Heinz Tichy: Die Europäische Charta der Regional- oder Minderheitenschprachen und das österreichische Recht. (Varga Sándor)

A 20. századi Európa történetét meglehetősen sűrűn átszövi a nemzeti és egyéb kisebbségek jogait szabályozó normarendszer. Elsősorban a nemzetközileg érvényes jogszabályokra utalhatunk, amelyek főleg az első világháborút lezáró párizsi békerendszer keretében jöttek létre. Ugyanakkor az egyes országok parlamentjei is elfogadtak hasonló törvényeket vagy alacsonyabb szintű jogszabályokat. A második világháború után az újjáalakuló nemzetközi szervezetek – elsősorban az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) – dokumentumaiban a nemzeti kisebbségek jogai már az egyetemes emberi jogok szerves részeként jelennek meg. El kellett telnie azonban néhány évtizednek ahhoz, hogy a tagországok döntő többsége tudomásul vegye ezt a tényt. Más kérdés, hogy a gyakorlatban hogyan valósulnak meg a nemzetközi normákban lefektetett kisebbségi jogok. Tanúi lehettünk többek között a nemzetközi ajánlások verbális elfogadásának, de a gyakorlatban kijátsszák érvényesülésüket. Voltak országok viszont, ahol maximálisan megvalósították a nemzetközi dokumentumok kisebbségi jogi ajánlásait. A század utolsó két évtizedére az volt a jellemző, hogy az egyes európai szervezetek – mint az Európa Tanács és az EBESZ – az élet különböző területeire vonatkozó jogokat külön ajánlásokban igyekeztek megfogalmazni. Így jött létre a kisebbségek nyelvi jogainak jogi normába foglalását megcélzó kezdeményezés. A most ismertetett könyv első részében éppen ezt a folyamatot követi nyomon, az ötlet megszületésétől a Charta elfogadásáig, illetve az egyes országok általi aláírásáig, valamint ratifikálásáig.

Mielőtt azonban részletesebben ismertetnénk a Die Europäische Charta der Regional- oder Minderheitenschprachen und das österreichische Recht (A Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája és Ausztria jogrendszere) című könyv tartalmát, ejtsünk néhány szót a mű szerzőjéről! Dr. Heinz Tichy neve ugyanis csak igen szűk körben ismert a magyar olvasó előtt. Személyében a nemzetiségi kérdés kiváló elméleti és gyakorlati szakértőjét ismerhettük meg, aki 1984-től, tíz éven keresztül, az osztrák kancelláriai hivatalban a kisebbségi népcsoportok ügyeivel foglalkozó osztályt vezette. Így az ausztriai magyarok ügyivel is foglalkozott, tehát szinte közvetlen kapcsolatba került a magyarsággal is. De mint alkotmányjogászt szakmai körökben már előzőleg is ismerték. A nyelvhasználat kérdéseit mindig egyik fő szakterületének tekintette és tekinti ma is. Szakértőként tevőlegesen bekapcsolódott az Európa Tanács által hosszú évek során szorgalmazott kisebbségi nyelvi charta előmunkálataiba. 1994-től az osztrák Oktatatási, Tudományos és Kulturális Minisztérium munkatársaként az alapvető emberi jogok, különösen a nyelvi jogok szakértőjeként tevékenykedik. Többször járt Szlovákiában is különböző konferenciák előadójaként. 1990-ben pedig a pozsonyi Comenius Egyetem Jogtudományi Karán tartott előadást a kisebbségi jogok európai dimenzióiról.

Könyvének első részében, mint már említettük, a szerző a Charta gondolatának keletkezésével foglalkozik. Szó szerint idézi az Európa Tanács egyik jelentését (Explanatory report), amely pontosan ismerteti a Charta keletkezésének történetét. Ez a történet egészen 1957-re nyúlik vissza. Az Európa Tanács különböző bizottságainak a javaslatára a Tanácsadó Közgyűlés javaslatot tett a kisebbségi nyelvek és az azokat használó népcsoportok védelmére. Ehhez kapcsolódva az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése 1961-ben ajánlást fogadott el (285. sz.) olyan európai egyezmény kidolgozására, amely biztosítaná a kisebbségek jogainak védelmét, saját kultúrájuknak és nyelvüknek a használatát, valamint saját iskoláiknak a működtetését. Ezt követően további szándéknyilatkozatok és ajánlások születtek.

A legfontosabbat 1981-ben fogadta el a Parlamenti Közgyűlés, amely már konkrétan a regionális vagy kisebbségi nyelvek és kultúrák európai chartájának kidolgozásáról szólt (928. sz. ajánlás). A Charta kidolgozásához szükséges előmunkálatok azonban csak 1984-ben kezdődtek el. Az első szakaszban 250 embert hallgattak meg, hogy felmérjék a kisebbségi nyelvek akkori helyzetét. Ez a meghallgatás több mint negyven nyelvet érintett. Ezután megszületett a Charta szakértők által kidolgozott első változata. A munka, ha nem is szédítő ütemben, de tovább folytatódott. A Parlamenti Közgyűlés 1988-ban támogatta a kidolgozott koncepciót. A Miniszteri Bizottság pedig felállított egy szakértőkből álló ad hoc bizottságot a Charta végleges szövegének kidolgozására. Újabb négy év elteltével elkészült a Charta paragrafusokba foglalt szövege, amelyet a Miniszteri Bizottság az 1992. június 25-i ülésén fogadott el. Ugyanezen év november 5-én terjesztették elő Strasbourgban aláírásra. Az Európa Tanács egyes államai, többek között Magyarország, Németország, Ausztria, Spanyolország stb. mindjárt az első napon aláírták a Chartát. Ahhoz azonban, hogy hatályba is lépjen, minimálisan hat aláíró ország parlamentjének ratifikálnia kellett. Ez csak 1998. március 1-jével történt meg. Az első hat ország, ahol a Charta hatályba lépett a következő: Finnország, Horvátország, Liechtenstein, Hollandia, Norvégia és Magyarország. A szerző egyébként táblázatba foglalt, pontos jegyzéket közöl az aláírások és ratifikálások dátumairól az egyes országokban a 2000 júniusában létező állapot szerint. Megjegyezzük, hogy a könyv megjelenése óta Szlovákia is aláírta és ratifikálta a dokumentumot. Ausztriában ugyancsak 2001 áprilisában megtörtént a ratifikálás.

A szerző szakmai tudását dicséri, hogy a sokak számára bonyolultnak tűnő dokumentum alapelveit jól áttekinthetően, aránylag röviden, mindössze két oldalon, pontokba szedve foglalja össze.

A könyv legterjedelmesebb, második részét (20–111. p.) a Charta angol eredetijének és mellette német fordításának a szövege tölti ki. A szöveg valamennyi cikkelyéhez kommentárt és magyarázatot fűzött a szerző. A kitűnő szakmai hozzáértéssel megfogalmazott magyarázó szövegek a nyelvhasználat kérdéseivel mélyebben foglalkozni kívánó politikusok és kutatók számára sokkal érthetőbbé teszik a gyakran száraznak tűnő paragrafusok szándékát és valódi tartalmát. Tehát szinte kézikönyvként lehet használni Heinz Tichy könyvét.

A harmadik, nem túl terjedelmes rész a Chartának az osztrák jogrendszerbe történő betagolódásával foglalkozik. A mű megírásának idején még az osztrák parlament nem ratifikálta a dokumentumot. Ez, mint említettük, csak 2001-ben történt meg. A szerző és a kiadó szándéka ezért bizonyos mértékig az időzítés szempontját is követte. Az osztrák parlamenti képviselőknek tehát jó fél évük volt arra, hogy egy ilyen kitűnő szakkönyvből tájékozódjanak egy ratifikálandó dokumentumról. A szerző azonban még további igen gyakorlatias segédlettel is szolgált. A harmadik rész függelékeként ugyanis áttekintő táblázatokat közöl arról, hogy az egyes országok a Charta harmadik, választható részének mely cikkelyeit vették át. Köztudott ugyanis, hogy ebből a részéből minimálisan 35 pontot, illetve rendelkezést kötelezően be kell építenie minden országnak a saját jogrendjébe. Az olvasó tehát ezen táblázatok alapján könnyen kielemezheti az egyes országok parlamentjeinek hozzáállását a kisebbségi nyelvek használatának kérdéséhez.

A „nyelv” szó több nyelvi változatban történő sűrű leírásával díszített színes borítójú könyvet egy tárgymutató egészíti ki.

Varga Sándor