Bihari Zoltán (szerk) Magyarok a világban. Kárpát-medence. Kézikönyv a Kárpát-medencében, Magyarország határain kívül élő magyarságról.(Rurik Martin Holmberg)

A magyarok hajlamosak magukat az elsõ világháború utáni területi elrendezés legnagyobb veszteseinek tartani. Ez a nézõpont egyfelõl reálisnak is tekinthetõ, de ezt a dolgot is, mint minden mást, több szemszögbõl is meg lehet vizsgálni.

A nagyszámú kelet- és közép-európai német kisebbséggel szemben a magyar kisebbségek az elsõ világháború utáni területi elrendezés és jó néhány krízis után a mai napig fennmaradtak, és az általuk lakott területeken, régióikban többséget alkotnak. Mint ismeretes, jelentõs számú német nemzetiségû lakosságot telepítettek ki Csehszlovákiából és a mai Lengyelország területérõl közvetlenül a második világégés után. Ezzel egy idõben Magyarországról és az akkori jugoszláv területekrõl is elûzték a német ajkú lakosságot. Románia ezzel szemben „megtartotta” saját német kisebbségét, de késõbb egyszerûen áruba bocsátotta õket. A Német Szövetségi Köztársaság ráállt, hogy fizessen a romániai német kisebbségért azért, hogy azok elhagyhassák az országot. Ez az abszurd vásár vezetett az erdélyi németség eltûnéséhez. Itt kell megemlítenünk a második világháború után történt lengyel eseményeket, amikor is az ország korábbi keleti határvidékérõl a lakosságot áttelepítették a Németországtól nyert területekre. Az ott lakók évszázadok során szövõdött gyökereit tépték ezzel szét néhány hónap leforgása alatt. Az ott maradt lengyel lakosság, immár litván fennhatóság alatt, azóta teljesen beolvadt az orosz ajkú kisebbségbe.

A magyar kisebbségek helyzete, az alábbiakban vázolt katasztrófákhoz képest, viszonylag rendezetten alakult. A kívülálló szemével nézve úgy tûnik, hogy a Kárpát-medencében élõ nagyszámú magyar kisebbségek közül napjainkban egyedül a Szerbiában élõ rész van közvetlen veszélyhelyzetben. Bár ott sem az elûzés, sem az eladás réme nem fenyeget, a statisztikai adatok alapján az utóbbi idõben jelentõsen csökken az ott élõ magyarok száma. Az elvándorlók többsége fõként a fiatalok közül kerül ki. A fentiekhez viszonyítva Szlovákiában és Romániában jobb a helyzet, és ez bizonyos mértékben Ukrajnára is érvényes. Ezekrõl a területekrõl természetesen szintén megfigyelhetõ bizonyos migráció Magyarország felé. Amennyiben Magyarország fenntartja azt a gazdasági növekedést, melyet az utóbbi öt-hat évben produkált, s az említett országok folytatják szinten aluli gazdaságpolitikájukat, pozitív változásokra nem számíthatunk. Hangsúlyozni kell azonban, hogy az ilyen méretû elvándorlás nem jelent közvetlen veszélyt, s amint azt az alábbiakban bemutatandó kötet is bizonyítja, a magyar kisebbségek „életképességéhez” nem férhet kétség.

A Kárpát-medencei magyar kisebbségek helyzetének feltérképezése cseppet sem egyszerû feladat. Biztató kísérletként számolhatunk be a Magyarok a világban. Kárpát-medence címû kiadványról. A könyv áttekintést nyújt a Szlovákiában, Ukrajnában, Romániában, Szerbiában, Horvátországban és Ausztriában élõ magyar kisebbségek helyzetérõl. Az egyes országok magyar kisebbségeirõl külön fejezetek íródtak, mozaikszerû elrendezésben. Az eredmény egy enciklopédikus mû különbözõ szerzõk tollából. El kell, hogy mondjuk, hogy a könyv leggyengébb pontja is ebben keresendõ.

A szerkesztõknek nyilvánvalóan nem volt könnyû dolguk, hiszen, mint említettük, az egyes országokról szóló tanulmányok különálló fejezeteket alkotnak, és így azok szerzõinek ugyanazt a témát más-más módon kellett feldolgozniuk. Az alfejezetek címei ugyan megegyeznek, de tartalmuk, felépítésük, szerkezetük sajnos túl sok eltérést mutat, nemritkán zavarba ejtve az olvasót, aki ezen oknál fogva nem használhatja a könyvet enciklopédiaként. Ezt a hibát a szerkesztõk elkerülhették volna, ha több átfogó, összefoglaló kivonatot iktatnak be a tartalmilag eltérõ fejezetekbõl.

A könyv egyéb hiányosságai fõként a demográfiai adatok pontatlanságaiból, valamint a magyar kisebbségek jogállásának és a magyar nyelv használhatóságának problematikájából adódnak. A demográfiai adatok feldolgozása és bemutatása az egyes fejezetekben eltér egymástól, ami nagyban megnehezíti a velük való esetleges munkát, mivel nehezen összehasonlíthatóak. Példaként a romániai magyar kisebbséget említhetjük, melyrõl egy rövid áttekintést közöl a könyv. Ráadásul ebben az áttekintésben csupán két magyarok által lakott körzet adatait találjuk százalékban kifejezve, a további körzetekrõl a tanulmány már csak részadatokat közöl, egészen pontosan a román lakosság százalékarányát tünteti fel. A más nemzetiségû lakosság számából természetesen kikövetkeztethetünk egy hozzávetõleges adatot, de ez tovább nehezíti az olvasó munkáját. Hasonlóan zavaros kimutatást találhatunk azokban a részekben is, melyek a romániai városok nemzetiségi arányait elemzik. Kolozsvár esete erre tipikus példa. A városnak a könyv szerint 74 483 magyar nemzetiségû lakosa van. Ugyanakkor az olvasó jogosan hiányolhatja a város összlakosságának számát, melyet nem tüntettek fel. Különös, hogy a könyv csak azokat a városokat szerepelteti, ahol a magyarok többséget alkotnak. Így megtudhatjuk, hogy a 38 204 lelket számláló magyar közösség 82,9 százalékát alkotja Csíkszereda lakosságának. Némi számolgatás után kiderül az is, hogy hozzávetõleg 350 000 magyar Erdélyben olyan városban él, ahol kisebbséget alkot. Ez nem egyszerû statisztikai adat. Ha szélesebb kontextusban vizsgáljuk, rájöhetünk, hogy ez a tény a jövõben nagy szerepet fog játszani az erdélyi magyarság életében. Nem arról van szó csupán, hol alkot a magyarság kisebbséget vagy többséget, ezen túlmutatva hangsúlyozni kell azt is, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy helyi szinten a magyar nemzetiségû közösség 45%-os vagy 5%-os arányt ér-e el.

Szlovákiát tekintve a könyv valós képet ad az ott élõ magyar kisebbség helyzetérõl. Teszi mindezt úgy, hogy közben történelmi tényeket, adatokat is figyelembe vesz. Az elsõ fontos következtetés, ami az adatokból leszûrhetõ, hogy a dél-szlovákiai területen élõk közül sokakban kialakult a kettõs identitás. Jó néhányuk önmagát a terület igazi birtokosaként azonosítja, és tisztában van azzal, hogy a régióban fontos tényezõként jelenik meg. Ez a tendencia fokozódni látszik.

Érdekes példa Érsekújvár, ahol 1910-ben a lakosság 91%-a vallotta magát magyarnak. Ez a szám 1930-ban 45%-ra csökkent, majd 1941-ben újra 91%-ra ugrott. 1960 és 1970 közt 30%-ra esett vissza, de 1991-ben újra emelkedett. Ezt a nagyarányú mozgást csupán a háború utáni kitelepítésekkel nem lehet megindokolni, sokkal összetettebb dologról van szó. Az elmondottak alapján egyesekben az az elképzelés alakulhat ki, hogy a lakosság egy jelentõs hányada aszerint vallja magát magyarnak vagy szlováknak, hogy épp melyik nemzet kerül elõnyösebb helyzetbe. A kommunista rendszer összeomlása után az egyre nyitottabbá váló társadalmi rend egyik sajátossága, hogy az utóbbi idõben megerõsödött a magyar ajkúak nemzeti öntudata.

Társadalmi struktúrákat összevetni városi vagy helyhatósági szinten természetesen nagyon nehéz feladat, különösen akkor, ha hét országra terjed ki a vizsgálat, s az országok mindegyikében sajátos adminisztratív rendszer mûködik. Mindenesetre egy rövid, tömör összefoglaló a könyv legelején az egyes országok eltérõ rendszerének mûködésérõl nagy segítséget nyújtott volna további következtetések levonásához. Hasonló gondok mutatkoznak az elemzésekben szereplõ országok iskolarendszereinek tárgyalásánál is.

A könyv az egyes országokban élõ magyarok jogi helyzetérõl és nyelvi jogairól csupán hiányos ismereteket közöl. Igaz, erre van néhány utalás, de csak alkalmi jelleggel, az átfogó elemzés azonban hiányzik. Pedig érdekes kérdések merülnek fel: Az adott országban a magyar hivatalos nyelv-e mint kisebbségi nyelv, azaz használható-e a közigazgatás minden szintjén? Milyen a magyarság státusa az egyes államokon belül? Létezik-e százalékminimum, melyet el kell érni ahhoz, hogy a magyar nyelv a hivatalokban használható legyen? Szélesebb körben használják-e a magyar nyelvet az adminisztrációban azokon a területeken, ahol a magyarok többséget alkotnak? Használhatóak-e hivatalosan a magyar helységnevek, egyenértékûek-e a többségi nemzet nyelvével? Fel vannak-e tüntetve az utcanevek mindkét nyelven?

Az egyes országok bemutatása mellett a könyv tartalmazza jó néhány határon túli magyar szervezet és társaság nevét és elérhetõségét is. Megfigyelhetõ, hogy a nevek, címek szinte mindegyike a többségi nemzet nyelvén szerepel. Ez a jelentéktelennek látszó részlet fontos következtetések alapjául szolgálhat. A tradicionális magyar nevek eltûnése, eltüntetése magában hordozza azt a veszélyt, hogy kisebbség kollektív emlékezete, szellemisége is sérül. Szlovákiában a magyarlakta területek nagy részén mindkét nyelven használatosak a település- és utcanevek, miért félnek mégis feltüntetni õket?

További fontos kérdés például, hogy a bírósági tárgyalás során lehet-e használni a kisebbség nyelvét, ha az ügy bonyolultsága azt indokolttá teszi? Elítélhetõ-e valaki megfelelõ szintû tolmácsolás nélkül? Teljes mértékben kizárható-e a helytelen ítélkezés kommunikációs nehézségek miatt?

A könyv nagy terjedelemben foglalkozik a vallási tematikával. Nem vagyok meggyõzõdve arról, hogy a vallás valóban akkora szerepet játszik a magyar kisebbségek életében, mint amennyire a szerzõk hangsúlyozzák. Szlovákiai tapasztalataim alapján úgy tudom, hogy a vallásokat és vallásfelekezeteket illetõen nem húzódik éles határ szlovákok és magyarok közt. Igaz, Romániában, Jugoszláviában és Ukrajnában ez a kérdéskör problematikussá válhat, hiszen az ott élõ többségi nemzetek a kereszténység egy másik ágát követik.

Az általam felsorolt hiányosságok mellett a könyv jó szolgálatot tesz mint alapinformációk adattára. A következõ lépés a Kárpát-medencei magyarság helyzetének összehasonlító vizsgálata lehet más közép-európai kisebbségek életkörülményeivel. Különösen érdekes lenne összevetni az olaszországi és a belgiumi német nyelvû kisebbség lehetõségeit a Kárpát-medencei magyarokéval, hiszen az említett területeken élõ kisebbségek is az elsõ világháború utáni határmódosítások után kerültek kisebbségi helyzetbe. Az összehasonlító vizsgálat érdekes eredményeket hozhatna, melyeket fõként azokban az országokban lehetne kihasználni, melyek EU-tagságra pályáznak (elsõsorban Szlovákiában és Romániában).

Azok az országok, melyek jelentõs magyar kisebbséget mondhatnak magukénak, nem mutatnak hajlandóságot a föderalizmus elvén mûködõ állam kialakítására, fejlesztésére, sõt Szlovákiában és Romániában – nem beszélve Jugoszláviáról – a nemzetállami eszme terjedt el. Nyilvánvaló, hogy ennek politikai éle a magyar kisebbség ellen irányul, amely ezen ideológia alapján másodrangú állampolgárrá válik. Ez a folyamat Szlovákia alkotmányán keresztül jól megfigyelhetõ. Az állam jogrendszerének alapját képezõ törvény kimondja, hogy Szlovákia lakosságát a szlovák nemzet alkotja, tehát nem a szlovák állampolgársággal bíró, esetlegesen más nemzetiségû állampolgárok. Nincs értesülésem hasonló határozott kinyilatkoztatásról a többi állam részérõl, de az államigazgatás felõl történõ negatív diszkriminációt nem lenne értelme kétségbe vonni. A Kárpát-medencei régió fejlõdési folyamataival szemben Nyugat-Európa államai a föderális struktúrát preferálják.

Szülõhazámban, Finnországban az Åland-szigetek autonóm területet képeznek sok minden mellett fõként azért, mert a terület teljesen egynyelvû, a svéd nyelvet használják (a lakosság 90%-a svéd nemzetiségû). A finn államberendezés kétnyelvû, de a fent említett szigetcsoport lakói egy nyelven, svédül használják földrajzi neveiket, akár postai címzésként is. Ez a speciális helyzet a szigetlakók számára a Finnország és Svédország között 1921-ben megkötött szerzõdés eredménye. A speciális státust nemzetközi szerzõdés garantálja, mely megköti Finnország kezét, s ezért radikális változtatásokat az ott élõk életében nem tud eszközölni, igaz, ilyesmivel ez idáig nem is próbálkozott. Nem kellene talán vágyálomként kezelni hasonló ötlet megvalósítását a szinte teljesen magyar ajkú területek számára Erdélyben. Ez a terv valószínûleg provokációnak minõsülne, és atrocitásokhoz vezetne az ország nacionalistái körében, mindazonáltal megvalósulása esetén sokkal közelebb hozná egymáshoz az érintetteket. Az ålandi példa bátorítást adhat, hiszen maguk az ålandiaiak, akik 80 évvel ezelõtt még Svédországhoz kívántak csatlakozni, e megkülönböztetett viszony hatására megváltoztatták elképzelésüket, és azóta sem történt törés a Finnország és Svédország közötti kapcsolatokban.

Elõttünk áll Dánia példája is, mely tiszta föderális államként mûködik Grönlanddal és a Feröer-szigetekkel, ez utóbbi területek ugyanis autonómiával rendelkeznek. A szövetségi államforma meghatározása alapján Németország és Ausztria szintén föderalista alapokon áll, akárcsak az Egyesült Királyság. Spanyolország az 1970-es évektõl kezdve szövetségi struktúrát épít Katalóniával és a baszk területekkel. Az 1992-es olimpia idején Barcelonában, Katalónia fõvárosában a katalán nyelv a játékok egyik hivatalos nyelve volt. Svájc szintén szövetségi állam, akárcsak Belgium, ahol két területi egység és három nyelv fonódik egybe. Még Franciaország is (amely Európa nagyjai közül az egyik legközpontosítottabb állam) szövetségi alapon egyezett ki Korzikával. Végül, de nem utolsósorban maga az EU sem más, mint egy nagy európai konföderáció alapja.

A felsorolt államokkal szemben a Kárpát-medence országaiban a központosított hatalom kiépítésének és a nemzetállam kialakításának eszméje terjedt el s dívik a mai napig, ez az eszme pedig a legelemibb tételeiben mond ellent az európaiságnak és annak az Európának, melyhez csatlakozni szeretnének. A nyugat-európai föderalizmus egy egészen egyszerû tételen alapul, nevezetesen: a polgároknak jogukban áll úgy megszervezni saját közigazgatásukat, ahogy az nekik a leginkább megfelel. Nem ismernek el semmilyen okot ennek megkérdõjelezésére, legyen az történelmi vagy bármi más. Az 1930-as évek hírhedt eseményei után ezt nem is lenne értelme vitatni.

Bár magában a könyvben ez konkrétan nincs kifejtve, nem szabad elfelejteni, hogy a benne szereplõ országok közül többen pályáznak az uniós tagságra, és így fontos információkkal szolgálhatnak ezen a területen is. Nem lehet ugyanis csodálkozni azon, hogy az EU nem vár majd tárt karokkal olyan országokat, melyekben megközelítõleg hárommillió ember helyzete problematikus, ezt az Unió, tetszik vagy sem, nem fogja felvállalni.

Ingatag helyzet kialakulására nem kell a szomszédba menni példáért. Az egyik legutóbbi szlovákiai történés ezt tökéletesen bizonyítja, gondolok itt az önhatalmúan megváltoztatott regionális felosztásra, melynek nem burkolt célja a magyar kisebbség ellehetetlenítése volt. Az ilyen és hasonló nyugtalanító történések finoman szólva nem használnak Szlovákia hírnevének, a térségben betöltött szerepének. Ezzel párhuzamosan önmaguk ellen fordított fegyverként nyugtalanító tendenciák mutatkoznak a magyarság körében is. Ilyen megnyilvánulásként említhetjük a nosztalgikus múltban élést a jövõbe tekintés helyett. (Erre egy példa a könyvben: több képet is közöl a Romániában élõ csángókról az 1930-as évekbõl, ugyanakkor egyetlenegyet sem a mai helyzetrõl.)

A helyzet egyetlen hosszú távú megoldása az lenne, ha a nagyszámú magyar kisebbség kollektív nyelvi és kulturális jogokat kapna, ám ez valószínûleg csak területi alapon lenne megvalósítható. Ezért cserébe a magyarok kinyilvánítanák hûségüket azon ország iránt, amelyben élnek. Megalkotni és megszilárdítani egy kisebbség jogi normáit nem egyszerû feladat; ezt leginkább egy kétirányú utcához hasonlíthatnánk, ahol mindkét félnek értékelnie kell saját magatartását, hozzáállását.

Ahogy én tapasztaltam manapság Szlovákiában, a magyarság körében elterjedt az a tendencia, hogy maguk kurtítják meg saját nyelvi jogaikat, elkerülik nyelvük széles körû használatát, mintha tiltott dolgot cselekednének, amikor a hivatalos életben anyanyelvüket használják. A dolog úgy fest, hogy a magyar kisebbség beletörõdött abba, hogy Szlovákia a szlovákok állama, s ebbõl egyenesen arra következtet, hogy Magyarország pedig kizárólag a magyaroké. Végezzünk el egy összehasonlítást! Nagyszámú francia anyanyelvû közösség él Belgiumban és Svájcban egyaránt anélkül, hogy magát franciának, a francia államhoz tartozónak tartaná. Ugyanakkor az említett közösség tagjai egyenragú nyelvi és kulturális jogokkal rendelkeznek a többi állampolgárral annak ellenére is, hogy statisztikailag kisebbségként vannak nyilvántartva. Magukat nem tartják kisebbségnek, hanem az állam szerves részének, melyben állampolgársággal bírnak. Hasonló a helyzet Finnországban, ahol 6%-nyi svédül beszélõ közösség él. Mindkét nyelv az állam hivatalos nyelve (a már említett Åland-szigeteken a svéd a hivatalos nyelv), és a svédül beszélõk egyenrangúnak tartják magukat a finn nyelvet használókkal. Nincs erõs emocionális viszonyuk Svédországgal, nem kötõdnek hozzá túlságosan.

Szlovákiában ezzel szemben azt látni, hogy a magyarok belenyugodtak nyelvük lezüllesztésébe, mintha beletörõdtek volna a nemzetállami eszme hatásainak örökérvényûségébe, hozadékait természetes folyamatként kezelik. Ha egy idegen érkezik egy teljesen magyar közösségbe, elképzelhetõ, hogy nem veszi észre, hogy a közösség, melybe megérkezett, teljes egészében magyar anyanyelvû. Törvényszerû, hogy a magyar nyelvi jelzések alapján úgy gondolja, hogy a közösség a szlovák többség elnyomása alatt áll, s csak egy szûk réteg vallja magát magyarnak.

A szlovákiai magyar vállalkozók 80-90 százalékban magyar nemzetiségû vásárlókat látnak el, mégis gyakran az üzletben kizárólag a szlovák nyelvet használják, így maguk is azt a téveszmét erõsítik, hogy a magyar nyelv másodrendû. Vannak hasonlóan gondolkodó emberek, akik a mindennapi életben a legtöbbet teszik azért, hogy bebizonyítsák, a magyar nyelv mi mindenre nem használható, közülük sokan magánemberként a legtöbbet panaszkodnak a magyarság helyzete miatt. (Azoknak, akik ezen csodálkoznak, figyelmébe ajánlom a könyvben szereplõ cégek, társaságok névsorát, számolják meg, hány köztük a magyar!) Rejtély marad számomra, hogy engedheti meg egy magánvállalkozás, hogy naponta „arcul csapja” üzletfelei többségét azzal, hogy velük szemben olyan nyelvet használ, mely nem sajátjuk. Kizárólag a szlovák nyelvet használni a magyar többségû közösség tagjaival szemben azt mutatja, hogy a magánvállalkozóknak súlyos viselkedési, viszonyulási gondjai vannak, tudniillik arroganciát sugároznak a potenciális vásárlókkal szemben, amit valószínûleg visszamaradt kommunista csökevényként kell értelmeznünk. Ez nem csupán a magyar nyelv Szlovákiában való használhatóságának problémája, azon túl az üzleti életre is hatással van, hiszen köztudott, hogy sikert elérni a vevõnél a legfontosabb dolog egy kereskedõ számára, és ha ezt bármiféle politikai viszony befolyásolja, az negatívan hat a gazdaságra, ami nem lehet a szlovák kormányzat célja.

Az utóbbi tíz évben a magyar kisebbség kérdése nemzetközi színtérre terelõdött. Ez alatt azt értem, hogy a kisebbségben élõ magyarok helyzete nem csupán Magyarország és szomszédainak a problémája. Az igényesen megfogalmazott tények, a mélyre hatoló kutatási eredmények száma állandóan növekszik. Ezért szívbõl ajánlom a könyv egyes fejezeteit angolul is megjelentetni, többek közt azért, hogy alapként szolgáljon a további kutatásokhoz, és segítségül az európai szervezetek melletti elkötelezettségnek (EU, Európa Tanács, EBESZ).
Az a tudás, amit ez a könyv nyújtani tud, az elmondott hiányosságok mellett mindenki számára érdekes és értékes lehet, akit az európai kisebbségek s ezen belül a magyar kisebbség helyzete foglalkoztat, érdekel.