Kocur László: A (cseh)szlovákiai magyar művelődéstörténet (f)elé

Kelletlen dicsőség, inkább sajnálatos tény, hogy a szlovákiai magyar sajtó véleményformáló közéleti hetilapok tekintetében lényegileg kétpólusúnak nevezhető világának nagyobbik példányszámú lapjában, a Vasárnapban, e sorok írója volt az egyik – s itt a sajnálatos tény: egyedüli – ismertetője a Tóth László–Filep Tamás Gusztáv szerző- és szerkesztőpáros által jegyzett négykötetes monográfiának. A Szlovákiában megjelenő sajtóorgánumok közül tudomásom szerint még a Szabad Újságban és a Katedrában jelent meg egy-egy ismertetés. De a magyarországi recepció sem sokkal szélesebb, magam két mértékadó tanulmányt ismerek a könyvről, mindkettő szerzője Fried István. /1/ Sajnálatos tény, hogy Szlovákiában ez a feldolgozás eddig „csak” zsurnálkritikákat kapott, bár a zsurnálkritikát degradáló „csak”-ot mindenképpen árnyalni kell, hisz megfelelő keretek közt – noha gyakori felszínessége miatt magam nem vagyok feltétlen híve e műfajnak – talán van létjogosultsága, legalábbis ami a széles olvasóközönség /2/ tájékoztatását illeti. Ardamica Zorán egyenesen pozitív kontextust vindikál a zsurnálkritikának egyik írásában: „Jómagam nem szeretem a jó zsurnálkritika lenéző elválasztását a komolyan elemző nagyobb esszéktől vagy más tudományos tanulmányoktól, egyéb műfajoktól. (…) Sok komoly irodalomtudós örülne, ha tisztességesen megírt, olvasható, értékfeltáró, három-négy flekkbe mégis beleférő »zsurnálkritikát« volna képes hetente, esetleg háromnaponta (??? – K. L.) letenni a főszerkesztő asztalára, mert az csodával határos művészet!” /3/ Menyhért Anna pedig az Alföldben az eligazító kritikaírás által magára hagyott olvasó balsorsáról beszél. /4/ Talán – elégséges közös alapként – fogadjuk el a jó /5/ zsurnálkritika létjogosultságát, ez e sorok írójának nyilvánvaló érdeke is, hisz a Fórum Társadalomtudományi Szemle olvasóinak értelmezői közössége előtti megszólalását egyedül ez legitimálhatja: a(z esetünkben rossz) zsurnálkritika. A Vasárnapban megjelent, a Kocur László szerzőfunkcióhoz rendelt szövegek ugyanis nem azonosak a Kocur László szerzőfunkció által írott szövegekkel, azokban ugyanis terjedelem- s ezáltal értelemmódosító hangsúlyeltolódást is eredményező szerkesztői beavatkozásokra került sor, arról nem is beszélve, hogy a szerkesztői kéz az írásokat újraperiodizálta, s így azok II–I–IV–III. sorrendben jelentek meg /6/, globális kohéziójukat veszítve ezáltal; tulajdonképpen másik szöveg keletkezett, megszabadulva a szerző atyai kézjegyétől és minden intenciójától. Az e lapokon generálódó textus tehát új szövegként jelenti be magát a (cseh)szlovákiai magyar kultúráról folyó diskurzusba, ugyanakkor kénytelen tisztában lenni azzal, hogy a disszemináló írás által megnyitott szövegtérben „szövegek végtelen halmaza íródik egymásba folyamatosan” /7/, így akaratán kívül (?) is valamilyen viszonyt létesít az elő-szövegekkel.

Helyzetét tovább nehezíti önnön elő-szövegként való meghatározása, elő-pozíciója, melynek révén – mintha a szövegnek lehetne térben és időben előttje – az utóbb következő szövegekre kellene olvasási rendet ráverni /8/, kontextust teremteni. Ugyanakkor álnaivság volna, ha nem vennénk figyelembe előszavunk olvasót becsapó, tulajdonképpeni utószó mivoltát, hisz ez a szöveg próbál úgy viselkedni, mintha bemutatná a monográfiát, ill. az azt elemző tanulmányokat, holott azok textuálisan megelőzik őt. Így az előszó formája nem felel meg annak a formának, melyet elővételez.

Hegel is előrebocsátja A szellem fenomenológiája című művének elő-szavában: „Egy mű előszavában a szerző előre szokott bocsátani nyilatkozatot arról, milyen célt tűzött maga elé a műben, mi szolgáltatott okot arra, hogy ezt a művet megírja, s milyen viszony áll fenn véleménye szerint az ő műve és ugyanannak a tárgynak más, korábbi vagy egyidejű feldolgozásai között; – filozófiai művel kapcsolatban ilyen nyilatkozat nemcsak feleslegesnek látszik, hanem a dolog természeténél fogva éppenséggel helytelennek és céltalannak is.” /9/ Ily módon, helytelenségének, céltalanságának tudatában olvassuk tehát ezt a szöveget.

Végigtekintve a 0,1 méter terjedelmet kitevő szöveghalmazon, a mély empatikus készséggel rendelkező olvasó a mesebeli király pozíciójába helyezkedhet bele: nevezetesen az egyik szeme sír, a másik szeme nevet.

Az egyik szeme sír, mivel tudatosítani kénytelen, hogy hasonló jellegű komplex összefoglaló megírására az elmúlt nyolcvan évben nem történt próbálkozás. Nem történhetett? – így is feltehetjük a kérdést, hisz a (cseh)szlovákiai magyarság sorsát oly sokszor negatívan befolyásoló történelmi-társadalmi körülmények nagyban közrejátszhattak ebben (is).

Jobb-rosszabb, kisebb-nagyobb összefoglalók persze megelőzték ezt a nagy ívű vállalkozást, (a teljesség igénye nélkül) olyan művekre gondolok, mint az inkább politikatörténeti tanulmányokban bővelkedő Fejezetek a csehszlovákiai magyarság történetéből /10/; a megjelenésekor javarészt a politikai aktualitásával jeleskedő Jelentések a határon túli magyar kisebbségek helyzetéről /11/; a Gyüre Lajos által szerkesztett, területi szempont alá rendelt művelődéstörténeti összefoglaló a prágai tavasz évéből: A magyar kultúra 50 éve Kelet-Szlovákiában /12/; vagy éppen az egyediségével az érdekesség kritériumait bőven kimerítő rétegmonográfia a (szlovákiai) magyar irodalomtörténészek doyenjének tollából: Turczel Lajos: Magyar sportélet Csehszlovákiában 1918–1938. /13/ Valamint olyan, a két világháború közt keletkezett írásokra, mint amilyenekből a Fazekas József által szerkesztett Vagyunk és leszünk /14/; az inkább eklektikus, mint tudatos szerkesztésű: A szlovákiai magyarság élete 1938–1942 /15/; a megtévesztő adattár címet viselő, de inkább esszéisztikus írásokban bővelkedő: A visszatért Felvidék adattára. /16/ Azonban az elsőség (el)vitathatatlanul a Tóth–Filep szerkesztőpárosé.

A mesebeli olvasókirály egyik szeme azonban továbbra is sír. Ha egy vitára érett közvéleményű közösség életében egy csoport arra vállalkozik, hogy feldolgozza a művelődés történetét, azt az ünneplés mellett parázs viták követik, kritikai pergőtűzzel. Ez elmaradt, s az utolsó, lényegileg „csak” mutatókat tartalmazó, tehát az első három kötet olvasási stratégiáit nem feltétlenül meghatározó, inkább az azokban való tájékozódást segítő, de állításaikat már felül nem író kötet megjelenése után egy évvel indul(hat) meg a tudományos vita. Pedig lényegesen kisebb terjedelmű könyvek, lényegesen kisebb számú közösségekben lényegesen nagyobb vitát váltottak ki, gondoljunk csak a Szombat című zsidó kulturális folyóirat főszerkesztőjének, Szántó T. Gábornak a Mószer című kisregényére, melyben a vallási vezetők és az állami besúgógépezet kapcsolata tematizálódik. A(z egyébként két kisregényt tartalmazó) 244 oldalas kötetet a kritikusok pozitív értékelése mellett óriási visszhang, felhördülés, értetlenkedés fogadta a magyarországi hívő zsidók szlovákiai magyarságnál lényegesen kisebb lélekszámú közösségében. Pedig regény mivoltával a fikcionalitás területén maradva nem kért dokumentatív jelleget magának.

Mint minden szöveg, A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története 1918–1998 című monográfia is csak a befogadás által töltheti be funkcióját. Azaz igazi sikernek az minősülne, ha a negyedik kötet megjelenése nem egy alkotói folyamat lezárultát, hanem egy társadalmi folyamat kezdetét jelentené; ha különböző szakmai és „műkedvelő” fórumokon vita (viták) indulna (indulnának) róla. Erre most – kissé megkésve ugyan, de – esély teremtődött.

Ezért is nevet(het) a mesebeli olvasókirály másik szeme. De kapitális hiba volna, ha erre a feldolgozásra is kiterjesztenénk a pozitív értelemben vett regionalizmus helyett a (cseh)szlovákiai magyar kultúrára oly sokszor ránehezedő, csak negatív módon értelmezhető provincializmus értékközhelyét, mely szerint: kicsi, de a miénk, mint ahogy az annyiszor megtörtént már az elmúlt nyolc évtizedben. Erre Mács József is felhívta a figyelmet szándékában talán őszinte, de fölös indulatával visszatetszést keltő cikkében: „S a kritikusok senkit megbántani nem akarnak, hisz olyan kevesen vagyunk, s az egész egy kis család.” /17/ Bár Roland Barthes A műtől a szöveg felé című esszéjében arra figyelmeztet, hogy a szövegnek nem tartozunk semmiféle tisztelettel, mégis úgy gondolom, ha nem is a megfelelő tisztelettel, de a megfelelő módszerrel akkor közelítünk e négy szép kiállítású könyvhöz, ha magunkévá tesszük Kosztolányi Dezsőnek a bírálatról 68 évvel ezelőtt megfogalmazott, de még ma is időszerű gondolatait: „Egy viruló, egészséges fiatalembernek szívesen a szemébe mondom, hogy kissé sápadt, s a fogazata elhanyagolt. Hasonlóan vagyok egy remekművel is. Kipécézem legkisebb hibáit, és szenvedélyesen dühöngve szidom órák hosszat. Ha ezt egy avatatlan hallja, azt hiheti, hogy az egészet elvetem és ócsárolom.

Mit míveljek azonban, amikor egy fércművet raknak elém, s szerzője azzal a kétségbeesett rimánkodással kérdezősködik felőle, mint kedves halálos betegjeiről a rokonok, akik már tudják az igazságot, csak félnek tőle, s minthogy képtelenek még az önáltatásra is, tőlem várják, hogy hamis vigasztalással áltassam őket?

Az ilyen munkát csak dicsérni lehet és szabad. A haldoklóknak mindig azt mondom, hogy kitűnő színben vannak, s hozzátartozóiknak, ha kell, meg is esküszöm erre.” /18/

Nietzschei „interpretáló kalapácsot” tehát a könyveknek!

Miként az előszó, úgy a cím is problematikus utó-előtextus, mely különösen kiemelt jellegénél fogva, topográfiailag (is) fölérendelve, szükségképpen kontextualizálja a szöveget, s a tudományos kontextusban általában összefoglaló igénnyel is fellép. Így a cím „helyes” értelmezésével közelebb juthatunk textuális vágyunk tárgyához. A feldolgozás pontos címe, miként azt már leírtuk: A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története 1918–1998. Tehát ez a cím azt ígéri nekünk, hogy a négy kötetet olvasva feltárul a befogadó előtt a (cseh)szlovákiai magyar művelődés története. A cím szinte valamennyi lexémája – talán a névelőt leszámítva – önálló elemzésre volna érdemes (még tipográfiai szempontból is). Mi az hogy csehszlovákiai magyar? (Ön)meghatározás? Értékvonzatot is magában foglaló definíció? Földrajzi (?), geopolitikai (?), irodalmi (?), történelmi (?), művelődéstörténeti (?) kifejezés (?), fogalom (?), segédfogalom (?). Elmosódott jelentésű divatszó? Mi az érvényességi köre, van-e tudományosnak mondható meghatározása? Szellemi életünk égető kérdései ezek, melyeknek megválaszolására egy tudományos igénnyel fellépő munka kiváló lehetőséget kínál. A feldolgozás szerkesztőit régóta foglalkoztatja ez a kérdés. Különösebb filológiai tudás nélkül is ki lehet mutatni, szinte valamennyi közösen vagy külön-külön írott tanulmány- vagy esszékötetükben hangsúlyozottan vagy a háttérben, a szövegek mélystruktúrájában munkál ennek a meghatározásnak az igénye. Túlzás nélkül állíthatjuk, a végleges koncepció megfogalmazását legalább két évtizedes filológiai tájékozódás előzte meg. S noha a (Cseh)szlovákiában élő magyarság „speciális történelmi létezése” és a „nemzeti lét és öntudat természetes megnyilvánulásai” által determinált koordinátarendszerben a szerkesztők meghatározhatónak véltek egy „csehszlovákiai magyar” definíciót, elkerülhetetlennek bizonyult, hogy az egyes fejezetek szerzői a saját tudományterületük érvényességi körén belül specifikálják azt. Az átfogó, a munka egészére kiterjedő igénnyel a szerkesztők a fogalomba beletartozónak gondolják a „hajdani Felső-Magyarországnak a lakóhelye megváltoztatása nélkül, az első világháború után Csehszlovákiába került magyar lakosságát (miközben fogalommódosító erejűként nem vesszük figyelembe sem a későbbi – ideiglenes – határváltozásokat, sem a személyes életutak lakóterület-változtatásra kényszerítő fordulatait), illetve annak leszármazottjait, továbbá mindazokat a személyeket, személyiségeket, akik valaha is e közösség tagjai voltak (akár csak bizonyos történelmi periódusokban) és e közösség kultúrkörébe tartozónak vallották magukat, esetleg személyüket, eredményeiket e közösség vallotta saját kultúrkörébe tartozónak – tehát mindazokat, akik részt vettek (vesznek) a (cseh)szlovákiai magyar kontextusban.”

Érdekes e fogalom írásképe is, főleg ha egy történelmi folyamat (egyik) állomásaként fogjuk fel. A két világháború között keletkezett írásokban általában a „szlovenszkói”-t használták. A második világháború után egyértelműen a „csehszlovákiai” volt a politikailag helyes határon innen és túl (gondoljunk Görömbei András kiváló monográfiájára: A csehszlovákiai magyar irodalom 1945–1980). A rendszerváltozás hozta meg a különböző zárójeles-törtvonalas formáknak a létjogosultságot (noha magam A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona 1918–1995 címében a cseh/szlovákiai tördelést nem tudom pontosan értelmezni), mely valószínűleg azt hivatott érzékeltetni, hogy Csehországban állandó jelleggel a szlovákiai, lényegében homogén tömb(ök)ben élő magyar nyelvű lakossághoz képest mindig is [(csak) lélekszámában] jelentéktelen diaszpóra élt. A négy kötet borítóján a zárójelbe tett cseh halványabban van nyomtatva…

A „(cseh)szlovákiai magyar”-nál jóval egzaktabb, de egyértelműbben nem feltétlenül meghatározható a „művelődéstörténet” kifejezés. Ám ne kapjunk a tudomány mint ideológia /19/ valamely biztos, akadémikus bástyáját sejtető lexikon után, hisz a szerkesztők a monográfia rendszerén belül – természetesen vitára alapot adó módon – meghatározták, mivel kívánnak foglalkozni, mi minősül rendszerükben művelődéstörténetnek. A kötetek „…szándéka az, hogy párhuzamosan vizsgálja a (cseh)szlovákiai magyar kultúra (többször változó) rendszerét, folyamatait és produktumait, a társadalomtöredék népi kultúráját, viselkedéskultúráját, környezete, világa értelmezéséhez szükséges tudásanyagát, az általa létrehozott értékeket, illetve mindezek összeszövődéseit és átfedéseit.”

Ha jól olvasom, a művelődéstörténet felfogásukban a szinkróniával határos (a vizsgálódások felső határa 1998), diakronikus jellegű tudományos (jegyeket magán viselő) metaelmélet, melynek segítségével a (cseh)szlovákiai magyarnak nevezett kulturális rendszer (ezt a fogalmat azonban sajnos nem taglalják bővebben) leírását sikeresen elvégezhetőnek gondolják el. A monográfia előnyére vált volna, ha a szerzők pontosabban határozzák meg a művelődéstörténet fogalmát.

A kiadó a sorozathoz írott előszavában kijelöl egy meglehetősen tág értelmezői közösséget, akikhez szólni kíván: /20/ „elsősorban kutatók, művelődési intézmények, iskolák, könyvtárak számára készül” (ezt azonban az utóbb következő – nyilván gazdasági érdekeket is magában foglaló – „de minden érdeklődő haszonnal forgathatja” törli). Ha megfelelő apparátus állna a kutatók rendelkezésére, érdemes volna megvizsgálni, a kiadói intencióknak megfelelően hány (felvidéki) magyar könyvtár állományában található meg a négy kötet, de ugyanezt a vizsgálatot érdemes volna kiterjeszteni az iskolákra is. Mert mind a „műkedvelő”, „nem professzionális”, további felhasználást nem fontolgató érdeklődő olvasók, mind az iskolák diákjai haszonnal forgathatják e könyveket. A kiadó azonban kutatóknak is ajánlja ezt a munkát. Ebből az okból a kötetkoncepció(k) megtervezésekor érdemes lett volna átgondolni, hogy vajon a tudományos vagy az ismeretterjesztő megszólalásmód legyen-e az uralkodó a négy kötetben. Ebből a szempontból ugyanis a kötetekben szereplő tanulmányok nem egységesek. Némelyikük rendkívül empirikus jellegű, adatokban gazdag, azonban találkozhatunk ilyen fejtegetéssel is: „Az érsekújvári Stúdió Rt. multimediális seregszemléinek híre a világ számos országába eljutott. (…) Az Ifjú Szívek Japánban járt néhány évvel ezelőtt. A losonci színjátszók egy törökországi fesztiválon arattak sikert nemrégiben. A párkányi Rocky és Ritmus társastáncklub egyik műsorával Olaszországig jutott el. (…) Az 1989-es fordulat óta se szeri, se száma a szlovákiai magyar rockegyütteseknek.” (Kiemelés tőlem – K. L.)

Az ilyen ismeretek hasznosnak bizonyulhatnak egy átlagolvasónak, de a kutatót nem igazítják el. Érdemes lett volna a tartalomjegyzéket is egységesen kialakítani, ami az egyes fejezetek és alfejezetek számozását illeti, elősegítendő a könnyebb tájékozódást, mert zavaró, hogy háromféle megoldással találkozhatunk egy-egy köteten belül.

Az egyes kötetek tematikája a következőképpen alakult: az első kötet a csehszlovákiai magyarság történelmét, társadalomrajzát, demográfiáját, nyelvfejlődését, nyelvhasználatát, populáris kultúráját és egyháztörténetét mutatja be. A második kötet az oktatásügy, a közművelődés és a sajtó helyzetét elemzi. A harmadik kötet vizsgálódásainak tárgya az irodalom, a könyvkiadás, a tudományosság, a színjátszás, a képzőművészet, a zenei élet, a színpadi és népi tánc. A befejező (?), negyedik kötetben a különböző mutatók kaptak helyet.

A lehető leghangsúlyosabb helyre, nemcsak az első kötetet, de közvetve az egész monográfiát megnyitó pozícióba a történelmi összefoglaló került Szarka László tollából. Az alapos, adatgazdag tanulmány csak vázlatként minősíti önmagát, ám vázlat mivoltában is válasz a Popély Gyula által felvetett (nyilván szónoki) kérdésre: van-e szükség csehszlovákiai magyar történetírásra? /21/ A szerző hangsúlyozza, hogy a csehszlovákiai magyarság mint kisebbség „kényszerkisebbség”, s ebbéli minőségében a mindenkori (elnyomó) hatalommal szemben határozta/határozza meg önmagát. Szarka László rámutat a polgári demokratikus Csehszlovákia „igazi” arcára, „emberarcú nacionalizmusára”, s azt is kifejti, hogy a kommunista diktatúra négy évtizede milyen erkölcsi és hatalmi nyomásnak tette ki a csehszlovákiai magyarságot. ő maga hívja fel a figyelmet arra, hogy „külön fejezetet érdemelne az 1918-tól 1939-ig, illetve a második világháborút követően pár héten át ismét Csehszlovákiához került Kárpátalja” történelmének feldolgozása. Örvendetes, hogy a szerkesztők ezt a területi egységet is bevonták vizsgálatukba.

Nem eléggé kiemelhető érdeme Szarka tanulmányának, hogy rámutat: a csehszlovák államnak a nacionalista bosszúállás külső formájába burkolva számottevő gazdasági érdeke is fűződött az 1945–1948 (1949) közötti kitelepítésekhez. Erre a jelenségre Vadkerty Katalin kutatásai is felhívták a figyelmet. Fontos volna, hogy – az oktatási rendszeren keresztül is – ez a szempont tudatosodjon a felvidéki magyarság közvélekedésében: nem „csak” genocídium volt ez az időszak, de alaposan megfontolt, az államhatalom által levezényelt gazdasági bűncselekmény is.

Szarka László tanulmánya tényfeltáró adatgazdagságában is olvasmányos, a laikus olvasó számára is élvezhető, érthető. Azonban – mint ilyen laikus olvasó – helyenként aránytalannak találom az írást, furcsa például, hogy míg a Sarló másfél oldalt, a nem kevésbé jelentős – csak a kommunista diktatúra éveiben önmaga mítoszát a Sarlótól eltérően megteremteni nem tudó – Prohászka Ottokár Körök Szövetsége és a Magyar Akadémikusok Keresztény Köre csak egy mondatot kapott.

E két csoport törekvéseiről Molnár Imre tanulmánya számol be részletesen. Öszszefoglalója nagyon időszerű volt már, hisz a több vonatkozásában is – mint ahogy erre a különböző tanulmányok is utalnak – hézagosnak mondható csehszlovákiai magyar tudományosságnak az egyháztörténet sosem volt erőssége, különösen nem a második világháború után.

Kisebbségi tárgyú írásokban szinte közhelyszámba megy Reményik Sándort intését idézni: „Ne hagyjátok a templomot, / A templomot s az iskolát.” Molnár Imre az egyházak közösségszervező munkáját is hangsúlyozza; ill. hogy az ezen munka ellen irányuló (sajnos, gyakran sikeres) állami fellépésből mind az első köztársaság idején, mind a múlt rendszerben jelentős szellemi/lelki hátránya származott a szlovákiai magyar népességnek, nem beszélve azokról az esetekről, amikor a burkolt vagy kevésbé burkolt egyházüldözés oktatási intézményeket is érintett. Molnár Imre a történelmi egyházakat elemzi alapos tanulmányában, s csak sajnálni tudjuk, hogy a kisegyházak és szekták tevékenységére nem tér ki. Van tehát még bőven tennivaló a szlovákiai magyar egyháztörténeti kutatások terén.

Gyurgyík László a csehszlovákiai magyarság demográfiai, ill. település- és társadalomszerkezet szempontjából való alakulásának feltárását vállalta tanulmányában. A szociológiai kutatás számára azonban problémaként tételeződik a nemzetiség felvétele, részint mert „nem mindenki rendelkezik kialakult nemzettudattal”, részint pedig mert „egy adott történelmi pillanatban valamely nemzethez vagy nemzetiséghez való tartozás vélt vagy valódi előnyt, illetve hátrányt jelent”. Ennek függvényében az adatok korrekciójára kerülhet sor. Gyurgyík László tanulmánya által betekintést nyerhetünk a hatalom manipulatív praktikáiba is: a két világháború közötti csehszlovákiai népszámlálások során – hogy a magyarság lélekszáma statisztikailag alacsonyabb legyen – bevezették a zsidó és cigány nemzetiséget is. További, napjainkig érvényesülő politikai szempont, hogy a nyelvhasználati jogok korlátozhatósága végett 20% alatt tartsák, ill. „megfelelő” területi beosztással ezen küszöb alá csökkentsék a magyar ajkú népesség számát. A tanulmányhoz táblázatok és (sajnos nem színes) térképek járulnak.

Gyurgyík László írását Szabómihály Gizellának a nyelvhasználat törvényi szabályozásáról és a szlovákiai magyar nyelvváltozatokról írott tanulmánya követi. Tudomásom szerint hasonló, alapos, átfogó jellegű, a nyelvi jogok változásait figyelemmel követő értekezés még nem íródott. A jogtörténeti résznél lényegesen olvasmányosabb a dolgozat második része, melyben a szlovákiai magyar nyelvhasználatnak a magyarországitól való eltéréseit vizsgálja, melyeket a kisebbségi helyzetnek és az aktív kétnyelvűségnek tulajdonít. Szabómihály Gizella rámutat, hogy a szlovákiai magyar standard eltérései messze nem olyan jelentősek, hogy végleges elszakadásról beszélhetnénk. A szerző szerint is veszélyes az „a tendencia, mely a magyar nyelvnek a nyelvhasználati színterek nagy részéről való kiszorítására irányul, s melynek következménye lehet a magyar nyelv presztízsének csökkenése, illetve a nyelvi leépülés”.

Liszka József dolgozata, mely a szlovákiai magyarság populáris kultúrájával foglalkozik, kulturális antropológiai hozadéka mellett módszertani szempontból is érdekes. Rámutat ugyanis, hogy a népi kultúrában a legtöbb kulturális jelenség átnyúlik az etnikai határokon, mondhatni független az etnikumoktól. Ilyeténképpen ezek a jelenségek nem szétválasztanak, hanem egymáshoz szorosan kapcsolódó kultúrköröket hoznak létre.

Liszka kutatásai felülírják azt a nézetet, mely szerint a felvidéki magyarság homogén tömböt alkot. Kutatásai afelé mutatnak, hogy a felvidéki magyarságnak „nincsen egységes populáris kultúrája, ez a műveltsége általában sem észak felé, sem dél felé, a jelenleg országhatárral elválasztott magyar nemzetiségű területek felé nem zárt”. (Kiemelés – K. L.)

A második kötet témakörei: az oktatásügy, a közművelődés és a sajtó. Az egyes tanulmányok szerzői: Popély Gyula, László Béla, Molnár Imre, Tóth László, Filep Tamás Gusztáv és Lacza Tihamér.

A csehszlovákiai magyar iskolaügy helyzetét Popély Gyula és László Béla ismerteti, s nem állítanak ki jó bizonyítványt. Popély a második világháború végéig követi figyelemmel oktatásügyünk kálváriáját, mert leginkább így lehet minősíteni annak viszonyait a tárgyalt időszakban. Különösen értékesnek tartom a fasiszta Szlovák Köztársaság oktatáspolitikáját elemző fejezetet, hisz nemzetiségtörténetünknek sokáig leginkább ez a hat év volt a fehér foltja. A bécsi döntés, a területek visszacsatolása nyomán bekövetkező eufória hatása alatt ugyanis néhány összefoglaló hajlamos megfeledkezni az ottrekedt csaknem 70 000 fős magyar kisebbségről

László Béla az 1945 utáni időktől napjainkig kíséri figyelemmel iskoláinkat, oktatásunk állapotát. Remények és csalódások – ez az első fejezet címe, melynek nyomán beleérezhetünk a világháború utáni zavaros, kusza periódus miliőjébe, annak nyitányába, a Kassai Kormányprogram, a bene¹i dekrétumok világába. (Egy ország politikai kultúráját minősíti, hogy ezek eltörlése még ma is vita tárgyát képezheti…) László Béla kutatásait az oktatási rendszer valamennyi szintjére kiterjeszti, az óvodáktól a felsőoktatásig. A befejező részben elemzi a pedagógusképzés helyzetét. Ez azért is fontos, mert értelmiségünk jelentős hányadát a pedagógusok alkotják.

Molnár Imre és Tóth László a közművelődés intézményes kereteit vizsgálja, Molnár 1945-ig, Tóth 1945-től napjainkig. Az 1945-ig tartó rész aprólékosan bemutatja a Csemadok indulásakor annak dogmatikus vezetői által „naponta” oktalanul bírált Szlovenszkói Magyar Kulturális Egyesületnek a működését, a helyi kezdeményezéseket, azok kulturális helyi értékét. A két világháború közötti öntevékeny csoportok működése napjainkban is példaértékű lehetne. Röviden ismerteti a cserkészmozgalom tevékenységét, valamint a könyvtári életet, annak működését és korlátait.

Tóth László nemrégiben Köz-művelődés-történet címmel háromszáz oldalas kultúrtörténeti szintéziskísérletet jelentetett meg. Ennek egyik oszlopa az e kötetben is szereplő tanulmány, melynek alcíme Szempontok és adatok… Tóth tehát sajátos szempontjai szerint szelektál, de miért ne tehetné ezt?! A tanulmány száz oldalán komoly tényanyagot sorakoztat fel a Csemadokkal, klubmozgalommal, olvasáskultúrával, énekkarokkal, táncegyüttesekkel, zenekarokkal kapcsolatban.

Filep Tamás Gusztáv és Lacza Tihamér sajtótörténeti kutatásai zárják a könyvet. Filep az első Szlovák Köztársaság végnapjaiig követi figyelemmel a sajtót. A tőle megszokott tömörséggel, de tömörségében is eligazító módon dolgoz fel mintegy negyven oldalon eszmetörténetet, tipológiát, jogtörténetet úgy, hogy közben értékel is, esetlegesen felülírva régebbi, ma már nem bizonyosan helytálló állításokat. Filep sajtótipológiája révén nemcsak a korabeli politikai viszonyokra derülhet fény, de az is nyilvánvalóvá válik, milyen jellegű sajtóra tartott igényt a csehszlovákiai magyarság. Ez további (olvasás)szociológiai vizsgálódások kiindulópontja is lehet. A tanulmány új szempontokat kínál, szemben a régi, túlzóan Fábry Zoltán-központú sajtótörténetekkel. Már Filep fejezetében szerepel Lacza Tihamér két írásával, melyekben a magyar nyelvű rádiózás történetét foglalja össze. Erről előtte meglehetősen keveset olvashattunk (a bibliográfiából kiderül: kéziratos forrásokból is dolgozott).

A kötetet lezáró fejezetben pedig a sajtó 1945 utáni állapotát ismerteti. Sajnos, a Gyepű Hangját és az Észak Szavát csak megemlíti; e szamizdat kiadványok öszszegyűjtése és közreadása pedig sürgető feladata lenne sajtótörténetünknek. Lacza hiteles képet fest a sajtó lehetőségeiről a kommunista diktatúra éveiben. Próbál rámutatni az újságírókra nehezedő nyomásra, mindennapi kis megalkuvásaikra, melyeket azonban egzisztenciális okokból meg kellett tenniük. A rendszerváltás utáni sajtót bemutató írásra erőteljesen rányomja a bélyegét, hogy a Meèiar-korszak alatt íródott, így a kelleténél talán kissé pesszimistább. A lapok seregszemléje után a regionális sajtó lehetőségeiről, valamint a rádiózás és televíziózás esélyeiről ír. Végkövetkeztetésként megállapítja: a jövő a magyar nyelvű regionális televíziózásé és rádiózásé (lehetne).

A harmadik kötetet Filep Tamás Gusztáv egészen kiváló tanulmánya nyitja, melyben a csehszlovákiai magyar irodalomról, könyvkiadásról, tudományosságról értekezik. Noha e három témakör összevonása nem volt túl szerencsés, ám nem szabad eltekintenünk attól a jelenségtől, hogy a kisebbségi művelődésben a különböző tevékenységi körök egymásba érnek, közöttük átfedések mutatkoznak. Amikor az olvasó beleássa magát Filep irodalomról szóló fejtegetéseibe, olyan érzése támad: ez az ember mindent tud a csehszlovákiai magyar irodalomról. Bár magam nem feltétlenül ezt az eszközrendszert tartom a legalkalmasabbnak az irodalomtörténet megírására, úgy gondolom, Filep Tamás Gusztáv tézisei részben az általa elvégzett alapkutatások, részben pedig a régi, ismert adatok/tények újrakontextualizálása miatt a jövőben megkerülhetetlenek lesznek a csehszlovákiai magyar irodalommal foglalkozni kívánók számára.

A tanulmánykötet színháztörténeti részét Tóth László írta. Tóth színház iránti vonzódása közismert, ő volt az, aki (társszerzők nélkül!) feldolgozta a komáromi magyar nyelvű színjátszás történetét, de a Párhuzamok és kitérők című könyvének is nagyon értékes a színházzal foglalkozó fejezete.

Az itt közölt dolgozatában a színházat mint nemzetiségi öntudatunk természetes megnyilvánulását értelmezi, s ekként vizsgálja. Színháztörténet megírására törekszik, de munkája bőven tartalmaz politika- és társadalomtörténetet is; a felvidéki magyar közösségnek ugyanis meg kellett vívnia a harcát a magyar színházért az első köztársaságban éppúgy, mint a félmúltban. A szerző bemutatja, hogyan szólt bele a politika a műsorválasztásba, milyen engedményeket voltak kénytelenek tenni az egyes vezetők a működőképesség fenntartása érdekében. S aki színháztörténet megírásába fog, szükségképpen bele kell komponálja a magyar nyelvű színészképzés megoldatlan helyzetét is…

A Szlovák Nemzeti Színház balettegyüttesének egykori magántáncosa, majd dramaturgja, Vojtek Miklós a magyar–szlovák színpaditánc-művészeti kapcsolatokat összegzi a kezdetektől napjainkig. Külön fejezetben tekinti át a pozsonyi színpadi tánc történetét Csehszlovákia megalakulásáig. Takács András pedig a népitánc-mozgalom fejlődésének állomásait tekinti át. A legfontosabb koreográfusok és koreográfiák mellett az egyes évekhez kapcsolódóan közli a művészeti fesztiválok statisztikai adatait, a nézők és szereplők számát.

A zenei életről Duka-Zólyomi Emese ad számot. A fejezet rendkívül aprólékos, a munkásdalárdák és földművesénekkarok éppúgy tárgyát képezik, mint az operaélet. Említést tesz a kórusmozgalom intézményesült találkozóiról és a különböző zenei napokról. A hazai zenei élet általa jelesebbnek gondolt művészeinek és teoretikusainak katalógusával zárja a mintegy negyvenoldalas fejezetet.

A képzőművészetről a számtalan kiállítást szervező, újabban művészetpártoló alapítvány vezetőjeként is működő Farkas Veronika dolgozata számol be. A komáromi művészettörténész a 19. századra való kitekintéssel kezdi írását, melyből interpretációja szerint képzőművészeti életünk sok, máig ható jelensége levezethető. Bemutatja a két világháború közötti lényegesebb képzőművészeti központokat: Kassát, Besztercebányát, Körmöcbányát, Losoncot, Rimaszombatot, Rozsnyót, Nagymihályt, Komáromot és természetesen Pozsonyt. Kifejti: a(z egyébként jelentős érdemeket szerzett) szlovákiai magyar képzőművész-társadalom csak akkor fog létezni, ha erre képes lesz, mivel csak saját erejére számíthat.

A negyedik kötetben kapott helyet a csehszlovákiai magyar művelődéstörténet részletes és alapos kronológiája, a művelődés történetét elmélyültebben megismerni szándékozókat segítő bibliográfia, tárgymutató, névmutató, helynévmutató és helynévszótár.

A helynévszótárban ott találjuk a települések lehetséges megnevezéseit s a megfelelő oldalszámot: hol történt utalás az adott településre a művelődéstörténetben.

A névmutató félkövér betűvel közli azok nevét, akik különböző fokú (cseh)szlovákiai kötődésük okán valamilyen formában közvetlenül szerepet játszottak társadalmi életünk alakításában, szervezésében, s egyben jelzi legfőbb tevékenységi területüket is.

A tárgymutató a Csehszlovákia, illetve az 1938–1945 között Magyarországhoz csatolt felvidéki részekre eső magyar intézmények; szövetségek, szervezetek, társulások; tan-, művelődési és tudományos intézetek; műkedvelő és hivatásos művészegyüttesek, -csoportok; kulturális közösségek; pártok; kulturális rendezvények; lapok és folyóiratok; kiadók és könyvsorozatok jegyzéke.

A fentiekben – többszörösen kimerítve a parafrázis eretnekségét, mely ellen már az amerikai Új Kritika képviselői is felemelték szavukat – a naiv, érdeklődő, de nem szakértő olvasó szemszögéből közelítettem A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története 1918–1998 című monumentális monográfiához. Az utóbb következő, szakértő szerzők tollából származó tanulmányok majd eligazítást adnak az egyes tanulmányok elméleti súlyát illetően, valamint nyilvánvalóvá tesznek olyan problémákat, melyre egy ilyesféle pretextusnak nem tiszte kitérnie. E sorok írója csak remélni tudja, hogy a szlovákiai magyarság elkövetkező 80 (???) évének művelődéstörténetében az a fajta védekező attitűd, amely az 1918-tól napjainkig tartó időszakot teljességgel áthatotta, sokkal kevésbé lesz majd hangsúlyos. Bízzunk benne, hogy létrejöhet egy olyan magyar (netán közép-európai) művelődéstörténeti szintézis, melynek a (cseh)szlovákiai magyarság művelődéstörténete is integráns része lesz.