Karl-Peter Schwarz: Èesi a Slováci — Dlhá cesta k pokojnému rozchodu. (Danis Ferenc)

Karl-Peter Schwarz eredetileg német nyelven (Tschechen und Slowaken – Der lange Weg zur friedlichen) 1993-ban megjelent könyvének szlovák nyelvű kiadása (Karl Gronsky munkája) bevezető részében nyomon követi a szláv törzsek történetét attól az időtől kezdve, amikor őshazájukból, a Visztula és a Dnyeper közötti területről az avarok nyomására kiszorultak és szétszéledtek a Baltikumtól az Adriáig, az Elba és a Duna vonalától a Fekete- és a Kaszpi-tengerig. Az avarok ellen lázongó szláv törzseket a 7. században Samo frank kereskedő egyesítette, és létrehozta „birodalmát”, amely mintegy 35 évig állt fenn. A szerző ezek után a cseh fejlődést követi nyomon, amelynek legfontosabb mozzanata az volt, amikor 845-ben a 14 cseh fejedelem felvette a kereszténységet, s ezzel folyamatosan integrálódott a nyugati keresztény világba. Rövid életű volt a Nagymorva Birodalom is (830–906), bár a későbbi Csehszlovákia megalapítói ebben látták felfedezni ősi államegységüket. A szláv nyelv fejlődésére nagy hatással volt néhány generáción keresztül a Cirill és Metód által meghonosított ószláv liturgia.

A Pøemysl uralkodócsaláddal kezdődően „megrendítően tompa durvaság kezdődött a cseh történelemben” (14. p.), ennek következtében kiéleződtek a vallási, gazdasági, politikai, szociális, nemzeti és egyéb ellentétek. A huszitaság egy ideig erősítette a cseh nemzetébresztő érzelmeket, mivel azonban nem sikerült a különböző irányzatokat egy közös cél érdekében egyesíteni, bekövetkezett a fehérhegyi csata (1620), amely a Habsburg-dinasztia győzelmével zárult. Még jobban megerősödött a nemesség hatalma, amely az ország területének kétharmad részét vallhatta magáénak.

Az első nyelvi konfliktus a csehek és az uralkodóház között II. József uralkodása alatt történt, aki a német nyelvet a hivatalos nyelv rangjára emelte, és annak a latin nyelv szerepét kellett volna átvennie. Ekkor kezdett a cseh nemesség hazafias módon gondolkozni és cselekedni. Ezzel kapcsolatban a szerző megemlíti Václav Hanka irattáros érdekes esetét, aki még középkori iratokat is meghamisított, hogy ezzel bizonyítsa a cseh államiságnak a távolabbi múltba nyúló kezdetét. Ezekben az időkben a szlovákokról úgy ír, mint „történelem nélküli népről” (47. p.). A 10. században becslések szerint négyszázezer „ugor” és kétszázezer szláv lakott Pannóniában (47. p.). Csak a 18. század végén kezdődött a szlovákok nemzeti ébredése. Ez azonban összefüggött az egész magyarság korszakváltásával, a soknemzetiségű feudális korszakból az egységes nemzetté válásával, a tereziánusi–jozefiánusi jogrendszer elleni törekvésekkel. II. József 1784-ben a német nyelvet hivatalos rangra emelte az egész Monarchia területén, és ez a centralizációs „germanizáció” itt sokkal nagyobb ellenállásba ütközött, mint Cseh- és Morvaországban, hiszen a magyar nemesség már 1526-tól harcolt a Habsburgok ellen, amikor a trónt a dinasztia vette át.

Míg az 1848–49-es magyar szabadságharc és főleg az osztrák–magyar kiegyezés után megkezdődött Magyarország iparosítása, és a jobbágyság felszabadításával fellendült a mezőgazdasági termelés is, a csehekkel szembeni német politikában eluralkodott – főleg az 1861. február 26-i új alkotmány elfogadása után – a felsőbbrendűség és a nacionalizmus. A szlovákok körében az erős magyarosítás az 1867-es kiegyezés után kezdődött, ez a sötét korszak maradt meg a szlovák népben emlékként napjainkig. Míg 1868-ban 1800 szlovák nyelvű népiskola volt, a 20. század elejére számuk lecsökkent 528-ra, 1913-ban pedig 260-ra. Az uralkodó osztályok nemcsak a szláv nemzetiségűektől féltek, hanem saját népüktől is, hiszen a rossz szociális viszonyok miatt csak a lakosság 5,5%-ának volt választójoga. „A nemzeteknek egyenlő jogokat” jelszó alatt gyorsan formálódott a szláv népek egységes ellenállása a Habsburg-monarchia uralkodó népei, a németek és a magyarok ellen (53. p.). Csak az uralkodók, főleg Metternich vaksága okozta, hogy elismerje a nemzetiségek jogait, amely a saját létének alapját képezték, és amelyet Franti¹ek Palacký a Duna menti országok föderációjában lefektetett (57. p.).

Amikor 1849 nyarán a császári és az orosz cári katonaság egyesített ereje legyőzte a magyar forradalmat, a szláv nemzeteket a bécsi udvar nem jutalmazta meg. Így ¥udovít ©túr lassan russzofil politikát kezdett hirdetni, sőt azt javasolta, hogy a szlovákok térjenek át a pravoszláv hitre és váljon az orosz nyelv hivatalossá számukra (61. p.). Masaryk 1917-ben a cseh légiósoknak írt kis könyvét eljuttatta a nyugati országok vezetőinek is. A Szép, új Európában először vázolja fel az új államokat, kiemelve a három szláv állam: Lengyelország, Csehszlovákia és Jugoszlávia szerepét a német expanzió ellen. Megemlékezik a magyarokról is: „Számukra biztosítva lesznek az összes polgári jogok. A demokráciának világnézetté kell válnia: Jézus, nem Cézár – ez lesz a demokratikus Európa jelszava” – írta (99. p.).

A szlovákok által lakott területek besorolása az új állam keretei közé nehezebb volt, mint a cseheknél. Az osztrákoktól való szétválás után Károlyi Mihály kormánya liberális köztársaságot igyekezett kialakítani. Tárgyalt Milan Hod¾ával és más szlovák vezetőkkel is, felajánlotta nekik egy autonóm terület létrehozását (109. p.). A cseh egységeket, amelyek Szlovákia területére léptek, a magyar katonák visszaverték. Párizsban sikerült Bene¹nek meggyőznie a franciákat és az angolokat, hogy engedjék át Felső-Magyarországot az új állam kereteibe. Így aztán januárban újra bevonultak Szlovákiába, és elfoglalták egészen a demarkációs vonalig. Később úgy látszott, hogy a kártya megfordul, amikor Kun Béla vörösgárdistái bevonultak Szlovákiába. Csak a júniusi párizsi békekonferencia ítélte véglegesen Szlovákiát Csehszlovákiának.

Masaryk elve az „osztráktalanítás” volt, bár átvette az osztrák jogi és államigazgatási rendszert. „A mi programunk Tábor” – mondta kifejezésre juttatva ezzel a „katolikus idegenuralkodás” megszüntetését. A Bécstől való elválás ezzel Rómára is vonatkozott. A fiatalok körében elvei visszhangra találtak, a „felszabadító elnököt” nagy tisztelet övezte kormányzása egész ideje alatt. Bene¹ már sokkal gyengébb vezetőnek mutatkozott.

Csehszlovakizmusával maga ellen hangolta a németeket és a szlovákokat. A Szovjetunióval 1935-ben megkötött szövetséges szerződés konzervatív körökben ellenszenvet váltott ki. Amikor Andrej Hlinka 1935-ben meghalt, a szlovák politika folytatója Jozef Tiso lett. 1938. szeptember 30-án a Bene¹-féle csehszlovák kormány elfogadta a müncheni döntést, s ezzel a németek harc nélkül elfoglalták Cseh- és Morvaországot. Henlein emberei 400 ezer cseh lakost űztek ki a szudétanémet területről. A lengyelek október 2-án elfoglalták Tì¹ín környékét, Magyarország követelése a bécsi döntéssel lépett érvénybe. Március 13-án Hitler meghívta Tisót, és ismertette vele tervét Csehszlovákia szétrombolására. Másnap Tiso összehívta a tartományi gyűlést, amely kikiáltotta Szlovákia függetlenségét. A Hlinka-féle Szlovák Néppárt (HS¥S) fanatikus hívei vakon követték a hitleri nemzetiszocializmus eszméit; az antiszemitizmus és idegengyűlölet aztán a zsidóüldözésben csúcsosodott ki. A szlovák kirakatpolitikának jól jött, hogy a Hlinka-féle pártban Tisón kívül még tíz katolikus pap vállalt vezető szerepet (147. p.). Az 1941. szeptember 9-én kiadott „Zsidó kódex” túlszárnyalta a hírhedt nürnbergi törvényeket is. Később aztán a sorozatos német katonai vereség hangulatváltást idézett elő Szlovákiában. 1943 októberében egy egész gyalogezred állt át Ukrajnában a szovjetekhez, később pedig egy elit gyalogezred is. Ezért a németek a szlovákokat kivonták a keleti frontról. Ugyanebben az évben megalakult Ludvík Svoboda vezetésével az I. csehszlovák zászlóalj. A szlovák nemzeti felkelés kirobbanása előtt (augusztus 27-én) a szlovák hadsereg szökevény katonái a turócszentmártoni állomáson lefegyverezték a német katonai misszió 22 tagját, és másnap kivégezték őket. Erre 29-én Tiso beleegyezésével a német csapatok megszállták Szlovákiát. Megtorlásul felégettek 60 falut, és kivégeztek 3723 civil személyt. Ezekben az akciókban a Hlinka Gárda is részt vállalt.

Csehországban az ellenállók kisebb szabotázsakciókat folytattak Prága kivételével, ahol 200 ezer civil német maradt, főleg öregek és gyerekek. Május 5-én itt is kirobbant a felkelés, a németeket iskolákba, mozikba, futballstadionokba gyűjtötték össze. Az utcákon nőtt a gyűlölet, amely „németvadászatba” torkollott. Ismeretes a „brünni halálmenet”, ahonnan az összegyűjtötteket egészen a határig zavarták botokkal verve őket. A német statisztikai hivatal 1956-ban kiadott közvéleménye szerint az efféle akciók során 250 ezer szudétanémet lelte halálát (171. p.). Bene¹ elsőrendű célja az összes német kiűzése volt, mert e révén vélte megvalósíthatónak a tiszta csehszlovák nemzeti államot. 1946. május 8-án pedig törvényesítették az összes bűntettet, amelyet az „igazságos megtorlás” ideje alatt 1945. október 25-éig elkövettek. Bene¹ májusi dekrétumai megfosztották a németeket politikai jogaiktól, gazdasági alapjuktól, majd a szövetségesek potsdami értekezletén beleegyeztek „a német lakosság egy részének teljes kitelepítésébe” – számuk elérte a 2,7 millió főt. Bene¹ dekrétumai a magyar lakosságra is vonatkoztak, azonban hiába igyekezett nemzetközi beleegyezést szerezni a magyarok kitelepítéséhez. A szlovák kommunisták és részben a polgárság azért egyezett bele az erőszakos reszlovakizációba, hogy így csökkentsék a kisebbség számarányát (174. p.). Az erőszakos akcióknak katasztrofális volt a következményük nemcsak a németekre és magyarokra, hanem a csehekre és szlovákokra nézve is. Nem volt már erős polgárság, amely a kommunista diktatúrát megállíthatta volna. Az 1946-os „szabad” választásokat Cseh- és Morvaországban 38%-kal a kommunista párt nyerte, Szlovákiában azonban a demokrata párt győzött 62%-kal. Itt nem volt annyi földterület szétosztásra, mert a magyarok kitelepítése csak félig sikerült. Az 1945–1948 közötti időszakban a bíróságok 778 halálos ítéletet hoztak, és további 29 864 személyt ítéltek szabadságvesztésre, melyek kétharmada német és magyar nemzetiségű volt (183. p.).

Az SZKP XX. kongresszusán egy új folyamat kezdődött a „személyi kultusz” elleni harccal, Sztálin bűntetteinek a leleplezésével. Kezdetét vette Szlovákia iparosítása. Ennek nagyságát bizonyítja az, hogy az 1965. évi ipari termelés már olyan nagy volt, mint az 1947-es évben Csehszlovákia ipari termelésének teljes volumene. A hatvanas évek közepétől a cseh írók mind nehezebben hagyták magukat megfélemlíteni, így Prágában megjelentek Milan Kundera első regényei, Hrabal regényének megfilmesítésével Milo¹ Forman és Jiøí Menzel Oscar-díjas lett. Gottwald, Zápotocký és Novotný után, amikor az utóbbi 1968. január 4-én lemondott, helyére első titkárnak Alexander Dubèeket választották. Megalakult a Forradalmi Pártonkívüliek Klubja, majd a K 231, kiadták a Kétezer Szó című manifesztumot. A januári út augusztus 21-én szakadt meg, amikor az öt „varsói tagállam” együttes erővel megszállta Csehszlovákiát, amelyet Dubèek és társai kikényszerített aláírásával szentesítettek. Dubèek ezzel elvesztette szavahihetőségét, őt a kommunista párt vezetői tisztségében a börtönből nemrég szabadult Gustáv Husák váltotta fel. Amikor 1989 végén az új hullám Václav Havelt juttatta az ország élére, nem pedig Dubèeket, nagyon sokan meglepődtek. Az öreg „államalapító” nemzetek: az oroszok, a szerbek és a csehek elvesztették európai vezető szerepüket, a németek még mintaképeink is lettek. Radikalizálódott a szlovák politikai klíma. Az 1992-es parlamenti választásokon Csehországban Václav Klaus, Szlovákiában pedig Vladimír Meèiar győzött. Két nappal a választások után már Brünnben találkoztak, és közvetlenül megbeszélésük után Klaus az újságíróknak kijelentette: „A föderáció elveszett.” A hátramaradó hat hónap alatt elkészítették a békés szétválás feltételeit. Robert A. Kann történész szerint azért esett szét Csehszlovákia, mert az egész rendszert összefogó idea elvesztette funkcióját. Csak elodázni lehetett volna a szétesés idejét. Egyik utódállamnak sem egyszerű az előttük álló út. Hogy be is tudják fejezni, nem utolsó sorban szomszédjaiktól is függ.

A szerző, Karl-Peter Schwarz 1952-ben született az ausztriai Villachban. Hosszú éveken át volt az osztrák rádió és televízió (ORF) római tudósítója, majd a Die Welt és a Die Presse sajtómunkatársa.

A könyv szlovák kiadója kiemeli, hogy ez olyan érdekfeszítő olvasmány, mint egy detektívregény. Mai nemzedékünk többsége még nem találkozott történelmünk objektív leírásával, ezek bizonyos „pártszemléletből” íródtak vagy a külföldön élő történészek szélsőséges nézeteiből. Nem tudományosan megalapozott mű, annál érdekesebb és meglepőbb az olvasó számára, akinek nincs ideje és nem is igényli a mély történelmi elemzéseket. A szerző kitűnően összegezte a legfontosabb és alapvető történelmi tényeket, amelyek a mai állapotokig vezettek. Az olvasó sok ismeretlen idézetet is talál benne, ezek egészen más megvilágításban tüntetik fel a cseh és szlovák politikusok tevékenységét. Nagyon jó hasznát vehetik segédeszközként középiskolai pedagógusaink, de a történelmünk iránt érdeklődő emberek is. A könyvet irodalom- és névjegyzék zárja.

Danis Ferenc