Izsák Lajos: A felvidéki magyarság jogfosztása és szülőföldjéről való eltávolítása 1944–1949

Tör­té­nel­mi tény, hogy a fel­vi­dé­ki ma­gyar­ság már a XI. szá­zad­tól kezd­ve lak­ta, bir­to­kol­ta és mű­vel­te azt a föl­det, ame­lyet a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú után el kel­lett hagy­nia, il­let­ve „hi­va­ta­lo­san” el­tá­vo­lí­tot­ták on­nan. Elő­de­ink­nek, a fel­vi­dé­ki ma­gyar­ság­nak az et­ni­kai és nyelv­ha­tá­ra a XI. szá­zad­ban már a Pozsony–Nagyszombat–Nyitra– Galgóc–Bars–Hont vo­nal­ra ter­jedt. Így pl. szü­lő­fa­lum­ról Ne­gyed­ről az el­ső írá­sos em­lék 1113-ból va­ló, a zobor­he­gyi apát­ság ok­le­ve­lé­ben már e né­ven em­lí­tik. Ko­má­rom az Ár­pád-há­zi ki­rá­lyok ural­ko­dá­sa ide­jén már ki­sebb vár­is­pán­ság.

A ma­gyar­ság a Fel­vi­dé­ken is a sík vi­dé­ki és domb­sá­gi te­rü­le­tet ré­sze­sí­tet­te előny­ben, majd a föld­mű­ve­lés ter­je­dé­sé­vel együtt észak fe­lé ha­lad­tak, fő­ként a fo­lyó­völ­gyek­ben. Így ala­kult ki a sok év­szá­za­don ke­resz­tül fenn­ál­ló ma­gyar–szlo­vák nyelv­ha­tár: Léva–Losonc–Rimaszombat–Rozsnyó. Má­ria Te­ré­zia ural­ko­dá­sa ide­jén az 1773-ban ké­szí­tett el­ső or­szá­gos ös­­sze­írás a ma­gyar te­le­pü­lés­te­rü­let ha­tá­rát a Nyitra–Léva–Losonc–Rimaszombat–Rozsnyó–Jászó vo­nal­ban je­löl­te meg. 1880 vé­gén a mai szlo­vák ál­lam­te­rü­le­ten kö­zel 600 ezer ma­gyar élt, s ez a lét­szám az 1910-es nép­szám­lá­lás ide­jé­re már kö­zel 900 ezer fő­re emel­ke­dett, ami a ko­ra­be­li la­kos­ság 30,62%-át tet­te ki. Az az­óta el­telt év­ti­ze­dek azon­ban óri­á­si et­ni­kai és nyel­vi el­to­ló­dá­so­kat ered­mé­nyez­tek.

Erő­sza­kos szlo­vá­ko­sí­tó kam­pá­nyok egész so­ra zaj­lott a két vi­lág­há­bo­rú kö­zött is, de kü­lö­nö­sen 1944 után. Ez a fo­lya­mat már az 1918/19-es for­du­lat után kez­de­tét vet­te, ami­kor a be­ren­dez­ke­dő új cseh­szlo­vák ál­lam­ha­ta­lom rög­tön több mint 100 ezer fel­vi­dé­ki ma­gyart ül­dö­zött el ott­ho­ná­ból. Az 1920-as tri­a­no­ni szer­ző­dés kö­vet­kez­té­ben Ma­gyar­or­szág új hely­zet­be és kör­nye­zet­be ke­rült. Az or­szág ko­ráb­bi 325 400 km2-es te­rü­le­te 92 900 km2-re, la­kos­sá­ga 20,8 mil­li­ó­ról 7,6 mil­li­ó­ra csök­kent. Tri­a­non a ma­gyar­ság tör­té­ne­té­nek leg­na­gyobb tra­gé­di­á­ját je­len­tet­te, hi­szen több mil­lió ma­gyar – jó­részt egy tömb­ben – ke­rült a szom­szé­dos or­szá­gok­hoz. Ro­má­ni­á­hoz csa­tol­tak 1 660 000 főt, Cseh­szlo­vá­ki­á­hoz 896 000 főt, Ju­go­szlá­vi­á­hoz 577 000 főt, meg­kér­de­zé­sük, az­az nép­sza­va­zás nél­kül. Ha­zán­kat új szom­szé­dai vesz­tes­ként ke­zel­ték, s a hoz­zá­juk ke­rült ma­gyar kö­zös­sé­gek a he­lyi na­ci­o­na­liz­mu­sok­kal szem­ben véd­te­len­né vál­tak. „Az 1921, de mégin­kább az 1930. évi nép­szám­lá­lás­ok ere­de­mé­ny­ei ar­ról ta­nús­kod­tak, hogy a szlo­vák és ru­tén több­sé­gű te­rü­le­tek szór­vány­ma­gyar­sá­ga, a ve­gyes la­kos­sá­gú vá­ro­sok ma­gyar pol­gár­sá­ga és a nyelv­ha­tá­ron élő ma­gyar­ság el­sor­vadt” – ál­la­pít­ja meg a je­les fel­vi­dé­ki tör­té­nész, a po­zso­nyi Popé­ly Gyu­la (Popély 1991). „Kü­lö­nö­sen fel­tű­nő a ma­gyar elem tér­vesz­té­se a Nyit­ra kör­nyé­ki, a Vere­bé­ly és Lé­va kö­zöt­ti, a Kas­sa kör­nyé­ki, va­la­mint a Tőke­te­re­bes alat­ti ve­gyes la­kos­sá­gú és ke­ve­rék né­pes­sé­gű te­rü­le­te­ken. A ve­gyes la­kos­sá­gú te­rü­le­tek szlo­vák­ká vá­lá­sá­val két he­lyen is meg­sza­kadt az ad­dig ös­­sze­füg­gő egé­szet al­ko­tó ma­gyar et­ni­kai sáv: Nóg­rád me­gyé­ben Nagy­kür­tös alatt, va­la­mint Aba­új­ban Kas­sá­tól dél­ke­let­re” (u.o.). Va­gyis Szlo­vá­ki­á­ban már a két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti év­ti­ze­dek­ben is tu­da­to­san folyt a ma­gyar­ság so­ra­i­nak rit­kí­tá­sa. Ez a fo­lya­mat 1938-ban azon­ban rö­vid idő­re meg­sza­kadt.

Az el­ső bé­csi dön­tés ér­tel­mé­ben 1938. no­vem­ber 2-án 11 927 km2 te­rü­let, Kormárom, Ér­sek­új­vár, Dunaszerdahely, Somorja, Be­reg­szász, Lo­sonc, Ipoly­ság, Lé­va, Rozs­nyó, Kas­sa, Ung­vár és Mun­kács vá­ro­sa ke­rült vis­­sza Ma­gyar­or­szá­goz. A vissza­tért te­rü­le­tek 1 050 000 la­ko­sá­nak 86,5%-a ma­gyar volt. Po­zsony azon­ban Cseh­szlo­vá­ki­á­ban ma­radt. Alig­ha fér­het hoz­zá két­ség, hogy ez a dön­tés fed­te az et­ni­kai ha­tá­ro­kat, és alig­ha ered­mé­nye­zett vol­na mást vagy töb­bet egy nem­zet­kö­zi el­len­őr­zés mel­lett tar­tott nép­sza­va­zás. E dön­tést kö­ve­tő­en Cham­ber­lain an­gol mi­nisz­ter­el­nök úgy nyi­lat­ko­zott a brit par­la­ment­ben, hogy Cseh­szlo­vá­kia és Ma­gyar­or­szág kö­zöt­ti ha­tá­rok­ra vo­nat­ko­zó­an nem szük­sé­ge­sek to­váb­bi nem­zet­kö­zi lé­pé­sek. Sőt a lon­do­ni ma­gyar kö­vet ér­dek­lő­dé­sé­re az an­gol kül­ügy­mi­nisz­té­ri­um azt is meg­erő­sí­tet­te, hogy mind­ez az el­ső bé­csi dön­tés „de jure”, va­gyis jo­gi el­is­me­ré­sét is je­len­ti.

A Fel­vi­dék ma­gyar­lak­ta te­rü­le­te­i­nek vis­­sza­té­ré­se után né­hány hó­nap­pal, 1939. már­ci­us 15-től a mün­che­ni egyez­ményt alá­író nagy­ha­tal­mak – Ang­lia, Fran­cia­or­szág, Né­met­or­szág, Olasz­or­szág – dön­té­se kö­vet­kez­té­ben az el­ső vi­lág­há­bo­rú után kre­ált Cses­zlo­vá­kia meg­szűnt lé­tez­ni. A né­met csa­pa­tok prá­gai be­vo­nu­lá­sá­val egy idő­ben lét­re­jött a Tiso ve­zet­te szlo­vák báb­ál­lam, amely Hit­ler szö­vet­sé­ge­se­ként vett részt a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú­ban. Így Ma­gyar­or­szág „Cseh­szlo­vá­kia el­len” há­bo­rú­ba so­ha­sem lé­pett. Még­is a Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság 1938/39. évi szét­ve­ré­sé­ben mond­ták ki a ma­gyar­sá­got – és a né­me­te­ket – bű­nös­nek. „A szlo­vá­ki­ai ma­gyar ki­sebb­ség túl­nyo­mó több­sé­ge üd­vö­zöl­te a de­mok­ra­ti­kus Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság szét­tö­ré­sét, a de­mok­ra­ti­ku­san igaz­ga­tott dél­szlo­vá­ki­ai te­rü­le­tek­nek a fa­sisz­ta Ma­gyar­or­szág ré­szé­ről tör­tént meg­szál­lá­sát, és ér­de­me­ket sze­rez­tek a Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság szét­tö­ré­sé­ben” – mon­dot­ta Gus­tav Husák 1945. feb­ru­ár 28-án Kas­sán. Majd így foly­tat­ta: „A ma­gyar la­kos­ság több­sé­gé­nek örö­met oko­zott az, hogy a de­mok­ra­ti­kus Cseh­szlo­vá­ki­á­tól a fa­sisz­ta és fe­u­dá­lis Ma­gyar­or­szág­hoz ke­rült” (Polányi 1992:8). Ez utób­bit te­kint­ve tel­jes egé­szé­ben iga­za volt, alig­ha akadt vol­na ugyan­is olyan ma­gyar kor­mány­zat, amely ki­tért vol­na a tör­té­nel­mi al­ka­lom meg­ra­ga­dá­sa elől. A má­so­dik vi­lág­há­bo­rú után győz­tes­nek nyil­vá­ní­tott Cseh­szlo­vá­kia vi­szont már a há­bo­rú ide­jén a ma­gya­rok és né­me­tek nél­kü­li szláv ál­lam ki­ala­kí­tá­sát, meg­te­rem­té­sét tűz­te ki cé­lul.

A cseh­szlo­vák nem­ze­ti ál­lam meg­te­rem­té­sé­nek prog­ram­ját – az ak­kor­ra már nem­zet­kö­zi­leg is el­is­mert jog­foly­to­nos­ság ta­la­ján áll­va – Edvard Beneš köz­tár­sa­sá­gi el­nök és a lon­do­ni cseh­szlo­vák emig­ráns kor­mány 1942 vé­gén, 1943 ele­jén a ma­gyar nem­ze­ti­sé­gű la­kos­ság ki­te­le­pí­té­sé­nek kö­ve­te­lé­sé­vel egé­szí­tet­te ki. Beneš 1943 őszén Moszk­vá­ban ta­lál­ko­zott a cseh­szlo­vák kom­mu­nis­ta ve­ze­tők­kel is. Ér­de­mes idéz­ni a tár­gya­lá­sok jegy­ző­köny­vé­ből: „Beneš hang­sú­lyoz­ta, hogy meg­kap­ta a Szov­jet­unió hoz­zá­já­ru­lá­sát a né­me­tek ki­te­le­pí­té­sé­ről a Köz­tár­sa­ság te­rü­le­té­ről, és már ré­geb­ben si­ke­rült meg­sze­rez­nie Ang­li­á­nak és Roose­velt­nek írás­be­li hoz­zá­já­ru­lá­sát. Ugyan­ezt a mód­szert, amit a né­me­tek el­len fo­gunk al­kal­maz­ni, a ma­gya­rok­kal szem­ben is ér­vé­nye­sít­jük, mi­kor is ezt az el­já­rást meg­kön­­nyí­ti a szlo­vá­ki­ai ma­gyar la­kos­ság ki­cse­ré­lé­se a ma­gyar­or­szá­gi szlo­vá­ko­kért” (Lász­ló 2003:13). A moszk­vai cseh­szlo­vák kom­mu­nis­ta emig­rá­ció 1944 ta­va­szán – a szov­jet kor­mány­­nyal együtt –, a Szlo­vák Nem­ze­ti Ta­nács pe­dig 1944 őszén szin­tén el­fo­gad­ta ezt. Beneš el­nök így ér­zé­kel­tet­te or­szá­ga ma­gyar­el­le­nes han­gu­la­tát: „Sok em­be­rünk azt mond­ja: meg kell őket sem­mi­sí­te­ni. Ma­gam nem va­gyok ilyen ra­di­ká­lis. Egy nagy­ha­ta­lom be­szél­het ilyen mó­don, de mi nem tu­dunk ilyes­fé­lét meg­va­ló­sí­ta­ni” (Ger­gely–Izsák 2000:164).
A Szlo­vák Nem­ze­ti Ta­nács ülé­sén Fal­ton így fo­gal­ma­zott: „A leg­na­gyobb ha­tá­ro­zott­ság­gal kell meg­kez­de­nünk a tisz­to­ga­tá­si mun­kát. /…/ Meg kell fosz­ta­ni őket va­gyo­nuk­tól, gyűj­tő­tá­bor­ok­ba kell őket el­he­lyez­ni, és ki kell őket te­le­pí­te­ni Ma­gyar­or­szág­ba, ad­dig pe­dig Cseh­or­szág­ba kell őket mun­ká­ra vin­ni és bir­to­ka­ik­ra szlo­vák föld­mű­ves csa­lá­do­kat kell te­le­pí­te­ni. Ha­la­dék­ta­la­nul hoz­zá kell fog­ni a ma­gyar egy­há­zi bir­to­kok el­kob­zá­sá­hoz is” (Lász­ló 2003:16). 1944 vé­gén a fo­ko­zó­dó szlo­vák na­ci­o­na­lis­ta in­du­la­tok kö­vet­kez­té­ben az egész or­szá­got el­árasz­tot­ta a ma­gya­rok el­le­ni gyű­lö­let­kel­tés hul­lá­ma. Jól pél­dáz­za ezt a fo­lya­ma­tot an­nak a cikk­nek a hang­vé­te­le, amely­re Janics Kál­mán buk­kant a ko­ra­be­li cseh­szlo­vák saj­tó­ban: „Sen­ki­re nem sza­bad te­kin­tet­tel len­ni. Ma nem kell a Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság­nak egyet­len ma­gyar sem, akár szo­ci­a­lis­ta, akár de­mok­ra­ta gon­dol­ko­dá­sú. Ne­künk már ez is elég, hogy ezek az em­be­rek a ma­gya­rok, szét­ver­ték az ál­la­mun­kat, és ma is bom­laszt­ják a köz­tár­sa­sá­got. Ma­gunk­nak, nem­ze­tünk­nek és köz­tár­sa­sá­gunk­nak ár­tunk, ha fe­dez­zük és véd­jük őket. Sza­ba­dít­suk meg tel­ke­in­ket az ege­rek­től és po­los­kák­tól. /…/ Men­je­nek ön­ként és örök­re Ma­gyar­or­szág­ra, amely »úri embereket« csi­nál be­lő­lük, a ha­mis­ság és az ázsi­ai ci­gány­ság iga­zi pél­dá­nya­it /…/ ki­se­per­ni a ma­gya­ro­kat min­de­nütt, ak­kor is, ha kom­mu­nis­ták vagy de­mok­ra­ták” (Janics 1989:82). Az új cseh­szlo­vák ál­lam, il­let­ve de­mok­rá­cia fun­da­men­tu­má­ba saj­nos be­épült a gyű­lö­let.
A Szlo­vák Kom­mu­nis­ta Párt 1945. feb­ru­á­ri kon­fe­ren­ci­á­ján „új hon­fog­la­lás­ra” szó­lí­tot­ta fel a szlo­vák­sá­got: „A szlo­vák pa­raszt­nak és mun­kás­nak, aki­ket ki­szo­rí­tot­tak a gaz­dag dé­li te­rü­le­tek­ről és szá­za­do­kon ke­resz­tül a he­gyek kö­zött el­nyom­tak, meg kell is­mét kap­nia eze­ket a ré­gi szlo­vák te­rü­le­te­ket és le­he­tő­sé­get a ren­des em­be­ri élet­hez” (Ger­gely–Izsák 2000:264). Majd 1945. már­ci­us ele­jén azért emelt szót, hogy „a múlt­ban vagy az el­múlt hat év­ben erő­szak­kal el­ma­gya­ro­sí­tott dé­li ha­tár­vi­dé­ket terv­sze­rű­en és fo­ko­za­to­san vis­­sza­szlo­vá­ko­sít­suk. Dél-Szlo­vá­kia gaz­dag és ter­mé­keny föld­jét, amely­ről a ma­gyar gró­fok és fe­u­dá­lis urak a he­gyek kö­zé szo­rí­tot­ták a szlo­vák pa­rasz­tot, is­mét vis­­sza kell ad­ni a szlo­vák pa­raszt­ság­nak. Kö­ve­tel­jük, hogy a ma­gyar több­sé­gű köz­sé­gek­be és vá­ro­sok­ba gyor­sí­tott ütem­ben küld­je­nek köz­igaz­ga­tá­si bi­zott­sá­got” (Ger­gely–Izsák 2000:264).

Ezen el­kép­ze­lé­sek, il­le­tő­leg ter­vek je­gyé­ben fo­gant az 1945. áp­ri­lis 5-én Kas­sán meg­hir­de­tett kor­mány­prog­ram, amely a ma­gyar nem­ze­ti­sé­get egé­szé­ben tet­te fe­le­lős­sé Cseh­szlo­vá­kia fel­bom­lá­sá­ért. E prog­ram VIII. fe­je­ze­te a kö­vet­ke­ző­ket he­lyez­te ki­lá­tás­ba a ma­gyar nem­ze­ti­ség­gel kap­cso­lat­ban: „1. a cseh­szlo­vák ál­lam­pol­gár­sá­got csak azok­nak a ma­gyar nem­ze­ti­sé­gű la­ko­sok­nak hagy­ják meg, akik an­ti­fa­sisz­ták vol­tak, részt vet­tek a Cseh­szlo­vá­kia fel­újí­tá­sá­ért foly­ta­tott el­len­ál­lá­si moz­ga­lom­ban, vagy pe­dig ül­döz­ték őket köz­tár­sa­ság­hoz va­ló hű­sé­gü­kért. 2. a töb­bi ma­gyar nem­ze­ti­sé­gű la­kos cseh­szlo­vák ál­lam­pol­gár­sá­ga meg­szű­nik, de le­he­tő­vé te­szik ne­kik az op­tá­lást /két ál­lam­pol­gár­ság kö­zül az egyi­ket vá­laszt­ja – I.L./; min­den ilyen irá­nyú ké­rel­met kü­lön vizs­gál­nak meg. 3. azok a ma­gyar nem­ze­ti­sé­gű sze­mé­lyek, akik bűn­tényt kö­vet­tek el a köz­tár­sa­ság­gal vagy más nem­ze­tek­kel szem­ben, fő­képp a Szov­jet­unió el­len, bí­ró­ság elé ke­rül­nek, meg­foszt­ják őket cseh­szlo­vák ál­lam­pol­gár­sá­guk­tól és örök­re ki­tilt­ják őket a köz­tár­sa­ság te­rü­le­té­ről” (Polányi 1992:17–18). A kor­mány­prog­ram konk­rét ja­vas­la­ta­it a kol­lek­tív fe­le­lős­ség szel­le­me ha­tot­ta át, mi­vel a ma­gyar nem­ze­ti­sé­gű la­kos­ság túl­nyo­mó több­sé­gét hon­ta­lan­ság­ra ítél­te, s ez­zel együtt a jog sán­ca­in kí­vül­re he­lyez­te. Szá­mos ma­gyar­el­le­nes – s te­gyük hoz­zá né­met­el­le­nes – in­téz­ke­dés már a kor­mány­prog­ram – va­gyis 1945. áp­ri­lis 5. – meg­szü­le­té­se előtt nap­vi­lá­got lá­tott. Kö­zü­lük em­lí­tés­re mél­tó a SZNT 1944. szep­tem­ber 6-án el­fo­ga­dott ren­de­le­te, amel­­lyel meg­szün­te­tett Szlo­vá­ki­á­ban min­den ma­gyar és né­met ta­ní­tá­si nyel­vű is­ko­lát. Egyi­de­jű­leg meg­til­tot­ta, hogy az ál­la­mi­lag el­is­mert egy­há­zak né­met és ma­gyar nyel­ven tart­sák is­ten­tisz­te­le­te­i­ket mind­azo­kon a he­lye­ken, ahol azo­kat az el­ső bé­csi dön­tés /1938. nov. 2./ után ve­zet­ték be.

Egy 1945. feb­ru­ár 21-én ki­adott ren­de­let sze­rint a föld­re­form cél­já­ra azon­na­li ha­tál­­lyal és té­rí­tés nél­kül el­ko­boz­tak min­den me­ző­gaz­da­sá­gi in­gat­lant, amely olyan ma­gyar nem­ze­ti­sé­gű sze­mé­lyek tu­laj­do­nát ké­pez­te, akik 1938. no­vem­ber 1-jén nem vol­tak cseh­szlo­vák ál­lam­pol­gár­ok. Ha­son­ló sors várt a ma­gyar nem­ze­ti­sé­gű sze­mé­lyek 50 hek­tárt meg­ha­la­dó me­ző­gaz­da­sá­gi in­gat­la­na­i­ra is. „Ter­mé­sze­te­sen so­ha töb­bé nem en­ged­he­tő meg, hogy ál­la­mun­kat il­lo­já­lis po­li­ti­ká­val olyan ide­gen, nem szláv nem­ze­ti­sé­gű ki­sebb­sé­gek gyen­gít­sék, ame­lyek nagy­részt a ná­ci Né­met­or­szág, va­la­mint a re­ak­ci­ós Hor­thy­-Ma­gyar­or­szág en­ge­del­mes esz­kö­zé­vé vál­tak a köz­tár­sa­sá­gunk­kal szem­be­ni hó­dí­tá­si vágy­nak – szö­gez­te le az 1945. áp­ri­lis 5-i kor­mány­nyi­lat­ko­zat, s azt is rög­tön hoz­zá­tet­te – ál­la­munk­nak /…/ meg kell sza­ba­dul­nia a né­met és ma­gyar nem­ze­ti­sé­gi ki­sebb­ség min­den ele­mé­től” (Polányi 1992:26).

A kor­mány­prog­ram meg­hir­de­té­sét kö­ve­tő­en 1945. áp­ri­lis 7-én je­lent meg a SZNT bel­ügyi meg­bí­zott­já­nak ren­de­le­te, amely sze­rint a ma­gya­rok ál­tal la­kott te­le­pü­lé­se­ken nem le­he­tett nem­ze­ti bi­zott­sá­gokat ala­kí­ta­ni, s ha ne­tán ilye­nek még­is lét­re­jöt­tek, fel kel­lett osz­lat­ni azo­kat. A ma­gya­rok nem le­het­tek sem po­li­ti­kai párt­nak, sem tö­meg­szer­ve­ze­tek­nek tag­jai. Áp­ri­lis–má­jus fo­lya­mán el­bo­csá­tot­ták ál­lá­suk­ból a ma­gyar nem­ze­ti­sé­gű köz­al­kal­ma­zot­ta­kat, majd nem sok­kal ké­sőbb a ma­gán­al­kal­ma­zot­tak me­nesz­té­se kö­vet­ke­zett. A ma­gyar nem­ze­ti­sé­gű­ek tu­laj­do­ná­ban lé­vő kis- és kö­zép­üze­mek, a kis­ipa­ros­ok mű­he­lye­it is be­le­ért­ve nem­ze­ti gond­nok­ság alá ke­rül­tek. A na­gyobb vá­ro­sok­ban, kü­lö­nö­sen Po­zsony­ban, tö­me­ges mé­re­te­ket öl­tött a ma­gyar nem­ze­ti­sé­gű la­kos­ság la­ká­sa­i­nak igény­be­vé­te­le, gyak­ran az érin­tet­tek in­ter­ná­lá­sá­val egy­be­köt­ve. In­ter­ná­ló tá­bo­rok mű­köd­tek – töb­bek kö­zött – Pozsonyliget­fa­lun, Kas­sán, Lo­son­con, Lé­ván, Nagyidán, Nyitrán, Rozs­nyón, Sze­re­den s má­sutt, ahol több mint 20 000 ma­gyart őriz­tek, s csak ke­vés szó esik ar­ról, hogy egye­di ki­vég­zé­sek és tö­meg­gyil­kos­sá­gok is tör­tén­tek. Ezek ha­tá­sá­ra már 1945 ta­va­szán meg­in­dult a me­ne­kült­ára­dat Ma­gyar­or­szág­ra, s né­hány hó­nap alatt mint­egy 40 ez­ren me­ne­kül­tek a ha­tár túl­ol­dal­ára. A kor­mány­prog­ram ren­del­ke­zé­se alap­ján kö­zel 800 ma­gyar ta­ní­tá­si nyel­vű is­ko­lát és egyéb ok­ta­tá­si in­téz­ményt zár­tak be – az ok­ta­tás nyel­ve csak a szlo­vák le­he­tett – így azon ta­nu­lók szá­ma, akik nem ta­nul­hat­tak anya­nyelv­ükön meg­ha­lad­ta a 100 ez­ret. A ve­gyes la­kos­sá­gú te­le­pü­lé­se­ken és a vá­ro­sok­ban a ma­gyar nem­ze­ti­sé­gű la­kos­ság – csa­lá­di ott­ho­na­in kí­vül – se­hol sem be­szél­he­tett az anya­nyel­vén, ha­csak nem akar­ta ma­gát ki­ten­ni kü­lön­bö­ző sér­té­sek­nek és at­ro­ci­tá­sok­nak.
A má­so­dik vi­lág­há­bo­rú­ban győz­tes nagy­ha­tal­mak pots­da­mi ér­te­kez­le­te /1945. jú­li­us 17–augusztus 2./ el­uta­sí­tot­ta a ma­gyar nem­ze­ti­ség ki­te­le­pí­té­sé­re vo­nat­ko­zó cseh­szlo­vák ké­rést. Ez az ál­lás­fog­la­lás elé­ge­det­len­ség­gel töl­töt­te el a cseh­szlo­vák hi­va­ta­los kö­rö­ket és a köz­vé­le­ményt. Ez min­de­nek­előtt a ma­gyar nem­ze­ti­ség­gel szem­be­ni tü­rel­met­len­ség fo­ko­zó­dá­sá­ban, il­le­tő­leg a ma­gyar nem­ze­ti­sé­gű la­kos­ság jog­fosz­tá­sá­ban és szü­lő­föld­jé­ről va­ló el­űzé­sé­ben, ül­dö­zé­sé­ben fe­je­ző­dött ki.

A fel­vi­dé­ki ma­gyar­ság to­váb­bi sor­sa szem­pont­já­ból dön­tő je­len­tő­sé­ge volt a 33/1945. sz. el­nö­ki dek­ré­tum­nak, amely au­gusz­tus 2-án je­lent meg.
„Azok a né­met vagy ma­gyar nem­ze­ti­sé­gű cseh­szlo­vák ál­lam­pol­gár­ok, akik az ide­gen meg­szál­ló ha­ta­lom jog­sza­bá­lyai ér­tel­mé­ben né­met vagy ma­gyar ál­lam­pol­gár­sá­got sze­rez­tek, az ilyen ál­lam­pol­gár­ság meg­szer­zé­sé­nek nap­ján el­ve­szí­tet­ték cseh­szlo­vák ál­lam­pol­gár­sá­gu­kat – szólt a dek­ré­tum 1.§-a. – A töb­bi né­met vagy ma­gyar nem­ze­ti­sé­gű cseh­szlo­vák ál­lam­pol­gár e dek­ré­tum ha­tály­ba lé­pé­sé­nek nap­ján el­vesz­ti cseh­szlo­vák ál­lam­pol­gár­sá­gát” (Polányi 1992:33). Ha­tály­ba lé­pé­sé­vel a ma­gyar nem­ze­ti­ség lé­nye­gé­ben el­esett az egész­ség­ügyi el­lá­tás­tól, a nyug­díj­tól, va­la­mint azok­tól a szo­ci­á­lis jut­ta­tá­sok­tól, ame­lye­ket nem nél­kü­löz­he­tett, ha él­ni akart. Az in­téz­ke­dés csak­nem há­rom­ne­gyed mil­lió ma­gyart érin­tett. 1945. szep­tem­ber–de­cem­ber kö­zött a 88/1945. sz. el­nö­ki dek­ré­tum alap­ján – a fér­fi­ak 16–55 év kö­zött, a nők 18–45 éves ko­rig bár­mi­kor be­oszt­ha­tók vol­tak az or­szág leg­tá­vo­lab­bi ré­szén is mun­ka­szol­gá­lat­ra – kö­zel 10 ezer fel­vi­dé­ki ma­gyart vit­tek köz­mun­ká­ra Cseh­or­szág­ba. A né­me­tek ki­to­lon­co­lá­sa kö­vet­kez­té­ben ugyan­is a cseh or­szág­ré­szek­ben egy­re na­gyobb lett a mun­ka­erő­hi­ány, amit pó­tol­ni kel­lett.
Ma­gyar­or­szág kor­má­nya több íz­ben is a szö­vet­sé­ges nagy­ha­tal­mak­hoz for­dult, hogy vé­del­met kér­jen a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gya­rok szá­má­ra, de ott nem ta­lált meg­ér­tés­re, ki­té­rő vagy el­uta­sí­tó vá­laszt ka­pott. Nem ma­radt más hát­ra, mint az, hogy két­ol­da­lú tár­gya­lá­so­kon kí­sé­rel­je meg a vi­tás kér­dé­sek tisz­tá­zá­sát a cseh­szlo­vák kor­mán­­nyal.

1946. feb­ru­ár 27-én Ma­gyar­or­szág Bu­da­pes­ten la­kos­ság­cse­re-egyez­ményt írt alá, il­let­ve kö­tött Cseh­szlo­vá­ki­á­val, amely­nek az volt a lé­nye­ge, hogy ahány ma­gyar­or­szá­gi szlo­vák ön­kén­te­sen je­lent­ke­zik át­te­le­pü­lés­re, a cseh­szlo­vák ha­tó­sá­gok ugyan­an­­nyi ma­gyart tá­vo­lí­ta­nak el az ál­lam te­rü­le­té­ről. Cseh­szlo­vá­kia nyil­ván­va­ló­an azért ra­gasz­ko­dott an­­nyi­ra a „ki­vá­lo­ga­tás” jo­gá­hoz, mert csak így vél­te el­ér­he­tő­nek, hogy köz­vet­le­nül a két ál­lam ha­tá­ra men­tén el­he­lyez­ke­dő la­kos­ság – ahol lé­nye­gé­ben csak ma­gya­rok él­tek – et­ni­kai ar­cu­la­tát meg­vál­toz­tat­has­sa. Ez az egyez­mény egyéb­ként egész tar­tal­má­ból ki­tű­nő­en nem két egyen­jo­gú ál­lam, ha­nem a győz­tes­nek nyil­vá­ní­tott Cseh­szlo­vá­kia és a le­győ­zött Ma­gyar­or­szág meg­ál­la­po­dá­sa volt. Ha­zánk hoz­zá­já­ru­lá­sát leg­fel­jebb az­zal le­het ma­gya­ráz­ni, hogy a mű­kö­dé­sé­ben nem­zet­kö­zi­leg erő­sen kor­lá­to­zott és tel­je­sen ma­gá­ra ha­gyott Nagy Fe­renc-kor­mány – más le­he­tő­sé­get nem lát­ván – így pró­bált az egy­ol­da­lú ki­uta­sí­tá­sok­nak és a ma­gyar et­ni­kum szem­pont­já­ból rend­kí­vül sú­lyos és sé­rel­mes rend­sza­bály al­kal­ma­zá­sá­nak gá­tat vet­ni. Még az egyez­mény alá­írá­sa­kor Vla­di­mír Cle­men­tis kez­de­mé­nye­zé­sé­re ta­lál­koz­tak a cseh­szlo­vák kor­mány­kül­dött­ség tag­jai a ko­a­lí­ci­ós pár­tok ve­ze­tő­i­vel. A ta­lál­ko­zón a cseh­szlo­vák kül­ügyi ál­lam­tit­kár – ő volt a cseh­szlo­vák de­le­gá­ció ve­ze­tő­je – meg­is­mé­tel­te azt a cseh­szlo­vák ál­lás­pon­tot, hogy Cseh­szlo­vá­kai nem­ze­ti ál­lam­má akar vál­ni és meg akar sza­ba­dul­ni a te­rü­le­tén élő né­met és ma­gyar la­kos­ság­tól. En­nek meg­ol­dá­sát ab­ban lát­ta, hogy a két ál­lam újabb egyez­ményt köt, amely­nek ér­tel­mé­ben Ma­gyar­or­szág egy­ol­da­lú­an mint­egy 200 000 fő­nyi fel­vi­dé­ki ma­gyart fo­gad be. Cle­men­tis a na­gyobb nyo­ma­ték ked­vé­ért egyút­tal azt is le­szö­gez­te, hogy a Cseh­szlo­vá­ki­á­ban ma­ra­dó ma­gya­rok sem­mi­fé­le ki­sebb­sé­gi vé­de­lem­re nem szá­mít­hat­nak, s a Ma­gyar­or­szág ja­vá­ra tör­té­nő te­rü­le­ti mó­do­sí­tás­ról sem le­het szó. „Ez az egyez­mény ar­cul­csa­pá­sa volt a ma­gyar nem­zet ön­ér­ze­té­nek – ír­ta Su­lyok De­zső a ha­zai el­len­zék egyik ve­zé­re em­lék­ira­tá­ban – tel­je­sen alá­ren­del­te an­nak nem­ze­ti ér­de­ke­it a kommunista–cseh–szláv im­pe­ri­a­liz­mus­nak, tör­vé­nyes for­má­­ban má­sod­ren­dű nép­pé a ma­gyart tet­te a szlá­vok­kal szem­ben: tör­té­nel­mük egyik leg­na­gyobb vét­ke volt né­pünk meg­ma­ra­dá­sa el­len” (Ger­gely–Izsák 2000:266).

Az egyez­mény ér­tel­mé­ben a ma­gyar kor­mány hoz­zá­já­rult ah­hoz, hogy Cseh­szlo­vá­kia a szlo­vá­kok át­te­le­pü­lé­sé­nek elő­ké­szí­té­sé­re, a je­lent­ke­zés­re vo­nat­ko­zó nyi­lat­ko­za­tok át­vé­te­lé­re, agi­tá­ci­ó­ra és az egész ak­ció le­bo­nyo­lí­tá­sá­ra kor­mány­bi­zott­sá­got küld­jön Ma­gyar­or­szág­ra.
A Cseh­szlo­vák Át­te­le­pí­té­si Bi­zott­ság 1946. már­ci­us 4-én kezd­te meg te­vé­keny­sé­gét Ma­gyar­or­szá­gon. A bi­zott­ság tag­jai és szak­ér­tői sor­ra jár­ták mind­azo­kat a ma­gyar­or­szá­gi te­le­pü­lé­se­ket, ahol szlo­vák nem­ze­ti­sé­gű la­kos­ság élt. Gyű­lé­se­ket és elő­adá­so­kat ren­dez­tek, cso­por­tos és egyé­ni be­szél­ge­té­se­ket foly­tat­tak, va­la­mint írá­sos pro­pa­gan­da­anya­got osz­tot­tak szét, ter­jesz­tet­tek a szlo­vák­ság kö­ré­ben. Emel­lett ki­ad­ták a he­tente há­rom­szor meg­je­le­nő Slo­bo­da cí­mű la­pot, to­váb­bá több mint más­fél hó­na­pon ke­resz­tül – na­pi 30 per­ces adás­ban – a CSÁB ren­del­ke­zé­sé­re állt a bu­da­pes­ti rá­dió is. A CSÁB 157 köz­ség­ben fej­tett ki pro­pa­gan­dát.
De a CSÁB mű­kö­dé­sé­nek már az el­ső nap­ja­i­ban, he­te­i­ben ki­de­rült, hogy an­nak tag­jai igen „ru­gal­ma­san” ér­tel­me­zik és ke­ze­lik a la­kos­ság­cse­re-egyez­ményt, a szlo­vák nem­ze­ti­sé­gű la­kos­ság ha­za­te­le­pü­lé­sé­nek elő­ké­szí­té­sét. Kü­lö­nö­sen az en­ge­dély nél­kül ér­ke­ző „szak­ér­tők­kel” volt sok prob­lé­ma. Írók, szí­né­szek, új­ság­írók, pa­pok és a szlo­vák tár­sa­dal­mi élet kü­lön­bö­ző po­li­ti­kai be­ál­lí­tott­sá­gú kép­vi­se­lői úgy­szól­ván min­den el­len­őr­zés nél­kül fej­tet­ték ki te­vé­keny­sé­gü­ket. Azt is szé­les kör­ben ter­jesz­tet­ték, hogy azo­kat a szlo­vá­ko­kat, akik most ön­ként nem men­nek el, ké­sőbb erő­szak­kal te­le­pí­tik át Cseh­szlo­vá­ki­á­ba, de ak­kor már nem kap­nak föl­det. Sőt, az itt ma­ra­dó­kat a ma­gyar ha­tó­sá­gok a Du­nán­tú­lon te­le­pí­tik szét, il­le­tő­leg Cseh­szlo­vá­ki­á­ból ki­te­le­pí­tett ma­gya­ro­kat köl­töz­tet­nek a szlo­vák csa­lá­dok­hoz.
A CSÁB la­kos­ság­cse­re-egyez­ményt sér­tő te­vé­keny­sé­gé­vel és pro­pa­gan­dá­já­nak túl­zá­sa­i­val kap­cso­lat­ban a Nagy Fe­renc-kor­mány már­ci­us 21-én hi­va­ta­los nyi­lat­ko­za­tot adott ki, amely a kö­vet­ke­ző­ket tar­tal­maz­ta: „A ma­gyar kor­mány­nak min­dig az volt az ál­lás­pont­ja, hogy sza­ba­don tá­voz­hat az, aki az or­szá­got el akar­ja hagy­ni. Tel­jes és hi­ány­ta­lan jog­vé­de­lem­ben ré­sze­sül azon­ban az, aki Ma­gyar­or­szá­gon akar meg­ma­rad­ni. A ma­gyar kor­mány po­li­ti­ká­já­nak ve­ze­tő gon­do­la­ta az, hogy a ki­te­le­pü­lés so­ha­sem kény­szer, ha­nem min­dig ön­kén­tes el­ha­tá­ro­zás alap­ján tör­tén­jen, és a ki­te­le­pü­lők va­gyo­nuk­ban sé­rel­met ne szen­ved­je­nek. Át­te­le­pü­lés­ről csak­is eb­ben a ke­ret­ben van szó. Ma­gyar ál­lam­pol­gárt sem most, sem utóbb nem fog­nak erő­szak­kal az or­szág el­ha­gyá­sá­ra kény­sze­rí­te­ni, vagy pe­dig a ki­te­le­pí­tés al­kal­má­val va­gyo­ná­tól meg­fosz­ta­ni. Ma­gyar­or­szág te­rü­le­tén min­den ma­gyar ál­lam­pol­gár tör­vé­nye­ink vé­del­me alatt áll és áll­ni fog a jö­vő­ben is” (Ba­logh 1988:122–123).
A cseh­szlo­vák kor­mány el­ké­szí­tet­te a ki­te­le­pí­tés­re ki­je­lölt fel­vi­dé­ki ma­gya­rok lis­tá­ját já­rá­son­kén­ti bon­tás­ban. Így pl. a Dunas­zer­da­he­lyi já­rás­ban a ma­gyar la­kos­ság 43,1%, az Ér­sek­új­vá­ri­ban 22,6%, a Galán­ta­i­ban 25,1%, a Kas­sa­i­ban 34,8%, a Ko­má­ro­mi­ban 54,1%, az Ipoly­sá­gi­ban 38,4%, a Lé­va­i­ban 32,4%, az Ógy­al­la­i­ban 44,5% , a Pár­ká­nyi­ban 36,4%, a Somor­ja­i­ban 31,1%, a Vág­sel­ly­e­i­ben 29,9%, a Zse­li­zi­ben 40,5%-a sze­re­pelt. A lis­tán ös­­sze­sen 183 692 át­te­le­pí­tés­re ki­je­lölt fel­vi­dé­ki ne­ve sze­re­pel. A la­kos­ság­cse­ré­re ki­je­löl­tek lis­tá­já­ra fel­ke­rült fel­vi­dé­ki ma­gya­rok „Iga­zol­vány”-t és „Fe­hér­lap”-ot kap­tak. Ez­zel sor­suk meg­pe­csé­te­lő­dött.

A ma­gyar–cseh­szlo­vák vi­szony az egyez­mény alá­írá­sa után sem ja­vult, sőt in­kább ros­­szab­bo­dott. Ez az­zal füg­gött ös­­sze, hogy a cseh­szlo­vák kor­mány a la­kos­ság­cse­re-egyez­ményt va­ló­já­ban csak az el­ső lé­pés­nek te­kin­tet­te a ma­gya­rok el­tá­vo­lí­tá­sa szem­pont­já­ból. Nem füg­gesz­tet­ték fel a ko­ráb­bi jog­fosz­tó in­téz­ke­dé­se­ket, sőt újab­bak­kal te­téz­ték azo­kat. „Nyel­vem, mely az em­be­ri hang egyik leg­cso­dá­sabb hang­sze­re volt, ki­há­gá­si ob­jek­tum­má szür­kült. Új­ság a bű­nös nyel­vén nem je­len­het meg, rá­di­ót ti­los hall­gat­ni. Le­ko­nyult fej­jel já­rok, és né­mán és ha le­het ki sem moz­du­lok em­be­rek kö­zé. Vak, sü­ket és moz­du­lat­lan get­tó­élet ez min­den­kép­pen: a jog­fosz­tott em­be­rek szé­gyen- és fé­le­lem­ter­hes éle­te – szólt Fábry Zol­tán 1946 má­ju­sá­ban a cseh és szlo­vák ér­tel­mi­ség­hez, majd így foly­tat­ta – és az ok? Egyet­len­egy tény, vá­dak vád­ja: ma­gyar­sá­gom. Ma­gyar va­gyok, te­hát bű­nös va­gyok. A fa­ji ki­zá­ró­la­gos­ság bar­ba­riz­mu­sá­nak an­­nyi mil­lió em­ber­élet­be ke­rült le­tö­ré­se után egy újabb ke­le­tű fa­ji kí­mé­let­len­ség bün­tet som­má­san, te­hát igaz­ság­ta­la­nul. /…/ Győ­zők van­nak és le­győ­zöt­tek! Örök tör­vény. Há­bo­rús tör­vény: em­ber­te­len tör­vény. Vae victis! A le­győ­zöt­tek cso­port­já­ba tar­to­zom új­ra: ma­gyar va­gyok. A leg­mé­lyebb meg­alá­zott­ság fo­ká­ról, nyelv fosz­tot­tan, szó­bé­ní­tot­tan ki­ál­tok hoz­zá­tok, sza­bad em­be­rek, írók és írás­tu­dók, kik­nek né­ma­sá­ga már fel­ol­dó­dott. /…/ A fa­siz­mus pe­ré­ben csak az an­ti­fa­siz­mus le­het per­dön­tő mér­ték. /…/ Ami­kor a vád­lott most szót kér, a leg­szi­go­rúbb és e per­ben egye­dül il­le­té­kes mér­ték al­kal­ma­zá­sát ké­ri. Sem­mi töb­bet. An­ti­fa­siz­must. Igaz­sá­got!” (Fábry 1968:372–373).
A „stó­szi re­me­te” a pusz­tá­ba ki­ál­tott! A szlo­vák bel­ügyi meg­bí­zott 1946. jú­ni­us 17-i ren­de­le­te alap­ján ugyan­is meg­kezd­ték a ma­gyar nem­ze­ti­sé­gű la­kos­ság kö­ré­ben az ún. reszlovakizációt vagy más ki­fe­je­zés­sel vis­szas­zlo­vá­ko­sí­tá­si kam­pányt. A ma­gya­ro­kat vá­lasz­tás elé ál­lí­tot­ták: ha szlo­vák­nak vall­ják ma­gu­kat, vis­­sza­kap­ják ál­lam­pol­gár­sá­gu­kat, ha nem, el kell hagy­ni­ok szü­lő­föld­jü­ket, ki­uta­sít­ják őket Cseh­szlo­vá­ki­á­ból. Ez az ön­kén­tes­nek hir­de­tett kam­pány a gya­kor­lat­ban az erő­szak lep­le­zett és nyílt esz­kö­ze­i­vel igye­ke­zett el­ér­ni, hogy a szlo­vá­kul nem is ér­tő ma­gya­rok tö­me­ge­sen vall­ják ma­gu­kat szlo­vák nem­ze­ti­sé­gű­nek. A lét­fel­tét­ele­ik­ben erő­sen meg­in­gott és már hos­­szú hó­na­pok óta zak­la­tás­nak ki­tett fel­vi­dé­ki ma­gya­rok egy ré­sze – kü­lö­nö­sen azok után, hogy se­gít­sé­get se­hon­nan nem kap­tak és nem is re­mél­het­tek – ele­get tett a ha­tó­sá­gok kí­ván­sá­gá­nak, s kö­zel 400 ez­ren „nyil­vá­ní­tot­ták ma­gu­kat” szlo­vák­nak, de még így is több já­rás­ban /a Ko­má­ro­mi­ban, a Pár­ká­nyi­ban, a Felediben, a Sel­­lye­i­ben stb./ a ma­gya­rok több­sé­ge el­len­állt a nyo­más­nak.

A ma­gyar kor­mány ter­mé­sze­te­sen nem néz­het­te tét­le­nül a cseh­szlo­vák ha­tó­sá­gok­nak sem az egy­ol­da­lú kitel­pí­tés­re vo­nat­ko­zó ter­ve­it, sem a res­zlo­va­ki­zá­ci­ós kam­pányt. Gyön­gyö­si Já­nos kül­ügy­mi­nisz­ter 1946. jú­ni­us 28-án a Kül­ügy­mi­nisz­te­rek Ta­ná­csá­hoz in­té­zett táv­ira­tá­ban tár­ta fel a ma­gyar nem­ze­ti­sé­gű la­kos­sá­got ért újabb, sú­lyos sé­rel­met a szö­vet­sé­ges nagy­ha­tal­mak előtt, de ott nem ta­lált „vissz­hang­ra”, vá­lasz­ra sem mél­tat­ták. Eb­ben az idő­ben /1946. jú­ni­us 8. és 28. között/ tett lá­to­ga­tást a Nagy Fe­renc mi­nisz­ter­el­nök ve­zet­te ma­gyar kor­mány­kül­dött­ség – tag­ja volt Rá­ko­si Má­tyás is – az USA-ban és Ang­li­á­ban. Ang­li­á­ból ha­za­té­rő­ben fel­ke­res­ték Pá­rizst is. Az út­ról Rá­ko­si ter­mé­sze­te­sen be­szá­molt fő­nö­ké­nek Sztá­lin­nak, s le­ve­lé­ben a kö­vet­ke­ző­ket ír­ta: „Po­li­ti­ka­i­lag az uta­zás a bé­ke­cé­lok és a ma­gyar­ság prob­lé­má­i­nak is­mer­te­té­sén kí­vül sem­mi né­ven ne­ve­zen­dő ered­ményt nem adott. Az ame­ri­ka­i­ak lé­nye­gé­ben ki­té­rő vá­laszt ad­tak, s rend­kí­vül óva­to­san cé­loz­gat­tak ar­ra, hogy eb­ben a kér­dés­ben az oro­szo­ké a dön­tő szó. /…/ Ez­zel szem­ben Ang­li­á­ban a Mun­kás­párt po­li­ti­ku­sai azon­kí­vül, hogy ki­fe­je­zet­ten cseh­ba­rá­tok vol­tak, és pl. hal­la­ni sem akar­tak a szlo­vá­ki­ai ma­gyar ki­sebb­ség vé­del­mé­nek a bé­ke­szer­ző­dés­be va­ló ik­ta­tá­sá­ról – ele­gen­dő­nek tart­ják a nem­ze­tek szö­vet­sé­gé­nek el­vi dek­la­rá­ci­ó­ját” (Izsák–Kun 1994:95).
Mind­ezen ese­mé­nyek­kel egy­id­őben 1946. jú­li­us 29.–október 15. kö­zött zaj­lott le Pá­rizs­ban a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú 21 győz­tes ál­la­má­nak bé­ke­kon­fe­ren­ci­á­ja. Gyön­gyö­si Já­nos kül­ügy­mi­nisz­ter au­gusz­tus 14-én is­mer­tet­te a bé­ke­szer­ző­dés-ter­ve­zet­tel kap­cso­la­tos ma­gyar ál­lás­pon­tot. Cseh­szlo­vá­ki­á­val kap­cso­lat­ban fel­hív­ta a fi­gyel­met ar­ra, hogy a la­kos­ság­cse­re után még min­dig kb. fél­mil­lió ma­gyar ma­rad Cseh­szlo­vá­ki­á­ban, ezek ki­te­le­pí­té­se nem old­hat­ja meg a prob­lé­má­kat. „Bár­mi­lyen sú­lyos és bár­mi­lyen két­ség­beej­tő le­gyen is hely­ze­tük, le­he­tet­len meg­ta­gad­ni a le­győ­zöt­től azt a jo­got, hogy ezt a kö­ve­te­lést az er­kölc­­csel és az em­be­ri­es­ség­gel el­len­té­tes­nek ne ta­lál­ja – mond­ta a ma­gyar kül­ügy­mi­nisz­ter. – De ha akad­na is ma­gyar kor­mány, amely kül­ső kény­szer foly­tán e dön­tést el­fo­gad­ná, ön­ma­ga és a ma­gyar de­mok­rá­cia sír­ját ás­ná meg ve­le. A föld és a nép, amely azt év­szá­zad­okon ke­resz­tül mű­vel­te és az em­be­ri ci­vi­li­zá­ci­ó­ba be­kap­csol­ta el­vá­laszt­ha­tat­la­nul ös­­sze­tar­to­zik. Ezt a kap­cso­la­tot erő­szak­kal meg­bon­ta­ni csak az em­be­ri élet alap­tör­vé­nye­i­nek meg­sér­té­sé­vel le­het. Ha Cseh­szlo­vá­kia meg akar­ja tar­ta­ni azt a te­rü­le­tet, ame­lyen ma­gya­rok él­nek, ak­kor tart­sa meg az ott élő ma­gya­ro­kat is, meg­ad­ván ne­kik em­be­ri és ál­lam­pol­gá­ri jo­ga­ik tel­jes­sé­gét. Ha azon­ban ezt Cseh­szlo­vá­kia bár­mely ok­ból nem vál­lal­ná és min­den­kép­pen meg akar­na sza­ba­dul­ni a ma­gyar ki­sebb­ség­től, ak­kor a ma­gyar kor­mány­nak ra­gasz­kod­nia kell ah­hoz az elv­hez, hogy a nép­nek jo­ga van a föld­höz me­lyen él” (Ba­logh 1988:230). Majd – ha­son­ló­an a Ro­má­ni­á­val kap­cso­la­tos prob­lé­mák­hoz – eb­ben az ügy­ben is nem­zet­kö­zi szak­ér­tői bi­zott­ság ki­kül­dé­sét kér­te. To­váb­bá el­uta­sí­tot­ta a po­zso­nyi híd­fő ki­szé­le­sí­té­sé­re vo­nat­ko­zó cseh­szlo­vák kö­ve­te­lést, amely öt ma­gyar köz­ség /Bezenye, Raj­ka, Dunacsúny, Orosz­vár és Horvátjárfalu/ át­en­ge­dé­sé­re irá­nyult, il­let­ve vo­nat­ko­zott.

A bé­ke­kon­fe­ren­cia il­le­té­kes szer­vei és bi­zott­sá­gai – Ro­má­nia kép­vi­se­lő­jé­nek meg­hall­ga­tá­sa után – szin­te per­cek alatt el­dön­töt­ték Er­dély sor­sát, mi­vel a ma­gyar ja­vas­lat­nak egyet­len tá­mo­ga­tó­ja sem akadt. Így el­uta­sí­tot­ták a Szé­kely­föld te­rü­le­ti ön­kor­mány­zat­ára vo­nat­ko­zó in­dít­ványt és vis­­sza­ál­lí­tot­ták a má­so­dik bé­csi dön­tés előt­ti ma­gyar–ro­mán ha­tárt. Rész­le­ge­sen helyt ad­va a cseh­szlo­vák te­rü­le­ti igé­nyek­nek is, el­fo­gad­ták Dunacsúny, Hor­vát­jár­fa­lu és Orosz­vár át­csa­to­lá­sát, így a Tri­a­non­ban meg­cson­kí­tott or­szág te­rü­le­te to­vább csök­kent. A bé­ke­kon­fe­ren­cia a la­kos­ság­cse­re-egyez­mén­­nyel nem fog­lal­ko­zott, mi­vel a győz­tes nagy­ha­tal­mak azt már ko­ráb­ban tu­do­má­sul vet­ték és lé­nye­gé­ben a két ér­de­kelt fél ügyé­nek te­kin­tet­ték. A 200 000 ma­gyar to­váb­bi sor­sát il­le­tő­en pe­dig – mi­u­tán az újabb ma­gyar–cseh­szlo­vák két­ol­da­lú tár­gya­lá­sok sem ve­zet­tek ered­mény­re – a nagy­ha­tal­mak kép­vi­se­lői a kö­vet­ke­ző szö­veg fel­vé­tel­ét ja­va­sol­ták a ma­gyar bé­ke­szer­ző­dés­be: „Ma­gyar­or­szág két­ol­da­lú tár­gya­lá­so­kat foly­tat Cseh­szlo­vá­ki­á­val, hogy meg­old­ja a Cseh­szlo­vá­kia te­rü­le­tén élő azon ma­gyar ere­de­tű la­ko­sok kér­dé­sét, akik nem ke­rül­nek át Ma­gyar­or­szág­ra az 1946. feb­ru­ár 27-én kö­tött nép­cse­re­e­gy­ez­mé­ny ér­tel­mé­ben. Ab­ban az eset­ben, ha nem jön­ne lét­re meg­egye­zés, je­len szer­ző­dés ha­tály­ba lé­pé­se után szá­mí­tott 6 hó­na­pi ha­tár­időn be­lül, Cseh­szlo­vá­ki­á­nak jo­ga lesz a kér­dést a Kül­ügy­mi­nisz­te­rek Ta­ná­csa elé ter­jesz­te­ni és a Ta­nács­nál se­gít­sé­get kér­ni egy vég­le­ges meg­ol­dás meg­ho­za­ta­lá­hoz” (Ba­logh 1988:234–235).
A bé­ke­kon­fe­ren­cia dön­té­sei után Min­dszen­ty Jó­zsef bí­bo­ros is meg­szó­lalt: „Ez a má­so­dik meg­cson­kí­tás sok­kal sú­lyo­sabb az el­ső­nél. Újabb te­rü­le­tet vet­tek el. Nyo­masz­tó, meg­ros­kasz­tó fi­ze­té­se­ket rak­tak ránk /300 mil­lió dol­lár jó­vá­té­tel fi­ze­té­se: 200 mil­lió a Szov­jet­uni­ó­nak, 70 mil­lió Ju­go­szlá­vi­á­nak, 30 mil­lió Cseh­szlo­vá­ki­á­nak 6 év alatt ter­mé­szet­be­ni­ek­ben fi­zet­ni – I.L./. Most még pa­pí­ron sin­cse­nek ki­sebb­sé­gi jo­gok az el­ha­sí­tott ma­gya­rok szá­má­ra. Tör­vé­nyen kí­vül áll­nak, mint­ha ma­gyar­nak len­ni már ma­gá­ban is bűn és nem em­be­ri lét vol­na. A Du­na, Ga­ram men­tén ke­gyet­le­nül bont­ják már nagy vi­lág­rész­vét­len­ség kö­ze­pet­te az ősi ma­gyar töm­böt. Ki tud­ja, mit tar­to­gat még szá­munk­ra az em­be­ri el­va­du­lás? Is­ten óv­ja több csa­pás­tól mi ma­gyar ha­zán­kat!” (Mindszenty 1989:192). A ha­zai po­li­ti­kai pár­tok kény­te­le­nek vol­tak a pá­ri­zsi dön­té­se­ket tu­do­má­sul ven­ni. Vé­le­mé­nyem sze­rint Su­lyok De­zső­nek – a már ko­ráb­ban is idé­zett po­li­ti­kus­nak – volt iga­za, ami­kor a bé­ke­szer­ző­dés be­cik­ke­lye­zé­sé­nek vi­tá­já­ban a győz­tes nagy­ha­tal­ma­kat tet­te fe­le­lős­sé, hogy „igaz­sá­gos bé­ke he­lyett olyan bé­két ad­tak ne­künk, amely­től rész­le­te­i­ben vagy egy­ál­ta­lán nem, vagy csak ne­he­zen le­het el­vo­nat­koz­tat­ni a bün­te­tés és meg­tor­lás gon­do­la­tát. Egyet­len ha­ta­lom ügye sem a mi ügyünk, ezért Ma­gyar­or­szág ez­után so­ha sem ori­en­tá­lód­hat egy­ol­da­lú­an kül­po­li­ti­ka­i­lag és so­ha nem vál­hat bár­mely ha­ta­lom vagy ha­tal­mi cso­port »vazallusává«.”

1946 őszén – a ko­ráb­ban em­lí­tett 1945-ös köz­mun­ká­ról szó­ló ren­de­let­re hi­vat­koz­va – a ma­gyar la­kos­ság tí­zez­re­it, kb. 50 ezer sze­mélyt de­por­tál­tak erő­szak­kal Cseh­or­szág­ba, dön­tő­en a ko­ráb­ban né­me­tek ál­tal la­kott vi­dék­re. „A ma­gya­rok el­szál­lí­tá­sát olyan követ­kez­te­sen és pon­to­san kell vég­re­haj­ta­ni, mint a had­se­reg­ben a na­pi­pa­ran­csot. Tu­da­to­sít­sák, tör­té­nel­mi fel­ada­tot tel­je­sí­te­nek” – ol­vas­ha­tó a Szlo­vák Ki­te­le­pí­té­si Hi­va­tal ko­ra­be­li uta­sí­tá­sá­ban (Vadkerty 1999:29). Az ak­ci­ót hi­va­ta­lo­san mun­ka­erő-to­bor­zás­nak ne­vez­ték, de en­nek meg­va­ló­sí­tá­sa a fegy­ve­res erők be­ve­té­sé­vel tör­tént: ka­to­nai te­her­au­tók se­gít­sé­gé­vel több­nyi­re fű­tet­len mar­ha­va­gon­ok­ban, te­her­au­tó­kon hur­col­ták el az em­be­re­ket, csa­lá­do­kat, mi­köz­ben mint há­bo­rús bű­nö­sök­től el­ko­boz­ták min­den in­gó és in­gat­lan va­gyo­nu­kat. Az ak­ció 1947 feb­ru­ár vé­gé­ig tarottt, a kény­szer­mun­ka kö­zel 400 köz­sé­get érin­tett. A de­por­tá­lá­sok fő­kép­pen a Galántai, Pár­ká­nyi, Lé­vai, Ér­sek­új­vá­ri és Zse­li­zi já­rás­ból tör­tén­tek.

A ma­gyar nem­ze­ti­sé­gű la­kos­ság Cseh­or­szág­ba tör­té­nő de­por­tá­lá­sa mi­att az anya­or­szá­gi pár­tok és a kor­mány kép­vi­se­lői szá­mos til­ta­ko­zó jegy­zé­ket jut­tat­tak el a győz­tes nagy­ha­tal­mak ve­ze­tő­i­hez. A Nem­zet­gyű­lés 1946. no­vem­ber 28-i ülé­sén Berecz­ky Al­bert – a ké­sőb­bi re­for­má­tus püs­pök – emel­te fel til­ta­ko­zó sza­vát. „Az a vád nem ér­het ben­nün­ket – hang­sú­lyoz­ta – hogy ami­kor eze­ket az em­ber­te­len­sé­ge­ket ko­moly for­má­ban szó­vá tes­­szük, új­ra mi va­gyunk a bé­ke­bon­tók. /…/ Nem re­vi­zi­o­niz­mus az, ha mi a ha­tá­ra­in­kon túl élő ma­gyar­ság sor­sá­ért, éle­té­ért, sza­bad­sá­gá­ért, em­be­ri jo­ga­i­ért fel­emel­jük sza­vun­kat. Nem len­nénk mél­tó­ak ar­ra, hogy a nem­zet bi­zal­má­ból az ő kép­vi­sel­té­ben itt le­gyünk, ha nem fe­jez­nénk ki mély és tel­jes együtt­ér­zé­sün­ket a mi szen­ve­dő, meg­hur­colt és sár­ba ti­port vé­re­ink­kel” (Ger­gely–Izsák 2000:268). Tildy Zol­tán köz­tár­sa­sá­gi el­nök 1947 ja­nu­ár­já­ban sze­mé­lye­sen kér­te Clementistől, hogy kí­mél­jék meg a köz­mun­kák­tól, il­let­ve a de­por­tá­lás­tól Fel­vi­dé­ken élő ro­ko­na­it s húz­zák ki a transz­port­lis­ták­ból a Tildy, Demény, Fekets, Bo­dor és Zon­gor csa­lá­dot. Min­dszen­ty Jó­zsef bí­bo­ros 1947 feb­ru­ár ele­jén VI. Gyö­rgy an­gol ki­rály­hoz és Tru­man ame­ri­kai el­nök­höz for­dult se­gít­sé­gért. „Mély hó­do­lat­tal, bi­za­ko­dó esen­gés­sel ter­jesz­tem elő a Cseh­szlo­vá­kia ál­tal /…/ kö­zel 625 ezer ma­gyar­nak ke­gyet­le­nül bor­zal­mas ül­döz­te­té­sét – szólt a rá­dió­gram. – Köz­mun­ka ürü­gyé­vel fegy­ve­res kar­ha­ta­lom­mal de­por­tál­ják a cse­cse­mő­ket, ágy­ban fek­vő sú­lyos be­te­ge­ket, szü­lő nő­ket /…/ az ezer­éves szü­lő­föld­től 500–600 km-es tá­vol­ság­ra, mar­ha­szál­lí­tó va­go­nok­ban, bé­res szol­gák­nak. /…/ Az em­be­ri­ség ne­vé­ben kérem /…/ mél­tóz­tas­sék az Is­ten örök tör­vé­nye­i­be és az em­ber­ség­be üt­kö­ző de­por­tá­lá­sok el­len til­ta­ko­zó sza­vát fel­emel­ni, a szá­zez­rek ég­be­ki­ál­tó gyöt­rel­mét meg­szün­tet­ni” (Ger­gely–Izsák 2000:269). A pol­gá­ri ra­di­ká­lis Zsolt Bé­la, Beneš el­nök sze­mé­lyes is­me­rő­se ke­se­rű­en ál­la­pí­tot­ta meg, hogy az el­nök nem­ze­ti­sé­gi po­li­ti­ká­ja nem­csak hogy nem egyen­ge­ti a vég­le­ges meg­nyug­vás­hoz ve­ze­tő fo­lya­ma­tot, de olyan mód­sze­re­ket al­kal­maz a ma­gyar­ság­gal szem­ben, me­lyek a fa­siz­mus előt­ti Eu­ró­pá­ban is is­me­ret­le­nek vol­tak. „El­űzik ott­ho­nuk­ból a zárt ma­gyar et­ni­kai te­rü­le­ten élő ma­gya­ro­kat, kény­szer­mun­ká­ra fog­ják őket – ír­ta Zsolt Bé­la – ez a cseh­szlo­vák nem­ze­ti­sé­gi po­li­ti­ka nem­csak esz­kö­ze­i­ben fasisztikus, de vég­cél­já­ban is az” (Ger­gely–Izsák 2000:269).

E te­kin­tet­ben is iga­za van és mes­­sze­me­nő­en egyet­ér­tünk a ne­ves fek­vi­dé­ki ma­gyar író Do­bos Lász­ló Vád­irat c. írá­sá­nak min­den so­rá­val. „A szlo­vá­ki­ai ma­gyar­sá­got 1945 és 49 kö­zött szer­ve­zett, prog­ra­mo­zott nép­ir­tás­sal pusz­tí­tot­ták. Szlo­vá­ki­ai ma­gyar ho­lo­ca­us­tot ér­tünk meg. Ez csak a zsi­dók tra­gé­di­á­já­hoz ha­son­lít­ha­tó. Pró­bál­ták ezt év­ti­ze­de­kig el­hall­gat­ni, át­lép­ni, tom­pí­ta­ni, ös­­sze­füg­gés­be hoz­ni a csi­nált ma­gyar bű­nök­kel. Nem cson­kít­hat­ja a fen­ti ké­pet sem az elér­zé­ke­nyü­lő, sem a fel­ol­dó em­lé­ke­zet. Kö­zel nyolc­van esz­ten­dő ki­sebb­sé­gi sors. Ez alatt a több­sé­gi erő­szak száz­fé­le for­má­ban sar­col­ta a szlo­vá­ki­ai ma­gyar­sá­got /…/, de a leg­na­gyobb pusz­tí­tást még­is az 1945 és 49 kö­zöt­ti idő vé­gez­te. Er­re nincs pél­da a Kár­pát-me­den­cé­ben” (Ma­gyar Nem­zet 1997. jú­ni­us 28.).
A két ál­lam kö­zöt­ti né­zet­el­té­ré­sek s ezen be­lül a la­kos­ság­cse­re vég­re­haj­tá­sá­val kap­cso­la­tos vi­ták el­hú­zó­dá­sa mi­att csak 1947 áp­ri­li­sá­ban kez­dőd­he­tett meg a ma­gyar­or­szá­gi szlo­vá­kok ön­kén­tes át­te­le­pí­té­se és a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gya­rok ki­te­le­pí­té­se, pon­to­sab­ban szól­va a fel­vi­dé­ki­ek szü­lő­föld­jük­ről va­ló hi­va­ta­los el­tá­vo­lí­tá­sa, el­űzé­se.
A Ma­gyar­or­szág­ra ér­ke­ző ki­te­le­pí­tett fel­vi­dé­ki­e­ket 16 ki­ren­delt­ség – Mis­kolc, Nyír­egy­há­za, Bé­kés­csa­ba, Tót­kom­lós, Kecs­ke­mét, Gyön­gyös, Ba­las­sa­gyar­mat, Bu­da­pest, Ba­ja, Szek­szárd, Szé­kes­fe­hér­vár, Kormárom, Győr, Sop­ron, Ka­pos­vár és Pécs – fo­gad­ta. Egy-egy fo­ga­dó­ál­lo­más ha­tás­kö­re több me­gyé­re is ki­ter­jedt, az el­he­lye­zé­si kö­te­le­zett­ség így min­den vár­me­gyét és Bu­da­pes­tet is érin­tet­te. Más­kép­pen szól­va az or­szág egész te­rü­le­tén „szór­ták szét” a fel­vi­dé­ki ma­gyar­sá­got. A la­kos­ság­cse­ré­ben érin­tett fel­vi­dé­ki / több mint 200/ és ma­gyar­or­szá­gi /több mint 400/ te­le­pü­lé­sek lis­tá­ja – hon­nan ho­vá – még nem tel­jes, to­váb­bi ku­ta­tá­so­kat igé­nyel, de pl. Alsós­ze­liből 21, Ko­má­rom­ból 43, De­á­ki­ból 33, Fel­sősze­liből 25, szü­lő­fa­lum­ból Ne­gyed­ről 28, Po­zsony­ból 44, Som­or­já­ról 31, Vág­far­kas­dról 16, Zse­lizről 17 stb. ma­gyar­or­szá­gi hely­ség­be te­le­pí­tet­tek, a csa­lá­dok szá­ma 1 és 242 kö­zött moz­gott. Ez utób­bi adat ép­pen Ko­má­ro­mot érin­tet­te, in­nen te­le­pí­tet­tek Bé­kés­csa­bá­ra 242 csa­lá­dot. Ez a lis­ta jól mu­tat­ja, hogy egy-egy fel­vi­dé­ki te­le­pü­lés­ről hány ma­gyar­or­szá­gi hely­re te­le­pí­tet­tek. Azt vi­szont nem mu­tat­ja ho­gyan szed­ték szét a csa­lá­do­kat, ba­rá­to­kat, fe­le­ke­ze­te­ket, s mi­lyen tra­gé­di­á­kat okoz­tak.

A ki­te­le­pí­tés a cseh­szlo­vák ha­tó­sá­gok dön­té­se alap­ján a galán­tai és a lé­vai kör­zet­ből in­dult, de az el­ső ütem a ko­má­ro­mi, ér­sek­új­vá­ri és a ri­ma­szom­ba­ti kör­ze­tet is érin­tet­te. A dió­sze­gi ál­lo­más­ra 55, Lé­vá­ra 50 va­gon ér­ke­zett. A te­le­pí­tés el­in­dí­tá­sa konf­lik­tu­sok­kal kez­dő­dött, mert a cseh­szlo­vák ka­to­na­ság fél­re­ér­tés­ből há­rom nap­pal ko­ráb­ban kezd­te el a nagyfödémesi, nagy­ván­csé­di és a dió­sze­gi ma­gya­rok be­va­go­ní­ro­zá­sát. A ma­gyar­or­szá­gi szlo­vá­kok el­ső cso­port­já­nak el­in­dí­tá­sa sem volt men­tes a konf­lik­tus­tól, de egé­szen más okok mi­att. Ki­de­rült, hogy a ki­kül­dött va­go­no­kat ezért nem tud­ták út­nak in­dí­ta­ni, mert nem tud­ták meg­töl­te­ni. A név­sor­ban sze­rep­lő, ki­je­lölt szlo­vá­kok kö­zül ugyan­is so­kan csak egy bő­rönd­del ér­kez­tek, s száll­tak fel a sze­rel­vény­re.
A ki­te­le­pí­tés meg­kez­dé­se után sem szűnt meg azon­ban a Fel­vi­dé­ken ma­ra­dó ma­gya­rok zak­la­tá­sa, de­por­tá­lá­sa. Hi­á­ba járt le a 88/1945-ös – ko­ráb­ban már em­lí­tett – dek­ré­tum ha­tá­lya, mely sze­rint csak egy, il­let­ve ma­xi­mum más­fél évig le­he­tett vol­na mun­ka­szol­gá­lat­ra ki­te­le­pí­te­ni a ma­gya­ro­kat, a cseh­szlo­vák kor­mány nem fog­lal­ko­zott a kér­dés­sel. Nem is szól­va ar­ról, hogy a de­por­tált va­gyo­nuk­tól meg­fosz­tott ma­gya­rok­nak már nem volt ho­va vis­­sza­tér­ni. Ma­gyar pa­pok, ta­ní­tók, egye­te­mis­ták jár­ták Cseh­or­szág és Szlo­vá­kia tá­ja­it, hogy a mun­ka­szol­gá­lat­ra el­hur­col­tak kö­rül­mé­nye­i­ről tá­jé­koz­tas­sák a köz­vé­le­ményt. A völgy­zá­ró­gá­ta­kat, uta­kat épí­tők két­ség­beej­tő kö­rül­mé­nye­i­ről és az őrök bru­ta­li­tá­sá­ról ren­ge­teg be­szá­mo­ló ké­szült, több kö­tet­nyi irat­anyag gyűlt ös­­sze. Ar­ra kér­ték a ma­gyar kor­mányt, hogy ha nem tud­ja mega­ka­dá­ly­oz­ni a cseh­szlo­vák kor­mány ön­ké­nyes­ke­dé­sét, ak­kor a de­por­tált ma­gya­ro­kat hoz­za ha­za Ma­gyar­or­szág­ra.
A fen­ti ese­mé­nyek­kel egy­id­őben – 1947 nya­rán – zaj­lot­tak a ma­gyar­or­szá­gi rend­szer­vál­tást meg­elő­ző utol­só több­pár­ti vá­lasz­tá­sok. A pár­tok kül­po­li­ti­kai cél­ki­tű­zé­se­ik­ben fo­gal­maz­ták meg szom­szé­da­ink­kal, így Cseh­szlo­vá­ki­á­val kap­cso­la­tos tö­rek­vé­se­i­ket, ál­lás­pont­ju­kat. Kö­zü­lük ér­de­mes né­há­nyat idéz­ni. Az MKP és az SZDP, a két mun­kás­párt kö­zös nyi­lat­ko­zo­at­ban kö­ve­tel­te a tár­gya­lá­sok meg­in­dí­tá­sát Cseh­szlo­vá­ki­á­val „a szlo­vá­ki­ai ma­gyar­ság de­mok­ra­ti­kus jo­ga­i­nak biz­to­sí­tá­sá­ra.” A NPP prog­ram­já­ban le­szö­gez­te: „Mi a ma­gunk ré­szé­ről min­dent meg­te­szünk a meg­ér­tés, a ba­rát­ság, az együtt­mű­kö­dés el­mé­lyí­té­sé­re. De ez csak a köl­csö­nös­ség je­gyé­ben, az egyen­ran­gú­ság alap­ján le­het­sé­ges. Mi tel­jes né­pi sza­bad­sá­got adunk a ha­tá­ra­in­kon élő nem­ze­ti­sé­gek­nek, a de­mok­rá­cia szel­le­mé­ben. Ugyan­ezt akar­juk a ha­tá­ra­in­kon túl élő ma­gyar­ság szá­má­ra is” (Ba­logh–Izsák 1977:217). „A Füg­get­len Kis­gaz­da Párt a ma­ga köz­éle­ti sú­lyá­val /ebben az idő­ben a leg­na­gyobb lét­szá­mú párt volt Ma­gyar­or­szá­gon – I.L./ szol­gál­ni kí­ván­ja a Du­na-völ­gyi bé­két, és ar­ra tö­rek­szik – szólt a prog­ram –, hogy a po­li­ti­kai ha­tá­rok itt va­ló­ban mi­e­lőbb lé­gi­es­sé vál­ja­nak, s az egy­más szom­széd­sá­gá­ban, egy­más­sal ke­ve­red­ve le­te­le­pe­dett Du­na-völ­gyi né­pek érint­ke­zé­sét sem ál­lam­igaz­ga­tá­si, sem ér­zel­mi aka­dá­lyok ne kor­lá­toz­zák fe­les­le­ges mér­ték­ben. A meg­bé­ké­lés ér­de­ké­ben re­mé­nyét fe­je­zi ki a párt, hogy a ha­tá­ron kí­vül re­kedt ma­gya­rok sor­sát ké­tol­da­li meg­egye­zé­sek se­gít­sé­gé­vel si­ke­rül meg­nyug­ta­tó­an ren­dez­ni” (Ba­logh–Izsák 1977:297). A De­mok­ra­ta Nép­párt pe­dig azt hang­sú­lyoz­ta: „Föld­raj­zi hely­ze­tünk kö­ve­te­li meg, hogy jó vi­szony­ban él­jünk szom­szé­da­ink­kal. A mi ré­szünk­ről nem le­het sem­mi aka­dá­lya an­nak, hogy a vi­szo­nos­ság el­ve alap­ján a jó szom­szé­di vi­szonyt ki­épít­sük és fenn­tart­suk. So­ha­sem sza­bad azon­ban meg­fe­led­kez­nünk ar­ról, hogy ma­gya­rok a ha­tá­ron túl is él­nek, akik­nek em­be­ri jo­gai fe­lett – nem­ze­ti­ség jo­ga is ezek kö­zé tar­to­zik – őr­köd­ni nem­csak er­köl­csi, ha­nem né­pi és nem­ze­ti kö­te­les­sé­günk is, amely­nek tel­je­sí­té­sé­ről so­ha le nem mond­ha­tunk. /…/ Mi nem aka­runk ural­kod­ni sen­kin /…/ s nincs más igé­nyünk, mint hogy raj­tunk se ural­kod­jék sen­ki” (Ba­logh–Izsák 1977:361).
A ma­gyar kor­mány 1947. jú­ni­us 14-én a Szö­vet­sé­ges El­len­őr­ző Bi­zott­ság­hoz for­dult, hogy vagy ál­lít­sák le a Cseh­szlo­vá­ki­á­ból ér­ke­ző sze­rel­vé­nye­ket, vagy en­ge­dé­lyez­zék a né­met la­kos­ság to­váb­bi ki­te­le­pí­té­sét Ma­gyar­or­szág­ról. A SZEB dön­té­se után 1947 szep­tem­be­ré­től Né­met­or­szág szov­jet meg­szál­lá­si öve­ze­te fo­gad­ta a ki­te­le­pü­lő ma­gyar­or­szá­gi né­me­tek sze­rel­vé­nye­it. Ez­zel egy­id­őben 1947 őszé­től foly­ta­tó­dott a fel­vi­dé­ki ma­gyar­ság ki­te­le­pí­té­se. 1947 vé­gé­ig 7608 fel­vi­dé­ki csa­lád, ösz­­sze­sen 31 184 fő te­le­pült át Ma­gyar­or­szág­ra. Az át­te­le­pí­tés a té­li hó­na­pok­ba szü­ne­telt, csak 1948. már­ci­us 4-én in­dult új­ra, s eről­te­tett ütem­ben jöt­tek-men­tek a szál­lít­má­nyok, majd no­vem­ber­ben meg­kez­dőd­tek a tár­gya­lá­sok az át­te­le­pí­tés be­fe­je­zé­sé­ről. A ma­gyar fél az azon­na­li le­ál­lí­tást kér­te, de a Fel­vi­dék­ről még az év vé­gé­ig jöt­tek a sze­rel­vé­nyek. Ami­kor de­cem­ber 31-én az át­te­le­pí­tést le­zárt­nak mond­ták ki, a cseh­szlo­vák fél még min­dig azt kér­te, hogy 1949. ja­nu­ár 31-ig a ma­gyar kor­mány ve­gyen át to­váb­bi 5000 há­bo­rús bű­nös­nek mi­nő­sí­tett ma­gyart. A ma­gyar kor­mány azon­ban min­den to­váb­bi tár­gya­lás­tól el­zár­kó­zott, csak az­zal ér­tett egyet, hogy a fel­me­rü­lő, in­do­kolt­nak lát­szó csa­lád­egye­sí­té­si ké­rel­me­ket 1949 el­ső fe­lé­ben még le­bo­nyo­lít­sák.

Ös­­sze­fog­la­lás

1948. de­cem­ber vé­gé­ig 73 273 /más ada­tok sze­rint 71 215/ szlo­vák hagy­ta el ön­kén­te­sen Ma­gyar­or­szá­got, il­let­ve 89 600 /más ada­tok sze­rint 85 436/ ma­gyart te­le­pí­tet­tek ki Cseh­szlo­vá­ki­á­ból. Hoz­zá­juk csat­la­ko­zott még 6000 sze­mély, akik hi­va­ta­lo­san „ön­ként” tá­voz­tak Cseh­szlo­vá­ki­á­ból Ma­gyar­or­szág­ra. Tény­le­ge­sen en­nél jó­val na­gyobb volt a ha­zánk­ba ér­ke­zők szá­ma. Nem eb­be a ka­te­gó­ri­á­ba tar­to­zott ugyan az a 20–30 ezer em­ber, aki­ket azért uta­sí­tot­tak ki – a fegy­ver­szü­ne­ti szer­ző­dés meg­sze­gé­sé­vel – Cseh­szlo­vá­ki­á­ból, mert 1938. no­vem­ber 2. után köl­töz­tek a Fel­vi­dék­re, még­is új ott­ho­nuk meg­te­rem­té­se szem­pont­já­ból az el­he­lye­zen­dők szá­mát nö­vel­ték. Nem ke­ve­sen vol­tak azok sem – köz­tük kö­zép­is­ko­lai, egye­te­mi és fő­is­ko­lai hall­ga­tók –, akik el­ső­sor­ban ta­nul­má­nya­ik foly­ta­tá­sa ér­de­ké­ben vet­tek át­me­ne­ti­leg ván­dor­bo­tot a ke­zük­be, s azu­tán több­sé­gük­ben vég­le­ge­sen Ma­gyar­or­szá­gon te­le­ped­tek le. A ki­te­le­pí­tés 1949. jú­ni­us 5-én fe­je­ző­dött be: ezen a na­pon lép­te át Pár­kány és Szob kö­zött a cseh­szlo­vák–ma­gyar ha­tárt az utol­só csa­lád.
Más ké­pet mu­tat a la­kos­ság­cse­re gaz­da­sá­gi ol­da­la: a ki­te­le­pí­tett ma­gya­rok a Fel­vi­dé­ken hát­ra­hagy­tak 160 ezer kat. hold föl­det és 15 700 há­zat. A szlo­vá­kok Ma­gyar­or­szá­gon hagy­tak 38 000 kat. hold föl­det és 4400 há­zat. Az egyen­lőt­len fel­té­te­le­ket tük­rö­ző té­nyek – úgy gon­do­lom – ön­ma­guk­ért be­szél­nek. Kár­té­rí­tést a fel­vi­dé­ki­ek nem kap­tak! Rész­le­ges kár­pót­lást az 1992. évi XXXII. tc. alap­ján egyes le­szár­ma­zot­tak igé­nyel­het­tek, s kap­tak.
A ma­gyar ál­lam 1949 áp­ri­li­sá­ban a ma­gyar–cseh­szlo­vák ba­rát­sá­gi szer­ző­dés­ben és leg­fő­kép­pen Rá­ko­si az 1949. jú­li­us vé­gén alá­írt csor­ba-tói egyez­mény­ben nyil­vá­ní­tot­ta ma­gát ér­dek­te­len­nek a Cseh­szlo­vá­kia el­len irá­nyu­ló „a ma­gyar ál­lam­pol­gár­sá­gú sze­mé­lyek jo­gi kö­ve­te­lé­sei és igé­nyei te­kin­te­té­ben.” Va­gyis a jó­vá­té­tel fe­jé­ben le­mond­tak a fel­vi­dé­ki ma­gyar­ság kár­pót­lá­sá­ról.
Az 1945 után ki­adott bene­ši dek­ré­tu­mok és vég­re­haj­tá­suk ki­me­rí­tik az em­be­ri­ség el­le­ni bűn­tett tényét. Szel­le­mük saj­nos még ma is él és ne­ga­tív irány­ba mun­kál. Vis­­sza­vo­ná­su­kat Cseh­szlo­vá­kia ko­ráb­bi, s utód­ál­la­ma­i­nak je­len­le­gi ve­ze­tői sem kez­de­mé­nyez­ték. El­ma­radt a bo­csá­nat­ké­rés, eset­leg egy szo­líd fő­haj­tás a ma­gyar nem­zet, il­let­ve a fel­vi­dé­ki ma­gyar­ság előtt. En­nek az er­köl­csi jó­vá­té­tel­nek pe­dig, már ré­gen el­ér­ke­zett vol­na az ide­je.

Fel­hasz­nált iro­da­lom

A ma­gyar­or­szá­gi Szö­vet­sé­ges El­len­őr­ző Bi­zott­ság jegy­ző­köny­vei 1945–1947. Szerk.: Feitl Ist­ván. Bu­da­pest, Nap­vi­lág Ki­adó, 2003.
Ba­logh Sán­dor: Ma­gyar­or­szág kül­po­li­ti­ká­ja 1945–1950. Bu­da­pest, Kos­suth Ki­adó, 1988.
Ba­logh Sándor–Izsák La­jos: Pár­tok és párt­prog­ram­ok Ma­gyar­or­szá­gon 1944–1948. Bu­da­pest, Tan­könyv­ki­adó, 1977.
Ba­logh Sándor–Földesi Mar­git: A ma­gyar jó­vá­té­tel és ami mö­göt­te van… 1945–1949. Bu­da­pest, Nap­vi­lág Ki­adó, 1998.
Csáky Pál: Ma­gya­rok Szlo­vá­ki­á­ban. Po­zsony, Ma­gyar Ko­a­lí­ció In­for­má­ci­ós Köz­pont­ja, 1997.
Edvard Benes el­nö­ki dek­ré­tu­mai, avagy a ma­gya­rok és a né­me­tek jog­fosz­tá­sa. Szerk.: Köves­di Já­nos. Bratislava–Pressburg, Pannonia, 1996.
Es­ter­házy Já­nos Em­lék­könyv. Szerk.: Esterházy-Malfatti Alice és Tö­rök Bá­lint. Bu­da­pest, Szá­zad­vég, 2001.
Fábry Zol­tán: Stó­szi dél­előt­tök. Bratislava, Ma­dách Ki­adó, 1968.
Fábry Zol­tán: Vi­gyá­zó szem­mel. Fél év­szá­zad ki­sebb­ség­ben. Bratislava, Ma­dách Ki­adó, 1971.
Ger­gely Jenő–Izsák La­jos: A hu­sza­dik szá­zad tör­té­ne­te. Ma­gyar Szá­za­dok so­ro­zat. Bu­da­pest, Pannonica, 2000.
Gyö­nyör Jó­zsef: Ál­lam­al­ko­tó nem­ze­ti­sé­gek. Té­nyek és ad­tok a cseh­szlo­vá­ki­ai nem­ze­ti­sé­gek­ről. Po­zsony, Ma­dách Ki­adó, 1989.
Izsák Lajos–Kun Mik­lós: Moszk­vá­nak jelentjük… Tit­kos do­ku­men­tu­mok 1944–1948. Bu­da­pest, Szá­zad­vég, 1994.
Janics Kál­mán: A hon­ta­lan­ság évei. Bu­da­pest, Hun­nia Ki­adó 1989.
Kug­ler Ist­ván: La­kos­ság­cse­re a Délkelet-Alföldön 1944–1948. Bu­da­pest, Osiris–MTA Ki­sebb­ség­ku­ta­tó Mű­hely, 2000.
Lász­ló Pé­ter: Fe­hér­la­po­sok. Ada­lé­kok a ma­gyar-cseh­szlo­vák la­kos­ság­cse­re-egyez­mény­hez. Bony­hád, 2003.
Ma­gyar Nem­zet, 1997. jú­ni­us 28.
Min­dszen­ty Jó­zsef: Em­lék­ira­ta­im. Bu­da­pest, Szent Ist­ván Tár­su­lat, 1989.
Mol­nár Imre–Tóth Lász­ló: Mint fész­ké­ről ki­za­vart madár… Budapest, 1990.
Mol­nár Imre–Varga Kál­mán: Ha­za­hú­zott a szülőföld… Bu­da­pest, Püski, 1992.
Ölve­di Já­nos: Nap­fo­gyat­ko­zás. Ma­gya­rok Szlo­vá­ki­á­ban. New York, Püski, 1985.
Polá­nyi Im­re: A szlo­vá­ki­ai ma­gya­rok hely­ze­te. Do­ku­men­tu­mok. 1944–1948. Spe­ci­mi­na No­va Sup­ple­men­tum III., Pécs, Janus Pan­no­ni­us Tu­do­mány­egye­tem.
Popé­ly Gyu­la: Nép­fo­gyat­ko­zás. A fel­vi­dé­ki ma­gyar­ság a nép­szám­lá­lás­ok tük­ré­ben 1918–1945. Bu­da­pest, Ré­gió köny­vek, 1991.
Sza­bó Károly–E. Sző­ke Ist­ván: Ada­lé­kok a magyar–csehszlovák la­kos­ság­cse­re tör­té­ne­té­hez. Va­ló­ság, 1982, 10. sz.
Tóth Ág­nes: Te­le­pí­té­sek Ma­gyar­or­szá­gon 1945–1948 kö­zött. Kecs­ke­mét, Bács-Kis­kun Me­gyei Ön­kor­mány­zat Le­vél­tá­ra, 1993.
Vad­ker­ty Ka­ta­lin: A bel­ső te­le­pí­té­sek és a la­kos­ság­cse­re. Po­zsony, Kalligram, 1999.
Vígh Kár­oly: A szlo­vá­ki­ai ma­gyar­ság kál­vá­ri­á­ja 1945–1948. Bu­da­pest, Püski, 1998.