Liszka József (szerk.): Acta Ethnologica Danubiana 2—3. (Bődi Erzsébet)
Az Acta Ethnologica Danubianára mint a közép-európai etnológia egyik legkomolyabb fórumára illik odafigyelni. Külön öröm, hogy ez az értékes szakkiadvány a Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi műhelye munkájának az eredménye. Az Acta német alcíme – Jahrbuch des Forschungszentrums für Europäische Ethnologie – talán még egyértelműbbé teszi a kiadvány évkönyv jellegét és a közép-európai etnológia szolgálatát.
Az ismertetésre kerülő kötet összevont 2–3. száma a XII. Nemzetközi Etnokartográfiai Konferencia előadásait és néhány könyvismertetést közöl. Mindezekből az is kiderült, hogy a Liszka József által vezetett komáromi tudományos műhely, pontos nevén a Fórum Kisebbségkutató Intézet Etnológiai Központja szervezte ezt a konferenciát (2000. október 18–21.), s Alexander Fenton szavai után ítélve, igen sikeresen.
A 20. századi európai néprajztudományt a kartográfiai kutatások integrálták a leghatékonyabban. Ezeket a kutatásokat nem lehetett ösztönösen végezni, a terepen szerzett adatok közvetlenül nem adtak választ a feltett kartográfiai kérdésekre. Az ilyen kutatásokra már a kezdet kezdetén módszertanilag kellően fel kellett készülni, és az azt követő szisztematikus adatgyűjtés is hosszú éveket igényelt, s az eredmények közzététele, a térképszerkesztések s azok megjelentetése nemcsak költségesek voltak, hanem még veszélyt is hozhattak a népek békéjére. Az egymásrautaltság tehát törvényszerű. F. Ratzel Anthropogeographiájától (1891) a 20. század végéig felbecsülhetetlen értékű nemzeti néprajzi atlaszok jelentek meg. A biztató sikerek közepette közös európai etnológiai atlasz kidolgozására is vállalkoztak. A munka közben a kartográfiai etnológia azonban szerteágazott. Hogy milyen irányban, erről szólnak az Acta Ethnologica Danubiana (2–3.) lapjain közzétett előadások, melyeket a témakör legkiválóbb, az etnográfiai térképészet gyakorlati megvalósításában részt vevő kutatók fogalmaztak meg.
Már Alexander Fenton, az 1966-tól szerveződő Európai Néprajzi Atlaszi Találkozók egyik vezetője leszögezte, hogy 1990 a fordulat éve. Ettől kezdve újabb és újabb dimenziók kerültek be a kartográfia látószögébe. A határ mint néprajzi probléma a jelenlegi kérdés.
Erre 18 értékes, továbbgondolásra serkentő dolgozat reagált. Komoly tanulmányokká formálódott előadásokra nem lehet nem odafigyelni. Számtalan új tudományos fogalommal, látószöggel és nem utolsósorban eredménnyel frissítették az etnológiai gondolkozást. Ha csak néhány tanulságra hívom fel a figyelmet, akkor is oldalakat tölt ki.
A Nemzetközi Etnokartográfiai Munkacsoport leköszönő koordinátora, H. L. Cox mint a német néprajzi atlasz archívumának vezetője úgy véli, hogy a kijelölt kérdéskörre a választ a mai nemzetállamok makro- és mikroterületeinek határkutatásaival lehet megközelíteni. E vizsgálatok történeti és szinkronikus, strukturális tagolásban, szociálpszichológiai elemek összefüggésében történhetnek. Elkerülhetetlen a súlyponteltolódás a nagyobb földrajzi egységek történeti makroanalíziséről a kisebb régiók – a források mennyiségi és minőségi elemzésén alapuló – vertikális, történeti, gazdasági és szociálvizsgálatára.
Barna Gábor tanulmányában ezúttal ismeretelméleti síkon keresi a járható utat az emberi kultúra és a táj térbeli tagolódásához, amikor egy-egy romániai és szlovákiai jeles esemény vonzáskörzetének térbeli rendező elvét mutatja be kultúrtörténeti példák sokaságával. Borsos Balázs módszertanilag nyújtott újat. A Magyar Néprajzi Atlaszt számítógépes program alá véve eddig nem ismert összefüggésekre hívta fel a figyelmet. Továbbá elkülönített 68 kisrégiót. Elemzéséből egyértelművé vált, hogy a Duna mindenhol elválasztó, míg a Tisza folyó sehol sem tagolja a magyar kultúra képét.
A szlovák néprajztudomány részéről Marta Botíková, Oµga Danglová és Soòa Kovaèevièová készült a konferenciára. Kérdésfelvetéseik a kulturális areák és etnikai határok, a díszítő elemek és viseleti formák hatása az identitás tartalmára, valamint olykor a nagypolitikából gyökerező határ menti kultúrtörténeti problémák értelmezésére vonatkoztak.
Kurt Dröge egy Magyarországon alig ismert korai néprajzi atlaszt értékelt, az 1936-ban megjelent Balti-tenger mellékéről készültet – a Pomerániai Néprajzi Atlaszt. Walter Hartinger előadásának fő mondanivalója a mobilitás, a társadalmi rétegek egymásra hatása, a lesüllyedt kultúrjavak és a kulturális diverzifikáció.
Keményfi Róbert egy komplex etnikai és nyelvhatárvizsgálat programját ismertette, melyet az MTA Kisebbségkutató Műhely indított útjára.
Gömör-Kishont történeti vármegye etnokulturális helyzetét jól ismerő B. Kovács István azt a felfogást erősítette, mely szerint a kultúrának mint egésznek nincsenek határai, csupán súlypontjai és átmenetei vannak. Egységes, akárcsak létrehozója és alakítója, maga az ember. Határai az egyes elemeknek és jelenségeknek lehetnek csupán. Liszka József a szlovákiai magyarok 20. századi populáris kultúráját jellemezte az iskolarendszer, az államhatalmi struktúra, a hadseregben való szolgálat, a piackörzetek alakulásának szemszögéből.
A néprajzi térképek szerkesztésében jártas Paládi-Kovács Attila ezúttal a történeti Felső-Magyarország földrajzi, nyelvi és részben kulturális tagolódásáról szólt. Növényföldrajzi, nyelvi és népsűrűségi határ körvonalazása, az átfedések ténye, a határzónát szélesítő népszigetek, az életkamrák megjelölése és az ezekre irányuló kutatásai újabb színezetet adnak a hagyományos kultúra tagolódásának megértéséhez.
Thomas K. Schippers tanulmányában a nemzeti térképek mint grafikai ikonok érzelmi és szellemi hatásának, a határértékek többdimenziós megjelenéseinek, a peremek, határok eltűnésére való természetes hajlamosságnak, a zárás–nyitás tényének, a virtuális és valóságos határok felfedezésének vizsgálata szerinte Európa jövő etnológusainak feladata.
Mieczyslaw Trojan wroc³awi etnológus Szilézia nyugati határánál zajló szociokulturális folyamatokról szólt. A két eltérő fejlettségi fokon álló német és lengyel kultúra között szerinte még áll a fal, pedig a határ már megszűnt.
Josef Vaøeka egy új atlaszt mutatott be. Térképei az 1752–1756 közötti cseh kézművességet, manufakturális termelést és a kézműves termékek kereskedelmét dokumentálják levéltári kutatásokra alapozva.
Jurjen Van der Kooi határokon átnyúló népi elbeszélésekről értekezett. Voigt Vilmos a nyelvsziget, népsziget fogalmát, létét bizonyította. A szigetképződés igazi okát a kultúra és a vallás terén láttatja, mivel bizonyos esetekben kételkedik a kisebbségi nyelvhasználat egyedüli hatásában.
Egy ilyen vaskos tanulmánykötet elméleti eszenciákat tartalmazó értekezéseit nem lehet csak egyszer elolvasni és értelmezni. Még az egyszerű kijelentések mögött is mélységek vannak, és ezeknek a mélységeknek is tudni kell a tartalmát, hogy ítélkezni merjünk. A kötet tanulmányaiból csak egy dolgot állíthatunk biztosan. Azt, hogy a néprajzi kartográfiai kutatásokban a 2000. év tájékán új korszak kezdődött: egy-egy érintkezési terület (zóna, sáv, perem stb.) minél összetettebb vizsgálata.
Bődi Erzsébet