguyen van Cam, fantasztikusan értelmes hanoi lány volt. Egyidősek voltunk, de mivel nagyon jó nyelvérzéke volt, míg a többiek két évig jártak előkészítőbe és a magyar nyelvtanfolyamra, ő egy év alatt megtanult úgy magyarul, hogy korábban elkezdhette az egyetemet. A diplomaosztást követően néhányan 1973 novemberében hazautaztak. Ebben az időben a háború a vége felé közeledett. 1973 karácsonyán volt az utolsó amerikai szőnyegbombázás, amellyel Hanoit megpróbálták térdre kényszeríteni. A lányok éppen aznap értek haza. Abban az órában állt meg a vonatuk a hanoi pályaudvaron, amikor azt lebombázták. Nyolc év távollét után ott az állomáson halt meg szegény Cam. Ezt két hónappal később tudtuk meg. Akkor éreztünk rá, hogy ez a háború komoly dolog, ahol százezrek halnak meg. A mai napig nem tudom őt elfelejteni. Nem feledhetem azért sem, mivel mind a mai napig ő volt szinte az egyetlen olyan külföldi ismerősöm, akinek olyan áttekintése volt Közép-Európáról, úgy lehetett vitatkozni vele a szlovákiai magyar nemzetiségi politikáról, ahogy senki mással. Még továbbra is a vietnamiaknál maradva: talán még ennél is szörnyűbb volt, amikor az egyetem befejezése után 1974 őszén a többi vietnamitól is el kellett búcsúznunk, mert hazautaztak Vietnamba. A lányról, akit említettem, tudtuk, hogy meghalt, hogy többet nem találkozhatunk vele. A borzalmas az volt, hogy amikor a Keleti pályaudvaron a többieket búcsúztattuk, akkor tulajdonképpen élve temettük őket. Hiszen abszolút semmiféle valószínűsége nem volt annak, hogy bármikor, bárhol találkozhatunk még egyszer az életben. Sőt nemcsak hogy nem találkozhatunk, hanem még levelet sem írhatunk egymásnak, és telefonon sem beszélhetünk. Tudniillik még a levélírás is meg volt tiltva számukra, és tulajdonképpen számukra részben még a mai napig is tilos. Arról nem is beszélve, hogy ez akkoriban anyagilag kivitelezhetetlen volt. Az egyik volt vietnami osztálytársam keresete a nyolcvanas évek elején 20 dong volt. Egy levélbélyeg Európába két dongba került. Ha a levelet feladta postán, az biztosan nem került a címzetthez, tehát a postaköltség kidobott pénz volt. Ezért csak úgy juthatott el Európába két-három évenként egy-egy levél, ha valamilyen magyarországi delegáció volt náluk, vagy valamilyen nagyon jó ismerős jött Európába, aki hajlandó volt az üzenetet elhozni. Elsősorban az egyik volt osztálytársunk, aki ma is tartja a kapcsolatot a többiekkel – már amennyire ott országon belül is kapcsolatot lehetett létesíteni – küldött így időnként egy-egy levelet. Elképzelhető tehát, hogy milyen körülmények között élhetnek. Két évvel ezelőtt jutott el az utolsó levél hozzánk, pontosabban Pestre, amelyből megtudtuk, hogy egy háromszor négy méteres szobában lakott négy gyerekével és a feleségével. Semmi több. Mérnökként, vezető beosztású dolgozóként ennyi illeti meg őt. Akkor a többiek mit kaphatnak? Szóval szinte elképzelni sem tudjuk, hogy milyen körülmények között élnek. Én azonban reménykedem, hogy még egyszer találkozhatunk velük valamikor. Némelyikük épphogy el tudta végezni az egyetemet, de volt közöttük olyan is, aki viszont olyan jól megtanult magyarul, hogy magyar költő lett, magyarul írt verseket. Természetesen vietnami nyelven is – persze ez így nem pontos, mert ott is több nyelv van -, ezért ha azt mondom, hogy vietnami nyelv, az nem igazán fedi a valóságot. Ha azt mondjuk, indián nyelv, az sem pontos, mert az indiánok is több tíz nyelven beszéltek. Vietnami osztálytársaink magyar nevet is kaptak tőlünk. Krasznahorkán volt a keresztelő, amikor ott voltunk. A költő fiút József Attilának neveztük el. Tényleg nagyon szép verseket írt, amelyek nyelvtanilag nem voltak mindig hibátlanok, de gondolatilag… Ha keresném, néhányat otthon még biztosan megtalálnék. Nagyon érdekesek voltak ezek a próbálkozások, mivel keleties gondolkodásmóddal a mi dolgainkat volt képes megírni és láttatni.

De visszatérnék 1973-ra! Ekkor már úgy nézett ki, hogy végül mégiscsak befejezem az egyetemet. Ezt azért említem, mert a tanulás mellett már megint sok minden egyebet csináltam. Tudniillik úgy látszik, a „betegségeim” közé tartozik, hogy nem bírom ki szervezés nélkül. Akkor a Szocialista Ifjúsági Szövetség (SZISZ) gyűjtötte be a szlovákiai fiatalokat – más lehetőségünk akkor nemigen volt, ezt kellett kihasználni. Megalakítottuk a SZISZ budapesti alapszervezetét, fél évvel később pedig a magyarországi ún. hlavný výbort – főbizottságot -, nem neveztük így, csak azért mondom, mert papíron ez volt a hivatalos megnevezése. Ennek ürügyén összeírtuk a Magyarországon tanuló diákokat. Több mint háromszázan tanultunk akkor Pesten. Volt ezenkívül egy külön részlegünk Szászhalombattán, ahol éppen akkoriban akkor építették az ottani üzemet. Ott kb. ötszáz fiatal dolgozott Szlovákiából. Velük is volt kapcsolatunk. Ez elsősorban abban nyilvánult meg, hogy különféle irodalmi és kulturális műsorokat szerveztünk, színészeket vittünk le hozzájuk Budapestről, a Sebő együttestől kezdve – akik akkor kezdték a táncházakat – Berek Katiig.

– Ez a szervezés a szlovákokat és a magyarokat is érintette?

– Az igazság az, hogy kb. húsz-harminc szlovák nemzetiségű diák lehetett Budapesten, a többiek magyar nemzetiségűek voltak. A szlovákok közül hadd említsek meg egyet. A nevét azért nem árulom el, mert úgy tudom, hogy most valamelyik pártban dolgozik. Az ELTE-n tanult, öt szót sem tudott magyarul, amikor Pestre jött. Az első évben tolmács segítségével vizsgázott. Később vele volt a legnagyobb probléma, mert nem volt hajlandó visszajönni Magyarországról. Szóval nemcsak hogy tökéletesen megtanult magyarul, de egyszerűen nem tudtuk rábeszélni, hogy visszajöjjön Szlovákiába. Az egyetemi éveknek és a környezetnek nagyon nagy hatása lehet. Nem mindenkire, de a legtöbb emberre igen. Komolyan mondhatom, nem volt semmiféle nemzetiségi problémánk egymás között, diákok között. Igaz, a kivétel erősíti a szabályt. A későbbi konzulnak, tehát Csehszlovákia főkonzuljának volt két lánya. Ikrek voltak. Az apjuk szlovák ember volt, aki a mai szlovákiai politikai életben valószínűleg a Szlovák Nemzeti Párt (SNS) tagja lenne. Két lánya viszont teljesen megváltozott az egyetemen. ők szlovák-magyar szakra jártak az ELTE-n. Az egyik férjhez ment egy jugoszláviai fiúhoz, a másik egy lengyelországihoz, de végül mind a ketten Magyarországon maradtak. Szóval ebből majdnem probléma lett, mert az apjuk mint főkonzul rajtunk akarta elverni a port emiatt. Egy másik eset: a kereskedelmi kirendeltségen jártak össze a csehszlovákiai fiatalok. Az akkori Rózsa Ferenc utcában volt a csehszlovák nagykövetség kereskedelmi kirendeltsége. Nagyon szép helyiségei voltak. Az ottani portás egyszer nagyon felbőszült azon, hogy mindig magyarul beszélünk. Egyik alkalommal elkezdett üvöltözni, hogy ez csehszlovák felségterület, itt semmit nem lehet… szóval itt szlovákul kell beszélnünk stb. Mi másnap elmentünk a nagykövethez panaszt emelni. Dvorský nevezetű volt a nagykövet. Nagyon rendes ember volt. Akkor még a főkonzul is egy Havasi nevű egyén volt – nevéből is következtetni lehet, hogy nem kifejezetten szlovák. Dvorský volt olyan rendes, és az akkor az ilyen ügyekből kihagyhatatlan pártelnök, a nagykaposi Notin Károly, ezért másnap behívták a portást, és első lépésként fél évre megvonták tőle a prémiumot azzal, hogy ha még egyszer ilyesmi történik, akkor azonnali hatállyal repül haza. Ehhez csak azt szeretném hozzátenni, hogy ennek a vége nem ez lett, hanem az, hogy Dvorský nagykövetet tüntették el. Az akkori biµaki vezetés hazahívta gyűlésre, és többet nem láttuk. És mivel a felesége még ott maradt, és Notin mint pártelnök el mert búcsúzni tőle, azért a Notint is úgy tüntették el, hogy azt sem tudtuk, hová lett. Ezek az akkori viszonyok között rendes emberek voltak, igyekeztek mindent úgy csinálni, ahogy lelkiismeretük diktálta. Sajnos aztán később – ez körülbelül 1974 elejére esik – jött az új nagykövet, Moravec nevezetű. Róla annyit tudtunk, hogy Lenin-renddel kitüntették, és Csehszlovákia nagykövete volt a koreai háború idején Koreában, a vietnami háború idején Vietnamban, és különféle szolgálataiért kapta a Lenin-rendet. Ebből is következtettünk, hogy hová kell őt sorolni. Össze tudtuk hasonlítani elődjével, s azt láttuk, hogy Dvorský annak ellenére, hogy nagykövet – diplomata – volt, emberként viselkedett. Szabad bejárásunk volt hozzá. Amíg nem épült meg a Rózsa utcai kereskedelmi kirendeltség, addig a klubösszejöveteleinket a konzulátuson tartottuk. Még azt is eltűrte, hogy kiraktuk a szekrényeket iratokkal együtt az előszobából, hogy nagyobb teret nyerjünk összejöveteleink számára. Mai szemmel nézve ez szinte elképzelhetetlen, mert a konzulátus mindenekelőtt egyfajta belügyi munkahely. Ott jöttünk össze hetenként, és ott rendeztük meg műsorainkat. Az 1970-től 1974 elejéig terjedő időszakban tényleg olyan dolgozók voltak ott, akikkel együtt lehetett működni, és akik emberként viselkedtek. Aztán jött Moravec. Én voltam akkor az ifjúsági főbizottság vezetője. Szervezetünkben a szó szoros értelmében vett demokrácia volt. Titkos szavazással – ma sem tudom, miért – engem választottak meg elnöknek. És hát nekem találkoznom kellett az új nagykövettel. Előtte már leváltották a konzult is, akkor jött oda egy Petrina nevezetű, akinek az előbbiekben említett ikerlányai már korábban ott voltak. Elmagyarázta, hogy a protokoll szerint hogy is kell viselkednem. Nem szabad közelebb mennem a nagykövethez, csak annyira, hogy a kezemmel elérjem a kezét. ő az ablaknál lévő kanapén fog ülni, én vele szemben úgy, hogy az ablakon beszűrődő fény engem kell, hogy elvakítson, de nekem nem szabad látnom az ő arckifejezését, nehogy észrevegyem, hogy ő mire gondol stb., vagyis megkaptam a kellő leckét, amiről azelőtt soha fogalmam se volt, mert az előző garnitúra ilyennel egyáltalán nem törődött. Kiváló kapcsolatunkra jellemző volt az alábbi eset is. Elmondtuk a nagykövetnek a következőt: van útlevelünk, de azzal csak akkor léphetjük át a határt, ha az akkor használatos ún. „valutalapot” érvényesíttetjük, tehát minden határátlépés előtt lebélyegeztetjük a minisztériumban vagy a nagykövetségen – ebben az esetben szolgálatilag tartózkodhatunk Magyarországon, avagy ötven koronás okmánybélyeget ragasztunk rá – ebben az esetben turistaként utazhatunk. Mi elmondtuk, hogy ez fölöslegesen bonyolítja tanulmányainkat. Minden egyes utazás miatt elutazni Pozsonyba a minisztériumi pecsét miatt, vagy akár a nagykövetséget terhelni ezzel, nem okos dolog. Jobbnak láttuk, hogy a valutalapba beragasztunk egy harminc soros pótlapot – minden sor egy utazási lehetőséget jelentett -, melyet a nagykövetség hitelesít, és máris gond nélkül utazhatunk. S ezt a nagykövet akceptálta és megcsinálta. Minden egyes lapot lepecsételt, aláírt. Azt hiszem, ez volt a normális dolog, és nem az, hogy külön engedélyt kérni minden hazautazáshoz. Miután megérkezett Petrina főkonzul, összehívta a diákokat, először a budapestieket. Az összejövetelen elmondta, hogy ő majd megmutatja: ez a határ komoly határ, és amíg létezik Csehszlovákia és létezik Magyarország, ez a határ igenis létezni fog. Szóval Biµaknak megfelelő ember volt. Azért említem Biµakot, mert utána – valószínűleg jó kapcsolatban lehettek – úgy havonta egyszer megjelent Biµak Budapesten, és fejtágítót tartott nekünk. Előadássorozatot, hogy mit hogyan kell érteni, és hogy igaz, hogy Magyarország és Csehszlovákia is szocialista ország, de azért Magyarország az nem annyira szocialista… Manapság ezen már nevetünk, de az akkor elég komoly dolog volt. Mi diákok igyekeztünk erről tudomást sem venni. De aztán kitalálták, hogy nekünk is le kell adni a nagykövetségen az útlevelünket, mint a vietnamiaknak. Ezt azonban éppen a minisztérium segítségével sikerült megakadályoznunk úgy, hogy feltettük a kérdést, hogy van-e joga beszedni a nagykövetségnek az útleveleket vagy nincs joga. Mivel a válasz az lett, hogy nincs, végül mégis magunknál tarthattuk azokat. Csak a valutalapokkal volt a későbbiekben probléma, amelyeket ezután a nagykövetség nem pecsételt le, ezért ezután a legtöbbször csak magánemberként utazhattunk.

Visszatérve a tanulmányaimra: 1973 végén felfedeztünk egy hirdetményt az egyik egyetemi hirdetőtáblán: az utolsó évre, féléves tanulmányra és szakdolgozat-előkészítésre lehet jelentkezni a Szovjetunióba, pontosabban Moszkvába. Feltétel volt a viszonylag jó tanulmányi előmenetel. Nem kifejezetten rossz diákoknak, hanem közepes és annál jobb diákoknak szánták a lehetőséget. Feltétel volt az orosz nyelv megfelelő szintű ismerete. Öten mehettek. Mi az egyik osztálytársammal – aki szintén szlovákiai magyar gyerek volt, de mivel Prágában a Èeské vysoké uèení technickén, tehát a prágai Cseh Műszaki Egyetemen tanult, ezért a cseh minisztérium engedélyével tanult Pesten – szintén jelentkeztünk. A kiválasztáshoz a leckekönyvet – indexet – kellett leadni, de abból nem derült ki, hogy ki honnan van. A válogatóbizottságban elkezdtek oroszul beszélni, mi egy kicsit szlovákul gagyogtunk velük, s az a magyarországi diákokhoz képest már majdnem úgy nézett ki, mint az orosz, így szinte tévedésből kettőnket ki is választottak, és velünk együtt még három magyarországi diákot. Csak akkor derült ki, hogy mi nem is vagyunk magyarországiak, miután kiírták a hirdetőtáblára, kik mehetnek. A szervezők azt mondták, ha el tudjuk intézni magunknak az utazást, akkor végül is nincs semmi kifogásuk, mert nem volt feltétel, hogy belföldi vagy külföldi a jelentkező, hanem a kiválasztás bizonyos ismeretekhez kapcsolódott. Hát kissé törtük a fejünket, hogy akkor most mi legyen, mert a Szovjetunióba utazni csak úgy egykönnyen nem lehetett. Ezenkívül akkor már én is kaptam ösztöndíjat – ezt az epizódot az előbbi mesélés közben kifelejtettem. 1972. december 30-án a nagykövetség közvetítésével kaptam egy táviratot, hogy 31-én jelenjek meg a kassai városi pártbizottságon. Ennyi – jelenjek meg. Hát nem nagy kedvem volt hozzá, de hát legalább hamarább hazautazhatom – gondoltam. Vizsgaidőszak volt. Bementem a kassai pártbizottságra, ahol a következőt mondták: kivizsgálták a volt párttagság dolgát, és kiderült, hogy az a csoport, amelyik minket, egyetemistákat kizárt, az jobboldali opportunista maffia és még nem tudom, mi minden volt Sámson rektor úr részvételével vagy vezetésével. Éppen ezért mindenki visszakapja a tagsági könyvét azok után, hogy… Hát most mit csináljon az ember, lényegében ez semmit nem jelent – gondoltam, mert úgysem vagyok otthon. Megmondták, hogy visszakapom a könyvecskét, és letétbe helyezik, mert párttagsági könyvet nem lehet kivinni az országból. Miért nem, miért igen, nem tudom, de nem ez volt számomra a lényeg. ők aztán kivétel nélkül ténylegesen megnézték, hogy kivel mi történt, azok közül, akiket kirúgtak az egyetemről. Azok közül, akik még folytatni akarták az egyetemet, egyet-kettőt visszavettek. Mivel én Magyarországon voltam, nekem 1973-tól a minisztérium ösztöndíjat folyósított. Ezzel sok velem kapcsolatos kérdés megoldódott.

Visszatérve a Szovjetunióhoz, a moszkvai tanulmányokhoz. Kigondoltuk a következőt: én elmegyek a pozsonyi minisztériumba, mert ahogy mondtam, akkor már az ösztöndíj folytán valamiképpen a minisztériumhoz is tartoztam, a kollégám – Zsebik Albin – elmegy Prágába, és elmondja, hogy én, mint a szlovák minisztérium „diákja”, mehetek Moszkvába. Én meg majd Pozsonyban azt mondom, hogy a csehek, érdekes módon, elengedik a diákjukat… Így sikerült a két minisztériumot kijátszani egymás ellen, ezért mind a kettő megadta az engedélyt, és az ösztöndíjat átutalták Moszkvába. Csak közbevetőlegesen: Albin megnősült, elvett egy magyarországi szlovák lányt feleségül, eljöttek ide Pozsonyba lakni, itt tanított egy-két évig a műszaki főiskolán, aztán a magyarországi szlovák lány nem bírta ki Szlovákiában, ezért visszamentek Magyarországra. Szóval elgondolkodtató, hogy ő a magyarországi szlovák nem bírta ki, a szlovákiai magyar viszont kibírta. De hogy folytassam: megkaptuk az ukázt, hogy mikor mehetünk. A repülőjegyet megvették. A bonyodalom csak abban volt, hogy nekem Budapestről Pozsonyba, majd onnan Prágába kellett utaznom, mert közvetlenül Pestről nem engedélyezték az utazást. Moszkvában elkezdtük tanulmányainkat, de hamar rájöttünk, hogy sokkal okosabb, ha inkább kirándulásokra meg egyebekre fogjuk az időt felhasználni és nem a tanulásra fecsérelni. A diplomamunkát viszont meg kellett nagyjából csinálni, mert a diplomamunka-vezetőnk moszkvai volt. Egyébként inkább csak az orosz myelvórákra jártunk. Ez kötelező volt. Nagyon érdekes nő tanította az orosz nyelvet. Kiscsoportos oktatás volt. Jó módszerrel tanított. Összecsoportosított több országból lévő diákot annak érdekében, hogy egymás között ne tudjanak másképpen beszélni, csak oroszul. Így állt össze a mi orosz csoportunk is, ebben mi voltunk benne ketten Magyarországról – hogy magunkkal kezdjem -, akik szlovákiai magyarként szlovákul is beszéltünk. Volt a csoportban két cseh diák Prágából, akikkel mi szót tudtunk érteni szlovákul. Volt két orosz, de úgy orosz, hogy valahonnan távol-keletről, üzbégek, ha jól emlékszem – nem tudtak rendesen oroszul, és voltak ketten Romániából, akik viszont magyar nemzetiségűek voltak. Mivel mi majdnem mindenkivel szót érthettünk orosz nélkül is, ezért nagyon keveset beszéltünk volna, feltéve, ha a tanárnőnk nem kéri, hogy vele szemben legyünk belátással, és beszéljünk oroszul, hogy ő is értse, miről van szó. Rendes asszony volt, érdekes nevű – Ikonnyikovának hívták. Az ikon miatt nehezen lehet elfelejteni a nevét, de elsősorban azért, mert nagyon-nagyon jó pedagógus volt. Nála nem a nyelvtan volt a lényeg, hanem az, hogy minél többet társalogjunk, konverzáljunk. Nem hagyományos tanórákat tartott, hanem múzeumba, moziba, színházba jártunk. Az orosz nyelv tanulása szinte játék volt. Például karikatúrákat nézegettünk, amelyekről mindenkinek a saját szavaival el kellett mondania, hogy az ott lévő alakok mit csinálnak, milyen természetűek lehetnek. Szóval ilyen jellegű gyakorlatokkal bővítettük nyelvtudásunkat. Valami ilyesmit lenne jó bevezetni nálunk is az angol vagy német nyelv tanulásánál. Persze egy alapfokú nyelvtudásra szükség van ahhoz, hogy az ember aztán tovább tudjon lépni, de ez a képzési forma sokkal jobban előbbre viszi a dolgot, mintha erőszakkal csak a nyelvtant „nyomnánk”. Persze az is kell, Moszkvában sem hagytuk ki teljesen, de arra csak akkor került sor, ha valamit rosszul mondtunk, ekkor a tanárnő kijavított bennünket. És az ember ezt sokkal jobban megjegyezte. Egész jól megtanultam oroszul Moszkvában. Más kérdés, hogy az elmúlt húsz-huszonöt év alatt ennek ellenére elfelejtettem a nyelvet, mert azóta nem nagyon volt szükségem rá, nem gyakoroltam, nem beszéltem. Szóval mi Moszkvában végül is azzal töltöttük az időt, hogy egy ideig a várossal ismerkedtünk, amíg rá nem jöttünk, hogy lehet utazgatni is, persze módjával. A külföldi diákoknak külön dékáni hivataluk volt, ott találtunk egy olyan fiatalembert, aki hajlandónak mutatkozott abban segíteni, hogy oda mehessünk kirándulni, ahová akarunk. Csak meg kellett szerveznünk. Persze az egyéni utazásra nemigen volt mód, mert idegenvezető – értsd: felügyelő – nélkül erre nem volt sok esély. ő azonban vállalta, hogy ha összeszedünk vagy húsz-harminc embert, eljön velünk ” idegenvezetőnek”. Az egyetem anyagi segítségével utaztunk. Mi harminc rubellel járultunk hozzá. Ez akkor háromszáz koronát tett ki. Nevetséges összeg volt. Ennyit fizettünk az alábbi utazásért, amelynek az útvonalát mi állítottuk össze. Kaukázus és a kaukázusi köztársaságok, Örményország, Grúzia, Azerbajdzsán. Első osztályú szállodák, vonat, repülő, minden, amit el lehet képzelni. Bár tudtuk, vendéglátóink kedvessége ellenére sem olyan könnyű ide- meg odamenni, elővettük a térképet, és eldöntöttük, hogy hova szeretnénk ellátogatni. Mint diákoknak ezzel a fiúval, aki velünk jött az egyetemről, és aki véletlenül onnan származott valahonnan a Kaukázusból, bárhová elmehettünk, ahová csak akartunk A Szevan-tótól kezdve Bakuban az olajkutakig, a török határra, amit a török határ miatt egyébként megközelíteni sem nagyon lehetett a szovjet állampolgároknak sem, mi kis híján az Ararátig elmentünk, pedig az Ararát hegyei már a Törökországban vannak… Szóval mi ezt csináltuk a moszkvai tanulmányi idő alatt. Eutaztunk Leningrádba, Zagorszkba – nem tudom a mostani új-régi nevét, ott volt a valamikori cárok vallási központja. Körülbelül hetven templom van egy akkora területen, mint Pozsony belvárosa. El sem lehet képzelni, fantasztikus valami. Andrej Rubljov festett körülbelül kétszáz festményt az ottani templomokban, természetesen elsősorban ikonokat. Szóval nem tudom, hogy sok ember eljutott-e oda, nekünk ebben szerencsénk volt. Amikor azt mondtam, hogy csak megköszönhetem Kaèmárnak vagy Sámsonnak az 1968 utáni „macerálást”, akkor erre gondoltam – biztos, hogy soha nem jutottam volna el ezekre a helyekre, mert se pénzem, sem lehetőségem nem lett volna rá. Mert bárki nem juthatott el oda. És természetesen nem csak anyagi okai voltak ennek. 1974. december 18-án aztán vége szakadt a szép életnek, mert akárhogy húztuk az időt – megpróbáltuk nem beadni a diplomamunkát azzal, hogy még nem készült el, elveszett a postán Moszkvától Budapestig meg hasonló, de végül aztán december 18-án leállamvizsgáztunk, és 1975. január 1-jétől bekerültem az itthoni taposómalomba. Engem nagyon bosszantott az, hogy ha már az ember elvégzett egy egyetemet külföldön, részben állami pénzen, az állam ennek ellenére abszolút nem törődött azzal, hogy ebből profitáljon, hogy olyan helyen dolgozzon a volt diák, ahol valami hasznát is veheti tudásának. Én a gépészmérnöki karon atomerőművek szakon végeztem. Nem hiszem, hogy Szlovákiában öt-tíz embernél több volt 1975-ben, aki atomerőmű szakon végzett, és akinek lehetősége lett volna saját szemével látni atomerőműveket, mint nekem Voronyezst. Nem azt mondom, hogy az a világ teteje volt, mert láttuk, hogy kivitelezésében hogy néz ki, de működött, és az alaptudást azért megadta. Például nem volt bárhol kísérleti atomerőmű vagy atomreaktor, mint a Budapesti Műszaki Egyetemen, ahol mi minden héten gyakorlatozhattunk, és az alapvető dolgokat a gyakorlatban is megtanultuk. Akkor Közép-Európában ilyen berendezés egyetlenegy volt, a Budapesti Műszaki Egyetemen. Ennek ellenére 1975 januárjában bekerültem Kassán egy olyan tervezőintézetbe, ahol azt mondták, hogy majd áprilisban lesz valami tennivaló, futballpályát kell tervezni… Nem viccelek, futballpálya épületeit. Mondtam, hogy ez túlságosan nem érdekel, és már február elején átmentem egy újabb helyre. Ott legalább kézzelfogható munkám volt, a kassai fűtőerőmű második blokkját kellett tervezni. A fűtőerőmű elég bonyolult dolog, de van benne gőzturbina is. Elmondtam, hogy a világban nagyon sok helyen, például Moszkvában is láttam, ahol ezek a dolgok akkoriban elméletileg léteztek, csak a gyakorlatban nem mindig működtek, hogy folyékony hidrogénnel is lehet hűteni egy ilyen berendezést. Erre azt mondták, hogy fel akarom robbantani Kassát. Láttam tehát, hogy ebből semmi sem lesz, mert ha valami újat akarok csinálni, akkor nincs semmi jövője az embernek, mert csak azt használhatjuk, ami már befutott, rég lefutott vagy elavult. Ami új, az nem mehet. Így nézett ki a szlovák ipar 1975-ben. Az a nagyobbik baj, hogy a későbbiekben sem nagyon változott.

Én közben újból bekapcsolódtam úgy a Thália, mint a Csemadok munkájába. Kassán akkoriban elég sok minden működött. Énekkar, tánccsoportok, Szép Szó néven irodalmi színpad. Gágyor Péter rendezéseivel sok sikert értünk el, még játszottam is, bár más jelleggel, mint mások. Inkább szervezési dolgokkal foglalkoztam. A tervezőintézetből, hogy több időm legyen, fokozatosan átmentem a magyar ipariskolába tanítani. Ott tanítottam nappali tagozaton 4 évet, de aztán 1980-ban lehetőségem volt a Csemadokba kerülni titkári beosztásba. Nem is a titkári beosztás vonzott, hanem az, hogy mivel időm nagy része úgyis a Csemadokkal telt el, reméltem, hogy ezután több időt szentelhetek a kultúrának. Talán lehet jobbat és szebbet is elérni Kassán, mint ahogy azt az 1970 és 1980 közötti időszakban csinálták. Mert 1970 előtt, mint mondtam, szépen működött a kassai magyar kultúra, viszont 1970-től 1980-ig a kultúrcsoportok kivételével majdnem teljesen elnyomorodott… 1970 előtt többezer tagja volt a Csemadoknak, 1980-ban már csak háromszáz. Ebből is láthattuk, hogy teljesen visszaesik a magyar társadalmi élet. Annak ellenére, hogy elvállaltam a Kassa vidéki titkári beosztást, funkciót, még néhány évig tovább tanítottam az ipariskola esti tagozatán. Ezek az osztályok nagyrészt Szepsiben voltak, de néhány Kassán is működött. Mivel a Csemadok titkáraként munkám a vidékhez kötött, egyúttal Szepsibe is el tudtam menni. Éveken keresztül folyt ez így. Kassán a Csemadok egyik helyi szervezetének elnökeként tevékenykedtem, mivel a városban nem voltam titkár, mert ezt a helyet Dvorcsák János – akit már említettem – töltötte be. Ez nagyon kellemes funkció volt számára, mert úgyis ment a dolog, ha nem csinált semmit. És ő úgy általában nem csinált semmit, de ha valaki más dolgozott, azt elviselte. Végül is az ő dicsősége volt, ha mégis történt valami Kassán, persze amennyiben az a politikai elvárásoknak is megfelelt.

Engedtessék meg, hogy még egyszer visszatérjek a korábbi időszakhoz. 1977-1978-ban az Új Szóból megkerestek, hogy a műszaki és tudományos rovat vezetőjeként nem szeretnék-e ott dolgozni. Még talán érdekelt is volna a dolog, mert elég sok műszaki dologgal is foglalkoztam. Ha a kettőt – a humán dolgokat meg a műszakit -összerakjuk, abból tudományos-ismeretterjesztő írás is kikerekedhet. Például már korábban a Kis Építőbe írtam cikksorozatokat a gyermekeknek az űrhajózás történetéről meg a hajózás történetéről, ilyen-olyan cikkeim jelentek meg kisebb-nagyobb lapokban. Ezenkívül – erről eddig még talán nem volt szó, de lehet, hogy valahol már említettem – fényképeztem is. Ennek az volt az előzménye, hogy még amikor Csízben laktunk, a szomszédban a lakott egy fotográfus – az ötvenes években még hivatásos fényképészből nem sok volt -, aki jobban szerette a kocsmát, mint a fényképezést. Még talán iskolába sem jártam, amikor megmutatta, hogyan kell előhívni a filmeket, és hogyan kell kidolgozni. Miután ő elment kocsmázni, mi a húgommal közösen megcsináltuk a fényképeket. Ennek jóvoltából eléggé belejöttem még annak idején a fényképezésbe. Pesten az egyetemen komolyabban is fotóztam. Sajnos, már elvesztek azok a képek, amelyek kiállításokra is elkerültek. Én nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget ezeknek a fényképeknek, nem mintha nem lett volna szép dolog, de azért nem lehet ennyifelé szakadni. Ha komolyan akar az ember a fényképezéssel foglalkozni, azt önálló művészetként kell kezelnie, s azzal külön, teljes odaadással kell foglalkoznia. Ettől függetlenül azért elég sokat fényképeztem, és rengeteg riportképem jelent meg a hatvanas-hetvenes években a magyarországi sajtóban ugyanúgy, mint az itteniben. A fényképezés ürügyén eljutottam olyan emberekhez, akikkel egyébként talán nehezebben találkoztam volna. Fábry Zoltánt említem elsőnek, de hozzá nem csak a fényképezés miatt jártam, inkább azért, mivel már korábban személyesen ismertem. Mivel szinte folyamatosan nála tanyáztunk, ezért sok fényképet sikerült róla készítenem. De Fábry csak egy a sok közül. Hogy csak az ismertebbeket említsem: Illyés Gyula, Latinovits Zoltánnal elég jó viszonyba kerültem, ezért nagyon sok képet csináltam róla, Berek Kati, sajnos mostanában betegeskedik, agyvérzést kapott, Szemes Mari talán annyira nem ismert, Darvas Iván, aki Tornalja mellől származik, és főleg az 1968-as dolgok érdekelték őt nagyon, így kerültünk igazából kapcsolatba egymásssal. Mivel mindig volt nálam egy fényképezőgép, az ember kihasználta a lehetőségeket. Kár, hogy végül is abbahagytam… Van vagy ötven-hatvanezer felvételem egy nagy bőröndben, és egyszer azokat – ha még tönkre nem mentek azóta – nem lenne rossz előszedni, mert vannak köztük tényleg szép, értékes és ritka felvételek is.

De visszatérve az Új Szóhoz, ahol valószínűleg a fényképezés miatt is eszükbe jutottam, de talán az akkori főszerkesztőnek volt az ötlete, aki annak idején a nagykövetségen dolgozott Budapesten, hogy dolgozhatnék náluk is. ő politikailag nem a legjobb hírben állt, de az más kérdés, gondolom, hogy műszaki tudásom meg a fényképezés szempontjából ennek nem sok köze lett volna egymáshoz. Hogy nem kerültem az Új Szóhoz, és nem kerültem Pozsonyba, az annak tulajdonítható, hogy megkaptam a kérdőívet, melyet ki kellett töltenem. Mindent le kellett írnom, leírtam az életrajzomat. Ez nem okozott gondot. Ezenkívül igazolásokra volt szükségem azokról a helyekről, ahol valamikor megfordultam. Tehát ahol dolgoztam vagy iskolába jártam. Bementem a műszaki főiskolára Kassán, hiszen három évet itt is eltöltöttem. Kiderült, hogy a pártelnök és a dékán az a Rudolf Samson, akitől egypárszor már örökre elbúcsúztam. Ettől az embertől nekem nem kell semmiféle pecsét, aláírás. Be se mentem hozzá. Emiatt az egy pecsét miatt aztán az Új Szó nem tudta aláírni velem a munkaszerződést. Lehet, hogy jó, lehet, hogy nem, de biztosan máshogy alakult volna az egész életem. De megint ilyen emberek előtt alázkodjon meg az ember, mint ez a Sámson? Valaki „elintézett” egy csomó embert, mint ez az ember, 1972-ben kizárták a pártból, és már 1978-ban megint ugyanott volt, visszakapaszkodott, még talán magasabb helyre, mint azelőtt volt. Azt hiszem, ez nagyon jellemző arra az időszakra, hogy hogyan működtek akkor a dolgok.

1980-tól énekkar, tánccsoport meg minden egyéb – főleg kulturális vonalon tevékenykedtem. Azt hiszem, hogy ennek inkább kassai vonatkozásai voltak. Egy-két dolog azonban talán kiemelhető közülük. Az egyik az, hogy sikerült felélénkíteni a kassai kulturális életet. Nem mondom, hogy ez az egyetlen értékmérő, de háromszáz taggal vettem át a kassai szervezetet, mivel Kassa-vidéki titkárból Kassa városi titkár is lettem. A két funkciót egyidejűleg töltöttem volna be, csak az a bizonyos Kaèmár, aki szintén főkolompos volt annak idején, 1969-1970-ben a diákok kikészítésében, ez akkor már kassai városi ideológiai titkár volt. Ebből kifolyólag annak ellenére, hogy a Csemadok Központi Bizottsága és többen is megpróbálták keresztülvinni – annak idején a párt áldása nélkül nehéz volt valamilyen tisztséget betölteni -, városi szinten a mai napig nem hagyott jóvá senki, úgyhogy anélkül voltam városi titkár, hogy erre valaki áldását adta volna. Hát körülbelül ennek megfelelő volt a viszonyom a városi pártbizottsághoz. A járási pártbizottsággal más volt a helyzet. Ott az akkori viszonyokhoz képest olyan emberek voltak, akikkel szót lehetett érteni. Pontosabban azt mondták, hogy ha úgy gondoljuk, hogy valami nekünk jó, hogy a magyar kultúrát előbbre viszi, akkor csináljuk meg. Vigyázzunk azonban arra, hogy bizonyos keretek között maradjunk, de ezt is ránk, konkrétan rám bízták. Ha a járási pártbizottság beleegyezett valamibe, a városi ebbe nem tudott beleszólni annak ellenére sem, hogy sok dologgal nem értettek egyet. Bár nem szoktam egykönnyen senkivel sem összeveszni, ez Kaèmárral egyszer-kétszer mégis sikerült. Illusztrálásul elmondom az egyik esetet. Az irodámban az íróasztal mögött, a hátam mögött volt a főfal, ahol Ady képe lógott. A szemben lévő oldalon, az ajtó fölött volt egy kisebb szabad falrész, ott – az előírásoknak megfelelően – a köztársasági elnök, egyúttal pártfőtitkár, vagyis Gustáv Husák képe volt. A képet véletlenül az orosz, vagyis szovjet könyvesboltban vettem, ahol – ők se gondolhatták végig azt, ami nekem nagyon tetszett, hogy – majdnem fekete rámába tették. Úgy vettem készen, rámástul, mindenestül. Szépen fölakasztottam az ajtó fölötti falra. Egy alkalommal beállított hozzám Kaèmár valamiféle ellenőrzésre, s kérdezi, hogy ki az ott, a hátam mögött. Mondom, hogy Ady. Ki az az Ady? Mondom, egy nagy magyar költő. És miért nem Husák képe van ott? És különben is, milyen keretben van? El akarom temetni? Mi ez? Elkezdett üvöltözni. Mondom, így vettem készen, legfeljebb menjen el a könyvesboltba, aztán ott tiltsa meg, hogy ezt árusítsák. Orosz kísérőszöveg van a hátoldalán, lehet, hogy Moszkvában keretezik! Hogy ne szemtelenkedjek vele. Én nem szemtelenkedem – mondtam, ha meg akarja nézni, én leveszem, mindjárt megnézheti, hogy tényleg így van. Miért ott van? Azonnal cseréljem ki! Mondom, nem! Nekem azért kell, mert így mindig láthatom Husák elvtársat, és ez engem inspirál. Így meg hátat fordítsak neki? Ebből aztán észrevette, hogy nem veszen komolyan a dolgot, illetve hogy gúnyt űzök belőle. Felállt, és elviharzott. Később a helyettesével üzent, hogy ha még egyszer meglát a pártbizottságon, akkor úgy kidob, hogy nemcsak az ablakot fogom kivinni, mármint az üveget, hanem a keretet is. Szó szerint ezt üzente, a mai napig nem felejtettem el. Szóval így mentek a dolgok egészen 1989 őszéig.

1989 november elején kaptam egy meghívót november 16-ra Vágsellyére, mégpedig Tóth Lajos születésnapi ünnepségére. Legalábbis ez volt az ürügy a találkozásra. Azért nem mehettem el, mert pontosan november 16-án Bánffy György színművész jött Kassára. A Széchenyi című monodrámát adta elő. Azt nem lehett megtenni, hogy én elmegyek, ő meg Kassán van. Személyesen régen ismertük egymást budapesti időszakomból, sőt még korábbról. Az előadás utáni éjszakán a Hutník Szállóban arról beszélgettünk, hogy mikor lesz már végre valami változás. Szerinte több év kell hozzá, amíg itt bármi is megmozdul. Én meg mondtam, hogy itt már olyan puskaporos a helyzet, hogy heteken belül lesz valami. Á, csak gondolod, nem létezik… Ez volt november 17-én hajnalban. Már aznap beindultak a dolgok. Ez természetesen véletlen volt. Sajnálom, hogy akkor nem tudtam kimozdulni Kassáról, de így alakult a helyzet. Körülbelül egy héttel 1989. november 17-e után, úgy 23-án, 24-én ünnepeltük a színház megalakulásának 20. évfordulóját. Az első hivatalos bemutatóra 1969. november 29-én Gömörhorkán került sor. Ekkorra még nem készült el a kassai színházterem. A születésnapot akkor ünnepeltük, amikor a november 17-i átalakulás már javában folyt. A színházak – ha visszaemlékszünk – eléggé benne voltak az átalakulási folyamatban. Erre az évfordulóra a színház egyik főkolomposa, fő alapítója, Beke Sándor is előkerült. ő időközben áttelepült Magyarországra, és legalább tíz éve egyáltalán nem volt Kassán. És hát bizony akkor olyan felfűtött légkör, utcai hangulat és mindenféle hangulat uralkodott, hogy Bekét is megérintette ez az átalakulási folyamat. Azt mondta, hogy azonnal csinálnunk kell valami jó darabot, és más pályára kell állítani a színházat, mint amelyen az az elmúlt évtizedben, pontosabban több mint egy évtizedben haladt. Semmi kifogásom ellene, csak nekem a színházhoz elvileg azon kívül nincs semmi közöm, hogy eljárok az előadásokra meg együtt vagyok a színészekkel és a többiekkel. Ezen azonnal segítünk – mondta. A színház akkori művészeti vezetője Gyüre Lajos volt. Gyüréről el kell mondani, hogy ő nem tudta, hogy 1989. november 17-e után mi legyen. Sőt biztos, ami biztos, mivel bélyeggyűjtő is volt, elutazott Prágába egy bélyegkiállításra. Ha nincs otthon, akkor se rosszat, se jót nem tehet. Ezt viszont a színészek kihasználták olyan értelemben, hogy azt mondták, hogy ha Gyüre nincs, akkor Gyüre nem vezető többé, és eljöttek hozzám azzal a kéréssel, hogy vegyem át azonnal a színház irányítását, vezetését. Én egy feltételt szabtam, azt, hogy el kell szakadnunk a Matesztől, mert elképzelhetetlen, hogy továbbra is valahonnan Komáromból fogják irányítani a kassai társulat tevékenységét. Csak önálló színházat vagyok hajlandó átvenni. Amint önálló lesz a színház, rögtön belépek. Persze ennek ellenére besegítettem mindenbe, amibe lehetett. Beke rögtön Kassára költözött, és már december elején elkezdtük a próbákat. Egy amerikai darabot, Nash Esőcsináló című művét készítettük elő. A bemutató 1990. február elején volt. Engem közfelkiáltással megválasztottak igazgatóvá. Viszont nem munkaügyi kategória, hogy megválasztanak valakit igazgatónak, ezért a Csemadokban voltam továbbra is hivatalos munkaviszonyban. Láttam, hogy hiába szabok feltételt, mert magától a színház soha sem lesz önálló, tenni kell valamit. Az önállósítás előzményei a következők voltak. 1989 augusztusában – mert a jogalanyiság kivívása mindig ott volt a levegőben, csak az soha nem jött össze, hogy valakivel erről érdemben tárgyalni lehessen – megbeszéltük Gyürével, hogy tenni kell ennek érdekében valamit. Mivel ő volt hivatalosan a művészeti vezető, ezért ő megpróbálta a kerületi nemzeti bizottságon keresztül az ügyet valahogy előbbre vinni. A megfelelő kérvényt beadta, de hát egy kérvénynek mindig az a sorsa, hogy beadják, aztán el is feledkeznek róla az illetékesek. A kerületi nemzeti bizottságon dolgozott akkor Máté László mint kerületi tanfelügyelő. Mivel nem jutottunk a témában az ő segítségével sem előbbre, azt mondtam, hogy nem itt kell tárgyalni – üljünk be az autóba, s menjünk el a minisztériumba. Hát mind a ketten vakargatták egy kicsit a fejüket. Megkerülve a nem tudom kit, leginkább mindenkit, az illetékeseket, a komáromi igazgatóságot, Takács Emőd igazgatót, mégsem vagyunk jogosultak a tárgyalásokra. Ezt így nem lehet csinálni… Mondom, akkor én Csemadok-titkárként vállalom, hogy nem ti csináltátok mint kerületi szerv vagy mint színház, hanem én mint Csemadok. A Csemadok tagsága nevében elmegyünk megkérdezni, hogy nem lehetne-e önállósítani a színházat. Ez 1989 augusztusában volt. El is jöttünk Pozsonyba, néhány óra várakozás után – miközben Gyüre elveszett – sikerült Máté Lacival bejutni a miniszterhelyetteshez. Fogadott minket. A megbeszélés után nem látszott reménytelennek az ügy. Érzékelni lehetett, hogy az addigi merev álláspont már fellazult. Sajnos a dolog novemberig már nem folytatódott. Mindenki várta, hogy majd csak adnak valami választ, mert a minisztériumba szintén benyújtottuk az önállósításról szóló kérvényt. 1990 februárjáig nem történt semmi, csak az, hogy a Thália kinyilvánította, hogy a Magyar Területi Színháztól független színházként fog tevékenykedni, függetlenül attól, hogy a minisztérium beleegyezik-e ebbe vagy nem…

– A korabeli sajtó szerint Önök 1989 decemberében írtak egy nyílt levelet Chudík miniszternek… – Én úgy emlékszem, hogy ez már 1990 januárjában vagy februárjában volt, és nemcsak levelet írtunk, hanem meg is látogattuk. Szóval megkezdődtek a próbák már decemberben, Beke ott volt Kassán, és akkor már mindennapos téma lett az önállósítás. De a jogalanyiság önmagában kevés. Kellett volna egy hivatali épület, egy próbahelyiség, szóval minden, ami egy színházhoz szükséges, és ami tulajdonképpen húsz éven keresztül hiányzott. Mi Bekével kitaláltuk a következőt – bár igazából nem kellett kitalálni, mert szinte adott volt. Az ipariskola épülete mögött, ebben van a Thália máig is bérelt terme, szóval emögött az épület mögött van egy iskola. Valamikor úgy hívták, hogy Hunyadi Iskola. Azért Hunyadi Iskola, mert az első Csehszlovák Köztársaság alatt a hasonnevű utcában állt, és az akkori kassai magyarok adományaiból épült. Az épületben magyar iskola működött annak idején. Itt több terem található és egy csomó kisebb helyiség. Nagy pincéje van, ahol műhelyeket lehet létrehozni. És ez az iskola, valamint a mellette lévő kisebb épület annak idején a magyar iskola fennhatósága alatt volt. Az iskolában a háború után alapiskola működött, persze nem magyar, de az ipariskolának ott volt és a mai napig ott van az étterme és a konyhája. A mostani ipariskola és a Hunyadi Iskola közötti épület között lévő ingatlant pedig teljes egészében a magyar ipari használta. Úgy 1982 körül a kerületi pártbizottságról olyan utasítás jött, hogy ezt a kisebb épületet és a nagyobbik épületben lévő helyiségeket át kell adni a kerületi nemzeti bizottságnak, mert ott pionírházat hoznak létre. Az iskola akkori igazgatója, Boda Pál, aki később a kerületi népi ellenőrzési bizottságnak lett az elnöke azt mondta, hogy nem adja le. Erre az akkori vezető párttitkár telefonált, hogy kap huszonnégy órát, választhat. Vagy megszüntetik a magyar iparit, és akkor leadják az egészet, vagy pedig nem szüntetik meg, csak az öt párhuzamos osztályból a következő tanévben már nem engedélyeznek csak kettőt vagy hármat. Az ipariskola emiatt kénytelen volt leadni ezt a kis épületet meg a nagy épület egy részét is. Annyi történt, hogy az étterem és a konyha megmaradt az ipariskola felügyelete alatt. Mi Bekével kitaláltuk, hogy mivel az ipariskola udvaráról nyílik ez a másik két épület, akkor teljesen logikus és jó lenne, ha mi ezt az akkor már pionírházként működő épületet kapnánk meg a színház részére, és nagyon jól jönne, ha még szorosabban együttműködtetnénk az ipariskolával. Az iskolának műhelyei is vannak, amelyek színházi feladatokat is ellátnának. Szóval a három épület egy teljes egységet, komplexumot alkotna. Ennek persze rögtön elterjedt a híre, és az egyébként jó közhangulat ellenére, de sajnos már 1989 decemberében – annak ellenére, hogy ez Kassára nem jellemző – elindult egy Thália-ellenes, itt-ott magyarellenes reagálás. Mégpedig olyan címen, hogy mi a szlovák gyerekeket ki akarjuk dobálni az utcára, és meg akarjuk szüntetni lehetőségeiket stb. Sok cikk jelent meg erről a helyi lapokban, röplapokat terjesztettek, amelyek mindmáig megvannak. Megpróbáltuk megmagyarázni, hogy senkit sem akarunk kidobni, sőt még a pionírház részben működhet is ott. De valószínűnek tartottuk, mi legalábbis akkor ezt prognosztizáltuk, hogy az ilyen jellegű dolgok, mint a pionírház, másképpen fognak működni a jövőben. Persze nehéz volt erről bárkit is meggyőzni. Összehívtak egy Thália-ellenes nagygyűlést az ún. egyes városi kulturális központba. Hát nem igazán tudtam, hogy mit lehet vagy mit érdemes tenni. Felvenni a kesztyűt, és vitatkozni sok-sok emberrel. Az első ilyen gyűlésre elmentünk, akkor még a hangulat viszonylag tűrhető volt, még meghallgatták, hogy mit mondunk. De aztán a cikkek és röplapok hangneme egyre ellenségesebb lett. Megint összehívtak egy nagygyűlést, és már előre tudtuk, hogy ott sok száz ember lesz, és a meghívás módja alapján már előre láttuk, hogy ez már magyarellenes gyűlés lesz. Mert amíg a szülők úgy hiszik, hogy a gyerekekkel tolunk ki, addig a reakciójuk érthető. De valaki ennek már direkt magyarellenes hangulatot akart adni. És akkor felhívtam… – itt megint meg kell, hogy álljak, olyan gyorsan peregtek az események annak idején.

Közbejöttek ugyanis a romániai események, s 1989 decemberében beindult a gyűjtés, amelynek kerületi központja a Tháliában volt. Ott gyűjtöttünk össze mindent, összesen harminchat kamiont indítottunk Romániába. Ez úgy függ össze az előző témával, hogy ezt a gyűjtést kassaiként figyelemmel kísérte és segítette Rudolf Schuster, aki akkor a Szlovák Nemzeti Tanács elnöke volt. Bár nem olyan rendkívüli tett, de mégis nagy dolognak számított, hogy amikor otthon volt Kassán, szinte mindennap eljött oda megkérdezni, hogy nincs-e valamire szükségünk. Két órán belül bevezettetett egy telefonvonalat a gyűjtés segítésére, az elsők között volt, aki a pénzgyűjtésnél ezer koronát adott a perselybe, szóval egy politikustól ez nagy dolog és példaértékű, ha valaki így viszonyul egy ilyen jellegű dologhoz. Igaz, hogy én Schustert régebben még mint a kerületi nemzeti bizottság elnökét ismertem meg, nem mint magánember, hanem mint Csemadok-titkár. ő korábban éveken keresztül Csemadok-vonalon, vagy inkább tágabban értelmezve: a magyar kultúra vonalán segített minket, pénzt, műszaki felszerelést biztosított. A nyolcvanas évek közepétől jobb felszerelése volt a Csemadoknak, mint a Tháliának, mert a Csemadok Schustertől tudott szerezni, a Thália viszont a Matesztől, ill. a minisztériumtól majdnem semmit. A minisztérium egyáltalán nem figyelt a Matesz Thália Színpadára. Schuster viszont minden negyedévben összeült a Csemadok-titkárokkal, és mi elmondtuk, le is írtuk, hogy mire van szükségünk. Amit lehetett, ő biztosította. Hogy mást ne mondjak, hamarabb volt videokamerája a Csemadoknak Kassán, mint a kerületi népművelési központnak vagy az országos népművelési intézetnek. Ilyen szempontból Schuster a nyolcvanas években minden esetleges ellenkező vélemény ellenére is rendesen viselkedett. S itt térek vissza a Thália részére kinézett épülethez, amit meg szerettünk volna szerezni. Tudniillik amikor a romániai gyűjtéssel kapcsolatban ott járt, akkor beszéltünk az épületről is. Javasolta, hogy mivel ezek az épületek végső soron az iskolaügyi minisztérium közvetlen tulajdonát képezik, ott próbáljunk szerencsét. Ott dolgozik egy magyar miniszterhelyettes, le kell írni, hogy mit akarunk, ezt véleményezi a kerületi nemzeti bizottság – tényleg adtak egy támogató véleményt, melyben az állt, hogy javasolják, az épület kerüljön a Thália tulajdonába. Egyértelműen javasolták a minisztériumnak, hogy kérésünknek tegyen eleget. 1990. január 2-án – ez volt az első munkanap – ezekkel a papírokkal felfegyverkezve beállítottam az iskolaügyi minisztériumba. Pontosan nem emlékszem, hogyan hívták a miniszterhelyettest, talán Baloghnak. Egy-két üveg pezsgőt vittem újévi köszöntőül… Csak annyit szerettem volna, hogy a minisztérium ráüti a pecsétjét, hogy beleegyezik abba, hogy ezek az épületek átkerülnek a Thália tulajdonába, illetve az iskolaügyi tárcától a kulturális tárcához. Ez néhány perc alatt megtörtént. Az okiraton ma is rajta van a pecsét. Ezek szerint jogilag még ma is a mienk, mivel jogilag a minisztériumból ezt a döntést még senki nem vonta vissza. Tehát mi 1990. január 2-án megkaptuk az épületet. Persze aztán tovább kellett volna intézni, földhivatal stb., hogy átírják a színház nevére. De ezt még nem intézhettük, mivel a színház önálló szubjektumként akkor még nem létezett.

Ezek után aztán folytatódtak a bonyodalmak. A minisztériumból valahogy kiszivárgott a döntés, és ez még inkább ránk uszította az érdekelteket. Felhívtam telefonon Schustert, hogy most akkor egyáltalán mit lehet tenni ebben a helyzetben. Menjünk oda, vitatkozzunk, veszekedjünk, verekedjünk vagy mi legyen? Beke rendezőként állt az ügyintézéshez. A próbák szünetében átküldte a színészeket, hogy kopogjanak be udvariasan egy-egy helyiségbe, valamilyen mérőeszközzel mérjék le a hosszát és szélességét, aztán ott filozofáljanak, hogy itt majd elfér a szabászműhely, ott meg a nem tudom micsoda… Hiába próbáltam őt lebeszélni, hogy ezzel csak még jobban magunkra bőszítjük az ott dolgozókat, mert azok még a saját helyüket is veszélyeztetve fogják érezni, de ő ezt nagyon jól megrendezte, és a színészek nagyon jól szórakoztak. Ezt csak úgy mellékesen említettem. Szóval Schusternek az volt a tanácsa, hogy egyszerűen ne is vegyünk tudomást az egészről, ne menjünk el, ne alacsonyodjunk le oda, hogy ezen vitatkozzunk. Viszont a nagygyűlés résztvevői írtak egy levelet a Szlovák Nemzeti Tanácsnak, hogy semmisítse meg a minisztérium döntését. Aztán mi is írtunk egy másik levelet, amelyben kértük, hogy erősítsék meg, és ne semmisítsék meg. Már nem emlékszem Schuster helyettesének a nevére – talán Sirotnák -, mindenesetre a parlament alelnökétől kaptunk egy levelet, amelyben az ő részükről semmisnek nyilvánítják a minisztériumi döntést, viszont ebben az SZNT volt a kompetens. Körülbelül februárban jutottunk el odáig, hogy a minisztériumban konkrétan megpróbáljuk a Thália Színházat önállósítani.

Ez persze nem volt egyszerű. Lipták nevezetű volt az a miniszterhelyettes, akivel beszéltünk. ő elmagyarázta, hogy addig, amíg nem vagyunk önállóak, jogilag egyszerűen nem létezünk. Tehát egyedül a komáromi színház kezdeményezhette volna azt, hogy önállósítsák a kassai Tháliát. Viszont a komáromi színház nem tudta kezdeményezni, mert ott még nem volt igazgató. Én 1990. február 16-án lettem hivatalosan művészeti vezető a Tháliában – mint a Matesz alkalmazottja -, ezzel egyidejűleg eljöttem a Csemadokból. Mivel Komáromban nem volt igazgató, s az alapítólevél alapján a Thália mindenkori művészeti vezetője egyúttal igazgatóhelyettes is volt, kompetensként, komáromi igazgatóhelyettesként kezdeményezhettem azt, hogy önállósítsák a kassai színházat.

– A komáromi társulat részéről nem volt ellenállás?

– Nem. Teljesen normálisnak vették, meg hát a két évtized alatt kiderült, hogy azért a két társulat jobban segítheti egymást, ha ki-ki önálló, mint hogy egymás életére törjön. Az, hogy egyes emberek között kisebb-nagyobb meg nem értés volt, az inkább magánügy volt, nem a két színházi társulat közötti probléma. A következő lépésünk az volt, hogy kihallgatást kértünk a miniszternél, és akkor már Chudík volt a miniszter. Nekünk nagyon sok pénz kellett, új színházként sok mindenre lett volna szükségünk. Máig emlékszem szegény Chudíkra, aki nagyon jó színész, rendes ember volt, csak éppen miniszternek nem való, szerintem ő maga tudta ezt a legjobban, hogy mindenre alkalmas, csak miniszternek nem, legfeljebb ha minisztert kellett volna játszania… Elmondta, hogy ő annyit segítene nekünk, amennyit csak bír, de sajnos egyszerűen azt se tudja, hol áll a feje. Mert akkora káosz volt, főleg színházi vonalon, hogy abba nehezen tudott belelátni. Behívta egypár munkatársát, jogászokat, akik elmondták, hogy mi mindent kell végigcsinálni ahhoz, hogy önálló színház jöjjön létre, szerintem Chudík értette a legkevésbé, hogy mit is kell tenni, de egy dolog biztos volt, hogy nagyon rendes volt, barátságos, és arról biztosított minket, hogy ha bármilyen segítségre van szükségünk, amiben ő segíteni tud, akkor abban segít. Hát erre már nem nagyon került sor, mert közben ő lemondott.

Szóval a minisztérium részéről megvolt a jóindulat, a Lipták nevű miniszterhelyettes ellátott minket egy csomó jó tanáccsal – szó szerint jó tanáccsal – arra nézve, hogyan lehetne eljutni a célunkig. Közben kiírtak pályázatot a komáromi színház igazgatói helyére is. Beke jelentkezett, meg is nyerte. Kinevezték igazgatónak. Csak hát Beke Sanyi se egy könnyű ember, mert abban a pillanatban, amikor igazgató lett, akármilyen közel állt is szívéhez a Thália, abban a pillanatban bekeményített. Tudniillik ha a két színház kettéválik, akkor a vagyon és a költségvetés is kettéválik. Ebben a pillanatban ő lett a legkeményebb ellenfél, mert a lehető legkevesebbet akarta adni a vagyonból. Persze ami Kassán volt, azt nem lehetett elvenni, de egy csomó olyan dolog is volt, amit a két színház közösen használt. Például autóbusz hiába volt Kassán is, de az a komáromi Mateszé volt. Mivel a kassai busz jobb állapotban volt, mint a komáromi, Beke azt szerette volna, hogy az legyen az övék. De nem részletezem, mivel nagyon sok apróságról kellene berszélnem. A költségvetés kapcsán is az történt, hogy ugyan megegyeztünk abban, hogy az 1990. évi költségvetésnek a fennmaradó részét megkapja a Thália Színház, de ő ebből már levonogatott néhány százezer koronát azzal, hogy ez már biztosan elment volna erre meg arra. Szóval arra játszott – és ebben igaza volt -, hogy ha alakul egy új színház, akkor annak könnyebben adnak segítséget, mint egy réginek. Tehát ha a Thália jóformán nem kap semmit a vagyonból és a meglévő költségvetésből, akkor is valahogy majd csak kivitatkozza a minisztériumi támogatást. Tényleg sikerült elérnünk, hogy sok-sok minisztériumi és komáromi tárgyalás után elkészüljön egy olyan dokumentum, amelyben a Matesz igazgatója kötelezi magát arra, hogy kötelékéből kiengedi a kassai társulatot, amelynek következtében megalakulhat az önálló Thália Színház. A dokumentum ünnepélyes aláírására 1990. május 4-én délután kettőkor került sor Pozsonyban a Kulturális Minisztériumban. Az okiratot a miniszterhelyettes, Beke Sándor és jómagam írtuk alá. Ezzel egyidejűleg átvettem a kassai Thália Színház 1990. július 1-jei létrehozásáról szóló alapítólevelet is. Ez egy új korszak kezdetét jelentette nemcsak a Tháliának, hanem számomra is.