Szemle archív

Fórum Társadalomtudományi Szemle



2004

Impresszum 2004/1

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le
negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t
VI. évfolyam

Főszerkesztő
Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke
Öllös László

Szer­kesz­tő­bi­zott­ság
Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország), Holger Fischer (Németország), Gyurgyík László (Szlovákia), Hunčík Péter (Szlovákia), Petteri Laihonen (Finnország), Lampl Zsuzsanna (Szlovákia), Lanstyák István (Szlovákia), Lengyel Zsolt (Németország), Liszka József (Szlovákia), Mészáros András (Szlovákia), Roncz Melinda (Szlovákia), Simon Attila (Szlovákia), Szarka László (Magyarország), Andrej Tóth (Csehország), Végh László (Szlovákia)

Tartalom:

Tanulmányok

LAMPL ZSUZSANNA: Az “1%-os törvény” társadalmi hatása Magyarországon és Szlovákiában
MATEUSZ GNIAZDOWSKI: Lengyel háborús menekültek az első bécsi döntés után Magyarországhoz csatolt szlovákiai területeken
LANSTYÁK ISTVÁN: Helyi “értékes” nyelvváltozatok, “tisztes” idegen szavak, “visszás”jelentések, “agresszív” rövidítések, “kevercs” nyelv és társaik. Válogatás a nyelvművelői csacskaságok gazdag tárházából (II. rész)
N. CSÁSZI ILDIKÓ: A társadalmi viszonyok, a nyelv- és a névhasználat kölcsönhatásai
FILEP TAMÁS GUSZTÁV: Utókor, identitás

ZALABAI ZSIGMOND BIBLIOGRÁFIÁJA (összeállította Bereck Zsuzsa)

Konferencia

NAOKI KOSAKA: A közigazgatás reformja kapcsán a szlovák politikában 1925-1927-ben kibontakozott vita
JAROSLAVA ROGUĽOVÁ: A nemzetiségi politika két aspektusa a két világháború közötti Szlovák Nemzeti Pártban
IVANA SVÁTKOVÁ: A politikai pártok jogi szabályozására irányuló törekvések az 1918-1938 közötti Csehszlovákiában
VERES TÍMEA: A Tuka-per közvetlen előzményei a szlovák és a cseh sajtóban
VÖRÖS LÁSZLÓ: Tisza István nemzetiségi politikája és a szlovákok (1913-1915)

Dokumentumok

A csehszlovákiai  magyarok történetének válogatott dokumentumai a két világháború közötti időszakból (1918-1939)

Könyvek

Kiss J. László (szerk.): Nemzeti identitás és külpolitika Közép- és Kelet-Európában. (Boros Ferenc)
Horváth Gyula (szerk.): Székelyföld. Kárpát-medence régiói 11. (Lelkes Gábor)
Barbara Coudenhove – Kalergi-Oliver Rathkolb (Hg): Die Beneš-Dekrete. (Varga Sándor)

Lampl Zsuzsanna, Tóth Károly : Az “1 %-os törvény” társadalmi hatása Magyarországon és Szlovákiában

Ez a tanulmány a magyarországi Nonprofit Információs és Oktatói Központ (NIOK) által koordinált és a Sasakawa Alapítvány által támogatott Percentage Phil-antropy Project keretén belül készült azzal a céllal, hogy feltérképezze és összehasonlítsa a magyarországi és szlovákiai tapasztalatokat, amelyek mások által is hasznosítható tanulsággal szolgálhatnak. Különösen fontos ez ma, amikor Magyarország és Szlovákia példáját követve más országokban is elfogadtak hasonló törvényeket (Romániában, Lengyelországban, Litvániában és Csehországban), s az ottani érintettek hálásan fogadnak minden tapasztalatot és tanácsot. Erről 2004 januárjában személyesen is meggyőződhettünk a NIOK által szervezett Percentage Phil-antropy Workshop alkalmával, ahol főleg a számszerűsített, konkrét adatokra támaszkodó tények és összefüggések iránt tapasztaltunk nagy igényt. Ugyanakkor el kell mondanunk, hogy már a tanulmány írása közben nagyon komoly nehézségekbe ütköztünk. Meglepő volt a szakirodalom, az elemzések és a felmérések hiánya. Alig néhány felmérés és tanulmánykötet foglalkozik az 1%-os törvény hatékonyságának vizsgálatával.1 Ugyanígy nagyon szegényes, főleg Szlovákia vonatkozásában, a civil szektorról szóló szakirodalom is, pedig nem marginális jelenségről van szó.

A számadatok vizsgálatakor meg kellett állapítanunk, hogy míg Szlovákia esetében az adófizetőkre és az 1%-os törvényben résztvevők számára vonatkozólag szinte semmilyen adat nem található a Pénzügyminisztérium vagy az Adóhivatal kimutatásaiban, Magyarországon az APEH szinte naprakész adatokat szolgáltat a széles közvélemény számára.

Külön problémát jelentett a fellelhető adatok és elemzések összehasonlíthatósága. A két ország által bevezetett jogszabályok, illetve azok alkalmazása jelentős különbséget és néhány évnyi fáziseltolódást mutat. Az adatok összehasonlításánál megpróbáltunk az azonosnak tekinthető, tehát a kezdeti időszakra vonatkozó adatokra és eredményekre összpontosítani. Ebből adódóan, talán úgy tűnhet, hogy Magyarország esetében, néhány éves adatokkal dolgozunk, és a legfrissebb adatok nem kapnak kellő hangsúlyt. Az összehasonlíthatóság kritériumrendszere – sajnos – megkövetelte tőlünk, hogy lehetőleg hasonló időszak adataival dolgozzunk. Magyarország esetében már trendekről, tendenciákról beszélhetünk, Szlovákia vonatkozásában, lévén, hogy csak az első évre vannak értelmezhető adataink, ez ma még nem lehetséges. A későbbi elemzések árnyalni fogják majd azt a képet, amit az alábbi összehasonlításban megpróbáltunk felvázolni.

Már itt a legelején meg kell jegyeznünk, hogy kétfajta jogalkotói filozófiáról van szó. Magyarországon 1+1%-ról beszélhetünk, ami a civil szférát és az egyházakat jelenti, Szlovákiában az első két évben csak 1%-ot lehetett a civil szektornak átcsoportosítani a fizikai személyek adójából. Az 1%, ezért is szerepel a címben ez az adat, mindkét országban a fizikai személyek adójának 1%-át jelenti. Ez a kép a tanulmány írása közben változott: Szlovákiában 2%-ra emelték az átutalható összeget, és bevették a gazdasági társulásokat is a törvénybe. Tehát a jövő évben Szlovákiában mind a fizikai személyek, mind pedig a jogi személyiséggel bíró gazdasági társulások adójuk 2%-ot tudják közhasznú szándékkal átutalni a törvényben megjelölt civil, tehát nonprofit szervezeteknek. Ez nagyon pozitív elmozdulást jelent, de a jövőben nagyon problematikussá teheti az összehasonlíthatóságot a két ország között. Röviden a magyarországi 1+1% nem egyenlő a szlovákiai 2%-kal. De a jelenlegi tanulmány még összevethető, hasonlítható adatokkal operál.

A másik gondot az okozta, hogy különböző fejlődésű ország, illetve szektor ösz-szehasonlítását kellett elvégeznünk, amelyek mind a lakosok, mind a civil szervezetek számát, fejlődését tekintve jelentősen különböznek egymástól. így csak olyan adatok összevetésére vállalkozhattunk, amelyeknek adekvát megfelelői voltak mindkét országban.

Mégis vállalkoztunk a feladatra, hiszen egy különleges jelenség első összehasonlító vizsgálatáról volt szó, amelynek tanulságai, minden nehézség ellenére, fontosak és hasznosak lehetnek más országok számára is.

A civil szektor fejlődése a két országban-az 1%-os törvény elfogadása

A magyarországi és a szlovákiai 1%-os törvény más-más időszakban és eltérő körülmények között jött létre, de célját és szerepét tekintve hasonlónak mondható. Mindkét törvénynek vannak közös vonásai, közösek a történelmi gyökerei, mindkettő válaszadás azokra a kihívásokra, amelyek meghatározzák a civil szektor fejlődését térségünkben a rendszerváltás után. Bár különböző meggondolásból, egészen más megközelítésben jöttek létre, eredményüket és társadalmi hatásukat tekintve azonosnak mondhatók, és mint ilyenek, fontos tapasztalatokkal és példával szolgálhatnak mások számára is.2

Magyarország és Szlovákia társadalmi átalakulása bár nagyon hasonlatos volt az 1989 utáni időszakban, a történelmi tradícióknak, az eltérő politikai fejlődésnek és

 

Az “1%-os törvény” társadalmi hatása Magyarországon és Szlovákiában 5

főleg az önálló Szlovákia létrejöttének következtében a civil szektor szerepvállalása nagyon különböző képet mutat.

Mindkét országban a rendszerváltás első napjaitól kezdve megalakultak az alulról építkező polgári kezdeményezések.3 Alapítványok, egyesületek, polgári társulások stb. jöttek létre, és fontos kiegészítői voltak az új rendszer demokratikus intézményi szerkezetének.

Szlovákiában – főképpen a meciari érának “köszönhetően” – a civil intézményi rendszer szervezettebb volt. A kooperáció, az összefogás került előtérbe. A demokratikus értékrend védelmében országos méretű civil kampányok indultak. Ennek következtében – Magyarországgal ellentétben – Szlovákiában már a kilencvenes évek derekán országos érdekegyeztető fórumok jöttek létre a civil szervezetek közös fellépése érdekében. A Harmadik Szektor Grémiuma a civil szektor legitim országos képviseletévé vált.4 A legnagyobb, nemzetközi visszhangot is kiváltó országos civil kampány az ún. “OK 98” volt.5A kampány az 1998-as parlamenti választások előtt a választások tisztaságát kívánta ellenőrizni, illetve a bizonytalan választópolgárokat elvinni az urnákhoz. A civil szektor erejének ilyen formájú demonstrálása nagyban növelte a szektor presztízsét Szlovákiában és nemzetközi szinten egyaránt. Mondanunk sem kell, hogy a kampány sikeres volt.

Nem jelent(ett) ez centralizációt, hiszen az országos szinten megvalósuló egyeztető fórumok (Stupavai Konferencia) önkéntes alapon jöttek (jönnek) létre, és az azokon született határozatok csak ajánlások, amelyeket minden szervezet a maga belátása szerint követ. Nem is a döntések, inkább a Grémium és az országos szintű érdekegyeztetés, a közös fellépés lehetőségének, a folyamatos és intenzív információcserének a ténye volt a lényeges.

Magyarországon a civil szervezetek ilyen kampányszerű, mozgósító erejű szerepet nem vállaltak fel. Azért sem, mert nem volt rá szükség. Inkább a tevékenységükre helyezték a hangsúlyt. Jóval kisebb volt a vészélyeztetettségi érzésük, így nem is kényszerültek országos szintű “politikai” szerepvállalásra.

Magyarországon másképpen alakult az állam és a civil szektor kapcsolata is. A közhasznúsági státus elnyerésével (1996-tól) a civil szervezetek, bármilyen is volt a jogi formájuk, állami támogatásban/kedvezményekben részesülhettek. Ez Szlovákiában elképzelhetetlen volt (és a mai napig is elképzelhetetlen), csak a szociális szférában számíthatnak bizonyos szervezetek állami támogatásra.

Ennek az eltérő fejlődésnek az eredménye, hogy az 1%-os törvény is más-más módon került elfogadásra Magyarországon és Szlovákiában.

Magyarországon egy felülről jövő kezdeményezésként már 1991-ben felmerült a törvény lehetősége,6 majd a parlament mindenfajta társadalmi nyomás nélkül, de már jelentős társadalmi vita közepette döntött az 1%-os törvényről.7 Pozitívumnak is felfoghatjuk ezt a tényt, hiszen a törvényhozásnak alapvető feladata, hogy olyan társadalmi igényeket elégítsen ki, amelyek legitimek és szükségesek egy demokratikus rendszer működéséhez. Egy demokratikus államban a törvényhozásnak elébe kell mennie ezeknek az igényeknek, a nemzetközi és egyéb tapasztalatok alapján applikálnia kell olyan megoldásokat, amelyek hosszútávon járulnak hozzá a társadalmi béke megőrzéséhez és a prosperáló társadalom kialakulásához. A “bölcs parlament” döntése mögött azonban látni kell, hogy valahol a civil szféra érdekei jelenítődtek meg. Hiszen a parlamenti képviselők nagy része, főleg a törvénytervezet kezdeményezői, a demokratikus ellenzék soraiból, tehát a civil szférából kerültek ki. (Harsányi 2000: 33-36) A társadalmi vita hiánya, illetve az újonnan létrejött civil szektor igényeinek nem artikulálódása, mégis olyan tény, amelyre oda kell figyelnünk.

Szlovákiában – a civil szektor országos szintű szervezettsége és az ebből adódó tradíció folytán – egy “civil-szektoros elit” lobbitevékenysége következtében fogadták el az 1%-os törvényt. Az eredmény főleg az “OK 98” kampánynak volt köszönhető. Az új, demokratikus Dzurinda-kormány tudatosította a civil szektor fontosságát, és ennek megfelelően választotta az 1%-os támogatás lehetőségét (2001-ben).

Magyarországon a törvényhozás meggondolásából, Szlovákiában pedig a civil szektor nagyfokú lobbitevékenysége folytán fogadták el a törvényt. Mindkét esetben egy szűk csoport kezdeményezte a törvény elfogadását.

Valószínűsíthető, hogy ez másutt sem lehet másképp. A törvényalkotás szigorú szabályrendszere megköveteli, hogy a törvényalkotásra befolyással levő csoportok döntő tényezőként jelenjenek meg a folyamatban, de bárhogy is alakuljon, a törvényalkotás részéről jelen kell lennie annak a politikai akaratnak, ami egy ilyen törvényi és költségvetési szabályozáshoz szükséges. Magyarországon és Szlovákiában, igaz, más-más helyzetben és más-más okoknál fogva, ez a politikai akarat megvolt.

Az 1%-os törvény értelme8

Az 1%-os törvény jelentőségét nem lehet pusztán az anyagiak oldaláról mérni. Azzal minden elemző egyetért, hogy a civil szektor eredményeinek és jelenlétének egyfajta értékmérője a törvény. De a törvény létének – a konkrét szervezetek anyagi támogatásán túl – nagyon fontos társadalomfilozófiai és erkölcsi fontossága is van.

Ha az adománygyűjtésnek és az adományozásnak az 1%-os formáját a parlamenti demokrácia intézményeihez hasonlítanánk, akkor az 1%-os törvény a népszavazást,9 tehát a közvetlen érdekérvényesítés intézményét jelentené.10 Vajda Ágnes és Kuti Éva “állampolgári szavazásnak” nevezi az 1%-os törvényt, amely egyszerre szól a közpénzek elosztásáról és a civil szervezetek megítéléséről. (Harsányi 2000: 29)

Az “1%-os törvényben” az állampolgári adományozás és az állami javak egy része újraelosztásának olyan formájáról van szó, amely anonim, tömeges, konkrét civil szervezetnek szól, az állami adminisztráció segítségével, de az állam újraelosztó szerepének kiiktatásával, miközben a civil szervezetek a kapott támogatást a törvényi keretek között szabadon hasznosíthatják.

A fenti definíció mindegyik eleme nagyon fontos a témánk szempontjából:

Az állampolgár “személyesen” járulhat hozzá egy civil szervezet munkájához. Ez kapcsolódást, tudatos vállalást jelent. Ő dönt arról, hogy kit is támogat, és a támogatás sorsát, eredményességét nyomon követheti.11

Ennek az állampolgári magatartásnak kihatása lehet az egész adózási folyamatra, olyan technikát ismer és él meg az adófizető polgár, ami az állammal szemben más esetekben is érvényesíthető lehet.

 

Az “1%-os törvény” társadalmi hatása Magyarországon és Szlovákiában 7

Mindeközben egy régi értékrend éled újjá, az adományozás, a segítés, az egymásban való megbízás, egymás kiegészítése és tisztelete, a kölcsönös támogatás, a “mindenki vesztes” játszma versengésével szemben.

Egy új állampolgári magatartás kialakulásáról van szó: cselekvő viszonyulás a közvetlen környezetemhez, melyet egyszerű állampolgárként anyagi eszközeimmel is befolyásolni tudok.

Az anonimitás kizár mindenfajta lobbitevékenységet. A szervezet a kampányában meghatározott célcsoportot szólít meg, mégsem tudhatja meg, hogy kik is voltak azok, akik az adójuk töredékét számára felajánlották.12 Pontosan ilyen egy népszavazás is, a titkos szavazás folytán minden szavazónkat, bármely lelkes támogatónk is, anonimitás övezi. Az adott civil szervezet, de a civil szféra egésze is egyfajta társadalmi elismerésben részesül, valakik igénylik, elismerik és hosszú távon fontosnak tartják azt a tevékenységet, amelyet az adott szervezet folytat.

Tömeges, hiszen minden adófizető polgár részt vehet benne. Saját elhatározásától függ, hogy él-e a lehetőséggel – elvileg minden adófizető támogathat bennünket. Ennek fontosságát ki kell hangsúlyozni: mindenki adományozó lehet, nem csak a tehetősebbek.

Mind a magyarországi, mind pedig a szlovákiai 1%-os törvénnyel kapcsolatos érvrendszer legfontosabb pontja az volt, hogy a központi állami és alapítványi támogatásokkal szemben az 1%-os felajánlás elsősorban a kisebb szervezeteket szolgálja és területi megoszlása is kiegyensúlyozottabb. Ennek oka abban keresendő, hogy míg a központi alapokhoz nehézkes és nagyfokú szakmai felkészültséget igénylő pályázati rendszerek vezetnek, amelyeket a kisebb szervezetek nem tudnak teljesíteni, addig az 1% elnyerése a személyi kapcsolatrendszer, az eredmények megmutatása és a szűkebb környezetre gyakorolt hatás függvénye.

Az eredmények azt mutatják, hogy ezek a feltételezések beigazolódtak. Míg a központi támogatások 95%-a a nagy tőkeerővel és megfelelő szakmai háttérrel rendelkező szervezetekhez vándorolnak, addig az 1%-os felajánlásoknak mindössze 34%-a a nagyoké, 16%-a a legkisebbeké, 50%-a pedig a közepes nagyságú szervezeteké. (Harsányi 2000: 51-52)

Tehát az 1%-os felajánlásoknak a civil szektoron belül esélykiegyenlítő, esélynövelő hatása is van. “Az 1%-os felajánlások rendszerének bevezetése majdnem megkétszerezte azoknak a nonprofit szervezeteknek a számát, amelyek a központi költségvetésből támogatáshoz jutottak. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a kormányzati támogatások olyan alapítványok és egyesületek ezrei számára váltak elérhetővé, amelyek a döntési központoktól meglehetősen távol működnek…” (Harsányi 2000: 51-52) Szlovákiában ugyanez a helyzet, talán azzal a különbséggel, hogy itt a civil szerevzeteknek nyújtott anyagi támogatások döntő részét központi, nagy (főleg külföldi) alapítványok nyújtják, de ezek ugyanúgy elérhetetlenek a kis- és középszervezetek számára, mint Magyarországon az állami források.

A támogatás a törvény által meghatározott szabályok szerint regisztrált konkrét szervezetnek szól. A szervezettől függ, hogy él-e a lehetőséggel. A szervezet hosszú távon tud kalkulálni a bevétellel, és ez hatással van stratégiájára, terveire, eredményeire. A “biztos bevétel” kiegyensúlyozottabb munkát eredményez.

Költségvetési támogatásról van szó az állami ügyvitel segítésével, de az állami újraelosztás olykor önkényes döntéshozatalának kiiktatásával. Maga az állam is lemond adóbevételeinek 1%-ról, hozzájárul a civil szféra működéséhez. Ez pedig az állam szerepének egyfajta újraértékelése is, a decentralizáció egyik lényeges formája, a demokratikus értékrend érvényesítésének demonstratív eszköze, és nem utolsó sorban, az állam és a civil szektor kapcsolatának újszerű, pozitív újrafogalmazása. Az összefogás, a szolidaritás, az együttműködés, az egymásrautaltság, a szektorok közötti együttműködés kerül előtérbe, szemben a közép-kelet-európai államokra jellemző megosztottsággal, és az egyes szektorokra jellemző szembenállással.

Látni kell, hogy ez nagyon közvetett kapcsolat, gyakorlatilag az adóhivatalon keresztül zajlik. Maguknak az állami szerveknek is oda kellene figyelniük erre a lehetőségre, nagyobb propagandát folytatni körülötte, felhívni a figyelmet a lehetőségre. Ez az államilag ösztönzött kampány általában hiányzik, így elmarad az állam szerepvállalásának kellő hangsúlyozása is.

Abból adódik ez, hogy az állam nem igazán érdekelt az 1%-os törvény érvényesítésében. Neki az az érdeke, hogy minél kevesebben éljenek a lehetőséggel, és minél több pénz maradjon az államkasszában. Amennyiben az adóbevételek teljes 1%-a a civil szektort illetné meg, ez a negatív érdekeltség megszűnne (lásd a 8. sz. jegyzetet). Ha új törvények kidolgozásáról lesz szó, az érdekeltségeket pontosan meg kell határozni, hogy gördülékenyebb és hatékonyabb legyen a rendszer.

A civil szektor működése szempontjából meghatározó jelentőségű, hogy szabadon felhasználható támogatásról van szó. A szabadon felhasználható anyagi eszközök azt jelentik, hogy a szervezet maga döntheti el, mire használja a pénzeszközöket, szemben az alapítványi és egyéb támogatással, ahol célirányos, tehát “kötött” felhasználásról van szó. (Harsányi 2000: 52) Az ilyen jellegű bevételeit a szervezet a működési költségeire is fordíthatja, amelyre alapítványi támogatást rendkívül nehéz biztosítani. A civil szféra tehát olyan erőforrásra tesz szert, amely nagyban növeli tevékenységének hatékonyságát, presztízsét és jövőbeli szerepét. Mindeközben a piaci szabályok érvényben maradnak, az állampolgárok felajánlásai (“szavazatai”) döntenek arról, hogy kinek, mekkora támogatás jut.

Elmondható tehát, hogy az 1%-os törvény nagyon pozitív hatással van a társadalmi és az állami élet egészére, a civil szervezetekre és a harmadik szektor egészére egyaránt. Az “önrendelkezés” olyan formájáról van szó, amely hatással van az állampolgári magatartásra, újraértékeli az állam és az adófizető polgár viszonyát, a civil szervezetek számára pedig növeli az esélyegyenlőséget.

Nyilván, lehetnek negatív hatásai is,13 de ezek elhanyagolhatóak, hiszen egy olyan hosszú távú, az egész rendszert érintő megoldásról van szó, amely nemcsak az állampolgári magatartást formálhatja át, hanem új tartalmat is adhat a civil szektor és az állam kapcsolatának.

Az 1%-os törvény hatásai a folyamatban résztvevőkre:

– A hagyományos, újraelosztó állami szerkezetben egy olyan elem jelenik meg, amely kimondja: nem csupán az állam jogosult dönteni a megtermelt javak felhasználásáról és elosztásáról, hanem az állampolgár is, mégpedig közvetlenül, egyéni döntésével, amelyet az állami adminisztrációnak végre kell hajtania.

Az “1%-os törvény” társadalmi hatása Magyarországon és Szlovákiában 9

–   Az adományozó tevékeny szerepbe kerül. Választania kell: az államnak adja-e adója 1%-ot, vagy valamely szervezetnek. De azt is el kell döntenie, mely szervezet lesz az, melynek adója egy töredéknyi részét adományozza.

–   A civil szervezetnek új eszközökkel kell megmutatnia önmagát szűkebb és tágabb környezete előtt. Versenyhelyzetben kell bizonyítania hasznosságát, ami nem könnyű feladat, hiszen ez a hasznosság nem mindig mérhető az állami és a gazdasági szféra eszközeivel.

–    Ugyanígy az adóhivatalnak, illetve az egész folyamatban részt vevő más állami szerveknek is transzparens módon kell megnyilvánulniuk. Ez komoly kihívás számukra, de egyben a szektorok közötti együttműködés fontos iskolája is.

–    Nem szabad megfeledkezni a sajtó szerepéről. A központi telekommunikációs eszközök (TV, rádió) és az országos, illetve regionális és helyi sajtó nagyon fontos szereplője, sőt segítője az egész folyamatnak. Hasznos együttműködések alakultak ki Magyarországon és Szlovákiában a sajtó és a civil szektor között. Az előbbi árengedményekkel, vagy éppen ingyenes felületekkel, adásidővel segítette a kampányt, a civil szervezetek pedig folyamatosan tájékoztatták a sajtót a rendezvényeikről stb.

Adminisztratív akadályok

Mielőtt rátérnénk a konkrét felmérések és eredmények ismertetésére, el kell mondanunk, hogy mind Magyarországon, mind pedig Szlovákiában nagyon komoly problémákat vetett fel az adományok eljuttatásának állami adminisztratív oldala.

Említettük már, hogy a támogatások ügyvitelét az állami adminisztrációnak kell lebonyolítania. Az állami hivatalnokrendszer azonban nehézkesen mozdul.

A törvény elfogadása az egyik legfontosabb mozzanat, de hogy az állami hivatalnokok ezt a törvényt végre is hajtsák, nagyon pontos végrehajtó rendelkezésekre van szükség. Tisztázni kell a kompetenciákat, a kötelességeket, a feltételeket stb. stb. stb.

Éppen ez az a pont, amelyen a törvény akár zátonyra is futhat. Ha nincs kellőképpen, gördülékenyen előkészítve a törvény gyakorlati alkalmazása és végrehajtása, maguk a szervezetek, de az adófizető polgárok is olyan akadályokba ütközhetnek, amelyek kedvüket veszik az egésztől. Az ilyen akadályokból volt bőségesen mindkét országban.

Szlovákiában például a közjegyzők jegyezték be a szervezeteket. Mindenfajta irányadó útmutatók nélkül. Ezért fordulhatott elő, hogy teljesen önkényesen, nagyon nagy illetékeket szedtek a regisztrálandó szervezetektől. Ez az összeg olykor meghaladta a lehetséges bevételeiket is. Mondanunk sem kell, hogy milyen demoralizáló hatással volt ez a jelentkező szervezetekre. Nem beszélve a több napot igénybe vevő, magyarázkodó, felvilágosító, kioktató stb. ügyintézésről.

A közjegyzők nyilvántartása nagyon sok kívánnivalót hagyott maga után. A felkészületlenségből adódó pontatlanságok, a szerepek tisztázatlanságából adódó kompetenciazavarok stb. beárnyékolták a folyamatot.14

Az egész végül is azért lehetett sikeres, mert az 1%-os törvény propagálását felvállaló két civil szervezet (sic!), a Fórum Információs Központ és az 1. Szlovákiai Nonprofit Szervizközpont (1. Slovenské neziskové servisné centrum, SNSC) segítségére sietett az állami ügyvitelnek, pontosította a regisztrált szervezetek adatait, a honlapján folyamatos tájékoztatást nyújtott az aktuális problémákról, sőt az egyes szervezetek jogi képviseletében is segítséget nyújtott. Mindezek nagyban segítettek abban, hogy az állami szervek a következő évben már gördülékenyebben végezzék a dolgukat, és a civil szervezetek is gyakorlatra tegyenek szert az adminisztratív akadályok elhárításában.

Ezzel kapcsolatban ki kell emelni az internet adta lehetőségeket. Bár a felmérésekből az derül ki, hogy a vizsgált országokban az internetes hozzáférés és az internethasználat gyerekcipőben jár, az internetes portál a gyors és aktuális reagálás legfőbb eszközének bizonyult – és méginkább így lesz a jövőben. A szervezetek ezen keresztül meg tudják mutatni magukat, választ tudnak keresni a felmerülő problémáikra, az egész törvényhozás megjeleníthető. Az internet egyelőre a szervezetek számára jelent fontos információforrást, de ez a jövőben biztosan kiterjed az adományozók széles körére is.15

Ugyanígy fontos információforrás az ún. zöld vonal. Az ingyenes telefonszolgáltatás nagyon sok adófizető polgárt tud informálni az adminisztrációs eljárások nehézségeinek elhárításában.

Az ügyvitelt nagyban segítheti, ha a törvény csak formális kritériumokat szab meg a regisztrálandó szervezetekkel kapcsolatban. A tartalmi kritériumok nehezítik az elbírálást, és szubjektív tényezőket visznek bele. Szlovákiában, pl. a kritériumok meghatározásánál a formai jegyek domináltak, mely törvény alapján regisztrált szervezetjogosult a támogatásra. Magyarországon a tartalmi kritériumok is előtérbe kerültek, mivel foglalkozik, illetve mivel kell foglalkoznia a szervezetnek ahhoz, hogy jogosult legyen az 1%-ra.16

Ezekre a problémákra nagyon oda kell figyelni. Nagyon sok egyeztetés, a gyakorlati teendők alapos végiggondolása, az adminisztratív akadályok minimalizálása nagyban javíthatják a szervezetek és az adakozók közérzetét, viszonyulásukat az egész folyamathoz. Minél nagyobbak az adminisztratív megkötések, követelmények, annál kisebb a szervezetek lelkesedése és adakozó kedve.

Ezekben a kérdésekben azonban rendkívül nehéz tanácsokat adni, az adott állam joggyakorlatától, az állami ügyintézés felkészültségétől és nem utolsó sorban a politikai akarattól függ, hogy az egyébként jószándékú törvényt hogyan hajtják végre, és milyen lesz annak a gyakorlati fogadtatása.

Az 1%-os törvény hatása a felmérések és a számok tükrében

Az 1%-os törvény eredményességének két fontos mutatója van:

1.  A folyamatban részt vevő civil szervezetek száma és összetétele.

2.  A felajánlott adományok nagysága és megoszlása.

Az alábbiakban konkrét felmérések és kutatások eredményein keresztül mutatjuk be az 1%-os törvény hatását.

Az 1%-os törvény társadalmi hatásának mérése nem egyszerű feladat. Meg kell határoznunk azokat a ismérveket, amelyek alapján megállapítható, hogy a törvény valóban teljesítette-e a hozzá fűzött reményeket.

Az “1%-os törvény” társadalmi hatása Magyarországon és Szlovákiában 11

A hatékonysági szempontok legelején – lévén, hogy közvetlen adományozásról van szó – biztosan az “anyagi mutatók” állnak.

1.  Mekkora az az összeg, amelyet a polgárok az adójuk 1%-ból a civil szervezeteknek juttatnak?

2.  Melyek azok a civil szervezetek, amelyek érdemesek erre?

3.  Hogyan ítélkezhetne valaki jobban egy szervezet tevékenységének fontosságáról, mint az anyagi támogatásán keresztül?

4.  Mi biztosítaná jobban a társadalmi ellenőrzést, mint az adomány hasznosulását mérő egyéni elbírálás?

És sorolhatnánk a hasonló kérdéseket. Mindezek akkor is érvényesek, ha a civil szférán belül az erkölcsi és egyéb értékelési szempontok nagyon fontos, sőt meghatározó szerepet játszanak.

Maga az anyagi elismerés is lehet értékmérő eszköz, mert:

1.  Arról tanúskodik, hogy a törvényalkotó szándéka mennyire igazolódott, illetve mennyire valósult meg. Igaz volt-e az a feltevés, hogy az adófizető polgárok az állami újraelosztás kihagyásával közvetlenül is képesek dönteni szűkebb vagy tágabb környezetük civil szervezetének támogatásáról.

2.   Értékmérő azért is, mert az anyagi támogatások nagysága egyfajta ítéletalkotás is az adott civil szervezet tevékenységének hasznosságáról (lásd: népszavazás).

3.   Külső, úgymond pártatlan, mégis érintett véleménynyilvánítás egy meghatározott szervezetről, amely ennek alapján értékelheti, megerősítheti, de felül is bírálhatja saját tevékenységének társadalmi hasznosulását, de a szervezet önmagáról alkotott képét is (PR, külső kommunkáció stb.).

Az anyagi vonzatot azonban nem szabad túlértékelnünk. Az eddigi eredményekből megállapítható, hogy a konkrét helyismereten túl bizonyos sztereotípiák is érvényesülnek az állampolgárok döntésében.17

Magyarországon a parlament 1996. december 19-én fogadta el az 1%-os törvényt, amely 1997-ben lépett hatályba. Szlovákia adófizető polgárainak 5 évvel később, 2002-ben nyílt először alkalmuk arra, hogy adójuk 1%-áról valamelyik közhasznú tevékenységet folytató civil szervezet javára nyilatkozzanak. E tanulmány írásának pillanatában tehát a magyarországi állampolgárok már hét alkalommal, a szlovákiai állampolgárok két alkalommal élhettek/éltek törvényadta jogukkal. Már ez is jelzi, hogy a magyarországi érintettek (adóhivatal, civil szektor, adófizetők, munkaadók, bérelszámolók) jóval több tapasztalattal rendelkeznek, mint a szlovákiaiak, s itt nem csupán a hétköznapi, mindenkinek a saját tevékenysége során nyert tapasztalatra gondolunk, hanem a számszerűsített, adatsorokban kifejeződő tapasztalatokra is. Magyarországon több felmérés is vizsgálta az 1%-os törvény hatékonyságát,18 Szlovákiában egyetlen ilyen jellegű kutatás készült.19 írásunkat elsősorban ezekre a felmérésekre alapozzuk.

Szlovákiában a törvény elfogadása nem ütközött nehézségekbe: a civil szféra és a közvélemény is elfogadta, s nincsenek olyan kiugró példák, amelyek azt bizonyítanák, hogy valamilyen területen különösebb ellenállást tanúsítottak volna iránta. Valószínűleg ez az oka annak is, hogy a törvény lehetséges hatását előre senki sem kutatta, s így ilyen jellegű adatok nem állnak rendelkezésre. Magyarországon más volt a helyzet. A törvény elfogadását megelőzően élénk parlamenti és szakmai vita folyt, s magát a törvényt sem fogadta mindenki egyforma lelkesedéssel, beleértve a civil szektor egyes képviselőit is.

Főként azok a szervezetek berzenkedtek, amelyek “szorosabb kapcsolatokat ápolnak a politikai döntéshozókkal, mint az állampolgárokkal” (Harsányi 2000: 36), tehát az 1% nélkül is pénzhez tudtak jutni, sőt attól tartottak, hogy az 1% bevezetése után majd kisebb állami támogatásban részesülnek. 1996-ban a lakosság véleménye is megoszlott. Bár a többség támogatta az 1%-os felajánlások lehetőségét, ez a többség akkoriban a felnőtt lakosság 56%-át, tehát alig valamivel több, mint a felét tette ki. (Harsányi 2000: 38) 1999 tavaszára a lakosság véleményében gyökeres változás állt be. A törvény fennállásának úgymond harmadik “évfordulóján” a felnőtt állampolgároknak már 86%-a értett vele egyet. Ez a részarány a tényleges érintettek, vagyis az adófizetők körében még magasabbra kúszott: elérte a 90%-ot. (Harsányi 2000: 40) Elmondhatjuk tehát, hogy a törvény végül is széleskörű pozitív visszhangot váltott ki, annál is inkább, mert 1999-re már a civil szféra egy részében korábban tapasztalt ellenséges hangulat is megszűnt, s a szervezetek többsége a lakossághoz hasonlóan pozitívan viszonyult a törvényhez.

Az adatokat szemlélve azonban úgy tűnik, hogy az elfogadó magatartás mögött különböző okok rejlettek. Más miatt helyeselték a törvényt az állampolgárok és más miatt a szervezetek. Amennyiben a szervezetek tevékenységi körét, tevékenységük tárgyát tekintjük célnak, magukat a szervezeteket pedig eszköznek, akkor elmondható, hogy az állampolgárok többsége első perctől fogva a célt tartotta fontosnak. Amint az Vajda Ágnes és Kuti Éva felméréséből is kiderül (Harsányi 2000: 41), az emberek leginkább segíteni(!) szerettek volna. Segíteni a szegényeken, betegeken, fogyatékosokon, természeti csapások áldozatain (22,8%), segíteni az egészségügy, a szociális ellátás és oktatásügy helyzetén (22,6%), valamint segíteni a rászoruló gyermekeken (10,1%). A szervezet ehhez számukra csupán eszközként szolgált. Jóval kevesebben voltak azok (20,3%), akiknek 1%-os felajánlás mögötti megfontolása magához a konkrét szervezethez kötődött.

Ezzel szemben a szervezetek- érthető módon – leginkább önmaguk anyagi helyzeténekjavulása miatt helyeselték a törvényt. Ez Bíró Lajos és Gerencsér Balázs felméréséből is kiderül (Harsányi 2000: 117), hiszen a megkérdezett szervezetek 63%-a tartotta fontosnak, hogy a törvény javítja a szervezetek anyagi helyzetét, 61%-uk pedig azt, hogy a törvény felhívja a figyelmet a nonprofit szektorra, ezzel szemben az adományozó magatartás erősítésére gyakorolt hatását csupán 43%-uk tartotta fontosnak. Ugyanazon érme két oldaláról van szó – hiszen az adófizető, de a szervezet célja is, jelen esetben a segíteni akarás, de ez csak az eszközön, tehát a szervezeten keresztül realizálódhat. Ahhoz, hogy a szervezet elérhesse saját, s egyben az adófizető célját, pénzre van szüksége. És hogy még tovább menjünk, ahhoz, hogy pénzhez jusson, láthatóvá kell tennie önmagát. Ez az összefüggés az adója 1 %-áról rendelkező, de a helyzetet behatóan nem ismerő ember számára nem mindig válik világossá. Hogy egyértelművé váljék, arról a szervezet kampányának kell gondoskodnia.

Viszont több példa is jelzi, hogy az eszköz-cél dimenzió a szervezeten belül sem tudatosult. Szlovákiai példák jutnak eszünkbe (de bizonyára magyarországiakkal is lehetne szolgálni), amikor a szervezetek a kampány során önmagukat mint célt, nem pedig mint eszközt próbálták láttatni, aminek gyanakvás, bizalmatlanság, “na,

Az “1%-os törvény” társadalmi hatása Magyarországon és Szlovákiában 13

ki tudja, mire használnák azt a pénzt” vagy éppen “ki tudja, arra használnák-e azt a pénzt, amit mondanak” típusú kétkedés lett az eredménye. De fordítva is érvényes: azok a szervezetek voltak a legsikeresebbek (jutottak a legnagyobb 1%-os bevételhez), amelyek a kampány során egyértelműen rámutattak céljaikra, s egyben önmaguk eszköz szerepére is (pl. Szlovákiában a Rák Ellenes Liga, a Sloboda zvierat állatvédő egyesület, vagy akár a Linguagym Gimnáziumi Alapítvány, amely több mint 10 ezer EURO-t kapott).

A törvény hatása a civil szektorra

A törvény elfogadása mindkét országban hangyabolyszerű nyüzsgést indított el a civil szférában. Ennek három célja volt:

1.  a civil szektoron belüli tájékoztatás,

2.  a közvélemény tájékoztatása,

3.  a közvélemény meggyőzése, hogy aki teheti, ajánlja fel adója 1%-át.

A 2. és a 3. céllal, amely együttesen a külső kampányt jelentette, jelen írásunkban nem foglalkozunk.20

Nézzük tehát, milyen módon alakult a belső kampány, vagyis a civil szférán belüli információáramlás.

A belső kampány fő célkitűzése az volt, hogy informálja a civil szférát az 1%-os törvényről, és arról, milyen lépéseket kell megtenniük ahhoz, hogy regisztrált szervezetként felkerüljenek azoknak a szervezeteknek a listájára, amelyek részesedhetnek az 1%-ból. A külső kampányt azután már maguk a szervezetek folytatták a nekik tetsző és megfelelő módon, ki sikeresebben, ki kevésbé sikeresen.

Magyarországon a Nonprofit Információs és Oktató Központ (NIOK) szervezte a belső kampányt. A NIOK e téren bőséges tapasztalatokkal rendelkezik, hiszen 1997-től folyamatosan és egyre gazdagodó eszköztárral végzi az “Adjon egy részt a civileknek” c. kampányt (Bódi 2002: 118), amelynek a belső kampány is része. Ennek keretén belül az ország valamennyi civil szervezetének bemutatkozási lehetőséget biztosítottak azáltal, hogy kialakítottak egy csaknem hatezer civil szervezet adatait tartalmazó, ingyenesen elérhető és használható adatbázist. Ezt az adatbázist 2001-ben 41 ezer érdeklődő használta, 2003-ban pedig már 185 ezer. Emellett 10 000 telefonhívást és 5 000 WAP-látogatást is regisztráltak. A NIOK az egyes szervezetek saját kampányának megtervezéséhez is segítséget nyújtott. Ezen túl biztosítja az információk visszacsatolását is: az APEH-hel kötött megállapodásnak köszönhetően olyan aktuális és megbízható információkat tud közvetíteni a szervezeteknek, amelyekkel nagymértékben megkönnyíti a tevékenységüket. (Bódi 2002: 119) A kampány által közvetlenül segített nyilatkozatok minimális értéke (a NIOK becslése alapján) 2003-ban 3 360 000 EURO-t (840 millió forintot) tett ki.

Szlovákiában a belső kampányt a Fórum Információs Központ (Fórum infor-macné centrum, FIC) és az 1. Szlovákiai Nonprofit Szervízközpont (1. Slovenské neziskové servisné centrum, SNSC) végezte 15 külön e célra felkészített regionális konzultáns segítségével.21 Az első időszakban (2001. november 15.-2002. január 31.) elsősorban szervezetek keresték fel a konzultánsokat, és épp az iránt érdeklődtek, hol, meddig és hogyan kell regisztráltatniuk magukat, s ehhez milyen iratokra és igazolásokra van szükségük. Nagymértékben a konzultánsoknak köszönhető, hogy bár a szervezeteknek csupán egy hónap idejük volt arra, hogy bejegyeztessék magukat, összesen 4035 szervezet regisztráltatta magát,22 amit a kampány szervezői komoly sikerként könyvelnek el. Az adófizetők nem igazán használták ki a regionális konzultánsok szolgáltatásait, inkább az egyes szervezetek által lefolytatott kampányokból tájékozódtak.

A belső kampány eszközei ugyanazok voltak, mint a külső kampányéi,23 hiszen a kettőt valójában együtt végezte a FIC és az SNSC. A tanácsadás háromféleképpen zajlott: személyesen a regionális tanácsadói irodában, telefonon és e-mailen keresztül. A tanácsadók pontos nyilvántartást vezettek a konzultációkról, amelyet Nagy Myrtil, az FIC igazgatónője összegzett.24 Ebből az összegzésből többek között kiderül, hogy az első időszakban leginkább a telefonos konzultációra volt igény. A második időszakban (2002. szeptember 1.-2002. december 15.) lanyhult az érdeklődés a tanácsadók iránt, ezért a regionális konzultánsok száma kilencre csökkent. Ugyanakkor még ebben az időszakban is a telefonos tanácsadás volt a leggyakoribb, bár a regisztráció utolsó hónapjában rohamosan nőtt az érdeklődés az e-mailes tanácsadás iránt is. A konzultációt igénybe vevők 43%-a fordult ismételten a tanácsadókhoz. A kliensek 56%-a az első időszakban is regisztráltatta magát, s ezeknek az újraregisztrált szervezeteknek a kétharmada volt elégedett az 1%-os törvénynek köszönhetően nekik utalt pénzösszeggel. Azok, akik kevesellték ezt az összeget, a második időszakban már a külső kampány megtervezéséhez is igénybe vették a konzultánsok segítségét.

Az 1. táblázat a tanácsadás első és második szakaszának tevékenységi statisztikáját hasonlítja össze. Látható, hogy a második időszakban nemcsak a konzultációk száma csökkent, hanem az egy főre eső konzultáció átlagos időtartama is.

1. táblázat: A regionális tanácsadók tevékenységének statisztikája

1. szakasz* II. szakasz
Konzultációk összesen 5 607 917
A regisztrációs időszakban lefolytatott konzultációk száma 3 116 917
Az egy konzultánsra eső konzultációk havi átlaga 69 25
A konzultáció átlagos időtartama 23 perc 18 perc

* Az I. szakaszban az adózási folyamat alatt is zajlottak konzultációk.

Az érdeklődés lanyhulásának a második időszakban több oka is volt: a regisztráció feltételei nem változtak, a szervezetek már tudták, mit kell tenniük; az első időszakhoz képest jóval több idő állt a szervezetek rendelkezésére, és ekkor már több információforrás is időben és kellő mértékben tájékoztatott a regisztráció lehetőségeiről. Ugyanakkor csökkent a bejegyzett szervezetek száma (4035-ről 3389-re) és az első időszakban regisztrált szervezeteknek csupán valamivel több, mint a fele (53%) regisztráltatta magát újra.

A belső kampánynak köszönhetően a civil szervezetek egyértelműen tudatosították, hogy élniük kell az 1%-os törvény adta lehetőségekkel, egy részük bejegyeztette magát, majd elindította a külső kampányt, amelynek egyrészt az volt a célja, hogy tájékoztassa a lakosságot az 1%-os törvény fontosságáról és értelméről, valamint az 1%-ról való rendelkezés gyakorlati teendőiről, másrészt pedig fellendítse az “adakozókedvet” .

Az “1%-os törvény” társadalmi hatása Magyarországon és Szlovákiában 15

Milyen eredményeket értek el? Milyen volt tehát a külső kampány, s általa az 1%-os törvény lakosságra kiterjedő társadalmi hatása?

A törvény hatása az adófizetőkre

Ami az állampolgárok tájékozottságát illeti, a 2. táblázatból kiderül, hogy Magyarországon jóval többen értesültek az 1%-os törvényről, mint Szlovákiában.

2. táblázat: Értesültek-e az 1%-os törvényről? (%)

Összlakosság* Adófizetők**
Értesültek Nem értesültek Értesültek Nem értesültek
Magyarország 94 6 98 2
Szlovákia 71 29 62 38

Forrás: A magyarországi adatok esetében Harsányi 2000: 39, a szlovákiai adatok estében Lampl 2002: 77.

* Magyarország lakosainak száma 2001-ben: 10 198 315 fő. Szlovákia lakosainak száma 2001-ben: 5 379 455, ebből gazdaságilag aktív 2 655 840.

** A magyarországi adófizetők száma: 4 355 000 (ebből a rendelkezési joggal élők száma 1 407 000).

Magyarországon a lakosság döntő többsége, az adófizetők pedig szinte valamennyien tudtak az 1%-os törvényről. Szlovákiában a lakosság nem egész háromnegyede, s az adófizetőknek is csupán a kétharmada tudott arról, hogy létezik ilyen törvény. Szlovákia lakosainak tájékozottsága alapvetően az iskolai végzettségtől függött. A tájékozottság mértéke a növekvő iskolai végzettséggel egyenes arányban emelkedett, de még az egyetemi végzettségűeknél – akiknek 92%-a tudott a törvényről -sem érte el a magyarországi tájékozottsági szintet. A korcsoportok tájékozottsága sem volt egyforma: leginkább a 35-55 évesek értesültek a törvényről, akik egyben a legiskolázottabbak is voltak. Az “első körben” a magyarországi kampány effektívebbnek bizonyult, mert informálta a lakosság valamennyi rétegét, míg a szlovákiai kampány inkább az iskolázottabbakhoz talált utat.

A törvényről való értesültség azonban nem jelent automatikusan egyetértést is a törvénnyel. S attól, hogy valaki informált, még nem biztos, hogy él az 1%-os felajánlás lehetőségével. Ezt dokumentálja a 3. táblázat.

3. táblázat: A törvényt ismerők, a törvénnyel egyetértők és az 1%-ról nyilatkozók részaránya (%)

Összlakosság Adófizetők
Értesültek Egyetért Értesültek Egyetért Nyilatkozott
Magyarország 94 86 98 90 31**
Szlovákia 71 * 62 * 40

Forrás: A magyarországi adatok esetében Harsányi 2000: 39-40, a szlovákiai adatok esetében a Fórum Kisebbségkutaó Intézet felmérése, 2002.

* Szlovákiában ezt a kérdést nem tettük fel.

** Az 1997-1999 között egyszer, kétszer vagy háromszor nyilatkozók összesített aránya. (Harsányi 2000: 54, és 97)

A fenti adatokból kiderül, hogy Magyarországon mind a lakosság, mind pedig az adófizetők törvényt ismerő csoportjának csupán egy nagyon szűk rétege nem értett egyet a törvénnyel. Az adófizetők törvényt ismerő és azzal egyetértő csoportja még így is az összes adófizető 90%-át alkotta, azonban ha megnézzük a 3. táblázat utolsó oszlopát, akkor azt látjuk, hogy csak minden harmadik nyilatkozott közülük!

Szlovákiában nem vizsgáltuk a törvénnyel való egyetértés mértékét. Azonban függetlenül attól, hogy mit gondoltak az emberek a törvényről, az adófizetőknek abból a csaknem kétharmadot kitevő csoportjából, amely informált volt, 40%-nyi élt is az 1% felajánlásának lehetőségével. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy minden második informált adófizető nyilatkozott. Ha tehát a külső kampány második fázisának, a meggyőző szakasznak az eredményességét vizsgáljuk, akkor elmondhatjuk, hogy a szlovákiai kampány volt sikeresebb, hiszen azok közül, akiket képes volt informálni, több adófizető állampolgárt tudott rávenni arra, hogy adójuk 1%-át felajánlják valamelyik civil szervezetnek.25

Ha pedig a külső kampány mindkét célkitűzését értékeljük, akkor a következőt látjuk: a magyarországi kampány mindenkit képes volt informálni, de nem mindenkit tudott meggyőzni. A szlovákiai kampánynak viszont nem sikerült a széleskörű tájékoztatás, akiket azonban elért, azok közül többeket volt képes meggyőzni, mint a magyarországi kampány.

Természetesen felmerül a kérdés, hogy milyen mértékben járul hozzá a felajánlások számának növekedéséhez maga a kampány, s milyen szerepe van mindebben a szubjektív adakozói magatartásnak, attitűdnek (amelyet azonban sok más tényező mellett a kampány úgyszintén befolyásolhat).

Ez egy nagyon összetett probléma, amelynek részletes, beható vizsgálatára még sem Magyarországon, sem Szlovákiában nem került sor. A rendelkezésünkre álló adatok a jelenségnek csak egy szűk szeletét világíthatják meg, nevezetesen: a kampány mely eszközei voltak a legfrekventáltabbak?26

Az “1%-os törvény” társadalmi hatása Magyarországon és Szlovákiában 17

1. grafikon: Honnan tájékozódtak?

szemle_2004_1_lampltoth-2.jpg

munkahelyi megkeresés

otthoni megkeresés

korábbi kapcsolat a kedvezményezettel

ismerősök, rokonok

Forrás: Harsányi 2000: 75, a Fórum Kisebbségkutató Intézet felmérése, 2002.

Az 1. grafikon azt ábrázolja, hogy Magyarországon mely információforrásokból milyen mértékben tájékozódtak a “személyesen nem ismert szervezetek számára rendelkező adófizetők” (Harsányi 2000: 75), Szlovákiában pedig az adófizetők (nyilatkozók és nem nyilatkozók együtt). Tudatában vagyunk annak, hogy az adófizetők ekképpen definiált magyarországi és szlovákiai kategóriája nem teljes mértékben fedi egymást, s a magyarországi és a szlovákiai felmérésben feltüntetett információforrások sem voltak azonosak. Más adatok hiányában – még ha némi fenntartással is – azonban csak ezeket tudjuk összehasonlítani.

Mit látunk tehát?

Szlovákiában egyértelműen a TV bizonyult a legfrekventáltabb információforrásnak: minden második adófizető általa/belőle tájékozódott. A televíziót a sajtó követi, csaknem minden ötödik adófizető információforrásaként. A harmadik helyen egy informális, tulajdonképpen a hivatalos kampányon kívüli információforrás szerepel: az ismerősök rokonok, akiktől az adófizetők csaknem 12%-a informálódott.

Magyarországon épp fordítva van: a legtöbben (44%) az ismerősök, rokonok által tájékozódtak, a televízióból és a rádióból minden negyedik válaszadó (TV és rádió együttvéve 25,2%), a sajtóból pedig minden harmadik.27

Mi következhet ebből? A kampány perszuazív jellegének megerősödéséhez inkább hozzájárulnak a kampányon belüli klasszikus tömegkommunikációs eszközök, mint az informális, bizalmasnak tekinthető csatornák? Mert ha igen, akkor ezeket kell jobban kihasználni, ami viszont nem kis anyagi terheket is jelenthet a kampány-oló szervezetek számára (hacsak nem végzi a kampánynak ezt a részét is valamiféle ernyőszervezet, mint pl. Magyarországon a NIOK, amely ily módon százmilliókkal tehermentesítette a civil szervezeteket. (Bódi 2002: 120)

További érdekesség, hogy miközben a belső kampány során Szlovákiában megnőtt az internetszolgáltatás kihasználtsága, a külső kampánynál alig vették igénybe, hiszen az internet által az adófizetőknek még csak nem is egészen 1%-a informálódott. Ahhoz képest, hogy az internet-hozzáférhetőség a legutóbbi becslések szerint 10% körül mozog, ez nagyon kevés. S még egy megjegyzés: Szlovákiában az adófizetők 6,6%-a kapott tájékoztatást konkrét szervezetektől. Látjuk, hogy Magyarországon az ilyen konkrét (névreszóló, “házhozjövő”, otthoni, munkahelyi, szórólapos) megkereséseknek jóval nagyobb súlya van. Ha viszont megnézzük a szlovákiai nyilatkozó adófizetőket (2. grafikon), akkor azt látjuk, hogy leginkább az különbözteti meg őket az adófizetőktől általában, hogy kétszer annyian tájékozódtak konkrét szervezet által.

2. grafikon: Milyen forrásokból tájékozódtak a szlovákiai informált és nyilatkozó adófizetők?

10

20

30

40

50

sajtó

informált adófizetők ■ nyilatkozó adófizetők

szemle_2004_1_lampltoth-3.jpg

ismerősök, rokonok

konkrét szervezet

Forrás: a Fórum Kisebbségkutató Intézet felmérése, 2002.

 

Az “1%-os törvény” társadalmi hatása Magyarországon és Szlovákiában 19

Úgy tűnik tehát, hogy Szlovákiában a konkrét szervezeteknek “rámenősebben” kellett volna kampányolniuk, sokkal inkább emberközelbe kellett volna vinniük magukat az adófizetőkhöz, nem csupán a központi kampányokra, esetleg a nagy szervezetek kampányaira hagyatkozniuk (mondván, a törvényről majd értesülnek az emberek pl. a Rákellenes Liga kampányából, mi meg majd adunk nekik egy szórólapot). Ezáltal emelkedett volna az állampolgárok tájékozottsága, s minden bizonnyal az adakozókedve is.

Magyarországon az adófizetők 30%-a,28 Szlovákiában az informált adófizetők 40%-a adakozott.

Vegyük szemügyre előbb a nem nyilatkozó adófizetőket, akiknek részaránya Magyarországon 70%, Szlovákiában 60% volt.

Vajda Ágnes és Kuti Éva felmérése rámutatott az önadózók és az adóbevallásuk elkészítését a munkáltatóra hagyok közötti különbségre. Az előbbiek azzal magyarázták a nyilatkozás elmulasztását, hogy az adójuk 40 EURO-nál (10 ezer forintnál) kevesebb volt, tehát nem érte el a nyilatkozáshoz szükséges határt (Harsányi 2000: 67). Az utóbbiak viszont inkább a munkaadó “hanyagságára” hivatkoztak, mondván, nem kaptak kellő tájékoztatást, formanyomtatványt stb. A nyilatkozat megtagadásának okait részletesen szemlélteti a 4. táblázat (Harsányi 2000: 68).

4. táblázat: Miért nem nyilatkoztak a magyarországi adófizetők (önadózók és az adóbevallást a munkáltatóval készíttetők összesítve, %)

A befizetett SZJA kisebb 40 EURO-nál 22,3
Nem figyelt rá, elkésett, elfelejtette 18,8
Munkahelyén töltötték ki az adóbevallását és nem tájékoztatták a lehetőségről 17,3
Nem tudja pontosan, milyen szervezetek számára lehet rendelkezni 12,4
Nem ért egyet az 1%-os törvénnyel 12,2
Nem talált olyan szervezetet, amelynek szívesen felajánlotta volna az 1%-át 9,4
Technikai okokból 5,1
Korábbi rossz tapasztalat 2,5

Forrás: Harsányi 2000: 68.

Szlovákiában nem kérdeztünk rá az adózás jellegére, így utólag nem lehet szétválasztani az adófizetők két csoportját, ám a törvényadta lehetőség visszautasításának okairól azért vannak adataink.

5. táblázat: Miért nem nyilatkoztak a szlovákiai adófizetők? (%)

Nem tudta, mit kell csinálni 21,5
A folyamat adminisztratív szempontból nagyon igényes volt 20,0
Elfelejtette, pedig akart adakozni 17,0
Nem bízik a nonprofit szervezetekben 10,5
Nem tudja, nem emlékszik rá 10,0
Nem tudta, kinek adományozza a pénzt 9,3
Nem tartja helyesnek, hogy valakinek csak úgy ajándékozzon valamit 6,1
Nem bízik az Adóhivatal embereiben 5,4

Forrás: Lampl 2002: 82.

A 4. és a 5. táblázat válaszmegoszlásainak összehasonlításából kiderül, hogy mindkét országban csaknem azonos mértékben feledkeztek meg a nyilatkozattételről (Magyarországon 18,8%, Szlovákiában 17%). Nem tudta, kinek adományozza a pénzt: mindkét országban 9% körül (bár a két kijelentés, tehát az, hogy nem talált olyan szervezetet, akinek szívesen nyilatkozott volna, valamint az, hogy nem tudta, kinek adományozza a pénzt, azért nem teljesen ugyanarról beszél). Egyfajta bizalomhiány a civil szervezetekkel, illetve a törvénnyel vagy éppen az adományozással szemben ugyancsak megjelenik mindkét országban.

Mindent összevetve elmondható, hogy az adófizetők Magyarországon is, Szlovákiában is különböző okok miatt nem nyilatkoztak. Ezek közül az okok közül azonban egyik sem kizárólagos, egyik sem meghatározó. S ugyancsak mindkét országra érvényes, hogy az adófizetők nem igazán az 1%-os törvény, illetve a civil szervezetek iránti bizalomhiány miatt nem adakoztak, bár ez is előfordult. Sokkal inkább a következő okok miatt:

1.  tudatlanságból (nem tudta mit kell csinálni, adminisztratív szempontból igényesnek vélte a nyilatkozattétel folyamatát stb.),

2.  kényelemből és lustaságból (elfelejtette, lekéste a nyilatkozás időpontját; részben az előző csoport – a “tudatlanok” – magatartásában is jelen van a kényelem, hiszen megérdeklődhették volna, mit kell tenniük),

3.  az 1%-os összeg nem érte el a 40 EURO-t.

Kik nyilatkoztak?

A magyarországi reprezentatív felmérés eredményei szerint legnagyobb mértékben az iskolázottság szintje határozta meg az 1%-os döntéseket. Minél iskolázottabbak voltak az adófizetők, annál valószínűbb, hogy nyilatkoztak. (Harsányi 2000: 56) Ugyancsak szignifikáns kapcsolat mutatkozott a foglalkozási csoport és az 1%-os döntés között, mégpedig abban az értelemben, hogy a magasabb posztokat betöltő (s egyben újfent az iskolázottabb) adófizetők nagyobb mértékben nyilatkoztak, mint az alacsonyabb posztokat betöltők. (Harsányi 2000: 57) Vajda Ágnes és Kuti Éva felméréséből más összefüggések is kiderültek: “az állami szektorban, ahol a megszerzett jövedelmek döntő többsége az adóhatóság számára is “látható”, az alkalmazottak 70%-a élt az 1%-os törvény kínálta lehetőséggel” (Harsányi 2000: 58),

Az “1%-os törvény” társadalmi hatása Magyarországon és Szlovákiában 21

a kisvállalkozóknak pedig csak alig több mint egynegyede. Ágazati szempontból vizsgálva, azokon a területeken, ahol magas a második gazdaság aránya, kevesebben nyilatkoztak, mint az adózás szempontjából átlátható területeken. Az adományozásban aktívabbak voltak a nők (32,4%), mint a férfiak (29,1%), a korcsoportok közül pedig leginkább a 30 és 60 év közöttiek. (Harsányi 2000: 62)

Szlovákiában hasonló tendenciákat tapasztaltunk, bár ezek nem jelentek meg annyira markánsan, mint Magyarországon. Általában elmondható, hogy az adófizetők közül inkább nyilatkoztak adójuk 1%-áról az iskolázottabbak, a nők, és a korral is nőtt az adakozási kedv (az 55 éven felülieknél csúcsosodott ki). Az 6. táblázatból kiderül, hogy Szlovákiában a nyilatkozók egyharmada annak a szervezetnek utalta át adója 1%-át, amelynek szolgáltatásait valamelyik családtagja igénybeveszi, majd az ismert tevékenységet folytató szervezetnek (23,4%), s csaknem azonos mértékben nyilatkoztak a munkahelyükhöz kapcsolódó, illetve azon szervezet javára, amelynek aktív tagjai.

6. táblázat: Ön kinek utalta át adója 1%-t? (%)

Szlovákia
Annak a szervezetnek, amelynek aktfv tagja vagyok. 14,0
Annak a szervezetnek, amelynek szolgáltatásait családom valamelyik tagja igénybe veszi. 32,2
Annak a szervezetnek, amely a munkahelyemhez kapcsolódik. 15,8
Annak a szervezetnek, amelynek a szolgáltatásait ugyan nem veszem igénybe, de ismerem a tevékenységét. 23,4
Annak a szervezetnek, amelynek konkrét tevékenységét ugyan nem ismerem, de fontosnak tartom a tevékenységét. 8,3
Annak a szervezetnek, amelyiket a munkaadóm ajánlott. 6,3

Forrás: a Fórum Kisebbségkutató Intézet felmérése, 2002.

Ugyanakkor azt tapasztaltuk, hogy másképpen adakoztak a nők és a férfiak, az egyes korcsoportok és az egyes iskolai végzettség szerinti kategóriák is. Amint azt a 3. és 4. grafikon szemlélteti, a férfiak közül többen nyilatkoztak saját szervezetük, illetve a munkaadó által elrendelt szervezet javára, mint a nők közül, míg a férfiakhoz képest a nők gyakrabban nyilatkoztak a munkahelyükhöz kapcsolódó szervezet javára. Az első két szervezettípusnak és a munkaadó által elrendelt szervezetnek leginkább és a korcsoportok közül is a legnagyobb mértékben az 55 éven felüliek adakoztak.

3. grafikon: Annak a szervezetnek a javára nyilatkozott, amelynek. ..(I.)

0

10              15             20             25             30             35              40             45

,8
11!
10 14,5
aktív tagja ■ 10,6
1 31,3
szolgáltatása it valamelyik 33
családtag igénybe veszi 30,8
10,4
a munkahelyhez kapcsolódik 1 21
14,5 4 férfi Dnő Dl9-34 éves 35-55 éves ■ 55 éven felüli
0
nem veszi igénybe a szolgáltatásait, de ismeri a tevékenységét 22,9
24
1 26,5
7,3
nem ismeri, de fontosnak tartja a tevékenységét 9
|?
— ■d8′
1
a munkaadó rendelt el 3 6,1 5,1
■ 13 3
1 1

Forrás: a Fórum Kisebbségkutató Intézet felmérése, 2002.

Az iskolai végzettség szempontjából nézve az alapiskolai végzettséggel rendelkezők mindenki mást felülmúltak a családtag által igénybe vett szolgáltatással rendelkező szervezet támogatásában, a végzettségi kategóriák közül pedig úgyszintén ők nyilatkoztak leginkább a munkaadó által elrendelt szervezetnek. Az érettségizettek főleg azt a szervezetet támogatták, amelynek aktív tagjai, a felsőfokú végzettségűek pedig a munkahelyhez kapcsolódó szervezetet.

 

4. grafikon: Annak a szervezetnek a javára nyilatkozott, amelynek…(II.)

0               5              10             15             20             25             30             35             40

aktív tagja

45

Is;
1 13,6
1 is 4
10,3
\
35,6
| 25
33,3 3
1
12,5
15,3 alapiskolai
14,5 szaktanintézeti
23,1 1 érettségizett Dfelsőfokú
| 12,5
30,5
19,7
25,6
1 112,5
1 12 5
3,4 ,2
l!
____2,6

szolgáltatásait valamelyik családtag igénybe veszi

a munkahelyhez kapcsolódik

nem veszi igénybe a

szolgá ltatásait, de ismeri a

tevékenységét

nem ismeri, de fontosnak tartja a tevékenységét

a munkaadó rendelt el

Forrás: a Fórum Kisebbségkutató Intézet felmérése, 2002.

Miért adakoztak az emberek? Erre a kérdésre a magyarországi helyzetet illetően a már említett Vajda Ágnes-Kuti Éva-féle felmérés ad választ. A szlovákiai adatok hasonló magyarázattal szolgálnak. A nyilatkozók elsődleges szándéka és célja a segítségnyújtás, a segíteni akarás. Azt, hogy kinek, mely szervezetnek, illetve mely szervezet által akarnak segíteni, több szempontból vizsgálhatjuk, bár feltételezhető, hogy ezek a szempontok együttesen, nem pedig elkülönülten merülnek fel a nyilatkozók – vagy legalábbis a többségük – tudatában. Ezek a szempontok a következők:

1.  a szervezethez való viszony,

2.  a szervezet tevékenységi köre és

3.  a szervezet földrajzi hatósugara.

A szervezethez való viszony (7. táblázat) mindkét országban fontosnak bizonyult, hiszen a legtöbben olyan szervezetet támogattak, amelyhez személyesen is kötődtek (az aktív tagságtól kezdve egészen a szponzori minőségig). Magyarországon a nyilatkozók 42,3%-a, Szlovákiában 48%-uk ilyen szervezetnek ajánlotta fel adója 1%-át. Másodsorban azon szervezetek javára adakoztak, amelyeket ugyan csak hírből ismertek, de tudták, mivel foglalkoznak, fontosnak tartották ezt a tevékenységet, s esetenként megfordult a fejükben, hogy a jövőben még igénybe vehetik a szervezet szolgáltatásait. Ezeknek a szervezeteknek a javára a magyarországi adófizetők 36%-a nyilatkozott, Szlovákiában 31,7%-uk.

24 Lampl Zsuzsanna-Tóth Károly

7. táblázat: A nyilatkozók megoszlása a szervezethez való viszony szerint29 (%)

Magyarország Szlovákia
Személyesen ismert szervezet, amely

– az adófizető családjának nyújt szolgáltatást – az adófizető munkahelyéhez kapcsolódik – más formában is kap támogatást az adófizetőtől – az adófizető aktív tagja

24,7 10,0 7,6 32,2 15,8

14,0

Rokonok és barátok közvetítésével megismert szervezet 17,1
Csak hfrből ismert szervezet, amely

– az adófizető által fontosnak tartott tevékenységet folytat – a jövőben esetleg igénybe vehető szolgáltatásokat nyújt

32,1 4,0 31,7*
Rögtönzött vagy átengedett döntés 4,5 6,3″

Forrás: 1999-es adatok Bódi 2002: 62, a szlovákiai adatok esetében a Fórum Kisebbségkutató Intézet felmérése, 2002.

* ismeri vagy fontosnak tartja a szervezetet – összesített válaszok ** a munkaadó által elrendelt szervezet számára

A nyilatkozóknak a szervezet tevékenységi köre szerinti megoszlását az 5. grafikon szemlélteti.

5. grafikon: A nyilatkozók megoszlása a szervezet tevékenységi köre szerint

0                    5                   10                  15                  20                 25                  30                  35                 40

29,7 U
egészségügy
16,6 ,9
iskolaügy, oktatás
3
26,8
sport 12,6
9,6
szociális szféra
1
kultúra 7,1
6,4
■ Szlovákia D Magyarország*
egyház környezetvédelem tudomány, kutatás 5,7
■ 1,1 1,7 1

Forrás: 1999-es adatok Bódi 2002: 62, a szlovákiai adatok esetében a Fórum Kisebbségkutató Intézet felmérése, 2002.

Az “1%-os törvény” társadalmi hatása Magyarországon és Szlovákiában 25

Magyarországon a nyilatkozók egyharmada az iskolaügyet, 26,8%-uk a szociális szférát, 16,6%-uk az egészségügyet támogatta. Szlovákiában az egészségügy (29,7%), az iskolaügy (18,9%) és a sport (12,6) vezeti a listát. Az egészségügy és az iskolaügy mindkét országban a nyilatkozók fokozott támogatását élvezte, ám nem azonos arányban.30 A prioritások nagyjából azonosak – leszámítva a sportot, amely Szlovákiában a harmadik legtámogatottabb terület – csak támogatásuk nagyságrendje tér el. Természetesen a kevésbé támogatott területek számára sem kell, hogy a nyilatkozatokból befolyó 1% kis összeget jelentsen, hiszen 1999-ben 11 766 238 EURO gyűlt össze a felajánlott 1%-okból. (Bódi 2002: 56)31

A szervezetek tevékenységi körét szemlélve még egyértelműbbé válik az előző szempont, a nyilatkozó és a szervezet kölcsönös viszonya. Épp az iskola, az egészségügyi szervezet, a sport és a szociális szférában működő szervezet az, amellyel az embereknek különösebb megerőltetés nélkül személyes kapcsolatuk szokott lenni, vagy ha épp (még vagy már) nincs is személyes kapcsolatuk, könnyen lehet, hogy a jövőben igénybe fogják venni a szolgáltatásait. Ezt bizonyítják a legfrissebb magyarországi adatok is.32 Az idén 23 437 500 EURO-t meghaladó támogatást kapott a civil szféra, ebből 18 359 375 EURO-t az alapítványok, közülük is leginkább az egészségügyi és oktatási szervezetek. Az egy adózótól származó legmagasabb összeg 589 844 EURO volt, aki ezt szintén egy egészségügyi alapítványnak ajánlotta fel.

Szlovákiában, 2001-ben összesen 2 484 933 EURO gyűlt össze az 1%-os felajánlásokból. A 2002-es adatok egyelőre nem ismertek. Ez az összeg 3 923 szervezet között osztódott el. A legkisebb összeg 0,68 EURO volt, a legnagyobb 8 823 EURO. Egy szervezet átlagban 633 EURO támogatást kapott. A leginkább támogatott 50 szervezet legkevesebb 4 878 EURO-t kapott. Ezek között a szervezetek között az egészségügyi alapítványok dominálnak (Rákellenes Liga, gyermekonkológiai alapítványok stb.), de vannak közöttük iskolai, sport és egyházi alapítványok is.

Az adakozás harmadik szempontjának a szervezet földrajzi hatósugarát tekinthetjük. A magyarországi kutatásokban ez a szempont nem szerepelt, inkább azt vizsgálták, milyen a nyilatkozók megoszlása lakóhelyük szerint. Kiderült,33 hogy leginkább a megyeszékhelyen élők nyilatkoztak (36%), legkevésbé a községekben élők (26,7%). A kutatók ezt azzal magyarázták, hogy “az adófizetők magatartását nemcsak a támogatásra jogosult civil szervezetek jelenléte, “közelsége” befolyásolja, hanem a településen érvényesülő informális kapcsolatok szorossága és intenzitása is”. (Harsányi 2000: 60) Hiába van a fővárosban több szervezet, mint a megyeszékhelyen, az utóbbiban erősebbek az informális kötődések, s így a szervezet és a lakosság kapcsolata is, ami kedvez az adakozásnak. Mindebből, valamint az előző szempontoknál – a szervezethez való viszony, a szervezet tevékenységi köre -tapasztaltakból arra következtethetünk, hogy Magyarországon is, akárcsak Szlovákiában a nyilatkozó azokat a szervezeteket részesíti előnyben, amelyek az általa lakott régióban működnek. Szlovákiában ugyanis a nyilatkozók 63%-a ilyen szervezetet támogatott, 20,6%-uk országos hatáskörű szervezetet, 10,6%-uk pedig más, esetleg több régióban működő szervezetet. Ez a tény újfent visszaigazolja az előző két szempont, a szervezethez való viszony és a szervezet tevékenysége ismeretének fontosságát, hiszen nehéz elképzelni olyan szervezetet, amellyel valakinek személyes kapcsolata van, de valahol egészen máshol működik.

Tanulságok

A fentebb leírtak alapján leszögezhetjük, hogy az 1%-os törvény széleskörű társadalmi hatást ért el. Mozgósította a civil szervezeteket, de mozgósította a lakosságot is, s ami nagyon fontos, az 1%-os nyilatkozattal kapcsolatot alakított ki közöttük, vagy a már meglevő kapcsolatot még szorosabbra fűzte.

A nyilatkozó adófizetők közelebb kerültek a szervezetekhez, s feltehetőleg, lélekben is másképp viszonyulnak hozzájuk, mint a nyilatkozattétel előtt: kicsit a magukénak is érezhetik/érzik a szervezetet (s ez további pozitív hozadékot vonhat maga után).

A civil szervezetek számára sem mindegy, hogy az állampolgárok értékelik-e a tevékenységüket, helyeslik-e célkitűzéseiket, eredményeiket, s e téren az 1%-os felajánlásokat visszajelzésként is felfoghatták. Akció akciót szül, mondhatnánk, vagy akár azt is, hogy a jó példa ragadós, az adatok azt bizonyítják, hogy évről évre emelkedik a nyilatkozók részaránya.

Ugyanakkor komoly dilemmákat is felvet a törvény léte, illetve nemléte. Nem egy klasszikus filantróp magatartásról van szó. Azt adományozom egy szervezetnek, amit egyébként az államnak kellene befizetnem. Ez megkönnyíti a dolgomat, olyat adok, amit egyébként is be kellene fizetnem az államnak. Minden kampány erre épít, és az 1%-os törvénynek ez nagyon nagy előnye. Tehát nem plusz kiadásról van szó. De plusz teendőkről, hiszen tennem kell azért, hogy az adományom a címzetthez elérjen.

Ebből az is következik, hogy az 1% odaítélésének lehetősége nem helyettesíti a klasszikus adományozás formáit. Nagyságrendileg sem.34Az adományozó, segítő magatartás újjáélesztéséhez csak hozzájárul, de nem helyettesíti azt. Ugyanakkor nem egy kizárólagos állami támogatásról van szó. Az állami támogatások egyéb formái meg kell, hogy maradjanak.

Maga a szlovák és magyar állam sem kezeli az 1%-os törvényt az állami támogatások kizárólagos formájaként vagy azok alternatívájaként. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy mind Magyarországon, mind pedig Szlovákiában megmaradtak az állami támogatások egyéb formái is. Azok a megszorító intézkedések, amelyek általában a gazdasági reformokkal függnek össze ezekben az országokban, sose használták indoklásaikban az 1%-os törvény meglétét.35

Nem is tehetik, hiszen az 1%-os törvényből adódó bevételek csak kiegészítő bevételei a harmadik szektornak. De fontos bevételei, hiszen – mint említettük már -szabadon felhasználhatók.

Az 1% tehát nem helyettesítheti és nem is akarja helyettesíteni az adományozás egyéb formáit.

Magyarországon és Szlovákiában is felmerült, hogy az állami támogatás egyik formája – sőt az 1%-os törvény egyik alternatívája – lehet egy olyan állami alap vagy alapítvány létrehozása, amely nagyságrendileg hasonló összeget tudna elosztani a civil szervezeteknek az állami költségvetésből, mint az 1%. A “független kuratórium” azonban sose helyettesítheti a független polgárok akaratát. Ezek az elképzelések mindenkor az anyagi források kézben tartását, az elosztás centralizálását, a korrupciót jelentik az 1%-os felajánlásokkal szemben. Nem beszélve arról, hogy az egyes szakterületeken hasonló “közalapítványok” évek óta léteznek komoly anyagi forrásokhoz juttatva a civil szektor egyes ágazatait (szociális szféra, egészségügy, de a kultúra is).

Az “1%-os törvény” társadalmi hatása Magyarországon és Szlovákiában 27

Az 1%-os törvény egy nagy lehetőség a legkisebb szervezet számára is.36 A felajánlások megszerzése nagyban függ a regisztrált szervezettől, éppen ezért, senki sem érezheti kizártnak magát a törvényből és az eljárásból. Azok a szervezetek, amelyek nem regisztráltatják magukat, és nem folytatnak kampányt az 1% megszerzéséért, csak önmagukat okolhatják, hiszen a lehetőség mindenki számára adott.

Olyan ez, mint egy fogadás: a megtérített asztalról mindenki azt és annyit vesz el, amit és amennyit akar, és csak magát okolhatja azért, ha keveset evett. Függetlenül attól, hogy 25 vagy 50 személyre terítettek-e.

Bármilyen kicsi is az 1%-os felajánlás összege, a szervezet a jövőre nézve komoly tapasztalatokra tesz szert, és mert kiszámítható forrásról van szó, a jövő évben újragondolva a kampánytechnikáit, megint megpróbálhat minél nagyobb bevételt elérni.

Persze mindeközben nagyon fontos az informáltság kérdése. Tud-e mindenki az 1%-os törvény adta lehetőségről? Az informáltság szintjének növelését szolgálják az 1%-os törvény propagálását célul kitűző szervezetek. A számadatok azt mutatják, hogy az adófizetőknek csak egy része él (30-40%) az adományozás e formájával, ebből az következik, hogy az 1%-os törvényben rejlő lehetőségek propagálása nem mások rovására, hanem másokért történik. Nincs konkurencia addig, amíg a piac nem telítődik, de ha telítődne is, az újraelosztás más-más módozatait, és nem forrásmegvonást jelentene.

Az 1%-os kampánynak a legfontosabb eleme, hogy a polgárok minél több információhozjussanak az adott szervezetről, tehát egy új adományozó-adományozott viszony alakulhat ki, szorosabb lehet a kapcsolat a polgár és a civil szervezet között. Esetleg a polgár be is kapcsolódhat a civil szervezet munkájába, újabb és újabb támogatási formáknak nyitva ezzel utat.37

Az 1%-os törvény előkészítése során ügyelni kell arra, hogy ne pusztán a civil szervezetek ügye legyen az.

Törvényadta lehetőségről van szó, amelynek propagálásából az állami szerveknek is ki kell venniük a részüket. Pozitív hozzáállással, ennek megfelelő nyilatkozatokkal, minél egyszerűbb eljárási mechanizmusok kialakításával.

Ha törvényadta lehetőségről van szó, ne az állampolgárnak kelljen utánajárnia, hogy élhessen jogával, hanem az eljárásnak kell olyan nyitottnak lennie, hogy élhessen a jogával. Magyarországon már így van, Szlovákiában most tervezik a bevezetését, hogy az adófizető állampolgárnak ne külön nyomtatványon kelljen nyilatkoznia az 1% felajánlásáról, hanem ez az adóbevallás szerves részét képezze.

Végül is az adózás egy speciális formája az 1%, ugyanolyan kötelezettség és lehetőség, mint maga az adózás. Ennél nagyobb és hatékonyabb propagandát nem nyújthat az állam, és minden adófizető polgár lehetőséget kap arra, hogy élhessen a jogával.

Nagyon fontos az 1%-os törvény szervezetre gyakorolt hatása is. Az 1%-ot tervezni kell. Nemcsak a költségvetésben, hanem a megszerzés módjában is. A szervezetnek meg kell mutatnia magát, propagációs anyagokat kell készítenie és eljuttatnia az érintettekhez, kapcsolatot kell kialakítania az adófizető polgárokkal stb., stb. Ez mind a szervezeti működés hatékonyságának növelését szolgálja.

A szervezet professzionalizálódik, újragondolja küldetését, munkájának hatékonyságát, munkamódszereit, személyi feltételeit stb. Transzparensnek, láthatónak, értelmezhetőnek kell lennie. A sok-sok munkának, amit minden civil szervezet végez, megjeleníthetőnek kell lennie. Ez az “önmegmutatás” a későbbiek során nagyon fontos lehet az EU-s pályázatok esetében.

Elmondható, hogy a polgárokkal való kapcsolat az intézmény működési feltételeinek javításához is hozzájárul, és ez a későbbiekben anyagi eszközökkel nem mérhető hasznára lehet a szervezetnek. Mint ahogy az államnak is, hiszen olyan szervezetek működnek vele együtt, amelyek mérni tudják a hatékonyságukat, és olyan területeken vállalnak fel megfizethetetlen munkát, amelyet az állam képtelen ellátni.

Ahhoz azonban, hogy emelkedjék a törvényadta jogával élő adófizetők aránya, néhány dologra fokozottabban oda kell figyelni:

1.  Folyamatosan kell figyelni a visszaélésekre, jogi tanácsadást, jogvédelmet kell biztosítani, az adakozni kívánó állampolgárok számára. Ez védelmet jelent és egyben az állampolgári tudat erősödését szolgálja.

2.   Erősíteni kell az állami ügyvitel és az egyes szervezetek kapcsolatát. Az egymásrautaltság, az együttműködés új technikáit kell elsajátítani mindkét oldalon. Ez növeli a törvény végrehajtásának hatékonyságát, és mindkét fél megelégedettségét szolgálja.

3.  Visszaigazolás – fel kell dolgozni és nyilvánosságra kell hozni az előző adózási időszak adatait. Ez csak az adóhivatal közreműködésével valósulhat meg. Az 1%-os törvény társadalmi hatása egy hosszantartó folyamat, s ez a folyamat elképzelhetetlen anélkül, hogy az adófizetők és a szervezetek ne kapjanak pontos képet arról, kik, mennyit és kinek adakoztak.

Az 1%-os törvény mégsem csodaszer. Korántsem tudja orvosolni a civil szektor minden gondját-baját. És ennek is tudatában kell lenni akkor, amikor az 1%-os felajánlások társadalmi hatását vizsgáljuk. A törvény csak egy szerény hozzájárulás a szektor működéséhez. A hatékony munkavégzés, az önkéntes munka, a szellemi és anyagi erőforrások mozgósítása, az adománygyűjtés egyéb technikái stb. – amelyek mindig is jellemezték a civil szektort – továbbra is a legfontosabb éltető elemek maradnak. Pontosan kell látni, hogy az 1% miben segít, és miben nem ahhoz, hogy ne becsüljük alá, de ne is értékeljük túl a szerepét sem egyik, sem pedig a másik oldalon.

Ez a tanulmány a maga szerény eszközeivel ehhez kívánt hozzájárulni, bevallottan elfogultan. Elfogultan, mert olyan két szerencsés példa összehasonlítását volt hivatott elvégezni, amelyek esetében az 1% már évek óta élő valóság. De mert szinte a semmiből jöttek létre az ötletek, és szerencsés, de ugyanakkor véletlenszerű politikai konstellációk adtak formát az 1%-os törvénynek ezekben az országokban, megkockáztatható az az állítás, hogy bárhol megismételhető és megvalósítható.

Lampl Zsuzsanna-Tóth Károly

Mateusz Gniazdowski: Lengyel háborús menekültek az első bécsi döntés után Magyarországhoz csatolt szlovákiai területeken

A második világháborús lengyel menekültek magyarországi fogadtatása az újabb kori lengyel-magyar barátság egyik legszebb és legismertebb bizonyítéka. Az 1939 szeptemberében történtek a két háború között kiépülő lengyel-magyar kapcsolatok komoly szakítópróbájává váltak. Annak ellenére azonban, hogy a háborús konfliktus során Magyarország és Lengyelország ellentétes oldalra került, a két ország politikai kapcsolatait továbbra is a kölcsönös szimpátia határozta meg. A magyar kormány még egy héttel a háború kirobbanása előtt is azt közölte Hitlerrel, hogy Magyarország “erkölcsi okokból” nem vehet részt semmiféle Lengyelország ellen irányuló katonai akcióban. A magyarok abba sem egyeztek bele, hogy a német egységek Szlovákiából magyar területen keresztül vonulhassanak Lengyelország ellen, s így gyorsabban érhessék el Lemberget.1

A magyar kormány még a Lengyelország elleni német támadással szolidarizáló nyilatkozatot sem volt hajlandó kiadni. A lengyel-magyar barátságot azonban legkomolyabban a lengyel menekültek kérdése tette próbára. A menekültek fő hulláma az 1939 márciusában visszaszerzett, és mindkét fél részéről ünnepélyes keretek között visszaállított 180 km-es kárpátaljai közös határra irányult.2

A Lengyelország elleni 1939. szeptember 17-én meginduló szovjet támadás után, amikor már minden ellenállás reménytelennek látszott, jelentős számú lengyel katona – a háború előtti hadsereg több mint 7%-a – menekült valamely semleges állam területére. Közülük legtöbben, kb. 45 000 lengyel katona, Magyarországon lelt menedéket, ahol a menekültek összlétszáma elérte a 60 ezret is.3 A lengyel-magyar barátság ezáltal olyan dimenziókat nyert, amely immár több tízezer embert közvetlenül érintett. A diplomáciai szalonokban hangoztatott jóindulat magyar falvak százaiban állta ki a gyakorlat próbáját.

A második világháborús lengyel-magyar kapcsolatokkal foglalkozó szakirodalom viszonylag gazdag. Lengyelországban már a kommunizmus évtizedeiben is a témával foglalkozó számos visszaemlékezést, tanulmányt és könyvet publikáltak, köztük magyar szerzők munkáit is. Ezek a munkák annak ellenére is értékes történelmi ismereteket tartalmaztak, hogy szemléletük néha részrehajló, s a téma bizonyos aspektusait elhallgatták.4 Magyarországon azonban kényesnek számított a téma, hiszen nem illett be a Horthy-korszakról kialakított hivatalos képbe.5 Azzal a ténnyel pedig a szlovák historiográfia sem foglalkozott, hogy lengyel menekültek gyakran a mai Szlovákia területén, az első bécsi döntés által Magyarországhoz csatolt területeken leltek menedéket. Itteni jelenlétüket azonban azok a visszaemlékezések is bizonyítják, amelyek egyre gyakrabban bukkannak fel a magyar és lengyel könyvesboltok polcain.6 Ez a téma minden bizonnyal érdekes lehet a dél-szlovákiai olvasók számára.

Amikor 1939 szeptemberében a lengyel menekültek Magyarországra érkeztek, a lakosság szívélyesen fogadta őket, segített az élelmezésükben, és nyíltan kifejezte irántuk érzett szimpátiáját és együttérzését.7 A magyar hatóságok a 45 ezer internált sorkatonát és tisztet 140 katonai táborban helyezték el, a kb. 14 ezer civilt pedig 114 összpontosítási helyszínen.8 A háború első időszakában 35 olyan községben volt ilyen katonai tábor vagy összpontosítási helyszín, amely a mai Dél-Szlovákiában található. Annak, hogy ezek leginkább a volt magyar-szlovák határ közvetlen térségében voltak találhatók, érthető az oka, hiszen a menekültek elhelyezésére nagyszerűen ki lehetett használni a céljukat vesztett csehszlovák laktanyákat valamint a határ- és vámőrség elhagyott körleteit. Ugyanez volt a helyzet a volt határ magyar oldalán található objektumok esetében is, noha a menekülttáborok döntő többsége a bécsi döntés előtti határ szlovákiai oldalán volt található.9

Ha nyugatról kelet felé haladunk, akkor a következő dél-szlovákiai településekről van szó: a Duna mentén Komárom és Párkány; az Ipoly folyó mellett Ipolyszalka, Ipolypásztó, Ipolyság, Tesmag, Ipolyhídvég, Ipolybalog, Kóvár, Nagcsalomija és Kalonda; a gömöri Rimaszécs, Csízfürdő, Sajólénártfalva, Szentkirály, Naprágy, Sajószárnya, Özörény, Pelsőc és Szilice; valamint a Kassa alatti Perény. A visszacsatolt területen továbbá Királyfán, Érsekújvárban, Léván, Osgyánban, Jolsván, Kassán és Garanyban10, később pedig Rétimajorban, Pusztafödémesen, Ógyallán és Ipolyvarbón is létrehoztak ilyen táborokat.

A lengyel menekültek ezreinek Észak-Magyarország területére való érkezése nem kerülte el a szlovák hírszerzés figyelmét. A szlovák hírszerzés 1939 szeptemberének végén azt a következtetést vonta le, hogy a magyarok a lengyel egységekből “terrorista hordákat” készülnek szervezni, amelyek Szlovákia elleni szabotázsakciókban lesznek bevetve. A szlovák nyugtalanságot a Kárpátalja térségében nem sokkal korábban végrehajtott közös magyar-lengyel szabotázsakciók és a magyar hadseregnek a szlovák határ mentén végrehajtott csapatmozgásairól szóló hírek is fokozták. A szlovák szakértők szerint ezek az akciók Budapestnek abból a félelméből eredeztethető hogy a szovjet csapatok Magyarország területére való lépése kezdetét jelenthetné az első bécsi döntésben elveszített területek visszaszerzésére indított szlovák kezdeményezéseknek.11 A szlovák hírszerzés természetesen gyűjtötte a híreket az internáló táborokkal kapcsolatban, s több olyan lengyel menekültet is kihallgattak, akik Magyarországról Szlovákián keresztül tértek vissza a lengyel területekre.

A feltartóztatott és kihallgatott lengyelek közül sokan vallották azt, hogy Magyarországon lengyel légiókat szerveznek, amelyeket Jugoszlávián keresztül Franciaországba szállítanak, hogy ott a németek ellen harcoljanak. A hírek egy része alapján azonban az sem volt kizárható, hogy terrorista csapatok kiképzése is folyik. A csendőrség főparancsnoksága október 10-én arról informálta a Nemzetvédelmi Minisztériumot, hogy bizonyos hírek alapján arra lehet következtetni, miszerint a Magyarországon lévő lengyel hadsereg egységeit alkalmasint terrorista csapatokként is fel lehet használni, s azok a katonák, akik “beválnak”, később akár magyar állampolgárságot is kaphatnak, s le is telepedhetnek Magyarországon.12 Egy héttel később a német származású Gerg Winkler, lengyel tábori orvos úgy nyilatkozott a szlovák hatóságok előtt, hogy Magyarországon “a lengyel katonákból olyan szabadcsapatok kialakítása folyik, amelyeket Szlovákia ellen akarnak felhasználni.”13

A magyarországi lengyel hadseregről készült összefoglaló jelentésben a hadsereg főparancsnoksága arra hívta fel a figyelmet, hogy “a határ menti helyőrségekben lengyel menekülteket-katonakat szerveznek szabályszerű katonai alakulatokba. Ezeket az alakulatokat lengyel tisztek képezik ki, de magasabb rangú magyar tisztek felügyelete alatt. A lengyel hadsereg ezen maradékának nagyobb része az elcsatolt területeken lévő helyőrségekben van összpontosítva. A következő létszámú lengyel egységekről van szó: Galánta 800 fő, Érsekújvár 1 000 fő, Léva 3 000 fő, Zselíz 800 fő, Ipolyság 300 fő, Losonc 1 600 fő, Rimaszombat 1 000 fő, Rozsnyó 600 fő, Jolsva 1 500 fő, Kassa 2 000 fő, Munkács 1 000 fő, Beregszász 1 000 fő, Nagyberezna 1 000 fő, Rahó 600 fő. Ezek az egységek napközben rendes kiképzésben részesülnek, noha a katonák nincsenek felfegyverezve. A tisztek önvédelmi okokból oldalfegyvert viselhetnek. A kiképzés után a tisztek és a legénység szabadon mozoghat a városokban.”14

Habár a szlovák hírszerzés később megcáfolta a terrorista szabadcsapatok szervezéséről szóló híreket, a lengyel katonáknak a határ mentén való összpontosítása elegendő forrása volt a potenciális problémáknak. A szlovák vámőrség jelentése szerint 1939 októberében “600 felszerelés nélküli lengyel katona érkezett Lévára, akik két ágyút, két páncélautót, jelentős mennyiségű cukrot és lisztet hoztak magukkal. A lengyelek a régi laktanyában lettek elszállásolva. Amikor a lengyel katonák megjelentek az utcákon, a lakosság Hitler elleni demonstrációt kezdett, akit barbárnak neveztek, Tiso elnökre pedig azt kiabálták, dögöljön meg az a ganéj!”15

A határőrség által elhagyott objektumokon kívül, bérbe vett kastélyok, panziók és magánházak, sőt átalakított ipari létesítmények is szolgáltak a menekültek elhelyezésére. A lengyel menekültek elhelyezését számos logisztikai probléma nehezítette. 1939 októberében több táborban (pl. Hidasnémetiben) csupán hálóhelyiségek voltak, s több esetben a szalmazsákok is hiányoztak.16 A menekültek elhelyezésével, élelmezésével és zsebpénzével kapcsolatos költségeket az illetékes katonai körparancsnokságok és a Honvédelmi Minisztérium 21. szakosztálya fedezték. Az említett szakosztályon belül hozták létre a menekült lengyel katonák képviseletét. A lengyel nagykövetség javaslatára ennek vezetőjévé Stefan Dembinski tábornokot nevezték ki. Az egyes táborok és a honvédségi körparancsnokságok közötti kapcsolattartás az összekötő lengyel tisztek végezték. Dembinski tábornok 1940 tavaszáig töltötte be a legfelső összekötő tiszt szerepét, és képviselte a Honvédelmi Minisztériumban a lengyel katonákat.

A katonai internálótáborokon kívül a civil menekültek elhelyezésére szolgáló táborokat is létrehoztak Magyarországon. Ezek nem tipikus táborok voltak, s a menekülteket adminisztratív és anyagi okokból kifolyólag sokszor a kijelölt községekben a helyi lakosság házaiban helyezték el. Ezen “táborok” parancsnokai a községek polgármesterei voltak, a jegyzők segítségével ők vezették a lengyel menekültek nyilvántartását. A Magyarországhoz csatolt dél-szlovákiai területen 14 település fogadott szervezett keretek között civil lengyel menekülteket: Érsekújvár, Dunamocs, Ebed, Párkány, Helemba, Leled, Garamkövesd, Ipolyság, Csízfürdő, Rozsnyó, Garany és a háború után a Szovjetunióhoz csatolt Csap.17 Sajátos feladatot látott el a civil menekültek losonci átmeneti tábora, ahol eredetileg katonák voltak elhelyezve.18 Az internálás első heteiben az előírásokat szinte senki sem tartotta be. Lengyel katonák százai utaztak a vonatokon kíséret és engedély nélkül. Miközben ebben az időben az elfoglalt lengyel területekről még mindig újabb és újabb menekültek érkeztek Szlovákián keresztül Magyarországra.

A civil menekültekkel a Belügyminisztérium IX. szakosztálya foglalkozott. A szakosztályon belül a lengyel menekültekről való gondoskodás Dr. Antall Józsefre – a rendszerváltás utáni Magyarország első miniszterelnökének édesapjára – volt bízva. Ezen kívül hangsúlyozni kell, hogy a lengyel menekültek a budapesti lengyel nagykövetség védelme alatt álltak, miközben a Vöröskereszt és számos magyar, Ml. lengyel–magyar szervezet is segített nekik. Amikor Németország nyomására Magyarország kénytelen volt megszakítani a diplomáciai kapcsolatait Lengyelországgal, Teleki Pál miniszterelnök biztosította León Ortowski lengyel nagykövetet, hogy a lengyel menekültekről való gondoskodás a továbbiakban sem csökken, s erre maga a kormányzó, Horthy Miklós fog felügyelni.19 A lengyel nagykövetség 1941. január 15-i bezárását követően a magyar hatóságok a lengyelek hivatalos képviselőjének a Magyarországi Lengyel Menekültek Irányításáért Felelős Polgári Bizottságot (Komitet Obywa-telski dia Spraw Opieki nad Polskimi Uchodzcami na Wegrzech) tartották, amely a lengyel kormány, a katolikus egyház, az egészségügy és különféle civil szervezetek képviselőit tömörítette.

Az elszállásolási feltételeket illetően a táborok között nagy különbségek mutatkoztak. Budapesten, a Balatonnál és Visegrádon olykor luxuspanziókban voltak elhelyezve a menekültek. Az Ipoly menti határőrtáborokban viszont nagyon rossz körülmények közepette, itt a tisztek egy része is csupán szalmazsákon aludt. A helyi lakosság azonban mindenütt nagyon szívélyesen fogadta a lengyeleket, ami azok számára megkönnyítette a beilleszkedést. A lakosság és a menekültek szinte idillinek mondható kapcsolatára a szálkái és az Ipoly túlpartján lévő letkési tábor a jó példa. Az ottani táborok parancsnokai – Veszelák és Szimon – kifejezetten lengyelbarátok voltak. Ezen táborok lakói teljesen szabadon mozoghattak a községben, csupán az éjszakát kellett a táborban tölteniük. A fennmaradt forrásokból és visszaemlékezésekből az derül ki, hogy a lakosság testvérként bánt a lengyelekkel. Szinte minden családnak volt egy-két saját “lengyelé”, akit esténként étellel, itallal vártak. Ennek a kapcsolatnak köszönhetően a lengyel menekültek egy része igazi családi atmoszférában élhette meg a karácsonyi ünnepeket.20 A szálkái tábor menekültjei viszonzásképpen újévi bált rendeztek, ahová a helyieket is meghívták. De szívélyesek voltak a kapcsolatok Párkányban, Ipolyságon, Ipolypásztón és más településeken is. A helyi lakosság különösen a lengyel gyerekekről és fiatalokról gondoskodott odaadó figyelemmel.21

A szakirodalomban és a visszaemlékezésekben természetesen leginkább a lengyel menekültek és a helyi magyar lakosság kapcsolata rezonál, de arra is találni bizonyítékokat, hogy a szlovák és a lengyel nyelv közelisége a lengyel-szlovák kapcsőlátók mellett a helyi magyaroknak is segítséget jelentett.22 Egy Léván elhelyezett menekült említi, hogy ha a helyiek lassan beszéltek szlovákul, akkor gond nélkül megértették azokat. Szintén elmondja, hogy a lengyelek az idegen nyelvek oktatásához (elsősorban a franciához) szlovák tankönyveket használtak.23 Az is előfordult, hogy a szlovákul tudó magyar katonák töltötték be a tolmácsok szerepét.24 A nyelvi akadályok miatt a lengyelek a napi híreket leginkább a német nyelvű Pester Lloyd-ból merítetek, de gyakran olvasták a szlovák kisebbség számára kiadott Slovenské noviny és Slovenská jednota című lapokat is.25

Lagzi I. írja, hogy a magyar hatóságok idegesen reagáltak a lengyel menekültek és a szlovákok Ml. csehek kapcsolataira.26 A magyarok nyugtalanul szemlélték a csehszlovák és lengyel emigráció közeledését is, a menekült lengyel tisztek esetében azonban nem kellett kételkedniük azok magyarbarát magatartásában. Ennek a magyarbarátságnak a nyílt kifejezése volt az, amikor Dembinski tábornok Nagy-Britanniába érkezését követően a BBC magyar adásában Dél-Szlovákia Magyarországhoz tartozását támogatta.27

Lagzi I. szerint a menekültek az ország lehetőségeinek és állapotának megfelelő körülmények között éltek.28 A menekültek nagy száma miatt azonban a kezdeti időszakban sok tábor túlzsúfolt volt, s ez rossz hatással volt a katonák moráljára. Folytonosnak volt mondható a táborok “evakuációja” vagyis a táborokból való szervezett menekülés. A katonákra természetesen rossz hatással volt a katonai vereség és a családjuktól való távollét, s ez többször vezetett az őrszemélyzettel való konfliktushoz. A túlhajtott italozás is sok baj forrása volt, s a helyi lakossággal való viszonyt és a lengyel hadseregről kialakult kedvező képet is rontotta.

Az internáló táborok egy részében laza volt a fegyelem, s meggyengült a tisztek autoritása. Más helyeken viszont a normális katonai szolgálathoz hasonló viszonyokat sikerült kialakítani. így történt Jolsván is, ahová szeptember 22-én 400 lengyel tiszt és 900 altiszt és közlegény érkezett. Később az 1940 közepéig működő tábor létszáma 2 000 főre nőtt. A jolsvai táborban jól szervezett vezérkar működött, és tiszti légió, lövészászlóalj (4 század), hadtáp és egészségügyi szolgálat is létrejött. A kiképzés fegyverek nélkül folyt, klub, tiszti kaszinó, kantin és katonazenekar is működött. A laktanyában szeptember 26-án jelent meg az első faliújság Polák na Wegrzech (Lengyelek Magyarországon) címmel, amely a lengyelországi és európai hírekről informálta a katonákat.29 Jan Korkozowicz alezredes szerint a katonai figyelmet sikerült megőrizniük, noha a nagy létszámú tiszti kar és az altisztek valamint a közkatonák között egyre barátibbá váltak a kapcsolatok.30

A magyar hatóságok többnyire rendkívül korrekten bántak a lengyel menekültekkel. A tisztekkel való kapcsolatban a két ország tisztikarának hasonló tradíciói, mentalitása volt a meghatározó. A szlovák hírszerzés jelentései is arra utalnak, hogy a lengyel tisztek “nagyon szívélyes fogadtatásban részesülnek a magyar tisztikar részéről.”31 A magyar katonai szervek azonban a lengyel közkatonákkal szemben is nagy jóindulattal viseltettek. Az internáltak a táborok egy részében meglehetősen szabadon élhettek. A táborok vezetőinek nagy része ugyanis baráti érzelmeket táplált a lengyelek iránt. így a táborlakók szabadságának korlátozását előíró rendeleteket és parancsokat sokszor vonakodva, hiányosan hajtották végre. De a magyar altisztek és a közlegénység is igyekezett segíteni a menekülteken.

A szakirodalom és a visszaemlékezések hatalmas mennyiségű bizonyítékot tartalmaznak a lengyelek iránt megnyilvánuló önzetlen segítőkészségről. Kevés szó esik azonban a magyar tisztikar és polgári szervek azon részéről, akik ellenségesen viseltettek a lengyelek iránt. Elsősorban a német orientáció hívei és a nyilasok jártak el így, akik szemében a lengyel menekültek pártfogolása ellentmondott az ország nemzetközi elkötelezettségének.

A németbarát tisztek és táborvezetők sokszor megkeserítették a menekültek életét, s többször voltak komoly konfliktusok okozói is. Sokszor az is problémákat okozott, hogy a táborvezetők tisztségét erre alkalmatlan személyek töltötték be. A kassai központú VIII. katonai körzet parancsnoksága ezért arra a következtetésre jutott, hogy a fiatal, túlságosan keménykezű és ambiciózus táborparancsnokokat idősebb törzstisztekkel esetleg tartalékos tisztekkel kell felváltani. Ezért Budapesthez fordultak, s olyan tiszteket kértek, akik tudnak németül, esetleg lengyelül vagy szlovákul. A Pestre küldött levélben azt hangsúlyozták, hogy az internáltak fel vannak háborodva, s ez “a helyzetnek megfelelő, megértő hozzáállást” kíván. A fiatal tisztek viselkedésükkel sok kárt okoznak -jelentik a kassaiak.32

Egyes táborokban kemény büntetésekkel sújtották a kihágásokat, miközben a lengyel hadseregben ismeretlen fizikai fenyítés sem volt ritka. A személyes szabadság korlátozása és az őrök érzéketlen viselkedése sokszor okozott nyugtalanságot a menekültek között. Az osgyáni tábor 30 lengyel tisztje magának Horthy Miklós kormányzónak küldött hivatalos tiltakozást. A levélben a lengyelek arra panaszkodnak, hogy fegyveresek kísérik őket, az őrszemélyzet visszaél hatalmával, a táborban pedig gond van az ivóvízzel és a szálláskörülményekkel.331939 végén és 1940 elején az elégedetlenség néhány táborban lázadáshoz, sőt elvétve fegyveres megmozduláshoz vezetett. Nagy visszhangot váltottak ki a Tornaija melletti naprágyi büntetőtáborban történtek. A magyar őrök ugyanis utánalőttek a szökésben lévő menekülteknek, a táborparancsnok pedig megütött egy sebesült lengyel katonát. Érsekújváron szintén lövésekre került sor34, Léván pedig két katonát kegyetlen fizikai büntetésnek tettek ki.35 Párkányban a tábor lengyel vezetése szokatlanul kemény büntetésre – 25 botütésre – ítélte azt a tizedest, aki ittas állapotban kézigránátot dobott egy magyar őrre (az incidens szerencsére halálos áldozat nélkül zajlott le).36

Nagyon rossz volt a híre Komáromnak, amely város és környéke a lengyel katonák összpontosításának egyik központja volt. Komáromba internálták többek között Maczek Stanistaw alezredes 10. páncélos brigádját, amely hősies harcok után szenvedett vereséget, s kelt át szeptember 19-én a lengyel-magyar határon.37 Az első transzporttal 96 tiszt és 1820 katona érkezett Komáromba, amely létszám később 147 tisztre és 3459 katonára nőtt. Komáromban a Duna mindkét oldalán hoztak létre táborokat – a központi erődben, az I. és II. bástyában, a Vilmos laktanyában, a Monostori és Igmándi erődben, az utászok bázisán és a Stark majorban.38 Az internáltak egy részét rendkívül mostoha körülmények között a komáromi erődrendszer földalatti részében helyezték el. Az ez ellen tiltakozó katonákat a magyar őrök puskatussal bántalmazták, s erőszakkal terelték be a cellákba.39 A szigorú rendszabályok ellenére az erődből 1940 júniusáig 136 lengyel szökött meg. Az ismétlődő szökéseket a tábor vezetése elfogadhatatlan eszközökkel torolta meg, s altisztek és katonák némelyike különösen brutális módon bánt a lengyelekkel. Emiatt Dem-biriski tábornoknak Budapesten kellett közbelépnie. A Honvédelmi Minisztérium 21. ügyosztályának írt levelében részletesen leírja a komáromi tábor körülményeit, s mások mellett “teljességgel megengedhetetlennek” minősíti a botozás büntetését.40 Egy lengyel orvos visszaemlékezései szerint viszont szinte atyai szeretettel gondoskodott a lengyelekről a Monostori erődben berendezett büntetőtábor parancsnoka.41 Ellentétben a naprágyi táborral, ahol a legénység nagyon rosszul bánt a menekültekkel.

1940 elején napi 100-150 lengyel katona érkezett Magyarországról Franciaországba, ezért nem lehet azon csodálkozni, hogy az internáló táborok fokozatosan elnéptelenedtek.42 Evakuációjukat a magyarországi lengyel szervezetek irányították. A helyi magyar lakosság sokszor segítette a lengyelek szökését. A Gömörben lefolytatott vizsgálat egy helyi szervezetet is felgöngyölített, amely Pelsőcről, Jolsváról és Csízből segített megszökni a lengyeleknek.43

Ebben a folyamatban fontos szerepet játszott a jolsvai tábor. 1940 januárjától Mieczystaw Mtotek őrnagy szervezte a szökéseket, később pedig Budapestről koordinálta, ahol megváltoztatott vezetéknévvel (Junacki dr.) dolgozott a lengyel konzulátuson. A jolsvai tábor lengyel vezetője és magyar parancsnoka hallgatólagosan megegyezett, hogy naponta 10 közkatona és 3 tiszt szökhet meg. A jolsvaiak és a környékbeliek ebben készségesen segítettek. A megszökött katonák helyét olyan menekültekkel töltötték fel, akik addig magánházaknál voltak elszállásolva.44 Jolsvához hasonlóan más helyeken, így például Komáromban is a misék szolgáltattak lehetőséget a szökésekhez. A menekültek leleményessége nem ismert határokat. A Duna menti táborokból többször a folyón szöktek a katonák.45

Az Ipoly menti táborokból Józef Uzel kapitány szervezte a szökéseket, akinek ebben León Czerwinski tábori lelkész segített. Ő lelkipásztori feladatainak köszönhetően szabadon mozoghatott a táborok között. A Miskolci VII. katonai körzet parancsnoksága a lelkész áthelyezését kérte, mivel az prédikációjába nyíltan szökésre buzdította a katonákat. Ipolyhídvégen a következőket mondta a szószékről: “Mennyi ideig lesztek még itt, s miért nem vagytok már Franciaországban. Most ott minden rendes hazafi helye.”46 Természetesen nem minden szökés célja volt Franciaország. Egyesek Szlovákián keresztül az elfoglalt Lengyelországba igyekeztek. A magyar hatóságok vizsgálatot folytattak olyan embercsempészbandák ellen, akik hasonló szlovákiai csoportokkal működtek együtt.47

Embercsempészettel meglehetősen jó eredménnyel foglalkoztak a szlovák oldalon is. A betléri csendőrőrs 1940 februárjában egy olyan, helyiekből álló embercsempész banda lefülelését jelentette, akik aranyban kérték a fizetséget a lengyelektől.48 Még nagyobb sikert ért el az elhárítás a keleti határszélen. 1940 áprilisában egy olyan “lengyel kémhálózatot” lepleztek le, akik embercsempészetre specializálódtak. A vizsgálat kiderítette, hogy a menekültek segítését az ungvári lengyel konzulátus szervezte és finanszírozta.49 A konzulátus tevékenysége a németek figyelmét sem kerülte el, akik 1940 júliusában elérték a konzulátus bezárását.50

Jelenleg még nincsenek pontos adataink a Magyarországról “evakuált” lengyelek számáról. A történészek úgy vélik, hogy a központilag szervezett “diszkrét eva-kuáció” két éve alatt Magyarországról Nyugatra és a Közel-Keletre körülbelül 22 ezer személyt sikerült kijuttatni.51 Habár a tisztek leginkább nyugati irányba szöktek, az altisztek és közkatonák közül néhányan Szlovákián keresztül Lengyelország felé vették az irányt. Egy részüket a szlovák határőrség feltartóztatta, és lesti, Ml. nagyszombati táborokba szállították őket.52 A kihallgatások során – amelyeken olykor német megfigyelők is részt vettek – a menekültek azzal védekeztek, hogy Magyarországról szervezetten szöktetik Franciaországba a lengyeleket, s ezt a magyar hatóságok is támogatják. A magyar források alapján tudjuk, hogy ezeket az információkat a szlovákok kiszolgáltatták a németeknek, akik magyarellenes propagandájuk során felhasználták ezt.53 A szlovák hírszerzés valóban jó információkkal rendelkezett a lengyel menekültek Magyarországról való “evakuációjával” kapcsolatban. Egy a sziklaszorosi (Skalité) csendőrőrsről származó 1939. október 19-i jelentésben pontos információk találhatók a budapesti megbízottól a pesti lengyel konzulátus ez irányú tevékenységéről. A jelentés végén egy kézzel írt megjegyzés található: Jelentést készíteni a német katonai bizottság részére!”54

A Lengyelországba visszatért katonák számát 12 ezerre lehet becsülni, közben azonban Magyarországra is érkeztek újabb menekültek.55 Az evakuáció befejezése után kb. 15 ezer lengyel menekült maradt Magyarországon, ebből 1 475 volt a tiszt és 4 148 az altiszt és a közkatona.56 A civil menekültek között ezerre becsülik a gyerekek és fiatalok arányát.57 A táborok átszervezése során 1940 májusában a Duna mentén felszámolt táborokból a közkatonákat Jolsvára és Pelsőcre a tiszteket pedig Szentkirályra szállították. 1941 elejére azonban már a táborok döntő többségét megszüntették.581942-ben Magyarország területén 26 katonai tábor volt, s ebből a mai Dél-Szlovákiában csupán három: Szálkán, Ipolypásztón és Ipolyhídvégen (később Ipolyvarbón).59 Ez azonban nem jelenti azt, hogy ebből a térségből eltűntek a lengyel menekültek. A táborok részben azért tátongtak az ürességtől, mert a menekültek közül egyre többen vállaltak munkát a táborokon kívül. A civil menekülteket minden korlátozás nélkül lehetett alkalmazni, kivételt csupán a hadiipar képezett. Több táborban a katonák számára munkát is szerveztek, s az őket alkalmazó cégek nem diszkriminálhatták őket sem a fizetések sem a biztosítás terén.60 Már 1939 őszén létrehoztak speciális munkásszázadokat.61 A Magyarországon maradt lengyel menekültek egyre inkább tudatosították, hogy ittlétük hosszabb lesz, mint előzetesen gondolták. A táborokban előkelő tevékenységnek számított a munka. Nem számított sem a végzettség, sem a katonai rendfokozat, mindenki belevetette magát a munkába. Ebben persze az is közrejátszott, hogy egyre csökkent a menekültek támogatása.62 A menekültek sajtóorgánuma szerint “a munka itttartózkodásunk és vendéglátóink iránti hálánk legitimációja /…/, amely a menekültlét körülményei között egyedüli mércéje lehet nemzeti értékeinknek. Elsősorban azonban segít olyan légkört teremteni, amely megváltoztatja a menekültek pszichikáját és megvédi őket azok elől a hatások elől, amelynek minden olyan csoport ki van téve, amely kénytelen volt elhagyni otthonát.”63

Magyarország eközben munkaerőhiánnyal küszködött, s ezt a helyzetet a Szovjetunió elleni támadás tovább bonyolította. 1941 végén már 83 ezer magyar tartózkodott a keleti fronton. A lengyelek így könnyen találtak munkát a mezőgazdaságban, az iparban, de részt vállaltak a rosszul fizetett közhasznú munkákból is. A mai Szlovákia területén Érsekújvárott, Ipolypásztón és a diószegi cukorgyárhoz tartozó egyik majorban jött létre lengyel munkatábor.64 1941-ben a lengyel műszaki századok a Duna, a Vág, a Nyitra, a Zsitva, a Garam és az Ipoly folyón kezdtek regulációs munkákat.65

1941. július 7-től az érsekújvári Magyar Királyi Kultúrmérnöki Hivatalban (MKKH) alkalmazták Józef Palczyriski mérnököt. Később további 3 lengyel tisztet és 16 katonát alkalmaztak itt, akik közül 9 mérnök volt.66 A lengyelek feladata az Ógyalla környékén lévő vizek szabályozása volt. 1942-ben az MKKH érsekújvári igazgatójának, Weimann Bélának a kérésére a pilisvörösvári táborból 70 katonát rendeltek ki a Zsitva folyó szabályozására. Ezeket a munkákat a hadnagyi rangban lévő Zygmunt Rafalsky mérnök irányította.67 Az Ógyallán létrejött munkatáborban 1942 közepén 165 katona élt. A tábor magyar parancsnoka Danez István főhadnagy volt, a rangidős lengyel tiszt Kazimierz Schöpp százados, a lelkész pedig M. Sokotowski.68 A lengyel orvost, dr. Jankowskit az MKKH fizette, a katonák pedig ugyanazt a fizetést kapták, mint a magyar munkások. A munkákat kitűnő eredménnyel fejezték be.69

Ipolyság környékén is dolgozott egy lengyel műszaki alakulat. Később, Magyarország német megszállása idején, a munkahely különösen fontossá vált a lengyelek számára. Azokat a katonákat ugyanis, akik nem dolgoztak, a Harmadik Birodalom területére hurcolták. A magyar munkaadók azonban igyekeztek megvédeni lengyel alkalmazottaikat, már csak azért is, mert kevés volt a munkáskéz.™

Az Ipoly és a Duna menti lengyel közösségek természetesen részt vettek a magyarországi lengyelek kulturális életében. A menekültek között sok volt a fiatal és a gyerek. Első iskolájuk 1939 októberében nyílt meg a legnagyobb menekülttáborban, Nagykanizsán. Ezután fokozatosan újabb általános iskolák nyíltak, amelyek száma elérte a 27-et. Lengyel általános iskola működött például Jolsván és Dunamocson. Eben a Duna menti nagyközségben a háború egész ideje alatt működött a menekülttábor. A több mint 100 civil menekült kiváló kapcsolatokat ápolt a helyi lakossággal. A faluban működő könyvkötészet a budapesti lengyel intézmények számára dolgozott.71

A Magyarországon működő középiskolák közül a legjelentősebb a balatonbogiári líceum volt, amely az egyedüli lengyel gimnázium volt egész Európában. 1943-ban a bényi kastélyban lengyel mezőgazdasági és kereskedelmi iskolát nyitottak, amelyhez 30 fős fiúkollégium is tartozott.72 Ez az iskola az egyedüli lengyel szakiskola volt Magyarországon. Az iskolában, amely a mezőgazdasági minisztériumhoz tartozott, lengyel katonák is tanultak. Más táborokban speciális tanfolyamokat szerveztek a menekültek számára. Dunamocson például állampolgári ismeretekből, más helyeken pedig nyelvtanfolyamokat. Ipoylszalkán és Ipolyhídvégen katonai énekkarok alakultak.731943 elején a budapesti lengyel bábszínház szerepelt az Ipoly mentén, s nemcsak a lengyelek, de a helyi lakosság körében is nagy sikert aratott.

A második világháború idején a szlovák-magyar határvidék rendkívül jelentős szerepet játszott a lengyel ellenállás számára. A megszállt Lengyelország és a Magyarország közötti futár és embercsempész útvonal a mai Dél-Szlovákián keresztül haladt. Ez az útvonal biztosította a hazai ellenállás és az emigráció közötti kapcsolatokat. A katonai kapcsolattartás feladata a magyarországi W-sejt feladata volt. Ez a csoport már 1939 szeptemberétől itt tevékenykedett, s a kapcsolattartás mellett a katonák Franciaországba irányuló “evakuációját” is szervezte. 1940 közepén alakult meg az 1. számú bázis (Romek fedőnévvel), amely átvette a W-sejt feladatait.74

Ugyan már jeleztük a magyar hatóságnak a lengyel menekültek iránt tanúsított szívélyességét, külön ki kell azonban emelni, hogy ebben a testvéri együttműködésben jelentős szerep illeti Esterházy János grófot. Ő mint a szlovákiai magyarok képviselője már a háború előtt is közeli kapcsolatokat ápolt a lengyel külügyminisztériummal, elsősorban Ján Szembek államtitkárral. A háború idején Esterházy mind Magyarországon mind Szlovákiában segítette a lengyel menekülteket. A szlovák parlament tagjakén élvezett mentelmi jogát felhasználva autójában lengyeleket szállított át a szlovák-magyar határon. Az elfogott és a németeknek kiadott lengyel menekültek ügyében is közbenjárt a szlovák hatóságoknál.75

Az alábbiakban a lengyel ellenállás legfontosabb dél-szlovákiai központjait mutatjuk be: Pozsonyból kelet felé indulva az első illegális csoport Szencen volt. A lengyelek, akik kapcsolatban álltak Pavol Carnogurskyval, az ismert polonofillel, annak barátjának, Fekete Istvánnak a Szőllősön (Vajnory) található házából indultak. Fekete vezette őket Horvátgurabba, ahonnan a szőlőhegyeken keresztül könnyen át lehetett jutni a magyar oldalra. Pár kilométerrel odébb, Szencen a pozsonyi lengyel nagykövetség volt sajtóattaséjának, dr. Srokának a házában leltek menedékre.76

A határ illegális átlépéséhez Losonc környékén nagyon jók voltak a feltételek.77 Losonctól csupán néhány kilométerre, a határ szlovák oldalán terült el Losonctamási község, amely a lengyel ellenállás és emigráció közötti kapcsolattartás fontos állomása volt. 1940 júliusától innen indult az első reguláris ún. váltóútvonal {Szkota fedőnév alatt), amelyen a helyi futárok és a konspirációs csoportok az üzeneteket és küldeményeket szállították.78 Losoncon Bocsi József háza volt a találkozóhely. Mivel Losonctamási lakosainak magyar oldalon is voltak földjeik, a kishatár-forgalom keretén belül viszonylag szabadon átjárhattak a határon. Ezt a lehetőséget gyakran embercsempészésre használták fel. A budapesti bázis (Romekfedőnévvel) futára az árvái Jablonka futárával Losonctamásiban egy szlovák vasutas házában cserélte ki a küldeményeket.79 Ezzel a módszerrel Budapest és Varsó között három napig tartott a küldemények útja, s a futárszolgálat – 1941 tavaszáig – havonta 2 alkalommal tette meg ezt az utat. Hangsúlyozni kell, hogy a tiltott határátlépések segítése az egyik fő tevékenységi formája volt az Obrana národa – Juzné Sloven-sko elnevezésű kb. 90 fős csoportnak. Ez a csoport a cseh és szlovák menekültek mellett számos lengyelnek is segítséget nyújtott.80

A Szkota útvonal felszámolása és a futárok letartóztatása után, a postát a Karcz-ma fedőnevű útvonalon szállították. Ennek kiindulási pontja a magyar oldalon Rozsnyó volt, ahonnan a futárok a zöldhatáron keresztül jutottak át Veszverésre (Gemer-ská Poloma). A futárok Spernog Gyula és Mária ottani kocsmájában cserélték ki a küldeményeket. Segítséget és szállást Spernog Mária testvérének, Antal Istvánnak a házában leltek. A Karczma fedőnevű útvonal 1944 márciusáig működött.81

A keleten lévő futárútvonal szempontjából meghatározó szerepe Kassának és Garanynak volt. Kassa környékén Hernádkosztolány térségében jártak át a zöldhatáron.82 A határ mentén fekvő Garany mellett 1940-ig katonákat és civil menekülteket befogadó menekülttábor volt. A Garanyban lévő találkozási pont fedőneve Jaga volt, a kapcsolattartó pedig Stanistaw Rzepko-taski tábori lelkész. Az ottani határátlépésekben a helyiek segítettek: Málcáról (Malcice), Bánóéról (Bánoviec nad Ondavou) és Tőketerebesről.83

Garany azoknak a lengyeleknek a szempontjából volt fontos, akik a háború első időszakában Kelet-Szlovákián keresztül keltek át illegálisan Magyarországra. A határ átlépését követően általában bejelentkeztek a menekülttáborba, ahol igazolványt kaptak, ami lehetővé tette, hogy legálisan folytathassák az útjukat. A tábort azonban “kedvezőtlen földrajzi fekvése” miatt a magyar hatóságok 1940 júniusában felszámolták.84

Ma már nehéz felmérni, hogy a lengyel menekültek dél-szlovákiai tartózkodása milyen nyomokat hagyott a helyiek emlékezetében. Nincsenek adataink azokról a lengyelekről, akik itt telepedtek le, s alapítottak családot. A magyar-lengyel és egyben a lengyel-szlovák kapcsolatok ezen fejezetének feltárása az aprólékos levéltári kutatások mellett az események átélőinek vallomásait is megkívánná. A múló idő miatt azonban ezt egyre nehezebb megvalósítani.

 

Fordította: Simon Attila

Lanstyák István: Helyi “értékes” nyelvváltozatok, “tisztes” idegen szavak, “visszás” jelentések, “agresszív” rövidítések, “kevercs” nyelv és társaik. Válogatás a nyelvművelõi csacskaságok gazdag tárházából (II. rész)

De térjünk vissza a vizsgált anyaghoz, abban is bőségesen találunk példát a nyelvművelés hivatalosan vallott elvei, illetve útmutatásai és a gyakorlat közötti ellentmondásra! így például az ún. nyelvtisztaság szempontja a hivatalos álláspont szerint nem szolgálhatna a nyelvhelyességi döntések alapjául: ezek elsősorban a nyelvszokáson (társadalmi elfogadottságon), másodsorban pedig a megítélt nyelvi eszközök adekvátságán (funkcionális elfogadhatóságán), harmadrészt pedig a rendszerszerűségükön (nyelvi, nyelvrendszerbeli elfogadhatóság) kellene alapuljanak. Egy idegen szót vagy idegen mintára keletkezett szerkezetet tehát nem volna szabad csak azért elutasítani, mert idegen eredetű. A purizmustól való elhatárolódás és a purista magatartás azonban – ahogy erre bizonyság a Balázs Gézától származó következő szemelvény is – nem zárják ki egymást.

40. Idegen szavak: nem vagyunk puristák, az idegen szavak megjelenését természetes jelenségnek tartjuk. De folyamatos és kiemelt érzékenységet javaslunk az idegen szavakkal kapcsolatban: lehetőség szerint akkor, amikor “beköszönnek” a magyar nyelvbe; s ha helyettesíthetők meglévő vagy alkotható magyar szavakkal, akkor előnyben kell részesíteni a magyar formát. (Balázs 2003b, 4.)

Ez bizony tőről metszett purizmus, mivel föl sem veti azt a lehetőséget, hogy bizonyos körülmények közt az idegen szót esetleg egyáltalán nem szükséges magyarítani, Ml. az, hogy szükséges-e, nagyon sok tényezőtől függ, amelyeket mérlegelni kellene. Ezenkívül a “meglévő vagy alkotható magyar szavak”-at nyelvileg mindenképpen jobbnak gondolja az idegennél, vagyis nem számol azzal, hogy az idegen szó jobb lehet a magyarnál (mert pl. megkönnyíti a nemzetközi szakmai kommunikációt, adott esetben könnyebben ejthető, rövidebb, netán szemléletesebb, esetleg családja van már nyelvünkben stb.). Mindezt nem azért mondom, mintha az idegen szavak magyarítását szükségtelennek tartanám: ám az, hogy hol és mikor van szükség magyarításra, s hogy a magyarítás mellett cél-e az idegen eredetű szó kiszorítása is, mindig a konkrét körülményektől függ.

* Az írásom alapjául szolgáló kutatások a Mercuhus Társadalomtudományi Kutatócsoport és a Grammá Nyelvi Iroda munkatervének keretében folytak, Hl. folynak az Arany János Közalapítvány az Illyés Közalapítvány és a Domus Hungarica Scientiarium et Artium támogatásával.

Nézzünk most meg egy konkrét példát is, a határon túli nyelvváltozatok köréből, egy olyan államnyelvi kölcsönszót, melynek elterjedtségét nem ismerem, ám a fent említett szempontok közül a másodiknak és a harmadiknak tökéletesen megfelel! Ez a szó a nők udvarias megszólításaként használt erdélyi magyar damna.

41.   Ehhez szeretném hozzáfűzni azt a személyes tapasztalatomat, hogy nálunk Erdélyben néha a magyarul beszélők is “kölcsönveszik” a román doamna szót, amely egyenértékű a madame-mal udvariassági, használati szempontból. Ezt megérezve és kissé elferdítve damna, sőt damna drága megszólítást használnak egyes magyarul szólók is. Ez természetesen pongyolaságnak számít, sőt – ép nyelvérzékűek számára – nevetségesen is hat, mégis azt bizonyítja, hogy hiányzik a -né és a hölgy között egy semlegesebb, de udvarias megszólítási forma. Ezt újabban már pótolja az asszonyom […] (Brauch 2003b.)

Brauch Magda fejtegetéséből kiderül, hogy a damna funkcionális adekvátságához nem fér kétség, hiszen lexikális űrt tölt be;21 éppen ezért ha nem ismernénk a nyelvművelés szemlélet- és kifejezésmódját, rendkívüli módon csodálkozhatnánk, hogyan lehet egy ilyen elem használatát “pongyolaságénak minősíteni, hiszen a pongyola szó jelentése az értelmező kéziszótár második, átdolgozott kiadása szerint ‘henye, pontatlan <szó, kifejezés,=”” stílus=””>, a henye szóé pedig ‘odavetett, felületes’ (ÉKsz.2 2003, 1091). A damna szó rendszerszerűség tekintetében is kifogástalan, hiszen alkalmazkodott a magyar nyelv hangsorépítési szabályaihoz: a magyar nyelvből hiányzó oa kettőshangzó a-vá egyszerűsödött. Mivel a damna mintegy mondatszóként használatos, alaktani, mondattani beépülése semmilyen gondot nem okozhat, de a szó minden további nélkül használható (volna) szokásos főnévként is (pl. láttam a bús damnát a barna balkonon stb.). Summa summárum: ha a magyar nyelvművelés nem volna purista, az ilyen kölcsönszavak használatát nem kárhoztatná, hanem lelkesen támogatná.

A kontaktushatással kapcsolatban érdemes kitérni még egy kérdésre. A következő idézet szerzője, Szemkeő Judit, egy rendkívül elterjedt nyelvi mítoszt fogalmaz meg:

42.  Nem az idegen nyelvű tévéműsoroktól kell félteni a nézőket, azokra az idegen nyelvek tanulása érdekében igen nagy szükség lenne! A magyar nyelvbe kevert idegen kifejezések, az idegen nyelvi szerkezetek átvétele veszélyes. A helytelen magyar kifejezésmódról, beszédstílusról nem is beszélve. Ezeket azonban, sajnos, mindannyian ismerjük. (Szemkeő 2000.)

Sem a külföldi, sem a magyar kétnyelvűségi, kontaktológiai és nyelvtörténeti irodalomban nem olvasunk arról, hogy a kontaktushatás veszélyes lenne a nyelvre nézve. A kontaktushatás a nyelvi változásokat előidéző egyik tényező, amely jelentősen hozzájárul a nyelvek gazdagodásához, ezenkívül bizonyos feltételek mellett eltérő nyelvek közt is nyelvi hasonlóságokat hoz létre, ami megkönnyíti az emberek számára az érintett nyelvek megtanulását, az egyik nyelvről a másikra történő fordítást. A kontaktushatás “veszélyességének” tétele ugyanolyan csacskaság, mint az a tétel, hogy az emberi rasszok keveredése veszélyes.

A kontaktushatás tárgyilagos megítélése nem valami újabb angolszász divat. A kiváló szlovákiai magyar nyelvész, Arany A. László, a prágai nyelvészeti iskola jeles képviselője (lásd Arany 1939-1940/1998, 7) már a múlt század harmincas éveiben tényként állapította meg, hogy a kétnyelvűség a nyelvi változások egyik fontos mozgatórugója. Természetesen olyan tényként, amelyen nem bosszankodni kell vagy megijedni tőle, hanem tudomásul venni. (Mivel – ne felejtsük el – születésnapot ünneplünk, megemlítem, hogy Arany tanulmányát Zeman László ültette át magyarra.)

Az a tétel, amelyet Kemény Gábor a 38. szemelvényben megfogalmaz, hogy ti. “nem a szavak a lényegesek, hanem az idegenszerű szerkezetek, ezek veszélyeztetik leginkább a nyelv épségét”, rendkívül elterjedt a nyelvművelő irodalomban, s a vizsgált anyagból is lehetne rá további példákat idézni.22 Pedig ugyancsak nyelvi mítoszról van szó, méghozzá a legkártékonyabb fajtájából, ugyanis feltételezi, hogy a mondattan síkján érvényesülő kontaktushatás “rendszerbomlás”-t idéz elő. Ha ez így volna, akkor az érintett nyelvek természetesen megszűnnének létezni, hiszen a nyelv köztudottan rendszer, ha tehát a nyelv rendszere meg- vagy felbomlana, maga a nyelv bomlana fel. Ez esetben már a világnak talán a legtöbb nyelvközössége (anya)nyelv nélkül maradt volna, köztük természetesen a magyar is.

A nyelvtani kontaktushatás – aligha meglepő módon – nyelvtani változásokat idéz elő, s mivel a nyelvtan strukturáltabb összetevője a nyelvi rendszernek, mint mondjuk a szókincs, érthető, hogy az ilyen változásokat mélyrehatóbbnak, radikáli-sabbnak érezzük. Ám a nyelvi rendszer bármely síkján egy másik nyelv (vagy akár több más nyelv) hatására bekövetkező mélyreható változások sem jelentenek veszélyt semelyik emberi nyelvre nézve, mert rendszerét nem meg- vagy felbomlaszt-ják, hanem csupán megváltoztatják. Ezenkívül pedig mélyreható nyelvtani változásokhoz mélyreható nyelvi érintkezésre van szükség, aminek egyelőre Magyarországon hiányoznak a feltételei (sőt általában véve még a határon túli régiókban is, legalábbis ott, ahol a magyar lakosság tömbben él).

Azok, akik mindezekkel tisztában vannak, purizmusukat olykor egy sajátos eszmével próbálják palástolni: arra hivatkoznak, hogy nyelvünket különlegessége, egyedisége miatt kell óvni az idegen hatásoktól. Nézzünk meg ismét egy vendégszemelvényt kiváló nyelvtörténészünktől, Bárczi Gézától, aki nyelvműveléssel is foglalkozott.

43. Tudjuk, hogy ez a nyelv, a mi anyanyelvünk, egészen sajátos szín a nyelvek kaleidoszkópjában. Fölépítésében, minden jellegzetes tulajdonságában annyira más, mint a többi művelt nyelv, hogy az egész emberiség, az emberi műveltség szempontjából megérdemli megőrzését. Az egyetemes műveltség, az egész emberi szellemi élet szenvedne csorbát, ha e nyelv jellegzetességei, különleges értékei elmosódnának, ha a magyar nyelv az európai kultúra nagy hordozóinak a világnyelveknek vazallusává szürkülne. (Bárczi 1974, 82.)

Amint azt a 13. szemelvény kapcsán elmondtuk, a magyar nyelv egyedisége mítosz, illetve ha a magyar nyelv egyedi, akkor a világ minden nyelve egyedi, s mindegyiket egyformán óvni kell az idegen hatásoktól. A magyar nyelv legföljebb az indoeurópai nyelvek környezetében “különleges” valamelyest, de ettől még nem múzeumi tárgy, gondosan konzerválandó preparátum, amelyet vitrinbe téve mint valami természeti ritkaságot (ötlábú borjút) kellene mutogatni, hanem tizennégymillió ember napi kommunikatív szükségleteinek kielégítésére szolgáló érzékeny, a környezetéhez állandóan alkalmazkodó bonyolult rendszer, amely nem vonhatja ki magát a mai modern nyelvekben érvényesülő nyelwáltozási tendenciák hatása alól. A nyelvek nemzetkö-ziesülése – ami, akár tetszik, akár nem, lényegében az indoeuropaizálódás fedőneve – nemcsak elkerülhetetlen, hanem hasznos folyamat is, mert megkönnyíti a nyelvek közötti fordítást és az idegen nyelvek tanulását, sőt az idegen nyelvű környezetben való tájékozódást olyan esetben is, ha az illető nyelvből nagyon keveset ismerünk. A korábbi időszakokban a nyelvek egységesülése egyes régiókra korlátozódott, így jöttek létre az ún. nyelvi areák. Ezekben az ott beszélt nyelvek közt több esetben feltűnő hasonlóságok alakultak ki annak ellenére, hogy azok vagy genetikailag egyáltalán nem rokon nyelvek, vagy pedig csupán távoli rokonok voltak (pl. az indoeurópai és a dravida nyelvek Indiában vagy a román, albán, görög és több szláv nyelv a Balkán-félszigeten).23 Ma, a globalizáció korában föltételezhető, hogy világviszonylatban jelentkezik az ilyen nyelvi egységesülés, még ha nyilván térségenként eltérő módon és mértékben is.

Ezzel kapcsolatban érdemes utalni az Édes anyanyelvünkben megjelent egyik érdekes írásra. Szerzője, Komoróczy György (2003), a háromszéki Árkoson az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége által 2002 novemberében szervezett szakmai értekezleten több erdélyi és egy magyarországi nyelvésznek ugyanazt a kérdést tette föl: ” Veszélyezteti-e a magyar nyelv létét az Amerikából Európába is átcsapó globalizáció és az uniós csatlakozás?” Nincs itt hely arra, hogy a rendkívül tanulságos válaszokat teljes egészükben idézzük. A válaszokban az a legfigyelemreméltóbb, hogy minél idősebb, nyelvészetileg képzettebb a válaszadó, annál kevésbé lát veszélyt a globalizációban és az uniós csatlakozásban.24 A doktorandusz Demeter Éva még -legalábbis rövid távon – “elég nagy veszély”-nek tartja az angol szavak “beáramlását”, s még az adjunktus Benő Attila is aggodalmának ad hangot amiatt, hogy e folyamatok következtében “veszélybe kerülhetnek az anyanyelv sajátosságai”, például hangtani jellegzetességei. Egészében azonban még ez a két megkérdezett is kiegyensúlyozott választ ad: Demeter Éva leszögezi, hogy hosszabb távon “nincs ok aggodalomra”, Benő Attila pedig bízik a nyelvtervezés sikerességében, s hosszabb távon nyelvünk gazdagodásával számol. A kiemelkedően magas nyelvészeti képzettségű erdélyi Péntek Jánosnak és Szilágyi N. Sándornak, Ml. magyarországi Prószéky Gábornak a válaszában nyoma sincs a kontaktushatás miatti aggódásnak. Péntek János a teendőkre összpontosít, s azt hangsúlyozza – jogosan -, hogy ,,[m]inden modern szakterületen anyanyelvűsítésre van szükség”. Szilágyi N. Sándor magát a kérdést is elhárítja, amikor így kezdi válaszát: ,,[a]z, hogy a nyelv jövője veszélyben van-e, a nyelvész nem tudja megmondani”, ezzel jelezve, hogy az esetleges veszélyt a magyar nyelvre nézve nem a nyelvi kontaktushatás fogja jelenteni. “A nyelvek sohasem halnak ki amiatt, hogy szavakat kölcsönöznek más nyelvekből, vagy hogy a beszélők idegen szavakat is használnak. Minden nyelv kétféleképpen tud kihalni: vagy úgy, hogy a beszélői mind meghalnak, vagy úgy, hogy beszélői más nyelven kezdenek el beszélni. A nyelv életének meghosszabbításában a nyelvművelésnek nincs szerepe. Csak a nyelv formájának alakításában lehet szerepe.”

Prószéky Gábor pedig azokat a nyelven kívüli tényezőket emeli ki válaszában, melyek meglátása szerint pozitívan fogják befolyásolni a világ és az Unió kisebb nyelveinek jövőjét: “Miközben félünk tőle – ami érthető -, a jó hír az, hogy azok a nyelvek, ahol ezek a piacok vannak, érvényesülni fognak. Például javában zajlik a számítógépes szaknyelv magyarítása, magyar programok készülnek, az úgynevezett nyelvi technológia szempontjából Magyarország jól áll. Az Uniónak gazdasági érdeke, hogy támogassa azokat a nyelveket, ahol piacai vannak vagy lesznek. így egészen visszájára fordul az egész ijesztőnek tűnő folyamat.”

Megbélyegzés

Amint föntebb láttuk, a nyelvművelők a kárhoztatott nyelvi eszközöket általában oly módon jellemzik, hogy már magának a jelenségnek, folyamatnak, beszélői magatartásnak a megnevezése is megbélyegző. Gondoljunk csak a terpeszkedő kifejezések “műszó”-ra, amellyel föntebb már foglalkoztunk. Vannak kevésbé megállapodott, rögtönzésszerű megnevezések is, például a következő:

44. Ilyen divat az idegen szavak imádata meg a szakszavakkal való szinte művészi halandzsa. (Bencédy 2003b.)

Az első jelenség példájaként a következő szavak és szókapcsolatok szerepelnek: monetáris politika, koncessziós autópálya, referendum, derogáció, modifikált struktúrájú katalizátor, kommunális szemét szelektív gyűjtése, monitoring, auditálás; a második jelenséget ezzel a két mondattal szemlélteti a szerző: 30-40 millió forintot tudunk visszaosztani a vállalkozók felé; Képviselni foguk a századforduló építészeti öröksége lehető legteljesebb körű érvényesítését.

A szemelvényben olvasható megfogalmazás a nyelvművelő véleményét rendkívül agresszíven közvetíti. Ha ugyanis Bencédy tárgyilagosan utalna a jelenségre, s ahhoz fűzne megbélyegző megjegyzést, véleménye nem tűnne föltétlenül megkérdője-lezhetetlennek. Hasonlítsuk össze a szemelvényt a következő alternatív megoldással: “Ilyen divat az idegen szavak előnyben részesítése a belső keletkezésű szavakkal szemben meg a szakszavak használata olyan közegben, ahol ezeket nem értik. Mindkét magatartást a leghatározottabban el kell ítélni.” Egy ilyen megállapítás még akkor is korrektebb, ha nem szerepel benne a “véleményem szerint” formula.

A szerző ugyan közvetlenül “csak” beszélői magatartásokat, kommunikatív stratégiákat bélyegez meg, ez a megbélyegzés azonban óhatatlanul átsugárzik magukra a nyelvi jelenségekre, az idegen szavakra és a szakszavakra, elvégre ezek az eszközei a bírált magatartásoknak, az “idegenimádat”-nak és a mások megtévesztésére szolgáló “halandzsádnak.

Vannak nyelvművelői “műszavak” (ezek mibenlétére lásd a 15. szemelvényt követő kommentárt), amelyek finomabban, kissé groteszk vagy szokatlan hangalakjuknál fogva sugallnak negatív értékítéletet, például a jól ismert su/ísü/íölés és a tötö-nyelv, a vizsgált anyagban pedig két újdonsült nyelvművelő “műszó”, a sesegés és a kevercs nyelv. A “sesegés” Pásztor Emil nyelvész alkotása:

45.  Az s hangoknak ilyen nem esztétikus torlódását – magam alkotta szóval – sesegés-nek nevezem. Ez a különös hangtorlódás akkor szokott előfordulni, ha az s kötőszót s hangra végződő szó előzi meg, vagy s hanggal kezdődő szó követi, vagy pedig ilyen elülső és hátulsó szomszédja van. (Pásztor 2003.)

A “sesegés” jelenségére többek között a következő mondatokat hozza példaként a szerző: Fizess, s siess haza!; ügyes s serény leány; súlyos s sajnálatos hiba. Világos, hogy itt fogalmazási, nem nyelvi kérdésről van szó. Nem baj persze, ha a pedagógusok, gyermekükkel tanuló szülők, szerkesztők stb. a széphangzás követelményére is fölhívják megfelelő módon a beszélők, fogalmazók figyelmét, különösen ha ezt még beszédhelyzethez, illetve regiszterhez, stílushoz is kötik. De kétségkívül barátságosabb lenne az intelem, ha valami más, semlegesebb néven lenne nevezve a kifogásolt jelenség.

A másik példa, a “kevercs nyelv”, Bencédy József leleménye:

46.  Vannak már globális nem verbális jelek, rövidítések és betűszók, angol, magyar és valami kevercs nyelven, vannak mondatösszevonások, csonkítások, egybeírások. És vannak nyelvészek, akik ebben valami bontakozó új stílust vélnek felfedezni! (Bencédy 2003a.)

A nagyarányú kölcsönzésre, kódváltásra az egyszerű beszélők is szoktak tréfás vagy akár megbélyegző kifejezéseket alkotni (végeredményben ilyen a makaróni nyelv kifejezés is, illetve magyar-szlovák viszonylatban a szintén tréfás szl. maslo ‘vaj’25), nem biztos azonban, hogy ezek számát épp az akadémiai nyelvművelőknek kellene gyarapítaniuk.

A megbélyegzésnek ennél még finomabb, még rejtettebb, még elegánsabb válfajára is találunk példát anyagunkban. Ilyen a 38. szemelvényben Kemény Gábor által használt “tisztes idegen szó” terminus is, amely önmagában pozitív megnevezés, csakhogy föltételezi, hogy vannak nem tisztes, azaz “megvetésre méltó” idegen szavak is. “Tisztesek” azok a latinos gyökerű, a magyarban már régóta használatos idegen szavak, amelyeket az MTA Magyar Nyelvi Bizottságában tevékenykedő nyelvművelők is használnak, a “megvetésre méltóak” pedig nyilván az újabbak, főleg az angolszász eredetűek, amelyek más emberek beszédtevékenysége nyomán

Helyi “értékes” nyelvváltozatok, “tisztes” idegen szavak… 57

“áramlanak” be a magyarba, hogy ott “imádat” tárgyává és művészi tökélyre fejlesztett “halandzsa” eszközévé váljanak.

Egy másik, a határon túli magyar nyelvváltozatok kontextusában használt, finoman megbélyegző “műszó” a “helyi értékes változat”, amely Balázs Gézának a már többször idézett, különféle problémákat felvető vázlatában szerepel:

47. A magyar nyelvstratégia szempontjából a másik kiemelten fontos nyelvváltozat, a határon túli magyar nyelvváltozatok helyzete. Ezekben is a szaknyelvek vannak a legnagyobb veszélyben, értékelendők a két-nyelvűségi helyzetek, s föltétlenül szorgalmazandó a helyi értékes változatok elfogadása mellett a közös norma népszerűsítése, terjesztése. (Balázs 2003b, 6.)

Az értékes jelző nélkül üdvözlendő lenne Balázs Géza megállapításának ez a részlete: “föltétlenül szorgalmazandó a helyi változatok elfogadása”. S még inkább üdvözlendő lenne ilyen konkrétabb, személyesebb formában: “a helyi változatokat föltétlenül el kell fogadnunk és fogadtatnunk” (elvégre nyelvművelőink meggyőződése szerint, amint a 29. szemelvényből tudjuk, “[n]yelvünk szelleme és a közlés szabatossága inkább a konkrét vonatkozású, személyre utaló, ragozott igealakok használatát kívánja meg”, akkor is, ha az ige által kifejezett cselekvéshez a beszélőknek nem fűlik a foguk).

A helyi változatok előtt álló értékes jelző azonban azt sugallja, hogy vannak értéktelen helyi változatok is, amelyeket pedig nem szabad elfogadni. Nyilván a “kevert” változatok az értéktelenek, a viszonylag “tiszták” az értékesek. Ha ezt a szempontot a nyelvek esetében is érvényesítjük, akkor azokat a nyelveket, melyek történetük során nagyobb mértékben voltak kitéve más nyelvek hatásának, értéktelenebbnek kell tekintenünk, mint az elszigeteltebben fejlődőeket így például a germán nyelvcsaládon belül az értékes és megőrzendő izlandi mellett kevésbé kell értékesnek és megőrzendőnek tartanunk a németet, legkevésbé értékesnek pedig az angolt, amely aligha fér bele az “elfogadandó” nyelvek kategóriájába. Nem tudom, ki hogyan van vele, de engem ez a gondolat a fajelméletre emlékeztet.

S ha már idézzük a 47. szemelvényt, nem tehetjük meg, hogy ne hívjuk föl a figyelmet egy csúsztatásra. Az utolsó tagmondat a távolról érkezett idegen számára azt sugallja, hogy eddig mindig csak a helyi “értékes” nyelvváltozatok voltak szorgalmazva, s ideje volna végre a közös normát is népszerűsíteni, terjeszteni. Ennek épp az ellenkezője az igaz, de ezt talán még a Fórum Társadalomtudományi Szemle nem nyelvész olvasói számára is fölösleges hangsúlyozni: évtizedekig csak a “közös” norma népszerűsítése és terjesztése folyt, a helyi változatok közül pedig egyetlen sem találtatott “értékesének. Amikor a rendszerváltás után új hangok, a helyi változatok megbecsülését szorgalmazó javaslatok is megjelentek (az első Tolcsvai 1991/1998 volt), az akadémiai nyelvművelés képviselői dühödt támadást intéztek a szemléletváltás szorgalmazói ellen (lásd a Kontra-Saly 1998-ban megjelent írásokat). Az ellenállás olyan erős volt, hogy még az is jelentős eredmény, hogy Balázs Géza anyagában egyáltalán előbukkant az “értékes” jelző a határon túli változatokkal kapcsolatban.

Kisebb kitérőként érdemes megemlíteni, hogy a nyelvművelésnek vannak pozitív töltésű sajátos “műszavai” is. Ilyen például a “nyelwédelem”, amely a nyelvművelő irodalomban általában megtévesztő jelentésben használatos. Megdöbbentő módon a szónak csak ez a “visszás” jelentése szerepel az értelmező kéziszótárban, ‘a nyelvnek különösen az idegenszerűségektől való megóvása’ (ÉKsz.22OO3, 990; vö. Fodor 2003b), holott még Deme László szerint is “Magyarországon nyelvápolásra, a határon kívül a nyelv védelmére van szükség” (Wacha 2000). Ez a szóhasználat hasonlóan megtévesztő és manipulatív hatású, mint a fönt említett ellentettje: ez esetben a szóhasználat azt sugallja, hogy az idegen hatás mindenképpen káros valami, ha egyszer a kiküszöbölésére irányuló tevékenységet “nyelwédelem”-nek kell nevezni. S ugyanakkor a szó ilyen használata révén erre a tevékenységre is átsugár-zik valami abból a presztízsből, amely a nyelwédelem szó “tisztes” jelentését övezi: hiszen ki ne becsülné nagyra azokat az aktivistákat, közéleti szereplőket vagy akár politikusokat, akik sokszor még a repressziót, sőt üldöztetést is vállalják a kisebbségi nyelvek védelme érdekében?!

Visszatérve eredeti témánkhoz: mivel a megbélyegzésre a vizsgált anyagban töméntelen mennyiségű példa van, a továbbiakban már csak néhány különösen durva, becsületsértés-számba menő megjegyzést idézek, ezenkívül pedig kitérek a megbélyegzés néhány sajátos válfajára. Amint láttuk, s ahogy a későbbiekben is megfigyelhetjük, a más összefüggésben idézett példák számottevő része is tartalmaz megbélyegző mozzanatot, úgyhogy aligha tévedünk, ha általánosítóan azt mondjuk, hogy a megbélyegzés a vizsgált anyagban a nyelvi értékítéleteknek szinte elengedhetetlen velejárója.

Az első példában egy hangtani jelenséget illet szokatlanul durva megbélyegző megjegyzéssel Brauch Magda, az erdélyi mozgalmi nyelvművelés képviselője.

48. A rövidülés olykor értelemzavart is okozhatna, hiszen a tetem, halom, ere, ara, eben mást is jelent, mint a tettem, hallom, erre, arra, ebben. Ha a szó szövegben hangzik el, értelme általában világos, hangzása viszont visszataszítóan csúnya. (Brauch 2003a.)

Ami az esetleges értelemzavar kérdését illeti, csak visszautalok a 7-9. példákra. Maga a jelenség, a mássalhangzók rövidülése a romániai Bánátban a szerző meglátása szerint kontaktusjelenség, s ebben valószínűleg igaza is van. A mássalhangzók általános rövidülését már Horger Antal (1934) is említi a magyar nyelvjárásokról írott klasszikus, máig jól használható monográfiájában, s a magyar nyelvterület különféle pontjairól adatolja: a szlavóniai Harasztiból és Szentlászlóról, Kalocsáról, Nyíregyházáról és nem utolsósorban Rozsnyó vidékéről. Mivel kivétel nélkül kontaktus-zónákról26 van szó, aligha tévedünk, ha kontaktusjelenségnek tekintjük. Azokon a településeken, amelyek korábban más nyelvűek voltak, ún. maradványjelenségről (szubsztrátumjelenségről) lehet szó (vö. Lanstyák, megjelenés alatt). A szerző azzal, hogy a rövidülést a nyilvánosság előtt “visszataszítóan csúnyá”-nak bélyegzi, nemcsak a szórványban élő bánáti magyarokat sérti meg (akiket inkább csodálni kellene azért, hogy a román tengerben máig megőrizték anyanyelvüket), hanem a magyar nyelvterület különböző pontjain élő nyelvjárási beszélőket is. “Fontoljuk meg a kemény szavakat, mielőtt kimondjuk őket; ellenőrizzük igazságtartalmukat. Segítsük a

Helyi “értékes” nyelvváltozatok, “tisztes” idegen szavak… 59

nyelvművelést, de ne kockáztassuk a hitelét! S főleg: ne vegyük át a politika rögtönítélő stílusát!” (Deme 2003, 22)

A következő idézet szerzője, Regős Sándor talán csak szellemes szeretett volna lenni:

49.  Az átlagmagyar egyre zsugorodó szókincsét tapasztalva az ember néha már valóban attól tart, hogy lassan elfelejtünk beszélni. Olykor már annak a víziója is felrémlik, hogy előbb-utóbb ugatni fogunk. Bár ez már nem is vízió. Azok az önkínzók, akik gyakran nézik bizonyos tévék műsorait, észrevehettek, hogy az ún. sztárriporterek már régen sutba dobták az olyan régi magyar indulatszavakat, mint hűha, nahát, ejha, és mindezek helyett azt mondják: vau! (Regős 2003.)

A megbélyegzés egyik sajátos, közvetett válfaja az, hogy a nyelvművelők a kipécé-zett nyelvi jelenséget használó beszélőket egy másik, alacsonyabb státusú és presztízsű beszélői csoporttal hozzák összefüggésbe, Ml. az érintett nyelvi jelenséget erkölcsi vagy más alapon negatívan értékelt nyelven kívüli jelenségekkel kapcsolják össze. Az értékítéleteknek ezt az “árukapcsolásos” módját asszociatív megbélyegzésnek nevezhetjük. Ennek az eljárásnak a nyomait a 44. szemelvényben is fölfedezhettük, s “kifejlett” formában láthattuk a 19. idézetben, amelyben a nyelvhasználat és a szemét közt létesült asszociatív kapcsolat. Nézzünk meg még egypár példát!

50.  Néhány elemi osztályt járt földmívestől vagy napszámos embertől szebb, szabatosabb, helyesebb magyar beszédet hallottam – fájdalom, inkább csak hajdanán, amikor még a nyelvrontó közbeszéd meg nem rontotta őket is. Nem kellett hozzá sok idő, és a rossz hangsúlyozás -egyetemben a tartalmatlan és nyegle locsogással – megfertőzte a tömegek beszédstílusát. (Szakonyi 2003.)

Ebben az idézetben két társadalmi réteg nyelvhasználatának szembeállítása szolgál a megbélyegzés eszközéül (ez esetben a szerzőnek, Szakonyi Károlynak mindkét réteget egyszerre sikerült megsértenie). A népnyelv “romlatlanságá”-nak eszméje, akár a régebbi korokra vonatkoztatjuk, akár a maira, szintén nyelvi mítosz. A nyelvjárások közt nem nehéz olyanokat találni a kontaktus-zónákban, amelyekben sokkal erősebben mutatkozik meg más nyelvek hatása, mint a standard nyelvváltozatokban (lásd Lanstyák, megjelenés alatt).

A következő idézetben Hajdú Ferenc egy társadalmilag teljesen elfogadott beszélt nyelvi formulát, amelyet olykor töltelékelemként is használunk, a durva beszéd trágár töltelékszavaival hoz összefüggésbe, nyilvánvaló megbélyegzési szándékkal.

51.  Eszembe sem jutna kipécézni, ha valaki egy félórás műsorban egyszer, két gondolata közé becsúsztat egy hogy úgy mondjam-ot vagy hogy ne mondjam-ot. Mondja, ha úgy érzi, hogy tartozik valamiféle bocsánatkéréssel a hallgatóságnak, legalábbis az én fülemben ezek a frázisok amolyan bocsánatkérésnek hatnak. De könyörgök, ne rabolják az én kis hallgatói időmet minden mondat elején ezekkel a töltelékekkel. Mindjárt az utcán vagy a metrón érzem magam, ahol az engem nem érdeklő és nem is rám tartozó mondatokból csak a bevezető b… meg-ek jutnak el hozzám. És a művelt vitatkozók között a h.ú.m. ugyanúgy átragad egyik félről a másikra, mint mosdatlan társuk az utcai társalgók között. (Hajdú 2003.)

Az alábbi szemelvényben Vörösmarty, Illyés Gyula, Radnóti nyelve a brókerek “zagyvalék” nyelvével van szembeállítva.

52. Sokan időszerűtlennek tartják a nyelv védelmét. Persze üzletet kötni zagyvalék nyelven is lehet, az a fontos, hogy a számok elég sok nullára végződjenek a csekken. A brókerek nyelve nem a miénk. A miénk Vörösmartyé, Illyés Gyuláé, Radnótié és mindazoké, akik tudták, hogy mekkora kincs van a birtokukban. (Szakonyi 2003.)

Az idézet a nyelvek regiszterben rétegződése iránti érzéketlenségre is példa (vö. még a 62. szemelvénnyel). A “zagyvalék” nyelv nyilván nem zavaros, pontatlan nyelvetjelent, hiszen azt Szakonyi Károly is tudja, hogy a szerződés szövegének pontosnak és egyértelműnek kell lennie (ami Vörösmarty, Illyés és Radnóti lírai verseinél nem éppen követelmény), hanem nyilván olyan írásművet, amelyben a szerző számára nem rokonszenves idegen szavak, szerkezetek találhatók.

53.  Ez utóbbiak – a tükörkifejezések – a nehezebben tetten érhetők és felfoghatók, hiszen a beszélő minden szót magyarul mond, így jogosan vélheti, hogy helyesen, sőt választékosán fejezi ki magát. (Brauch 1999.)

Amint az idézetből kiderül, Brauch Magda szerint a helyes, választékos beszéd fő ismérve, hogy az ember “minden szót magyarul mond.” Ilyen könnyű lenne helyesen, választékosán beszélni magyarul?

Az idézetben a finomabb megbélyegzésre is találunk példát: a tükörkifejezéseknek nem a “felismerésé”-ről ír, hanem “tettenérésé”-ről, ami a bűnösök, bűnözők világát asszociálja.

S ezzel már a megbélyegzés egyik legjellemzőbb válfajához értünk, a normasértőnek ítélt alakok használatának jellembeli kérdésként való beállításához. Brauch Magda szerint az új ejtésváltozatokat “beszédbeli hanyagság” okozza (Brauch 2003a), a nyelvművelőknek nem tetsző szóválasztást, vonzathasználatot stb. pedig “kifejezésben hanyagság, pontatlanság, igénytelenség” (Brauch 1999). Kisebbségi helyzetben, a kétnyelvűség körülményei közt a kölcsönszavak használata – kivéve a többé-kevésbé “indokoltak”-é – szintén ekképpen ítéltetik meg:

54.  Sajnos, ez csak a jéghegy csúcsa, az élet különböző területein nagyon sok román kölcsönszó használatos, amelyek közül némelyek többé-kevésbé indokoltak, mások viszont a nyelvi hanyagság, nemtörő-

Helyi “értékes” nyelvváltozatok, “tisztes” idegen szavak… 61

dömség, a “mindegy, hogyan beszélek” felfogás következményei. (Brauch 1999.)

Amint Hajdú Ferenc következő megállapításából kiderül, a nyelvi kölcsönzés további indítéka egy másfajta emberi “gyarlóság”, az ún. “majmolókészség”:

55.  A tréning-ben, ahol a szó töve, a “trén” (azaz train) külön életet él(t), a ‘vonat’ és a ‘vontatás’ jelentést átvéve a hadsereg ellátását, ügyes magyarítással a hadtáp-ot jelentette. A nem túl fejlett osztrák-magyar hadseregben ez nagyrészt lovas szekerek használatával történt, és ma már nem él. Itt van helyette a logisztika, amelyben sok logikát ugyan nem találunk, majmolási ösztönt annál inkább, és nemcsak a hadsereg él vele. (Hajdú 2001.)

Az utánzás csakugyan nélkülözhetetlen szerepet játszik a kölcsönzésben, különösen pedig a kölcsönzéstermékeknek az egynyelvű beszélők körében való elterjedésében. És persze a belső keletkezésű formák terjedésében is, amint azt egy másik Hajdú Ferenc-cikkből vett részlet is mutatja.

56.  Goethe regényének magyarul ismert címével játszadozva azt a megfigyelésemet szeretném publikálni, hogy a sajtóban és az elektronikus médiában egyre gyakoribb az állítmányokhoz vagy határozókhoz kapcsolódó szó ragjának vagy a kapcsolódó névutónak, azaz a vonzatnak furcsa, rossz megválasztása, esetenként pedig a nyelvünkben használatos többféle, de más-más jelentésárnyalatot hordozó vonzat helyett mindig ugyanannak az egynek a használata. A nyilvánosság előtt szóban vagy írásban megszólalók nyelvi kritikája és önkritikája hallatlanul gyenge, majmolókészségük viszont nagyon is erős, ezért biztosak lehetünk abban, hogy egy-egy rossz példa napok alatt divattá válik, és a helyes, árnyalt kifejezés a láncreakció sebességével szorul ki a használatból. (Hajdú 2000.)

A “majmolókészség” egyébként a nyelvelsajátításban is nélkülözhetetlen szerepet játszik: e nélkül a képesség nélkül az emberi nyelv – s vele együtt az ember mint értelmes lény – az első emberpárral kihalt volna.

Azt, hogy a “helyes, árnyalt kifejezésnek napok alatt szorulnánk ki a használatból, nyilván nem kell szó szerint venni; a nyelvművelők egyik kedvelt stíluseszközéről, a hiperbola használatáról van itt szó (vö. a 72-75. szemelvényekkel). A nyelvművelés stilisztikájával alább foglalkozom részletesebben.

Nézzünk most meg egy olyan bélyeget, amelyet mindenfajta nyelvi normasértésért (nyelvinorma-sértésért) rá lehet nyomni az emberre:

57.  Honfitársaink közül egyre többen hűtlenek anyanyelvünkhöz. Itt élnek körülöttünk, utcán, munkahelyen, ellepik a televíziós csatornákat, s még attól sem riadnak vissza, hogy könyveket írjanak – mondhatom, a könyvek megcsúfolására – a maguk elbitangolt nyelvezetén. (Szakonyi 2003.)

Látjuk, hogy Szakonyi Károly szerint nemcsak a határon túli, kétnyelvű környezetben élő magyarok lehetnek hűtlenek anyanyelvükhöz, hanem a magyarországiak is. Ami azt jelenti, hogy a szerzőnek nem tetsző “bitang” magyar beszéd kitagadtatik a magyar nyelvből. Ez nemcsak logikai következtetés, ezt a gondolatot neves írónk nyíltabban is megfogalmazza:

58. Gondolom, valamennyien ismerjük azt a fülsértő, ám magyar nyelvnek képzelt beszédet, mely mindjobban kezd uralkodni köz- és magánéletünkben. Komoly emberek szájából hallani idegborzoló kifejezéseket, hírmagyarázók, előadók, politikusok semmibe veszik a helyes kiejtés törvényeit. (Szakonyi 2003.)

Látjuk, hogy a Szakonyi Károly fülét sértő és idegeit borzoló beszéd nem magyar beszéd, a nyelvközösség többi tagja csak annak “képzeli”. Szakonyi Károlyhoz képest Hajdú Ferenc jóval engedékenyebb, szerinte a nyelvművelő eszménytől eltérő beszédmód csupán “félmagyar”:

59.  A magyarban a -ment képzőnek a -ság, -ség felelne meg, nem pedig az -ás, -és, ahogy azt félmagyarul beszélő és író személyek képzelik, akik a vezetés határozatairól, az igazgatás intézkedéseiről nyilatkoznak a vezetőség, illetve az igazgatóság helyett és nevében. (Hajdú 2001.)

A nyelvőröknek nem tetsző nyelvi jelenségekkel tarkított beszédnek a nyelvből való kitagadása a megbélyegzésnek egyik különösen durva formája, amely társaslélektani indítékait tekintve alighanem kapcsolatba hozható a “nemzetileg elkötelezett” magyarországi politikusoknak és közéleti személyiségeknek azzal az eljárásával, amellyel verbálisán a nemzetből is kitagadják politikai ellenfeleiket és azok támogatóit (a magyar nyelvművelés és a politikai ideológiák szoros kapcsolatára lásd Sándor 2001b). Megismétlem Deme László (2003:22) intelmének ide vágó részét: “ne vegyük át a politika rögtönítélő stílusát!”

A vizsgált nyelvi anyagban egy másik nyelv becsmérlésére is akad példa (ez a mozzanat rejtve már a 49. szemelvényben is benne van, hiszen a vau indulatszó angol eredetű). Hajdú Ferenc cikkéből hosszabban is érdemes idézni:

60.  Egy nyelvész cikkében olvastam, hogy az angol erősen lepusztult nyelv. Ebből értettem meg, mitől olyan könnyű az angol ige- és főnévragozás, hogy szinte nincs is. És ettől van az, hogy az angol szótárban a szavak többsége mellett ott áll egymás után a tárgyas és tárgyatlan igei, a főnévi, a melléknévi és a határozószói szerep, persze mindegyik szerepben számos magyar (sőt angol rokon értelmű) jelentéssel. A monitor mellett is találunk főnévi és kétféle igei szerepkört. […] Melyik szerepben díszeleg az -ing a magyar újsághírben, illetve a kormánybiztosi nyilatkozatban?27 Véleményem szerint itt a monitorozás felfüggesztéséről van szó. Csakhogy a magyar nem lepusztult nyelv, és egy szótőhöz csatolt képzőkkel és ragokkal számos (vagy számtalan) jelentésárnyalatot tud egyértelműen kifejezni. Ha tehát már átvettük a monitor-t – inkább a latinból, mint az angolból -, ez még nem jelenti azt, hogy a szegényes és többértelmű angol képzőt is át kell vennünk. […] Az angol nyelv lepusztultságához tartozik, hogy sokszor az -ing-et vagy a -ment-et vagy a hasonló képzőt is megtakarítja, mikor egyik szófajból a másikba, egyik mondatrészről a másikra tér át egyazon szóalak használatával. De a mai magyar szóbeszéd ide is követi példaképét. […] [N]apjainkban a meteorológia mutatós szóvivő hölgye a képernyőn következetesen maximum hőmérséklet-eket, minimum hó’fok-okat emleget, amúgy ánglus módra. (Hajdú 2001.)

Tudjuk: az angol nyelv “lepusztultsága” alaktani rendszerének egyszerűségében áll, amely valóban egy egyszerűsödési folyamat eredményeként jött létre. Ám nem mindegy, hogy erre egy semleges vagy egy negatív töltésű szóval utalunk. Az a két jelenség, amelyet a szerző az angol nyelv “lepusztultságának” bizonyítékaként említ – a toldalékok poliszémiája és a kettős szófajúság – a magyar nyelvben is megvan, így a hajlító (flektáló) nyelvtípusba tartozó szlovákhoz viszonyítva nemcsak az elszigetelő (izoláló) nyelvtípus vonásait mutató angolt, hanem a ragasztó (agglutináló) nyelvtípusba tartozó magyart is “lepusztult”, illetve eredendően “kopár”, “sivár” nyelvnek nevezhetjük.

A magyar toldalékok többjelentésű mivoltára két példát említünk most. Az egyik a -t, -tt toldalék, amely egyaránt lehet a múlt idő jele (pl. ez a húsdarab fél órát sült) és a befejezett melléknévi igenév képzője (pl. sült hús), sőt ez utóbbi főnevesülésével a -t, -tt főnévképzőként is szerepelhet (pl. hideg sült). A másik példa az -ó, -őtoldalék, amely a melléknévi igenév képzője (pl. gyerekeket tanító ~ oktató személy, a bűntény után nyomozó ember) vagy főnévképző lehet; főnévképzőként az -ó, -ó’jelöl-heti a cselekvőt (pl. tanító, oktató, nyomozó, rendező), a cselekvés helyét (pl. társalgó, szálló, gázló), sőt olykor magát a cselekvést is (pl. bemutató, találkozó, esküvő).

A kettős szófajúság is jellemző jegye nyelvünknek. Például a magyar szó lehet főnév is, melléknév is (magyar vagyok – magyar ember vagyok); a nyom lehet főnév is, ige is (ott a nyom a hóban – a hóba nyom valamit); a vasárnap lehet főnév is, határozószó is (a vasárnap a hét utolsó napja – vasárnap a legtöbb üzlet zárva van). Nem úgy a szlovákban, ahol ezek alakilag vagy lexikálisán különböznek egymástól: Madár ‘magyar’ főnév, de madársky ‘magyar’ melléknév; stopa ‘nyom’ főnév és ÂŁ/ac/ÂŁ”nyom’ ige; nedeía ‘vasárnap’ főnévés vnedeíu ‘vasárnap’ határozó.

A megbélyegzés sajátos típusát képviselik az ún. strukturális metaforák. Ezekről – más kontextusban – Szilágyi N. Sándor ír nagyon tanulságosan (1996, 53-58). Szilágyi megfogalmazásában a strukturális metafora (egy) olyan kép, “amely maga mint olyan a nyelvben rendszerint nem jelenik ugyan meg, és mégis számolni kell vele, mert egy sor kifejezést csakis e (lappangó) metafora alapján tudunk megmagyarázni” (i. m. 54). A vizsgált nyelvművelő cikkekben ilyen a nyelvnek kertként, növényként, Ml. emberként (állatként) való szemlélete.28 A “helytelen” nyelvi jelenségek

64 Lanstyák István

úgy terjednek, mint a dudva a veteményeskertben (Hajdú 2003), vagy pedig úgy nőnek a nyelv gyümölcsfáján, mint a vadhajtások (Brauch 1999); a nyelvi hibák krónikus betegséget okoznak a nyelvnek (Buvári 2001); olyanok, mint a rákos sejt, terjeszkedésükkel kiszorítják a többit (Móricz 2000). Ez utóbbi metaforát tartalmazó példát érdemes hosszabban is idézni, annyira szemléletes!

61.  Miért kifogásolható ez a szerkezet, ha a szól valamiről vonzatot értelmező szótáraink is tartalmazzák? Azért, mert olyan, mint a rákos sejt: terjeszkedésével kiszorítja a többit. A szavak esetében ez úgy történik, hogy mind újabb jelentéseket vesznek fel, magukba szívják más szavak jelentését, és így pusztítják el azokat. […] Mint láthatjuk, ez a kifejezés annyira divatossá vált, hogy a szavak, a szószerkezetek tucatjait képes kiszorítani, felfalni, egyhangúbbá, erőtlenebbé, színtelenebbé téve ezzel a köznyelvet. Figyeljünk fel erre magunk körül, és próbáljunk gátat vetni e parazita szerkezet kiterjeszkedésének! (Móricz 2000.)

A nyelvművelés retorikája

A 61. szemelvény a maga szemléletességével már át is vezetett hosszúra nyúlt hozzászólásom utolsó fejezetéhez, amelyben a vizsgált cikkekben talált néhány ókori gyökerű retorikai eszközre hozok szemléltető példákat. Dolgozatomnak ez a része némileg különbözik az előzőektől. Míg az előzőekben igyekeztem tárgyilagos lenni, s türelmesen elmagyarázni a Fórum Társadalomtudományi Szemle nem nyelvész olvasóinak, mi a gond az idézett megállapításokkal, ebben az utolsó fejezetben már nincs erre szükség. Itt ugyanis nem az idézettek tartalmán van a hangsúly, hanem megfogalmazásuk módján. Ez az oka annak, hogy kommentárjaim ebben a fejezetben annyira megritkulnak.

Az első retorikai eszköz, amelyet mint nagyon jellemzőt meg kell említeni, a nyelvünket fenyegető veszélyek ecsetelése, az ominatio: “Mert vannak veszélyek, kívülről hatók is, meg belsők is” (Bencédy 2003b). A félelemkeltésre az előzőekben más témák kapcsán már több példát is láttunk, most csak röviden visszautalok néhányra. Bencédy József (2003a) leszögezi: “veszélyben a nyelvünk és a nyelvhasználat is” (14. szemelvény). Szemkeő Judit (2000) konkretizálja a veszélyt: veszélyesek a “magyar nyelvbe kevert idegen kifejezések”, továbbá “az idegen nyelvi szerkezetek átvétele”, ezenkívül pedig a “helytelen magyar kifejezésmód, beszédstílus” is (42. szemelvény). Kemény Gábor (2001) fölidézi a jól ismert tételt, mely szerint az “idegenszerű szerkezetek” különösen nagy veszélyt jelentenek nyelvünk épségére nézve (38. szemelvény; lásd még Buvári 2001). Szakonyi Károly (2003) megállapítja: nyelvünk kihalásától ugyan remélhetőleg nem kell félni, “roncsolódásától” azonban igen (23. szemelvény).

Nyelvünk “roncsolódása” Szakonyi Károly (2003) szerint messzemenő következményekkel jár, “ha nem vigyázunk” (diabolé):

62.  Ha nem vigyázunk, sok értéket elveszíthetünk. Nyelvünk romlásával elveszíthetjük jellegünket és jellemünket, elveszíthetjük a múltún-

Helyi “értékes” nyelvváltozatok, “tisztes” idegen szavak… 65

kat. Gyökértelenné válhatunk. Nem fogjuk igazán érteni Arany Jánost és Petőfit, Weöres Sándort és Móricz Zsigmondot, elveszíthetjük mind-ama nyelvi szépséget, amit őseink hagytak ránk, amit íróink, költőink nevelgettek, ápolgattak évszázadokon át. Egy angol-amerikai vagy más nyelvkeverékkel élő ember mit kezdhet Balassi Bálint veretes szavaival, miféle lelki rezgést támaszthat benne Kosztolányi vagy Szabó Lőrinc, érti-e majd, mit jelentenek Nagy László népnyelvi gazdagsággal megírt versei, gyermeke élvezheti-e a magyar népmesék nyelvi csodavilágát? (Szakonyi 2003.)

Az egymástól végletesen távol eső nyelvi regiszterek antitheszisze teszi félelmetessé a fönti idézetben a diabolét.29 Egy kicsit hasonló vonást találunk Szemkeő Judit véleményének megfogalmazásában is, amely az elektronikus levelezés esetleges nyelvalakító hatásait ecseteli:

63. A fiatalok között egyetlen új ártalmat szeretnék csak megemlíteni: az elektronikus levelezést. Ez a lehetőség csodálatos eszköz: segítségével könnyen kerülhetünk kapcsolatba bárkivel a világ távoli tájain is; de romboló hatásai is vannak. Egyrészt a nemzetközi levelezésben gyakran kényszerülünk az ékezet nélküli szövegek leírására, rontva helyesírásunkat, másrészt nagy a csábítás, hogy leveleinkben minden formai és fogalmazási egyszerűsítés lehetőségét megragadjuk. A kísértésnek – bevallom – én sem állok ellen, pedig nagyon fontos lenne. Az egyszerűsített világ, a lecsupaszított nyelv lehet, hogy kényelmes, de nem ad igazi örömet, elveszítjük a szépséget, amelyről költőink szólnak, amelyre valójában mindenki vágyik. (Szemkeő 2000.)

Ebben az idézetben is megjelenik rejtve az ímélnyelv lecsupaszítottságának és a szépirodalmi nyelv gazdagságának antitheszisze. Csak az érvelés sántít egy kicsit, hiszen az örömet, a műélvezetet talán mégsem az elektronikus levelezésben kellene keresni, ahogyan azt sem várja el senki, hogy a ruhaüzletek kirakatában a próbababák Michelangelo Dávidjához hasonló színvonalú egyedi műalkotások legyenek.

Az ominatio nemcsak a rémképek direkt megidézése által valósulhat meg, hanem közvetve is, expresszív stíluseszközök használatával. Erre volt példa a 61. szemelvény is. A következő idézetben Tímár György író másfajta retorikai eszközöket alkalmaz, a mempsziszt és a bdelügmát:

64.   Értelmiségi elit. Újabban mind több tagja használja rosszul a belviszonyt jelentő -ban, -ben ragot. “Lépjenek sürgősen közben”, “bementem a parlamentben” (ezzel szemben “benyújtotta a parlamentbe” – brrrr! -), “nem jár iskolában”. A jelek szerint az attól való félelem, hogy a -ba, -be helyrag eleve pórias, a -ban, -ben egyoldalú használatához kezd vezetni. Pedig nem mindegy, hogy valaki a parlamentbejár-e, vagy a parlamentben, azaz benne, magában az épületben. (Tímár 2003.)

66 Lanstyák István

A nyelvművelői retorika eszköztárára a megvizsgált írások tanúsága szerint általában is jellemző az érzelmekre hatni akaró, expresszív kifejezésmód; nyilván ez is a cikkekből feltűnően hiányzó érvelést van hivatva helyettesíteni. Ilyen például a következő idézetben található ekfónészisz:

65. Az a tény, hogy ez az írásmód ebben a formában képernyőre kerülhet, és bárki olvashatja, aki hozzáfér számítógéphez és internethez, szomorú és elkeserítő. (Záhonyi 2001.)

Záhonyi László az elektronikus levelezésben előforduló “lazaságok” ellen fakad ki, “szóképzési, rövidítési szörnyszülöttek”-nek titulálva egyfelől az informális beszédre jellemző lazításos jelenségek kiejtés szerint leírt formáját (pl. aszem ‘azt hiszem’, nemtom ‘nem tudom’), másfelől pedig a különféle ártatlan írásos szójátékokat- “betűjátékokat” (pl. Mber~ mber’ember; mú’xik ‘működik’; l-etért ‘egyetért’; lütt ‘együtt’; Ixű ‘egyszerű’; próbáld + ‘próbáld meg’; mexú’nik ‘megszűnik’). Köz-bevetőleg megjegyzem, hogy Balázs Géza (2003d) is lajstromba veszi az ilyen rövidítéseket, összevonásokat, s a változatosság kedvéért “agresszívének nevezi őket.

Ám Záhonyi heves érzelemnyilvánításai sem tudják feledtetni az olvasóval azt a tényt, hogy cikkéből hiányzik az indoklás: mi a probléma ezekkel? Annyira rozoga volna nyelvünk építménye, hogy még a szójátékoktól is féltenünk kell “épségét”? Záhonyi szerint az általa idézett példák se nem szellemesek, se nem humorosak. Lehet, hogy igaza van, olcsó poénok ezek. De mi köze ennek a nyelvhez és a nyelvműveléshez? (“Nyelvművelésnek nevezzük az alkalmazott nyelvtudománynak azt az ágát, amely a nyelvhelyesség elvei alapján, a nyelvi műveltség terjesztésével igyekszik segíteni a nyelv egészséges fejlődését” NyKk. 1985, 349, csaknem szó szerinti idézet A magyar nyelv értelmező szótárából, ÉrtSz. 1961/V, 263.)

Az előzőekből hiba volna azt az általánosító következtetést levonni, hogy a nyelvműveléstől távol áll a humor. A megvizsgált anyagban akadnak olyan cikkek, amelyek ezt az eszközt is bevetik céljaik elérésére. Nézzünk meg egy példát!

66.  Mindenkinek jó utazást kívánok, határainkon innen és túl, az indulástól a megérkezésig – de inkább autón, repülőgépen, Intercityn, mintsem vele, mert így olcsóbb ugyan, de fárasztóbb is lenne!… (Kovácsné 2003.)

Az írásban, amely az idézett mondattal zárul, Kovácsné Vermes Stefánia arra akarja rávenni az olvasókat, hogy “a közlekedés eszközhatározójá”-nak ragjaként ne a megszokott -val, -vel-t használják, hanem az -on, -en, ön-t, “hiszen utazáskor rajta ülünk a kerékpáron, kocsin, lovon, hajón stb.” A -val, -vei rag használata a szerző szerint “inkább” társhatározói jelentést hordoz, vagyis a kerékpárral való utazás azt jelenti, hogy “a kerékpár kormányát fogva mellette sétálunk, vagy útipoggyászként a vonaton velünk együtt közeledik úti célunk felé”. Erre a csacskaságra utal vissza a föntebb idézett zárómondat “humoros” kiszólása.

A nyelvművelői humor árnyoldala az, hogy a megbélyegzés eszközeként is szolgál. Az előző példában is érezhető ez valamelyest, ám ennél sokkal erősebben a következőben, melynek szerzője a már többször idézett Hajdú Ferenc:

Helyi “értékes” nyelvváltozatok, “tisztes” idegen szavak… 67

67.  Olvasom, hogy a szennyezés és a pénz elfogytával szünetel a monitoring a Tiszán. Kicsit csodálkozom: milyen ring? Bokszküzdőtér vagy bécsi körút? Azután rájövök, hogy nem ríng-ről, hanem ing-rő\ szól a hír. Nem az én ingemről, hanem a monitoréról. […] De miért kell neki az ing? Ezt magyarul nem lehet megérteni, ismerni kell hozzá némileg az angol nyelv lelkivilágát. (Hajdú 2001.)

Nemcsak ez a részlet, hanem az egész cikk kitűnő példája két további retorikai eszköznek, a hüpokríszisznek és a thaumasmusnak. (A hüpokrisziszre lásd még a 49. szemelvényt!)

Amint a 26. szemelvényben láttunk, az érzelmi hozzáállás – konkrétan: a harag – nemcsak retorikai eszköz lehet a szerző számára, hanem egyenesen az olvasótól, hallgatótól elvárt, kívánatos magatartás. Ez szöges ellentétben áll a tudományban megkövetelt érzelemmentességgel, tárgyilagossággal. De most nézzünk meg egy olyan idézetet Zimányi Árpádtól, amelyben pozitív érzelmek nyilvánulnak meg!

68.  Kinek ajánljuk az új kötetet? Elkoptatott frázis, hogy mindenkinek. Annak, aki elkötelezettje nyelvünk ügyének. Aki nemcsak elhasználja nyelvünket, hanem tesz is megtartásáért, ápolásáért, Aki szereti a bölcs gondolatokat. Aki szeretethiányos korunkban okos szeretetet akar tanulni. A nyelv szeretetét, amely óvó-féltő és bíráló-korholó is egyben. (Zimányi 2000.)

Az ilyen retorikával nem nehéz megnyerni az embereket: hiszen ki ne szeretné a bölcs gondolatokat, ki ne vágyna szeretethiányos korunkban arra, hogy szeretetet tanulhasson? Az ajánlott könyv szakszerűségére való hivatkozással bizonyára nehezebb lenne olvasókat toborozni.

Az érzelmi töltésű kifejezőeszközök használata gyakran jár együtt egy olyan retorikai eszköz használatával, amelyet eufemisztikusan “bombüksz”-nek nevezhetünk. Az alábbi idézetek részletes kommentálására nincs szükség.

69.  Soha nem volt ekkora szükség a nyelvi kultúra őrzésére, ápolására, terjesztésére a közös kommunikációs gondok megoldása érdekében. (Balázs 2003d.)

Balázs Géza megállapítása – bár ezt nem jelzik formális eszközök (pl. felkiáltójel) -voltaképpen exclamatio. A következő szemelvényben Szakonyi Károly meg is nevezi, kik az előző idézetben említett őrző-ápoló szolgálat letéteményesei:

70.  Máig és mindig is a művelt ember kötelessége őrködnie anyanyelvének tisztasága fölött. (Szakonyi 2003.)

Nézzünk meg most egy olyan kijelentést, szintén Szakonyi Károlytól, amely egyfajta nyelvművelő aforizmának is tekinthető:

68 Lanstyák István

71.  Minden nyelv a maga törvényei szerint tud csak tisztán megmaradni. (Szakonyi 2003.)

A most következő két szemelvény kissé megtöri azt az áhítatot, amelyet az utóbbi néhány, általános kérdéseket érintő idézetet körüllengte; mindkettő azt mutatja, hogy a különféle retorikai eszközök konkrétabb nyelvi jelenségek leírása során is sikerrel alkalmazhatók.

72.  Közhelyesíráson a nyilvánosság előtt megjelenő bármilyen írásos közlés helyesírását értem. Az utcai (üzlet)feliratoktól kezdve, az óriás-és szalagplakátokon, a katalógus- és reklámújságokon át a televízióban olvasható feliratokig mindenféle kommunikációs megnyilatkozásét. […] Mindezek a feliratok nagyban befolyásolják a magyar nyelv távlati épen maradását, s szoros kapcsolatban vannak a megnyilatkozó (nyelvi) igényességével. (Minya 2003a.)

Amint látjuk az idézetből, Minya Károly akadémiai nyelvművelő a közterületeken látható feliratok és a magyar nyelv távlati épen maradása között a hüperbolé eszközével teremt kapcsolatot.

73.  Legelőször arra [figyeltünk fel az informatika nyelvi hatásaival kapcsolatban], hogy az új technológia szóforradalommal jár együtt. Vagyis töméntelen idegen szó áramlik a nyelvbe (komputer, szoftver, hardver, szével, printel, e-mail stb.). (Balázs 2003d.)

A nyakra-főre használt “beáramlás” helyett, illetve mellett itt Balázs Géza leleményeként egy hatásos szinonima jelenik meg, a szóforradalom, amely ráadásul nem is eredendően negatív töltetű. Szintén hüperbolénak tekinthetjük.

74.  Egy népet nyelve tart meg az időben. Olyan kincs ez, ami több, mint egyszerű érték. Ez maga a nép élete. (Szakonyi 2003.)

Ebben az idézetben eulogiával kapcsolódik össze a hüperbolé. A következő, zárszónak is beillő szemelvényben a hüperbolé és az euologia mellett paradoxont is (vagy inkább móriáf?) találunk.

75.  A kötetnek a magyarországi nyelvhasználatot elemző írását Kol-czonai Katalin szerkesztette, aki egy kerekasztal-beszélgetésen négy meghívottjával közösen mérte fel a magyarországi nyelvhasználat állapotát. […] Kolczonai Katalin szerint “inkább a nyelvünk véd meg minket, mint mi őt (…) a magyar nyelv van olyan erős, olyan ősi, olyan értéke az emberi kultúrkincsnek, hogy tőlünk függetlenül is megmarad, csak nem mindegy, hogyan éltetjük tovább. (Lengyel 2003.)

Összegzés

írásomban a “létező nyelvművelés” ismert fórumában, az Édes Anyanyelvünk című lap néhány évfolyamában megjelent csacskaságok egy részét adom közre. Azok a kommentárok, amelyeket az idézett csacskaságokhoz fűzök, többnyire csak a gyűjtött anyagra vonatkoznak közvetlenül, ám – amint a kiegészítésképpen közölt vendégszemelvényekből is látszik – nemegyszer általánosabb érvényűek. Az Édes Anyanyelvünk egyfajta állatorvosi ló, amelyen a mai nyelvművelés sok-sok kórsága bemutatható.30 Az Édes Anyanyelvünk nemcsak tükrözi a nyelvművelés kórságait, hanem valamiképpen gerjeszti is; figyelemre méltó, hogy az ebben a lapban is publikáló, Ml. azt is szerkesztő hivatásos nyelvészektől egészen más hangulatú nyelvművelő cikkek jelennek meg más sajtótermékekben, hallhatók a rádióban. (Példaként utalhatunk a névrokon Édes anyanyelvünk rádióműsorból készült válogatásra, melyben összehasonlíthatatlanul tárgyilagosabb és szakmailag korrektebb nyelvművelő és nyelvi ismeretterjesztő cikkeket lehet olvasni; lásd Kövesdy [szerk.] 2003.)

Az utóbbi egy-másfél évtizedben folytatott viták során a nyelvművelés kórságai napvilágra jöttek,31 úgyhogy írásom ebből a szempontból nem tartalmaz újat; ami talán újszerű, az a “földhözragadtsága”. A nyelvművelés-kritikai irodalom nyelvművelők általi fogadtatása világossá tette: az általánosságokat nagyon könnyű általánosságban “cáfolni”, s nem nehéz velük másfajta általánosságokat szembeállítani. Az egyik fél azt mondja például: a nyelvművelésnek nincs koherens elmélete, érzéketlen a nyelvi változás és változatosság iránt, s megbélyegző. A másik fél ezt válaszolja: a nyelvművelésnek igenis van koherens elmélete, régóta érzékeny a nyelvi változás és változatosság iránt, s korántsem megbélyegző. S mert a legjobb védekezés a támadás, még hozzáteszi: A társasnyelvészek azt állítják, hogy nincs is nyelvi hiba, ez pedig szélsőség. S a vita itt meg is fenekük, nem sok esély van az elmozdulásra. Az avatatlan szemlélő még akár azt is gondolhatja, hogy az igazság valahol középütt van.

Nem ott van. S ez talán így, a hetvenöt nagyon konkrét idézetet áttanulmányozva, nyilvánvalóbbá válik az elfogulatlan olvasó számára. S van a konkrétumokra való összpontosításnak még egy előnye: remélhetőleg sikerül vele elkerülni azt, hogy megállapításaimat olyan szakemberek is magukra vegyék, akik valamiképpen kapcsolódnak a nyelvműveléshez, de annak szemléletével és módszereivel (ma már) nem (vagy egyre kevésbé) vállalnak közösséget.

írásom, írásba foglalt hozzászólásom nem az Édes Anyanyelvünk című folyóiratról szól, hanem csupán az Édes Anyanyelvünkben és néhány más kiadványban található csacskaságokról. Az Édes Anyanyelvünkben egyébként – bár nem túl nagy számban – rendszeresen megjelennek nyelvészetileg korrekt és amellett érdekes írások is. Ezenkívül pedig ez a lap az anyanyelvi mozgalomnak is fóruma, ezt a feladatát pedig bizonyára jól ellátja, bár ennek megítélésére nem vagyok hivatott. Épp az anyanyelvi mozgalom érdekében lenne fontos, hogy a lapból eltűnjenek a csacskaságok, hiszen ezek nem a nyelvészeknek ártanak, hanem épp a laikus érdeklődőknek. Az Édes Anyanyelvünk-et a laikusok számára ajánlani ugyanaz, mint mege-vésre ajánlani az olyan gulyást, amely őz- és marhahúsból készült, s amelyben csak a marhahús romlott, az őzhús nem.

Hosszú hozzászólásom egyszersmind válasz is kíván lenni Pusztai Ferencnek a 2003. szeptember 30-i nyelvművelő kerekasztalon föltett kérdésére: miért van az, hogy a nyelvművelők és a társasnyelvészek nem tudnak egymásra találni, amikor annyi minden összeköti őket? Lehet, hogy sok minden összeköthetné őket, ám jelenleg mérhetetlen szakadék választja el a két csoportot egymástól. Ezt a szakadékot csak egyféleképpen lehet betemetni: úgy, hogy a nyelvművelők felhagynak azzal a tevékenységgel, amely a csacskaságoknak egy ilyen színpompás gyűjteményét képes produkálni egy nyelvművelő folyóirat néhány számában. Ez elsősorban a nyelvművelők érdeke, hiszen tevékenységük a legújabb, korábban már idézett meghatározás szerint nem más, mint 1. az anyanyelvi műveltség terjesztése; 2. a “helyes” (adekvát, célszerű stb.) nyelvhasználat elősegítése.32 A nyelvművelés – amint láttuk -jelenleg nemcsak az anyanyelvi műveltséget terjeszti, hanem a nyelvműködéssel kapcsolatos mítoszok és babonák sokaságát is; mivel pedig a nyelvműködésről torz képe van, nem is lehet képes a “helyes” nyelvhasználatot elősegíteni.

Ahhoz, hogy a nyelvművelés mindkét fontos területen – a nyelvi ismeretterjesztés és a nyelvi tanácsadás területén – sikeres lehessen, meggyőződésem szerint nem vezet más út, mint az eddigi nyelvművelői gyakorlat gyökeres fölülvizsgálata, ennek részeként pedig a laikus nyelvművelői tevékenység megszüntetése.33 És persze a nyelvművelés elméleti alapjának gyökeres felülvizsgálata. Az eddigi gyakorlat egyértelműen bizonyítja, hogy strukturalista alapállásból nem lehet sem sikeres nyelvi tanácsadó tevékenységet, sem nyelvtervezést folytatni. (A prágai iskolának ez alighanem azért sikerült mégis, mert az ő strukturalizmusuktól elválaszthatatlan volt a funkcionalizmus.) A nyelvi tanácsadás akkor lehet leginkább sikeres, ha középpontjába az elvont nyelvi rendszer helyett a konkrét beszélőt helyezi, vagyis a társasnyelvészet antropológiai irányzatára támaszkodik.

 

Hivatkozások:

Szakirodalom

Albert Sándor 2003. Fordítás és filozófia. A fordításelméletek tudományelméleti problémái. Filozófiai szövegek fordítási kérdései. Budapest, Tinta Könyvkiadó.

Arany A. László 1939-1940/1998. A kétnyelvűség jelenségeinek pszichológiai alapjai. In: Lanstyák István-Simon Szabolcs (szerk.): Tanulmányok a magyar-szlovák kétnyelvűségről, 7-31. – Eredeti megjelenése: Psychologické zák-lady javov bilingvistickych. Linguistica Slovaca, l-ll, 39-52. Fordította Zeman László.

Balázs János 1983. Az areális nyelvészeti kutatások története, módszerei és főbb eredményei. In: Balázs János (szerk.): Areális nyelvészeti tanulmányok, 7-112. Budapest, Tankönyvkiadó.

Bauer, Laurie—Trudgill, Péter 1998. Introduction. In: Laurie Bauer-Peter Trudgill (szerk.): Language Myths, XV—XVIII. London etc, Penguin.

ÉKsz. 1972. Juhász Józsefet al. (szerk.): Magyar értelmező’ kéziszótár. Budapest, Akadémiai Kiadó.

ÉKsz.2 2003. Pusztai Ferenc (szerk.): Magyar értelmező’ kéziszótár. Budapest, Akadémiai Kiadó. (2., átdolgozott kiadás.)

ÉrtSz. V/1961. A magyar nyelv értelmező’ szótára V (Mo-S). Budapest, Akadémiai Kiadó.

Hermán József-Imre Samu 1987. Nyelvi változás – nyelvi tervezés Magyarországon. Magyar Tudomány, 32/7-8, 513-531.

Horger Antal 1934. A magyar nyelvjárások. Budapest, Kókai Lajos.

Irvine, Judith T.-Susan Gal 2000. Language Ideology and Linguistic Differentiation. In: Paul V. Kroskrity (szerk.): Regimes of Language. Ideologies, Polities, and Identities, 35-83. Sánta Fe, New Mexico-Oxford, School of American Research Press-James Currey.

Kálmán László-Nádasdy Ádám 1999. Hárompercesek a nyelvről. Budapest, Osiris Kiadó.

Kiefer Ferenc (szerk.) 2003. A magyar nyelv kézikönyve. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Kis Tamás (szerk.): A nyelvművelés kártékonyságáról és ármánykodásáról, http://-dragon.klte.hu/~tkis/

Klaudy Kinga 1999/2002b. Bevezetés a fordítás gyakorlatába. Angol/Német/Orosz fordítástechnikai példatárral. Budapest, Scholastica.

Kontra Miklós 1997. Hungárián Linguistic Traitors Champion the Cause of Contact Dialects. In: W. Wölck and A. de Houwer (eds.): Recent studies in contact lin-guistics (Plurilingua XVIII), 181-187. Bonn, Dümmler.

Kontra Miklós-Saly Noémi (szerk.) 1998. Nyelvmentés vagy nyelvárulás? Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról. Budapest, Osiris Kiadó.

Helyi “értékes” nyelvváltozatok, “tisztes” idegen szavak… 73

Kontra Miklós (szerk.) 2003. Nyelv és társadalom a rendszerváltáskori Magyarországon. Budapest, Osiris Kiadó.

Langman, Juliet-Lanstyák István 2000. Language negotiations in Slovakia: Views from the Hungárián minority. Multilingua, 19-1/2.

Lanstyák István 2002a. A nyelvérintkezés szakszókincséről. Száz fogalom a kontak-tológia köréből. In: Gyurgyík László-Kocsis Aranka (szerk.): Társadalom – tudomány. Tanulmányok a Mercurius társadalomtudományi Kutatócsoport Műhelyéből, 73-95. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.

Lanstyák István 2002b. A magyar nyelv határon túli változatai – babonák és közhelyek. In: Lanstyák István-Szabómihály Gizella: Magyar nyelvtervezés Szlovákiában. Tanulmányok és dokumentumok, 200-211. Pozsony, Kalligram.

Lanstyák István, megjelenés alatt. Végbement vagy elmaradt nyelvcserék nyelvi emlékei a magyar-szlovák nyelvhatáron. In: Kozma István-Papp Richárd (szerk.): Etnikai kölcsönhatások és konfliktusok a Kárpát-medencében. Válogatás a Változások a Kárpát-medence etnikai tér- és identitásszerkezetében című konferencia előadásaiból. Budapest, Gondolat Kiadói Kör-MTA Kisebbségkutató Intézet.

Lanstyák István-Szabómihály Gizella 1997. Magyar nyelvhasználat – iskola – kétnyelvűség. Pozsony, Kalligram.

Nádasdy Ádám 1999. Létezik-e -ál igeképző? In: Kálmán László-Nádasdy Ádám 1999. Hárompercesek a nyelvről, 265-266. Budapest, Osiris Kiadó.

Nádasdy Ádám 2003. ízlések és szabályok. Összegyűjtött nyelvészeti írások. Budapest, Magvető Kiadó.

Sándor Klára 2001a. “A nyílt társadalmi diszkrimináció utolsó bástyája”: az emberek nyelvhasználata. Replika, 45-46, 241-259.

Sándor Klára 2001b. Nyelvművelés és ideológia. In: Sándor Klára (szerk.): Nyelv, nyelvi jogok, oktatás. Tanulmányok a társasnyelvészet tanításához, 153-216. Szeged, JGYF Kiadó.

Sándor Klára 2003. Nyelvtervezés, nyelvpolitika, nyelvművelés. In: Kiefer Ferenc (szerk.): A magyar nyelv kézikönyve, 381-409. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Sgall, Petr (szerk.) 1964. Cesty moderníjazykovédy. Jazykovéda a automatizace. Praha, Orbis.

Szilágyi N. Sándor 1996. Hogyan teremtsünk világot? Rávezetés a nyelvi világ vizsgálatára. Kolozsvár, Erdélyi Tankönyvtanács.

TESZ 1970. Benkő Loránd (szerk.): A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára II (H-Ó). Budapest, Akadémiai Kiadó.

Tolcsvai Nagy Gábor 1991/1998. A nyelvi közösség és a nyelvi egység, kisebbségben. In: Kontra Miklós-Saly Noémi (szerk.): Nyelvmentés vagy nyelvárulás? Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról, 15-24. Budapest, Osiris Kiadó.

Tolcsvai Nagy Gábor 1994/1998. Nyelvárulás és nyelvmentés: kánon vagy diskurzus. In: Kontra Miklós-Saly Noémi (szerk.): Nyelvmentés vagy nyelvárulás? Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról, 252-265. Budapest, Osiris Kiadó.

Zeman László 1988. Jegyzet a szaknyelvi nominalizáltságról. In: Kiss Jenő-Szűts László (szerk.): A magyar nyelv rétegződése, 1040-1053. Budapest, Akadémiai Kiadó.

 

Nyelvművelő irodalom

Balázs Géza 2001. Magyar nyelvhelyességi lexikon. Budapest, Corvina.

Balázs Géza 2003a. A változás és a változat mint nyelvstratégiai alapkérdés. Magyar Nyelv, 99/3, 339-344.

Balázs Géza 2003b. Magyar nyelvstratégiai teendők a közeljövőben. Problémafelvető vázlat az MTA Magyar Nyelvi Bizottsága számára. 2003. március 2. (Kézirat.)

Balázs Géza 2003c. Nyelvökológiai gondolatok. Elkezdődött a visszaszámlálás! Édes Anyanyelvünk, 25/1, 3.

Balázs Géza 2003d. Milyen lesz a netm@gy@r? Édes Anyanyelvünk, 25/2, 3.

Bárczi Géza 1956/1980. Anyanyelvünk magyarsága. In: uő: A magyar nyelv múltja és jelene. Válogatott tanulmányok, 469-489. Szerk. Papp László. Budapest, Gondolat Kiadó.

Bárczi Géza 1974. Nyelvművelésünk. Budapest, Gondolat.

Bencédy József 2000. Fények és árnyak mai nyelvhasználatunk megítélésében. Édes Anyanyelvünk, 22/4, 8.

Bencédy József 2003a. “Ha híven szólok, szépen szólok”. Zárszó az Édes anyanyelvünk nyelvhasználati verseny 30. országos döntőjén (Sátoraljaújhely, 2002. október 18-20.). Édes Anyanyelvünk, 25/1, 13.

Bencédy József 2003b. Nyelvünk és mi magunk az Európai Unióban. Bencédy József. Édes Anyanyelvünk, 25/3, 1., 8. o. (Az általános iskolások Szép magyar beszéd versenyének kisújszállási regionális döntőjén 2003. április 4-én elmondott beszéd szerkesztett változata.)

Brauch Magda 1999. Közös anyanyelvünkért. Édes Anyanyelvünk, 21/4, 3.

Brauch Magda 2001. Argó vagy csak szándékos durvaság? Édes Anyanyelvünk, 23/1, 12.

Brauch Magda 2003a. Szépen beszélni nehéz?. Édes Anyanyelvünk, 25/2, 4.

Brauch Magda 2003b. Nyelvi illem az erdélyi magyarok között. Édes Anyanyelvünk, 25/3, 11.

Buvári Márta 2001. Szálkák. Édes Anyanyelvünk, 23/1, 9.

Buvári Márta 2003. Felbillenő és értelmetlen mondatok. Édes Anyanyelvünk, 25/3, 14.

Büky László 2000. Méretes. Édes Anyanyelvünk, 22/1, 7.

Deme László 2003. Ne ítéljünk hirtelen! In: Kövesdy Zsuzsa (szerk.): Kedves hallgatóim! Válogatás a Magyar Rádió Édes anyanyelvünk című műsorából, 21-22, Budapest, Tinta Könyvkiadó.

Elekfi László 1980. Előszó. In: Ferenczy Géza: Magyarán, 5-13. Budapest, Tankönyvkiadó.

Ferenczy Géza 1980. Magyarán. Budapest, Tankönyvkiadó. Szerk. Elekfi László.

Fodor István 2003a. Stílustalanság és udvariatlanság a beszélt nyelvben. Édes Anyanyelvünk, 25/1, 8.

Fodor István 2003b. Kedves Hallgatóim! Válogatás az Édes anyanyelvünk című rádióműsorból. Édes Anyanyelvünk, 25/4, 14.

Gráf Rezső 2000. A mindennapok nyelvi hordalékából. Édes Anyanyelvünk, 22/5, 8.

Hajdú Ferenc 2000. Vonzatok és választások. Édes Anyanyelvünk, 22/2, 4.

Helyi “értékes” nyelvváltozatok, “tisztes” idegen szavak… 75

Hajdú Ferenc 2001. Akinek nem inge. Édes Anyanyelvünk, 23/1, 6.

Hajdú Ferenc 2003. Hogy úgy mondjam… Édes Anyanyelvünk, 25/3, 13.

Jakab István 1983. Nyelvünk és mi. Bratislava, Madách Könyv- és Lapkiadó.

K. G. 2003. Nyelvész-leletek, nyelv-észleletek. Édes Anyanyelvünk, 25/3, 20.

Kemény Gábor 1997. Van-e szükség Magyarországon anyanyelvi törvényre? Jegyzőkönyv a Magyar Nyelvi Bizottság 1996. május 3-i üléséről. Kemény Gábor hozzászólása. Magyar Nyelvőr, 121/1, 113-115.

Komoróczy György 2000. Növelni kell a magyar nyelv tekintélyét. Édes Anyanyelvünk, 22/3, 10.

Komoróczy György 2003. Az Európai Unió és a magyar nyelv. Édes Anyanyelvünk, 25/2, 14.

Kovács József 2003. Árcédulák és egyéb feliratok. Édes Anyanyelvünk, 25/2, 8.

Kovácsné Vermes Stefánia 2003. Hogyan közlekedjünk magyarul? (Emlékezésül egy kiváló magyartanárra). Édes Anyanyelvünk, 25/1, 8.

Kövesdy Zsuzsa (szerk.) 2003. Kedves hallgatóim! Válogatás a Magyar Rádió Édes anyanyelvünk című műsorából. Budapest, Tinta Könyvkiadó.

Láng Miklós 2003. Nincs rá magyar szó? Édes Anyanyelvünk, 25/1, 9.

Lengyel Ferenc 2003. A nyelvfejlődés – sorskérdés. Édes Anyanyelvünk, 25/2, 12.

Mayer Judit 1990. Anyanyelvi hibanapló. Pozsony, Madách Könyv- és Lapkiadó.

Mayer Judit 2003. Magyarosan magyarul! Dunaszerdahely, Lilium Aurum.

Minya Károly 2003a. A közhelyesírásról. Édes Anyanyelvünk, 25/2, 9.

Minya Károly 2003b. Információhomály. Édes Anyanyelvünk, 25/4, 6.

Móricz Kálmán 2000. Miről szól? Édes Anyanyelvünk, 22/2, 12.

NyKk. 1983-1985. Grétsy László-Kovalovszky Miklós (szerk.): Nyelvművelő’ kézikönyv l-ll. Budapest, Akadémiai Kiadó.

NymKsz. 1996. Grétsy László-Kemény Gábor (szerk.): Nyelvművelő’ kéziszótár. Budapest, Auktor Könyvkiadó.

Orbán Viktor 2000. Ünnepi köszöntő a magyar nyelv hetének országos megnyitóünnepségén (Debrecen, 2000. április 21.). Édes Anyanyelvünk, 22/3, 1.

Orosz Tamás 2000. A hétköznapok nyelvi hibái, érdekességei. Édes Anyanyelvünk, 22/5, melléklet 4.

Pásztor Emil 2003. A sesegésről. Édes Anyanyelvünk, 25/4, 9.

Rácz Endre 1987. A mai magyar nyelv változásai. Magyar Nyelv, 83, 1-7.

Regős Sándor 2003. Vau! Édes Anyanyelvünk, 25/2, 14.

Szakonyi Károly 2003. Egy népet nyelve tart meg az időben. Ünnepi köszöntő a Kazinczy-verseny országos döntőjének megnyitóján. (Győr, 2003. április 25.) Édes Anyanyelvünk, 25/4, 13.

Szemkeő Judit 2000. “A szeretet elhalása minden nyelvromlás igazi gyökere.” Köszöntő a Középiskolások 35. Kazinczy-versenyén. Édes Anyanyelvünk, 22/4, 11.

Szepesy Gyula 1986. Nyelvi babonák. Budapest, Gondolat.

Tímár György 2003. Egy író dörmögéseiből. Édes Anyanyelvünk, 25/3, 7.

Tótfalusi István 1997. Magyar nyelvhelyességi kéziszótár A-tól Z-ig. Budapest, Merényi Könyvkiadó.

Tótfalusi István é. n.a Kis magyar nyelvklinika. Anno Kiadó.

Tótfalusi István é. n.b Magyar szótörténeti szótár. Anno Kiadó.

76 Lanstyák István

Tótfalusi István é. n.° Idegen szavaink etimológiai szótára. Anno Kiadó. Vezényi Pál 2000. Pontosabban! Édes Anyanyelvünk, 22/5, 10. Vígh Erika 2000. Menet közben. Édes Anyanyelvünk, 22/5, 9. Wacha Balázs 2000. Édes Anyanyelvünk, 22/2, 16. Záhonyi László 2001. Internetes levelezés. Édes Anyanyelvünk, 23/1, 12. Zimányi Árpád 2000. A mi nyelvünk. íróink és költőink a magyar nyelvről. Édes Anyanyelvünk, 22/4, 15.

N. Császi Ildikó : A társadalmi viszonyok, a nyelv- és a névhasználat kölcsönhatásai

Napjaink helynévkutatásában egyre hangsúlyozottabban van jelen az egyes települések vagy tájegységek helyneveinek, esetleg egy-egy névtípusnak rendszerbeli bemutatása. A XX. század közepétől jelentős számú helynévgyűjtemény jelent meg, s az óriási névanyag feldolgozása nagyrészt a 90-es évek második felétől indult el. A század közepére jellemző tendenciát – miszerint egy nagyobb tájegység gyűjtését azonnal fel is dolgozták (Benkő, Kázmér, Inczefi) – csak az utóbbi években követték (Kálnási). Felvidéki magyarlakta területekről pedig alig készült ilyen munka.

A felvidéki helynévkutatás régóta adósa a magyar névtudománynak. A Nyitra-vidéken eltöltött ötéves (1991-1996-ig) időszak ösztönzött arra, hogy – magyarországi helynévkutatásomat abbahagyva – inkább felvidéki helynevek megmentésében segédkezzem.

A felvidéki helynévkutatás története

Szlovákia magyar helyneveinek összegyűjtése a 60-as évek második felében a magyarországihoz hasonlóan szervezett keretek között folyt. A Nyitrai Pedagógiai Főiskolán Teleki Tibor szervezésében indult meg a felvidéki gyűjtés, egy előre kidolgozott program alapján. A megkezdett munka eredményeként jó néhány szakdolgozat készült el a főiskola magyar tanszékén, de ezek egy része kiadatlanul hever, más részük helyi kisebb monográfiákban, esetleg periodikumokban jelent meg, de közzétételük többnyire szakszerűtlen, kutatók számára sajnos hozzáférhetetlen, vagy a magyarországi névközlési gyakorlattól való eltérés miatt igen nehezen kezelhető. Az 1968-as események következményeként 1970-ben Teleki Tibort eltávolították a nyitrai főiskoláról, s utána nem akadt olyan személy, aki koordinálni tudta volna a felvidéki helynévkutatást. Azokat a gyűjtéseket, amelyeket a magyarországi pályázatokra elküldték a felvidéki kutatók és az egykori hallgatók, az ELTE MND sorozatában megjelenhettek. így váltak hozzáférhetővé az Érsekújvári járás keleti részének (12 település) és a Lévai járás déli részének (7 település) Jankus Gyula, a komáromi járás délkeleti vidékének (5 település és 4 majorság) helynevei Hegedűsné Marikovecz Katalin, a Tőketerebesi járásból Deregnyő helynevei D. Varga László, Királyhelmec és környéke (27 település) pedig Szathmáry József gyűjtésében. Az eddig csekély számban megjelent munkák (nagy részük puszta adattár) mellett számos kézirat található a Nyitrai Pedagógiai Főiskola, ma: Konstantin Egyetem Hun-garisztika Tanszékén, ahol Telekiné Nagy Ilona, illetve a vendégoktatók Vörös Ottó és Cs. Nagy Lajos irányításával a hallgatók szülőfalujuk helyneveit gyűjtötték össze és dolgozták fel, de szisztematikus helynévgyűjtés csak a Csallóközben indult meg Unti Mária vezetésével. Megfelelő anyagi forrás hiánya miatt mind nehezebb egy-egy összefüggő terület névanyagát összegyűjteni.

A győri Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskola oktatói magyarságkutatási program keretében Diósförgepatony névkincsét, iskola- és sporttörténetét szaktudományos eszközökkel dolgozták föl és jelentették meg a település monográfiájában.

Felvidéken magyar nyelvészeti tanulmányok közlésére indult periodika nem létezik, társadalomtudományi értekezések gyűjteményeként jelentkezett a 80-as években a Madách Kiadó gondozásában az Új Mindenes Gyűjtemény, de ebben főként néprajzi témájú szakcikkekkel, gyűjtésekkel találkozunk, s elvétve egy-egy helynévi témájú írással (pl.: Jóka helynevei). Sajnos a 90-es években ez a periodika is megszűnt. 1999-től Fórum Társadalomtudományi Szemle néven új társadalomtudományi kiadvány indult, melyben egy-egy nyelvészeti vonatkozású tanulmánnyal is találkozhatunk.

A Csehszlovákiai Magyar Néprajzi Társaság által 1991-ben a Népismereti Könyvtár 1. köteteként a gömöri Vály-völgy 6 településének monográfiáját (B. Kovács István szerk. 1991) adták ki 430 oldalon. Ebben a kötetben megtalálhatók Vály-völgy helynevei is Dénes György és Benedek László munkájaként. A neveket településenként betűrendben közlik fonetikus lejegyzés nélkül, de az alakváltozatokat a címszóban is jelölik. Nagy előnye a gyűjteménynek, hogy rengeteg történeti nevet is felkutattak a levéltárakból, de sajnos a nagy mennyiségű névanyag áttekintéséhez hiányzik a mutató.

A Szlovákiai Magyarok Anyanyelvi Társasága és a Nyitrai Pedagógiai Főiskola Hungarisztika Tanszéke 1993-tól Anyanyelvi Füzetek címen időszakonként megjelenő kiadványt indított útjára Sándor Anna és Telekiné Nagy Ilona szerkesztésében, melynek eddig 5 füzete jelent meg (1998-ig, azóta anyagi okok miatt egy sem). Ezekben néhány helynévi vonatkozású tanulmány is megjelent Telekiné Nagy Ilonától. (TELEKINÉ 1993:38-44; TELEKINÉ 1994)

A Csallóközi Kiskönyvtár sorozatban Csilizköz településeinek helyneveit tette közzé 2000-ben Horváth Ildikó és Telekiné Nagy Ilona. A Felvidéken ez volt az első olyan önálló kiadvány, amelyben Horváth Ildikó az adattárban egy tájegység történeti és népi helyneveit mintaszerűen és teljes körűen mutatja be a társszerző bevezető tanulmányával.

Legutóbb, 2002-ben Unti Mária szakmai irányításával, szerkesztésével a Dunaszerdahelyi járás 56 településének mai népi helynevei jelentek meg helyi kiadványként. (UNTI 2002) Török Tamás kutatása anyaországi kiadványként látott napvilágot: Zoboralja történeti helyneveinek és mai szlovák kataszteri neveinek kontrasztív vizsgálatát végezte el. (Török 2002a)

A társadalmi viszonyok, a nyelv- és a névhasználat kölcsönhatásai 79

Az eddig megjelent jelenkori gyűjtések – Szathmáry József kiadványát, illetve Jankus Gyula, Héder Ágnes, N. Császi Ildikó, Telekiné Nagy Ilona és Török Tamás egy-egy tanulmányát kivéve – főként adattárak. A Királyhelmec és környéke dolgozat köznévi és tulajdonnévi csoportosításban névtipológiát tartalmaz, ezenkívül a névanyagban előforduló tájszavak és regionális átvételekről közöl listát értelmezéssel és forrásjelöléssel. Nagy érdeme a műnek, hogy megbízható a lejegyzése, így dialektolóiai kutatások alapjául is szolgálhat, és hogy mintaszerű mutatóval zárul, sajnos azonban a történeti neveket, régi kataszteri térképek megnevezéseit nem gyűjtötték össze a 27 településen.

Kutatásom fő célja a közvetlenül Zoboraljához tartozó 15 település helyneveinek mint sajátos szókészleti elemeknek nyelvészeti eszközökkel történő leírása, több szempontú elemzése és azok rendszerének feltárása. A vizsgálandó helynevek a nyelvi elemkészlet tagjai, rendszere pedig a beszélőközösség szókincsének részrendszere. Az összegyűjtött történeti és élőnyelvi helynévanyag alapján törekszem feltárni a tájegység névalkotásában szerepet játszó nyelvi eszközöket, a névvé váló lexémákat, lexéma értékű elemeket, azoknak a nevekben megmutatkozó jelentését, funkcióját, alaki szerkezetét és az elemek segítségével létrejövő tipikus helynévalkotási módokat. Tekintettel arra, hogy határon túli területről van szó, a névvesztésnek fokozott jelentősége van, mert az asszimiláció következtében az újonnan keletkezett nevek már nem a magyar helynévkincset gazdagítják.

A zoboralji névhasználat szociológiai háttere

A Nyitrai járásban 1991-es népszámláláskor 22 közigazgatási területen regisztráltak magyar lakosokat, a 2001-es népszámláláskor 21-en, ugyanakkor némileg változott közigazgatásilag is a járás. Kalász és Babindái 1996-os szétválásával Kalász etnikai összetétele jelentősen megváltozott, 54,67%-ról 43,13%-ra csökkent a magyarság száma. Babindáiban pedig csak 30%-os a magyar lakosok száma. Az érdekérvényesítést tekintve összességében negatív az eredmény. Ugyanakkor Nagyhind és Kishind 1992-es szétválásával a nagyhindi magyarság százalékaránya csaknem megduplázódott. Hasonló változást azonban nem figyelhetünk meg abban, hogy Vicsápapáti területéből kivált a szlovák lakosokból álló Lajosfalu, mégis csökkent a magyar lakosok aránya a településen. Felsőkirályi a Vágsellyei járásba, Lédec pedig az Aranyosmaróti járásba került, ezzel teljesen elszigetelődnek, a nyelvszigettől való elszakadás veszélyezteti az itteni magyarságot. Közvetlen Zoboraljához azonban csak a Zobor-Harancsa-Zsibrice hegylánc két oldalán található 15 település tartozik, ebből 13-ban laknak magyarok. A Kárpát-medence nyugati felében a Zobor-vidé-ki magyarok alkotják a magyarság legészakibb összefüggő csoportját. Ezek a települések földrajzi fekvésüknek köszönhetően további három területre különülnek: hegymegi, vízmegi és hegyaljai falvak. A hegység északnyugati oldalán vannak a hegymegi falvak: Béd, Menyhe és Szalakusz. A Zobortól nyugatra, a Nyitra folyón túl, viszonylag sík területen fekszenek a vízmegi falvak: Nyitraegerszeg és Vicsápapáti, illetve az 1996-tól Vicsápapátiból kivált Lajosfalu (Szalakusz és Lajosfalu lakossága csaknem 100%-ban szlovák. Aki magyarul beszél, az rendszerint a környékbeli magyar falvakból házasodott ide.). A hegység déli oldalán pedig az ismertebb hegyaljai falvakat találjuk: Alsóbodok, Alsócsitár, Barslédec, Gerencsér, Geszté, Gímes,

Kolon, Pográny, Zsére. A zoboralji identitás erősödik a környékbeli magyarlakta falvakban, hisz az “egységben az erő” tudata hozta létre 1992-ben a Zoboralja Községek Regionális Társulását, amelyben tag még Vicsápapáti, Berencs, Csehi, Nagy-cétény, illetve a már Érsekújvári járáshoz tartozó Nagykér is. Ez az összetartozás segíti a nyelvszigetet magyarsága megtartásában.

A zoboralji magyarság a honfoglalás korában telepedett le, a ma itt élők magukat a kabarok és székelyek utódainak tartják, akik a középkorban gyepűőrökként a határvédelmet biztosították. A településnevek és a rendelkezésre álló forrásadatok is azt igazolják, hogy valamennyi község a korai ómagyar korból származik. A terület egy része a zoboralji apátság, más része a nyitrai püspökség tulajdonában volt, vagy királyi adománybirtokként cserélt gazdát a nemesség körében. A középkorban többször is feldúlták a vidéket a törökök, ennek következtében a lakosság létszáma jelentősen csökkent. A XVIII. századi betelepítések különösen a hegymegi és vízmegi falvak lakossági összetételén változtattak, a hegyaljaiak a XX. század elejéig zömmel tiszta magyar települések voltak.

A Felvidék XX. századi etnikai összetételének alakulását követhetjük nyomon Gyurgyik László szociológus könyvében. (Gyurgyik 1994) Az 1991-ből származó adatok alapján a térképen világosan látszik, hogy a Zobor-vidék különálló magyar nyelvszigetté vált. A legutóbbi (2001-es) népszámlálás adatait megismerve (Új Szó 2002. 02. 01.) a kedvezőbb politikai helyzet ellenére az asszimiláció növekedett. A Zoboralja lélekszámának változása 1980-2001 között című mellékletből igen érdekes tanulságokat vonhatunk le. A legriasztóbb tény az, hogy a változások folyamán az utóbbi 10 évben a zoboralji magyarságnak csaknem negyede “tűnt el”. Ennek csak részben oka a népességfogyás, mert amíg a teljes lakosságnak csak 6,91%-a fogyott, a magyar lakosságnak pedig a 22,83%-a. Természetesen az adatok nem teljesen pontosak, mivel Alsócsitár Nyitrához tartozik (2001. decemberétől önálló -szerk. megj.), innen sem ismerjük a pontos számokat: mindössze annyit, hogy Nyit-ra korábbi 1,98%-os magyarságával szemben 2001-ben már csak 1,71%-ot találunk: 1777 főről 1489-re csökkent a magyarok száma, ami 16,21%-os csökkenést jelent, s ebben az alsócsitári változások is tendenciaszerűek.

A tényékhez még hozzátartozik, hogy 1970-ben és 1991-ben nemcsak a nemzetiséget, hanem az anyanyelvűséget is felmérték, de erre nézve csak összesített adatokat közölnek. Országos viszonylatban a magyar anyanyelvűek aránya 1970-ben 8,75%-kal, 1991-ben 7,21%-kal magasabb, mint a magyar nemzetiségű lakosság. Ezek az átlagok a Nyitrai járásban több mint 100%-os eltérést mutatnak: 1970-ben 21%-kal, 1990-ben 15%-kal több a magyar anyanyelvűek száma, mint a magyar nemzetiségűeké. A 21 év alatt (1970-1991) a magyar nemzetiségű, de szlovák anyanyelvűek száma megduplázódott (0,7%-ról 1,4%-ra növekedett).

Az adatok elemzéséből az alábbi következtetéseket vonhatjuk le: a ’91-es viszonylagosan magasabb adat a népszámlálás kedvező körülményeit, illetve a társadalomban bekövetkezett változást, az enyhülést igazolja. A folyamatosan emelkedő vegyesházasságok, illetve a szlovák tanítási nyelvű iskolákat látogató magyar tanulók számának gyarapodása azt vetíti elénk, hogy a magyar lakosság anyanyelv és nemzetiség szerinti megoszlása növekedhet. (Gyurgyik 1994:27-29) A legutóbbi népszámlálás (2001) ezekre a kérdésekre adott eredményeit még nem közölték, csak a magyarság számát és százalékos arányát. (Új Szó 2002. 02. 01.) De ezek-

A társadalmi viszonyok, a nyelv- és a névhasználat kölcsönhatásai 81

bői az adatokból is egyértelműen kiderül, hogy a korábbi kedvező körülmények, az enyhülés már nem játszik akkora szerepet, s az asszimiláció egyre erőteljesebb.

A magyar lakosság ilyen arányú fogyásának több oka is van. Az egyik a települések átlagéletkora. A lakosság átlagéletkorának változását 1970 és 1991 között az alábbi táblázat segítségével követhetjük nyomon.

Összes Magyar Szlovák
1970 31,7 34 31,2
1991 33,6 36,2 32,7

Az ország lakossága öregszik, de ezen belül erőteljesebb a magyar lakosság öregedése, ez különösen azért aggasztó, mert a 25 évnél fiatalabbak száma kevesebb a magyar lakosok körében, s e generációk szülőképes korúvá válásakor még kedvezőtlenebb adatok várhatók. (Gyurgyik 1994:31-36)

A hegymegi falvak összesített adatai szerint a lakosság átlagéletkora kb. 41 év, ami a járáson belül a 4. legidősebb átlagot jelenti, a zoboralji településeket vizsgálva pedig a legmagasabb. (Gyurgyik 1994:153) Az utóbbi 10 évben a magyarok száma 239-ről 123-ra, csaknem felére csökkent (-48,54%). A magyar ajkú lakosság ilyen mértékű fogyásához az is hozzájárult, hogy évtizedek óta nincs magyar nyelvű oktatás és hitélet, a szomszédos hegyaljai falvakkal nincs közvetlen közúti összeköttetés, csak a városon keresztül; a vasút pedig jelentéktelen. Az erdei utak az év nagy részében (ősztől nyárig) járhatatlanok.

A vízmegi falvak népszámlálási adatait vizsgálva azt láthatjuk, hogy Egerszeg lakossága közel változatlan (Fényes 1851: 1009 fő; Gyurgyik 1980: 1133 fő, 1991: 960 fő, 2001: 950 fő). Míg 1980-ban 9,71% volt a magyar lakosság aránya, 1991-ben 15,94%-ra emelkedett. Nyilván nem a többségi nemzetiség nagyobb arányú halálozását figyelhetjük meg, hanem a kedvező politikai változások következtében többen merték magyarnak vallani magukat. A lakosság átlagéletkora azonban igen magas, 39,5 év. Ennek köszönhetően az utóbbi 10 évben Nyitraegerszeg magyar lakossága több mint egyharmadával csökkent, ami a zoboralji települések közül a második legmagasabb értékű, s a település összlakosságához viszonyítva a magyar lakosok aránya már alig haladja meg a 10%-ot.

Vicsápapáti és Lajosfalu múlt századi adatait még külön-külön találjuk: Fényes 1851: Nyitra-Vicsáp: 616, Apáthy: 517, Lajos: 86, összesen: 1219; Gyurgyik 1980: 2440, 1991: 2336, ezek a hajdani 3 település összesített adatai, mert 1991-ben egy közigazgatási területhez tartoztak. A 90-es évek közepén azonban Lajosfalu (Ludovítová) különvált. Örvendetes, hogy a népesség a XIX. századihoz képest csaknem kétszeresére emelkedett, de a nemzetiségi megoszlás már sokkal kedvezőtlenebb képet mutat. Ezt meghatározta az is, hogy főként Árva megyéből telepítettek be szlovákokat (Sándor Anna szóbeli közlése). Igaz, Fényes Elek szótára mindhárom korabeli települést “tót falu”-ként említi, a második világháború előtt 1939-ben 50,3% vallotta magát magyar nemzetiségűnek. 1980-ban mindössze 7,75%, 1991-ben pedig 7,32% a magyarság aránya, az átlagéletkor pedig 37,4 év, ami a Nyitra környéki magyar települések között közepesnek mondható. 1991-2001 között Vicsápapáti adatai valamivel kedvezőbbek, csak 15,20% a magyarság fogyása, de Lajosfalu kiválása ellenére mégis csökkent a magyarok lélekszáma. Hogy mégsem akkora mértékben, mint a többi szomszédos településé, annak az az oka, hogy a magyar identitás növekedését erősíti a Zoboralja Községek Regionális Társulásának tagsága, illetve magyarországi testvértelepüléssel létesített kapcsolat is.

A két terület (hegymegi és vízmegi falvak) természetes határai, illetve az alig 2%-os magyarságú Nyitra városa elszakítja ezeket a településeket Zoboralja hegyaljai falvaitól.

A hegyaljai falvak közül Gerencséren a legnagyobb mértékű a magyar lakosság számának csökkenése: 33,70%. A falu önállósuló törekvését ugyanis azzal “honorálta” Nyitra, hogy a 90-es évek elején bezáratta a magyar óvodát, s a falu lakossága több mint 10%-kal nőtt a városi lakosság kiköltözése miatt, ezek következtében csökkent ennyire a magyarok százalékaránya. A 2001-es adatok tanúsága szerint a többi hegyaljai faluban – Alsóbodok és Kolon kivételével – 15% körüli a magyar lakosság csökkenése a 91-es népszámlálási adatokhoz képest. Az említett két településen föltehetően azért tudott 10% alatt maradni a magyar lakosság csökkenése, mert Kolonban van a járás egyetlen magyar csoportot is indító óvodája, Alsó-bodokon pedig hosszú huzavona után 2000-ben megnyílt a Nyitra-vidék egyetlen középfokú magyar magániskolája, egy vállalkozási szakközépiskola.

A jogfosztottság éveiben magyar iskola egyáltalán nem működött az egész Felvidéken, ennek következményeként – egy szlovák történész kutatásai alapján – közel 10 ezer magyar iskolaköteles fiatal nem járt semmilyen oktatási intézménybe. “Ezzel a XX. század közepén Európa szívében újra felütötte fejét az írástudatlanság.” (Lanstyák 1991:41) Az 50-es években azonban újraindultak a magyar iskolák. A kormányzat a 60-as években két rendkívül hatékony eszközzel igyekezett visszafejleszteni a magyar nyelvű oktatást:

körzetesítéssel – ennek lényege: a falusi kisiskolákat megszüntették, s helyettük nagy, 20-30 km-es felvevőkörzettel rendelkező központi iskolákat létesítettek;

összevonással – az egyes településeken működő iskolákat egy, közös igazgatású intézménybe vonták: “a hivatalos propaganda szerint a két nép közeledését és az anyagi eszközök gazdaságosabb kihasználását volt hivatva szolgálni, valójában azonban a magyar iskolák leépítésének burkolt módjává vált.” (Lanstyák 1991:43)

Zoboralján mindkét módszer alkalmazását megfigyelhetjük. Körzetesítéssel megszüntették a magyar iskolákat a hegymegi és vízmegi falvakban. A hegyaljai településeken pedig az alapiskolák felső tagozatát körzetesítették, az alsó tagozataikon összevont iskolák, sőt – a kevés létszám miatt – összevont osztályok működnek. Az anyanyelvű óvodának, iskolának meghatározó szerepe van a kisebbségi nyelv fenntartásában: “az iskolák egyfelől tudatos nyelvi ismeretekkel vértezik föl a tanulókat, másrészt lehetőséget nyújtanak az anyanyelv napi használatára, méghozzá – s ez nagyon fontos – a legkülönfélébb stílusszinteken, az iskolai kosárlabdameccseken való bekiabálástól a szikár szaknyelvi megnyilatkozásokon keresztül a magasztos témákról írt fogalmazások >>fennkölt stíl<<-jéig. A nemzetiségi iskola azon kevés munkahelyek egyike (mind a gyermekek, mind a tanárok számára), ahol a kisebbség nyelve – szerencsés esetben – bármilyen beszédhelyzetben szabadon használható.” (Lanstyák 1991:39)

A nyelvhasználat másik nagyon fontos színtere (kistelepülésekről lévén szó) a hitélet, ugyanis az egyházak mindig fontos szerepet töltenek be a kisebbségek éle-

A társadalmi viszonyok, a nyelv- és a névhasználat kölcsönhatásai 83

tében, elősegítik nyelvi és nemzeti megmaradásukat. Ezt a kérdést vizsgálva országos viszonylatban még elkeserítőbb a helyzet. A magyar nyelvű szertartások a nyelv presztízsszerepét növelik, mivel a közéletben csak korlátozott lehet a magyar anyanyelvhasználat. A magyar lelkészképzésnek a reformátusok körében vannak a legkedvezőbb feltételei: bár Prágában, cseh nyelven folyik a képzésük, magyar nyelvű óráik is vannak, ezenkívül magyarországi részképzésen is részt vehetnek. A katolikusok képzése Pozsonyban folyik, kizárólag szlovák nyelven, nincs magyarországi részképzésük. Magyar vonatkozásban óriási a paphiány: “Az előrejelzések szerint 2000-re a szlovákiai magyar papság szinte kihal. A főegyházmegye területén pl. 5-6 magyar pap hal meg évente, miközben csak 1-2 papnövendéket szentelnek.” (Lanstyák 1991: 44) Az evangélikus egyházban egyáltalán nincs biztosítva a lelkészutánpótlás.

Zoboraljan csak a hegyaljai falvakban van magyar nyelvű mise a többségében katolikus híveknek. Egy-egy lelkésznek több település hitéletét kell kézben tartania.

A társadalmi változások a műveltség és a foglalkozás terén is megfigyelhetők. Alapvető változások zajlottak le a gazdasági életben, különösen a második világháború után. A hagyományos paraszti gazdálkodás a községeken belül biztosította a megélhetést, a század második felében a munkavállalók nagy része, csaknem háromnegyede ingázik a közeli városokba. Az ottani munkahelyi környezetben a munkatársak nyelvhasználata, illetve a társadalmi elvárás a befolyásoló tényező, vagyis hivatalos érintkezésben már nem anyanyelvüket használják többé, hanem az államnyelvet, a szlovákot. Kódváltás legfeljebb bizalmi beszédhelyzetben következhet be. Az iskolázottság kevésbé hat a nyelvjárásiasságra, ugyanis az otthoni környezetben inkább használják a vernakuláris nyelvet.

A helynevek továbbélésének alapját maga a névhasználat adja. Ezért szólnom kell még arról, hogy a lakosság hány százalékának van még köze a mezőgazdasághoz, milyen a névélettan társadalmi háttere. Az 1991-es népszámlálás adataira támaszkodó szociológiai kutatások segítenek a válaszadásban. Ekkor a lakosságnak mindössze 14%-a dolgozott a mezőgazdaságban. Sovány vigasz számunkra, hogy ebből kétszer annyian vannak a magyar ajkúak, mint a szlovákok. A magyar lakosság többsége falvakban él, a magyarlakta területek iparosítottsági szintje nem éri el az országos szintet, ezeken a területeken a természeti adottságok a mezőgazdaságnak kedveznek. Az ágazatban dolgozó magyarok százalékarányának csökkenése – az előző 10 évhez viszonyítva – mégis itt a legmagasabb: -3,5%, szemben a szlovák lakosságbeli 1,13%-os csökkenéssel. (Gyurgyik 1994:40-43; 118-120) A magyar nemzetiségű lakosok körében nagyobb mértékben (17,49%-ról 13,87%-ra) csökkent a mezőgazdasági szövetkezeti tagok száma (szlovák adatok 1980-ban: 7,3%; 1991-ben: 6,40%). Ezzel szemben az egyénileg gazdálkodók száma a magyarok körében csaknem megtízszereződött (43 főről 353 főre növekedett); a szlovákok körében viszont harmadára csökkent (1463 főről 525 főre). A rendszerváltás után Szlovákiában valódi kárpótlás történt, s mindenki (aki igényelte) a saját földjét kaphatta vissza. A magyarok történelmi okok miatt emocionálisán jobban kötődnek a földhöz, a kárpótlás idején felértékelődtek a XIX. századi térképek, ugyanis a földeket ezek alapján azonosították. De ez az érzelmi kötődés néhány kivételtől eltekintve jobbára csak az idősebbekre érvényes, s a generációváltás után a névélettan változásával is számolnunk kell.

A nyelvtörvény pozitív hatásának könyvelhetjük el azt, hogy a 20%-nál nagyobb magyar lakosságú települések önkormányzatai bátran ki merték tenni már nemcsak a magyar helységnévtáblákat, hanem a közterületek elnevezéseit is. A Felvidék helynévanyaga – az államnyelvi hatásokat tükröző hivatalos neveken kívül – legfőképp a belterületi neveket tekintve tér el az anyaországi helymegjelölésektől, ugyanis a kisebb településeken évtizedekig hiányzott a hivatalos utcanév. A lakóhely megjelölése hivatalos iratokban, a postacímzés csak településnév és házszám feltüntetésével jelenik meg. Ettől csak a városok és a nagyobb községek anyaga tér el. A közelmúlt gyűjtött anyagai – mivel céljuk az élő magyar adatok mentése volt – nem is térnek ki a szlovák nyelvű hivatalos nevek gyűjtésére. Az 1992-96-ig Zoboralján végzett gyűjtésem adattára tartalmaz szlovák hivatalos neveket, bár a névanyag vizsgálatakor figyelmen kívül hagytam őket. A 60-as évektől megjelent szlovák nyelvű kataszteri térképeken feltüntetett névanyag vizsgálatával foglalkozott Török Tamás. (Török 2002a) Az elmúlt évtizedekben készült térképeken néhány eset kivételével (Cerhát Galagos) már csak államnyelven tüntetik föl a neveket azt a látszatot keltve, mintha a területen élő nép nyelve is megváltozott volna. A nevek fordításának elemzésekor Török Tamásnál a következő megállapítást olvashatjuk: “A fordítók igyekeztek érzékeltetni, megőrizni az eredeti jelentést és motivációt a szlovák változatban. A két nyelv közti tipológiai különbségek eredményezték azt, hogy a névváltozatok egy részénél szerkezeti különbségek találhatók.” (Török 2002b:194)

Ugyanakkor vegyes nemzetiségű, többnyelvű területeken is elengedhetetlen a gyűjtés teljességére való törekvés. Kniezsa István, Szabó T. Attila és mások szerint is az egynyelvű gyűjtések a vegyes lakosságú területeken szükségképpen torzítanak, s nem vonhatók le megnyugtató tudományos következtetések. (Szabó T. A. 1942) Külföldi követendő példákként E. Schwarz és Smilauer munkásságát, illetve a Szász Tudományos Akadémia Deutsch—Slawische Forschungen zur Namenkunde und Siedlungensgeschichte sorozatát említhetjük. A teljességre törekvés elvét hangsúlyozta Rónai Béla is: “A teljesség követelményét támasztja alá, s erőteljesen hangsúlyozza a következő két szempont: a) A magyar nyelvterületen előforduló más nyelvű névanyag elsősorban a hazai névkincs fejlődésére gyakorolt hatása miatt értékes és nélkülözhetetlen. – b) Az is lényeges, hogy a magyar névadási módok, valamint a magyar nyelvi környezet milyen nyomokat hagyott az idegen nyelvi neveken, illetve hogyan hatott a többnyire későbben kialakult, ezért másodlagosnak tekinthető idegen nyelvi névanyagra.” (Rónai 1978:87)

A magyar nyelvterület peremvidékén fekvő, s erős államnyelvi befolyás alatt álló Zoboralja helynévkincsében ezek az említett változások fordítva hatnak. A történeti és mai élő névanyag ismeretében elmondhatjuk, hogy a szlovák nyelvi adatok ezen a vidéken valóban másodlagosak, de az asszimiláció ilyen mértékű növekedése, a hatalom egyértelmű törekvése következtében fennáll a veszélye annak, hogy a szláv nevek elsődlegessé válnak. A mai térképeken található megnevezések a magyar nevek tükörfordításai, és magukon viselik a hivatalos névadás sajátosságait is (összevont neveket jegyeztek föl a térképeken), a magyar tulajdonnévi elemekkel és a valódi tájszavakkal azonban nem tudtak mit kezdeni a fordítók. “Az idegen nyelvi nevek gyűjtésére általában ugyanazok a szabályok érvényesek, amelyeket a magyar névanyag gyűjtésében alkalmazunk.” (Rónai 1978:88) A magyar helynévanyag elsődlegessége és a nyelvi adatmentés sürgőssége miatt magyar anyanyelvű adatközlőkkel dolgoztam, akiknek névhasználatában szintén megjelennek a szlovák nevek. Ezeket nem hagytam ki az adattárból, s a feldolgozásban is vizsgálom, milyen regionális átvételekkel találkozunk a tájegység helynévkincsében. Elsődleges föladatomnak a magyar helynevek összegyűjtését, földolgozását tekintettem, a szlovák lakosság helynévismeretének, helynévhasználatának kutatását elsősorban a szlovák nyelvészek feladatának tartom.

Zoboralja neveiben a természeti környezetből származó (51,19%) és a műveltségi kategóriába tartozó (48,81%) megkülönböztető elemek egyensúlya figyelhető meg. Ha a közszói-tulajdonnévi arányokat vizsgáljuk a tájegységen belül, akkor a belterületi nevekben 50 esetben találunk tulajdonnevi (személynévi és településné-vi) elemet, ami az összes belterületi helynévhez viszonyítva mindössze 17,85%, csak közszói elemekből a belterületi nevek 82,15%-a épül fel. Ez az arány a magyarországi adatokhoz viszonyítva a külterületi határrészekre jellemző. (J. Soltész 1979:83) A Felvidék helynévkincsét tehát addig kell összegyűjteni, míg nem indul meg a falvakban is a hivatalos névadás (természetesen ez az államnyelven történik), s a nyelvhasználat és a névhasználat változásával rövid idő alatt, akár egy generációváltás alatt is eltüntetheti a ma még élő népi neveket.

A névanyag és a nyelvjárás kapcsolata

A helynévgyűjtemények egységes törekvése lehetőséget nyújt arra, hogy azon területek nyelvi sajátosságairól is képet kaphassunk, amelyekről A magyar nyelvjárások atlasza nem közöl adatokat. Természetesen ezek nem annyira széles körűek, mint az atlaszadatok, mégis kontrollvizsgálathoz, kiegészítésekhez felhasználhatók. A nagyatlasz kutatópont-hálózata ritka a minden településre kiterjedő helynévgyűjtésekhez képest. Különösen a határon túli területeken van ennek jelentősége, hiszen itt a kutatópontok kiválasztását befolyásolta, hogy mely régiókban számottevő a magyarság létszáma, s mely településeken sikerült biztosítani a gyűjtést.

Bár a nyelvatlaszkutatást a határon túli területekre is igyekeztek kiterjeszteni, a kutatópontok kiválasztását sokszor külső körülmények befolyásolták. Imre Samu szerint az északnyugati palóc nyelvjárástípus egységessége megkérdőjelezhető, hisz a kutatópontok sűrűsége nem elegendő. A meglehetősen ritka és néhol esetleges kutatópontok miatt az északnyugati palóc nyelvjárástípusba az 5 település (Vága – Cssz-2, Nyitragerencsér – Cssz-3, Barslédec – Cssz-4, Nagyhind – Cssz-5, Bajka – Cssz-10) területi egység alapján került. A szerző álláspontja szerint nem dönthető el, hogy a kisebb-nagyobb eltérések típusbeli különbséget jelentenek, vagy a különböző nyelvjárást befolyásoló tényezők hatására keletkeztek a változatok: a meglévő öt kutatópont közül kettő – Vága (Cssz-2) és Nagyhind (Cssz-5) – nyelvjárássziget, Bajka (Cssz-10) a háború utáni áttelepítések miatt megbolygatott nyelvjárás. Nyitragerencsér (Cssz-3) esetében nagyon erős Nyitra urbanizációs hatása, különösen azért, mert évtizedekig közigazgatásilag is hozzá tartozott (1974-1990). Zoboralján két kutatópont is található: Nyitragerencsér (Cssz-3) és Barslédec (Cssz-4), de Imre Samu úgy véli, a Nyitra környéki pontok semmiképpen sem tartoznak bele ebbe a típusba. A két kutatópont jelenségei között Imre lát jelentős különbségeket, de mivel a környező településekről nincsenek adatok, ezért nem dönthető el egyértelműen, hogy nyelvjárásszigetről van szó vagy kisebb-nagyobb területet képviselő típusról. (Imre 1971:353-354) A legújabb kutatások Barslédecet is a nyelvszigeten belül helyi nyelvjárással rendelkező nyelvjárásszigetek közé sorolják. (Kiss 2001:322.) Míg a magyarországi kutatópontok kiválasztásánál alapvető szempont volt, hogy az adott település ne legyen nyelvjárássziget, a határon túli területen ezt a kívánalmat kevésbé tudták érvényesíteni.

A Zobor vidékéről a kilencvenes évek elejétől kezdve jelentek meg Sándor Anna dialektológiai és szociolingvisztikai kutatásai, melyek a koloni nyelvjárás szókészleti és hangtani sajátosságait vizsgálták, illetve a nyelvhasználat és kétnyelvűség kérdéseit feszegették. (Sándor 2000) Dialektológiai elemzése szinkron jellegű, szociolingvisztikai változókat állapított meg. Arany A. László vizsgálatait alapul véve Sándor Anna az eltelt 50 év nyelvjárási változásait vizsgálja Kolon nyelvjárásában (Sándor 1993:45-50), Telekiné Nagy Ilona pedig az Arany A. által vizsgált jelenségeket mutatja be Kolon földrajzi neveiben. (Telekiné 1993:38-44)

A névtudomány és a dialektológia kapcsolatát erősítik azok a kutatások, amelyek a szóföldrajzi vizsgálatok módszerét a névtanban is alkalmazhatóknak tartják, s a szóföldrajzhoz hasonlóan névföldrajzi eredményeket is várnak a helynévgyűjtemények feldolgozásától. Ilyen kutatásokat végzett Kálnási Árpád és Vörös Ottó. (KÁLNÁSI 1991, 1996, 1998; VÖRÖS 1999)

A Zoboralján végzett helynévi kutatásomban különösen nagy figyelmet fordítottam a nevek lejegyzésére, mert ezek az adatok megerősíthetik, kiegészíthetik a Zobor vidékének nyelvjárási sajátosságairól kialakult képünket.

Névmodellek, névtudat és névkompetencia

A helynevek keletkezése a kommunikációs szituáció felől is megközelíthető: hiszen magát a megnevezési igényt is a kommunikációs aktus határozza meg. A társadalom értékrendjét tükrözi az, hogy mi kap nevet, illetve mi nem. Lőricze megfogalmazásában: “Bármiféle elnevezés oka végső fokon gyakorlati szükségességre vezethető vissza /…/ nem minden élőlény, tárgy stb. kap megkülönböztető nevet, csak azok, amelyek az elnevező szempontjából fontosabbá válnak.” (Lőrincze 1947:3) A nevek keletkezésének körülményét tehát nem nyelvi feltételek határozzák meg. A névmodelleknek, azaz a helynévmintáknak a névadásban betöltött szerepét a cseh Rudolf Srámek foglalta össze névelméletében: a nyelv toponímiai normájának nevezi a helynevek funkcionálásában és születésében szerepet játszó szabályok összességét. (Srámek 1972/73:55-75) Ez a norma a beszélők tudatában megnevezési normaként (Benennungsmodell) jelenik meg, amely két összetevőből áll: az alapmo-dellekből, azaz bázis- vagy viszonymodellekből (Ausgangstellungmodell), illetve a szóalkotási modellekből (wortbildende Modell).

Az alapmodellek nem nyelvspecifikusak, hanem az emberi gondolkodás fogalmi rendszerével mutatnak összefüggést. A névadáskor “az elnevező maga előtt látja a táj egy darabját, megállapítja annak fontosabb tulajdonságait, mérlegeli ezeket, és a legjellemzőbbnek tartott sajátosságo(ka)t foglalja bele a földrajzi névbe. Az objektumnak tehát sohasem a teljes valóságát fejezi ki a név.” (Mező 1982:27) A denotá-tumok tehát úgy motiválják a keletkező helyneveket, hogy csak a bennük meglévő jellegzetesség lehet a névadás alapja. Hogy a névadó számára mi a legjellegzetesebb, az egyénenként különböző lehet. Ez az alapja a helynevek szinonimájának, hi-

A társadalmi viszonyok, a nyelv- és a névhasználat kölcsönhatásai 87

szén a motiváltság ebből a szempontból önkényes. Ebből következik, hogy a helynevek keletkezésekor a név szükségképpen leíró jellegű, s mind a névalkotó, mind a nevet elfogadó közösség számára tudatos. (Szükségképpen a nyelvi jel akkor válik névvé, ha a közösség elfogadja, nyelvhasználatában folyamatosan jelen van, azzal a jellel: lexémával vagy lexémacsoporttal azonosít és egyedivé tesz, azaz identifikál.). Eszerint az egyes embercsoportok gondolkodásuk, mentalitásuk, saját tárgyi, földrajzi környezetüknek megfelelően használják fel a helynevek kategóriáit.

A szóalkotási modellek viszont a nyelvi kifejezőeszközök halmazát (elemkészletét, kapcsolódási szabályaikat) jelentik, s ezek pedig nyelvspecifikusak. Srámek szerint egy-egy helynévrendszer bemutatása a névhasználók nyelvtudatában meglévő megnevezési modelleknek megismertetésével lehetséges.

Az egyén a helynévkincset megismerve elsajátít bizonyos névalkotási szabályokat, a kommunikáció során pedig kialakul a beszélő sajátos “névtudata”. Ez a névkompetencia biztosítja azt, hogy akár általa nem ismert nyelvi alakulatokat a beszédben helynévként ismerjen fel, s ezek mintájára maga is képes legyen hasonlók létrehozására. A beszélők nyelvi készségének tehát szerves része a névalkotási kompetencia, s ez a névalkotási szabályoknak a nyelven kívüli, alapmodellbeli kategóriáit éppúgy tartalmazza, mint a szerkezeti és lexikális-morfológiai névmodelleket. Vagyis az egyén ugyanúgy részt vesz a névalkotási folyamatban, ahogyan részese a nyelvi változásoknak is. (Benkő 1988:58-63)

A nyelvi változás (idegen nyelvi hatás), a kommunikációs helyzet (kódváltás) megváltozása kihat a helynevek változására is, hiszen a létező helynévrendszer s helynévhasználat többféleképpen is meghatározza az új helynevek keletkezését. Egyrészt a névhasználó a meglévő anyanyelvi névmintákat örökíti át, másrészt az államnyelvi hatás kiterjedésével más nyelv eszközkészletéből válogat. Elvileg ugyan elképzelhető, hogy a nevet adó egyén az elnevezendő helyek megnevezésére teljesen új nyelvi elemet, egy addig még nem létező hangsort hozzon létre, ez azonban ellent mondana a nyelvi gazdaságosság általános törvényszerűségeinek, amely a tulajdonnévi kategória egészét is jellemzi. Ezért az új helynevek nyelvi alkotórészei a mindenkor létező nyelvi elemkészletből származnak. De hogy a felvidéki magyarság az anyanyelvkészletéből vagy az államnyelvéből válogat, az már társadalmi, szociológiai okokra vezethető vissza.

Felhasznált irodalom:

Benkő Loránd: A Nyárádmente földrajzinevei. MNyTK. 74. sz., Budapest, 1947 Benkő Loránd: A történeti nyelvtudomány alapjai. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1998 N. Császi Ildikó: Névadási indítékok Berencs (Branc) földrajzi neveiben. Hungarológia 3., Budapest, Nemzetközi Hungarológiai Központ, 1993

N. Császi Ildikó: Nyitra környéke helynévanyagának változásai. MNyTK. 209, Budapest, 1997 N. Császi Ildikó: A zoboralji hegymegi falvak történeti helynevei. Győr, Apáczai Csere J. Tanítóképző Főiskola Évkönyve 1998/99 N. Császi Ildikó: A zoboralji vízmegi falvak történeti helynevei. Névtani Értesítő21.,Budapest,

1999

N. Császi Ildikó: Nyelvhasználati jellemzők Zoboralja helyneveiben. Győr, Apáczai Csere J. Tanítóképző Főiskola Évkönyve 2001

88 N. Császi Ildikó

Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára. Pest, 1851

Gyurgyík László: Magyar mérleg. Pozsony, 1994

Héder Ágnes: Révkomárom utcanévadásának jellemzői száz év távlatában. Névtani Értesítő 21., Budapest, 1999

Hegedűsné Marikovecz Katalin: Helynevek Csehszlovákia Komáromi járásából. MND 45., Budapest, 1983

Horváth Ildikó—Telekiné Nagy Ilona: Csilizköz földrajzi nevei. Pozsony, Kalligram, 2000

Imre Samu: A mai magyar nyelvjárások rendszere. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1971

Jankus Gyula: Az Érsekújvári járás keleti részének helynevei. MND 79., Budapest, 1988

Jankus Gyula: A Lévai járás (Dél-Szlovákia) hét községének helynevei. MND 132., Budapest, 1994

Jankus Gyula: A településnevek történelmi változásai Szlovákia mai területén. MNyTK. 209., Budapest, 1997, p: 341-344

B. Kovács István (szerk.): Vály-völgy. Pozsony—Rimaszombat—Felsővály, 1991

Kálnási Árpád: Névföldrajzi térképlapok Szatmárból. Benkő-Eml., 1991, p: 321-326.

Kálnási Árpád: Szatmári helynévtípusok és történeti rétegződésük. A KLTE Magyar Nyelvtudományi Intézetének Kiadványai 67. sz., Debrecen, 1996

Kálnási Árpád: Néhány névföldrajzi térképlap Szatmárból. A Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola Magyar Nyelvtudományi Tanszékének Tudományos Közleményei 2., 1998, p: 194-206.

KISS JENŐ (szerk.).:. Magyar dialektológia. Budapest, Osiris, 2001

Kniezsa István: Magyarország népei a XI. században. Sztlstván-Eml. 2., Budapest, 1938, p: 365-472.

Kniezsa István: A szlovák helynévtfpusok kronológiája. NévtVizsg., Budapest, 1960, p: 19-26.

Lanstyák István: A szlovák nyelv árnyékában. Tanulmányok a határainkon túli kétnyelvűségről. Szerk. Kontra Miklós. Budapest, 1991, p: 11-72.

Lőrincze Lajos: Földrajzineveink élete. Budapest, 1947

Mező András: A magyar hivatalos helységnévadás. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1982

Rónai Béla: A nemzetiségi nyelvek földrajzi neveinek gyűjtése és lejegyzése. MNy. 74., 1978, p: 86-93.

Sándor Anna: Nyitra vidéki helytörténeti és nyelvjárási szövegek I. Anyanyelvi füzetek 3., Nyi-tra, 1994

Sándor Anna: Zoboralja néhány nyelvjárási sajátossága. Szombathely , III. Dial.Szimp., 1998, p: 276-284.

Sándor Anna: Anyanyelvhasználat és kétnyelvűség. Pozsony, Kalligram, 2000

Srámek , Rudolf: Zum Begriff “Modell” und “System” in der Toponomastik. Onoma, 1972/73, p: 55-75.

J. Soltész Katalin: A tulajdonnév funkciója és jelentése. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1979

Szabó T. Attila: Kalotaszeg helynevei. Kolozsvár, 1942

Szathmáry József: Felső-Bodrogköz földrajzi neveinek nyelvjárási tanulságai. Nyr. 109., 1985, p: 75-82.

Szathmáry József: Királyhelmec (Kráíovsk? Chlmec) és környéke helynevei. MND 76., 1987

Szathmáry József: Felső-Bodrogköz földrajzi neveinek tipológiája. Hungarológia 3., Budapest, Nemzetközi Hungarológiai Központ, 1993, p: 292-298.

Telekiné Nagy Ilona: Az Arany A. László által vizsgált jelenségek Kolon földrajzi neveiben. Anyanyelvi füzetek 1. , Nyitra, 1993, p: 38-44.

Telekiné Nagy Ilona: A Galántai járás víznevei. Hungarológia 3. Budapest, Ne,zetközi Hungarológiai Központ, 1993, p: 299-303.

Telekiné Nagy Ilona: Terbeléd földrajzi nevei. Anyanyelvi Füzetek 2., Nyitra, 1994

Török Tamás: Zoboralja földrajzi nevei a történeti térképek tükrében. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2002

A társadalmi viszonyok, a nyelv- és a névhasználat kölcsönhatásai 89

Török Tamás: Zoboralja helynevei szlovák térképeken. Köszöntő kötet B. GERGELY PIROSKA tiszteletére. Miskolc, szerk: Gréczi-Zsoldos Enikő—Kovács Mária, 2002

Unti Mária (szerk.): Csallóköz földrajzi nevei. Dunaszerdahelyi járás. Dunaszerdahely, 2002

D. Varga László: Deregnyő helynevei. MND 61. Budapest, 1986

Vörös Ottó: Vízrajzi köznevek szóföldrajzi és jelentéstani vizsgálata. MNyTK. 211. sz., Budapest, 1999

Ildikó N. Császi

Filep Tamás Gusztáv: Utókor, identitás

Be vagyunk zárva korunkba – annak, aki kívülről néz be évtizedeink ablakain, érthetetlen gesztikulálásnak tűnik föl minden mozdulatunk; nem kizárt, hogy mindaz, amit mondunk, az utókor által ellentétes értelemben vétetik majd. Én magam már régen ráébredtem arra: az, hogy egy irodalomtörténeti korszakról milyen kép alakul ki az utókor szemében, nagyrészt attól függ, hogy ki kit él túl. Az, aki életben marad, azt állíthat – és gyakran azt is állít – amit éppen akar. Ezer oka, magyarázata lehet egy történelmi kép – akár tudatos, akár öntudatlan – átszerkesztésének, s a historikus ezzel szemben csak annyit tehet, hogy maga elé teszi a forrásokat. De számolnia kell azzal, hogy a legjelentősebb dokumentumokat nem érte el. Lehet, hogy azok meg sem születtek – hányan hallgattak azok közül, akiknek beszélniük kellett volna? S hányan mondtak “igazat” azok közül, akik mindvégig beszéltek? Másfelől: hány igazság ment veszendőbe már amiatt, hogy az emberiség tudása -bár a világ nyilván megismerhetetlen – relatíve gyarapszik; hány koncepció omlott össze, mert később előkerült néhány ismeretlen adat? Ifjabb koromban, úgy emlékszem, eleget aggódtam emiatt. Aztán elolvastam Thomas S. Kuhn híres, a paradigmaváltásról szóló könyvét, A tudományos forradalmak szerkezetét.

Abban persze rejlik némi “méltánytalanság”, hogy új korok éppen azokat a szellemi hagyatékokat lövik rommá, amelyek a régi világképet rendszerbe foglalták -amelyek nélkül nem lenne tudomány.

Zalabai Zsigmond életműve ott gyökerezik a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek csehszlovákiai magyar viszonyaiban, és a korszak szellemi állapotának nyomait viseli magán. Szó sincs arról természetesen, hogy valamilyen hivatalos esztétikai trend tükröződnék benne, hiszen éppen azok egyike volt, akik következetesen dolgoztak annak lebontásán. Csupán az történt ezzel az életművel is, hogy szinte mindvégig szemlélhető benne – noha a visszájáról- az az eszmerendszer, amellyel vitába szállt. Az utókor ugyanis gyakran nem bíbelődik a részletekkel. Nem tartom kizártnak, hogy – ha sokáig élünk – még olvashatunk efféle mondatokat: “Thomas Mann és Márai Sándor pályája ígéretesen indult, de, fájdalom, a nemzetiszocializmus korában éltek, és annak hatása alól a prózájukban sem tudtak kitérni.”

Éppen abban az időben, amikor Zalabai Zsigmond ötvenedik születésnapjának megünneplésére készültünk, született meg az az elmélet, amely szerint az ő munkásságában szinte pályakezdete óta az “immanens esztétikai kategóriák” rovására az irodalmi művek szociológiai beágyazottságának követelménye a központi norma, s hogy mítosz alakult ki körülötte, amellyel egyrészt értelmetlen, másrészt szükséges szembeszállni. Ezek a – remélem, nem pontatlanul interpretált -gondolatok Németh Zoltán A Prométheusz-változó. (Zalabai Zsigmondról és a “szlovákiai magyar” irodalomról) című, több alkalommal is megjelent írásából, szerzője egyik kulcsszövegéből valók, amelyről azt feltételezem, hogy a Zalabai-recepció leghosszabb pályát befutó darabja lesz. Szövegváltozatait nem vetettem össze, A kapus öröme a tizenegyesnél című Németh-kötet van a kezem ügyében, az abban lévő változatot olvastam újra. Mielőtt reflexiókat fűznék hozzá, el kell azonban takarítanom egy morális akadályt.

Ha van Zalabai-mítosz, akkor – minthogy könyvet írtam Zsigáról – annak valószínűleg én tűnök föl az első számú propagandistájaként. A kismonográfia azonban nem e mítosz táplálására született. Egyszerűen azért készült el, mert a két Lászlóval, Tóthtal és Barakkal, a Nap kiadó szerkesztőjével és igazgatójával egyetértettem abban, hogy a (cseh)szlovákiai magyar irodalom idősebb és középgenerációja fontosabb tagjainak életművét mérlegre kellene tenni már. (A legtisztább lelkiismerettel mondhatom, hogy ez itt nem apológia. Nem hinném, hogy Németh Zoltánnak példának okáért az én könyvemmel lenne valami baja; semmi okom feltételezni, hogy olvasta. Hiszen Zalabait sem olvasta – legfeljebb a könyveit, amelyekről írt.) Az effajta történeti szempontú könyv persze nem vállalhatta az irodalomelméleti kérdések pertraktálását – nem is ez volt a dolga, és nem is ez a szakterületem -, de szempontjait, úgy vélem, ma is, igazolja az, hogy Zalabai sorsán keresztül megjeleníthető a kisebbségtörténet utolsó ötven éve. Mint ahogy abban is bizonyos vagyok, hogy pályája és műve nem elsősorban (vagy nem csak) az elmélet tárgya, hanem a történetírásé: az eszme-, a művelődés- és intézménytörténeté. Egyes életműveknek az uralkodó esztétikai dogmák szerint való megítélését természetesen nem tartom céliránytalannak, de nem gondolnám, hogy a ma még viszonylag friss elméletek csokra egy idő múlva nem lesz a történelemé vagy az enyészeté. Arra, hogy “kinek volt igaza”, esetleg visszatérhetünk ötven év múlva, amikor már sem Zalabai, sem bírálói módszere és eszköztára nem lesz része a korszellemnek. Amelynek hatása alól amúgy is jobb megszabadulni. Ezzel együtt nagy veszteségnek tartom, hogy Zalabai az utolsó évtized esztétikai disputáiban – amelyek egyik tétje az ő normáinak helytálló volta, érvényessége – már nem vehetett részt.

Arról sincs szó, hogy elméletellenes lennék, bár némelyik elmélet használhatóságával kapcsolatban erősek a kételyeim. Németh Zoltánnak például nagy szakmai fölkészültsége révén, roppant erudícióval sikerült olyan téziseket kibontania Zalabai írásaiból, amelyek nincsenek ugyan benne – de amelyekről másutt áttételek nélkül beszélt, határozottan elutasítva azokat. A Prométheusz-változó sokszor találó kritikai megjegyzései annak a prekoncepciónak rendelődnek alá, hogy Zalabai egymaga akarta kialakítani az összmagyarról általa leválasztandönak ítélt csehszlovákiai magyar irodalom kánonját, amely minden műnem művelői kötelességéül szabta meg a szociológiai tények közvetítését. Azzal, hogy a teljes Zalabai-életmű ennek az állításnak egyértelmű cáfolata, mindazok tisztában vannak, akik olvasták cikkeit, kisebb közleményeit is – vagy akik beszéltek vele erről (igaz, az ilyenkor elhangzottak természetesen dokumentálatlanok) -, azokban ugyanis nemegyszer megjelenik például a magyar irodalom egysége melletti állásfoglalás. Ki lát meg minket? című írásában 1978-ban egyértelműen bírálta azt a szemléletet, “amely a >>magyar<<költészetet a=””>>magyarországi<< – Magyarországon írott és kiadott – lírával azonosítja, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy az irodalom alapanyaga és közege a nyelv, mindannyiunk édes anyanyelve, amely pedig tudtommal egy és oszthatatlan. Hogyan is hangzik Forbáth Imre egyik tanulmányának a címe? Magyar költő Prágában. Ennyi. Se több, se kevesebb, mégis lényeges, újra és újra felmutatandó gondolatmenetet bonthatunk ki belőle. Jelesül, hogy Forbáth mint ember Prága (Csehszlovákia) polgára; mint költő: a magyar líra bárki mással egyenlő jogú polgára. Ebben az egyenlőjogban azonban a Magyarországon kívüli magyar költő ritkán részesül; csak írnia szabad, kicsinyke esélyével annak, hogy amit írt, azt a magyarországi kritikai vagy szerkesztői-kiadói gyakorlat beépíti a magyar nyelvű irodalom értékrendjének egészébe…” (Ez a cikk egyébként nyílt levél a Tengerlátó című antológia szerkesztőjéhez, aki azt írta a könyvben, hogy “egy nemzedék seregszemléjét szeretné nyújtani”, de csak a magyarországi “fiatal” költők verseiből válogatott.) Még konkrétabb egy teljes terjedelmében csak 1998-ban megjelent, de azóta kötetben is olvasható, vele és Rudolf Chmellel Tóth László által készített interjúban: “Az értékviszonyok, amelyek közé egy-egy nemzetiségi mű is igyekszik betagolódni, elsősorban a nemzeti irodalom értékrendjén alapulnak; természetes tehát, hogy a szlovákiai magyar író is az értékcentrum felé gravitál. Én úgy gondolom, mint ahogy nincs >>szlovákiai magyar nyelv<< (legföljebb — de ez már más kérdés — szlovákiai magyar nyelvhasználat), ugyanúgy magyar irodalom is valójában egy van, legföljebb változatai léteznek a kisebbségi magyar társadalmakban. De hát a magyarországi magyar irodalom is változataiban létezik! Ahány alkotó, annyi irodalomvariáns. A különbözőség önmagában még nem elválasztó vonás. Egységesnek tételezem föl tehát a magyar irodalmat.” Másutt a szlovákiai magyar regényről szólva idézőjelbe teszi a szlovákiai magyart. A magyar irodalom egységben való szemlélése egyik lehetséges hozadékának a cseh, szlovák, román, szerb, horvát hatások hasznosítását tekintette. Kétségtelen, hogy ezek a cikkek Zalabai aktív korszakában kötetben nem jelentek meg. Az a közeg azonban, amelyben tevékenységét folytatta, ezekre a szövegekre is reflektált; amit mondott, a kontextus része volt. Nyilvánvaló, hogy abban, amit erről az egységről, s az egységen belül saját régiója szerepéről megfogalmazott, fölmutatható a sé-relmi elem. Ez azonban nem a mítosz része; alapja realitás, két nemzedék számos tagjának tapasztalata, amely beépült az identitásba, amelynek a közhiedelemmel ellentétben több szintje van.

Majdnem találomra idéztem az azóta könyv alakban is olvasható Zalabai-írások-ból – amelyek 1998-as megjelenése után Németh Zoltán a saját utalt tanulmányát még a köteteibe is fölvette -, s kitartóbb kutatással valószínűleg még egész sor citátumot iktathatnék ide. Különösebb értelme azonban nem lenne. Ha igaz, hogy a hagyomány alapja a felejtés, akkor A Prométheusz-változóban foglaltak egy jó darabig nem veszítik még el az érvényüket. Különösen a szlovákiai magyar – “szlovákiai magyar”? – irodalomban, ahol a szelektív újraolvasás úgyszólván a legmasszí-vabb hagyomány.

Németh Zoltán azt is nehezményezi, hogy Zalabai az illyési versmodellt tartja érvényesnek – valóban, le is írta pályája kezdetén, hogy azt a magáénak érzi. De ízlés és értékítélet bizonyára nem ekvivalens dolgok. Zalabai például már 1979-ben Petri Györgyöt és Oravecz Imrét említi elsőként az új magyarországi költőnemzedék “izgalmas költői” között. Megjelenése idején recenzálta Tandori Töredék Hamletnek című – a líranyelvi fordulat nyitányát jelentő – kötetét. (Azt, hogy Tandori költészetét ismerte, egyébként A Prométheusz-változó szerzője sem vonja kétségbe.) S minthogy a Németh Zoltán kritikájában megrótt Illyés-tanulmány ugyanebből a korszakból, a hetvenes évek elejéről datálódik, s legfontosabb része egyetlen vers, a Koszorú elemzése, gyanítom, hogy nem egyszerűen egy “meghaladott” “lírafelfogás” népszerűsítéséről van szó, hanem a nyelv problematikájának a köztudatba emeléséről – illetve ennek kísérletéről. A vers ugyanis erről szól. És Zalabai minden vonatkozások közül a nyelvi variánsok szerepét tartotta vizsgálata tárgyának. Természetesen különböző szinteken és szakterületeken; erre elegendő adatot szolgáltatnak művei, összeállításai, például a Tűnődés a trópusokon, A hűség nyelve, a Mit ér a nyelvünk, ha magyar? (A kötetek címéből persze az író-összeállító fokozódó pátoszára is gyanakodhatunk, amelynek következményei tetten is érhetők sok szövegében.) Azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy az Illyés-tanulmány kapcsán Németh Zoltán megint csak pontatlanul fogalmaz: “Számomra egyértelmű – bár az illyési vá-teszi modell az irodalmi vezér szerepére predesztinálta volna Zalabait (jellemző, hogy mind az első, mind a második kötetében van Illyés-tanulmány), s szövegeit egyfajta kultikus beszédmóddá erősítik föl irodalompedagógiai attitűdjei -, hogy Zalabai a hegeli teleologiaban az esztétikai minőségért folytatott drámai harc lehetőségét vélte fölfedezni. A hegeli teleológia azonban a történeti szempont figyelmen kívül hagyásával – hisz az irodalom a mindenkori jelenben létezik – a hierarchikus, önmagába zárt rendszerek metaforája lesz. így érthető meg a Zalabai-féle elképzelés reménytelensége – >>szlovákiai magyar mítoszt<<és hegeli teleológiai ötvözni az esztétikum játékmezején.”

Nos, akinek vannak idevágó emlékei a hetvenes évekből, az tudja, hogy Illyésnek ez az irodalmi vezérsége távolról sem volt annyira egyértelmű, többek között azért sem, mert azt kevesen ismerték (volna) el; már akkor is volt annyira sokszínű a magyarországi irodalmi élet, hogy csak kevesen tűrték meg a váteszeket. Nem gondolnám, hogy ezzel maga Illyés nem lett volna tisztában. (Abban sem vagyok biztos, hogy igényelt efféle szerepet. Abból, amit ismerek a költészetéből, ilyen következtetés nem vonható le; más kérdés, hogy bizonyos körökben létező tekintélyét igyekezett “közügyekében fölhasználni. [E téren valóban számot tarthatott a vezérszerepre.] De erről, azt hiszem, nem a klasszikus műnemekben született írásai tanúskodnak, hanem esszéi, publicisztikája.) Az, hogy Zalabai első két kötetében egyaránt van Illyés-tanulmány, úgy értendő, hogy egyetlen írásának két változata szerepel a két könyvben, azaz az első kötetében megjelent tanulmánynak a Koszorúkra vonatkozó részét közölte újra a Mérlegpróbában. Azt pedig, hogy ki a hegeliánus, ennyi ismeret alapján bajos eldönteni; mindenesetre Hegel a vulgáris megítélés szerint nem a történetből nyert ismereteket használta föl művében. Ez így természetesen nem igaz; arról van szó, hogy amit az akkor rendelkezésre álló történeti adatokból “kielemzett”, illesztette be az apriori konstrukcióba. Azaz “nem a történetben konstruált, hanem a történet felett.” Ez a helyzet nem azonos azzal, amikor a konstrukció eleve pótolja az adatok ismeretét.

A diktatúra ellensége volt mindenfajta szakértelemnek, amelyet nem tudott a saját szolgálatába kényszeríteni; a szakmai tudás vagy nyíltan ellenállt annak az uni-formizációnak, amely a kommunista doktrína logikájából következett, vagy kitért előle, így az a fajta “műközpontú gondolkodás”, amely Zalabai esztétikáját jellemezte, legjobb esetben a megtűrtek közé tartozott. A kommunista rezsimek valószínűleg jó érzékkel ismerték föl egyrészt a térség egyik legszembetűnőbb szellemi örökségét, azt, hogy a közhit a szépirodalmat a közösségi, “nemzeti” akarat letéteményesének tartja, másrészt hogy a “népszolgálat” programját a saját üdvtanukba is beépíthetik. Annak fönntartása mellett, hogy ahányan hozzászólunk ezekhez a kérdésekhez, mind különféleképpen definiáljuk – vagy definiálatlanul használjuk – az ideológia fogalmát, azt mondhatnánk, hogy Zalabai ideológiájának része volt, hogy ezt a szelet ki kell fogni a vitorlából. Nem ő fedezte föl, hogy ellentmondás van “valóság irodalma” és “az irodalom valósága” között, de teoretikusan és gyakorló kritikusként ő képviselte ezt rendszeresen és módszeresen. Aki átélte azt a korszakot, vagy aki belelapozott a hatvanas-hetvenes évek hivatalos irodalomteoretikusainak könyveibe, tudja, hogy a diktatúra, amikor “a valóság” – úgymond – “hiteles ábrázolását” követelte az irodalomtól, ennek az üdvtannak az irodalmiasítását várta el, azaz hazugságra kényszerítette az írókat; ez eddig közhely volt – ma, úgy látom, hiányzó ismeret. Azt, hogy mi az “igazság”, azt persze nemigen fogjuk pontosan megtudni, de amiről beszélek, annak nyilván nagyjából az ellentéte volt az, aminek a “tükrözését” a hivatalos ideológia szorgalmazta.

Aki még emlékszik arra, hogy 1948-tól az 1960-as évek közepéig a csehszlovákiai magyar kisebbség, társadalmának jellegét tekintve, jórészt egynemű, képzett értelmiség és működő polgárság, középosztály nélküli falusi (“mező”-városi) népességként vegetált (szellemi értelemben [is]), más meglévő elemeiről alig esett szó, az nem tud megbotránkozni azon, hogy Zalabai gondolkodásában (és elemzéseiben is) olyan fontos helyet töltött be a szociológiai érdeklődés. Ennek hátterében egyebek mellett az is ott állt, hogy nem létezett az az értő, más társadalmakban, társadalomtöredékekben főleg az említett – itt hiányzó – csoportokból képződő olvasóréteg, amely be tudta volna fogadni az irodalmi értékeket. Ha megnézzük a hetvenes-nyolcvanas évek irodalmi vitáit (amelyeket már régen össze kellett volna gyűjteni és ki kellett volna adni), újra megdöbbenhetünk azon, hogy kulturált emberek, vezető értelmiségiek is milyen alacsony dogmákat vallottak az irodalom szerepéről és nyelvéről. Nos, ebben a közegben kellett helyet teremteni nemcsak Egyszemű éjszaka költői, de még Tőzsér Árpád és Zs. Nagy Lajos költészetének is (akiknek a hatvanas években megújult világát Zalabai az elsők között vizsgálta, ha csak egykét vers vonatkozásában is); nem beszélve Cselényi Lászlóéról; az ő, az akkori verseszmény és versértés szintjén meglehetősen nehezen megközelíthető munkásságának első terjedelmesebb, átfogó elemzését szintén Zalabai nyújtotta, figyelmeztetve a Cselényi poétikája körül tátongó csapdákra is. (Németh egyébként fontosnak ítélt tanulságokat vont le Zalabai első kötetéből, amelyben a kritikus az “újszerű látásmódot” stb. “magyarországi magyar vagy szlovákiai szlovák versen próbálja bemutatni”, nyilván azért, mert rájött, illetve úgy gondolta, “hogy a >>szlovákiai magyar< amelyek megfeleltek volna egy >>esztétikai szempontokat érvényesítő” értelmezés bemutatására.” Ennek az állításának a hitelesítése céljából aztán Németh elhallgatta azt, hogy A vers túloldalánban szerepel egy-egy Tőzsér Árpádról, Zs. Nagy Lajosról, Keszeli Ferencről, Tóth Lászlóról és Kulcsár Ferencről szóló dolgozat is.)

Zalabai büszke volt az ő “paraszti eszére”, de az elsők között figyelt föl a két háború közötti csehszlovákiai magyar (“valóság”? szociográfiai? esszé?) irodalom -jobb híján nevezzük így – urbánus szárnyára, amikor a hetvenes évek memoárirodalmának bírálatában az 1938-as Szlovenszkói városképek című kötetre emlékeztetett. Nemegyszer beszélt arról is, milyen fontos számára Grendel Lajos írásművészetének az a vonása, hogy az újabb szlovákiai magyar irodalomban ő az egyetlen, aki egyfajta polgári szemléletet is átmentett a prózájába.

Zalabai munkássága nem volt az enyészet őre. Sohasem tört lándzsát valamely népi írói eszköztár kötelező érvényesítése mellett. Annak ismeretében, amit a hetvenes években a provincializmus ellen írt, ingyen sem gondolná az ember, hogy az irodalmi háztájiság ügynökét láthatja benne valaki. (Nem tagadom, a kilencvenes években írt publicisztikájának egyik rétege már módot adhatott ilyen következtetésekre is.) Németh Zoltán írása ebben a kérdésben is fordulatot hozott. A Prométheusz-változóban a prekoncepció alátámasztását szolgálja ugyanis az az elcsúsztatott megjegyzés, amely szerint a regionalizmus a provincializmus modern változata. Ez a föltételezés legalábbis indoklást kívánna, levezetést igényelne, amely ismét csak föltételezné az idevágó szakirodalom ismeretét. (Csak a tréfa kedvéért említem meg, hogy a csehszlovákiai magyar értelmiség ezzel a kérdéssel szembenézett már, körülbelül hetven évvel ezelőtt; nem is valamely dilettáns szépíró személyében, hanem a francia irodalom akkori jelenében benne élő – és tudomásom szerint a németet is jól ismerő – Krammer Jenőében, aki Charles Ferdinánd Ramuz kapcsán értekezett erről.)

Németh Zoltán valószínűleg nem tulajdonít nagy jelentőséget annak a ténynek, hogy Zalabai nem a programszerűen regionalista költőkről írta tanulmányai döntő többségét, hanem nemzedéktársairól, az Egyszeműéjszakásokról, és az ő bemutatkozó antológiájuk megjelenését követő másfél évtizedben indultakról. A hatvanas-hetvenes évek fordulóján a csehszlovákiai magyar olvasók táborán, sőt az értelmiségen belül is legfeljebb a Fábry-féle esztétikai elvek voltak érvényben – de ott voltak a köz-“gondolkodásban” a normalizáció sulykolta dogmák is. Ehhez képest kopernikuszi fordulatot jelentett az Egyszemű éjszaka verseszménye, és Zalabai ennek volt a teoretikusa, nem a táj költészeté. Annyira, hogy – amint az köztudott – sokáig nemzedéke kritikusaként tartották számon. (Itt említem meg, hogy noha szokás utalni arra, hogy a csehszlovákiai magyar költők (már akik említésre érdemesek) mindig is a magyarországi kánont követték – s azt hiszem, itt a “magyarországi” voltaképpen a “budapesti” eufemizmusa -, az Egyszemű éjszaka költői színre lépésének idején ez távolról sem tűnt ilyen triviálisnak; akkoriban sokan úgy látták, hogy Tóth László, Varga Imre, Mikola Anikó, Kulcsár Ferenc csoportja új színeket hoz az összmagyar költészetbe. Mintáikat sem egyértelműen Budapestről vették át: némelyikükre erősen hatott a cseh és a délszláv költészet egy-egy alkotója, csoportja). Nem emlékszem rá, hogy Zalabai számon kérte volna nemzedéktársaitól a szociológiai tényezők közvetítését – de ha rejtetten benne voltak a szövegekben, igyekezett dekódolni azokat. A Verstörténés főcímű kötetéből aztán kiderül, hogy Mikola Anikó líráját kivéve nem is az ő költészetükre fordította a legtöbb időt; terjedelmesebb, talán legjobb tanulmányai a hozzájuk képest fiatalabbakról szólnak, azokról, akik valamely egyszerűbb világképből szemlélve a “valóságtól” még elrugaszko-dottabbaknak tűnhetnek föl.

(Hadd mondjam el egyik, ezzel kapcsolatos emlékemet. Amikor már évek óta depressziós és írói munkára kisebb szüneteket leszámítva képtelen volt, a múltjába nézett vissza – végül is többnyire használhatatlannak bizonyult – impulzusokért. Vannak, akik azt gondolják, saját életművét szinte maradéktalanul érvényesnek tekintette, s e vonatkozásban nem tűrte az övével ellentétes véleményeket. Én azonban idézhetem az ellenpéldát: nagydoktorijának budapesti vitáján az egyik opponense alapjában jogos kifogást tett azzal kapcsolatban, hogy éppen mint “nemzedéki kritikus” nem végezte el a munkáját. Én akkor hozzászóltam, részleges magyarázatot akartam adni erre a tényre – Tóth László és Varga Imre nevét áttelepülésük után például le sem lehetett írni a csehszlovákiai sajtóban a cenzúra vagy az öncenzúra okán, sokan nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket és így tovább -, de Zsiga a válaszában, finoman bár, de szakszerűtlennek minősítette a védelmet, és elfogadta az opponens érvelését).

Akarta-e hát Zalabai azt, hogy valamely autochton irodalmat mutathasson föl a csehszlovákiai magyar töredéktársadalom? Követelte-e az állítólag általa kiépített kánon egyeduralmát? Az egyik, 1982-ben – évekkel a Németh Zoltán által leginkább bírált Mérlegpróba után – megjelent, Koncsol László tanulmányairól szóló cikkében efféle kérdéseket tesz föl: ” … jó az, egészséges az, ha az integráció olyanynyira erős, hogy kaptafájára a kétségkívül meglevő, bár nem túlzottan markáns személyiségjegyek kisebb-nagyobb ellenállását leküzdve, de végül is minden egyes költőnk és prózaírónk ráhúzható? (Koncsol László elszórt gondolataiból úgy gyanítom, nem jó.) Vagy csak azért húzhatók rá, mert a személyiségjegyek nem-lényegiek, felületiek, >>stilárisak<>attitűdje<

“A >>szlovákiai magyar<<történet és=”” irodalom=”” átszellemülési=”” folyamatát=”” zalabai=”” több=”” fronton=”” próbálja=”” megvalósítani”=”” -=”” írta=”” németh=”” zoltán=”” a=”” mérlegpróba=”” kapcsán.=”” az=”” említett=”” kötet=”” két=”” írását,=”” duna-táji=”” parabolát=”” követelem=”” holnapot=”” főcí-műt=”” zalabai-monográfiámban=”” (hibás=”” ideológiájuk,=”” leegyszerűsített=”” világképük,=”” s=”” utóbbit=”” még=”” retorikus=”” pátosza=”” miatt)=”” én=”” is=”” bíráltam=”” már=”” kritika=”” jogosságát=”” utóbbi=”” vonatkozásában=”” el=”” ismerte=”” -,=”” nem=”” lepődnék=”” meg=”” azon=”” olvasaton,=”” amely=”” szerint=”” e=”” szöveg=”” őket=”” megelőző=”” tanulmányok=”” hatását=”” lerontaná.=”” de=”” szerkezetét=”” volna=”” logikus=”” szerző=”” “purizálási”=”” hajlamára=”” visszavezetni.=”” magyarázat=”” egyszerűbb:=”” fölismerte=”” ez=”” persze=”” volt=”” nehéz=”” “honi”=”” műnem-=”” műfajszerkezetének=”” aránytalanságát,=”” egyes=”” műfajokban=”” lírához=”” képest=”” mutatkozó=”” lemaradást.=”” látta=”” dilettantizmust,=”” selejt=”” uralmát.=”” értékekhez=”” való=”” viszonyát=”” lehet=”” feltárni=”” anélkül,=”” hogy=”” fölmérnénk,=”” mi=”” az,=”” amit=”” kiadói=”” szerkesztőként=”” végzett,=”” milyen=”” munkák<=”” p=””>

megszületésénél bábáskodott. (És akkor még mindig nem beszéltünk a Tűnődés a trópusokon című monográfiájáról. Ne is beszéljünk; inkább olvassuk el róla Voigt Vilmos, Pályi András és Szegedy-Maszák Mihály nem “szlovákiai magyar” szerzők méltatását.) Ahhoz pedig, amit Németh Zalabainak a “tájköltészet”-ről, “szülőföldkölté-szet”-ről írt kritikája kapcsán ír – “Második tanulmánya az átszellemülési folyamatot fékező erőkkel számol le, a provincializmus modern változatának, a regionaliz-musnak a segítségével. Az értelmezői szöveg belső szakadása itt válik leginkább szembetűnővé, hisz Zalabai ugyanazon értékeket kéri számon a negatív jelzőkkel illetett szövegeken, ami saját értelmezői szövegének is célja, csak – magasabb esztétikai szinten” -, annyit mindenképpen hozzá kell tennem (amellett, hogy a magasabb esztétikai szint számonkérése azokban az időkben nem volt még idegen az irodalomkritika-írás szellemétől), hogy a két ott bírált költőt nem ő kényszerítette rá, hogy a szülőföldet idézzék; ő csak arra hívta föl a figyelmet, hogy amit írnak, nem hiteles, nem szülőföldköltészet, sőt, egyáltalán nem költészet. Ilyen határozott – elutasító kritikát egyébként egyetlen nemzedéktársáról sem írt, noha nemigen lesz olyan irodalomtörténész, aki bármelyiküket is sikerrel kísérelné meg besorolni a “népi költők” szekértáborába.

 

szemle_2004_1_filep-1[1]

1948-2003

Bereck Zsuzsa : Zalabai Zsigmond bibliográfiája

(összeállította Bereck Zsuzsanna)

Önálló művek és recepciójuk

A vers túloldalán. (Tanulmányok). Bratislava, Madách, 1974, 127 p.

Szakolczay Lajos: A vers túloldalán. Új Forrás, 1975, 3. sz. 102-104. p. Zimonyi Zoltán: Választás és üzenet. Napjaink, 1975, 3. sz. 9. p. Márkus Béla: A széplelkű poéták megvetése. Népszava, 1975. 7. 5. 8. p. Görömbei András: Zalabai Zsigmond: A vers túloldalán. Tiszatáj, 1975, 8. sz.

84-85. p. Csűrös Miklós: Zalabai Zsigmond: A vers túloldalán. Literatura, 1975, 3-4. sz.

238-240. p.

Kelényi István: Zalabai Zsigmond: A vers túloldalán. Forrás, 1976, 4. sz. 90-91. p. Szerdahelyi István: Zalabai Zsigmond: A vers túloldalán. Irodalomtörténet, 1976,

4. sz. 1017-1020. p.

Ballá Kálmán: Át a versen. Új Ifjúság, 1975, 12. sz. 5. p. Bodnár Gyula: A vers túloldalán, Új Szó, 1975. 1. 16. 5. p. Szarka László: Mércék igazsága, Hét, 1975, 9. sz. 14-15. p. Varga Imre: Egy könyv és vidéke. Irodalmi Szemle, 1975, 9. sz. 821-825. p. Koncsol László: Tizenkét hónap tíz könyvéről. Irodalmi Szemle, 1976, 2. sz.

180-183. p. Koncsol László: Kísérletek és elemzések. Bratislava, Madách, 1978, 236-242. p.

Mérlegprőba. Bratislava, Madách, 1978, 183 p.

Horpácsi Sándor: Zalabai Zsigmond: Mérlegpróba. Észak-Magyarország, 1979. 7. 11. 4. p.

Horpácsi Sándor: Zalabai Zsigmond: Mérlegpróba. Napló, 1979. 7. 28. 6. p.

Horpácsi Sándor: Zalabai Zsigmond: Mérlegpróba. Kritika, 1979, 9. sz. 38. p.

T. T. E. [Taxner-Tóth Ernő]: Mérlegpróba. Magyar Nemzet, 1979. 7. 15. 13. p.

Sziklay László: Két szlovákiai magyar tanulmánykötet. Irodalomtörténeti Közlemények, 1979, 5-6. sz. 684-687. p.

Szakolczay Lajos: Zalabai Zsigmond: Mérlegpróba. Hungarológiai Értesítő. Budapest, 1980, 143-144. p.

Görömbei András: Mérlegpróba. Népszava, 1980. 5. 10. 6. p.

Szeberényi Zoltán: Felelősség és anyagismeret. Új Szó, 1979. 5. 4. 6. p.

Lacza Tihamér: Küzdelem a kritikával. Hét, 1979, 15. sz. 14. p.

Grendel Lajos: Küzdelem az elméletért. Irodalmi Szemle, 1980, 3. sz. 271-275. p.

Lacza Tihamér: Ember a szóban. Főnix füzetek 10. Bratislava, Madách, 1985, 78-83. p.

Szeberényi Zoltán: Zalabai Zsigmond könyvéről. In: Visszhang és reflexió. Bratislava, Madách, 1986, 156-161. p.

A költői nyelv trópusainak szemantikája. (Kandid, diz. práca). Bratislava, Univerzita Komenského, Filozofická fakulta, 1981, 244 p.

Tűnődés a trópusokon. 1. kiad. Bratislava, Madách, 1981, 212 p. Tűnődés a trópusokon. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1986, 253 p.

Tűnődés a trópusokon. 3. kiad. Bratislava, Kalligram, 1998, 252 p.

Voigt Vilmos: Zalabai Zsigmond: Fordulat a szóképek ügyében. Valóság, 1982,

12. sz. 109-111. p. Szerdahelyi István: Zalabai Zsigmond: Tűnődés a trópusokon. Kortárs, 1982,

10. sz. 1651-1652. p.

Bata Imre: Könyvszemle. Népszabadság, 1982. 2. 23. 7. p. Mezey László Miklós: Zalabai Zsigmond: Tűnődés a trópusokon. Új Forrás,

1983,  5. sz. 81-82. p.

Pályi András: Perújítás szóképügyben. Élet és Irodalom, 1983, 15. sz. 10. p.

Odorics Ferenc: Miért nehéz tűnődni a trópusokon. Műhely, 1983, 2. sz. 77-79. p.

Büky László: Tűnődés a trópusokon. Acta Universitatis Szegediensis de Attila József Nominatae Sectio Etnographica et Linguistica. 27. köt, Szeged, 1983, 49-51. p.

Szegedy-Maszák Mihály: Zalabai Zsigmond: Tűnődés a trópusokon. Helikon,

1984,  2-4. sz. 359-361. p.

Décsy Gyfula]: Zsigmond Zalabai: Reflexionen über die Tropen. In: Uralaltaische Jahrbücher-Ural-Altaic Yearbook. Bloomington, Eurolingua, 1984,172-173. p.

Szeberényi Zoltán: Tűnődés a trópusokon. Új Szó, 1982. 1. 15. 6. p.

Zilka, Tibor: Zalabai Zsigmond: Tűnődés a trópusokon. Slovenská literatúra, 29. éi/f. (1982) 5. sz. 468-471. p.

Mészáros László: A metafora világában. Irodalmi Szemle, 1982, 5. sz. 471-476. p.

Szeberényi Zoltán: Visszhang és reflexió. Bratislava, Madách, 1986,161-164. p.

Mindenekről számot adok. Bratislava, Madách, 1984, 264 + 32 p.

Zimonyi Zoltán: Mindenekről számot adok. Magyar Nemzet, 1984. 12. 28. 8. p. Mányoki Endre: Szembenézve a történelemmel. Könywilág, 1985, 1. sz. 11. p. Balázs László: Körkép. Reformátusok Lapja, 1985, 16 sz. 4. p.

Dérczy Péter: Zalabai Zsigmond: Mindenekről számot adok. Kortárs, 1985, 5.

sz. 164-165. p. Márkus Béla: Zalabai Zsigmond: Mindenekről számot adok. Kritika, 1985, 6. sz.

36-37. p.

Wéber Antal: Egy falu története. Népszabadság, 1985. 7. 1. 7. p. Tüskés Tibor: Zalabai Zsigmond: Mindenekről számot adok. Forrás, 1985, 7. sz.

85-86. p. Pomogáts Béla: Nemzetiségi valóságirodalom. Jelenkor, 1985, 11. sz.

1017-1019. p.

Pomogáts Béla: Magyar néző. Nyelvünk és Kultúránk, 1985, 61. sz. 106. p. P. M. [Praznovszky Mihály]: Három köny ugyanarról. Palócföld, 1986, 1. sz.

54-56. p. Sándor László: Zalabai Zsigmond: Mindenekről számot adok. Honismeret, 1986,

1. sz. 63-64. p. Pomogáts Béla: Kisebbségben és magyarságban. Dunaszerdahely, Nap, 1997,

135-139. p.

-Va- [Vajkai Miklós]: “Mindenekről számot adok”. Csallóköz, 1984, 37. sz. 7. p. Csáky Károly: Értékes számadás. Hét, 1984, 47. sz. 10. p. Csáky Károly: Értékes számadás. Haladás, 1984, 43. sz. 2. p. Dusza István: A megtalált történelmi idő. Új Szó (Vasárnapi kiadás), 1984. 11.

16. 11. p.

Dusza István: A megtalált történelmi idő. Nő, 1985, 2. sz. 18-19. p. Fehérváry Magda: Zalabai Zsigmond: Mindenekről számot adok. Szabad Földműves, 1985, 8. sz. 6. p. Szabó József: Tájszavak és tájak a szlovákiai magyar irodalom négy művében.

Irodalmi Szemle, 1994, 6. sz. 66-71. p.

Hazahív a harangsző. Ipoly pásztó népélete 1918-1945. Bratislava, Madách, 1985, 244 + 24 p.

Sándor László: Zalabai Zsigmond: Hazahív a harangszó. Honismeret, 1987, 2.

sz. 69-70. p.

Tüskés Tibor: Egy példamutató falurajz. Forrás, 1987, 2. sz. 87-88. p. Kosa László: Zalabai Zsigmond: Hazahív a harangszó. Hungarológiai Értesítő,

1988, 1-2. sz. 301. p. Szeberényi Zoltán: Irodalomtudomány, történelem, néprajz. In: Kontextus.

Bratislava, Madách, 1985, 47-48. p.

Ballá Kálmán: Történelmi keresztmetszet. Hét, 1986, 15. sz. 10. p. Szabó József: Tájszavak és tájak a szlovákiai magyar irodalom négy művében.

Irodalmi Szemle, 1994, 6. sz. 66-71. p.

Mindenekről számot adok. Hazahív a harangsző. Bratislava, Madách, 1988, 518 p.

Bartha Elek: Zalabai Zsigmond: Mindenekről számot adok. Hazahív a harangszó. A Miskolci Hermán Ottó Múzeum Közleményei 1987-88. Miskolc, 1988, 255-257. p.

Balázs Géza: Zalabai Zsigmond: Mindenekről számot adok. Hazahív a harangszó. Kortárs, 1989, 4. sz. 166-168. p.

Verstörténés. A szlovákiai magyar líra újabb nemzedékei 1970-1988. Doktori értekezés tézisei. [A szerző kiadása], Pozsony, 1994, 18 p.

Verstörténés. A szlovákiai magyar líra újabb nemzedékei 1970-1988. (Folyamatrajzok, pályaképek, portrék, adalékok). Pozsony, Kalligram, 1995, 352 p.

Bohár András: Politika, bölcselet, irodalom. Élet és Irodalom, 1995, 22. sz. 14. p.

Tállal Gábor: Verstörténés. Új Magyarország, 1995. 6. 2. 8. p.

Mezey László Miklós: Az ítész tükre. Hitel, 1996, 2. sz. 102-106. p.

Szakolczay Lajos: Olvasó-próba. Kortárs, 1996, 3. sz. 118. p.

Pomogáts Béla: Egy fejezet az irodalom szabadságharcának történetéből. Új Holnap, 1996, július, 108-113. p.

Csobán Endre Attila: Küldöm a frigyládát. Látó, 1997, 5. sz. 104-107. p.

Tomis, Karol: Dianie v lyrike. Literárny tyzdennik, 9. évf. (1995) 23. sz. 13. p.

(k-y) Kritikatörténés. Új Szó, 48. évf. (1995. 6. 22.) 144. sz. 7. p.

Turczi Árpád: Zalabai Zsigmond: Verstörténés. Új Szó, 48. évf. (1995. 12. 9.) 293. sz. 7. p.

Andruska, Péter: Syntetizujúca mozaika. Knizná revue, 6. évf. (1996) 8. sz. 5. p.

Szeberényi Zoltán: Egy kritikusi alkotóműhely sajátosságai . Irodalmi Szemle, 39. évf. (1996) 7-8. sz. 83-89. p.

Pomogáts Béla: Kisebbségben és magyarságban. Dunaszerdahely, Nap, 1997, 175-180. p.

Irodalom és ‘iroda-lom’. Tanulmányok, cikkek, interjúk. Dunszerdahely, Nap, 1997, 118 p.

Pomogáts Béla: Kisebbségben és magyarságban. Dunaszerdahely, Nap, 1997,

135-139. p. (Mé)[Mészáros Károly]: Irodalmi gyűjtemény. Csallóköz, 1997, 20. sz. 3. p.

A látók titka. (Válogatott írások). Somorja, Méry Ratio, 1998, 350 p.

Koszorúk. Dunaszerdahely, Csemadok T. V., 1998, 79 p.

Dusza István: Koszorúk az anyanyelvnek. Zalabai Zsigmond kiskönyve az anyanyelvről, a hűségről és az elárultatásról, Új Szó, 1998. 2. 17. 9. p.

(bereck)[Bereck József]: A hűség könyve. Csallóköz, 38. évf. (1998) 8. sz. 3. p.

Simon Szabolcs: Tanulmánykoszorú a magyar nyelvről. Katedra, 7. évf. (2000) 5. sz. 21. p.

Tankönyvek

Zalabai Zsigmond – Simonná L. Rózsa – Vargáné T. Anna: Magyar nyelvi gyakorlatok. Nem kötelező tantárgy tankönyve az alapiskola 7. osztálya számára. Bratislava, SPN, 1982, 131 p.

Zalabai Zsigmond – Kremmer László – Szuchyné Sz. Magdolna – Vargáné T. Anna: Magyar nyelvi gyakorlatok. Nem kötelező tantárgy tankönyve az alapiskola 8. osztálya számára. Bratislava, SPN, 1983, 126 p.

Zalabai Zsigmond bibliográfiája 105

Zalabai Zsigmond – Kremmer László – Szuchyné Sz. Magdolna – Vargáné T. Anna: Módszertani útmutató a magyar nyelvi gyakorlatok nem kötelező tantárgy tanításához az alapiskola 7. és 8. osztályában. Bratislava, SPN, 1983, 144 p.

Zalabai Zsigmond – Simonná L. Rózsa – Vargáné T. Anna: Magyar nyelvi gyakorlatok. Nem kötelező tantárgy tankönyve az alapiskola 7. osztálya számára. – 2. kiad. Bratislava, SPN, 1989, 131 p.

Válogatásában, szerkesztésében megjelent művek és recepciójuk

A Csallóköztől a Bodrogközig. (Riportok, versek, novellák, vallomások).

Bratislava, Madách, 1977, 319 p. – Válogatta és az előszót írta Zalabai Zsigmond. Héra Zoltán: Séták a bölcsőhely körül. Népszabadság, 1978. 3. 12. 11. p. Halász Péter: A Csallóköztől a Bodrogközig. Alföld, 1978, 8 sz. 74-76. p. -alexa-[Alexa Károly]: A Csallóköztől a Bodrogközig. Kritika, 1978, 10 sz. 31. p. K. Gy. Cs.[Kiss Gy. Csaba]: A Csallóköztől a Bodrogközig. Hungarológiai Értesítő, Budapest, 1979, 31. p.

Bárth János: A Csallóköztől a Bodrogközig. Forrás, 1979, 4. sz. 87. p. Bodnár Gyula: Szülőföldem szép határa. Új Szó, 1978. 2. 17. 6. p. Varga Erzsébet: Vallomás a szülőföldről. Hét, 1978, 17. sz. 14. p. Bodnár Gyula: Két táj egyben. Hét, 1980, 24. sz. 15. p.

Szól a rigó kiskorában. Népi mondőkák, gyermekjátékok. Bratislava, Madách, 1978, 104 p. – Összeállította Zalabai Zsigmond (nevének felüntetése nélkül).

Bodnár Gyula: Szól a rigó kiskorában. Új Szó, 1978. 9. 22. 6. p.

Csáky Károly: Szól a rigó kiskorában. Hét, 1978, 53. sz. 8. p.

Kovács Ágnes: Szól a rigó kiskorában. Honismeret, 1980, 6. sz. 6. p.

Tapsiráré-tapsőrum. Csehszlovákiai magyar költők gyermekversei. Bratislava, Madách, 1978, 114 p. – Összeállította Zalabai Zsigmond.

Bodnár Gyula: Tapsiráré-tapsórum. Új Szó, 1979. 1. 25. 6. p.

Kövesdi Károly: A mesék vonzó világa. Hét, 1979, 20. sz. 14. p.

Aich Péter: Két gyermekvers-antológiáról. Irodalmi Szemle, 1979, 10. sz.

946-948. p.

Labdarózsa, nyári hő. Csehszlovákiai magyar költők gyermekversei. Bratislava, Madách, 1979, 50 p. – Összeállította Zalabai Zsigmond.

(bodnár)[Bodnár Gyula]: Labdarózsa, nyári hó. Új Szó, 1979. 8. 20. 4. p.

Bodnár Gyula: Labdarózsa, nyári hó. Új Szó, 1979. 9. 14. 6. p.

Aich Péter: Két gyermekvers-antológiáról. Irodalmi Szemle, 1979, 10. sz.

946-948. p.

Jelenlét. Válogatás a felszabadulás utáni csehszlovákiai magyar költészetből.

Bratislava, Madách, 1979, 591 p. – Összeállította Zalabai Zsigmond és Fonod Zoltán. Seres József: A csehszlovákiai magyar költészet három évtizede. Népszabadság, 1979. 9. 7. 7. p. Czine Mihály: Jelenlét. Népszava, 1980. 5. 17. 7. p.

Sumonyi Zoltán: Hol vannak jelen? Elet és Irodalom, 1980, 33. sz. 10. p.

Gr óh Gáspár: Jelenlét. Alföld, 1980, 6. sz. 81-82. p.

Bodnár Gyula: Elszalasztott lehetőség. Új Szó, 1979. 7. 5. 6. p.

Ballá Kálmán: Van-e költészetünk? Hét, 1979, 37. sz. 14-15. p.

Sági Tóth Tibor: Jelenlét. Szabad Földműves, 1979, 36. sz. 7. p.

Új Mindenes Gyűjtemény. Bratislava, Madách, 1981, 203 p. – Összeállította Zal-abai Zsigmond.

Szarka László: Nemzetiségi magyar tudomány. Népszabadság, 1981. 5.10.13. p.

Sándor László: Új Mindenes Gyűjtemény. Honismeret, 1982, 3. sz. 49-50. p.

D. Varga László: Új Mindenes Gyűjtemény. A Miskolci Hermán Ottó Múzeum Közleményei 20. Miskolc, 1982, 148-149. p.

Dusza István: Hézagok tömögetése. Új Szó, 1981. 8. 7. 6. p.

Mészáros László: A történelem vonzásában. Irodalmi Szemle, 1981, 10. sz.

952-955. p.

Lacza Tihamér: Szellemi műhelyek és kérdőjelek. Hét, 1981, 49. sz. 18-19. p.

Kiss Mária: Új Mindenes Gyűjtemény. Hungarológiai Értesítő, 1983, 1-2. sz.

314-315. p.

Családi Krónika. Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979. Bratislava, Madách, 1981, 422 p.- Válogatta, az utószót és a biográfiai jegyzeteket írta Zalabai Zsigmond.

Bába Iván: Nemzetiségi klasszikusok. Könyvvilág, 1982, 4. sz. 7. p.

Görömbei András: Családi Krónika. Hungarológiai Értesítő, 1983, 3-4. sz.

32-33. p.

Pomogáts Béla: Szlovákiai magyar kötetek. Magyar Hírlap, 1983. 1. 15. 8. p.

Botlik József: Keresztmetszet hat évtized novelláiból. Műhely, 1983, 6. sz.

72-75. p.

Gyurkovits Róza: Nő, 1981, 11. sz. 14. p.

Lacza Tihamér: Egy műfaj ébresztése. Irodalmi Szemle, 1981, 9. sz. 857-859. p.

Lacza Tihamér: Ember a szóban. Főnix Füzetek 10. Bratislava, Madách, 1985,

97-101. p.

Bábi Tibor: Keresek valakit. Válogatott versek 1954-1977. Bratislava, Madách,

1982, 142 p. – Válogatta Zalabai Zsigmond.

-dénes-[Dénes György]: Bábi Tibor: Keresek valakit. Hét, 1983, 49. sz. 8. p. Alabán Ferenc: Eszmeiség és életérzés Bábi Tibor költészetében. Irodalmi Szemle, 1983, 2. sz. 133-140. p.

Alabán Ferenc: Folytatás és változás. Főnix füzetek 9. Bratislava, Madách, 1984, 55-68. p.

Adjatok szállást az igének! Négy kisszínpadi műsor. Bratislava, LITA, 1984, 56 p. – Összeállította, az előszót és az utószót írta Zalabai Zsigmond.

A hűség nyelve. Csehszlovákiai magyar írók az anyanyelvről. Bratislava, Madách, 1985, 234 p. – Összeállította Zalabai Zsigmond

A hűség nyelve. Csehszlovákiai magyar írók az anyanyelvről. 2. kiad. Bratislava, Madách, 1987, 303 p. – Összeállította Zalabai Zsigmond.

E. Fehér Pál: Kulturális jegyzetek. Népszabadság, 1985. 10. 23. 7. p.

Filep Tamás: Könyvek a hűség nyelvén. Könyvvilág, 1985, 12. sz. 7. p.

Szeli István: A hűség nyelve. Híd, 1986, 2. sz. 270-277. p.

Botlik József: A hűség nyelve. Kritika 1986, 6. sz. 21. p.

Pomogáts Béla: A hűség nyelvén. Nyelvünk és Kultúránk, 1986, 63. sz. 85-86. p.

Pomogáts Béla: Anyanyelvi őrjárat. Élet és Irodalom, 1986, 11. sz. 10. p.

Mórocz [Mórocz Károly]: A hűség nyelve. ef-Lapok, 1986, 5-6. sz. 54. p.

Mezey László Miklós: Féltő hűséggel. Új Forrás, 1987, 1. sz. 89-92. p.

Soóky László: A hűség nyelve. Honismeret, 1987, 1. sz. 76-77. p.

Gráf Rezső: A hűség nyelve. Nyelvünk és Kultúránk, 1987, 66. sz. 109-111. p.

Kozma Gábor: A hűség nyelve. Hungarológiai Értesítő, 1987, 3-4. sz. 190-191. p.

Szabó T. Ádám: Die Sprache der Treue. Annales Universitatis Scientiarum

Budapestinensis de Rolando Eötvös Nominatae. Sectio Linguistica 19. Budapest, 1988, 287-296. p.

Vértes István: A hűség nyelve. Népszava, 1988. 10. 1. 8. p.

Pomogáts Béla: Megmozdult világban. Magyar Hírlap, 1988. 5. 6. 9. p.

Olasz Sándor: A hűség nyelve. Hungarológiai Értesítő, 1989, 3-4. sz. 378. p.

Fonod Zoltán: A hűség nyelve. Új Szó, 1985. 9. 17. 4. p.

Fonod Zoltán: Latiatuc, feleym, mik vogymuk. In: Tegnapi önismeret. Bratislava,

Madách, 1986, 315-320. p.

Dusza István: Újbóli szembesülés. Új Szó, 1987. 12. 8. 4. p.

Smatlák, Stanislav: A szlovák líra erővonalai. Bratislava, Madách, 1985, 204 p. -Válogatta Zalabai Zsigmond.

Alabán Ferenc: A költészet vonzáskörében. Irodalmi Szemle, 1986, 10. sz.

945-952. p.

Hej, Dunáról fúj a szél. Dokumentumjáték 7 képben. Dunajská Streda, Járási Népművelési Központ, 1988,19 p. – Összeállította Zalabai Zsigmond és Szilvássy József.

Tanszéki Hírmondó = Spravodaj katedry madárského jazyka a literatúry. Pozsony, A Komensky Egyetem Bölcsészettudományi Kara Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéke mellett működő Szlovákiai Magyar pedagógusok Szövetségének Alapszervezete és a Szenczi Molnár Albert Alapítvány, 1990, 42 p. – Összeállította Zalabai Zsigmond.

Tanszéki Hírmondó = Spravodaj katedry madárského jazyka a literatúry. Pozsony, A Komensky Egyetem Bölcsészettudományi Kara Magyar Nyelv és irodalom Tanszéke mellett működő Szlovákiai Magyar pedagógusok Szövetségének Alapszervezete és a Szenczi Molnár Albert Alapítvány, 1991, 37 p. – Összeállította Zalabai Zsigmond.

Szenczi Molnár Albert: “Szorgos adósa vagyok hazámnak” avagy “Életemnek leírása”. Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 1993, 120 p. – Összeállította és az előszót írta Zalabai Zsigmond.

E. Fehér Pál: Az élő Szenczi Molnár Albert. Népszabadság, 1994. 3. 9. 15. p.

-y-: Lilium Aurum Bibliotéka. Új Szó, 1994. 5. 3. 7. p.

Baróti Szabó Dávid: Jer, magyar lantom. Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 1994, 229 p.- ÖsszeálIrtotta, az utószót, a név- és szómagyarázatokat készítette Zalabai Zsigmond.

Szilágyi Márton: Baróti Szabó Dávid: Jer, magyar lantom. Irodalomtörténeti Közlemények, 1995, 3-4. sz. 431-436. p.

-kövi-[Kövesdi Károly]: Magyar lant, nyolcvan év után. Új Szó, 1994. 11. 22. 6. p. Szabó József: Jer, magyar lantom. Vasárnap, 28. évf. (1995) 14. sz. 4. p.

Magyar jeremiád. Visszaemlékezések, versek, dokumentumok a deportálásról és a kitelepítésről, 1946-1948. Bratislava, Vox Nova, 1995, 189 p. – (Bibliotheca Hungarica Műhely) – Összeállította, az értékelő szövegeket és a verskommentárokat írta Zalabai Zsigmond.

Szabó József: A szlovákiai magyar nemzetrész szolgálatában. Tiszatáj, 1995, 8.

sz. 39-42. p.

Szakolczay Lajos: Olvasó-próba. Kortárs, 1995, 10. sz. 115-117. p.

Szabó József: Siralomének. Új Szó, 48. évf. (1995. 4. 6.) 81. sz. 9. p.

Simon Szabolcs: Magyar jeremiád. Nap, 7. évf. (1995) 18. sz. 8. p.

Mit ér a nyelvünk, ha magyar? A “táblaháború” és a “névháború” szlovákiai magyar sajtődokumentumainak válogatása – nyelvészszemmel. Pozsony, Kalligram, 1995, 352 p. – Összeállította, az előszót és a jegyzeteket írta Zalabai Zsigmond.

Fenyvesi Anna: Mit ér a nyelvünk, ha magyar? Acta Linguistica Hungarica, 43. kötet, 1995/96, 3-4. sz. 436-437. p.

Szabó József: A szlovákiai magyar nemzetrész szolgálatában. Tiszatáj, 1995, 8.

sz. 36-38. p.

Balázs Géza: Mit ér a nyelvünk, ha magyar? Édes anyanyelvünk, 1995, 5. sz. 16. p.

Balázs Géza: Nyelvtörvény, név- és táblaháború Szlovákiában. Honismeret,

1996, 1. sz. 103-104. p.

Kontra Miklós: The wars over Names in Slovakia. Language Problems & Lan-

guage Planning. Amsterdam, 1996, 2. sz. 160-167. p.

Szabó József: Mit ér anyelvünk, ha magyar?. Új Szó, 48. évf. (1995. 5. 3.) 101.

sz. 6. p.

Lanstyák István: Harcaink az egynyelvrendszer ellen. Irodalmi Szemle, 38. évf.

(1995) 6. sz. 63-72. p.

Simon Szabolcs: Nyelvháború – iskolaháború. Katedra, 3. évf. (1996) 8. sz. 7. p.

Víz, víz, víz, víz. Az 1965-ös csallóközi árvíz publicisztikai és szépirodalmi anyagaiból. Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 1995, 210 p. -Válogatta Presinszky Lajos és Zalabai Zsigmond, szerkesztette, az utószót és a helységnévjegyzéket írta Zalabai Zsigmond.

Víz, víz, víz, víz. Új Szó, 1995. 6. 20. 7. p.

Gondolatok a könyvtárban. Bibliotheca Hungarica 1990-1995. Somorja, Bibliotheca Hungarica Alapítvány, 1996, 73 p. – Összeállította, szerkesztette és az előszót írta Zalabai Zsigmond.

Szabó József: “Mi dolgunk a világon?”. Vasárnap, 1996, 21. sz. 5. p.

Zalabai Zsigmond bibliográfiája 109

Kövesdi Károly: Az utolsó szoba. Válogatott és új versek. Somorja, Méry ratio, 1996, 108 p. – Az utószót írta és összeállította Zalabai Zsigmond (nevének felün-tetése nélkül).

Szenczivel szolgál a szellem. Szenczi Molnár Albert Alapítvány, 1990-1995. Pozsony, Szenczi Molnár Albert Alapítvány, 1998, 87 p. – Összeállította, szerkesztette, válogatta és az előszót írta Zalabai Zsigmond.

Verses magyar Bohémia. Magyar-cseh verses kapcsolattörténeti olvasókönyv. Pozsony, Kalligram, 2001, 368 p. – Összeállította, sajtó alá rendezte, magyarázó jegyzetekkel ellátta Zalabai Zsigmond.

Gál Jenő: “Csehül” hogyan állunk? – csehül? Prágai Tükör, 9. évf. (2001) 39-42. p.

E. Fehér Pál: Magyar költők a csehekről. Új Szó, 55. évf. (2002. 8. 21.) 10. p.

Szenczi Molnár Albert emlékezete. Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 2001, 456 p. -Összeállította, a szöveget gondozta, a szómagyarázatot készítette, a képanyagot válogatta, a kötetet tervezte Zalabai Zsigmond.

Gy. Szabó András: Szenczi Molnár Albert emlékezete. Kálvinista Szemle, 73. évf.

(2002) 6. sz. 5. p.

Eperjes, Eperjes, te tünde, te régi. Vers- és képkoszorú a hetvenöt éves Zeman László tiszteletére. Somorja, Bibliotheca Hungarica, 2003, 78 p. – Összeállította Zalabai Zsigmond.

Gyűjteményes kötetekben, évkönyvekben megjelent tanulmányok

Egy nemzedék erőpróbája

In: 30 év alkotó munkája. Bratislava, Pravda, 1975, 305-312. p. Ars eritica

In: Mű és érték. Bratislava, Madách, 1976, 76-79. p. A vers túloldalán

In: Mű és érték. Bratislava, Madách, 1976, 247-255. p. “A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni?”. Töprengés a gyermekversről és a hazai

magyar gyermekköltészetről

In: Mű és érték Bratislava, Madách, 1976, 273-296. p. Egy nemzedék erőpróbája. Fekete szél. Fiatal szlovákiai prózaírók antológiája

In: Mű és érték. Bratislava, Madách, 1976, 418-427. p. Történelem szélárnyékban

In: A Csallóköztől a Bodrogközig. (Riportok, versek, novellák, vallomások)

Bratislava, Madách, 1977, 159-166. p. Küzdelem a kisprőzával

In: Műhely 78. Bratislava, Madách, 1978, 148-160. p. “Bajtársunk: Álom Tivadar, elvtársunk: Álom Tivadar”

In: Műhely 78. Bratislava, Madách, 1978, 301-303. p. Utószó avagy egy szöveg olvasata

In: Cselényi László: Krétakor. Bratislava, Madách, 1978, 161-174. p.

Ember, könyv, társadalom

In: Műhely 79. Bratislava, Madách, 1979, 102-111. p. Egy elfelejtett Móricz-útról

In: Műhely ’80. Bratislava, Madách, 1980, 105-110. p. A szabadságharc évei falumban

In: Madách Naptár 1984. Bratislava, Madách, 1983, 175-181. p. Próbák népe. (Részlet egy falurajzból)

In: Műhely ’83. Bratislava, Madách, 1983, 107-116. p. Marié Majerová (1882-1967)

In: Majerová, Marié: Sziréna. Bratislava, Madách, 1983, 7-8. p. Jan Neruda (1834-1891)

In: Neruda, Jan: Történetek a régi Prágából. Bratislava, Madách, 1983, 7-8. p. “Most pedig menjetek haza!”

In: Műhely ’84. Bratislava, Madách, 1984. 164-179. p. Alois Jirásek (1851-1930)

In: Jirásek, Alois: Régi cseh mondák. Bratislava, Madách, 1984, 7-9. p. Marié Pujmanová (1893-1958)

In: Pujmanová, Marié: Válaszúton. Bratislava, Madách, 1984, 7-8. p. Kies, kietlen

In: A hűség nyelve. Bratislava, Madách, 1985, 109-110. p. Fából – vaskarika

In: A hűség nyelve. Bratislava, Madách, 1985, 116. p. Hogy is mondjuk – katonául?

In: A hűség nyelve. Bratislava, Madách, 1985, 117-119. p. Szakvizsgán műfordításból

In: A hűség nyelve. Bratislava, Madách, 1985, 176-177. p. Egy gyermekvers szőmámora

In: A hűség nyelve. Bratislava, Madách, 1985, 192-193. p. Nyelvében él a – költészet

In: A hűség nyelve. Bratislava, Madách, 1985, 213-220. p. Más szemmel – más szóval

In: A hűség nyelve. Bratislava, Madách, 1985, 221-224. p. Július Fucík (1903-1943)

In: Fucík, Július: Emberek, legyetek éberek! Bratislava, Madách, 1985, 7-9. p. Jakub Arbes(1840-1914)

In: Arbes, Jakub: Newton agya. Bratislava, Madách, 1985, 7-9. p. Vladislav Vancura (1891-1942)

In: Vancura, Vladislav: Három folyó. Bratislava, Madách, 1985, 7-9. p.

A versszerűség kritériumainak módosulása mint a nemzetiségi léthelyzet és a csehszlovákiai magyar nyelvállapot művészi tükrözésének eszköze

In: A magyar vers. Budapest, Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság, 1985,

286-292. p. Duna-táji parabola

In: Helyünk Európában, 2. Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1986, 498-505. p. Kies, kietlen

In: A hűség nyelve. Bratislava, Madách, 1987, 193-194. p.

Zalabai Zsigmond bibliográfiája 111

Fából – vaskarika

In: A hűség nyelve. Bratislava, Madách, 1987, 200. p. Hogy is mondjuk – katonául?

In: A hűség nyelve. Bratislava, Madách, 1987, 201-202. p. Szakvizsgán műfordításból

In: A hűség nyelve. Bratislava, Madách, 1987, 250-251. p. Egy gyermekvers szőmámora

In: A hűség nyelve. Bratislava, Madách, 1987, 265-266. p. Nyelvében él a – költészet

In: A hűség nyelve. Bratislava, Madách, 1987, 283-290. p. Más szemmel – más szóval

In: A hűség nyelve. Bratislava, Madách, 1987, 291-294. p. Szülőföldtől a világig

In: Hagyomány és megújulás. 1. Bratislava, Madách, 1988, 117-130. p. Irodalmak üzenete

In: Kontextus. Bratislava, Madách, 1988, 31-36. p. A homály fényei : Weöres Sándor Fuga című verséről

In: Magyar Orpheus. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1990, 395-400. p. Elöljáró beszéd Szenczi Molnár Albert “Önéletírásához” avagy a “társszerző” vallomása

In: Magyaroknak – magyarul. Bratislava, Csemadok, 1990, 33-36. p. Szenczi Molnár Albert: “Szorgos adósa vagyok hazámnak” avagy “Életemnek leírása”

In: Magyaroknak – magyarul. Bratislava, Csemadok, 1990. 37-115. p. Egy szöveg olvasata

In: Hagyomány és megújulás 2. Bratislava, Madách, 1990, 65-80. p. Irodalom és ‘iroda-lom’

In: Hagyomány és megújulás 2. Bratislava, Madách, 1990, 256-264. p. “Éltem – és ebbe más is belehalt már”

In: Extra Hungáriám. Budapest, Ungvár, 1992, 45-49. p. Tsúszástükör

In: Legyél helyettem én. Tsúszó Sándor emlékkönyv. Dunaszerdahely, Lilium

Aurum, 1992, 31-33. p. Honti krónika, 1848-49

In: Szüntelen rajzás. Sahy, 1993, 61-71. p. “Követelem a Holnapot”

In: Nyomkereső. A második világháború utáni (cseh)szlovákiai magyar irodalom

kistükre. Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 1994, 247-253. p. “A látók titka”

In: Magyar Jeremiád. Bratislava, Vox Nova, 1995, 179-183. p. “Csak bujdosók, csak vándorok vagyunk”

In: Tornyok és temetők. Budapest, Ister, 1999, 191-211. p. Az én katedrám = Moja katedra

In: A pozsonyi magyar tanszék múltja és jelene = Minulost a prítomnosí Katedry

mad’arského jazyka v Bratislave. Pozsony, Kalligram, 2002, 16-28. p.

112 Bereck Zsuzsanna

Folyóiratokban megjelent versek

Sirálysikoly. Hét, 1968, 48. sz. 13. p.

Szorongások. Testvéreim a fák. Bánat. Irodalmi Szemle, 1969, 1. sz. 55. p.

Falu. Rekviem. Fák, ó fák. Tél. Irodalmi Szemle, 1969, 2. sz. 113. p.

Vártalak. Éjszakai világ. Hét, 1969, 7. sz. 13. p.

Vita a holdról. Törvény. Irodalmi Szemle, 1969, 3. sz. 221. p.

Adalékok életrajzomhoz. Hét, 1969, 12. sz. 12. p.

A sietés az életem. Képlet. Vasárnapi Új Szó, 1969. 3. 30. 12. p.

2×2. Irodalmi Szemle, 1969, 4. sz. 341. p.

Szerda. Dél. Hét, 1969, 16. sz. 13. p.

Tehetetlenség. Morzejelek. Irodalmi Szemle, 1969, 6. sz. 530. p.

Anyámnak. Hét, 1969, 26. sz. 13. p.

Lázadás beat-ütemre. Levél Hádészhoz. Irodalmi Szemle, 1969, 7. sz. 584. p.

Tél, város, virradat. Vasárnapi Új Szó, 1969. 12. 28. 12. p.

Dadogó harangok. Vasárnapi Új Szó, 1970. 2. 15. 12. p.

Megtalált haza. Hét, 1970, 8. sz. 13. p.

Cím nélkül. Megérkezés. Szerelem. Dadogó harangok. Két part között. Irodalmi Szemle, 1970, 6. sz. 230. p.

Szerelem, sarlók. Irodalmi Szemle, 1970, 6. sz. 510. p.

Óda a mozdulathoz. Májusi fák. Vasárnapi Új Szó, 1970. 6. 7. 12. p.

Reggel. Lányok. Hét, 1970, 34. sz. 13. p.

Felülről. Vers a sarokból. Irodalmi Szemle, 1970, 9. sz. 832. p.

Ének az élet túlsó oldaláról. Esőben. Foglyul ejtett bogár. Mese a szerelemről. Vasárnapi Új Szó, 1970. 11. 22. 12. p.

Gregorián több szólamra. Hét, 1970, 44. sz. 13. p.

Eszméitető. Irodalmi Szemle, 1971, 3. sz. 244. p.

Az üvöltő napocska himnuszai. Vasárnapi Új Szó, 1971. 5. 30. 11. p.

Ablaküvegre írt sorok. Vakum. Vasárnapi Új Szó, 1971. 7. 11. 12. p.

Készüljetek. Fütyörészve, lehajtott fejjel. Őszi szavak. Otthon. Házassági levél hátlapjára. Vasárnapi Új Szó, 1971. 10. 21. 12. p.

A szél. Vasárnapi Új Szó, 1971. 10. 21. 18. p.

Kacsakaland. Vasárnapi Új Szó, 1971. 11. 7. 18. p

Mese a holdról. Vasárnapi Új Szó, 1972. 1. 16. 18. p.

Kiskert. Vasárnapi Új Szó, 1972. 8. 13. 18. p.

Kicsi és nagy. Vasárnapi Új Szó, 1972. 10. 8. 18. p.

Hintavers. Vasárnapi Új Szó, 1972. 10. 15. 18. p.

Kiolvasó. Vasárnapi Új Szó, 1973. 6. 10. 18. p.

Dínomdánom. Vasárnapi Új Szó, 1973. 9. 16. 18. p

Miért tojik a kakukk idegen fészekbe? Az éhes köd. (mesék). Nő, 1983. 22. sz. 16. p.

Műfordítások

Trevor, William: Miss Smith. Irodalmi Szemle, 1969, 6. sz. 503-508. p. Suliivan, Frank: Reklámkúra.Vasárnapi Új Szó, 1971. 4. 18. 19. p.

Zalabai Zsigmond bibliográfiája 113

Hughes, Langston: Arcszín. Álompor. Az igazság. Ének a mélyből. Koszorúk, koronák. Álmok a nyomornegyedben. Vasárnapi Új Szó, 1971. 7. 4. 12. p.

Rive, Richárd: Holdfényes hatodik kerület. Vasárnapi Új Szó, 1972. 12. 24. 11. p.

Zvara, Juraj: A CSKP nemzetiségi politikája a szocializmus építésének időszakában és a további feladatok

In: Közös hazában. Bratislava, Pravda, 1972, 5-82. p.

Dnyeprov, Alexej: A Maxwell-egyenletek (kisregény 8 részben). Új Ifjúság, 1973, 8-15. sz. 5. p.

Rive, Richárd: Eső. Vasárnapi Új Szó, 1973. 5. 27. 12-13. p.

Ciliak, Ondrej: Galambetető. Nem simogatva. Új Ifjúság, 1974, 2. sz. 9. p.

Minác, Vladimír: Komor egek. Vasárnapi Új Szó, 1974, 41. sz. 12-13. p.

Kondrőt, Vojtech: Betonra. Az első műszak. Manifesztáció. Kék. Új Ifjúság, 1974, 14. sz. 9. p.

Kozák, Jan: A fehér mén. Irodalmi Szemle, 18. évf. (1975) 2. sz. 135-139. p.

Kozák, Jan: A fehér mén. Irodalmi Szemle, 18. évf. (1975) 3. sz. 270-279. p.

Rúfus, Milán: A költő és a szülőföld. Irodalmi Szemle, 19. évf. (1976) 6. sz. 525-530. p.

Kozák, Jan: A fehér mén. Bratislava, Madách, 1981, 88 p.

Kozák, Jan: A fehér mén.Vasárnapi Új Szó, 14 . évf. (1981) 2. sz. 11. p.

Pasiaková, Jaroslava: Cseh-magyar és szlovák-magyar közeledés a két háború közötti KORUNKban

In: Folyamatos múlt. Bratislava, Madách, 1981, 178-185. p.

Cepceková, Elena: Szarka. Nő, 1982, 39. sz. 16. p.

Fedorová, Eva: Találjad ki. Nő, 1982, 39. sz. 16. p.

Az okos csibe (tadzsik mese). Azitisz pásztor (lett mese). Vasárnapi Új Szó, 1982, 50. sz. 18. p

Hevier, Dániel: Hová járnak az ujjak? Hogyan szerezzünk dallamot? Mi van az almában? Kis Építő, 1982/83, 9. sz. 7. p.

Feldek, Lubomír: Mit festett a hercegkisasszony? Kis Építő, 1982/83, 12. sz. 12. p.

Feldek, Lubomír: Mit festett a hercegkisasszony? Vasárnapi Új Szó, 1983, 49. sz. 18. p.

Friedová, Libusa: Hogyan rajzolsz házat? Vasárnapi Új Szó, 1983, 50. sz. 18. p.

Stevcek, Ján: Irodalmak üzenete

In: Esztétikai nézőpontok. Bratislava, Madách, 1989, 183-192. p.

Folyóiratokban megjelent publicisztikai írások, tanulmányok, krititikák, könyvismertetések, tárcák, elmélkedések

Nyílt levél a Csehszlovákiai Magyar Rádió Szerkesztőségéhez. Új Ifjúság, 14. évf.

(1965) 13. sz. 11. p.

Truman Capote: Hidegvérrel. Irodalmi Szemle, 12. évf. (1969) 4. sz. 378-379. p. Egyirányú híd. (Tóth Elemér: Kérgek). A Hét, 14. évf. (1969) 49. sz. 14. p. Tandori Dezső: Töredék Hamletnak. Irodalmi Szemle, 13. évf. (1970) 9. sz.

855-858. p. Költészet és nyelvhelyesség. Irodalmi Szemle,13. évf. (1970) 10. sz. 923-929. p.

Útkeresés, kísérlet, hangváltás. (Ozsvald Árpád: Galambok szállnak feketében).

A Hét, 15. évf. (1970) 3. sz. 14. p. Harangvirág-kondulás. (Batta György: Testamentum). Hét, 15. évf. (1970) 11. sz.

14. p. Ritmus és látomás (Utassy József: Tüzem, lobogóm). Hét, 15. évf. (1970) 17. sz.

10. p. Második születés. (Gutái Magda: Zászló a hóban). Irodalmi Szemle, 14. évf.

(1971) 1. sz. 90-92. p. Oldódó kiáltás. (Mikola Anikó: Tűz és füst között). Irodalmi Szemle, 14. évf.

(1971) 2. sz. 177-179. p. Egyszemű éjszaka – kétszemű kritika. Irodalmi Szemle, 14. évf. (1971) 7. sz.

617-627. p. Más szemmel – más szóval. Költészetünk a szókincs oldaláról. Irodalmi Szemle,

14.  évf. (1971) 8. sz. 733-736. p.

Gondolatok egy befejezetlen mondat körül. (Bari Károly költészete). Irodalmi

Szemle, 14. évf. (1971) 8. sz. 760-762. p. A reménykedés kapujában. (Buda Ferenc: Roham). Irodalmi Szemle, 14. évf.

(1971)  9. sz. 853-857. p.

A megélt légszomj állapota. Tőzsér Árpád: Kőmetafora c. verséről. Irodalmi Szemle, 14. évf. (1971) 10. sz. 949-950. p.

Egy úttörő nyelvművelő könyvről (Deme László: Nyelvi és nyelvhasználati gondjainkról).

Vasárnapi Új Szó, 1971. 6. 20. 12. p.

Szavak hatalma. Varga Imre: Alkony. Irodalmi Szemle, 15. évf. (1972) 1. sz. 75-80. p.

Két Illyés-vers elemzése. Irodalmi Szemle, 15. évf. (1972) 3. sz. 267-272. p.

íme a pont, hol megbotlanak a hangzók. Tóth László: A hangok utánzata. Irodalmi Szemle, 15. évf. (1972) 3. sz. 277-281. p.

A homály fényei. Weöres Sándor: Fúga című verséről. Irodalmi Szemle, 15. évf.

(1972) 4. sz. 369-372. p.

Verskötetek margójára. (Ozsvald Árpád: Szekerek balladája, Kmeczkő Mihály: Mozdulatok, Zs. Nagy Lajos: Üzenet a barlangból). Irodalmi Szemle, 15. évf. (1972) 4. sz. 372-378. p.

Homokvirág. (Veres János válogatott versei). Irodalmi Szemle, 15. évf. (1972) 7. sz. 659-661. p.

A vers túloldalán. Kulcsár Ferenc: Napkitörések című kötetéről. Irodalmi Szemle,

15.  évf. (1972) 8. sz. 753-757. p.

A tárgyilagos indulat költője. (Illyés Gyula költészete). Irodalmi Szemle, 15. évf.

(1972) 9. sz. 781-789. p. Valóságtól valóságig. (Duba Gyula: Valóság és életérzés). Irodalmi Szemle, 15.

évf. (1972) 10. sz. 952-955. p. Találkozás önmagunkkal. Új Szó, 1972. 8. 16. 6. p. Hogyan tanuljunk nyelveket (Lomb Kató). Új Szó, 1972. 8. 25. 6. p. Okulást, tanulságot nyújtó írás. (Egri Viktor: Égő föld). Vasárnapi Új Szó, 1972.

10. 1. 9. p.

Zalabai Zsigmond bibliográfiája 115

Nyolcszínű szivárvány. (Petrík József versei). Vasárnapi Új Szó, 25. évf. (1972) 25.

sz. 7. p. Kevesebb árnyat, több tiszta fényt! (A Tábortűz nyelvhasználatáról). Vasárnapi Új

Szó, 25. évf. (1972), 36. sz. p. 8 Beköszöntő a fiatal szlovákiai magyar költők versei elé. Új Forrás, 4. évf. (1972)

1. sz. 37-38. p.

Kísérletek és kérdőjelek. (Keszeli Ferenc: Ostromlétra) Hét, 1972, 37. sz. 13. p. Olvassunk együtt avagy ízelítő egy verskötetből (Kulcsár Ferenc: Napkitörések).

Új Ifjúság, 1972, 41. sz. 5. p.

A halhatatlan “metafora”. Irodalmi Szemle, 16. évf. (1973) 1. sz. 7. p. Az Úti jegyzetek margójára. (Petőfi Sándor: Úti jegyzetek). Irodalmi Szemle, 16.

évf. (1973) 1. sz. 20. p.

Holmi. Irodalmi Szemle, 16. évf. (1973) 1. sz. 92-94. p.

Egy nemzedék erőpróbája. (A Fekete szél című nemzedéki prózaantológiáról). Irodalmi Szemle, 16. évf. (1973) 2. sz. 180-184. p. A Látóhatár. Irodalmi Szemle, 16. évf. (1973) 4. sz. 365. p. A “Korunk Évkönyv” margójára. Irodalmi Szemle, 16. évf. (1973) 5. sz. 462-463. p. Az értelem keresője. Miroslav Válek: Válogatott versek. Irodalmi Szemle, 16. évf.

(1973) 6. sz. 483-490. p.

Követendő példa. Irodalmi Szemle, 16. évf. (1973) 6. sz. 564-565. p. Levél az olvasóhoz. Irodalmi Szemle, 16. évf. (1973) 7. sz. 603. p. Kultúra, közösség, közönség. (Gondolatok a Jókai-napokról). Irodalmi Szemle, 16.

évf. (1973) 7. sz. 655-656. p.

Holmi. Irodalmi Szemle, 16. évf. (1973) 7. sz. 670. p. Égig táncol a nóta. (Tóth Elemér: Csillagrózsa). Irodalmi Szemle. 16. évf. (1973)

8. sz. 759-761. p. Egy régi költő modernsége. (Csokonai Weöres Sándor költészetének tükrében).

Irodalmi Szemle, 16. évf. (1973) 9. sz. 787-796. p. A távol közelében. Tóth László: Maszkok Beethovennek. Irodalmi Szemle, 16. évf.

(1973)  10. sz. 924-927. p.

Szülőföldtől a világig. Új Forrás, 5. évf. (1973) 1. sz. 45-54. p.

A Balassi-líra ismeretéért. Új Ifjúság, 1974, 16. sz. 5. p.

Szülőföldtől a világig. Irodalmi Szemle, 17. évf. (1974) 2. sz. 140-147. p.

Nemzetiségi önismeretünk forrásai. (Sas Andor: A koronázó város). Irodalmi Szemle, 17. évf. (1974) 3. sz. 254-259. p.

Egy cikkgyűjtemény tanulságai. (Balázs Béla, összeáll.: Együtt, egymásért). Irodalmi Szemle, 17. évf. (1974) 8. sz. 755-759. p.

“A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni?” Irodalmi Szemle, 17. évf. (1974) 9. sz. 824-836. p.

Ars critika. Új Ifjúság, 1974, 26. sz. 5. p.

Párbeszéd a múlttal. (Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág). Hét, 19. évf. (1974) 48. sz. 9. p.

Kisepikánk lehetőségei. (Bereck József: Vihar előtt). Vasárnapi Új Szó, 7. évf.

(1974)  48. sz. 9. p

Szlovák kultúra Jugoszláviában. ). Hét, 20. évf. (1975) 16. sz. 10. p. Mátyusföldi barangolás. Irodalmi Szemle, 18. évf. (1975) 1. sz. 31. p.

Széljegyzetek egy kisregényhez. (Jan Kozák: A fehér mén). Irodalmi Szemle, 18.

évf. (1975) 2. sz. 134. p.

Történelem – szélárnyékban. Irodalmi Szemle, 18. évf. (1975) 5. sz. 434-439. p. A műfaj neve: önismeret. Irodalmi Szemle, 18. évf. (1975) 9. sz. 812-821. p. Ablak a világra. (Képes gyermeklexikon). Hét, 1975, 13. sz. 15. p. Első osztályú magány. (Gál Sándor). Új Szó, 1975. 4. 24. 6. p. Sokszemközt Duba Gyulával. Vasárnapi Új Szó, 8. évf. (1975) 10. sz. 19. p. Sokszemközt Ozsvald Árpáddal. Vasárnapi Új Szó, 8. évf. (1975) 12. sz. 8. p. Sokszemközt Kulcsár Ferenccel. Vasárnapi Új Szó, 8. évf. (1975) 22. sz. 9. p. Sokszemközt Varga Imrével. Vasárnapi Új Szó, 8. évf. (1975) 23. sz. 9. p. Sokszemközt a Sokszemköztről. Vasárnapi Új Szó, 8. évf. (1975) 27. sz. 9. p. Üvegharang (Gyüre Lajos). Új Szó, 28. évf. (1976. 1. 5.) 6. p. Egy verskötet buktatói. (Zirig Árpád: Sasok és vonatok). Új Szó, 28. évf. (1976.

1. 29.) 6. p.

Nyelvében él a nemzetiség. (Deme László). Új Szó, 28. évf. (1976. 7. 16.) 6. p. A testvériesülés szolgálatában. (Sziklay Lászó). Új Szó, 28. évf. (1976. 8. 12.) 6. p. Vita egy regényről avagy a kritika (kritikánk) szempontjai. Új Szó, 28. évf. (1976.

9. 23.) 6. p.

Hogy is mondjuk – katonául? Új Szó, 28. évf. (1976. 11. 13.) 4. p. Mérlegprőba. A “Négyek”. (Gál Sándor, Tóth Elemér, Batta György, Bárczi István

lírájáról). Irodalmi Szemle, 19. évf. (1976) 9. sz. 809-821. p. Tallózás az Irodalmi Szemle 3-4. számában. Új Ifjúság, 25. évf. (1976) 22. sz. 8. p. Szlovák írók interjúkötete. Vasárnapi Új Szó, 9. évf. (1976. 4. 25.) 9. p. Tájmúzeum, önismeret, alkotó szellemiség. Irodalmi Szemle, 20. évf. (1977) 3. sz.

belső borító Duna-táji parabola. (Páskándi Géza színművéről). Irodalmi Szemle, 20. évf. (1977)

7.  sz. 651-656. p.

Csingiz Ajtmatov: Korai darvak. Irodalmi Szemle, 20. évf. (1977) 10. sz. 958-959. p.

Kézfogások. Új Szó, 1977. 3. 22. 4. p.

Kétszer mérj. Új Szó, 1977. 3. 23. 4. p.

Folytatni és meghaladni. Vasárnapi Új Szó, 1977. 8. 7. 6. p.

Főhős ! szélárnyékban. (Bereck József). Vasárnapi Új Szó, 1977. 12. 4. 9. p

Küzdelem a kisprőzával. Vasárnapi Új Szó, 1977. 12. 18. 9. 11. p.

“Bajtársunk: Álom Tivadar, elvtársunk: Álom Tivadar”. (Rácz Olivér hatvanéves).

Irodalmi Szemle, 21. évf. (1978) 1. sz. 69-70. p. “Követelem a Holnapot”. Az Ady-líra és környéke. Irodalmi Szemle, 21. évf. (1978)

8.  sz. 745-751. p.

“Követelem a Holnapot”. II. Az Ady-líra és környéke. Irodalmi Szemle, 21. évf. (1978) 9. sz. 850-861. p.

Egy szöveg olvasata. (Cselényi László: Összefüggések avagy Az emberélet útjának felén). Irodalmi Szemle, 21. évf. (1978) 10. sz. 914-922. p.

Mi az a CSMÍ? Vasárnapi Új Szó, 1978. 9. 24. 14. p.

Ünnepi könyvhét 1978. Nő, 1978, 25. sz. 7. p.

“Rózsa a tavaszt…” Nő, 1978, 45. sz. 7. p.

Igaz Szó. Hét, 1978, 10. sz. 8. p.

Szavak varázsa. (Szilágyi Ferenc: A magyar sző költészete). Hét, 1978, 35. sz. 8. p.

Zalabai Zsigmond bibliográfiája 117

Haza, szülőföld, nemzetiség. Hét, 1978, 38. sz. 8. p.

Ha újra gyerek lehetnék. Hét, 1978, 44. sz. 10. p.

Mire jó a történelmi dráma? Hét, 1978, 46. sz. 14. p.

Ki lát meg minket? (Tengerlátó). Hét, 1978, 52. sz. 11. p.

Beszélni nehéz. (Péchy Blanka). Új Szó, 31. évf. (1978. 4. 13.) 6. p.

Példa és okulás. (Gondolatok Forbáth Imre születésének 80. évfordulóján). Új

Szó, 31. évf. (1978) 311. sz. 6. p.

Könyv, ember, társadalom. Irodalmi Szemle, 22. évf. (1979) 2. sz. 145-156. p. Egy elfelejtett Mőricz-útről. Irodalmi Szemle, 22. évf. (1979) 7. sz. 650-653. p. Gál Sándor: Kavicshegyek. Irodalmi Szemle, 22. évf. (1979) 10. sz. 932-934. p. Lírai emlékképek. (Ozsvald Árpád: Vadvizek). Új Forrás, 11. évf. (1979) 6. sz.

74-75. p.

Első osztályosok ajándék könyve. Új Szó, 32. évf. (1979. 1. 29.) 4. p. Csillagsugárzás. (Rácz Olivér). Új Szó, 32. évf. (1979. 2. 9.) 6. p. “Nem vágytam sorssal játszani” (Valentin Beniak). Új Szó, 32. évf. (1979. 5. 11.)

6. p.

Lírai emlékképek. (Ozsvald Árpád: Vadvizek). Új Szó, 32. évf. (1979) 58. sz. 6. p. A repülő szőnyeg. Vasárnapi Új Szó, 1979. 3. 25. 12-13. p. Világirodalmi kisenciklopédia. Hét, 1979, 12. sz. 8. p. Magyar szinonimaszőtár. Hét, 1979, 13. sz. 8. p. Kies-kietlen (Kiss Lajos). Hét, 1979, 14. sz. 14. p. Adalékok néprajzi kultúránk megismeréséhez. Hét, 1979, 21. sz. 11. p. Bicebóca, kabóca (gyermekvers-antológia). Hét, 1979, 24. sz. 14. p. “Itt és most” – de most! Hét, 1979, 26. sz. 6-7. p. “Emlékezzünk a régiekről” (László Gyula). Hét, 1979, 28. sz. 8. p. Örökségünk: Szenei Molnár Albert. Hét, 1979, 29. sz. 15. p. Irodalom és “irodalom”. Hét, 1979, 50. sz. 14-15. p. Veres János: Mikrovilág. Irodalmi Szemle, 23. évf. (1980) 1. sz. 78-80. p. Gyermek- és ifjúsági irodalmunk a hetvenes években. Irodalmi Szemle, 23. évf.

(1980) 2. sz. 110-115. p. A madárrá változott leány. Mikroszkopikus vizsgálat[ok] Mikola Anikó lírájában.

Irodalmi Szemle. 23. évf. (1980) 4. sz. 357-367. p.

A madárrá változott leány. Mikroszkopikus vizsgálatok Mikola Anikó lírájában. Irodalmi Szemle, 23. évf. (1980) 5. sz. 467-474. p. Költészetünk a hetvenes évek második felében. Irodalmi Szemle, 23. évf. (1980)

4. sz. 354-356. p.

A metafora mélystruktúrája. Irodalmi Szemle, 23. évf. (1980) 10. sz. 917-922. p. A ma könyvei a holnap tettei. Nő, 1980, 11. sz. 9. p. Testvéreim a betűben. Nő, 1980, 39. sz. 6. p. Történelem szélárnyékban. Nő, 1980, 39. sz. . p. “Az én szívem terád várakozik.” Új Szó, 1980. 11. 28. 6. p. Lilla titkai (Csokonai Vitéz Mihály). Hét, 1980, 14. sz. 8. p. “Mifantológia” (0. Nagy Gábor: Mi fán terem?). Hét, 1980, 44. sz. 8. p A hetvenes évek fiatal magyar költői. Hét, 1980, 45. sz. 15. p Irodalom és iroda-lom. Műhely, 3. évf. (1980) 2. sz. 59-64. p. Irodalmunk és vidéke. Hét, 1981, 1. sz. 14. p.

Üngürüszök története (Blaskovics József). Hét, 1981, 37. sz. 17. p.

Szellemi értékcsere. Hét, 1981, 38. sz. 8. p.

Tábori krónika. Hét, 1981, 41. sz. 7. p.

Szó-beszéd. Hét, 1981, 44. sz. 8. p.

Mosolygó irodalom. Hét, 1981, 46. sz. 8. p.

Amíg élsz, sose csukődj be. Nő, 1981, 51-52. sz. 10-11. p.

Megjártam a hadak útját. Új Szó, 1981. 3. 6. 6. p.

Huszonéves tizenéves? Új Szó, 1981. 9. 5. 4. p.

Termékeny eszmecsere. Új Szó, 1981. 9. 14. 4. p.

Metafora és ikonitás. Irodalmi Szemle, 24. évf. (1981) 1. sz. 38-47. p.

Szó, kép, szőkép, világkép. Irodalmi Szemle, 24. évf. (1981) 8. sz. 728-734. p.

Versszerűség és világkép. Irodalmi Szemle, 24. évf. (1981) 10. sz. 898-903. p.

Versszerűség és világkép a Szlovákia magyar költészet tükrében. Kortárs, 25. évf.

(1981) 12. sz. 1967-1972. p. A csehszlovákiai magyar könyvkiadás a felszabadulás után. Műhely, 4. évf. (1981)

3. sz. 61-72. p.

Egy szlovákiai magyar vers mítoszi logikája és valőságháttere. (Mikola Anikó: Variációk egy Garam menti mítosz témájára). Új Forrás, 13. évf. (1981) 4. sz.

39-44. p

Szimbólum, allegória, tárgyvers. Vasárnapi Új Szó, 1981, 37. sz. 11. p. Szellemi értékek nyomában. Vasárnapi Új Szó, 1981, 41. sz. 11. p A tanuló és a könyv. Vasárnapi Új Szó, 1981, 45. sz. 11. p. Mesét mondok, valóságot. (Gál Sándor könyvéről). Új Szó, 34. évf. (1981) 43. sz.

6. p.

A Csallóköz festője (Tallós-Prohászka István). Új Szó, 1982. 1. 12. 4. p. Futamok. Új Szó, 1982. 1. 18. 4. p. Futamok. Új Szó, 1982. 1. 25. 4. p. Futamok. Vasárnapi Új Szó, 1982, 1. sz. 11. p.

Baráti szó. (Csanda Sándor: Slovo priatelské). Új Szó, 35. évf. (1982) 18. sz. 6. p. Egy tarisznya hazai. Vasárnapi Új Szó, 1982, 48. sz. 11. p. Dudanőta, népszínmű. Új Szó, 35. évf. (1982) 47. sz. 11. p. Irodalmi kézfogás. Új Szó, 35. évf. (1982. 12. 3.) 6. p. A tiszta beszéd tudománya. Új Szó, 35. évf. (1982. 12. 13.) 4. p. “Fusson, akinek nincs bora”?…Nő, 1982, 5. sz. 12-13. p. Vendégünk a Csali. Nő, 1982, 21. sz. 17. p. Fülöp Antal novellája elé. Nő, 1982, 22. sz. 14. p. Vendégünk Ág Tibor. Nő, 1982, 51-52. sz. 28. p. Előmunkálatok egy költészettörténethez. (Koncsol László: ívek és pályák). Hét,

27. évf. (1982) 12. sz. 14. p. Előmunkálatok egy költészettörténethez. (Koncsol László: ívek és pályák). Hét,

27. évf. (1982) 13. sz. 14. p.

Ipolypásztő iskolája. Hét, 27. évf. (1982) 51. sz. 14-15. p. Olvassunk együtt. Tábortűz, 1982/83, 13. sz. 8. p. Szülőfalum krónikájából. Tábortűz, 1982/83, 18. sz. 17. p. Próbák népe. (Ipolypásztő regénye). Irodalmi Szemle, 25. évf. (1982) 10. sz.

920-931. p.

Próbák népe 2. Irodalmi Szemle, 26. évf. (1983) 1. sz. 14-29. p.

Próbák népe 3. Irodalmi Szemle, 26. évf. (1983) 2. sz. 125-132. p.

Próbák népe 4. Irodalmi Szemle, 26. évf. (1983) 3. sz. 212-221. p.

Tőzsér Árpád versei szlovákul. (Na brehu papiéra). Új Szó, 36. évf. (1983) 17. sz.

6. p.

Ki a jobbágysorbői. Vasárnapi Új Szó, 36. évf. (1983) 26. sz. 11. p. Nyelvünk és mi. (Jakab István könyvéről). Új Szó, 36. évf. (1983) 189. sz. 6. p. Cseh főhajtás Babits előtt. Új Szó, 36. évf. (1983. 12. 8.) 6. p. Magyar költők cseh antológiája. Új Szó, 36. évf. (1983. 12. 15.) 6. p. Alexander Csanda: Slovo priatelské. (Stúdia o madárskej literatúre na Sloven-

sku). Hungarológiai Értesítő, 5. évf. (1983) 3-4. sz. 33-34. p. Kabinet literárnej komunikácie a experi mentái nej metodiky Pedagogickej fakulty

v Nitre. Hungarológiai Értesítő, 5. évf. (1983) 3-4. sz. 76-77. p. Koncsol László: ívek és pályák. Hungarológiai Értesítő, 5. évf. (1983) 3-4. sz.

87-89. p.

Stefan Korbei: Visszatekintő elmélkedés az iszonyatos földrengésről – Barőti Szabó Dávid: A komáromi földindulásról. Hungarológiai Értesítő, 5. évf. (1983)

3-4. sz. 89-90. p. Jaroslava Pasiaková: Folyamatos múlt. Hungarológiai Értesítő, 5. évf. (1983) 3-4.

sz. 150-151. p. Universitas Comeniana. Zborník Filozofickej fakulty Univerzity Komenského. Philo-

logica. Roc. 31/1980. Hungarológiai Értesítő, 5. évf. (1983) 3-4. sz. 218. p. Az Út 1931-1936. Hungarológiai Értesítő, 5. évf.(1983) 3-4. sz. 220-221. p. Varga Lajos elkötelezettsége. Új Szó, 37. évf. (1984. 8. 3.) 6. p. Próbák népe. (Részlet). Irodalmi Szemle, 27. évf. (1984) 2. sz. 157-173. p. Próbák népe. (Részlet). Irodalmi Szemle, 27. évf. (1984) 3. sz. 225-229. p. Gólya, gólya, vaslapát. Irodalmi Szemle, 27. évf. (1984) 6. sz. 556-563. p. “Lakodalom van a mi utcánkban”. (Ipolypásztői lagzis szokások és népdalok). Irodalmi Szemle, 27. évf. (1984) 9. sz. 830-843. p. “Lakodalom van a mi utcánkban” 2. (Ipolypásztői lagzis szokások és népdalok).

Irodalmi Szemle, 27. évf. (1984) 10. sz. 910-925. p. Tanmese a könyvről. Olvasó Nép, (1984) 5-6. p. Mindenekről számot adok. Nő, 1984, 48. sz. 14-15. p. Édesanya-nyelven. Irodalmi Szemle, 28. évf. (1985) 2. sz. 176-185. p. Jégverésben, forgószélben. Irodalmi Szemle, 28. évf. (1985) 5. sz. 450-456. p. Elősző. Iródia Füzetek. 1985, 10. sz. 5. p.

A bírálóbizottság egyes tagjainak megjegyzései. Iródia Füzetek. 1985,10. sz. 60. p. Kerekasztal-beszélgetés. Grendel Lajos könyvéről. Irodalmi Szemle, 29. évf.

(1986) 7. sz. 645-653. p.

Vita az irodalmunkról. Irodalmi Szemle, 30. évf. (1987) 3. sz. 283-294. p. Próbaút a parnasszusra. Irodalmi Szemle, 30. évf. (1987) 7. sz. 747-761. p. Ide o spolocny prospech. Pravda, 68. évf. (1987. 5. 22) 117. sz. 5. p. Többet a kölcsönös együttműködés érdekében. Új Szó, 40. évf. (1987. 5. 21.)

116. sz. 6. p. Jónás, a halpiacon. (Krausz Tivadar: Szövetségesek). Irodalmi Szemle, 31. évf.

(1988) 3. sz. 308-312. p.

120 Bereck Zsuzsanna

“Vadrózsából tündérsípot csináltam”. Új Szó, Vasárnapi kiadás, 21. évf. (1988)

25. sz. 11. p.

Küzdés az élet. (Madách Imre válogatott művei). Hét, 35. évf. (1990) 9. sz. 8. p. Akikért a harang szól. (Emlékműavatás Ipolypásztőn). Hét, 35. évf. (1990) 43. sz.

7. p.

Könyveiben él a nemzetiség. Hét, 35. évf. (1990) 44. sz. 7. p. Emlékművet avattak. Garamvölgye – Pohronie, 1990. 10. 4. Felhívás a Bibliotheca Hungarica létrehozására. Új Szó, 43. évf. (1990. 11. 7.)

261. sz. 6. p.

Európai Utas. Új Szó, 43. évf. (1990. 12. 12.) 291. sz. 5. p. Fölbolydult szótár. Új Szó, 44. évf. (1991. 3. 29.) 75. sz. 5. p A magyar glóbusz magyar Atlasza. Széchenyi Istvánról, bicentenáriumán. Új Szó,

44. évf. (1991. 10. 21.) 247. sz. 4. p “Csak bujdosók, csak vándorok vagyunk”. Vasárnap, 24. évf. (1991. 11. 15.) 46.

sz. 10-11. p “Csak bujdosók, csak vándorok vagyunk”. II. Vasárnap, 24. évf. (1991. 11. 22.)

47.  sz. 10-11. p

“Csak bujdosók, csak vándorok vagyunk”. III. Vasárnap, 24. évf. (1991. 11. 29.)

48.  sz. 10-11. p

Oznamujem Vám …[inc.]. Romboid, 27. évf. (1992) 1. sz. 56. p.

Verstörténés, kritikatörténés. I. Irodalmi Szemle, 34. évf. (1991) 2. sz. 213-224. p.

Verstörténés, kritikatörténés. II. Irodalmi Szemle, 34. évf. (1991) 3. sz. 248-249. p.

Minek, nevezzelek? Nap vagy A Nap. Új Szó, 45. évf. (1992. 1. 11.) 9. sz. 5. p.

Sancho Panza szomorú. Barak László költészetéről. Irodalmi Szemle, 35. évf. (1992) 7. sz. 769-778. p.

A Madách Imre-irodalmi dij 1991-ben. Irodalmi Szemle, 35. évf. (1992) 8. sz. 885-890. p.

Egyet mondok, kettő lesz belőle. Számnevek a magyar szólásokban. Cserkész ka-Lap, 4. évf. (1993) 4. sz. 17. p.

Számnevek a magyar szólásokban. Cserkész ka-Lap, 4. évf. (1993), 5. sz. 16. p.

Egyet mondok, kettő lesz belőle. Számnevek a magyar szólásokban. Cserkész ka-Lap, 4. évf. (1993) Nyári magazin, 32. p.

Egyet mondok, kettő lesz belőle. Számnevek a magyar szólásokban. Cserkész ka-Lap, 4. évf. (1993) 8. sz. 16. p.

Zs. Nagy Lajos: Nagyképűtlenségek. Irodalmi Szemle, 36. évf. (1993) 7-8. sz. 162. p.

Bodnár Gyula: Messze van Helgoland. Irodalmi Szemle, 36. évf. (1993) 7-8. sz. 162. p.

Kritikák post festa. Ketten a Próbaút költői közül. Irodalmi Szemle, 37. évf. (1994) 12. sz. 58-64. p.

Tájkép és vallomás. (Illyés Gyula: Őszi este). Látó, 5. évf. (1994) 11. sz. 91-93. p.

Asztalfiók-irodalom 1. Gondolatok két hírvers nyomán. Tiszatáj, 48. évf. (1994) 5. sz. 19-25. p.

Négy-öt magyar összehajol … Új Szó, 47. évf. (1994) 285. sz. 5. p.

A lelkek építésze. Két “komáromi vers” margójára. Új Szó, 48. évf. (1995) 93. sz. 5. p.

Zalabai Zsigmond bibliográfiája 121

Kritikák post festa. Ketten a Próbaút költői közül. Farnbauer Gábor. Irodalmi

Szemle, 38. évf. (1995) 1. sz. 37-42. p. Kritikák post festa. Ketten a próbaút költői közül. Farnbauer Gábor. Irodalmi

Szemle, 38. évf. (1995) 2. sz. 67-74. p.

Farnbauer Gábor költészetéről. Kisebbségkutatás, 4. évf. (1995) 4. sz. 398-403. p. Poéta és versificator, avagy kritika és álkritika. Kalligram, (1995) 5. sz. 64-73. p. Tanszéki nyelvészműhely. Új Szó, 49. évf. (1996. 6. 18) 141. sz. 8. p. Asztalfiók-irodalom 2. “Csak bujdosók, csak vándorok vagyunk”. Tiszatáj, 48. évf.

(1997) 6. sz. 62-73. p. Asztalfiók-irodalom 3. “Éltem – és ebbe más is belehalt már”. Tiszatáj, 48. évf.

(1997)  7. sz. 44-48. p.

Knédli vagy gombóc? Mindennapi nyelvművelés – egy sörözőben. Új Szó, 51. évf.

(1998)  178. sz. 9. p.

Glosszárium – I. Petőfi, a csingerkávé és az Ipolyszalkai szalagút címen. Új Szó, 51. évf. (1998) 191. sz. 9. p.

Glosszárium a Tikirikitakarakről. Személyes vallomás Simkő Tiborról, a hazai magyar gyermekköltészet egyik meghatározó egyéniségéről. Új Szó, 51. évf. (1998) 192. sz. 9. p.

Március idusától Világos napjáig. Életünk, 3. évf. (1998) 2. sz. 12-13. p.

Krétarajz a portréfestőről avagy A szolid/szelíd humanizáló. A hetvenéves Sze-berényi Zoltán köszöntése. Irodalmi Szemle, 43. évf. (2000) 7-8. sz. 78-55.

P-

Verstörténés. A szlovákiai magyar líra újabb nemzedékei 1970-1988. Kalligram, (2000) 3. sz. 54-61. p.

“Történelmi lecke fiúknak”. Nemzetiség és irodalom – ahogy azt Márai látta. Irodalmi Szemle, 44. évf. (2001) 1-2. sz. 82-85. p.

Filosznaplő. Irodalmi Szemle, 44. évf. (2001) 4. sz. 84-90. p.

Négy szlovák népdal. Irodalmi Szemle, 44. évf. (2001) 11-12. sz. 138-143. p.

Hozzuk haza szép szavainkat. Vasárnap, 34. évf. (2001) 11. sz. 16. p.

Ölvedi László elfeledett verse. Vasárnap, 34. évf. (2001) 15. sz. 15-16. p.

Szó-tár. Vasárnap, 34. évf. (2001) 17. sz. 16. p.

Szó(kincs)tár. Vasárnap, 34. évf. (2001) 19. sz. 16. p.

Verses játékok – halálos komolyan. Vasárnap, 34. évf. (2001) 21. sz. 23. p.

így (b)frunk mi. 1. Vasárnap, 34. évf. (2001) 24. sz. 15. p.

így (b)frunk mi. 2. Vasárnap, 34. évf. (2001) 26. sz. 15. p.

A tárgyilagos indulat költője. (Tapogatózás Illyés Gyula versvilágában). Irodalmi Szemle, 45. évf. (2002) 11. sz. 91-102. p.

Magyarnak lenni… Irodalmi Szemle, 46. évf. (2003) 4. sz. 50-57. p.

Tátra-nyomok a magyar költészetben. Filosznaplő. Irodalmi Szemle, 46. évf. (2003) 8. sz. 80-84. p.

Glosszárium I. A reformkori publicisztikának kedvelt műfaja volt az útilevél, útirajz. Új Szó, 56. évf. (2003. 7. 11.) 158. sz. – Godolat, 3. évf. 15. sz.14. p.

Glosszárium II. A “hőpénzt”, a katonaság eltartásával járó kiadásokat nehezen viselte Hódos … Új Szó, 56. évf. (2003. 7. 25.) 170. sz. – Godolat, 3. évf. 16. sz.14. p.

122 Bereck Zsuzsanna

Tanmese a könyvről. Beleélte magát a neki kedvesek sorsába, s közben önmagát is olvasta szüntelenül próbára téve, … Új Szó, 56. évf. (2003. 8. 8.) 182. sz. – Godolat, 3. évf. 17. sz.14. p.

Autóim – álmok és realitás. Új Sző, 56. évf. (2003. 10. 27.) 247. sz. 16. p.

Filosznaplő. (Adalékok irodalomtörténészeknek). Irodalmi Szemle, 47. évf. (2004)

1.  sz. 86-93. p.

Nyitott könyvek repülő szőnyegén szállva. Új Szó, 57. évf. (2004. 1. 22.) 17. sz. – Könyvjelző, 3. évf. (2004), 1. sz. 1 p.

Interjúk, nyilatkozatok

Tóth László: “Dolgozni muszáj…” Beszélgetés Zalabai Zsigmonddal. Csallóköz, 1976, 2. sz. 7-8. p.

Min dolgozik? Zalabai Zsigmond. Új Szó, 1978. 10. 20. 6. p.

Tóth László: “Mert dolgozni muszáj”. Irodalmi Szemle, 1980, 3. sz. 219-229. p.

Tóth László: “Mert dolgozni muszáj”. In: Vita és vallomás, Bratislava, Madách, 1981, 309-335. p.

Szigeti László: Egyszerű, tiszta világot. Nő, 1983, 23. sz. 14. p.

Grendel Ágota: Találkozás a szülőfölddel. Barátnő, 1984, 9. sz. 7. p.

Tóth László: Bőröndök tartalma, trópusok. Beszélgetés Grendel Lajossal és Zalabai Zsigmonddal. Élet és Irodalom, 1987, 24. sz. 7. p.

Tóth László: A kritikai érvek hatalmával. Beszélgetés Zalabai Zsigmonddal és Rudolf Chmellel. Új Forrás, 1989, 5. sz. 36-47. p.

Tóth László: Beszélgetés Zalabai Zsigmond csehszlovákiai magyar íróval. Hitel, 1989, 23. sz. 24-26. p.

Grendel Ágota: Önismeretből elégtelen. Nő, 1989, 51-52. sz. 22-23. p.

S. Forgón Szilvia: Hungarológusokra Szlovákiában is szükség van. Hét, 1990, 47. sz. 14. p.

Kocsis Aranka: Hunagarológusképzés először Pozsonyban. Nő, 1990, 49. sz. 3. p.

Kluka József: Nem “égnek” le a magyar diákok. Egy főiskolai (egyetemi) felvételikkel kapcsolatos rémhír nyomában. Új Szó, 44. évf. (1991) 145. sz. 1, 2. p.

Dusik Éva: Min dolgozik? Hét, 1991, 32. sz. 7-8. p.

Bodnár Gyula: A paripa is, a fegyver is – megvan. Beszélgetés Zalabai Zsigmond tanszékvezető egyetemi tanárral. Új Szó, 1991. október 15. 5. p.

Nagy Ildikó – Öllös László – Haraszti Mária – Gecse Jolán – Zalabai Zsigmond – Jakab István – Csanaky Eleonóra: Miért beteg a magyar tanszék? Szabad Újság,

2.  évf. (1992) 93. sz. 5. p.

Kövesdi Károly: Intézmény születik. Beszélgetés Zalabai Zsigmonddal – ezúttal az alapítóval. Új Szó, 46. évf. (1993) 9. sz. 5. p. (u.a. In: Gondolatok a könyvtárban, 49-52. p.)

H. Kubik Katalin: Kérdezz – felelek. CSERKÉSZkaLAP, 1993, 2. sz. 20. p. (u.a. In: Gondolatok a könyvtárban, 53-54. p.)

Szőke József – Zalabai Zsigmond – Balassa Zoltán: A díj szolgálatra serkent. Szabad Újság, 2 . évf. (1994) 46. sz. 13. p.

Zalabai Zsigmond bibliográfiája 123

Melaj Erzsébet: Szembenézni a kihívásokkal. Beszélgetés Zalabai Zsigmonddal. A Hét, 39. évf. (1994), 50. sz. 14-15. p. (u.a. In: Irodalom és “iroda-lom”, 99-107. p.; In: Gondolatok a könyvtárban, 61-62. p.)

S. Forgón Szilvia: “Emlékek nélkül nemzetnek híre csak árnyék”. Lezárult a Biblio-theca Hungarica pályázata. Vasárnap, 1995, 5. sz. 6. p. (u.a. In: Gondolatok a könyvtárban, 69-70. p.)

Kövesdi Károly. A marcelházi példa. Új Szó, 1995. december 8. 6. p.

Erdélyi Erzsébet – Nobel Iván: Induljunk tehát: otthonról haza. Beszélgetés Zalabai Zsigmonddal. Tiszatáj, 1996, 2. sz. 67—70. p.

Nobel Iván – Erdélyi Erzsébet: “-mindig csak a líra körében mozgok”. Beszélgetés Zalabai Zsigmonddal. Induljunk tehát: otthonról haza. Budapest, Tárogató, 1996, 33-38. p.

Erdélyi Erzsébet- Nobel Iván: Ars eritica. Induljunk tehát: otthonról haza. Budapest, Tárogató, 1996, 39-41. p.

Erdélyi Erzsébet – Nobel Iván: “Éltem – és ebbe más is belehalt már”. Induljunk tehát: otthonról haza. Budapest, Tárogató, 1996, 41-47. p.

Kövesdi Károly – Almássy Róbert – Zalabai Zsigmond – Kiss Péntek József: Túlpolitizált életünk. Boldogabb tájakon mindennek megvan a maga helye. Vasárnap, 31. évf. (1998) 46. sz. 2. p.

Cséfalvay Eszter, K.: Ritka percek Zalabai Zsigmonddal. Új Nő, 1999, 3. sz. 22-24. p.

Szilvássy József: Vigyázó szemünket a jövőre vessük. Beszélgetés a Márton Áronemlékéremmel kitüntetett Zalabai Zsigmonddal. Katedra 7. évf. (2000) 5. sz. 4-5. p.

Kövesdi Károly: “Szeretnék újra pók lenni”. Beszélgetés Zalabai Zsigmonddal. Vasárnap, 36. évf. (2003) 12. sz. 20-21. p.

Zalabai Zsigmondról írták

Görömbei András: A csehszlovákiai magyar irodalom 1945-1980. Budapest. Akadémia, 1982, 378-380. p. Domokos Mátyás: A “harmadvirágzás” kritikus öntudata. Kortárs, 1985, 7. sz.

139-147. p. Domokos Mátyás: Átkelés, áttűnés. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1987,

152-170. p. Barak László: Tücsökmuzsika helyett – hegyibeszéd. Zalabai Zsigmondnak [vers].

Irodalmi Szemle, 31. évf. 1988, 1. sz. 20. p. Feliinger Károly: Kegyelemdöfés. (Zalabai Zsigmondnak) [vers]. Vasárnap, 24. évf.

1991, 10. sz. 11-12. p.

Zsigmond Zalabai. Romboid, 27. évf. 1992, 1. sz. 55-56. p. d-n [Dusza István]: Könyvkiadásunk mennybemenetele és pokoljárása. Új Szó, 47.

évf. (1994. 10. 29) 251. sz. 1-2. p.

A díj szolgálatra serkent. Szabad Újság, 2. évf. 1994, 46. sz. 13. p. T. L. [Tóth László]: A jó szándék nem elég. Nap, 6. évf. 1994, 46. sz. 20. p. Irodalmi dijak Zalabai Zsigmondnak és Tálamon Alfonznak. Új Szó, 49. évf. (1996.

9. 20.) 220. sz. 2. p. Bodnár Gyula: A hűség nyelvén. In: Zalabai Zsigmond: Koszorúk, 7-9. p.

Bodnár Gyula: A hűség nyelvén. Csallóköz, 1998, 4. sz. 3. p.

N. Gyurkovics Róza: Olykor egy kicsit belehal az ember. Szabad Újság, 1998, 4. sz. 8. p.

Dusza István: Tápláló gyökér és építő szigorúság. Új Szó, 51. évf. (1998. 1. 29.) 23. sz. 9. p.

d-n [Dusza István]: Barátok koszorújában. Az ötvenéves Zalabai Zsigmond köszöntése. Új Szó, 51. évf. (1998. 2. 13) 36. sz. 5. p.

Filep Tamás Gusztáv: Az “innovációs” esztétika vonzásában. Kalligram, 1998, 3. sz. 20-29. p.

Filep Tamás Gusztáv: Zalabai Zsigmond. Dunaszerdahely, Nap Kiadó, 1998, 197 p.

Németh Zoltán: A Prométheusz-változó. Kalligram, 1998, 9. sz. 30-35. p.

– u.a. In: Olvasáserotika. Pozsony, Kalligram, 2000, 181-191. p.

– u.a. In: A kapus öröme a tizenegyesnél. Pozsony, AB-ART, 1999, 60-70. p. Szeberényi Zoltán: Zalabai Zsigmond ötvenéves. Irodalmi Szemle, 41. évf. 1998,

1-2. sz. 59-62. p.

Kiosztották a Bethlen Gábor Alapítvány dijait. Zalabai Zsigmond Márton Áron-emlékérmet kapott. Új Szó, 52. évf. (1999. 11. 4.) 254. sz. 10. p.

ú: Születésnapi kitüntetés. Zalabai Zsigmond Rákóczi-emlékérmet kapott. Új Szó, 52. évf. (1999. 4. 13.) 84. sz. 10. p.

Szeberényi Zoltán: Magyar irodalom Szlovákiában. (1945-1999). II. Pozsony, AB ART, 2001, 80-88. p.

Megemlékezés

(-y-f) [Szilvássy József]: Elhunyt Zalabai Zsigmond. Új Szó, 56. évf. (2003. 12. 29.)

296. sz. 1. p. Kövesdi Károly. Búcsú a trópusoktól. Zalabai Zsigmond, 1948-2003. Vasárnap,

37. évf. (2004) 2. sz. 5. p. Haraszti Mária: Harangszó hív. Zalabai Zsigmond halálhírére, [vers] Szőrös Kő, 8.

évf. (2003) 6. sz. 5. p. (-y-f) [Szilvássy József]: Eltemették Zalabai Zsigmondot. Szülőfaluja, Ipolypásztó

földjéből is került egy maréknyi az irodalomtudós sírjába. Új Szó, 57. évf. (2004.

1. 2.) 1. sz. 1. p.

– u.a. Patonyföld, 4. évf. (2004. 1. 16.) 1. sz. 5. p.

Koncsol László: Ki volt nekünk Zalabai Zsigmond? Szellemi életünk egyik nagy mindenesét vesztettük el benne fiatalon, váratlanul és visszavonhatatlanul. Új Szó,

56. évf. (2003. 12. 29.) 296. sz. 6. p.

– u.a. Patonyföld, 4. évf. (2004. 1. 16.) 1. sz. 5. p.

Fóthy János: Zalabai Zsigmond emlékére. 1948-2003. Somorja és Vidéke, 14. évf. (2004) 1. sz. 4. p.

Bereck József: Valóságból az örökkévalóságba. Búcsú Zalabai Zsigmondtól. Csallóköz, 2004, 1-2. sz. 3. p.

Lacza Tihamér: Zalabai Zsigmond halálára. Szabad Újság, 12. évf. (2004) 1. sz. 10. p.

Cselényi László: Napló és memoár – Zalabai Zsigmond. Új Szó, 57. évf. (2004. 1. 22) – Könyvjelző, 3. évf. 1. sz. 6. p.

Zalabai Zsigmond bibliográfiája 125

Fonod Zoltán: “Messziről és messzire megy az élet…” Zalabai Zsigmond halálára. Irodalmi Szemle, 47. évf. (2004) 1. sz. 14-17. p.

Koncsol László: Zalabai Zsigmond ravatala fölött. (2003. december 31.) Irodalmi Szemle, 47. évf. (2004) 1. sz. 17-18. p.

Bodnár Gyula: Fényjeleket hagyni. Zalabai Zsigmondra emlékezve. Katedra, 11. évf. (2004) 6. sz. 12. p.

Szeberényi Zoltán: Koszorú helyett. Tisztelgés Zalabai Zsigmond emléke előtt. Irodalmi Szemle, 47. évf. (2004) 2. sz. 46-51. p.

Naoki Kosaka: A közigazgatás reformja kapcsán a szlovák politikában 1925 – 1927-ben kibontakozott vita

Az 1927. évi tartományi elrendezés és a körülötte kibontakozó viták

1927 júliusában a csehszlovák Nemzetgyűlés törvényt fogadott el a közigazgatás átszervezéséről, amely az 1920 februárjában elfogadott a megyei és járási hivatalokról hozott törvényt váltotta fel. A tartományi felosztás 1928-ban a Csehszlovák Köztársaság egész területén életbe lépett.1

A tartományi berendezés alapját a közigazgatás kétszintű (járás – tartomány) felosztása jelentette a nagyzsupatörvény által előirányzott hármas szint (járás – megye – megyei szövetség) helyett.2 Az új közigazgatás bevezetése egyben a Szlovákiai Teljhatalmú Minisztérium megszüntetéséhez vezetett.

A tartományi rendszer bevezetésének az volt a célja, hogy a közigazgatást legalábbis formálisan egységesítsék. Másrészt sokan a központosított közigazgatás tökéletesebb formájaként értékelték, s rámutattak a bürokráciának az önkormányzati szervek fölötti befolyásának megerősödésére is.3

Ebből a szempontból meglehetősen érdekes az, hogy az autonómiáért küzdő Hlinka-féle néppárt a koalíciós kormány tagjaként aktívan fellépett a törvény elfogadása mellett.

Ahhoz, hogy ezt az ellentétet feloldhassuk, a “szlovákkérdést” érintő törvény elfogadása körüli vitákat kell elemeznünk. Abból a szempontból, hogy a törvény értelmében Szlovákia először vált külön területi és közigazgatási egységgé, a törvényt a cseh politikának és a szlovák centralistáknak a szlovák autonomisták törekvéseit megsemmisítő lépéseként is értékelhetjük. Ha viszont a szlovák tömegeknek a harmincas évek elején bekövetkezett radikalizációját és egyáltalán a szlovák politikai fejlődést nézzük, akkor a kísérletet teljes kudarcként kell értékelnünk. A kísérlet jelentőségét azonban nem szabad elvitatnunk.

Dolgozatomban a közigazgatási reform kapcsán a szlovák politikai erők közötti vitát kívánom felvázolni, miközben a már meglévő szakirodalom mellett elsősorban a pártsajtóra (Slovák, Slovensky denník, Robotnícke noviny, Národnie noviny) kívánok támaszkodni.

A hagyományos felfogás az agrárpárti Milán Hodzát és a szociáldemokrata Iván Dérért centralistának, a néppártiakat és a Szlovák Nemzeti Párt (SZNP) tagjait autonomistáknak könyveli el. Fel kell figyelnünk azonban arra, hogy a szlovák centralisták nem voltak Prága szlovákiai politikájának szolgai követői. Hodza például következetesen kiállt a megyei szövetség életbe léptetése mellett,4 Dérer pedig gyakran érvelt a közigazgatás decentralizációja mellett.5 A centralisták és az autono-misták között az jelentette az igazi választóvonalat, hogy az előbbiek nézetei a csehszlovakizmusban gyökereztek.

A nemzeti kisebbségeknek, így a németeknek és a magyaroknak a témával kapcsolatos elképzeléseivel a dolgozatomban nem foglalkozom, habár tudatosítom ezek jelentőségét a téma komplex feldolgozása szempontjából.

A kezdetek. Az 1925. évi nemzetgyűlési választások

Az országos politika szempontjából az 1925-ös nemzetgyűlési választások legfontosabb eredménye a szocialista pártok veresége és az öt pártból álló “nemzeti koalíció” parlamenti többségének az elvesztése volt.6 Az eredmények alapján természetes volt, hogy olyan megoldást kell keresni, amely egy új koalíció létrejöttét eredményezi.

Szlovákiában a választások legfontosabb eredménye a Hlinka-féle Szlovák Néppárt (HSLS) győzelme volt, amely a Szlovákiában leadott érvényes szavazatok 34,3%-át szerezte meg. Az eredményt a párt győzelemként ünnepelte. Országos viszonylatban azonban mindez csupán 6,9%-ot és 23 mandátumot ért, ami azt jelentette, hogy az ország hetedik legerősebb pártjává vált.7 Az a tény, hogy a Hlinka-féle néppárt nem ért el abszolút többséget a szlovákiai választók között, elegendő teret hagyott ellenfeleinek (az agrárpártiaknak és a szociáldemokratáknak) a néppárt elleni kritikákra.8

A néppárt győzelme azonban elegendő volt ahhoz, hogy vita kezdődjön a szlovák pártok között a közigazgatásról és általában a “szlovákkérdésről”. De ekkor még nem születetett konszenzus a közigazgatás átalakításáról.

A választások után a kérdéssel kapcsolatban kibontakozott érveket a következőképpen lehet összefoglalni: 1. a szlovák pártok a közigazgatást illetően nem kívántak új rendszer bevezetését, csupán az érvényes megyerendszer kívánták működőképesebbé tenni. Például Dérer “szlovák parlamenti bizottság” létrehozását javasolta;9 2. a néppárt az ún. “nagyszombati manifesztumban” elállt az autonómia10 azonnali életbeléptetésétől, a koalíciós pártok azonban elutasították ezt; 3. Kramár-nak a tartományi rendszerről szóló javaslata új impulzusokat hozott ugyan a vitába,11 de eredmény nélkül, ugyanis a koalíció szerkezete a választások után is változatlan maradt. A legfontosabb azonban az, hogy ebben az időben már a “szlovákkérdés” létezése és megoldásának szükségessége nem volt viták forrása a centralisták és autonomisták között.

Az áttörés – az “úri koalíció” megalakulása

Az Agrárpárt és a szociáldemokraták közötti viták miatt Svehia második kormánya 1926 márciusában beadta lemondását, s ideiglenesen a Cerny vezette hivatalnokkormány vette át az ország irányítását. Októberben azonban Svehia már újból miniszterelnök volt. Az “úri koalíció” megnevezést kapó új kormányának a szerkezete azonban már más volt, mint az előző kormányoké. A kormányból ugyanis hiányoztak a szocialista pártok, akik helyét egyes polgári német pártok foglalták el. Csehszlovákia történetében először léptek német pártok a kormányba. Ez a drasztikusnak is mondható váltás a szlovákiai viszonyokra is hatással volt, s lehetőséget teremtett arra, hogy a Hlinka-féle néppárt is belépjen a kormányba. Hosszabb tárgyalásokat követően 1927. január 15-én ez meg is történt.

A tárgyalásokon a szlovák néppárt Szlovákia teljhatalmú miniszterének a posztját kérte, s egyben azt, hogy e miniszteri tárca jogkörét bővítsék ki.12 A koalíciós pártok azonban ezt elutasították. A kiutat végül a közigazgatás reformjáról szóló megegyezés jelentette. A reform javaslatát a belügyminisztérium dolgozta ki.

A szlovák politikai erők véleménye a tartományi rendszerről

A közigazgatási reform és a néppárt kormányba lépése természetesen a szlovák sajtó érdeklődésének középpontjába került. 1927 elején a készülő reform elképzelései kétféle visszhangot váltottak ki. Az Agrárpárt és a Hlinka-féle néppárt támogatta, a szociáldemokraták és a szlovák nemzeti pártiak viszont elutasították a reformot, ami azért is figyelemre méltó, mivel a szlovák politika korábbi választóvonalai (a centralisták a kormányban, az autonomisták ellenzékben) ezzel érvényüket veszítették.

A vita lefolyását szlovák politika vezéralakjai által megjelentetett írások13 alapján kívánom felvázolni.

Azt mindenképpen tudatosítani kell, hogy a tartományi rendszer támogatói és ellenzői is megegyeztek abban, hogy: 1. a “szlovákkérdés” létezik; 2. ezt meg kell oldani, mivel ajelenlegi helyzet tarthatatlan; 3. mindenképp szükséges valamilyen, az egész Szlovákiára kiterjedő közigazgatási egység létrehozása. Vagyis a reform szükségességében egyetértettek, a vita annak formájáról folyt. A kérdés lényege az volt, hogy Szlovákia második szintű joghatóság (tartomány) legyen-e vagy csak harmadik szintű (megyék szövetsége). A Slovák című lap ezt a kérdést így egyszerűsítette le: kellenek-e nekünk a megyék?14 Az is figyelemre méltó, hogy a vizsgált írások összes szerzője pozitív értelemben használta a “decentralizácó” kifejezést, míg a “centralizáció” kifejezést negatív kontextusban.

Szólni kell a két tábor érvelésében mutatkozó különbségekről is. A tartományi rendszer támogatói, akik egy, az egész Szlovákiára kiterjedő közigazgatási egység megteremtésén fáradoztak, a reform értékelése során elsősorban elméleti érveket soroltak fel.15 A másik oldal, vagyis a megyei szövetség hívei viszont Szlovákia tényleges helyzetéből indultak ki, és igyekeztek rámutatni az új rendszer hátrányaira.16 Érdekes módon 1926 végéig a Slovensky denník (az Agrárpárt álláspontját tükröző lap) néhány írása is foglalkozott a megyei szövetség előnyeivel.17 Érveik nagyon hasonlítottak a Robotnícke noviny című lapban megjelentekhez. A tartományi rendszer támogatóinak minden igyekezete ellenére is az az érzésünk, hogy a reform a Hlinka-féle néppárt és a koalíció közötti kompromisszum eredménye volt.

Azt is figyelembe kell venni, hogy a két tábor belülről is differenciált volt. Az agrárpártiak a tartományi rendszert a szlovákkérdés olyan megfelelő és végső megoldásának tartották, amely lehetővé teszi két céljuk elérését: a közigazgatás unifiká-cióját és a Hlinka-féle néppárt befolyásának csökkentését. Hlinkáék viszont az új rendszert nem a tervezett autonómia végső formájaként, hanem csupán ideiglenes megoldásként fogták fel. Hlinka közismert szavai szerint a reform “az autonómia vetőmagja”,18 Ml. “felvillanása”19 volt. Számára pedig a kormányba való belépés nem jelentett mást, mint politikai és taktikai lépést.20

A szociáldemokraták azzal indokolták elutasító álláspontjukat, hogy a megyei szövetség jobban eleget tenne az általuk szorgalmazott decentralizációnak és demokratizációnak, mint a tartományi rendszer.21A Szlovák Nemzeti Párt viszont az autonómia megvalósíthatóságának szempontjából tartotta jobbnak a megyei szövetség rendszerét.22 Itt kell megemlíteni, hogy Stodola autonómiatervének az alapját a megyei szövetség testületének valamiféle szlovák parlamentté való átalakítása jelentette.23 A Szlovák Nemzeti Párt egyébként az 1920-ban kialakított megyék helyett a történelmi megyerendszer visszaállítását követelte.24

Látható tehát, hogy a szlovák politikai pártok különféle taktikai szempontok alapján támogatták vagy ellenezték a közigazgatás reformját. Ebből a szempontból mindkét tábor “ad hoc” koalíciónak tekinthető. Ezért természetes, hogy amikor 1929 őszén a téma elveszítette aktualitását, ez a két ad hoc tábor is felbomlott. A harmincas évek elején ismét a régi törésvonalak mentén csoportosult a szlovák politika: centralistákra és autonomistákra.

Az új tartományi rendszer, amely a harmincas években a nemzetiségi kérdés megoldására irányuló javaslatok egyik kiindulópontja volt, 1938 októberéig volt érvényben, amikor is megvalósult a szlovák autonómia, s bekövetkezett az államapparátus egészének reorganizációja.

 

LEXIKOLÓGIAI VIZSGÁLATOK MEDVESALJAN

szemle_2004_1_kosaka-2.jpg

Jaroslava Rogulová: A nemzetiségi politika két aspektusa a két világháború közötti Szlovák Nemzeti Pártban

Előadásom első részében abból a tényből indulok ki, hogy a két világháború közötti Szlovák Nemzeti Párt politikai hitvallásának legfontosabb elvével összhangban, amely a szlovák nacionalizmus volt, alapvető programjaként a szlovák nemzet védelmét határozta meg. Ebben az összefüggésben vizsgálom a nemzeti önállóság kérdését. A második részben a Szlovák Nemzeti Párt egyik korabeli legjelentősebb képviselőjének, dr. Emil Stodolának az 1936-ban kiadott A nyelvtörvény és a kisebbségi kérdés című munkájával foglalkozom.

I.

Azt a tényt, hogy az impériumváltás előtti és utáni Szlovák Nemzeti Párt között létezik bizonyos fokú folytonosság, mindjárt az elején szükséges leszögezni. A Szlovák Nemzeti Párt magvát ugyanis azok a konzervatív turocszentmartoni csoportok alkották, melyek jelentős részt vállaltak a szlovákság nemzeti egyenjogúságáért folyó harcban a 19. század második és a 20. század első felében. Ők a politikai és társadalmi munka értelmét a szlovákok azon alapvető nemzeti jogainak védelmében látták, amelyek alapjait a szlovák nemzeti mozgalmak rakták le a 19. században. Ez elsősorban a szlovák nemzet önállóságához és az önálló szlovák nyelvhez – mint a nemzeti különállás egyik legfontosabb jegyéhez -való ragaszkodást jelentette.

A szlovákság politikai képviselői 1861-ban fogadták el a Szlovák nemzet memoranduma című politikai programot, amely 1918-ig, az első világháború végéig irányadó jellegű volt számukra. így államjogi szempontból megmaradtak a történeti Magyarország integritásának az elvénél, miközben a csehek és szlovákok politikai egységének és közös államának koncepciója az első világháború előtt semmiféle szerepet nem kapott körükben. A turocszentmartoni csoport – amely a Szlovák Nemzeti Párt vezérkarát adta – ugyanis a Hlas című folyóirat körül csoportosulok, az ún. hlaszisták fiatal generációjával ellentétben jelentősebb mértékben nem kapcsolódott be a cseh-szlovák együttműködésbe. Ennek egyik oka éppen a cseh félnek a szlovák önállóságot és a Stúr-féle nyelvi elkülönülést elutasító álláspontja volt. így hivatalos politikai érintkezés nem létezhetett, s a kapcsolatok megmaradtak a kulturális, a társasági élet és később a gazdaság szintjén.

Az első világháború kitörését követően a hazai szlovák politikai képviselet taktikai okokból passzivitást hirdetett, és tartózkodott az állam iránti lojalitás mindennemű kifejezésétől. Közben külföldön elkezdődött a cseh-szlovák államiság megvalósításáért indított akció, amelyben mindkét nemzet politikusai, a külföldön élő csehek és szlovákok, valamint a felfegyverzett légiók vettek részt. A Szlovák Nemzeti Párt hivatalos vezetése csupán 1918 elején kezdett aktivizálódni, de még ekkor is tartózkodó álláspontot foglalt el a cseh-szlovák államisággal kapcsolatban. Végül csupán 1918. május 24-én a Szlovák Nemzeti Párt vezetőségi ülésén fogadtak el olyan nyilatkozatot, amely szerint a szlovákság elhatározta, hogy kiválik a magyar államból, s a csehekkel kíván közös államban élni.

Az, hogy a turócszentmártoni konzervatív körök is elfogadták a cseh-szlovák államiság eszméjét, annak tulajdonítható, hogy immár ezt az új államjogi koncepciót tekintették az egészséges nemzeti fejlődés szempontjából a legszerencsésebbnek. Az adott helyzetben pedig a jövendőbeli csehszlovák állam a volt magyar rendszerrel szemben mindenképpen biztatóbbnak tűnt.

A cseh-szlovák államjogi variáns sikerének feltétele a közép-európai térség háború utáni elrendezésének egy olyan megoldási javaslata lehetett csak, amely a győztes antanthatalmaknak is megfelelt. Mind a cseh, mind a szlovák fél számára egyértelmű volt, hogy tervezetüknek megoldást kell nyújtania a térség azon nemzetiségi problémáira, amelyek a Monarchiát ezen problémák megoldásának akarata hiányában a romlásba döntötték. Ennek alapját az egységes csehszlovák nemzet teóriájának elfogadása jelentette. A Szlovák Nemzeti Párt által 1918. október 30-ra összehívott értekezleten a szlovák nemzet egyedüli hivatalos reprezentánsa, a Szlovák Nemzeti Tanács a cseh-szlovák nemzet önrendelkezési jogára hivatkozva állt ki a cseh-szlovák állam létrehozása mellett. A szlovák politikai vezetés, elsősorban a turócszentmártoni konzervatív csoport azonban csupán politikai, nem pedig etnikai értelemben használta a cseh-szlovák nemzet kifejezést. A csehszlovakizmust és a szlovákok részvételét a közös államban – autonóm szubjektumként – célszerű politikai és pragmatikus elvnek tartotta.

A szlovák politikai vezetés viszonyát a cseh-szlovák államisághoz az határozta meg, hogy véleményük szerint a szlovákság egészséges nemzeti fejlődésének az alapja az erős állam. Ezért Csehszlovákia kialakulásának időszakában a legfontosabb feladatnak az állam biztonságának és a határoknak, valamint az ország nemzetközi helyzetének biztosítását és megszilárdítását tartotta. így a Csehszlovák Köztársaság létezésének első időszakában a szlovák nemzeti mozgalom és az állam érdekeinek teljes egybeeséséről, az állami hatalom teljes elfogadásáról beszélhetünk. A korabeli problémák hatásait a szlovák politika sok esetben nem a szlovák érdekek sérüléseként, hanem az állam egységének veszélyeztetettségeként fogta fel. Ezért a csehszlovák nemzeti egység elvével szemben kifogásai ellenére is átmenetileg elfogadta ezt, és még akkor is fenntartások nélkül támogatta a kormány politikáját, ha az a szlovák nemzeti törekvések gyengüléséhez vezetett.

Az akkori szlovák politika egyik jellemzője az volt, hogy szélesebb kontextusba helyezték a szlovákkérdést. S ez nemcsak a konzervatív turócszentmártoni körökre, hanem az egész politikai spektrumra, így a néppártiakra is jellemző volt. A legsürgősebbnek tehát nem a nemzetpolitikai problémák megoldását tartották. Előtérbe Szlovákiának a köztársaságba való betagolódása, az új állami adminisztráció kiépítése, a szlovákok hivatalokban való alkalmazása, a földreform, az állam és az egyházak viszonyának kérdése került. Ezzel összefüggésben pedig a maradiság és a haladás kérdése és számos szociális, nemzetiségi és a cseh országrészekkel való összekapcsolódás miatti gazdasági probléma merült fel.

Nemzeti szempontból azokra a területekre összpontosítottak, amelyek a korábbi nemzetiségi elnyomást leginkább megérezték: a nyelvi, társadalmi, kulturális szférára. Megkezdték Szlovákia szlovákosítását, a szlovák intézményrendszer kiépítését (a Matica slovenská újraalakítását), a szlovák iskolarendszer kiépítését, a szlovák kultúra támogatását. A szlovák lakosság számára különféle tanfolyamokat szerveztek, hogy az idővel olyan szakmákban is érvényesülhessen, amelyekből az előző rendszer alatt nemzeti szempontból kiszorult (például a jegyzői hivatás). Követelték, hogy a kultúra és az egyházi élet, az oktatás és a művelődés kapjon szlovák nemzeti jelleget, hangsúlyozták a nemzeti öntudat kialakításának és erősítésének, a szlovák nyelv megőrzésének fontosságát.

Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a Szlovák Nemzeti Párt táborán belül nem jelentkeztek bíráló hangok. Közöttük is voltak olyanok, akik az új állam optimista víziói mellett aggodalmaikat is kifejezték a két nemzet egy államban való összekapcsolása miatt. 1919 közepétől a Szlovák Nemzeti Párton belül is egyre gyakrabban felmerült a szlovák nemzeti gondolat következetesebb képviseletének kérdése. A Národné noviny egyre gyakrabban közölt bíráló cikkeket a kormánypolitikáról, amely a szlovák politikusok közreműködésével okozott károkat a szlovák gazdaságnak, kultúrának, egyházi életnek.

A Szlovák Nemzeti Párt programjának alakulásában nagy szerepe volt a szlovákiai pártstruktúra fejlődésének, amelyben 1918 végétől felgyorsultak az események. Megalakult a Szlovák Néppárt, a szociáldemokrácia pedig az országos Szociáldemokrata Párt részévé vált. 1919 elején felmerült a Szlovák Nemzeti Pártnak mint egy egységes szlovák polgári pártnak az újjáalakítása. Az új pártprogram és jelleg vitájában két nézet különült el. Az egyiket a turócszentmártoni nemzetiek és az általuk nevelt fiatal nemzetiek, míg a másikat az agrárizmus olyan személyiségei képviselték, mint Milán Hodza, Pavel Blaho és Fedor Houdek. A nemzeti vonal többé-kevésbé ragaszkodott a hatalomváltás előtti elvekhez és politizáláshoz, nemzeti pártban gondolkoztak, és elutasították a nemzetnek rendekre való felosztását, s így egyetlen társadalmi réteg (a parasztság) kizárólagos képviseletét. Egy ilyen – nemzeti – párt kiépítése azonban a pártprogram teljes átdolgozását követelte volna meg, amire a Szlovák Nemzeti Párt a két háború közötti időszakban nem volt képes. Ez pedig jelentős mértékben akadályozta a párt fejlődését, Ml. tevékenységét.

A nemzetiek programjában továbbra is szerepelt a szlovák önigazgatás bevezetése, ami nem volt teljesen új gondolat a szlovák közgondolkodásban, hiszen már az 1861-es memorandumban és egy 1914-ből származó programban is felbukkant, noha a hatalomváltás előtt választási programjukba taktikai okokból nem sorolták be. Szlovákia Csehszlovákián belüli autonómiájának kérdése első ízben Matús Dula 1918 szeptemberében megvalósult prágai útja során merült fel, amikor is a cseh képviselők állítólag ígéretet tettek a szlovák önigazgatásra. Ugyanez volt a témája annak az 1918. október 31-i titkos megbeszélésnek, amelyen a nemzetiek – Dula és Stodola – ezt követelték. A megbeszélésen úgy döntöttek, hogy a kérdést újból az állam stabilitásának kialakítása után – ezt kb. 10 évre becsülték – veszik elő.

A fenti döntéssel összhangban a nemzetiek a szlovák önigazgatás kérdését a köztársaság megalakulása utáni időben nem feszegették. Nem változtatták meg azonban azt a véleményüket, hogy Szlovákiát megilleti az önigazgatás, s ez a párt egyik alapelvévé vált. Felbukkant a nemzetgyűlési felszólalásaik során és a sajtóban is. Az autonómia kifejezés helyett azonban szívesebben használták az önigazgatás kifejezést, mivel ez jobban kifejezte a hozzáállásukat. Az önigazgatást ugyanis sokkal inkább közigazgatási, mint nemzetpolitikai problémaként értelmezték, miközben továbbra is kiálltak a csehszlovák egység platformja mellett.

A szlovák önigazgatás melletti legfontosabb érvük a színvonalas közigazgatás kialakítása volt. A Csehszlovákia megalakulása után kialakított centralizmus lényege az egész ország unifikációja, az állam egész területének egységes irányítása volt. Szlovákia azonban gazdasági és társadalmi szempontból is teljesen eltérő részt alkotott a Csehszlovák Köztársaságon belül, s eltérő hagyományai voltak. A nemzetiek elfogadhatatlannak tartották, hogy az állam egységesítése során figyelmen kívül hagyják a szlovák sajátosságokat. Ezért bizonyos kérdésekben hasznosnak tartották a decentralizáció elveinek érvényesítését, s az adott ügyek szlovák hatáskörben való megoldását. így a decentralizáció követelése és a centralizmus elutasítása a Szlovák Nemzeti Párt ellenzékiségének legfontosabb forrásává vált. A decentralizáció egyik biztosítékának az 1918 decemberében létrehozott Szlovákia Teljhatalmú Minisztériumát tartották. Ezt a forradalmi, tehát ideiglenes intézményt a szlovák önigazgatás kialakításáig meg kívánták őrizni. A prágai kormány azonban fokozatosan megkurtította jogkörét, s a prágai minisztériumokra bízta a döntéseket, így Szlovákia Teljhatalmú Minisztériuma elveszítette jelentőségét.

Szlovákia igazgatásának kérdése – tehát a centralizmus vagy az önkormányzatiság bizonyos formája – a nemzetgyűlési és a sajtóban zajló viták állandó témájává vált. Megoldását sokan az 1919 közepétől készülő közigazgatási reformtól várták. Az ún. megyereform a megyék olyan szövetségét feltételezte, amely bizonyos mértékig biztosította volna Szlovákia önigazgatását. 1920 elején a szlovák képviselők klubja a reformról az amerikai szlovákság képviselőivel is tárgyalt. Elfogadott alapelveik azonban nem épültek be a tartalmában jócskán megnyirbált törvénybe. Ugyanígy sikertelenek voltak azok a tárgyalások is, amelyeket Milán Hodza kezdeményezett 1920 folyamán.

A nemzeti elvek előtérbe kerülése és a szlovák önigazgatás kérdésköre volt az, amely mentén a nemzetiek fokozatosan eltávolodtak az agráriusok csoportjától, s új pártot alapítottak 1921 márciusában, amely elfogadta az Emil Stodola által kidolgozott önigazgatási javaslatot. A tervezet Kárpátalja autonómiatörvénye alapján Szlovákia teljes önigazgatásával számolt, a néppártiak javaslatától eltérően azonban fokozatosan kívánták ezt bevezetni. A javaslat többek között a pittsburghi egyezményre is hivatkozik, amelyben egy Csehszlovákián belüli szlovák parlament megalakítása is szerepelt. Nemzeti szempontból azonban a nemzetiek továbbra is kitartottak a csehszlovák nemzeti egység elve mellett.

A Szlovák Nemzeti Párt további fejlődésére jelentős befolyással bírtak az egyre rosszabbodó szlovákiai állapotok. A problémákat, melyek gyökerei korábbiak voltak, az 1921-1923-as gazdasági válság élezte ki. Gazdasági szempontból Szlovákia jelentős mértékben elmaradt a cseh országrész mögött. A hatalomváltás után megszakadtak korábbi gazdasági kapcsolatai, az iparosodás befejezetlensége gátolta a modernizációt, amire leginkább a mezőgazdaság fizetett rá. A földbirtokreform következetlenül valósult meg, a földművesek helyzete pedig semmit sem javult. A gazdasági válság hatásait Szlovákia sokkal jobban megérezte, mint Csehország. Ezt az állapotot sokan a centralista államberendezésnek tulajdonították, amely lehetetlenné tette a szlovákiai sajátosságok figyelembevételét. A centralizmus kritikájának egyik okát a szlovákiai iskolaügy szolgáltatta. A nemzetiek ugyanis fontosnak tartották a reszort önigazgatását. Hasonló volt a helyzet a hivatalnokok esetében is, mivel a cseh alkalmazottak beáramlását semmiféle jogszabály nem szabályozta, s ez negatív hatással volt Szlovákia fejlődésére.

Mindezek következményeképpen radikalizálódni kezdtek a tömegek, amelyet jól kihasznált a Néppárt. Az események 1921, de főleg 1922 folyamán a Szlovák Nemzeti Párt soraiban is mozgolódást indítottak. A radikális szárny – Andrej Mihal, Iván Thurzo, Anton Kompánek, Milos Kolesár, Ludovít Bazovsky – a szlovákkérdés következetesebb megoldását követelte. Elfogadta ugyan a párt hivatalos irányvonalát, mely szerint Szlovákia problémájának súlypontja a közigazgatás, de figyelmét az alapvető nemzeti kérdésekre összpontosította, s a centralizmust a szlovákság létfontosságú érdekeivel összeegyeztethetetlennek nevezte. A radikálisok támadták a centralisták egyik legfőbb érvét, az egységes csehszlovák etnikai nemzet elvét, amely szerint az egységes nemzet egységes közigazgatást, irányítást, nyelvet tesz szükségessé. Arra a véleményre jutottak, hogy változást csupán akkor érhetnek el, ha az önigazgatást a szuverén szlovák nemzet alapvető jogaként fogják követelni, így 1922-től a párt fokozatosan eltávolodott a csehszlovák egység pozíciójától, és a cseh-szlovák kölcsönösség elvét kezdték hangsúlyozni. Az 1922 folyamán kiadott közleményeikben már a szlovák nemzeti önállóság elismerésének szükségességét hangoztatták, és a párt nyilvános rendezvényein igyekeztek megmagyarázni ezt a fordulatot. A párt végrehajtó bizottsága 1922 novemberében hivatalos programként fogadta el az új irányvonalat. A nemzetiek politikai gondolkodásában és a szlovák nemzeti kérdés formálódásában ez jelentős elmozdulás volt, amely a csehszlovák-izmus gyakorlati érvényesülésére is hatást gyakorolt. Hangsúlyozni kell azonban azt, hogy a nemzetiek mindezt nem érezték szembenállónak a csehszlovák államiság gondolatával. Ők az államon belüli erős Szlovákiát az egész köztársaság szilárdságának egyik alapfeltételeként fogták fel.

Mindez személyi változásokat váltott ki a párton belül. Emil Stodola lemondása után Gustáv Adolf Bezo lett az elnök, s azok pedig, akik a párt új irányvonalával nem békéitek meg, a Csehszlovák Nemzeti Demokrata Pártba távoztak. A változások az Szlovák Nemzeti Pártnak a Néppárthoz fűzött kapcsolatában is változást hoztak. Egyes radikálisok közeledtek az autonomista Néppárthoz, akikkel az együttműködés főleg Anton Kompánek amerikai útja kapcsán erősödött fel. A Szlovák Nemzeti Párt vezetősége azonban elutasította az együttműködést a Néppárttal; az együttműködés feltételeként a Néppárt belső megtisztulását nevezték meg. Elsősorban azoknak a személyeknek az eltávolítását követelték, akik a csehszlovák államiság szempontjából kompromittálódtak. 1923 közepén a Szlovák Nemzeti Párt több vezető személyisége is kinyilvánította, hogy a párt a politikai paletta közepén kíván elhelyezkedni, s nem akar a szélsőségesekhez közeledni.

A nemzeti önállóság kérdése fontos szerepet kapott a Szlovák Nemzeti Párt politikájában. Az önálló nemzeti lét tudatosítása és vállalása ugyanis minden nemzet életében fontos határkőnek számít. A szlovákság ezt a 19. század második felében lezajlott nemzeti forradalom során tette meg. A nemzetiségi elnyomás és a nemzeti jogok érvényesítésének a szándéka a szlovák politikai elitet a csehszlovák államiság felé sodorta, amelynek létfeltételét az egységes csehszlovák nemzet koncepciójának elfogadása jelentette. Ezt a szlovákság olyan politikai elvként értelmezte, amely nem mond ellent a cseh és szlovák nemzet egészséges fejlődésének. A közös állam első éveiben az a meggyőződés vezette a szlovák politikát, hogy csupán egy szilárd alapokon nyugvó államban biztosíthatók a nemzet jogai. így a csehszlovakizmus ideológiája stabilizáló szerepet kapott. Negatív következményei a gyakorlatban Szlovákia centralista jellegű irányítása kapcsán jelentkeztek. Az, hogy a különböző fejlettségű részekből összeálló államban egységes irányítási rendszert vezettek be, ellentmondott annak a követelménynek, hogy tiszteletben kell tartani Szlovákia sajátosságait. De ellentmondott a decentralizációnak is, amely bizonyos jogkörök szlovák kezekbe kerülését feltételezte. Olyan területekről volt szó, amelyekben a központ döntései gyakran ellentmondottak a szükségleteknek. Leginkább az iskolaügy, a gazdaságpolitika és a hivatalnokok kérdése tartozik ide. A radikali-zálódó politikai erők azonban a világháború utáni válság idején már a szlovák nemzeti érdekekkel ellentétesnek ítélték az etnikai csehszlovakizmus elvének gyakorlatát. A megoldást ekkor már a szlovák nemzet teljes önállóságának az elismerésében látták.

II.

Előadásom második felében Emil Stodola A nyelvtörvényről és a kisebbségi kérdésről című 1936-ban megjelent művét szeretném ismertetni. Emil Stodola demokratikus beállítottságú politikus volt, aki a politikai, köztük a kisebbségi kérdések megoldásában abból a meggyőződéséből indult ki, hogy a társadalom és az állam működését minél inkább polgári alapokra kell helyezni. Véleménye szerint az államnak, a közigazgatásnak és a bürokráciának a polgárokat kell szolgálni, nem pedig fordítva, s ezért a törvényalkotás és azok végrehajtása során elsősorban a polgárok érdekeit kellene szem előtt tartani. Ez a művelt jogász több olyan tanulmányúton is részt vett, ahol gyakorlatban is tanulmányozhatta a többség és kisebbség viszonyát. Többek között a belgiumi és svájci demokráciákban tapasztaltak ösztönözték arra, hogy javaslatokat tegyen a hazai helyzet jobbítására. A kisebbségek problémáját a csehszlovák belpolitika egyik legfontosabb kérdésének tekintette. Állítása szerint egy-egy állam kulturáltságának, az emberi jogok betartásának, a demokráciának az egyik fokmérője az, hogyan bánik a kisebbségeivel.

Stodola szerint a kisebbségekkel szembeni politikai gyakorlatban a nyelvi jogokon keresztül lehet leginkább a polgárok felé nyitni. Ezért készítette el művét, amelyben a nyelvtörvény elemzésén keresztül akart javulást elérni a többség és kisebbség viszonyában. Emellett több olyan – a nyelvtörvényen kívüli – gondra és elégtelenségre is rámutatott, amelyek ellentétesek voltak a kisebbségek érdekeivel. Mindezzel az volt célja, hogy észrevételeivel tárgyszerű vitát váltson ki a kérdésről.

Az 1920-as nyelvtörvényben a kisebbségek jogaival a 2., 3. és 5. paragrafus foglalkozott, amelyeket az 1926 februárjában kiadott 17. sz. rendelet 14-41. szakaszai pontosítottak. Ezek lehetővé tették a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyeknek, hogy a hivatalokkal, bíróságokkal, a köztársaság intézményeivel való érintkezésben, a büntetőeljárásokban, az önkormányzatok ülésein használhatják anyanyelvüket, de csak akkor ha az adott járásban az utolsó népszámlálás alapján a lakosság több mint 20%-a az adott kisebbséghez tartozik. A felsorolt intézmények kötelesek voltak a kisebbségek nyelvén írt beadványokat átvenni, az ügyintézés pedig ilyen esetben az állam nyelvén (csehszlovák nyelven) és a kisebbség nyelvén zajlott. Ha a kisebbség aránya az adott járásban meghaladta a lakosság kétharmadát, a hivatali ügyintézés csupán a kisebbség nyelvén történhetett, nem volt szükséges az államnyelvet is használni.

A nyelvtörvény elemzése során Stodola rámutatott arra, hogy a csehszlovák törvényi rendezés nem felel meg a probléma súlyosságának és aktualitásának. Véleménye szerint a téma kényessége a törvényi rendezés nagyobb precizitását igényli, hiszen például a belga nyelvtörvény több mint 100 paragrafust tartalmazott.

Stodola bírálta az államnyelv előnyben részesítését a kisebbségek nyelvével szemben ott, ahol azok aránya nem éri el a 20%-ot. Stodola itt elsősorban olyan magyarok által is lakott járásokra gondolt, ahol a hatalomváltást követően csupán az államnyelven történt az ügyintézés. Az ilyen gyakorlathoz az államnyelv érvényesítésének szándékán kívül az is hozzájárult, hogy ezeken a helyeken kevés volt az olyan alkalmazott és hivatalnok, aki ismerte volna a kisebbség nyelvét. A magyar kisebbség, amely tudatosította a technikai akadályokat, ezt a helyzetet tolerálta. Stodola viszont úgy gondolta, hogy a törvények következetesebb alkalmazása növelné a kisebbségi lakosság elégedettségét, s hozzásegítené őket ahhoz, hogy saját nemzeti életüket élhessék.

Stodola a nyelvtörvény nagy hiányosságának tartotta azt, hogy az nem szabályozta a minisztériumoknak alárendelt intézmények és vállalatok nyelvhasználatát. Ezért fordulhatott elő, hogy olyan magyar jellegű vidékeken, mint a Csallóköz, a postákon és a vasutakon csak szlovák nyelvű rendeletek és feliratok olvashatók, és a vonatok érkezését és indulását csak szlovákul jelentik be, a kisebbség nyelvén pedig nem. Stodola megállapítása szerint “ha a feliratok, rendeletek stb. nem érthetők a lakosság számára, akkor azoknak semmi értelmük. A demokrácia alapelvéről van ugyanis szó: nem a polgárok vannak a hivatalokért, hanem a hivatalok a polgárokért.” A szerző szerint a törvényeket úgy kellene módosítani, hogy a hivatalokba olyanok kerüljenek, akik az állam és a kisebbség nyelvében egyaránt járatosak, tehát a hivatali helyek betöltésénél figyelembe kellene venni a kisebbségi lakosság arányát is.

Stodola szerint a nyelvi normákon kívül más változtatások is szükségesek a kisebbségi kérdés megfelelő rendezéséhez. így bírálta azt, hogy a népszámlálás során a hivatalok felülbírálhatják a nemzetiség bevallását, az iskolaügyben folyó intézkedéseket, a földreform végrehajtását stb.

Fordította: Simon Attila

Ivana Svátková: A politikai pártok jogi szabályozására irányuló törekvések az 1918 – 1938 közötti Csehszlovákiában

A parlamenti demokrácia egyik legfontosabb mozgatórugóját a politikai pártok képezik, amelyek fő célja a közélet dolgai fölötti irányítás megszerzése. A pártok a politikai felépítmény alapkövei. A két világháború közötti csehszlovák politikai rendszer a pártokon alapult. A Nemzetgyűlésbe csak a pártlistákon lehetett bejutni, s a választók nem személyiségekre, hanem pártokra adták voksukat.

A politikai pártok olyan szabad társadalmi csoportosulások, amelyek célja bizonyos nézetek és meggyőződések képviselete. De igazi politikai párttá csak akkor válnak, ha politikai célokat is követnek, ha megpróbálják hatalmuk alá vonni, vagy legalább befolyásolni a közélet politikai részét.1 Minden újkori politikai párt bizonyos csoportérdekek képviseletére törekszik, elsősorban politikai hatalmat akar. Az ilyen csoportnak vannak elvei, elképzelései a társadalmi problémák megoldására, s ezeket általában pártprogramként fogalmazza meg. A pártnak szerkezete és szervezete van, amely lehetővé teszi, hogy más csoportokkal szemben egységes szervezetként lépjen fel.

Minden politikai pártnak meg kellene határoznia tevékenységének céljait s ezek elérésének eszközeit, valamint azt, miért szükséges éppen ezeket a megoldásokat választani.

Az első Csehszlovák Köztársaság (1918-1938) politikai szerkezetére a többpártrendszer jellemző. 1919-ben azonban Benes javaslatot tett arra, hogyan lehetne a pártstruktúrát három pártra (szocialista, liberális és agrárpártra) egyszerűsíteni. Terve azonban nem talált megértésre. Hasonlóképpen Masaryk is olyan megoldást szorgalmazott, amely a kétpártrendszer bevezetéséhez vezetett volna. Elképzelése azonban elméleti szinten maradt, mivel az ilyen lépéseket sokan diktatórikusnak minősítették.

A pártok viszonylag magas száma megfelelt a csehszlovákiai társadalom korabeli szerkezetének és erős differenciáltságának, amelyet a nemzetiségi viszonyok, az ország egyes területeinek eltérő politikai tradíciói, az egyes társadalmi rétegeken belül létező érdekcsoportok és a pártvezérek személyes ambíciói is formáltak.2

A Szlovákiában működő politikai pártok nem a köztársaság létrejöttével, egyik napról a másikra keletkeztek, hanem gyökereik többnyire a történelmi Magyarország idejére nyúltak vissza. Az 1918 után működő valamennyi jelentős pártnak megvoltak az államfordulat előtti előzményei. Csupán a hangsúlyok változtak, és a pártprogramokat alakították a körülményekhez. Az, hogy Szlovákiában sok párt működött, az országrész nemzetiségi összetételéből következett: a német és magyar kisebbségnek is megvolt a maga agrár, keresztényszocialista és szocialista irányultságú pártja. A pártok három pillérre támaszkodtak: a szociális, a nemzeti és a vallási pillérre. Voltak csupán választási pártok, esetleg olyanok, amelyek csak egyes régiókban működtek, s az országos választásokon nem is jelöltették magukat. Tevékenységi területük és érdekeltségük alapján a Szlovákiában működő pártokat a következőképpen kategorizálhatjuk: 1. szlovák pártok, amelyek csupán Szlovákia területén fejtettek ki tevékenységet (Hlinka-féle Szlovák Néppárt, Szlovák Nemzeti Párt); 2. csehszlovák pártok, amelyeket a prágai központból irányítottak, s programjuk elsősorban a szociális és társadalmi kérdések köré szerveződött (Csehszlovák Szociáldemokrata Párt, Agrárpárt, Csehszlovákia Kommunista Pártja); 3. nemzetiségi pártok (Magyar Keresztényszocialista Párt, Magyar Nemzeti Párt, Szepesi Német Párt).

A politikai pártok definíciói közül Ján Choura meghatározását emelném ki, aki a pártokat az állampolgárok önkéntes, de tartós és szervezett szövetségeként határozta meg, miközben ezen állampolgárok hasonló nézeteket vallanak a társadalomról, és hasonlóak az érdekeik. Ebből a definícióból vezette le a politikai pártok jellemző jegyeit is:

a)  önkéntes társulások – létrejöttük nem valamiféle törvény következménye;

b) tartós és átmeneti társulások – tartósságuk relatív, mivel a választási rendszer következtében a pártok gyakran szétestek vagy megszűntek;

c)  szervezett társulások – a pártok rendelkeztek helyi, járási, megyei, tartományi, országos szervezettel, habár a pártok szervezeti egészei nem rendelkeztek törvényi alapokkal;

d)  ugyanazon pártok tagjaira az állam szerepével, Ml. a társadalommal kapcsolatosan azonos vagy hasonló nézetek a jellemző;

e)  a politikai párt célja saját érdekeinek megvalósítása a közéletben.3

A politikai pártok a Csehszlovák Köztársaság jogrendjében

Az 1918-ban megalakult Csehszlovák Köztársaság annak az államalakulatnak a jogrendszerét vette át, amelybe a korábbi részei tartoztak, vagyis az Osztrák-Magyar Monarchiáét. Ennek következtében Cseh- és Morvaországban az osztrák, míg Szlovákiában és Kárpátalján az antidemokratikus magyar törvények voltak érvényben. Természetesen a frissen alakult köztársaság számára ez nem volt tartható, annál is inkább mivel Ausztria-Magyarország monarchia volt. Mivel az osztrák törvénykezés csupán az egyesületi formát ismerte el a lakosság csoportosulásának formájaként, 1918 előtt a pártok jogilag nem is létezhettek. A párttagság is csupán magánügynek számított.

A politikai pártok az első Csehszlovák Köztársaságban nem voltak jogilag szabályozva, s helyzetüket az 1920-ban elfogadott alkotmány sem rögzítette, habár az alkotmány tartalmazta az arányos képviselet elvét, ami feltételezi a pártok létezését. Az alkotmány a csehszlovák politikai rendszer alapjait teremtette meg. A parlamenti demokrácia pilléreinek számító politikai pártok szempontjából az volt a fontos, hogyan vehettek részt a politikai hatalom gyakorlásában.

A parlamenti választások során a jelöltek az arányos képviselet alapján szerezhettek mandátumot. Ez a rendszer azt jelentette, hogy a választási pártok (a korabeli törvények a választásokkal összefüggésben nem ismerték a politikai párt fogalmát) a jelöltlistájukra leadott szavazatok száma arányában szereznek mandátumokat. Ez jól szervezett pártokat és előre rögzített jelöltlistákat kívánt. A csehszlovák jelöltlisták ún. kötött listák voltak, vagyis a jelöltek sorrendje döntött a mandátum megszerzéséről. Ezt részletesen vizsgálja Václav Joachim.4 Az arányos választási rendszer szükségességét pedig Eva Broklová vizsgálta, aki szerint ez a nagyszámú nemzeti kisebbség miatt volt fontos, akiknek ez a rendszer védte a jogait.5

Az arányos választási rendszer kritikáját a két háború közötti korszak korabeli jogászprofesszora, Frantisek Weyr6 fogalmazta meg.

Az alkotmány csupán a gyülekezési jogot és az egyesülési jogot szabályozta: az V. fejezet 113. paragrafusa biztosította a sajtószabadságot, a békés és fegyvertelen gyülekezés és az egyesületalapítás szabadságát.

Az egyesületek szervezését a cseh országrészben az 134/1867. számú osztrák törvény, míg Szlovákiában és Kárpátalján az ide vonatkozó magyarországi belügyminiszteri rendeletek szabályozták. Az osztrák törvények nem határozták meg pontosan az egyesületek fogalmát, így azokat elméletileg a politikai pártokra is lehetett volna alkalmazni, annál is inkább, mert a törvény második bekezdése a politikai egyesületekkel foglalkozik. Vitára ad okot viszont a törvény 33. paragrafusa, amely a politikai egyesületeknek megtiltotta a fiókegyesületek alapítását és az egyesületek közötti szövetséget. A politikai pártokra viszont épp a hierarchikus szerkezet (helyi, járási stb. szervezetek) a jellemző, az arányos választási rendszer viszont a pártok közötti kommunikációt teszi elengedhetetlenné. Ez a paragrafus tehát kizárja, hogy az idézett törvény az első köztársaság pártjaira is alkalmazható legyen. Egy régebbi osztrák törvény (253/1852) azonban úgy határozza meg a politikai egyesületet, hogy annak célja befolyást gyakorolni a törvényhozásra és a közigazgatásra. Eszerint viszont a politikai egyesületek és a pártok szerepe azonos.

A két világháború közötti csehszlovák jogi gyakorlat nem érvényesítette az egyesületi jogot a politikai pártokra, habár nem is volt hatálya alól kivonva, tehát a pártok akár egyesületek szervezeti formáját is felvehették.

Szlovákiában és Kárpátalján az egyesületek és a gyülekezés alkotmányban megszabottjogait szabályozó magyar rendeletek voltak érvényben. így a szlovákiai egyesületi jogot is a magyar belügyminiszter 1873. április 29-én kelt 1394. számú rendelete szabályozta. Egyesület hivatalosan akkor alakulhatott meg, ha a kormány láttam ózta az egyesület alapszabályzatát. A megyékben pontos lajstromot vezettek az egyesületekről. Az egyesületek alapítását a Belügyminisztérium 1875. május 2-án kelt 1508/Prez. számú rendelete szabályozta. Eszerint az egyesületek az alapszabályzatuknak a Belügyminisztérumba való eljuttatása utáni 40. nap után kezdhették meg működésüket. Egy egyesület akkor volt véglegesen megalapítottnak tekinthető, ha a kormány láttamozta alapszabályát. A rendelet II. pontja az alapszabályokkal kapcsolatban megemlíti a politikai egyesületeket is. A III. pont meghatározza, hogy a politikai és munkásegyesületek tagjai csupán magyar állampolgárok lehetnek (Szlovákiára alkalmazva a rendeletet csak csehszlovák állampolgárok). A IV. pont az osztrák törvényekkel összhangban kimondja, hogy az ilyen egyesületek nem létesíthetnek fiókegyesületeket. A munkásegyesületekkel foglalkozik a belügyminiszter 122000. számú rendelete, amely már megengedte a fiókegyesületek alapítását, csupán arra volt szükség, hogy a helyi szervezet megalakítása után 48 órán belül mutassák be az alapító gyűlés jegyzőkönyvét, s a helyi szervezet alapszabálya nem különbözhetett az anyaszervezet hasonló szabályától. Az egyesületeket akkor lehetett feloszlatni, ha a felsőbbség valamilyen eltérést észlelt működésük és az alapszabályuk között. Az anyaszervezet és a leányszervezet viszonyát a belügyminiszter 1908. március 7-én kelt 68709. számú rendelete rendezte.

A politikai pártok működésének és a gyülekezési jognak a gyakorlása Szlovákiában ettől némileg eltérő volt. A pártok helyi szervezeteinek alapítása például csak az adott város polgármesterének engedélyével volt lehetséges, aki erről értesítette Szlovákia teljhatalmú miniszterét, az adott megye zsupánját, a város rendőrfőkapitányát és a kérvényezőt.7 A gyülekezési joggal kapcsolatban Szlovákia teljhatalmú miniszterének az 1920. június 6-án kiadott rendelete volt a meghatározó. Eszerint a tömeggyűléseket 24 órával azok megtartása előtt be kellett jelenteni a megfelelő politikai felsőbbségnek. A bejelentésnek tartalmaznia kellett a gyülekezés helyét, idejét és a programot.8 A rendelethez 1925. április 16-án kiadott magyarázat szerint népgyűlésnek minősült minden olyan gyűlés, amelyen bárki szabadon részt vehetett. A hatóságok feladata annak felügyelete volt, hogy a bizalmas tanácskozások és a taggyűlések (ezekre nem vonatkozott a bejelentési kötelezettség) ne váljanak nyilvános tömegrendezvényekké. A magyarázat 3. pontja világosan kifejti, hogy a korabeli Csehszlovákiában a politikai pártok nem tartoztak az egyesületi jog hatálya alá.

A politikai pártok jogállását 1933-ig közvetett módon egyéb törvények is szabályozták, például a választói jegyzékekről, a Nemzetgyűlés működéséről szóló törvények egyes rendelkezései. Ezek a törvények nem a politikai, hanem a választási párt kifejezést használják. A politikai párt fogalmát a politikai pártok feloszlatásáról szóló 1933/1301. számú törvény vezeti be a jogi gyakorlatba. Ehelyett a választási párt kifejezést használták, noha jogilag ez is csak felületesen volt szabályozva. A választási szabályok egyike sem határozta meg, hogy a választásokon csak a már létező politikai pártok indulhatnak. Jelöltlistát ugyanis a választók bármilyen csoportja leadhatott, tehát nemcsak politikai pártok, hanem gazdasági és más pártok és csoportok vagy olyan csoportosulások, amelyek csupán azért jöttek létre, hogy jelöltlistát adhassanak le. A feltétel csupán az volt, hogy a listát elegendő számú választó írja alá. A politikai pártok tehát választási pártokként vehettek részt a választásokon, de ez nem volt kötelező.

A választási szabályok szerint a választási pártok célja a választásokon való részvétel volt, s tevékenységük a választásokon való részvétel által ki is merült. A politikai pártok működése azonban a választások után is folytatódott. A választási pártok tagjai azok a választók voltak, akik aláírták a jelöltlistát, valamint a listán szereplő jelöltek is. A politikai pártok tagjainak számát viszont semmi sem korlátozta.

A politikai pártoknak a választási szabályzat szerint két funkciójuk volt: képviselőiknek a választási bizottságokban való részvétele és a mandátumokért folyó harcban való részvétel. A jelöltlistának tartalmaznia kellett a párt megnevezését, a jelöltek nevét, foglalkozását és lakhelyét, a párt meghatalmazottjának és annak helyettesének az adatait. A jelöltlistához csatolni kellett az összes jelölt nyilatkozatát arról, hogy nevük nem szerepel sem más párt, sem más választókörzet jelöltlistáján. A törvény tehát feltételezi a politikai pártok meglétét, feltételezi, hogy van tagságuk, de e pártok működését törvény nem szabályozza.

A politikai pártok jogi szabályozásának igénye először a dr. Meissner által 1922. június 27-én megfogalmazott nyilatkozat tartalmazza, amelyben a szerző egy ilyen törvény létrehozását javasolja. A javaslatnak ugyan nem volt foganatja, de a már említett 1933-as törvény épp Meissnernek a kormányban való tagsága idején született meg.

A politikai pártok jogi kodifikálását szorgalmazta Frantisek Weyr is.9 A brünni Masaryk Egyetemen tartott s publikált előadásában ezt a lépést az arányos választási rendszerrel összhangban levőnek nevezte. Egyike volt azon keveseknek, aki felvetette azt, hogy a pártok működését az állam finanszírozza. Felvetése szerint ezt a 123/1920. számú törvény részben már szabályozza, hiszen előírja, hogy az állam fedezze a jelöltlisták sokszorosítási költségeinek egy részét. Szerinte mindezt azért kellene törvényileg szabályozni, hogy ne keletkezzen káosz. Weyr felhívta a figyelmet a politikai és a választási párt közötti különbségre, miközben egyrészt azonosította a kettőt, másrészt azonban a választási pártot átmeneti jelenségnek, ad hoc a választások céljaira létrehozott szervezetnek nevezte. A politikai pártot viszont állandó intézményként definiálta. Ezt a különbséget formálisnak nevezte, lényegileg azonban azonosnak tartotta a politikai és a választási pártot. Szerinte ugyanis az a párt, amely nem indul a választásokon, vagyis nem akar választási csoportosulássá válni, megszűnne politikai párt lenni. Elutasította azt a véleményt, hogy azok a nem politikai jellegű választási csoportosulások, amelyek részt vettek a helyhatósági választásokon, és képviseletet nyertek, megszűnnek különbözni a politikai pártoktól. Weyr olyan törvényt kívánt, amely szabályozná a politikai pártok megalakulását, megszűnését, szervezeti felépítésér és az állam fölöttük gyakorolt ellenőrzését. Később azonban már megelégedett volna a pártok hivatalos regisztrációjával.

A politikai pártok jogi regulációjával a Nemzetgyűlésben is foglalkoztak, habár nem olyan mértékben, mint azt a téma megkívánta volna. Kolberg képviselőnek a témát érintő interpellációjára a belügyminiszter 1928. április 25-én válaszolt. A válasz szerint a minisztérium gondosan figyelemmel követ mindent, ami a politikai pártokjogi helyzetének megnyugtató rendezéséhez vezethet, s örömmel vár minden erre vonatkozó javaslatot a pártoktól. Ugyanakkor azonban azt is kifejtette, hogy egy ilyen jogi rendezés mindaddig áthághatatlan akadályokba ütközött. Más államok példáján keresztül fejtette ki, hogy az ilyen törekvések épp a pártok ellenállásán buktak meg, mert azok elleneztek minden ilyen változást. Ezért a Cerny belügyminiszter szavai szerint a Csehszlovák Köztársaság a pártok egymás közötti megegyezésére bízza a dolgot, s az állam csupán a választási szabályok által kívánja szabályozni a pártok működését.10 Ebből is látható, hogy a pártok jogi helyzetének rendezésére a Nemzetgyűlésben sem volt meg a szándék, s az előforduló egyéni kezdeményezések a kormányon levő pártok ellenállásába ütköztek, amelyeknek valószínűleg megfelelt az adott helyzet.

A politikai pártok jogállásával foglalkozott a húszas és harmincas évek fordulóján Vavrínek11 professzor is, aki felfigyelt arra, hogy egyre több az olyan kezdeményezés, amely a politikai pártokat alkotmányos tényezővé szeretné emelni. Olyan javaslatokra is felfigyelt, amelyek azt szerették volna, hogy az ellenzéki pártok vezetőit az állam fizesse. A professzor szerint az állam által dotált ellenzék azt bizonyítaná, hogy az ellenzék is alkotmányos tényező, amely szükséges az állam ügyeinek minél jobb rendezéséhez.

1933-ban megkezdődött a politikai pártokról szóló törvény előkészítése. A szakmai közvélemény ezt nagy várakozással fogadta, s erről Zdenek Smetáceknek a Pro-hospodarili jsme demokraci?12 (Eljátszottuk a demokráciát) című írása is tanúskodik. A szerző rámutat a hatalmon levő politikai pártok erejére, s egy olyan hivatalos testület létrehozását javasolja, amely a pártok tevékenységét felügyelné. Arra is felhívja a figyelmet, hogy a csehszlovák demokrácia kezdetektől fogva a pártokra épült, de a pártok tevékenységét semmiféle törvény nem szabályozta. Aki maga mögé akart és tudott állítani legalább három követőt, az pártot alapíthatott, és részt vehetett a választásokon. Azok a pártok, amelyek sikeresen szerepeltek a választásokon, és többséget szereztek, megegyeztek a kormányalakításban. A szerző szerint azonban ezek a lehetőségek beszűkülnének, ha törvény születne a pártokról, amely megszabná, milyen lehet egy párt, milyen programmal rendelkezhet stb. Szerinte ezt úgy lehetne véghezvinni, ha létrejönne egy pártokat felügyelő szervezet. Ő azonban ezt nem tekintené teljesen demokratikusnak, mivel nem választásokon alapulna.

A politikai pártok az 1933-1938 közötti Csehszlovákia jogrendjében

A pártokról szóló törvény 1933. október 25-én látott napvilágot. A valóságban két ellentmondásos törvényről van szó, amelyek a politikai pártok feloszlatásának körülményeit szabályozták (201/1933), Ml. a feloszlatott politikai pártok vagyonának kérdésével foglalkoztak (202/1933). Ezek a törvények azonban egyáltalán nem foglalkoztak azzal, amit a közvélemény elvárt tőlük.

A 4 részből és 24 paragrafusból álló törvény szükségességét a kormány ekképpen indokolta: “A Csehszlovák Köztársaság, amely minden állampolgárának biztosítja az alkotmányban rögzített polgárjogokat, megalakulásától kezdve fölöttébb liberálisan viszonyult az összes politikai áramlathoz. Ezzel a szabadsággal azonban egyes pártok visszaéltek. Olyan pártokról van szó, amelyek a Csehszlovák Köztársaság ellen fejtenek ki tevékenységet, s tevékenységük által veszélyeztetik az állam önállóságát, alkotmányos egységét, demokratikus-köztársasági államformáját és biztonságát. A veszélyt még tovább súlyosbíthatják az állam határain uralkodó körülmények. Ha a dolgok túlságosan elfajulnának, a kormány nem várhat tovább, hanem teljesítenie kell kötelességét, s gondoskodnia kell az állam alkotmányos alapjainak védelméről.”13

A törvény a Csehszlovák Köztársaság 15 évnyi működése óta először definiálta jogilag a politikai párt fogalmát. A törvény meghatározta azt is, hogy a párt tagjának az számít:

a)  aki az utolsó hat hónapban a párt szervezett tagja volt;

b)  aki a pártot hathatósan támogatja, felforgató céljaival nyilvánosan egyetért, vagy így cselekedett az utolsó hat hónapban;

c) akit a párt nyilvános tisztségbe jelölt, hacsak be nem bizonyítja, hogy akarata ellenére jelölték, vagy azt, hogy korábban, mint hat hónappal ezelőtt, kilépett a pártból.

A politikai pártok jogi szabályozására irányuló törekvések… 147

A törvény hatályba lépését követően a szakmai lapok vitát kezdtek róla. Zdenek Peska14 szerint a pártok a törvény megalkotása előtt jobb helyzetben voltak. Az elfogadott törvényt azért bírálta, mert az csak a felforgató tevékenységet kifejtő pártokkal foglalkozott. Ezért a törvényt a pártok működésének szempontjából csupán minimális hatásúnak tartotta. A vitában a már idézett Weyr professzor is megszólalt,15 aki arra a jogi nonszenszre mutatott rá, hogy törvényt fogadtak el egy olyan valami megszüntetéséről, ami jogilag (hiányzó norma hiányában) létre sem jöhetett.

Az 1933-as törvényt több ízben is alkalmazták, s részben ez alapján tiltották be 1938 novemberében Zólyomban a Csehszlovák Szociáldemokrata Párt működését.

A pártokkal foglalkozó 1933-as törvény azonban nem felelt meg az elvárásoknak. Ezért továbbra is hallhatóak voltak olyan hangok, amelyek legalább a pártok regisztrációját kötelezővé tették volna. Zdenék Peska16 Weyr ötletére támaszkodva azt javasolta, hogy a politikai pártok működésének és tevékenységének a párt jogi bejegyzése és valamiféle pártregiszterbe való beírása legyen a feltétele. Peska szkeptikusan fogadta a kormányfő kijelentését, hogy a kormány a 201/1933. számú törvényt nem fogja az ellenzék ellen felhasználni.

Václav Joachim17 szintén a pártok regisztrációjával kapcsolatban hozott nyilvánosságra egy új javaslatot. Szerinte a pártok helyzete jogi szabályozásának arra kell irányulnia, hogy ezáltal biztosítva legyen a párt alapfeladatának (a választási jelöltlisták elkészítése) teljes demokráciája, hogy tudniillik minden párttagnak lehetősége legyen befolyásolni a jelöltlisták összeállítását. Egyfajta tagsági anyakönyv által kívánta biztosítani a párttagság pontos és lelkiismeretes nyilvántartását. Javaslatában továbbá foglalkozott a pártba való jelentkezéssel és a párttagság megszüntetésével is.

1933 és 1938 között semmiféle, a pártok jogi helyzetét szabályozó törvény nem született. Ilyen csupán a második köztársaság idején látott napvilágot. Ez azonban már csak a cseh országrészt érintette, hiszen Szlovákia ekkor már az egypártrendszerre épülő autonómiáját építette.

Összefoglalásként el lehet mondani, hogy a politikai pártok jogi helyzete a két világháború közötti Csehszlovákiában rendezetlen volt, s ennek okait elsősorban magukban a pártokban kell keresni, amelyeknek ez a szabályozatlan jogi helyzet megfelelt.

 

Fordította Simon Attila

Veres Tímea: A Tuka-per közvetlen előzményei a szlovák és cseh sajtóban

Az ún. Tuka-per a két világháború közötti időszak egyik legnagyobb pere volt Csehszlovákiában. Szinte valamennyi újság vagy hetilap beszámolt arról, hol tart éppen a nyomozás vagy a bírósági tárgyalás. A kihallgatások és tanúvallomások terjedelme több száz oldal, és ugyanezt mondhatjuk el a sajtóban megjelent anyagról is. Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a Tuka-per a leginkább medializált perek egyike volt, melyről a külföldi napilapok is tudósítottak.

A per kiindulópontja Tuka Bélának vagy Vojtech Tukának, a Hlinka-féle Szlovák Néppárt képviselői klubja tagjának és a Slovák című napilap főszerkesztőjének 1928. január l-jén közölt állampolitikai tanulmánya volt, amely A turócszentmártoni deklaráció tizedik évében címmel jelent meg (ismertebb címén a Vacuum iuris).1 A tanulmány szerint Csehszlovákia államjogi elrendezését tíz év elteltével felül kell vizsgálni. Tuka itt az 1918. október 30-án elfogadott turócszentmártoni deklaráció ún. titkos záradékára hivatkozott, amely alapján a szlovákok tíz év próbaidőre lépnek be az új államalakulatba, tíz év elteltével népszavazással vagy más formában kell nyilatkozniuk arról, hogy megmaradnak-e benne. Ha ez nem történne meg, vacuum iuris, jogi vákuum alakulna ki 1928. október 31-e után. A cikk nagy felháborodást váltott ki, és a turócszentmártoni politikai nagygyűlés résztvevői is elutasították.

A cikknek komoly következményei lettek, azonban itt meg kell jegyeznünk, hogy Tukának nem ez volt az első nyilvánosságra jutott ügye. A sajtó folyamatosan intézett ellene támadásokat: 1926 novemberében egy kellemetlen sajtóháború kezdődött a Slovensky Národ és a Slovák című újság, ezáltal a két főszerkesztő, Jur Koza-Matejov és Tuka között. Korábban Koza-Matejov Tuka jobbkeze volt a Slovák szerkesztőségében, de személyes kérdések miatt útjaik szétváltak, és Koza-Matejov megalapította a Slovensky Národ című lapot. Az újságok sorban cikkeztek a Koza-Matejov és Tuka között meglévő ellentétről. Koza-Matejov állítása szerint Tuka támogatta az irredentizmust, nemcsak szlovákiai magyar pártokkal volt kapcsolata, hanem bizonyos pesti körök bizalmasa is volt, és innen kapott pénzt tevékenységéhez. Koza-Matejov állítása szerint Tuka célja az volt, hogy Szlovákiát elszakítása a köztársaságtól, és forradalom útján felszabadítsa. Közép-Szlovákiában, Rózsahegyen, esetleg Zsolnán kiáltották volna ki Szlovákia elszakadását. A Slovák pedig azzal vádolta meg Koza-Matejovot, hogy mindig gyűlölte Tukát, és személyes ambíciók miatt alapította új lapját, amelyet a megszűnéstől csak ez az ún. sajtóháború mentett meg. A Slovák szerint mindez a kormány műve. Ezzel akarja sakkban tartani a néppártiakat a belépési tárgyalásoknál. “A jutalom pedig Koza-Matejové.”2 Ő 1926 novemberében azt javasolta Hlinkának, hogy gyakoroljon nyomást a képviselőházra, és függesszék fel Tuka képviselői immunitását, a kérdést pedig oldják meg bírósági úton. A Národnípolitika egyik írása szerint Tukának ellentétei voltak magával Hlinkával is. A néppárt két táborra oszlott, az egyik Hlinka, a másik Tuka mögé sorakozott föl. A cikk írója csodálkozik azon, hogy Tuka nem tett feljelentést Koza-Matejov ellen. Több napilap is foglalkozott a kialakult helyzettel. Koza-Matejov az ügyet bizalmasan akarta kezelni és megbeszélni Hlinkával, de ő elzárkózott ettől.3 Tuka Hlinka kategorikus felszólítására sem tett feljelentést Koza-Matejov ellen rágalmazásért. Mindenesetre ezzel a kérdéssel abban az időben a rendőrségen túl a belügyminisztérium is foglalkozott.

A vacuum iuris-ügy azonban mind méreteiben, mind következményeiben túlszárnyalta ezt a rövid, alig egy hónapig tartó sajtócsatát.

A kezdő lépést dr. Milán Ivánka, a Csehszlovák Nemzeti Demokrácia Pártjának szlovákiai elnöke és Tuka nagy ellenfele tette meg, aki már 1922 óta figyelte Tuka “különös ügyeit”. 1928. május 5-én jelentette őt fel hazaárulásért.

Ahhoz, hogy Tuka ellen eljárás indulhasson, ki kellett őt adni az igazságszolgáltatásnak, vagyis fel kellett függeszteni képviselői immunitását. 1928 decemberében több újság is nehezményezte, hogy a képviselőház még mindig nem döntött Tuka képviselői immunitásának felfüggesztésében. Azonban a döntés még 1928 karácsonya előtt megszületett, és eljárás indulhatott ellene. Tukát 1929. január 3-án tartóztatták le. Felvetődik a kérdés, miért nem ment el, esetleg távozott külföldre, amikor megvádolták 1928 májusában. A Slovensky denník szerint Hlinka biztosította őt, hogy nem fogják bebörtönözni. “Hlinka ezt teljes bizonysággal állította.”4

Hlinka többször tiltakozott Tuka bebörtönzése miatt Masaryk elnöknél, Svehla miniszterelnöknél és az igazságügy-minisztériumban is. “Az elnök úr meghagyása szerint az egész ügyet továbbították az igazságügyi minisztériumba” – állt az elnöki kancelláriától kapott válaszban.5 Hlinkának a belügyminiszter azt ígérte, hogy Tukát szabadlábon fogják kihallgatni. 1929. január 9-én Hlinka meglátogatta Tukát a börtönben, és hangsúlyozta: “Biztos vagyok abban, hogy Ön mihamarabb mint szabad és ártatlan ember távozik innen.”6

A napilapok már 1929 januárjában úgymond szenzációként kezelték az ügyet, és hangzatos címekkel próbálták növelni olvasótáborukat. írtak Tuka levelezéséről Jehlicskával, a szlovákiai fegyveres felkelés előkészítéséről és a Rodobrana nevű szervezet létrehozásáról, Tuka vezető szerepéről az ún. földalatti mozgalomban, a Bécsben létrehozott, állítólag egy német alezredes által irányított kémirodáról, és fontos kérdés volt az is, hogy Tuka honnan és kitől kapott pénzt tevékenységéhez. “1920-ban Tuka még szegénységben élt, bútorait is áruba kellett bocsátania, albérlői voltak. Később a pénz nem játszott szerepet…”7

A sajtó nem feledkezett meg Tuka 1923-as párizsi útjáról sem,8 majd előkerültek az 1919-es népszámlálás adatai: Tuka ekkor magyar nemzetiségűnek vallotta magát. Egyébként ez a tény már 1923-ban is feszültségforrás volt a Szlovák Néppárton belül. A “Pro Hungária” brosúra tartalmáról is több cikk jelent meg. “Magyarország soha nem fog megbékélni az ország megcsonkításával” – állt az 1918-ban kiadott és a Pozsonyi Magyar Tudományegyetem (Erzsébet Egyetem) tanári kara által, tehát Tuka által is aláírt, békekonferenciának címzett brosúra előszavában.9

Tukát közben többen meglátogatták a börtönben, és arról biztosították őt, hisznek ártatlanságában. 1929. január 16-án ülésezett a néppárti szenátorok és képviselők klubja. Egyhangú határozatot fogadtak el arról, hogy kiállnak Tuka mellett. “1928 májusában a néppárti képviselők klubja által delegált, dr. Jozef Budayból, Pavel Machácekből, dr. Viktor Ravaszból és dr. Jozef Tisoból álló vizsgálóbizottság megfelelően és aprólékosan megvizsgálta azt az anyagot, amelyet Karol Belánsky, a néppárt tagja nyújtott be írásban Tuka képviselő ellen. Meghallgatta a feljelentő Belánskyt, és úgy döntött, hogy a bizottság valamennyi tagja adja be véleményét írásban. Ezek alapján a bizottság egyhangúlag megállapította, hogy Belánsky ellentmondó vallomása és az általa benyújtott anyag bizonyítékokkal alá nem támasztott, ezért nem lehetséges, hogy ez alapján felléphessenek Tuka képviselő ellen.”10 Azonban ez a látszólagos egység is hamarosan szertefoszlott. Ferdinánd Juriga és Flórián Tománek néppárti képviselők egy határozattal határolódtak el Tukától. “Tuka nem a párt, és a párt nem Tuka” – állították, és a határozatot el kívánták fogadtatni a néppárt képviselői klubjával is, azonban ez nem sikerült, Hlinka is ellene szavazott.11 Nem tehettek mást, saját lapjukban, a Slovenské Ludové Noviny hasábjain közölték Legyen világosság címmel. Hiába igyekezett Juriga és Tománek, hogy Tukát még a főtárgyalás megkezdése előtt kizárassa a pártból, február közepén nekik kellett elhagyniuk a néppártot. Juriga a későbbiekben többször is támadást intézett Hlinka ellen, ezért az egyházi bírósággal is meggyűlt a baja.

Többször felvetődött a kérdés, hogy óvadék ellenében bocsássák szabadon Tukát, de ezt valamennyi szinten elutasították. Majd a Slovák 1929. február elején felröppentette a hírt, hogy Tukát esetleg házi őrizetbe helyezik. Ahogy a későbbiekben kiderült, ez álhírnek bizonyult. Míg a Slovákban panasszal teli cikkek jelentek meg Tuka sötét és dohos börtöncelláját illetően, addig a Slovensky denník és a Slovenská Politika felháborodásának adott hangot, hogy Tuka előjogokat kíván élvezni a pozsonyi kerületi bíróság börtönében.

Ha meg is viselték Tukát a börtönben töltött hónapok, bizakodott, hogy hamarosan ejtik a vádakat, és szabadon bocsátják. “Dr. Tuka képviselő úron még nem vehető észre semmiféle hanyatlás, vidám és üde.”12

Közben folytak a kihallgatások, házkutatások és letartóztatások. 1929 márciusáig hét embert helyeztek vizsgálati fogságba, többek között Sznaczkyt, az Autonómia című lap szerkesztőjét, Machot, a néppárt központi titkárát, Holényi Teréziát, Tuka titkárnőjét a Nőegyletből, Weber Viktort, a Magyar Keresztényszocialista Párt titkárát. Az újabb letartóztatások és egyes tanúk megbetegedése miatt a vizsgálatot nem zárhatták le 1929 március elejéig, ahogy tervezték. 1929. február 10-ig hatvan tanút hallgattak ki, de számuk március elejére már százharmincra növekedett.

Közben a kedélyeket felkorbácsolta Flachbart Ernő szökése, akit eddig tanúként hallgattak ki, és aki a szlovákiai magyar ellenzéki pártok központi irodájának igazgatója volt. Azzal gyanúsították, hogy a Rodobrana szervezésére Magyarországról szerzett pénzt. Flachbart ugyan jelentkezett külföldről, de nem árulta el, hol van. Arra hivatkozott, hogy idegei kimerültek, és szanatóriumban van. “Flachbart szökése megnehezítette Tuka helyzetét.”13

Tudjuk, hogy Tuka képviselői immunitásának felfüggesztése nem vonatkozott az 1923 előtti tevékenységére. Azonban a vizsgálat során olyan tanúkat is kihallgattak, akik erről az időszakról beszéltek, így a vizsgálóbíró kiterjesztette a nyomozást ezekre az évekre is. Tuka védőügyvédje, dr. Galla keresetet nyújtott be ez ellen. A Legfelsőbb Bíróság állásfoglalása szerint a Nemzetgyűlésnek kell döntenie abban, hogy felfüggesztik-e Tuka képviselői immunitását az 1919-1922 közötti időszakra vonatkozóan. “A védelem az első nagy győzelmét aratta” – írta a Slovák.1A

Itt kell megemlítenünk, hogy már 1929 januárjától, Tuka letartóztatásának időpontjától a sajtó dilemmában volt. A fő kérdés az volt, hogy politikai perről vagy, ahogy az újságok írták, egyszerű bűnügyről van-e szó. Kezdetben több napilap hangsúlyozta, hogy ez egy politikamentes ügy, a bíróság függetlenségével érveltek és azzal, hogy politikumot maga a néppárt csinál belőle. “Tuka bűnösségéről vagy ártatlanságáról bírósági eljárás fog dönteni, nem pedig politikai fórum.”15 Azonban a Tuka-ügy elsősorban politikai indíttatású volt, és ezt a sajtónak is előbb vagy utóbb be kellett látnia. Talán a legjobban ezt a Lidové Noviny fogalmazta meg, igaz kissé későn, már akkor, amikor folyt Tuka ellen a per. “A tisztán bűnügyi vonatkozások mellett mindig volt egyfajta politikai felhangja, ugyanis nem kétséges, hogy a Tuka-per tartalmaz politikai elemeket és politikai motívumokat, ahogy minden hazaárulá-si ügy.”16

Hlinka még 1929 júniusában megpróbált beleavatkozni a dolgok menetébe, újból elment Prágába, hogy kieszközölje Tuka szabadon bocsátását, de nem járt sikerrel. Lakonikus választ kapott. “A kormány nem avatkozik bele a bíróság hatáskörébe.”17 Megkezdődhetett a per, mely szövevényessége folytán hosszú hetekig foglalkoztatta a közvéleményt.

Ahogy előadásom címe mutatja, leginkább az 1929 januárja és 1929 októbere között megjelenő napilapok cikkeire támaszkodva kívántam bemutatni “az 1929-es év legnagyobb szenzációját”. Nem jegyzőkönyvekről és jelentésekről van szó, hanem cikkekről és kommentárokról, így elvárni a teljes tényszerűséget, lehetetlen. Egyszer a Slovák tagadta mindazt, amit a Lidové noviny vagy a Slovensky denník közölt a Tuka-ügy kapcsán, máskor fordítva, a Lidové Noviny bélyegezte hazugságnak a Slovák cikkeit, azonban csakúgy, mint ma, az 1920-as évek sajtójára is jellemző az inkább mondjunk többet, mint kevesebbet elv, s nem lényeges az, hogy nem igaz vagy pusztán híresztelés az egész. És ez alól a Tuka-per sem volt kivétel.

Vörös László : Tisza István nemzetiségi politikája és a szlovákok (1913 – 1915)

Előadásomban Tisza István nemzetiségi politikájáról és a szlovák nemzeti politikai elit egy részéről fogok beszélni. Mivel a rendelkezésemre álló idő nem elegendő az adott téma szélesebb áttekintésére, csak egy konkrét eseményre összpontosítok, mely kellőképpen megvilágítja Tisza István, de bizonyos értelemben a korabeli magyar politikai elit viszonyát is a szlovák nemzeti mozgalomhoz. Ugyanakkor ez az esemény sokat elárul a szlovák nemzeti politikán belül működő turócszentmártoni úgynevezett “öreg gárdáról” három évvel az önálló csehszlovák állam megalapítása előtt. Az eset, melyet ismertetek, 1915 nyarán történt, de előzményei jóval korábbra tehetők. Először ezekről szólok.

1913 júniusában Tisza István gróf másodszor vette kezébe az ország kormány-rúdját. Egy új, mérsékeltebb nemzetiségi politikát igyekezett életbe léptetni. Ezen törekvései már régebbi keltezésűek voltak. 1910-ben, amikor hosszabb idő után ismét visszatér a Nemzeti Munkapárt élén a politikába, megfogalmazta azt a programot, amelyet ezután egészen 1915-ig próbált következetesen végrehajtani.1 Programjának célja a nemzetiségi béke megteremtése volt. Természetesen nem mondott le arról a szándékról, amely gyakorlatilag a reformkor kezdetétől a magyar politika alfáját és ómegáját alkotta, azaz az egységes magyar politikai nemzet megteremtéséről. Tisza törekvései is erre irányultak. Ugyanakkor azt is jól látta, hogy Bánffy és Apponyi erőszakos asszimilációs politikája nem vezethet célhoz, sőt az ellenkező hatást éri el. Az 1900-as évek elejétől a fokozott magyarosító törekvések ellenére a nem magyar nemzeti mozgalmak viszonylag egyre nagyobb teret hódítottak a nemzetiségi köznép körében. Elsősorban a román és szerb nemzeti mozgalmakra volt ez érvényes, kisebb mértékben azonban a szlovákra is. Tisza helyesen látta meg, hogy a megtorló “tűszúrások és tyúkszemrehágások”2 politikája nem lehet megoldás a nemzetiségi kérdésre. Úgy gondolta, hogy méltányos iskola- és kultúrpolitikával megtarthatja a magyar politikai nemzet egységét, és egyben a nemzetiségi politikusok józanabb részét is megnyerheti magának. Mindenekelőtt az erdélyi románságot próbálta megbékíteni a magyarsággal.3 A románokat a magyarok természetes szövetségesének tekintette az őket körülzáró szláv tenger ellen. 1910-ben tárgyalásokat kezdett román nemzeti politikusokkal és román görög katolikus, valamint görögkeleti püspökökkel. Tárgyalásai kisebb-nagyobb megszakításokkal egészen 1914 őszéig tartottak, végül azonban teljesen kudarcba fulladtak. A négy év alatt Tisza fokozatosan eljutott addig a pontig, hogy hajlandó volt elismerni a még 1894-ben betiltott erdélyi Román Nemzeti Párt létjogosultságát, megváltoztatni Apponyi iskolatörvényeit, valamint engedélyezni az állami közigazgatásban és az elsőfokú bíróságokon a román, illetve a nemzetiségi nyelvek használatát.4 Természetesen 1913-1914-ben a román politikusok ezt már kevésnek tartották. Politikai programjuk ekkortájt már az autonómia követelésén alapult.5 Tisza István “román paktumtárgyalásai” tehát kudarccal végződtek, ami kihatással volt az ország többi nem magyar nemzetiségére is. Tisza ugyanis többször hangoztatta, hogy azokat a jogokat, amelyeket a románoknak megad, általánosan kiterjeszti a nem magyar nemzetiségre is.

Román paktumtárgyalásaival párhuzamosan Tisza figyelemmel kísérte a többi nem magyar nemzetiségi mozgalmat is. Irányukban viszont nem folytatott olyan nyílt és bizonyos értelemben méltányos politikát, mint az erdélyi románokkal szemben.6 Nem tárgyalt sem a szlovák, sem a szerb nemzeti mozgalom vezéralakjaival. A rutén nemzeti mozgalom esetében pedig ezekben az időkben nem is nagyon volt kivel tárgyalnia, mivel szervezett politikai képviseletről gyakorlatilag nem beszélhetünk. A szlovák és rutén nacionalistákat erős rendőrségi, illetve nyomozói megfigyelés alatt tartotta. Ennek eredménye lett 1913 és 1914-ben az ún. “máramarosi rutén skizmapör”.7

Tisza a szlovák nacionalista körök iránt nagy érdeklődést mutatott. 1913 nyarán és őszén több körlevelet is küldött felvidéki ispánjainak, melyekben arra kérte őket, hogy tájékoztassák a “pánszláv izgatás méreteiről és árnyalatairól”, a szlovák nemzetiségi sajtóról, egyesületekről, gazdasági és pénzintézeteik jellegéről, a kivándorlás hatásáról és a Monarchiabeli egyéb szlávokhoz fűződő kapcsolataikról.8 Tisza felvidéki viszonyok iránti érdeklődése egy átfogó, a kormány által támogatott, az említett területre vonatkozó társadalmi-gazdasági akciónak volt az előjele. Célja hasonló lett volna, mint a Bánffy kormánya által 1898-ban elindított, a ruténok lakta, éhínséggel sújtott Kárpátalja gazdasági felemelését célzó ún. “hegyvidéki akciónak”.9 A felvidéki akció a háború kitörése miatt már nem valósulhatott meg. Ami viszont számunkra érdekes, az az, hogy 1913 őszén nyilvánvalóan Tisza István megrendelésére egy ismeretlen szerző (esetleg több szerző) nagy terjedelmű, átfogó tanulmányt írt A Magyarországi tót nemzetiségi kérdés ismertetése címmel a szlovák nemzeti mozgalomról. A tanulmányt három példányban sikerült megtalálnom. Kettő Tisza István hagyatékában lelhető fel, a Református Zsinati Levéltárban Budapesten,10 míg a harmadik – valószínűleg az eredeti példány – Vavro Srobár hagyatékában, a pozsonyi Szlovák Nemzeti Levéltárban található.11 Ez a több mint 60 oldalas tanulmány hat fejezetben ad választ Tiszának a fent említett, felvidéki főispánokhoz intézett körleveleiben feltett kérdéseire. Tehát a “pánszláv izgatás méreteiről és árnyalatairól”, a cseh-szlovák kapcsolatokról, a szlovák pénzintézetekről és egyesületekről, illetve a szlovák nemzeti sajtóról.12 A tanulmány szerzője a cseh politika szlovákokra gyakorolt növekvő befolyásában látta a legnagyobb veszélyt. A csehek minden téren, politikailag, eszmeileg, gazdaságilag, illetve a kultúra területén is behatoltak a felvidéki szlovák közéletbe.13 A cseh előrenyomulás a tanulmány szerzője szerint egyféle módon semlegesíthető. A dolgozat a kormány hallgatólagos egyetértésével egy új szlovák párt megalapítását vetette fel, melynek programja a “tót faji különállóság” hangoztatásán alapulna. Ez kifogná a szelet a csehbarát szlovák politikusok és a tehetetlen turócszentmártoni Szlovák Nemzeti Párt vitorlájából.14 A továbbiakban a szerző forgatókönyvszerűén írja le a párt megalapításának sikeressége érdekében megteendő lépeseket. Első lépésként néhány neves szlovák közéleti és politikai személyiségnek kellett felhívást közzétennie az új alapokra helyezett politika és az új párt szükségességéről. Ezt a szlovák sajtóban indított propagandakampány követte volna, végül a párt tulajdonképpeni megszervezésére került volna sor.15 Fontos megjegyezni, hogy a szóban forgó tanulmány az 1913. november 6-i dátumot viseli.16 A pártalapítási akciót párhuzamosan kísérte volna egy gazdasági és egy kulturális is.17 A tanulmány azonban másfél évre feledésbe merült, egészen 1915 júliusáig. Ekkor Berzeviczy Jenő liptoszentmiklosi határrendőrségi kirendeltség-vezető és báró Kürthy Lajos felvidéki kormánybiztos lépésről lépésre a pártalapítási terv megvalósításához láttak.

Berzeviczy Jenő és Kürthy Lajos báró a Felvidék, konkrétabban Liptó, Turóc és Zólyom megye ismert személyiségei viszonylag jól ismerték a szlovák nemzeti mozgalmat, sőt több szlovák politikussal kimondottan jó viszonyban voltak. Ahogy már említettem, a háború előtti években fokozódott a szlovák nemzeti mozgalom megfigyelése, és a háború kitörése óta a “felvidéki detektív kar” még aktívabbá vált. Berzeviczy Jenő egyre több információval rendelkezett a szlovák politikusok tevékenységéről. Több olyan kompromittáló adat is a kezébe került, amelyek alkalmasak voltak a nagy szlovák russzofil költő, Svetozár Húrban Vajansky megzsarolásá-ra. Ekkor Berzeviczy, valószínűleg saját kezdeményezésére, kapcsolatba lépett dr. Ján Mudronnyal, aki annak ellenére, hogy a Szlovák Nemzeti Párt 1914 márciusában elhunyt elnökének, Pavol Mudronnak volt a fia, magyarbarátnak számított, és hajlandóságot mutatott a magyar kormánnyal való együttműködésre.18 Berzeviczy Mudronon keresztül tudatta Vajanskyval, bizonyítékkal rendelkezik arról, hogy a közelmúltban a bécsi orosz nagykövetségtől rendszeresen “anyagi támogatást” kapot-t.19 Ez a háborús években egyenlő volt a kémkedés, illetve hazaárulás vádjával. Nem meglepő, hogy Vajansky azonnal (július 11-én) meglátogatta Berzeviczyt Liptószent-miklóson, ahol szembesülve a bizonyítékokkal, kénytelen volt bevallani, valóban többször kapott az orosz nagykövetségtől különböző nagyságú összegeket. Berzeviczy ekkor fogott hozzá a fent említett “forgatókönyv” megvalósításához. Vajansky, hogy tisztázza magát, hajlandó volt az általa szerkesztett Národnie Novinyben közzétenni egy cikket, melyben a cseheket és az oroszokat mint a szlovákok ellenségét támadja.20 Ezzel párhuzamosan Berzeviczy tájékoztatta Kürthy Lajos kormánybiztost a fejleményekről. Az egész akciót azon jelentések alapján tudjuk követni, amelyeket Berzeviczy Kürthynek küldött. Ezekből kiderül, Berzeviczy tudatta Vajanskyval, hogy konkrétan mit is vár el tőle, mit és hogyan írjon meg cikkében. Vajansky valóban írt egy cseheket élesen támadó cikket, melyet még kiadása előtt elvitt Berze-viczyhez jóváhagyásra. Vajansky cikke 1915. június 17-én jelent meg Osvedcenie [Nyilatkozat] címmel a Národnie Novinyben. Ebben Vajansky elítéli cseh-szlovák politikai irányzat azon törekvéseit, hogy a háború után a szlovákok által lakott felvidéki megyék a Cseh Királysághoz legyenek csatolva. Kinyilvánítja a maga és a szlovákok hűségét a haza és a király mellett.21 Berzeviczy szerint Vajansky cikke “a tót vezető körökben mély benyomást tett”, és Kürthyhez írt jelentésében azt javasolta, jó lenne a Szlovák Nemzeti Párt vezetőségének tudtára adni, hogy egy mérsékelt programmal előálló küldöttség kedvező fogadtatásra találna “felsőbb helyeken”.22 A “biztatás” néhány héttel később valóban eljutott a címzettekhez, csak előtte még a szlovák vezetők tudtára kellett adni, meddig mehetnek el követeléseikkel. E célból két héttel Vajansky írásának megjelenése után, július 31-én egy másik szlovák újságíró, Ján Pazúrik tett közzé egy cikket Nicoho o nás bez nás! [Semmit rólunk nélkülünk!] címmel – ismét Berzeviczy előzetes jóváhagyásával – a Národnie Novinyben. Pazúrik a cikkben bírálta a Tisza István előtti magyar kormányok magyarosító politikáját, de ugyanúgy elítélte a Magyarországból kifelé gravitáló cseh-szlovák politikát is. A magyar politikai nemzeten belül nem a nyelvi egységre, hanem az érzelmi és érdekegységre fektette a hangsúlyt. Programja gyakorlatilag nem haladta meg a nemzetiségeknek az 1868-as nemzetiségi törvény által biztosított jogokat.23 Az ígéretes próbálkozás esélyeit nagymértékben csökkentette az a tény, hogy a szlovák politikusok jól tudták, Pazúrik a múltban nem egyszer tett jó szolgálatot a magyar belügyminisztérium nemzetiségi osztályának. Vajansky és Pazúrik cikkei nagy vihart kavartak az Szlovák Nemzeti Pártban. A párt vezetősége tisztában volt azzal, hogy Vajansky a cikket nem önszántából írta, és Pazúrik cikkét is úgy értelmezték, hogy azt a szerző a magyar hatóságok ösztönzésére készítette el. Természetesen sejtelmük sem volt Berzeviczy manipulációinak méreteiről. A Szlovák Nemzeti Párt vezetőségére valóban nagy benyomást tettek Mudron és Vajansky megnyilvánulásai. Berzeviczy ezt kihasználva két síkon is szervezkedni kezdett. Egyrészt megbízta Ján Mudront, keresse fel a turóci és liptói szlovák politikusokat, és szerezze meg támogatásukat a Pazúrik-féle programhoz, azaz kezdje meg az új párt szervezését. Másrészt pedig Vajanskyn keresztül igyekezett meggyőzni a Szlovák Nemzeti Párt vezetőségét, hogy folyamodjon Tisza István miniszterelnökhöz egy mérsékelt memorandummal, melyben bizonyos nyelvi és kulturális jogokat követelnének a szlovákok számára.24 Ezután, augusztus 7-én Berzeviczy Matús Dula pártelnököt személyesen is meglátogatta, és bíztatta, ne szalasszák el a kedvező alkalmat. A határrendőrségi kapitány sikerrel járt, mert másnap, augusztus 8-án Dula levélben értesítette Vladimír Makovickyt Berzeviczy látogatásáról, valamint Mudron és Vajansky ténykedéséről. Egyúttal arra kérte Makovickyt, nyújtson segítséget a küldöttség megszervezésénél.25 Másnap Dula egy újabb levelet küldött Makovickynek, melyben sürgette, hogy mielőbb intézkedjen, mert “ismét utasítást kaptam, hogy a küldöttség minél hamarább, lehetőség szerint egy héten belül jelentkezzen Pesten”.26 Dula ezt követően Ján Vanovic (a Szlovák Nemzeti Párt alelnöke) kíséretében 1915. augusztus 12-én jelentkezett Kürthy Lajos kormánybiztosnál, hogy megbeszéljék a “kikül-dendő deputáció” részleteit. Kürthy a találkozón azt követelte, hogy a Szlovák Nemzeti Párt nyíltan szakítsa meg kapcsolatait a csehekkel, mert csak ebben az esetben mehet küldöttség a miniszterelnökhöz. Ismét hangsúlyozta, hogy Tisza azt üzeni: “…amit a románokkal szemben beszéltem, amit azoknak kilátásba helyeztem, az rájuk [a szlovákokra] nézve is áll.”27 Valójában azonban még ezen a ponton is Berzeviczy és Kürthy magánakciójáról volt szó. Tisza István az egész esetről csak annyit tudott, hogy a Szlovák Nemzeti Párt küldöttsége szeretne átnyújtani neki egy memorandumot a szlovákok sérelmeiről. Csak szeptember második felében, amikor a nagyszabású pártalapítási akció már kudarcot vallott, értesült az események hátteréről.

Augusztus folyamán azonban még ígéretesnek mutatkozott a pártalapítási terv. A Szlovák Nemzeti Pártban lázas szervezkedésbe kezdtek, a küldöttség összeállításán és az átnyújtandó memorandum kidolgozásán fáradoztak, amiről Dula pártelnök sűrű levélváltásai tanúskodnak. Augusztus második felében valóban elkészült egy terjedelmes memorandumtervezet. Az ebben felhozott követelések – egy-két kivétellel – nem haladták meg az 1868-as nemzetiségi törvény által biztosított jogokat. A már korábban is rendszeresen követelt nyelvi-kulturális jogokon kívül politikai jellegű igények is megfogalmazódtak a tervezetben (a szlovákok arányos parlamenti képviselete, szlovák hivatalnokok alkalmazása, koadjuktorok kinevezése a nyitrai, besztercebányai és szepesváraljai püspökök mellé, a szlovák területeken 1898-ban megmagyarosított helységnevek visszaállítása és a “szekatúrák és perzekúciók megszüntetése”).28 A kezdeti nagy lendület után azonban lelassultak az előkészületek. Szeptember 14-én újabb találkozóra került sor Kürthy, Vajansky és Vanovic között, melynek során a kormánybiztos valószínűleg megismerkedett a Szlovák Nemzeti Párt memorandumának tervezetével. Három nappal később Dula egy körlevelet küldött a Szlovák Nemzeti Párt fontosabb tagjainak, melyben értesítette őket, hogy Tisza miniszterelnök fogadni kíván egy 8-12 főből álló szlovák nemzeti párti küldöttséget.29 Végül azonban sem a memorandum átnyújtására, sem a szlovák küldöttség kiküldésére nem került sor. Ennek legfőbb oka az volt, hogy Duláék végül is rájöttek Berzeviczy és Kürthy manipulációira, és a Szlovák Nemzeti Párton belül elég erős ellenzéke támadt a küldöttség gondolatának. Szeptember 21-én Tisza István levelet küldött Kürthynek, melyben nagy felháborodásának adott hangot, mert tudomására jutott, hogy a Szlovák Nemzeti Párt vezetőségét folyamatosan úgy informálták, mintha ő állna az akció hátterében. Kürthyt nyomatékosan kérte az ügy tisztázására, és felszólította, adja a szlovákok tudomására, hogy félrevezették őket, és hogy “csak abban az esetben jöjjenek, ha erre ők alkalmasnak látják az időt”.30 Ezek után a kormánybiztos kénytelen volt színt vallani, és Duláekat tapintatosan értesítette a miniszterelnök álláspontjáról. Ennek az lett a következménye, hogy a Szlovák Nemzeti Párton belül megerősödött a kormányhoz való közeledést elutasító ellenzék,31 és Dula kénytelen volt félbeszakítani a küldöttség megszervezésének előkészületeit.32 Ugyanakkor Ján Mudron sem tudott elég támogatót szerezni egy új párt alapításhoz. így Berzeviczy akciója az ígéretes kezdet után végül teljes kudarccal végződött.

Ez az első pillantásra nem túl jelentős epizód sok mindent elárul egyrészt a szlovák politikai elit ún. “öreg gárdájának” politikai érzékéről vagy inkább annak hiányáról, másrészt pedig a magyar kormányzati politikának a szlovák nemzeti politikusokhoz való viszonyáról. A kortárs magyar politika képviselőinek felfogása szerint a szlovák és a rutén nemzetiségi mozgalmak voltak a leggyengébbek és leginkább semlegesíthetők. A magyar politikai és társadalmi elit a szlovák nemzeti, illetve nacionalista politikusokat önjelölt, nem a szlovák népet képviselő, önös célokat követő, Magyarországot feldarabolni akaró embereknek tekintette. Ez a szemlélet a többi nem magyar nemzetiségi mozgalomra is vonatkozott. Ilyen körülmények közt a Tisza István által kezdeményezett román paktumtárgyalások nagy áttörést jelentettek a magyar kormányok nemzetiségi politikájában. Ugyanakkor, mint már említettem, Tisza csak a románokat tekintette tárgyalópartnernek. A többi nem magyar nemzetiségi mozgalomnál, amint láthattuk, megelégedett főispánjai vagy éppenséggel egy határrendőrségi kapitány kezdeményezéseivel. Ez a bizonyos mértékig lekezelő politika megmutatja, hogy a magyar kormánykörök alábecsülték a nem magyar nemzeti mozgalmak politikusainak súlyát a belpolitikai életben. Tegyük hozzá, nem teljesen alaptalanul. Láthattuk, hogy a turócszentmártoni ún. “régi gárdát” milyen köny-nyű volt manipulálni, és hogy mennyire hiányzott belőle a politikai érzék. Ezt még a háború előtti számtalan politikai megnyilvánulásuk is bizonyítja. Természetesen ez érthető, hiszen a magyar állam mindent megtett annak érdekében, hogy ezek az emberek ne tudjanak a magyarországi politikai életben érvényesülni.

Viszont a magyar politika megyei képviselői csak annak fényében próbálkozhattak meg egy ilyen átlátszó, és bizonyos mértékig naiv manipulációval, hogy túlságosan alábecsülték a szlovák politikusokat. A pártalapítási akciónak már csak azért sem volt esélye, mert a háborút közvetlenül megelőző években a szlovák nemzeti politika vezetése egyre inkább a fiatalabb és szakavatottabb politikai nemzedék kezébe került. Vajanskynak 1915-ben már gyakorlatilag semmilyen reális befolyása nem volt a szlovák politikára, és a Szlovák Nemzeti Párt vezetősége sem vallhatta többé magát a szlovák politikai élet vezető erejének. Tényleges politikai befolyása és súlya egyre elenyészőbb volt. A háború kitörése után a csehszlovák politikai irányzat erősödött meg. A háborús években fokozatosan a Budapesten és Bécsben élő szlovák politikusok kezébe került át a vezető szerep a szlovák politikában. A magyar hatóságok ezt a váltást a szlovák politikán belül nem érzékelték kellőképpen, és nem tulajdonítottak neki megfelelő jelentőséget.

Berzeviczy és Kürthy pártalapítási akciója tehát teljes kudarccal végződött. Ez volt az 1918 előtti magyar politikai körök utolsó komolyabb próbálkozása a szlovák nemzeti politika képviselőinek megnyerésére.

 

 

A csehszlovákiai magyarok történetének válogatott dokumentumai a két világháború közötti időszakból (1918 – 1939)

A dokumentumokat Fedinec Csilla: Iratok a kárpátaljai magyarság történetéhez 1918-1944. Törvények, rendeletek, kisebbségi programok, nyilatkozatok című könyvéből válogattuk, mely a Fórum Kisebbségkutató Intézet gondozásában a közeljövőben jelenik meg a FONTES HISTÓRIÁÉ HUNGARORUM című sorozat 2. köteteként.

“A kárpátaljai magyarság történeti kronológiája 1918-1944 (Nostra Tempóra 7., Galánta-Dunaszerdahely, Fórum Intézet-Lilium Aurum Könyvkiadó, 2002) összeállítása közben kezembe került dokumentumok válogatása került be e kötetbe abból a megfontolásból, hogy részben ismeretlen, részben nehezen hozzáférhető szövegekről van szó, melyeknek alapvető jelentősége van a régió történetének kutatásában. A hozzáférés biztosítása mellett az a szándék is közrejátszott, hogy a vonatkozó szakirodalom – főleg annak a kárpátaljai magyar szerzőktől származó – egy részében állandósul az az ún. történeti szájhagyomány jelensége, aminek lényege, hogy végig nem olvasott, eredeti szövegében nem ismert, csak kiragadott mondatokat vándoroltatnak a szerzők, következtetéseket részinformációkból vonnak le. Köny-nyen bizonyítható ez, ha szigorúan utánanézünk a hivatkozásoknak, illetve annak, hogy az egyes kérdésekben megnyilatkozok mondanak-e újat egymáshoz képest. Másrészről magyarországi szerzőknél sok esetben Kárpátalja mindössze néhány mondat magyarországi vagy nemzetközi vonatkozásban, a kárpátaljai vagy a kárpátaljai nem magyar nézet elmellőzésével. Az ukrán történetírás ugyanezt a kérdést kárpátaljai és ukrán szemmel nézi, valamint szlovák forrásokat is használ, magyarul azonban a szerzők alig tudnak.

Miért tekinthető ez a kárpátaljai magyarságra vonatkozó iratgyűjteménynek? Pusztán a tartalomjegyzékből nem derül ki egyértelműen. A nemzetközi határozatok, valamint a törvények és rendeletek a közjogi helyzetet tisztázzák, a nevében is magyar szervezetekre vonatkozó iratok pedig a sajátos magyar élet megnyilvánulásainak kereteibe engednek betekintést. A kiválasztott dokumentumok egy jó része viszont az autonómia ügyére vonatkozik, ami kétségtelenül az időszak egyik legfőbb kérdése, de nyilvánvalóan a ruszinok (kárpátoroszok, ukránok) autonómiájáról szól a történet. Kárpátalja azonban nem fogható fel csak egy nemzet, nemzetiség ügyeként. Nem lehet úgy magyarságtörténetet sem írni, hogy azt nem vonatkoztatjuk a többségi lakosság életeseményeire, amelyek többek között az indokot, a hátteret, a lehetőségeket és azok korlátait adják.” (részlet Fedinec Csilla bevezetőjéből)

166 Dokumentumok

1919. szeptember 10. Saint-Germain-en-Laye. A Csehszlovákia függetlenségéről és a kisebbségek védelméről szőlő szerződés.

Egyfelől az Amerikai Egyesült Államok, a Brit Birodalom, Franciaország, Olaszország és Japán, mint Szövetséges és Társult Főhatalmak

másfelől Csehszlovákia

tekintettel arra, hogy az egykori Cseh Királyság, Morva Őrgrófság és Sziléziai Hercegség, továbbá a volt Osztrák-Magyar Monarchia területei között azelőtt fennállott egység végérvényesen megszűnt,

tekintettel arra, hogy Csehországnak, Morvaországnak és Szilézia egy részének népei, úgyszintén Szlovákia népe saját akaratukból elhatározták, hogy Csehszlovák Köztársaság név alatt egy egységes, szuverén és független állam létesítése céljából állandó szövetségben egymással egyesülnek és ezt az egyesülést végre is hajtották,

figyelemmel arra, hogy a Kárpátoktól délre lakó rutén nép1 ehhez a szövetséghez csatlakozott,

tekintettel arra, hogy a Csehszlovák Köztársaság a fent jelzett területeken a szuverenitást ténylegesen gyakorolja és hogy a Szövetséges és Társult Főhatalmak a Csehszlovák Köztársaságot szuverén és független államként már elismerték,

egyfelől az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és Japán megerősítve a Csehszlovák Köztársaságnak az Ausztriával mai napon kelt békeszerződés rendelkezéseinek megfelelően2 megállapított vagy megállapítandó határok között a nemzetek családja szuverén és független tagjaként való elismerését,

másfelől Csehszlovákia, attól az óhajtól vezettetve, hogy intézményeit a szabadság és igazság elveinek megfelelően alakítsa ki és a szuverenitása alá került területek összes lakosainak erre nézve biztos garanciát nyújtson,

a Magas Szerződő Felek az Ausztriával kötött említett békeszerződés 57. cikkének végrehajtását biztosítani kívánván,

evégből meghatalmazottaikat kinevezték, éspedig

akik jó és kellő alakban talált meghatalmazásaik kicserélése után az alábbi rendelkezésekben állapodtak meg:

I. fejezet

1.  cikk. Csehszlovákia kötelezi magát arra, hogy a jelen fejezet 2-8. cikkeiben foglalt rendelkezéseket alaptörvényekül ismeri el, hogy semminemű törvény, rendelet vagy hivatalos intézkedés ezekkel a rendelkezésekkel nem lesz ellentmondásban, vagy ellentétben, és hogy ezekkel szemben semmiféle törvény, rendelet, vagy hivatalos intézkedés sem lesz hatályos.3

2.  cikk. Csehszlovákia kötelezi magát, hogy minden lakosának születési, nemzetiségi, nyelvi, faji vagy vallási különbség nélkül az élet és szabadság teljes védelmét biztosítja.

 

Csehszlovákia minden lakosát megilleti az a jog, hogy bármely hitet, vallást vagy hitvallást nyilvánosan vagy otthonában szabadon gyakoroljon, amennyiben ezeknek gyakorlata a közrenddel és a jó erkölccsel nem ellenkezik.

3.  cikk. Az alább említett szerződések különleges rendelkezéseinek sérelme nélkül Csehszlovákia a törvény erejénél fogva és mindennemű alakiság nélkül csehszlovák állampolgárokként elismeri azokat a német, osztrák vagy magyar állampolgárokat, akiknek az eset körülményei szerint lakóhelyük vagy községi illetőségük (pertinenza – Heimatsrecht) a jelen Szerződés életbelépésének idején olyan területen van, amelyet a Németországgal, Ausztriával vagy Magyarországgal kötött szerződések, vagy pedig ezeknek a kérdéseknek szabályozása céljából kötött bármely más szerződés értelmében Csehszlovákia részeként elismertek vagy el fognak ismerni.

Mindamellett a fent jelzett személyek, ha 18. évnél idősebbek, a mondott szerződésekben megállapított feltételek mellett optálhatnak minden más olyan állampolgárság javára, amely számukra nyitva áll. A férj opciója maga után vonja a feleség, és a szülők opciója a 18 évnél fiatalabb gyermekei opcióját.

Az optálás jogával élő személyeknek az optálást követő 12 hónapon belül át kell költözniük abba az Államba, amelynek javára optáltak. A csehszlovák területen levő ingatlan javaikat megtarthatják. Mindennemű ingóságukat magukkal vihetik. Ezen a címen semmiféle kiviteli vámot reájuk kivetni nem szabad.

4. cikk. Csehszlovákia a törvény erejénél fogva és minden alakiság nélkül állampolgárokként elismeri azokat a német, osztrák vagy magyar nemzetiségű személyeket, akik az eset körülményei szerint a fent említett területen lakó vagy ott községi illetőséggel (pertinenza – Heimatsrecht) bíró szülőktől születtek, akkor is, ha a jelen Szerződés hatálybalépésekor az illetők maguk nem laknak is e területen, illetve ott községi illetőségük nincsen.

Mindamellett e szerződés hatálybalépését követő két éven belül ezek a személyek a lakóhelyük országában levő illetékes csehszlovák hatóságok előtt kijelenthetik, hogy a csehszlovák állampolgárságról lemondanak, amely esetben nem fogják őket többé csehszlovák állampolgároknak tekinteni. Ebben a tekintetben a férj nyilatkozatát a feleségre, a szülők nyilatkozatát pedig a 18 évnél fiatalabb gyermekeikre nézve is érvényesnek kell tekinteni.

5.  cikk. Csehszlovákia kötelezi magát, hogy semmiképpen sem fogja megakadályozni a Szövetséges és Társult Főhatalmak által Németországgal, Ausztriával vagy Magyarországgal kötött vagy kötendő békeszerződésekben biztosított opció-jog gyakorlását, amely az érdekeltek számára a csehszlovák állampolgárság megszerzését, vagy meg nem szerzését lehetővé teszi.

6.  cikk. A csehszlovák területen való születés puszta tényével jogérvényesen megszerzi a csehszlovák állampolgárságot minden személy, akit születésénél fogva valamely más állampolgárság nem illet meg.

7.  cikk. Minden csehszlovák állampolgár faji, nyelvi vagy vallási különbség nélkül a törvény előtt egyenlő és ugyanazokat a polgári és a politikai jogokat élvezi.

Vallási, hitbeli, vagy felekezeti különbség a polgári és politikai jogok élvezete, így nevezetesen: nyilvános állások, hivatalok és méltóságok elnyerése, vagy a különféle foglalkozások és iparok gyakorlása tekintetében egyetlen csehszlovák állampolgárra sem lehet hátrányos.

168 Dokumentumok

Egyetlen csehszlovák állampolgár sem korlátozható bármely nyelv szabad használatában a magán- vagy üzleti forgalomban, a vallás, a sajtó útján történő vagy bármilyen természetű közzététel terén, vagy a nyilvános gyűléseken.

A csehszlovák kormánynak a hivatalos nyelv megállapítására vonatkozó intézkedését nem érintve, a nem cseh nyelvű csehszlovák állampolgárok nyelvüknek a bíróságok előtt akár szóban, akár írásban való használata tekintetében megfelelő könnyítésekben fognak részesülni.

8.  cikk. Azok a csehszlovák állampolgárok, akik faji, vallási vagy nyelvi kisebbségekhez tartoznak, jogilag és ténylegesen ugyanazt a bánásmódot és ugyanazokat a biztosítékokat élvezik, mint a többi csehszlovák állampolgárok. Nevezetesen: joguk van saját költségükön jótékonysági, vallási vagy szociális intézményeket, iskolákat és más nevelőintézeteket létesíteni, vezetni és ellenőrizni, azzal a joggal, hogy azokban saját anyanyelvüket szabadon használják és vallásukat szabadon gyakorolják.

9. cikk. Olyan városokban és kerületekben, ahol jelentékeny arányban nem cseh nyelvű csehszlovák állampolgárok laknak, a csehszlovák kormány a közoktatásügy terén megfelelő könnyítéseket fog engedélyezni avégből, hogy az ilyen csehszlovák állampolgárok gyermekeit saját nyelvükön tanítsák. Ez a rendelkezés nem akadályozza a csehszlovák kormányt abban, hogy a cseh nyelv tanítását kötelezővé tegye.

Azokban a városokban és kerületekben, ahol jelentékeny arányban élnek oly csehszlovák állampolgárok, akik faji, vallási vagy nyelvi kisebbségekhez tartoznak, ezeknek a kisebbségeknek a méltányos részt kell biztosítani mindazoknak az összegeknek az élvezetéből és felhasználásából, amelyek a közvagyon terhére állami, községi vagy más költségvetésekben nevelési, vallási vagy jótékonysági célokra for-d irtatnak.

II. fejezet

10.  cikk. Csehszlovákia kötelezi magát, hogy a Kárpátoktól délre lakó rutének területét a Szövetséges és Társult Főhatalmak által megállapított határok között a Csehszlovák Államon belül olyan autonóm egység alakjában fogja megszervezni, amely a Csehszlovák Állam egységével összeegyeztethető legszélesebb körű önkormányzattal lesz felruházva.

11. cikk. A Kárpátoktól délre lakó rutének területének külön tartományi gyűlése lesz. Ez a tartományi gyűlés fogja a törvényhozó hatalmat gyakorolni nyelvi, közoktatási, vallási, helyi közigazgatási és minden olyan egyéb kérdésben, amelyet a Csehszlovák Állam törvényei hatáskörébe utalnak. A rutén terület kormányzóját a Csehszlovák Köztársaság elnöke fogja kinevezni és ez a rutén tartományi gyűlésnek lesz felelős.

12.  cikk. Csehszlovákia egyetért azzal, hogy a rutén terület tisztviselőit a lehetőségekhez képest a terület lakosai közül fogják kiválasztani.

13.  cikk. Csehszlovákia a rutén területnek megfelelő képviseletet biztosít a Csehszlovák Köztársaság országgyűlésében, amelybe e terület a Csehszlovák Köztársaság alkotmányának megfelelően megválasztott képviselőket fog küldeni. Mindazonáltal ezek a képviselők a Csehszlovák Köztársaság országgyűlésében, a rutén

tartományi gyűlés elé utalt ügyekkel azonos természetű törvényhozási ügyekben nem gyakorolhatnak szavazati jogot.

14. cikk. Csehszlovákia hozzájárul ahhoz, hogy amennyiben az I. és II. fejezetbe foglalt rendelkezések oly személyeket érintenek, akik faji, vallási vagy nyelvi kisebbségekhez tartoznak, ezek a rendelkezések nemzetközi érdekű kötelezettségek és a Nemzetek Szövetségének védelme alatt fognak állni. Ezek a rendelkezések a Nemzetek Szövetségének Tanácsa többségének hozzájárulása nélkül nem változtathatók meg. Az Amerikai Egyesült Államok, a Brit Birodalom, Franciaország, Olaszország és Japán kötelezik magukat arra, hogy nem tagadják meg hozzájárulásukat az említett cikkeknek egyetlen olyan módosításától sem, amelyet a Nemzetek Szövetsége Tanácsának többsége megfelelő formában elfogadott.

Csehszlovákia hozzájárult ahhoz, hogy a Nemzetek Szövetségének Tanácsa minden egyes tagjának meglegyen az a joga, hogy a Tanács figyelmét e kötelezettségek valamelyikének bárminemű megsértésére vagy megsértésének veszélyére felhívja, és hogy a Tanács oly módon járhasson el és oly utasításokat adhasson, amelyek az adott esetben alkalmasaknak és hathatósaknak mutatkoznak.

Csehszlovákia azonkívül hozzájárul ahhoz, hogy abban az esetben, ha ezekre a cikkekre vonatkozó jogi vagy ténykérdésekről a csehszlovák kormány és a Szövetséges és Társult Főhatalmak bármelyike vagy a Nemzetek Szövetsége Tanácsában helyet foglaló bármely hatalom között véleménykülönbség merülne fel, ez a véleménykülönbség a Nemzetek Szövetségéről szóló Egyességokmány 14. cikkelye értelmében nemzetközi jellegű vitának tekintendő. A csehszlovák kormány hozzájárul ahhoz, hogy minden ilynemű vitás kérdés, ha a másik Fél kéri, az Állandó Nemzetközi Bíróság elé terjesztessék. Az Állandó Bíróság döntése ellen fellebbezésnek nincs helye s a határozat ugyanolyan erejű és érvényű, mint az Egyességokmány 13. cikke értelmében hozott határozatok.

III. fejezet

(Ez a fejezet a zárórendelkezéseket tartalmazza.)

Hatályba lépett 1920. július 16-án, a Nemzetek Szövetségének védelme alá helyezve a Nemzetek Szövetsége Tanácsának 1920. november 29-i határozatával.

Halmosy Dénes: Nemzetközi szerződések 1918-1945. A két világháború közötti korszak és a második világháború legfontosabb külpolitikai szerződései. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó-Gondolat Könyvkiadó, 1983. p: 89-93.

170 Dokumentumok

2.

1920. február 29. Prága. A Csehszlovák Köztársaság Alkotmánylevele.

Első fejezet

Általános rendelkezések

!■§

1.  A Csehszlovák Köztársaságban minden államhatalom egyedüli forrása a nép.

2.  Hogy a szuverén nép mely szervek által hozza s valósítja meg törvényeit, és szolgáltat igazságot, azt az alkotmánylevél határozza meg. Ugyanaz szabja meg azon határokat is, amelyeket ezen szervek az alkotmányosan biztosított polgári szabadságok megsértése nélkül túl nem léphetik.

2.  §

A csehszlovák állam demokratikus köztársaság, amelynek feje választott elnök.

3.  §

1. A Csehszlovák Köztársaság területe egységes és oszthatatlan egészet képez, amelynek határai csupán alkotmánytörvény által változtathatók meg.

2.  Ennek az egésznek oszthatatlan része, mégpedig a Fő és Társult Hatalmak és a Csehszlovák Köztársaság között 1919. évi szeptember 10-én Saint-Germain-en-Laye-ban létesült szerződés értelmében önkéntes csatlakozás alapján Podkarpatsz-ka Rusz önkormányzati területe, amely a Csehszlovák Köztársaság egységével ösz-szeegyeztethető legszélesebb körű autonómiával lesz felruházva.

3.  Podkarpatszka Rusznak saját országgyűlése van, amely elnökségét maga választja.

4.  Podkarpatszka Rusz országgyűlése a nyelvi, közoktatási, vallási, helyi közigazgatási, valamint a Csehszlovák Köztársaság törvényei által reá ruházott egyéb ügyeket érintő törvények hozatalára illetékes. A Podkarpatszka Rusz országgyűlése által hozott törvények, amennyiben a köztársaság elnökének aláírásával helyben hagyatnak, külön gyűjteményben kihirdettetnek s a kormányzó által is aláíratnak.

5.  Podkarpatszka Rusz a Csehszlovák Köztársaság nemzetgyűlésében a vonatkozó csehszlovák választási törvények értelmében megfelelő számú képviselő (szenátor) által képviselendő.

6.  Podkarpatszka Rusz élén a Csehszlovák Köztársaság elnöke által a kormány javaslatára kinevezett s Podkarpatszka Rusz országgyűlésével szemben is felelős kormányzó áll.

7.  Podkarpatszka Rusz tisztviselői lehetőség szerint lakosságának köréből fognak kiválasztatni.

8. A részletek, nevezetesen az országgyűlésbe való választás és választhatóság joga tekintetében külön rendelkezések által szabályoztatnak.

9.  A nemzetgyűlés azon törvénye, amely Podkarpatszka Rusz országhatárait állapítja meg, az alkotmánylevél részét képezi.

Dokumentumok 171

4.  §

1.  A köztársaságban az állampolgárság egy és egységes.

2.  A csehszlovák köztársasági állampolgárság megszerzésének, hatályainak és megszűnésének feltételeit törvény állapítja meg.

3.  Idegen állam polgára nem lehet egyúttal a Csehszlovák Köztársaság állampolgára is.

5.  §

1.  A Csehszlovák Köztársaság fővárosa Praha.

2.  A köztársaság színei a fehér, vörös és kék.

3.  Az állam címerét és lobogóit törvények szabályozzák. [■■■]

Hatodik fejezet

A nemzeti, vallásfelekezeti és faji kisebbségek védelme

128.  §

1.  A Csehszlovák Köztársaság összes állampolgárai, tekintet nélkül a fajra, nyelvre és vallásra, a törvény előtt egyenlőek, s egyazon polgári és politikai jogokat élvezik.

2. A vallási, vallásfelekezeti, hitbeli és nyelvi különbségek, különösen ami a közszolgálatba való lépést, hivatalok vagy tisztségek elnyerését, vagy bármiféle iparüzlet vagy hivatás gyakorlását illeti, az általános törvények korlátain belül a Csehszlovák Köztársaság állampolgárai közül senkinek hátrányára nincsenek.

3.  A Csehszlovák Köztársaság állampolgárai a kereskedelmi és magánérintkezésben, a vallást érintő ügyekben, a sajtóban vagy nyilvános népgyűléseken az általános törvények keretén belül bármiféle nyelvet használhatnak.

4.  Ezzel azonban azon jogok, amelyek a fennálló vagy a jövőben kiadandó törvények értelmében az állami közegeket a közrend, az állam biztonsága és a hathatós felügyelet szempontjából megilletik, érintve nincsenek.

129.  §

A nyelvi jog elveit a Csehszlovák Köztársaságban a jelen alkotmánylevél részét képező külön törvény állapítja meg.

130.  §

Amennyiben az állampolgárok az általános törvények értelmében emberbaráti, vallási és szociális intézetek, iskolák és egyéb nevelő intézetek saját költségükön való alapítására, igazgatására és kezelésére jogosítva vannak, az állampolgárok nemzetiségre, nyelvre, vallásra és fajra való tekintet nélkül egymás közt egyenlőek s ezen intézetekben nyelvüket szabadon használhatják s vallásukat gyakorolhatják.

131. Â§

Azon városokban és járásokban, amelyekben a csehszlovák nyelvtől eltérő nyelvű csehszlovák állampolgárok jelentékeny hányada van letelepedve, ezen csehszlo-

172 Dokumentumok

vák állampolgárok gyermekeinek az általános tanügyi szabályzat keretein belül megfelelő alkalom biztosíttatik arra, hogy saját nyelvükön taníttassanak; emellett a csehszlovák nyelv tanítása kötelezővé tehető.

132.  §

Amennyiben oly városokban és járásokban, amelyekben vallási, nemzeti és nyelvi kisebbségekhez tartozó csehszlovák állampolgárok jelentékeny hányada van letelepedve, a közalapokból bizonyos összegek az állami, községi vagy egyéb költségvetések értelmében nevelési, vallási vagy emberbaráti célokra fordítandók, ezen kisebbségeknek a közigazgatásban érvényesülő általános rendelkezések korlátain belül azok élvezetében és használatában megfelelő hányadrész biztosíttatik.

133. Â§

A 131. és 132. §-okban kitűzött elveknek végrehajtása s különösen a Jelentékeny hányad” fogalmának meghatározása külön törvényeknek tarttatik fenn.

134.  §

Az erőszakos el nemzetlen ítés semmiféle alakban megengedve nincsen. Ezen elvnek be nem tartását a törvény büntetendő cselekménynek nyilvánítja.

A törvények és rendeletek gyűjteményében kihirdetve 121. számmal 1920. március 6-án.

A Csehszlovák Köztársaság Alkotmánylevele. Prága, Állami Könyvkiadó Hivatal, 1923. p: 31.

3.

1920. február 29. Prága. A Csehszlovák Köztársaság nyelvtörvénye [122. sz. törvény]. Az 1920. február 29-én kelt 121. sz. csehszlovák alkotmánylevél kiegészítése.

1. §

A köztársaság állami, hivatalos nyelve a csehszlovák nyelv.

Ez tehát az a nyelv,

1.  amelyen a 2. és 5. §-okban megállapítottak fenntartásával és a 6.§-ban Ruszinszkóra nézve megállapítandók kivételével a köztársaság minden bírósága, hatósága, intézete, vállalata és szerve hivataloskodik, azoknak hirdetményei és küldő megjelölései szövegeztetnek;

2.  amelyen az állami és bankjegyek fő szövege szól;

3.  melyet a véderő vezényleti és szolgálati nyelvként használ; az ezen nyelvet nem ismerő legénységgel való érintkezésben annak anyanyelve is használható.

Az állami hivatalnokoknak és állami alkalmazottaknak, valamint állami intézetek és állami vállalatok hivatalnokainak és alkalmazottainak a csehszlovák nyelv isme-

Dokumentumok 173

rétét illető kötelezettségére vonatkozó részletes előírások rendeletileg fognak sza-bályoztatni.

2.  §

A nemzeti és nyelvi kisebbségekre nézve a következő határozatok érvényesek:

A köztársaság oly bíróságai, hatóságai és szervei, amelyeknek hatásköre oly bírósági járásokra terjed ki, amelyben a legutolsó népszámlálás szerint 20 százalék ugyanolyan, de nem csehszlovák nyelvű állampolgár lakik, kötelesek mindazokban az ügyekben, amelyeknek elintézése azon az alapon tartozik hozzájuk, hogy illetékességük e járásra kiterjed, e kisebbség nyelvéhez tartozó személyektől ily nyelvű beadványokat elfogadni és e beadványok elintézését nemcsak csehszlovák nyelven, de a beadványok nyelvén is kiadni. Amennyiben egy község területén több járásbíróság létezik, az egész község egyetlen bírósági járásnak tekintetik.

Rendelet fogja megállapítani, mennyiben és mily bíróságoknál és hatóságoknál, amelyeknek hatásköre egyetlen egy járásra, mégpedig egy ily nemzeti kisebbséggel bíró járásra terjed ki, hasonlóképpen mely ezeknek közvetlenül fölébe rendelt bíróságoknál és hatóságoknál történhetik az elintézés csak a fél nyelvén.

Ugyanilyen feltételek alatt a közvádló köteles más nyelvű terhelt elleni vádat ezen nyelven is, illetőleg csak ezen a nyelven emelni.

A végrehajtó hatalom állapítja meg, hogy ezekben az esetekben milyen nyelven folyik le a tárgyalás.

Ha azt a fél beadványa nem előzi meg, úgy a 2. bekezdés szerinti egyéb feltételek fennforgása esetén az elintézést az ő nyelvén, illetőleg amennyiben az ismeretes, csak az ő nyelvén, más esetben pedig kívánsága szerint kell kikézbesíteni.

A 2. bekezdés szerint nemzeti kisebbséggel bíró járásokban az állami bíróságok, hatóságok és szervek hirdetményeinél és küldő megjelöléseinél a nemzeti kisebbség nyelve is alkalmazandó.

3.  §

Az állam valamennyi önkormányzati hatósága, képviselőtestülete és köztestülete köteles a csehszlovák nyelvű szóbeli és írásbeli beadványokat elfogadni és elintézni.

Gyűléseiken és tanácskozásaikon mindenkor használhatják e nyelvet; az ily nyelven elhangzott javaslatoknak és indítványoknak tárgyalás tárgyát kell képezniük.

Az önkormányzati hatóságok nyilvános hirdetményeinek és külső megjelöléseinek nyelvét az állami végrehajtó hatalom állapítja meg.

A 2. § feltételei mellett kötelességük az önkormányzati hatóságoknak, képviselőtestületeknek és köztestületeknek más, mint csehszlovák nyelvű beadványokat elfogadni és elintézni, valamint a gyűléseken és tanácskozásokon más nyelv használatát is megengedni.

4.  §

Az állami hivatalos nyelvet használva a hatóságok a köztársaság azon területén, mely 1918. október 28. előtt a birodalmi tanácsban képviselt királyságokhoz és országokhoz vagy a porosz királysághoz tartozott, rendszerint csehül hivataloskodnak, Szlovenszkóban rendszerint szlovákul.

174 Dokumentumok

Valamely cseh beadványnak szlovák hivatalos elintézése vagy valamely szlovák beadványnak cseh hivatalos elintézése beadvány nyelvén történt elintézésnek tekintendő.

5.  §

A nemzeti kisebbségek számára létesített iskolákban a tanítás az ő nyelvükön történik, hasonlóképpen a számukra létesített kulturális intézményeket ezen a nyelven igazgatják.

6.  §

A Ruszinszkó számára létesítendő országgyűlésnek fenntarttatik az a jog, hogy a nyelvkérdést ezen területen a csehszlovák állam egységével összeegyeztethető módon szabályozza.

Amíg ez a szabályozás nem történt meg, ezen törvény alkalmazandó, azonban ezen terület különleges nyelvi viszonyainak tekintetbe vételével.

7.  §

A nyelvhasználatra nézve az állami bíróságoknál, hatóságoknál, intézeteknél, vál-latoknál és szervezeteknél, valamint az önkormányzati hatóságoknál és köztestületeknél keletkező vitákat az illetékes állami felügyeleti szervek mint az állami közigazgatás ügyeit intézik elkülönítve azon ügyektől, amelyből keletkeztek.

8.  §

E törvény közelebbi végrehajtása az állami végrehajtó

9.  §

E törvény a kihirdetés napján lép életbe. Általa érvényüket vesztik az 1918. október 28. előtt érvényes összes nyelvhasználati rendelkezések. E törvény végrehajtásával megbízatik valamennyi miniszter.

A kisebbségek nyelvi jogai. Prága, Szlovenszkői és Ruszinszkői Szövetkezett Ellenzéki Pártok Központi Irodája, 1926. p: 35-39.

4.

1926. február 3. Prága. Az 1920. február 29-én kelt 122. sz. nyelvtörvény végrehajtási rendelete [17. sz. rendelet].

/. rész

A köztársaság bíróságairól, hivatalnokairól, intézeteiről, vállalatairól és szerveiről

Dokumentumok 175

I. fejezet

A hivatal általános határozatai

1. cikk. Valamennyi bíróság, hivatal, intézet, vállalat és szerv, amely a Csehszlovák Köztársaság belügyi, igazságügyi, pénzügyi, kereskedelem- és iparügyi, közmunkaügyi és közegészségügyi miniszterének van alárendelve, az állami hivatalos nyelven hivataloskodik, ad ki hirdetményeket és jelöltetik meg külsőleg, amennyiben az alábbi határozatok kivételt nem tesznek.

2.  cikk. (1) Bíróságok alatt a törvény és e rendelet értelmében valamennyi rendes és rendkívüli bíróságot kell érteni, amelyek az említett központi hatóságoknak vagy legalább azok felületének alá vannak rendelve, valamint azokat is, amelyekben való részvételre hivatásos bíró vagy állami hivatal hivatott.

(2)  Az intézetek közé tartoznak különösen az állami fegyintézetek, fogházak, javítóintézetek, egészségügyi intézetek, vizsgáló- és az említett hatóságok igazgatása alatt álló más intézetek.

(3)  A köztársaság szervei a törvény értelmében különösen a közjegyzők, tolmácsok, földmérők, képesített magántechnikusok és bányamérnökök, valamint azok a Szlovenszkóban és Ruszinszkóban működő technikusok és mérnökök, akiket az 1920. március 18-án 185. szám alatt kelt és a mérnöki kamarákra vonatkozó törvény 3. szakasza említ, az állami kör- és községi orvosok és más, az állami igazgatás által megbízott személyek hivatalukra, vagy szolgálatukra, vagy a közérdekű kormányzati munkák ellátására nézve.

[■■■]

II. fejezet

A kisebbségekről

14.  cikk. Nemzeti és nyelvi kisebbség alatt a törvény és e rendelet értelmében a Csehszlovák Köztársaságnak ugyanazon, de az államnyelvtől különböző nyelvű állampolgárai értetnek, akikből az utolsó népszámlálás hivatalosan közzétett eredménye szerint a köztársaság egy bírósági járásában legalább 20 százalék lakik.

15.  cikk. Bírósági járás a törvény 2. §-a 2. bekezdése értelmében a járásbíróságnak körlete, amelyben a hivatalosan közzétett utolsó népszámlálás eredménye szerint legalább 20 százalék olyan állampolgár lakik, akik valamely, mégpedig ugyanazon, a 14. cikkben megjelölt nyelvhez tartozandónak vallják magukat. Ameny-nyiben ez az arány az államnyelvtől különböző több más nyelv hozzátartozóira nézve állapíttatott meg, úgy e kisebbségek mindegyikére vonatkozik a törvény és e rendelet különös rendelkezései. Ha valamely község területén több járásbíróság van, az egész község egyetlen egy bírósági járásnak tekintetik.

16. cikk. (1) Egy nemzeti kisebbség nyelvének hozzátartozói nemcsak természetes, hanem jogi személyek is lehetnek és ezekhez hasonló önálló jogalanyok, továbbá önkormányzati hatóságok, képviselőtestületek, egyházi hivatalok és más testületek.

176 Dokumentumok

(2)  A kisebbségekhez való tartozandóságot írásbeli beadványok esetén a beadvány nyelve szerint kell megítélni, amennyiben a bíróság, hatóság vagy szerv előtt egyébként nem ismeretes, hogy a fél más nyelvhez tartozik. Ha a bíróságnak, hatóságnak vagy szervnek komoly kételyei vannak a tekintetben, vajon a fél ahhoz a kisebbségi nyelvhez tartozik, amelyen a beadvány készült, a fél szóbeli vagy írásbeli kijelentését kéri be. Addig a fél ahhoz a kisebbséghez tartozónak tekintetik, amelynek nyelvén a beadvány készült. A szóbeli tárgyaláson ahhoz a félhez, aki egy kisebbségi nyelven akar tárgyalni, mindig kérdést kell intézni nyelvi hovatar-tozandóságára nézve, amennyiben a bíróság, a hatóság vagy a szerv előtt minden kétség kizárásával nem ismeretes az, hogy a fél ehhez a nyelvhez tartozik.

(3)  Jogi személyeknél, ezekhez hasonló önálló jogalanyoknál, továbbá önkormányzati hivataloknál, képviselőtestületeknél, egyházi hivataloknál és egyéb testületeknél figyelemmel kell lenni arra, hogy milyen nyelven vannak bevezetve a nyilvánosjegyzékekbe, vagy milyen a tárgyalási nyelvük az alapszabályok, az ügyrend vagy más belső előírások, esetleg e rendelet szerint; ha több tárgyalási nyelvük van, az államnyelv határoz ha az a jegyzőkönyvnek nyelve vagy tárgyalási nyelv is, egyéb esetekben az a nyelv, amely itt első helyen van megemlítve. Vagyontömegeknél (hagyatékok, csődtömegek és hasonlók) az addigi tulajdonos nyelve határoz, alapítványoknál és a más cégvagyonoknál az a nyelv, amelyekben az igazgatást vezetik, vagy amely a célból vagy az alapítási okiratból kitűnik.

(4) A feleket és más érdekelteket és jogi képviselőiket 1000 koronáig terjedhető rendbírsággal (törvény 8. § 4. bekezdés) kell sújtani, ha a nyelvi hovatar-tozandóságukról és nyelvismeretükről valótlan állításokat tesznek. Erre a határoz-mányra föl kell hívni a figyelmet, amikor a félhez a 2. bekezdés rendelkezése szerinti kérdést fölteszik. A jogi képviselő megbírságolása nem zárja ki a fegyelmi eljárás útján való netaláni üldözést.

17. cikk. A törvény és a rendelet által a nyelvi kisebbségek hozzátartozóinak biztosítottjogok és kedvezmények csak a félt illetik meg személyesen; ha a fél meghatalmazott, törvényes vagy jogi képviselő útján tárgyal, úgy a fél nyelve határoz és semmi esetre sem az a nyelv, amelyet a meghatalmazott vagy a képviselő használ. Ez a nyelvi hozzátartozandóságát nem érvényesítheti.

III. fejezet

Kivételes rendelkezések

a) a bíróságokról, hatóságokról és szervekről, amelyeknek hatásköre nyelvi kisebbséggel bíró bírósági járásra terjed ki

18.  cikk. (1) A további cikkekben az I. fejezetben megemlített rendelkezésektől eltérőleg engedélyezett kivételek a következő feltételek mellett érvényesülnek:

a)  ha a bírósági járásban a 15. cikk szerinti nyelvi kisebbség van;

b)  ha olyan ügyről van szó, amelynek elintézése a bíróságok, hatóságok és szervek hatáskörébe azon az alapon tartozik, hogy hatáskörük ezen a) pont alatt említett járásra kiterjed;

Dokumentumok 177

c)  hogy a fél vagy érdekelt személy az a) pontban említett nyelvi kisebbséghez tartozik és

d)  hogy e nyelven nyújt be beadványokat, nyilatkozatokat vagy tárgyal.

(2) Nem szükséges, hogy az a fél vagy érdekelt, akire tekintettel kell lenni abban a járásban lakjék, tartózkodjék vagy székeljen, amelyen a bíróság, hatóság vagy szerv illetékessége alapszik.

19 cikk. (1) Amennyiben a 18. cikk feltételei fönnforognak, a bíróságok, hatóságok és szervek, amelyekre az vonatkozik, kötelesek és jogosultak az illető kisebbségi nyelvhez tartozóktól az ő nyelvükön is, azonban semmi esetre sem más kisebbségi nyelven benyújtott beadványokat elfogadni és az elintézést nemcsak az állam, hanem a beadvány nyelvén is kiadni. Az ügyben érdekelt többi személyeknek, kikről a bíróság, hatóság vagy szerv az előbbi beadvány vagy a tárgyalás alapján, vagy egyébként tudja, hogy ugyanazon kisebbségi nyelvhez tartoznak, az elintézést az ő nyelvükön is ki kell adni.

[■■■]

20.  cikk. (1) Olyan okiratok és iratok, amelyek ama kisebbség nyelvén állíttattak ki, amely a benyújtás idejében a járásban volt, mint mellékletek, bizonyítékok vagy más hivatalos célra, benyújthatók minden időbeli korlátozás és az állam nyelvén való hiteles fordítás nélkül is.

[■■■]

21.  cikk. (1) Amennyiben a fél beadványa nem előzte meg azt, az elintézést a fél az állam nyelvén kapja meg, ha azonban a bíróság, a hatóság vagy szerv előtt ismeretes, hogy a fél a járás valamely nyelvi kisebbségéhez tartozik, úgy az elintézést az állam nyelvén és az illető kisebbség nyelvén is kiadják.

(2) Az a fél, amely valamely nyelvi kisebbséghez tartozik és az elintézést csak az állam nyelvén kapta meg, a kézbesítéstől számított három napon belül kívánhatja, hogy az elintézést az ő nyelvén is kézbesítsék ki. E kívánságot elő lehet terjeszteni szóbelileg, ami az ügydarabra való feljegyzés útján tanúsíttatik, vagy írásbelileg. írásbeli kérelmek esetén a postai szállítás napjai nem számíttatnak be. E kérelem nem bélyegköteles. A fél azonban azt is kívánhatja, hogy a bíróság, a hatóság vagy szerv a kézbesített elintézést csak szóbelileg fordítsa le az ő nyelvére. A kérelmet azonnal el kell intézni.

22. cikk. (1) Ha a bíróság, a hatóság vagy más szerv egy olyan féllel, amely egy kisebbségi nyelvhez tartozik, olyan jegyzőkönyvi beadványt vesz fel, amelyet illetékes elintézés céljából valamely oly bírósághoz, hatósághoz vagy szervhez kell áttenni, amelynek nem áll jogában, hogy beadványokat más mint az állam nyelvén elfogadjon, úgy a fél nyelvi jogainak különbeni biztosítása mellett a beadványt az illetékes bíróság, hatóság vagy szerv részére az állam nyelvén írja.

[■■■]

23. cikk. (1) A közvádló köteles a vádiratot (vádindítványt) olyan féllel szemben, aki valamely kisebbségi nyelvhez tartozik, e nyelven is előterjeszteni; hasonló módon kell előterjeszteni azokat az indítványokat és nyilatkozatokat, amelyeket az érdekelteknek közvetlenül kézbesítenek.

(2) A bíróság ilyen esetekben a terheltnek saját nyelvén hirdeti ki szóval a vádiratot, valamint végzéseit és adja meg a szükséges kioktatást; ha írásban adják ki, úgy ennek az állam nyelvén és a terhelt nyelvén kell történnie. Amennyiben az ál-

178 Dokumentumok

lam nyelvén készült feljelentés alapján indítják meg a bűnvádi eljárást, úgy a bíróság ama terhelt kérelmére, aki az illető bírósági járásban lakó kisebbséghez tartozik, köteles a feljelentésnek annak nyelvén való fordításáról gondoskodni és az ügyiratokhoz mellékelni.

(3) Ha olyan járásból származó büntetőügyről van szó, amelyben különböző nyelvi kisebbségek vannak és a terheltek e különböző kisebbségek nyelvéhez tartoznak, hasonlóan kell alkalmazni mindezeket a nyelveket.

24.  cikk. (1) Ha a felek, a terheltek vagy más érdekeltek kisebbségi nyelvhez tartoznak és tényleg azon tárgyalnak, úgy a bíróságnak, hatóságnak vagy szervnek e nyelven kell velük tárgyalnia és nyilatkozataikat ezen a nyelven jegyzőkönyvbe vennie.

(2)  Ha a tárgyaláson oly személyek is részt vesznek, akik az állam nyelvét használják, az ügyet minden érdekelttel azon a nyelven kell tárgyalni, amelyet beszél, amikoris a bíró, a hivatalnok vagy a szerv tekintettel lesz arra is, hogy az érdekelt előadása az e nyelvet nem értő többi érdekelt számára is érthető legyen. A jegyzőkönyvet az állam nyelvén kell fölvenni és a kisebbségi nyelvhez tartozók vallomásait vagy nyilatkozatait az ő nyelvükön kell jegyzőkönyvbe venni, amennyiben a fél nem kívánja, hogy az állam nyelvén is vétessenek jegyzőkönyvbe. Az összefoglaló jegyzőkönyveket csak az állam nyelvén kell fölvenni; ha a fél kívánja, úgy hivatalos fordítást kell csatolni.

(3) Az elintézést a feleknek az állam nyelvén és a kisebbség nyelvén kell kiadni, ha csak az érdekeltek nem mondottak le a saját nyelvükön való kiadásról.

25. cikk. Ha az elintézéseket az állam nyelvén és a kisebbség nyelvén adják ki, úgy az állam nyelvén való elintézésnek az első helyen kell állania. Amennyiben nyomtatványokat használnak, azokat úgy lehet tördelni, hogy az államnyelv a bal oldalon vagy pedig a másik nyelven való elintézés előtt álljon. Többnyelvű nyomtatványok szövegét mindig úgy kell rendezni, hogy az államnyelv az első helyen álljon.

[■■■]

26.  cikk. (1) A 15. cikkben megjelölt járásokban a nyilvánkönyvek céljaira mindenütt olyan nyomtatványokat kell használni, amelyek első helyen az állam nyelvén, második helyen pedig a kisebbségi nyelven szólnak.

[■■■]

27.  cikk. (1) Amennyiben a nyilvánkönyvi bejegyzésre irányuló indítványt az állam nyelvén nyújtották be, a könyvekbe való bejegyzés csak e nyelven történik, akkor is, ha arról a kisebbségi nyelvhez tartozó érdekelteket kellene kiértesíteni.

(2) Amennyiben a kisebbségi nyelven készült indítványt e nyelvhez tartozó személy terjesztette elő, a bejegyzés az állam nyelvén és az indítvány nyelvén eszközöltetik.

[■■■]

30. cikk. (1) Nyilvános jegyzékekbe való bejegyzésre irányuló kérvények (kereskedelmi társaságok stb.) ama járás nyelvi viszonyai szerint ítéltetnek meg, amelyekben a cég (társaság, szövetkezet) székhellyel bír, nem pedig működési köre szerint. Ha valamely fiók bejegyzéséről van szó, a kérvények ama járás nyelvi viszonyai szerint igazodnak, amelyben a fiók van.

(2) Ama kisebbségi nyelven készült beadványok alapján, amelyeken a bíróság vagy hivatal adott esetben jogosult beadványokat elfogadni, a bejegyzéseket mindig

Dokumentumok 179

az állami és e kisebbségi nyelven eszközlik. Az elintézésbe és bejegyzésbe a cég szövegét szóról szóra kell átvenni, amint azt a kérvényező beadta, bármily nyelvű is legyen a szöveg, ha egyébként megfelel az érvényes előírásoknak.

[■■■]

33.  cikk. (1) Az iratok beérkezési jelzése mindig az állam nyelvén szól. Éppen úgy az okmánybélyegeket is az állam nyelvével megjelölt bélyegzővel kell felülbélyegezni.

(2) Azt a hivatalos pecsétet, amellyel a törvény vagy a rendelet határozatai szerint azokat az elintézéseket és okiratokat kell ellátni, amelyek az állam és egy kisebbség nyelvén állíttatnak ki, mind a kétnyelvű fölírással kell elkészíteni, ha az a fél számára elengedhetetlen része az elintézésnek, mégpedig úgy, hogy az állam nyelve az első helyen álljon.

34.  cikk. A bíróságok, hivatalok és a szervek hivatalos helyiségei, valamint az egyes irodák külső megjelölése ama helység szerint igazodik, ahol az épület van. Ha olyan járásban van, amelyben a 15. cikk szerinti nyelvi kisebbségek nincsenek, csak az állam nyelvén kell megjelölni; ha ellenben olyan járásban van, ahol nyelvi kisebbség is van, első helyen az állam nyelvén és azonkívül a kisebbségi nyelven kell megjelölni.

35.  cikk. (1) Olyan hirdetmények, amelyeket nyelvi kisebbséggel bíró járásban levő hatóság, hivatal vagy szerv ad ki, e járás területén mindig az állami és kisebbségi nyelven adandók ki.

(2) Olyan hirdetmények, amelyeket olyan bíróság, hivatal vagy szerv ad ki, amelyek hatásköre egy kisebbségi járásra is kiterjed, a kisebbségi járás részére az állami és az illető kisebbségi nyelven bocsátandók ki.

[■■■]

c) arról a lehetőségről, hogy mikor lehet csak a kisebbség nyelvén tárgyalni és intézkedni

37. cikk. Olyan bíróságoknál és járásoknál, amelyeknek illetékessége egyetlen egy olyan bírósági járásra terjed ki, amelyben a járásban lakó állampolgároknak legalább kétharmad része ugyanazon, de az államnyelvtől különböző nyelvhez tartozik, olyan ügyekben, amelyeknek elintézése abból az okból tartozik hatáskörükbe, mivel illetékességük erre a járásra kiterjed és amelyekben a beadványt a kisebbségi nyelvhez tartozó személy ezen a nyelven nyújtott be és amelyekben mint felek csakis e nyelvhez tartozó személyek vesznek részt, vagy amelyekben előzetes beadvány nélkül csak a kisebbségi nyelvhez tartozó személyekkel tárgyalnak, csak e nyelven lehet:

a)  a beadványokat elintézni, kivéve azokat, amelyeknek következménye a nyil-vánkönyvekbe való bejegyzés (27. cikk) és az érdekelteknek az elintézést kikézbesíteni;

b)  elintézéseket előzetes beadvány nélkül kiadni;

c)  a felekkel tárgyalni és amennyiben ugyanahhoz a nyelvhez tartoznak, más érdekeltekkel is és erről hivatali feljegyzéseket vagy az ügyiratokba bevezetéseket készíteni;

d)  ítéleteket és határozatokat kiadni;

180 Dokumentumok

e) az átvevő följegyzéseit a kézbesített iratokon, levélborítékokon vagy ajánlott leveleken kitölteni.

38.  cikk. A 37. cikkben megemlített bíróságoknak és hivataloknak közvetlenül fölérendeft bíróságok és hivatalok olyan ügyekben, amelyeket a 37. cikk rendelkezései szerint első fokon csak a kisebbség nyelvén tárgyaltak és intéztek el, és amelyek hozzájuk fellebbvitel útján kerültek, csak a kisebbségi nyelven is kiadhatnak elintézéseket azok kivételével, amelyeknek következménye a nyilvánkönyvekbe vagy jegyzékekbe való bevezetés (27., 30. cikk), továbbá tárgyalhatnak a felekkel, tárgyalási jegyzőkönyveket fölvehetnek és ítéleteket kiadhatnak.

39.  cikk. A 37. és 38. cikkben megjelölt esetben a közvádló csak a kisebbség nyelvén is benyújthatja a vádiratot és a 23. cikk 1. bekezdésében megjelölt indítványokat és nyilatkozatokat. Egyébként a közvádlóra a 37. cikk rendelkezése vonatkozik.

40. cikk. A csak kisebbségi nyelven kiadott elintézésekre és iratokra a 33. cikk feltételei szerint a hivatalos pecsétet az állami és kisebbségi nyelven kell rányomni, mégpedig első helyen az állam nyelvének szövegével.

[■■■]

VI.  fejezet

A kisebbségek közművelődési intézményeiről

(A nyelvtörvény 5. §-a)

44. cikk. (1) Az 1. cikkben megjelölt állami hivataloknak alárendelt és a nemzeti kisebbséghez tartozók részére létesített kulturális intézmények igazgatása nyelvi tekintetben a szerint igazodik, hogy mi van megállapítva arra a területre nézve, amelyben az iskolaügyi és népnevelési minisztérium gyakorolja a legfőbb igazgatás és felügyelet jogát.

(2) Kulturális intézménynek e cikk szerint az a testület, egyesület vagy intézmény tekintetik, mely a törvény vagy a hatóságilag jóváhagyott alapszabályok szerint arra van hivatva, hogy kizárólag valamely nemzeti kisebbséghez tartozó személyek tudományos, művészeti, nevelési, képzési vagy vallási feladatainak szolgáljon és amely tényleg egyedül ezt a tevékenységet folytatja.

VII.  fejezet

Különös rendelkezések a csendőrségről

[■■■]

48. cikk. A lakossággal való szolgálati érintkezésben a csendőrközegek azt a nyelvet használják, amelyen magukat meg tudják értetni.

VIII.  fejezet

Az állam mint fél cselekvése

Dokumentumok 181

49. cikk. Az állam mint fél képviseletében cselekvő bíróságok, hivatalok és szervek mindig az állam nyelvét alkalmazzák. [■■■]

XI. fejezet

Néhány különös rendelkezés

[■■■]

c)  a pályázatokról

54.  cikk. Alapítványi helyekre vonatkozó versenypályázatok és hasonló pályázatok azon a nyelven írandók ki, amelyet hivatalos hirdetményeknél használnak.

d)  az anyakönyvekről, záradékokról, tanúsítványokról és igazolványokról

55.  cikk. Amennyiben a születési, házassági és halotti anyakönyvek a politikai igazgatás vagy az állami anyakönyvi hivatalok (anyakönyvvezetok) által vezettetnek, a bejegyzés és az anyakönyv egyéb ügyvitelének nyelvére az I. és III. fejezet előírásai vonatkoznak. A szó szerinti anyakönyvi kivonatokat azon a nyelven kell kiadni, amelyen a bejegyzés szól. A kivonat fölirata és a záradék (kelt) mindig az állam nyelvén írandó és ha azt a kisebbség nyelvéhez tartozó személy a 18. cikk föltételei mellett kérte, a kérvény nyelvén is. Más mint szó szerinti kivonatokat és puszta igazolásokat, amelyeket az anyakönyv alapján adnak ki, valamint e hivatalok egyéb hivatalos igazolványait, ha azokat a fél az állam nyelvén kéri, az állam nyelvén kell kiadni még ha az államnyelv nem a bejegyzés nyelve is; ha pedig valamely kisebbségi nyelvhez tartozó személy a 18. cikk föltételei mellett kéri azokat, a kérvény nyelvén is, még akkor is, ha ez a nyelv nem a bejegyzés nyelve.

56.  cikk. (1) Az egyházi hatóságok vagy vallási egyesületek által vezetett anyakönyvek e hivatalok nyelvén iratnak. A félnek az állam nyelvén leendő bejegyzésre irányuló kívánságát azonban mindig teljesíteni kell. Ezen anyakönyvek szó szerinti kivonatait azon a nyelven kell kiadni, amelyen a bejegyzés történt. A kivonat föliratát és záradékát (keltezés) itt is az államnyelven kell írni, amennyiben a fél kívánja. Más, mint szó szerinti kivonatokat és az anyakönyv alapján kiadott puszta igazolásokat, ha a fél ezt kéri, az államnyelven kell kiadni, még ha ez a nyelv nem is nyelve ama hivatalnak, vagy a vonatkozó bejegyzésnek.

(2) Olyan utólagos bejegyzéseket, amelyeket egyházi vagy vallási egyesületek anyakönyveire nézve az illetékes állami hivatal rendelt el, az állam nyelvén vagy az állami és a kisebbségi nyelven kell foganatosítani a szerint, ahogyan azt a bejegyzést elrendelő hivatal meghatározza.

57.  cikk. Egyesületi, társulati stb. alapszabályokra vonatkozó jóváhagyási záradékok azon a nyelven iratnak, amelyekben az előírások szerint a vonatkozó kérelmet el kellett volna intézni. Nincs megengedve a záradékot csak a kisebbség nyelvén írni.

58. cikk. (1) Útlevelek, valamint olyan igazolványok, melyek külföldön való használatra vannak rendelve, mindig az állam nyelvén adatnak ki; a 18. cikk föltételei

182 Dokumentumok

alatt az illető kisebbségi nyelv szövegével is kiadják azokat. Bizonyítványok és más hatósági igazolások, amelyek idegen hatóságok számára vannak rendelve, az állam nyelvén adatnak ki. E rendelkezések nem zárják ki a francia nyelv, esetleg egy más állam nyelvének használatát az érvényes szerződések vagy nemzetközi megállapodások szerint.

(2) A bíróságok, hatóságok, közjegyzők és más szervek hivatalos bizonyítványai és igazolványai, melyek a belföldön való használatra vannak rendelve és amelyeket a feleknek kiadnak, az I. és III. fejezet előírásaihoz képest az állam nyelvén vagy az állam nyelvén és a kisebbség nyelvén adatnak ki.

[■■■]

XII. fejezet

Az állami alkalmazottak és közegek nyelvi képesítéséről

60. cikk. (1) Minden hivatalnál, hatóságnál vagy intézménynél, amely az 1. cikkben felsorolt minisztériumoknak van alárendelve, bármely, akár végleges, akár ideiglenes, előkészítő, kisegítő vagy szerződéses szolgálatban újonnan alkalmazni, fölvenni vagy ez igazgatás közegévé (2. cikk 3. bekezdés) kinevezni, vagy ilyként fölvenni csak azt lehet, aki tökéletesen bírja az államnyelvet úgy, hogy képes legyen önállóan és helyesen a hivatalt vagy szolgálatot ellátni és a felekkel tárgyalni.

(2) Valamely bírósághoz laikus bíróvá és ülnökké az állami igazgatás szabály szerint csak azt nevezheti ki, aki az 1. bekezdés föltételeinek megfelel.

[■■■]

61.  cikk. (1) Olyan ügyágakban, ahol tárgyilag képzett és nyelvileg teljesen képesített erőkben hiány mutatkozik és ahol sem szolgálati teljesítmény, sem a felekkel való érintkezés nem szenved ezáltal kárt, a miniszter hozzájárulásával a szolgálatba (az előkészítő gyakorlatba) kivételképpen ideiglenesen föl lehet venni vagy ideiglenes közegként alkalmazni lehet azt a pályázót is, aki legalább részben bírja az államnyelvet, azzal a föltétellel, hogy írásbelileg kötelezi magát arra, hogy a nyelv tökéletes ismeretét egy éven belül igazolja, ha tőle el lehet várni, hogy teljesíti ezt a föltételt. E határidőt kérelemre a miniszter fontos okokból legfeljebb egy fél évvel meghosszabbíthatja.

(2) Ha a pályázó a megállapított vagy meghosszabbított határidőben nem igazolja a tökéletes nyelvi képesítést, úgy az illetékes hatóságoknak az ideiglenes szolgálati viszonyt azonnal föl kell bontaniuk. A pályázót csak ezen kifejezett korlátozással lehet ideiglenesen alkalmazni, amit a kinevezési (alkalmazási) okiratba is föl kell venni.

[■■■]

68. cikk. (1) Az állami igazgatás köteles a törvény és a rendelet alaprendelkezéseinek szigorú betartásával az egyes szolgálati állásokat a tényleges szükségletekhez képest nyelvileg képesített bírákkal, hivatalnokokkal és más alkalmazottakkal vagy állami közegekkel betölteni.

(2) Olyan bírósági járásokban, ahol az utolsó népszámlálás szerint legalább 20 százalék ugyanazon, de nem csehszlovák nyelvű állampolgár lakik, valamint olyan társasbíróságoknál és hivataloknál, amelyek e járások bíróságai és hivatalai fölé

Dokumentumok 183

vannak rendelve, az állami igazgatás hasonlóképpen a szükségeshez képest olyan bírákat, hivatalnokokat és más alkalmazottakat, valamint közegeket alkalmaz, akik igazolták, hogy képesek a kisebbség nyelvén is hivataloskodni és tárgyalni.

XIII.  fejezet

A vizsgák nyelvéről

69.  cikk. (1) A bírói, politikai, pénzügyi, közigazgatási, műszaki, tisztiorvosi és egyéb az említett ügyágak igazgatásában előírt vizsgák, mint könyvtárosi, irodai vizsgák stb., továbbá olyan vizsgák, amelyek abból a célból vannak előírva, hogy a köztársaság közegei számára szükséges képesítés megszereztessék (2. cikk 3. bekezdése), mint közjegyzői és hasonló vizsgák, az állam nyelvén tartatnak.

(2)  A jelöltek kívánságára a vizsga részben oly kisebbség nyelvén (II. fejezet) is letehető, amely abban a körletben létezik, amelynek számára a bizottságot szervezték.

(3)  A bizonyítványt az állam nyelvén állítják ki. Ha a jelölt a vizsgát részben más nyelven is letette, bizonyítványban tanúsítani kell, vajon e nyelv kellő ismeretét mutatta-e föl. E bizonyítvány igazolásul szolgál e rendelet 68. szakasza értelmében.

//. rész

Az önkormányzati hatóságokról, képviselőtestületekről és a nyilvános testületekről

XIV.  fejezet

A helyi önkormányzati hatóságok

Képviselőtestületek

A községek tárgyalási nyelve

A beadványok benyújtása és elintézése

70. cikk. (1) A községi képviselőtestületeknek e rendelet korlátai között jogában áll a község tárgyalási nyelvét megállapítani, amelynek használatára a községe rendelet korlátai között jogosult. A képviselőtestület a rendelet korlátai között megállapítja azt is, hogy a hivatali cselekmények egy nyelven bonyolíttassanak le, vagy pedig, és milyen mértékben, más nyelven is. Oly községekben, amelyekben az utolsó népszámlálás szerint az ugyanazon, de nem csehszlovák nyelvű állampolgároknak 20 százaléka sem él, az államnyelv a község tárgyalási nyelve. Az államnyelv akkor is mindig a község tárgyalási nyelve, ha a községben több az államnyelvhez, mint ama kisebbségi nyelvhez tartozó személy lakik, amely tárgyalási nyelvként megállapíttatott. Az a nyelv, amelyhez tartozó személyeknek legalább 50 százaléka van a községben, mindig tárgyalási nyelve is a községnek.

[■■■]

184 Dokumentumok

(3)  Amennyiben a saját szabályrendelettel bíró városok tanácsai az állami igazgatás politikai és pénzügyeit intézik, a köztársaság szerveinek tekintetnek (a törvény 1. és 2. §-a) és e rendelet I. és III. fejezetének előírásai vonatkoznak rájuk. Ugyanez vonatkozik a városi jegyzői hivatalokra és a községi és körjegyzőkre.

(4)  Az, amit e fejezet a községekre nézve elrendel, megfelelően érvényes oly helységekre is, amelyeknek saját képviselőtestületük van.

71. cikk. (1) Minden község mindenkor köteles szóbeli és írásbeli beadványokat csehszlovák nyelven is elfogadni és azokat elintézni.

(2) Ha más, mint államnyelvű beadványról van szó, az a község, amelyben az utolsó népszámlálás szerint ugyanazon, de a község tárgyalási nyelvétől különböző nyelvhez tartozó állampolgárok legalább 20 százaléka lakik, köteles a kisebbséghez tartozó személyektől ily nyelvű beadványokat elfogadni és elintézni. Az ezen kisebbséghez való tartozás a 16. cikk alapján bíráltatik el.

[■■■]

72.  cikk. (1) A községeknek jogában áll, ha a községi képviselőtestület a 70. cikk szerint másképpen nem intézkedik, a községhez beérkezett beadványokat saját tárgyalási nyelvén elintézni. Ha a beadványok nyelve egyúttal a község tárgyalási nyelve is, úgy az elintézés mindig a beadvány nyelvén történik.

(2)  Oly községek ellenben, amelyekben községi vagy körjegyző van, továbbá olyan községek, amelyeknek képviselőtestülete egy a csehszlovák nyelvhez tartozó taggal bír, valamint oly községek, amelyekben az utolsó népszámlálás szerint legalább 20 százalék csehszlovák nyelvű állampolgár lakik, kötelesek a csehszlovák nyelven benyújtott beadványokat e nyelven elintézni. Ez a kötelezettség hárul azokra a községekre is, amelyeknek az utolsó népszámlálás szerint legalább 3000 lakosuk van és egy oly irodai erővel rendelkeznek, aki az államnyelvet bírja. (73. cikk. 2. bekezdés.) Ha a fél részéről megelőzően beadvány nem nyújtatott be, a községi hatóság előtt azonban ismeretes, hogy a fél az államnyelvhez tartozik, úgy az elintézést e nyelven kell neki kézbesíteni. A fél, aki ilyen államnyelvű elintézést nem kapott, a nyelvi tekintetben meg nem felelő elintézésnek e nyelven való kézbesítését kívánhatja. A kívánság szóbelileg vagy írásbelileg történhetik. írásbeli kívánság esetén a postai szállítás napjai nem számítanak be. A kérvény bélyegmentes és azonnal elintézendő.

(3)  Illetőségi bizonyítványok és határátlépési igazolványok mindig, szegénységi bizonyítványok pedig ha a fél kéri az államnyelv szövegével is kiadandók első helyen akkor is, ha a csehszlovák nyelv nem tárgyalási nyelve a községnek.

73. cikk. (1) Saját szabályrendelettel bíró városokban a polgármesternek és helyetteseinek az államnyelvet tökéletesen bírniuk kell. Ugyanezen kötelezettség vonatkozik a polgármesterre és a városi tanács tagjaira, akik a polgármestert azon városban helyettesítik, amelyekre a saját szabályrendelettel bíró városok előírásai vonatkoznak.

(2) Oly községek, amelyek az utolsó népszámlálás szerint legalább 3000 lakossal bírnak, kötelesek a rendelet életbe lépésnek napjától számított legkésőbb három éven belül a szolgálati szükséghez képest elegendő számú irodaerőt alkalmazni, akik az államnyelvet szóban és írásban bírják, legalább azonban egyet. Kevesebb lakossal bíró községek, amelyek a csehszlovák nyelven érkezett beadványokat e

Dokumentumok 185

nyelven kötelesek elintézni, hasonlóképpen gondoskodni tartoznak az iratoknak csehszlovák nyelven történő kifogástalan elintézéséről. [■■■]

A községi hivataloknak a felekkel való szóbeli érintkezése

77. cikk. (1) A felekkel való érintkezésre vonatkozólag megfelelően érvényesek a 71. és 72. cikknek a beadványok átvételére és elintézésére vonatkozó határozatai. A lehetőséghez képest mégis mindig meg kell könnyíteni a hivatalos érintkezést a községi hivatalnál ama fél részére, aki a község tárgyalási nyelvét nem ismeri.

[■■■]

Tárgyalás a képviselőtestületekben

79. cikk. (1) A tárgyalás a községi képviselőtestületekben, községi tanácsban és bizottságokban a község tárgyalási nyelvén történik.

(2) A községi képviselőtestületek, a községi tanácsok és bizottságok ülésein és tanácskozásain mindig használható a csehszlovák nyelv. E nyelven előterjesztett indítványoknak és kezdeményezéseknek a tárgyalás tárgyát kell képezniük.

(3)  Oly községekben, amelyekben az utolsó népszámlálás szerint legalább 20 százalék más, mint csehszlovák nyelvű állampolgár lakik, ha az nem egyúttal tárgyalási nyelve a községnek, e nyelvhez tartozó személyek jogosultak ezt a nyelvüket a községi képviselőtestületek, tanácsok és bizottságok ülésein és tárgyalásain használni. E nyelven előterjesztett indítványoknak és javaslatoknak a tárgyalás tárgyát kell képezniük.

[■■■]

Megyei és járási képviselőtestületek

90. cikk. Azokra a képviselőtestületekre vonatkozólag, amelyekről az 1920. február 29-én 126. sz. alatt kelt és a Csehszlovák Köztársaság megyei és járási hivatalainak szervezésére vonatkozó törvény intézkedik, a nyelvhasználat külön kormányrendelettel szabályoztatik.

[■■■]

///. rész

A felek védelméről, a nyelvhasználatra, felügyeletre és egyéb intézkedésekre vonatkozó vitákról XVI. fejezet

A felek védelméről

95. cikk. A bíróságok, hivatalok és szervek, legyenek ezek államiak vagy önkormányzatiak, kötelesek a feleket kitanítani, hogy meg legyenek védve a joghátrányoktól, amelyek a nyelv nem ismerése következtében érhetnék őket. Oly felek, akik egy elintézést egy előttük ismeretlen nyelven kapnak, az illetékes bíróságnál, hiva-

186 Dokumentumok

tálnál vagy szervnél, vagy pedig a hozzájuk legközelebb fekvő ily nemű bíróságnál, hivatalnál vagy szervnél, vagy ahol községi vagy körjegyző van, kívánhatják az ügyre vonatkozó felvilágosítást vagy a kézbesített elintézés szóbeli fordítását. A bíróság, hivatal vagy szerv, esetleg a községi vagy körjegyző köteles ilyen kívánságoknak eleget tenni, amennyire a nyelvismerete ezt megengedi. [■■■]

IV. rész

Záró határozatok

[■■■]

XIX.  fejezet Ruszinszkó

100.  cikk. (1) Míg Ruszinszkóra nézve a nyelvkérdést saját országgyűlése nem fogja szabályozni, rá nézve is érvényesek ezen rendelet határozatai.

(2) Ruszinszkó valamennyi bíróságánál, hivatalánál és szervénél orosz (kisorosz) nyelven lehet beadványokat benyújtani és ilyen beadvány e nyelven tárgyalandó és intézendő el. Az államnyelv mellett e nyelven is megjelölendők a hivatalos épületek és kiadandók a hivatalos hirdetmények.

(3)  Az orosz (kisorosz) nyelvű beadványokat Ruszinszkó valamennyi önkormányzati hivatalánál és köztestületénél el kell fogadni és az államnyelvre érvényes feltételek mellett e nyelven is el kell intézni. Üléseiken és tanácskozásaikon mindig használni lehet e nyelvet és e nyelven előterjesztett javaslatoknak és indítványoknak a tárgyalás tárgyát kell képezniük. Amennyiben az önkormányzati hatóságok és köztestületek külső megjelöléséről és hirdetményeiről van szó, az orosz (kisorosz) nyelvet is lehet használni ugyanazon feltételek mellett, amely mellett az államnyelv használtatik.

(4) Azok az állami hivatalnokok, akik a megyei és szolgabírói hivatalokban látják el a közigazgatást, az állami hivatalnokokra érvényes előírások alá esnek.

XX.  fejezet

A rendelet életbe lépése

101.  cikk. E rendelet a kihirdetés napján lép életbe és végrehatásával megbízatnak a belügyi, igazságügyi, pénzügyi, ipar- és kereskedelemügyi, közmunkaügyi és közegészségügyi miniszterek.

A kisebbségek nyelvi jogai. Prága, Szlovenszkői és Ruszinszkői Szövetkezett Ellenzéki Pártok Központi Irodája, 1926. p: 47-108.

Dokumentumok 187

5.

1926. április 18. Ungvár. A Magyar Nemzeti Párt felhívása a magyarsághoz a nyelvhasználati jogok ügyében.

A Magyar Nemzeti Párt addig is, míg a nyelvhasználati jognak a legteljesebb nemzetiségi egyenjogúság alapján való kiépítését sikerül kivívni, felhívja a magyarságot és a magyarság között kiváltképpen a párt tagjait arra, hogy a nyelvtörvény végrehajtási rendelete által nyújtott jogokkal mindenki és mindenkor feltétlenül éljen, mindenki kerüljön minden esetleges kényelemszeretetet, vagy hasznossági belátás által indokolható jogfeladást, az egyes jogsértések ellen pedig minden esetben vegye igénybe a megfelelő jogorvoslatot!

A Magyar Nemzeti Párt a nemzeti hűség parancsának tartja a következőket:

1.  Minden magyar ember minden körülmények között magyarnak vallja magát!

2.  A bíróságok, hivatalok és szervek azon bírósági járások magyar lakosaitól, ahol a lakosoknak több mint 20 százaléka magyar, magyar nyelvű beadványuk elintézése előtt és szóbeli tárgyalásokon, mindkét esetben, ha a magyar nemzeti kisebbséghez való tartozás a bíróság, hatóság vagy szerv előtt kétségtelenül nem ismeretes, tartozik megkérdezni, hogy a magyar nemzeti kisebbséghez tartozandónak vallja-e magát! A magyar ember nemzetárulást követ el, ha nem vallja magát magyarnak!

3.  Azon bírósági járásokban, ahol a lakosoknak legalább 20 százaléka magyar, a magyar ember más, mint magyar nyelvű beadványt bírósághoz, hatósághoz vagy szervhez be nem ad, nyilatkozatot csak magyar nyelven tesz és csak magyarul tárgyal, mert attól függ drága magyar nyelvének a bíróságok, hivatalok és szervek előtt való használati joga. Ezt a nemzete iránti hűség feltétlenül megparancsolja neki! Annál inkább, mert ha ellenkezőleg cselekszik, akkor az állam nyelvén nyer elintézést az ügye!

4.  Magyar ügyvéd magyar ügyféltől nem fogad el oly utasítást, mely a magyar nemzeti kisebbséget megillető magyar nyelvhasználati jog igénybevételének mellőzését jelentené!

5.  Magyar ember tartozik az olyan ügyvédtől nyomban megvonni a megbízatást, aki az ő nevében a szükséges beadványt nem magyar nyelven adja be, vagy nem magyar nyelven tárgyal!

6.  Minden bírósági járásokban, ahol a lakosságnak több mint 20 százaléka magyar, ha a magyar emberrel szemben büntetőeljárást indítanak, úgy a magyar ember megkövetelheti és követelje is mindig meg, hogy a feljelentés magyar nyelvre lefordíttassék, hogy a közvádló (ügyész) a vádiratot magyar nyelven is kiadja, hogy a bíróság azt vele magyarul közölje, hogy végzéseit magyarul hozza szóval és írásban!

7.  Magyar ember részéről oly kívánság előterjesztése, hogy a magyar nyelven felvett vallomását vagy nyilatkozatát az állam nyelvén is vegyék jegyzőkönyvbe, nem szükséges, sőt kerülendő, ellenben mindig kívánni kell, hogy az összefoglaló jegyzőkönyvhöz magyar hivatalos fordítás is csatoltassék.

8.  Magyar embert sohasem mond le arról a jogáról, hogy az elintézés magyar nyelven is kiadassák részére, azért ha ez iránt a bíróságok, hivatalok és szervek

188 Dokumentumok

megkérdezik, mindig teljes határozottsággal azt feleli, hogy ragaszkodik ahhoz, hogy az ítélet, végzés, véghatározat, határozat, szóval az elintézés magyar nyelven is ki-adassék részére.

9.  Ha a magyar ember ott és amikor joga van ahhoz, hogy az elintézést a saját nyelvén is megkapja, a bíróságoktól, hivataloktól és szervektől az idézést, határozatot és véghatározatot, ítéletet vagy egyéb elintézést csak államnyelven kapja meg, feltétlenül kívánnia kell, éspedig a kézhezvételtől számított 3 napon belül mindenkor, hogy az illető idézést, határozatot, véghatározatot, ítéletet magyarul is kézbesítsék neki.

A magyar nemzeti kisebbségi járásokban lakó magyar embernek sohasem szabad abba belenyugodni, hogy az elintézés neki magyarul ki nem adatott! Három napon belül bélyeg nélküli írásbeli beadványt kell beadnia annál a bíróságnál, hivatalnál, illetve szervnél, aki az illető elintézést kiadta! Ha valaki írni nem tud vagy úgy találja, hogy így könnyebb neki az elintézést, akkor a 3 napon belül megjelenik a szóban levő bíróságnál és szervnél és szóval terjeszti elő kívánságát!

10.  Magyar ember lehetőség szerint csak magyar nyelven írott okiratban köti ügyleteit és szabály szerint csak magyar nyelvű okiratokat és szerződéseket ír alá. Ha az ügyletkötő másik fél nem tartozik a magyar nemzeti kisebbséghez, akkor a magyar ember csak két nyelven írott okiratokat és szerződéseket ír alá, amely nyelvek egyike természetesen a magyar.

A lehetőségig mindig ki kell az okiratban kötni a járásbíróság hatáskörét és oly járásbíróság hatáskörét, amely járásbíróság területén 75 százaléka vagy legalább 20 százalék magyar lakik. Ezt kivált az a magyar ember kösse ki mindig, aki oly bírósági járás területén lakik, ahol még 20 százalék magyar nemzeti kisebbség ninc-s.

11.  A telekkönyvi beadványait, amelyekben pláne telekkönyvi bejegyzést kér azon járásokban, ahol a lakosok több mint 20 százaléka magyar, a magyar ember mindig magyar nyelven adja be, mert ettől függ az, hogy a telekkönyvében magyarul is megtörténjék a szükséges bejegyzés.

12.  A hagyatéki tárgyalásoknál a 20 százalékos magyar kisebbségi járásban a magyar ember mindig követelje meg, hogy a hagyatéki tárgyalási jegyzőkönyv magyarul vagy legalább magyar nyelven is vezettessék, hogy a hagyatéki iratokból kitűnjék az, hogy a hagyatékban érdekelt magyar ember a magyar nemzeti kisebbséghez tartozik, mert ezáltal biztosítja a magyar ember magának azt, hogy az öröklés jogcímén hivatalból történő telekkönyvi bejegyzések magyar nyelven is bejegyeztetnek a telekkönyvébe.

13.  A helyi önkormányzatban, vagyis a községekben és a városokban a község tárgyalási nyelvének meghatározása és az egyes hivatalos cselekmények lebonyolításának a nyelve is a községi képviselőtestület határozatától függ mindazon községekben és városokban, ahol (tehát a járásban) 20 százaléknál több magyar lakos él.

Ily magyar községekben és városokban a képviselőtestület magyar tagjai, különösen pedig pártunk tagjai kötelesek indítványozni, hogy a község tárgyalási nyelve a magyar legyen, illetve a magyar nyelv is községi tárgyalási nyelv legyen. Mindazon községekben és városokban, ahol 50 százaléknál több magyar lakos él, kimondható és kimondandó, hogy a község tárgyalási nyelve a magyar. Oly községekben és városokban, ahol nincs 20 százalék csehszlovák nyelvű lakos, kimondható, hogy a

Dokumentumok 189

község tárgyalási nyelve és a hivatalos cselekmények lebonyolítási nyelve kizárólag a magyar.

Ahol a község és a város tárgyalási nyelve kizárólag magyar, vagy ahol a község tárgyalási nyelve között a magyar is helyt foglal, a magyar ember a községnél és városnál minden beadványát magyarul adja be, magyarul tárgyaljon és mindig magyar elintézést követeljen, mert ehhez kétségtelen joga van.

14.  Ahol, és amikor a magyar nemzeti kisebbség nyelvhasználati jogának megsértése valamely magyar embernek tudomására jut, tüstént – legyen az a saját ügyében, vagy az általános magyar érdek kárára – tartozik azt a Magyar Nemzeti Párt vagy más magyar párt legközelebb eső szervénél jelenteni, ahol a kellő jogorvoslatról nyomban intézkedik.

A Magyar Nemzeti Párt a kellő jogvédelmet ezen a téren teljesen ingyen bocsátja a magyarság rendelkezésére!

Fontos, hogy a bejelentések a Magyar Nemzeti Párt hely szerint illetékes irodáiban kellő időben történjenek, hogy a panasz az előírt határidőn belül beadható legyen.

A nyelvtörvény végrehajtási rendelete szerint: “Az a fél, aki azon nézeten van, hogy nyelvi joga megsértetett, 15 napon belül panasszal élhet annál az államhivatalnál, amely az illetékes törvények szerint hivatott közvetlenül felügyeleti jogot gyakorolni ama szerv fölött, amelynek eljárása ellen panasszal élnek, amennyiben a felügyeleti hivatalnak a panasz fölötti döntés is hatáskörébe tartozik.

Ha úgy találja e hivatal, hogy nem illetékes, akkor a panaszt azonnal az illetékes hivatalhoz teszi át és erről a panasztevőt, értesíti.”

Amennyiben a felügyeleti hivatal (pl. a zsupán) a panasz folytán nem megfelelő határozatot hozna, az ellen további panasznak van 18 napon belül helye.

Annak eldöntését, hogy a határozat megfelelő-e, illetve, hogy kell-e további panasszal élni, ajánlatos mindig az intézkedést kezébe vevő pártirodára bízni!

15.  A magyar nyelvhasználati jog kérdésében minden vitás esetben felvilágosítás végett a hely szerint illetékes pártirodához kell fordulni!

A Magyar Nemzeti Párt elvárja minden magyar embertől, hogy a felhívásnak eleget tesz.

Ruszinszkói Magyar Hírlap, Ungvár, 1926. április 18.

6.

1927. július 14. Prága. 125. sz. törvény a közigazgatás szervezéséről a Csehszlovák Köztársaságban [az ún. közigazgatási reformtörvény].

/. fejezet

I. rész

1. cikk. (1) A belügyminisztérium és a neki alárendelt politikai hatóságok körzetükben az érvényes törvények, rendeletek és előírások határain belül ellátják a bel-

190 Dokumentumok

ső közigazgatást, amennyiben az külön rendelkezések által más hatóságokra nem bízatott vagy nem fog bízatni.

(2)  Különösen ama törvények végrehajtására illetékesek, amelyeknek végrehajtása az általános vagy különös előírások szerint nem más hatóságok feladata.

(3) A politikai hatóságok szolgálati tekintetben a belügyminisztérium alá vannak rendelve, kötelesek azonban olyan ügyekben, melyek más minisztériumok hatáskörébe tartoznak, e minisztériumok rendeleteit, előírásait és utasításait figyelembe venni és végrehajtani.

[■■■] II. rész

1.  Országos és járási hivatalok

1- §

(1) Országos közigazgatási körzetek: Csehország, Morvaország-Szilézia, Szloven-szkó és Ruszinszkó.

(2)  Minden ország részére országos hivatal létesíttetik, éspedig: Csehország részére Prága székhellyel;

Morvaország részére Brünn székhellyel; Szlovenszkó részére Pozsony székhellyel és Ruszinszkó részére Ungvár székhellyel.

(3) A járási hivatalok területét és székhelyeit kormányrendelet fogja meghatározni.

(4) A község, melyet egy járási hivatal székhelyéül fognak kijelölni, köteles e hivatal részére megfelelő helyiségről gondoskodni és az annak elhelyezésével kapcsolatos költségeket viselni. E költség fedezéséhez az állam vagy járás annak kétharmadát meg nem haladó összeggel járulhat hozzá.

2.  §

(1) Az országos hivatalok körzete és székhelye csak törvény útján változtatható meg.

(2) A járási hivatalok egyesítése és szétválasztása, körzetük és székhelyük megváltoztatása a kormányrendeletre tartozik; a kormány köteles az érdekelt országos és járási képviselőtestületeknek megadni a lehetőséget, hogy e változtatásokra nézve nyilatkozzanak. Ennél figyelemmel kell lenni arra az alapelvre, hogy minden község mindenkor csak egy járási hivatal körzetébe tartozhat és hogy a járási hivatalok határai egy országos hivatal körzete által nem szakíthatok meg.

(3) A járási hivatalok körzetének megváltoztatásánál arra kell ügyelni, hogy az érdekeltjárási képviseletek között megállapodás jöjjön létre a vagyoni rendezés tekintetében. Ezt a megállapodást jóváhagyja, és amennyiben nem kerül rá sor, a vagyonjogi rendezést az országos választmány meghallgatása után megállapítja a belügyminiszter, egyetértésben a pénzügyminiszterrel.

(4) Harmadik személyek magánjogi igényei e vagyonrendezéssel nem érintetnek.

Dokumentumok 191

3.  §

(1) Saját szabályrendelettel és rendezett tanáccsal bíró városok körzetükben saját rendtartásuk szerint egyszersmind a járási hivatal hatáskörét is gyakorolják.

(2) A kormány rendeleti úton a külön szabályrendelettel bíró városokat az általános községi rendtartásnak rendelheti alá és a rendezett tanácsú városokat4 nagyközségekké nyilváníthatja.

4.  §

(1) A járási hivatalok körzetükben a belső közigazgatást (1. cikk) és azokat a jogokat gyakorolják, melyek az eddig érvényes előírások szerint Csehországban a politikai járási igazgatás, azok elnökségei, a járási képviselőtestületek, Morvaországban és Sziléziában a politikai járási igazgatás, azok főnökei, az útjárások, Szloven-szkóban a járási hivatalok, járási főnökök, járási választmányok, Ruszinszkóban a szolgabírói hivatalok és főnökeik hatáskörébe tartoztak, azonkívül azt a hatáskört is, melyet külön előírások a járási hivatalokra ruháztak.

(2)  A kormány egyes ügyeket, melyek eddig a ruszinszkói szolgabírói hivatalok hatáskörébe tartoztak, rendeleti úton más hivatalokra ruháztak át, vagy egyes ügyeket, melyek eddig Ruszinszkóban más hivatalokhoz tartoztak, a járási hivatalokra ruházták.

5.  §

(1) Az országos hivatalok körzetükben a belső közigazgatást és azokat a jogokat gyakorolják, melyek az eddig érvényes előírások szerint Csehországban, Morvaországban és Sziléziában az országos politikai igazgatást, annak elnökét, az országos (közigazgatási) választmányokat (bizottságokat) – amennyiben nem a 2. bekezdésben meghatározott jogokról van szó -, Szlovenszkóban a megyei hivatalokat, zsupánokat, megyei képviselőtestületeket és választmányokat, Ruszinszkóban a polgári igazgatást, a megyei hivatalt és főnökeit illették meg, valamint azt a hatáskört, melyet külön előírások a megyei hivatalokra vagy a zsupánokra ruháztak.

(2) Azon jogokat, amelyek az érvényes előírások szerint Csehországban, Morvaországban és Sziléziában az országgyűlést illették meg, azon nyilvánjogi érdekvédelmi testületekkel és bizottságokkal szemben, amelyekben az ország képviselettel bírt, és azokkal az intézetekkel és vállalatokkal szemben, amelyek az országos vagy az ország által igazgatott intézetek és vállalatok közé tartoznak, az illető országos közigazgatási választmány (bizottságot) illették meg, az országos választmány gyakorolja.

(3)  Azokban az esetekben, amelyekben az eddig érvényes előírások szerint Szlovenszkóban 1923. január 1. előtt az alispán első fokon és a megyei közigazgatási bizottság másod fokon végérvényesen határozott, második fokon az illetékes minisztérium fog határozni. Az a hatáskör, mely ezekben az esetekben az 1923. évi június 7-én 113. sz. alatt kelt kormányrendelet alapján eddig Ruszinszkó polgári igazgatását illette meg, az illető minisztériumra száll.

(4) A kormány rendeleti úton egyes ügyeket, amelyek Ruszinszkóban eddig a polgári igazgatás, a megyei hivatal vagy a zsupán hatáskörébe tartoztak, más hivatalokra ruházhat át, vagy pedig olyan ügyeket, melyek Ruszinszkóban eddig más hivatalok hatáskörébe tartoztak, az országos hivatalra ruházhat át.

192 Dokumentumok

6.  §

(1)  A járási igazgatásban (4. §) a polgárság a járási, az országos igazgatásban (5. §) pedig az országos képviselőtestületek, választmányok és tanácsok útján vesz részt.

(2) A közigazgatási tanácsok külön rendelettel fognak bevezettetni.

(3)  A kormány Szlovenszkóban és Ruszinszkóban az országos képviselőtestületek meghallgatása után hasonló véleményező testületeket létesíthet és szervezhet, mint amilyenek az állam többi területein léteznek.

7.  §

(1) Az országos hivatal főnöke az országos elnök, a járási hivatal főnöke a járási kapitány (főnök).5 Mindketten állami hivatalnokok. Szolgálati tekintetben az országos elnök a belügyminiszternek, a járási kapitány (főnök) az országos elnöknek és a belügyminiszternek van alárendelve. Az országos elnököt a köztársasági elnök nevezi ki. A belügyminisztérium hatáskörébe tartozik valamely hivatalnokot a járási hivatal vezetésével vagy az országos hivatal ideiglenes vezetésével megbízni. Az országos és járási hivatalok főnökeinek szolgálati mellékjövedelmei (szolgálati lakás, átalány stb.) külön előírásokkal rendeztetnek.

(2)  Az országos elnököt illeti meg az országos és járási hivatalok ama szolgálati állásainak adományozása, melyek adományozása nincs a kormánynak vagy a köztársaság elnökének fenntartva, valamint a jelöltek alkalmazása is. Ez a jog magában foglalja egy más hivatali (szolgálati) állomásra és a nyugdíjba való helyezés jogát is.

(3) Az országos és járási hivatalnokok mellé megfelelő számú fogalmazói, szak-, számvivői, irodai és egyéb személyzet oszttatik be. A szak- és számvivői alkalmazottak több járási hivatal körzetét illetőleg is egy meghatározott járási hivatalhoz oszthatók be. Ezt a körzetet az illetékes miniszter, egyetértőleg a belügyminiszterrel, határozza meg.

(4)  A hivatalok elöljárói hivatalaik és a nekik alárendelt intézetek szabályszerű kezeléséért felelősek, éspedig amennyiben a kormány nem ad ki rendeleti úton az országos és járási hivatalok részére ügykezelési rendet, a megyei és járási hivatalok részére az 1922. szeptember 21-én 290. sz. alatt kiadott kormányrendelete alapján az e törvényből eredő változtatásokkal.

(5) A kormány rendeleti úton állapítja meg az utalványozási jog gyakorlására, valamint a könyvelési és pénztári szolgálatra vonatkozó közelebbi előírásokat is.

8.  §

(1) A közigazgatás egyszerűsítése érdekében a kormány e törvény életbe léptetésétől számított 8 éven belül rendeleti úton egyes ügyeket, melyek 1. a járási hivatalok hatáskörébe tartoznak, az országos hivatalokra ruháztatnak át vagy megfordítva, 2. melyek a járási képviselőtestületek vagy választmányok hatáskörébe tartoznak, az országos képviselőtestületekre és bizottságokra ruházhat át vagy megfordítva, 3. melyek az országos hivatalok hatáskörébe tartoznak, a minisztériumra ruházhat át vagy megfordítva.

Dokumentumok 193

(2)  A kormány rendeleti úton ruházza át a Szlovenszkó igazgatásával megbízott teljhatalmú minisztérium hatáskörét a pozsonyi országos hivatalra, amennyiben az külön törvénnyel valamelyik reszortminisztérium számára fönntartva nincsen.

(3) Ha az első bekezdés 2. pontja szerinti hatáskör átruházásáról van szó, a rendelet kibocsátása előtt az illetékes országos képviselőtestületnek lehetővé tétetik, hogy az ügyről nyilatkozhassak.

(4) A kormány köteles az 1. bekezdés 3. pontja szerint kiadott rendeletet a nemzetgyűlés mindkét házának legközelebbi ülésüktől számított négy héten belül jóváhagyás céljából előterjeszteni. Ha a nemzetgyűlés egy háza a jóváhagyást megtagadja, a rendelet a megtagadása napján hatályát veszíti.

(5)  A közigazgatás egyszerűsítése érdekében az illetékes miniszter valamely ügyet, mely valamely járási vagy országos hivatal körletébe tartozik, kivételesen valami más hasonló nemű hivatal hatáskörébe utalhat.

II.  Az eddigi testületek és hatóságok megszüntetése

9. §

(1) Az eddigi csehországi járási képviselőtestületek, morvaországi és sziléziai út-járások, szlovenszkói és ruszinszkói megyék és szlovenszkói járások megszüntettet-nek. Morvaország és Szilézia Morvaországgá egyesíttetik; ez átveszi mindkét ország összes vagyonát, alapjait, vagyoni jogait és kötelezettségeit. A szlovenszkói megyék vagyona, alapjai, vagyoni jogai és kötelezettségei Szlovákországra és Ruszin-szkóban Ruszinországra szállanak. Az eddigi járások vagyona, alapjai, vagyoni jogai és kötelezettségei az e törvénnyel létesített járásokra szállanak. Harmadik személynek a megszüntetett testületek vagyonával és alapjaival szemben fönnálló jogai, valamint az alapok és vagyonok különös céljai érintetlenek maradnak.

(2)  Az előbbi bekezdés szerinti vagyonrendezésre a 2. § 3. bekezdése megfelelően érvényes.

(3)  Hasonlóképpen megszüntettetnek mindazok a hatóságok és szervek, melyeknek hatásköre az e törvény alapján létesített hatóságokra szállt át (4. és 5. §).

(4) Hogy a Szilézia részére létesített közigazgatási és iskolaügyi hatóság és szervek közül melyek szüntetetnek meg és milyen hatóságokra vagy szervekre ruházta-tik át a hatáskörük, kormányrendelet állapítja meg.

[■■■]

III.  Országos képviselőtestület

11.  §

Minden közigazgatási körzetben (1. §) az országos hivatal székhelyén országos képviselőtestület létesíttetik.

1. Országos képviselőtestület

12.  §

(1) Az országos képviselőtestület Csehországban 120, Morvaországban 60, Szlovenszkóban 54, Ruszinszkóban 18 tagot számlál.

194 Dokumentumok

(2) A tagok kétharmad része a 13. § szerint választtatik, a többi tagot a kormány a szakemberek sorából nevezi ki, figyelembe véve a gazdasági, művelődési, nemzetiségi és társadalmi viszonyokat.

13.  §

Azt, hogy az országos képviselőtestületben ki bír választójoggal és hogy abba ki válaszható meg vagy nevezhető ki, valamint azt, miként ejtendő meg a választás, külön törvény állapítja meg.6

14.  §

Az országos képviselőtestület tagjai 6 évre választatnak, illetőleg neveztetnek ki. A kinevezett tagok tagsága a választási időszak befejeztével vagy az országos képviselőtestület feloszlatásával szűnik meg.

[■■■]

16. §

Az országos képviselőtestület az országos elnök meghívása folytán negyedévenként legalább egyszer tart ülést az országos hivatal székhelyén. Az országos elnök az országos képviselőterületet bármikor összehívhatja, amikor ezt szükségesnek tartja, köteles azonban azt 15 napon belül összehívni, ha a tagok legalább egynegyed része a tárgy bejelentése mellett ezt kívánja.

[■■■]

18.  §

(1)  Az országos képviselőtestület elnöke az országos képviselőtestületet legalább nyolc nappal előbb hívja egybe és megállapítja a tárgysorozatot, mely a meghívóval egyidejűleg közlendő a tagokkal és a belügyminiszterrel.

(2) A tárgysorozatba fel nem vett tárgyak csak akkor bocsáthatók tárgyalás alá, ha ezzel az összes tagok többsége egyetért.

19.  §

(1) Ha nem jön össze annyi tag, hogy az országos képviselőtestület érvényes határozatot hozhasson, 15 napon belül újból összehívandó ugyanazon tárgysorozattal, amikoris a tagok legalább egyharmad részének jelenlétében határozhat.

(2)  Ha azonban 23. § 2. bekezdésében megjelölt ügyekről van szó, az országos képviselőtestület ezen második ülésben csak az összes tagok felénél több tagnak jelenlétében határozhat, egyébként ezen ügyek tárgyalására az országos képviselőtestület 15 napon belül harmadszor is összehívandó, amikoris a tagok legalább egyharmad részének jelenlétében határozhat.

[■■■]

21. §

(1) Az országos képviselőtestület elnöke (17. §) megnyitja az országos képviselőtestület ülését, megállapítja a tárgyalás rendjét, vezeti és befejezi azt. Azokat az ügyeket, melyek nem tartoznak az országos képviselőtestület hatáskörébe, a tárgyalásból ki kell zárnia, ami ellen az országos képviselőtestület összes tagjainak

Dokumentumok 195

egyharmad része 15 napon belül ellentmondással élhet az elnök útján a belügyminisztériumnál.

(2) Az elnök gondoskodik a tárgyalás nyugalma és a rend fenntartásáról, és zavartalan lefolyásáról. Ha egyes hallgatók a bekövetkezett figyelmeztetés dacára zavarják a tárgyalást, eltávolíttatja őket az ülésteremből, esetleg a hallgatók részére szánt helyiséget általában kiürítteti. Ha az országos képviselőtestület tagjai zavarják az ülést, az elnök által rendreutasítandók; ha két ízben sikertelen marad, az elnök kizárhatja, esetleg eltávolíthatja őket az ülésből és amennyiben ezt szükségesnek tartja, az ülést megszakíthatja vagy berekesztheti. Ez nem zárja ki a rendet vagy nyugalmat zavaró személyek további üldözését a büntetőtörvény és más törvények alapján.

22.  §

Az országos képviselőtestület ülései nyilvánosak. Az országos elnök azonban a tagok legalább egyötöd részének kívánságára vagy saját elhatározásából, de mindenkor az országos képviselőtestület hozzájárulásával, a tárgyalást fontos okból bizonyos tárgyakra nézve – a költségvetés és zárszámadás kivételével – bizalmasnak nyilváníthatja. A hozzájárulást vagy a hozzá nem járulást az országos képviselőtestület a hallgatóság eltávolítása után vita nélkül egyszerű szavazással mondja ki.

23.  §

(1) Az országos képviselőtestület határozathozatalának érvényességéhez -amennyiben jelen törvény másként nem rendelkezik – szükséges, hogy a tagok több mint fele része jelen legyen és hogy határozat a jelen levők felénél nagyobb többsége által hozassák meg. A szavazás rendszerint nyilvános […]

2. Országos választmány

26.  §

(1)  Az országos képviselőtestület a választási időszak időtartamára saját kebeléből országos választmányt választ,7 éspedig Csehországban, Morvaországban és Szlovenszkóban 12 tagból és 12 póttagból, Ruszinszkóban 6 tagból és 6 póttagból.

(2)  A választásokat úgy kell megejteni, amint azt a 13. §-ban említett törvény megállapítja, éspedig az újonnan megválasztott országos képviselőtestület első ülésén.

(3)  Az országos elnök megállapítja, hogy az országos hivatal milyen tisztviselői vegyenek részt az országos választmány ülésein, illetőleg, ha előadója a választmánynak, melyik bír szavazati joggal.

27.  §

(1) Az országos választmányban az országos elnök elnököl, jogosult azonban az elnökléssel az országos hivatal alelnökét megbízni.

(2) Az országos választmány az országos elnök meghívására annyiszor jön össze az országos hivatal székhelyén, ahányszor szükséges, azonban legalább havonként. Köteles azonban az országos elnök az országos választmányt legkésőbb 5 nap alatt összehívni, ha ezt a választmány legalább 4 tagja a tárgy megjelölése mellett írásban kéri.

196 Dokumentumok

(3) Az országos választmány ülései nem nyilvánosak. [■■■]

3. Országos bizottságok

28. §

Az országos képviselőtestület egyes országos intézmények és vállalatok kezelésére és felügyeletére, valamint egyes országos ügyek ellátására a szükségeshez képest külön bizottságokat szervezhet a képviselőtestület tagjaiból vagy az országban letelepedett és az országos képviselőtestületbe beválasztható polgárokból. Ilyen bizottság szerveztetik azon intézetek és vállalatok részére, amelyek e törvény hatályba lépésének napján Szilézia tulajdonában vagy igazgatásában voltak. Ezen bizottságok elnöke az országos elnök, aki azonban az elnökléssel megbízhatja az országos vagy járási hivatal valamely tisztviselőjét, vagy az országos választmánynak, vagy magának a bizottságnak valamely tagját. Az országos bizottságok munkájukat az országos elnök és a választmány felügyelete alatt teljesítik. Ezen bizottságok közelebbi kötelességeit az országos képviselőtestület által alkotandó külön szabályrendeletek fogják megállapítani.

[■■■]

IV. Az országos képviselőtestület hatásköre 1. Gazdasági és közigazgatási hatáskör

30.  §

(1) Az országos képviselőtestület hivatva van az ország és lakosságának közigazgatási és gazdasági ügyeiről gondoskodni.

(2)  Különösen hivatva van az országos képviselőtestület az ország és lakosságának emberbaráti, egészségügyi, népjóléti, gazdasági, közlekedési és közművelődési érdekeiről gondoskodni, amennyiben olyan feladatokról van szó, melyek jelentőségük folytán az egyes községek és járások terjedelmét és szükségleteit meghaladják, az ország nagyobb részének érdekeire vonatkoznak és nem bírnak összálla-mi fontossággal. E célból az országos képviselőtestület különösen elhatározhatja, hogy olyan intézetek, vállalatok és berendezések létesíttessenek vagy segélyeztes-senek, melyek alkalmasak arra, hogy a lakosság testi és erkölcsi javát és művelődését előmozdítsák, az ország közlekedési, lakásügyi, egészségügyi és népjóléti viszonyait megjavítsák vagy az ország lakosságának közművelődési és gazdasági szükségleteit előmozdítsák. Politikai vitáknál politikai ügyekre vonatkozó javaslat benyújtása és ezek felett a határozathozatal nincs megengedve.

31.  §

A 30. paragrafusban megállapított hatáskörön belül az országos képviselőtestület saját belátása szerint is javaslatokat és indítványokat terjeszthet a hatóságok és törvényhozó testületek elé és az ügyrend korlátain belül kérdéseket és panaszokat intézhet az országos elnökhöz. A közigazgatási ügyekre vonatkozó kérdéseket és panaszokat, még ha nem is tartoznak az országos elnökhöz, de a 30. §-ban megállapított hatáskörbe vágnak, közvetlenül hozzá kell intézni.

Dokumentumok 197

32. §

(1) Az országos képviselőtestület hatáskörébe tartozó kiadás fedezésére az országos képviselőtestület illetékek, hozzájárulások, dézsmák és természetbeni szolgáltatások beszedését határozhatja el. Hogy az országokat milyen rész illeti meg az állami adókból, külön törvény fogja meghatározni.

[■■■]

41. §

Az ország […] az országos képviselőtestület hatáskörébe utalt feladatok tekintetében jogi személy és mint ország önállóan szerezhet jogokat és önállóan vállalhat kötelezettségeket.

[■■■]

45. §

(1) Az országos választmány az országos képviselőtestület hatáskörébe tartozó valamennyi bevételről és kiadásról minden közigazgatási évre költségvetést állít össze és azt az országos képviselőtestület elé terjeszti határozathozatal céljából, mégpedig legalább két hónappal az új közigazgatási év előtt. A közigazgatási év egybeesik az állami közigazgatási évvel. A költségvetés a kormány jóváhagyása alá tartozik.

[■■■]

49.  §

Az országos választmány előkészíti az országos képviselőtestület által tárgyalandó javaslatokat.

50.  §

Az országos választmány intézi az országos gazdálkodást, szigorúan ragaszkodva a költségvetéshez. [■■■]

53.  §

(1) Az országos képviselőtestület és választmány határozatait az országos elnök hajtja végre és az országos képviselőtestületnek jelentést tesz, hogy határozatai miként hajttattak végre.

54.  §

Az országos elnök képviseli az országot mint jogi személyt (41. §) kifelé és ő írja alá az országos választmány illetékes tagjaival együtt, amennyiben az országos képviselőtestület hatáskörébe tartozó ügyek elintézéséről van szó, az ország nevében az összes iratokat. […]

2. Szabályrendelet-alkotási hatáskör

56. §

Az országos képviselőtestület saját területére nézve:

198 Dokumentumok

a) a Csehszlovák Köztársaság nemzetgyűlése által hozott törvények korlátain belül részletesebb szabályokat állapíthat meg, amennyiben erre a kormány az országos képviselőtestületet a törvény értelmében felhatalmazza;

b)  a törvények és rendeletek korlátain belül szabályrendeleteket alkothat azon intézmények és berendezések ügyeinek vitelére nézve, amelyeket saját hatáskörében létesített vagy kezel;

c)  a törvények és rendeletek korlátain belül részletesebb szabályokat állapíthat meg a községek, járások és az országos, valamint saját vállalatai és intézményei vagyonának kezelésére és az ezen kezelés fölötti felügyelet miként való gyakorlására nézve.

57. §

(1)  Az országos képviselőtestület által alkotott szabályok és szabályrendeletek érvényességéhez a belügyminisztériumnak az illetékes minisztériumokkal egyetértésben elhatározott megerősítése szükséges. A szabályok és szabályrendeletek megerősítetteknek tekintendők, ha a belügyminisztérium az előterjesztéstől számított három hónapon belül nem nyilatkozik.

(2) A megerősített szabályok és szabályrendeletek az országos hivatalos lapban kihirdetendők és – amennyiben azok másként nem intézkednek – a kihirdetést követő 15. napon lépnek érvénybe.

[■■■]

4. Véleményező tevékenység

59.§

(1) Az országos képviselőtestület az országos elnöknek és a központi hatóságoknak véleményező testülete az országos közigazgatás ügyeiben, s azokban az illető hatóságok megkeresésére véleményt mond és javaslatokat tesz.

(2)  Ehhez az országos képviselőtestületnek megfelelő határidőt kell adni. [■■■]

61. §

(1)  A kormány feloszlathatja az országos képviselőtestületet. A belügyminiszter köteles az új választásokat legkésőbb 2 hónapon belül kiírni.

(2) Az országos képviselőtestület feloszlatása esetében a belügyminisztérium a közigazgatás vitelére megfelelő intézkedéseket tesz, nevezetesen az új képviselőtestület megalakulásáig működésben hagyhatja az országos választmányt és az országos bizottságokat vagy helyettük más közegeket küldhet ki.

[■■■]

V. A járási képviselőtestület

63. §

Az önálló szabályrendelettel bíró és a rendezett tanácsú városok kivételével minden járási hivatal mellett körzete részére járási képviselőtestületet kell létesíteni.8

Dokumentumok 199

1.  Járási képviselőtestület

64.  §

(1)  A járási képviselőtestületnek

40.000 lakoson aluli járásokban………………………..18 tagja,

70.000 lakoson aluli járásokban……………………….24 tagja,

100.000 lakoson aluli járásokban……………………….30 tagja,

100.000 lakoson felüli járásokban………………………36 tagja van.

(2) A tagok kétharmad része a 65. § szerint választtatik, a többi tagot a belügyminiszter nevezi ki a szakemberek sorából, figyelembe véve a gazdasági, művelődési, nemzetiségi és társadalmi viszonyokat.

65.  §

(1)  Azt, hogy kinek van választási joga és ki választható, vagy ki nevezhető ki a járási képviselőtestületbe, valamint a választási eljárást külön törvény fogja szabályozni.9

(2)  A járási képviselőtestület tagjai hat évre választatnak, illetőleg neveztetnek ki. A kinevezett tagok tagsága a választási időszak befejeztével vagy a járási képviselőtestület feloszlatásával szűnik meg.

[■■■]

67. §

(1) A járási képviselőtestület elnöke a járási főnök, de jogosult a járási képviselőtestület ülésein való elnökléssel a járási hivatalbeli helyettesét, vagy a járási képviselőtestület valamely tagját megbízni. A járási főnök a járási képviselőtestületet évenként legalább egyszer hívja össze; de jogosult azt összehívni valahányszor erre szükség van és köteles 8 napon belül összehívni, ha a járási képviselőtestület tagjainak egyharmad része a tárgysorozat egyidejű bejelentésével követeli.

[■■■]

2.  Járási választmányok

73.  §

(1)  A járási képviselőtestület a választási időszak tartamára saját kebeléből a 65. §-ban említett törvény szerint megválasztja a járási választmány, amely 8 tagból és 8 póttagból áll. A választások az újonnan választott járási képviselőtestület első ülésén folytatandók le.

(2) A járási főnök állapítja meg, hogy a járási hivatal mely hivatalnokai vegyenek részt a járási választmány ülésein, esetleg melyik, amennyiben előadója e választmánynak, bír szavazati joggal.

74.  §

(1)  A járási választmányban a járási főnök elnököl, de jogosult az elnökléssel a járási hivatalbeli helyettesét megbízni.

(2)  A járási választmány a járási főnök összehívására bármikor összeül, amikor erre szükség van, de legalább tízszer évente. Ha a járási választmánynak legalább

200 Dokumentumok

négy tagja a tárgysorozat közlésével írásbelileg kívánja, a járási főnök köteles a járási választmányt legkésőbb öt napon belül összehívni. [■■■]

VI. A járási képviselet hatásköre 1. Gazdasági hatáskör

75. §

(1) A járási képviselőtestület hatáskörébe mindazon belső ügyek tartoznak, melyek a járás és lakosainak közös javát érintik, vagy melyek egyes községek érdekeit meghaladják vagy azok erejével meg nem valósíthatók, amennyiben ezen ügyeket az országos képviselőtestület nem vonta be saját működési körébe.

[■■■]

78. §

A járás […] a járás hatáskörébe utalt feladatokra nézve jogi személy és mint járás önállóan szerezhet jogokat és önállóan vállalhat kötelezettségeket. [■■■]

83. §

(1)  A járási választmány a járási képviselőtestület hatáskörébe tartozó összes bevételről és kiadásról minden közigazgatási évben költségvetést készít.

(2)  Ez a költségvetés a járási hatóságnál tizenöt napig közszemlére teendő és a járás községeivel közzététel végett idejekorán azzal a megjegyzéssel közlendő, hogy a költségvetéshez a járási hatóságoknál tizenöt napi határidőn belül megjegyzéseiket megtehetik mindazon természetes és jogi személyek, akikre a járásban egyenes adót vetettek ki.

(3) A járási választmány legalább két hónappal az új közigazgatási időszak előtt a költségvetést a beérkezett megjegyzésekkel és az azokra vonatkozó jelentéssel a járási képviselőtestület elé terjeszti, mely a költségvetésről az idejekorán benyújtott megjegyzések figyelembevételével határoz. A megszavazott költségvetés a járásban szokásos módon hirdetendő ki. A járási képviselőtestületnek a költségvetésre vonatkozó határozata ellen a 2. bekezdésben megjelölt személyek az illető határozatnak kihirdetésétől számított tizenöt napon belül fellebbezéssel élhetnek a járási hivatalnál; a fellebbezésről az országos választmány határoz […]

4. Véleményező és kezdeményező hatáskör

94. §

(1)  A járási képviselőtestület a járási főnöknek, valamint az országos elnöknek és az országos képviselőtestületnek véleményező testülete és a járási közigazgatásra vonatkozó ügyekben és azokban kívánságukra véleményt mond és javaslatokat tesz.

(2)  Ehhez a képviselőtestületnek megfelelő határidőt kell adni.

Dokumentumok 201

(3) A járási választmány jogosult az országos képviselőtestületnek, az országos elnöknek s a járási főnöknek és más hatóságoknak önálló javaslatokat és indítványokat is tenni, amennyiben azok a járás vagy lakosainak érdekeit érintik.

95. §

A járási főnök képviseli a járást mint jogi személyt (78. §) kifelé és ő írja alá a járás nevében az összes irományokat. […]

VII. Általános határozatok

99.  §

(1) A községi feletti felügyeleti jog, amelyet Csehországban a járási képviselőtestületek (választmányok, járási közigazgatási bizottságok), Szlovenszkón a járási választmányok, Morvaországban és Sziléziában az országos választmányok (közigazgatási bizottságok) gyakorolnak, a járási választmányokra száll át; az önálló szabályrendelettel bíró városok feletti felügyeleti jog, melyet az országos (közigazgatási) választmányok (bizottságok) gyakorolnak és a rendezett tanácsú városok feletti felügyelet, amelyet a megyei választmányok gyakorolnak, az országos választmányokra száll át. A felsőbb felügyeleti hatóságokat az 1921. augusztus 12-én 329. sz. alatt kelt törvény alapján megillető felügyeleti jog az országos választmányokra száll át. A felügyeleti jog gyakorlása alatt nem értetik a jogorvoslati eljárásban hozott határozat. Amennyiben más megállapítva nincsen, azon határozat ellen, melyet a községek feletti felügyeleti jogának gyakorlása közben a járási választmány hoz, az országos választmányhoz lehet fellebbezni; a fellebbezést a kézbesítéstől számított 15 napon belül a járási hatóságnál kell benyújtani.

(2)  Azokban az esetekben, amikor a politikai hatóságok a fent említett szervekkel egyetértve, vagy azok meghallgatása után, avagy ellenkezőleg jártak el, ameny-nyiben e törvényből más nem következik, a politikai hatóságok az országos és járási választmányok meghallgatása után határoznak.

(3)  További törvényes intézkedésig a ruszinszkói járási választmányok és az országos választmány gyakorolni fogják a felügyeleti jogot a községek fölött, amely az 1. bekezdés rendelkezései szerint Szlovenszkón a járási választmányokat és az országos választmányt illeti meg.

100.  § [■■■]

(3) Ha az országos képviselőtestület, az országos választmány, a járási képviselőtestület, a járási választmány vagy bizottság meg nem alakulna vagy határozatképtelenné válna, ha az országról van szó, a belügyminiszterre, ha pedig a járásról van szó, az országos elnökre hárul a feladat, hogy a közigazgatás viteléhez szükséges intézkedéseket megtegye.

101.  §

(1) Amennyiben a törvény erre nézve nem rendelkezik, az országos elnök az országos képviselőtestület, a járási főnök pedig a járási képviselőtestület meghallga-

202 Dokumentumok

tása után megállapítja, hogy miképpen kell az országos és a járási képviselőtestület nyilvánosan kihirdethető határozatait közhírré tenni.

(2) Az eddigi országos törvénytárak és a megyei hivatalos közlönyök (lapok) helyébe az országos közlönyök lépnek. A részleteket a belügyminiszter állapítja meg.

//. fejezet

(1)  A politikai igazgatás szervezéséről szóló törvény 1928. július l-jén lép életbe. Már e nap előtt a törvény előírásai szerint meg lehet tenni azon átmeneti intézkedéseket és rendszabályokat, amelyeket a törvények kellő időben való végrehajtása már korábban feltételez.

(2)  Amíg az országos és járási képviselőtestületek, valamint az országos és járási választmányok meg nem alakulnak, az azokat megillető jogokat az országos elnök és amennyiben a járásról van szó, a járási főnök gyakorolja.

(3)  Az általános jogi előírások, valamint az egyes országokban vagy megyékben érvényes jogi előírások hatályban maradnak, amennyiben e törvénnyel vagy az ennek alapján kibocsátott kormányrendeletekkel nem ellenkeznek.

(4)  E törvény rendelkezései nem vonatkoznak az országos pénzintézetekre, amelyek jogviszonyait külön törvény szabályozza.

(5) A törvényt a belügyminiszter hajtja végre egyetértésben az érdekelt miniszterekkel.

A közigazgatás szervezéséről és az országos, valamint a járási választásokról szóló törvények ismertetése. Bratislava-Pozsony, Szlovenszkői és Ruszinszkői Szövetkezett Ellenzéki Pártok Központi Irodája-Concordia Könyvnyomda és Kiadóvállalat, 1927. p: 12-56.

7.

1935. szeptember 15. Ungvár. A Kárpátaljai Magyar Akadémikusok Egyesülete kulturális követelései a kárpátaljai magyarság számára.

A Kárpátaljai Magyar Akadémikusok10 Egyesületének Ungváron a Társaskör (Kaszinó) dísztermében [szeptember 15-én] tartott nagygyűlésén Wellmann Mihály 15 pontba foglalt kulturális követelést olvasott fel, melyet a nagygyűlés elfogadott s az egyetemi ifjúság magáévá tett.

E követelések a következők:

1.  Követeljük Ungvár és Munkács részére a gimnázium visszaállítását.

2.  Követeljük egy magyar tanítóképző megnyitását, hogy elérjük azt, miszerint magyar iskolának magyar tanítója legyen.

3.  Követeljük a magyar iskolákból a nem magyar tanerők eltávolítását és magyarokkal való pótlását.

4.  Követeljük a magyar iskolatanács felállítását, mely maga legyen jogosult a tanerőket kinevezésre előterjeszteni.

Dokumentumok 203

5.  Önálló magyar tanfelügyelőséget követelünk.

6.  Követeljük a magyar tanszékek felállítását Pozsonyban, Brünnben és Prágában.

7.  Kulturális autonómiát követelünk.

8.  Követeljük a cseh iskolák szaporításának beszüntetését, illetve helyébe magyar iskolák felállítását.

9.  Követeljük kulturális szervezeteink költségvetés szerinti segélyezését.

10.  Követeljük a magyar községek könyvtáradójának kifejezetten a magyar községi könyvtárak gyarapítására való fordítását.

11.  Csak olyan könyvek legyenek beszerezhetők, amelyek a magyarság erkölcsi és nemzeti érzéseit nem sértik.

12.  Követeljük a magyar árva- és lelencházak felállítását, hogy a magyar gyermeket ne vigyék el a történelmi országokba elnemzetlenítés végett.

13.  Követeljük a Vöröskereszt pénztárából a magyar gyermekek aránylagos támogatását.

14.  Követeljük az egyetemi hallgatóknak nemzetiségük arányában való segélyezését.

15.  Végül követeljük a magyar óvodák szaporítását és államilag való segélyezését.

Felhív a gyűlés minden magyart, nőt és férfit, ébredjen, rombolja le az osztály és felekezeti válaszfalakat, építsen a magyar összefogás jegyében egy nemzeti alapon álló új magyar társadalmat, amely hivatva lesz arra, hogy a magyar kisebbség jövő boldogulását elő tudja mozdítani. Ebben azonban járjanak elöl jó példával ifjaink, mert elsősorban róluk van szó, mert főképpen az övék a -jövő!

Kárpáti Magyar Hírlap, Ungvár, 1935. szeptember 24.

8.

1939. augusztus. Budapest. Balogh Arthur összefoglalása a ruszin autonómiával kapcsolatos véleményekről.

Itteni szűkszavú magyar sajtóhíradások is megemlékeztek arról, hogy a magyar kormány a katonai igazgatás megszűntével11 rendeletet adott ki a ruszin vagy a hivatalos elnevezés szerint “Kárpátalja-i terület” közigazgatására vonatkozóan12 addig is, amíg ezt a kérdést a kárpátaljai önkormányzattal kapcsolatban törvény nem rendezi. Az önkormányzatot ennek a területnek ugyanis a visszacsatolás alkalmával a leg-illetékesebb alkotmányos tényezők megígérték.

Amint a rendeletből értesülünk, ennek az ideiglenes szabályozásnak a tőlénye-ge az, hogy a Kárpátalja-i területre a magyar miniszterelnök előterjesztésére az államfő kormányzói biztost (tehát nem kormánybiztost) és főtanácsadót nevez ki. Ezek a kinevezések már meg is történtek. A kormányzói biztos a vármegyei törvényhatóságokat megillető szabályrendelet-alkotási jogkört és a főispán hatáskörébe

204 Dokumentumok

eső jogokat gyakorolja. Székhelye Ungvár. A Kárpátalja-i területen három közigazgatási kirendeltség működik, amelyek vezetőit a belügyminiszter nevezi ki és azok alispáni jogkört gyakorolnak. A közigazgatásra, bizonyos eltérésekkel, a magyar jogszabályok mérvadók. Hivatalos nyelv a magyar és a magyar-orosz. Kárpátalja külön hivatalos lapot kap. Mindebből természetesen nem vonhatunk következtetést arra, hogy minő lesz majd e területnek törvény által megállapítandó autonómiája.

Egy jelentékeny területnek, amelyen egy magyarországi kisebbség: a ruszin nép van többségben, autonómiájáról lévén szó, minden egyébtől eltekintve már ezért kell hogy a kérdés bennünket érdekeljen. így érdeklődésünkre tarthatnak számot azok a megnyilatkozások is, amelyek különböző elgondolásokat tárnak elénk arra nézve, hogy minő legyen a Ruszinföld autonómiája. Ilyen sajtó útján való megnyilatkozások már évekkel ezelőtt történtek. Ezeket sajnos egész terjedelmükben nem ismerjük. Előttünk van azonban az időrendben legutolsó – dr. Egan Imre nyugalmazott főispánnak “Milyen legyen a ruszin autonómia” f. év áprilisában Ungváron megjelent, 43 oldal terjedelmű munkája,13 amelyben ezeknek a korábbi álláspontoknak a lényegét is előadja és velük polemizálva a maga elgondolásait kifejti.

Ezek a korábbi álláspontok csak egyben egyeznek meg: a becsületes és megbízható ruszin nép dicséretében, az autonómia tekintetében azonban igen nagy eltéréseket mutatnak. Pedig nem szobatudósoktól származnak, hanem a helyzettel teljesen ismerős, ottani emberektől, ruszinoktól és magyaroktól. De a helyzetnek egyaránt ismerése mellett is lehetnek természetesen nagy ellentétes felfogások. És úgy látszik, igaza van Ortutay Jenő országgyűlési képviselőnek, Beregszász főbírájá-nak és görög kat. lelkésznek, aki az egyik budapesti lap húsvéti számában azt mondja: “a helyzet itt mégis sokkal bonyolultabb, mint sokan gondolják.” Dr. Szabó Oreszt volt ruszin miniszter ugyanakkor azon a véleményen van, hogy “a ruszin népnek eddig sem az volt a legnagyobb baja, hogy nem volt területi, politikai önkormányzatijoga, hanem az, hogy gazdasági és szociális helyzete hihetetlenül elhanyagolt volt.” Szerinte “a Ruszinföld egy igen széles körű területi autonómiára egyelőre nem rendezhető be. A legteljesebb helyi közigazgatás, önkormányzat, teljes nyelvi, vallási és művelődési szabadság, a faji szokásoknak fenntartása ezek az alapkövetelményei a ma megvalósítható ruszin autonómiának.” Ezzel semmiképpen sincs azonban összhangban – amint ezt Egan is fent idézett munkájában megállapítja -, hogy mégis külön ruszin parlamentet kíván éspedig egypártrendszer mellett.

Morvay Zsigmond nyugalmazott főispán ugyanazon lapnak adott nyilatkozatában “mennél szélesebb körű autonómiát” kíván. A vármegyei rendszer megszüntetésével Ruszinszkonak tartományi jogokat adna külön tartománygyűléssel és ennek jelölése alapján az államfő által kinevezendő tartományi főnökkel. A tartományfőnökség belügyi, vallás- és közoktatásügyi és igazságügyi osztályokból állana. A tartománygyűlés és a kormány közti összekötő kapocsként külön ruszin miniszter lenne.

A ruszin autonómia kérdésével foglalkozik ezek után Egan Imrének említett füzete. Ismeretes, hogy a magyar kormány által 1898-ban megindított “hegyvidéki akció”, amely a ruszinok földjének gazdasági és szociális megsegítését célozta, a kiváló Egan Edének vezetése alatt állott, aki nagy hozzáértéssel és buzgalommal végezte feladatát és jelentékeny sikert mutatott fel. Egan Imre apja mellett szerezte még gyermekkorában a ruszin nép iránti rokonszenvét és ez is magyarázza nagy ügyszeretetét. Hogy a kérdéshez annak teljes ismerete mellett szólott hozzá kitűnik a

megvalósítandó konkrét feladatoknak mondhatnánk az aprólékosságig menő felsorolásából, ahol még arra is reámutat, hogy miután az édesatyja által nagy szakértelemmel és valóságos szeretettel importált algaui és montafoni tehéncsordák helyét a cseh uralom alatt egészen szokatlan nagyságú kecskenyájak, az erdők és gyümölcsösöknek eme esküdt ellenségei foglalták el, az eredeti állapotot itt is helyre kell állítani.

Egan Imre a leghatározottabban szembeszáll a “túlzó autonomistákkal”, akik a volt horvát autonómia mintájára képzelik el a megoldást, önálló parlamenttel. Neki nem kell önálló parlament, mert azáltal mintegy külön pódium emeltetnék a csak hosszabb munkával áthidalható különböző ellentéteknek. Szerinte hiba lenne az önrendelkezésnek olyan mértékével ruházni fel a ruszin népet, amellyel élni sem tudna. A területi autonómia akként lenne megszervezendő, hogy Ungvár székhellyel a ruszin fokormanybiztos vezetése alatt 101 tagú kormányzótanács létesíttetnék. A főkormánybiztost az államfő, helyettesét a miniszterelnök nevezi ki. A kormányzótanács állana az illetékes miniszterek által kinevezendő szakelőadókból, akik a főko-rmánybiztosság nyolc osztályának vezetői, tagjai, továbbá a négy vármegye főispánja, a ruszinföldi felsőházi tagok és képviselők, a hadtestparancsnok, az érdekképviseletek (különböző kamarák), az egyházak képviselői és a négy megye bizottsági tagjai által maguk közül választott tagok.

A kormányzótanács hatáskörébe tartozna a törvények és rendeletek végrehajtása, önkormányzati jogánál fogva határozna a vallási, nyelvi, kulturális, közigazgatási és közgazdasági ügyekben. Határozatai részben jóváhagyás nélkül, részben miniszteri, miniszterelnöki, esetleg államfői jóváhagyás után volnának végrehajthatók.

Területi és nem nemzetiségi önkormányzatról lenne szó és a megyei rendszert feltétlenül fenntartandónak véli. Mindkét tekintetben egyet kell értenünk a szerzővel. Ami az utóbbit illeti, ne feledjük, hogy még az igen széles körű, törvényhozási joggal felruházott horvát országos önkormányzat mellett sem volt a megyerendszer elejtve. Az autonómiát elsősorban a ruszinok közreműködésével akarja megvalósítani és különös súlyt helyez a görög katolikus lelkészi karnak előtérbe állítására. Szabad nyelvhasználat a hatóságok és bíróságok előtt és ruszin nyelvű iskolák létesítése mindenütt, ahol a lakosságnak legalább húsz százaléka kívánja. Ez lenne Egan elgondolása szerint egyelőre a ruszin autonómia, annak továbbfejlesztése a későbbi kornak feladata.

Amint látjuk az ismertetett elgondolások között Szabó Oreszt mer ugyan elmenni a tartományi színvonalig, amikor külön ruszin parlamentet kíván. De teszi ezt önmagával ellentétben, hiszen előzőleg azt mondja, hogy széles körű területi autonómiáról egyelőre nem lehet szó. Tiszta azonban a Morvay álláspontja. Homlokegyenest ellenkezőleg. Ortutay idézett hírlapi nyilatkozatában egyenesen azt mondja, hogy nincs is szükség külön törvényes intézkedésekre, autonóm szervekre, hanem csak a jó szándékú emberek szövetkezésére. Egan idézi még Balogh-Beéry Lászlónak “A ruthének autonómiája” címen 1937-ben megjelent füzetének ezt a megállapítását: “A ruthén vezetők szemében az autonómia voltaképpen csak az Egan-féle akciónak más eszközökkel való folytatását jelentette.” Az ilyen nyilatkozatok után önkéntelenül tolul fel bennünk a kérdés: nem kell-e Benesnek az autonómia meg nem valósítása miatti elítélését revízió alá vennünk?

Ismeretes, hogy a csehszlovák kisebbségi szerződés a ruthéneknek a Kárpátoktól délre fekvő területét “a Csehszlovákia egységével összeegyeztethető legszélesebb körű autonómiával” rendelte felruházni (10-13. cikkek). Autonóm tartománygyűléssel, amely a törvényhozó hatalmat gyakorolja a nyelv-, közoktatási és vallási ügyekben, valamint a helyi közigazgatási és minden olyan egyéb kérdésben, amelyet a csehszlovák törvényhozás még hatáskörébe utal. A kormányzót az államfő nevezi ki, a hivatalnokokat lehetőleg a terület lakói közül kell választani. A területnek méltányos képviselete lesz a köztársaság törvényhozásában, de a képviselőknek a csehszlovák országgyűlésben nem lesz szavazati joguk a ruthén tartománygyűlés hatáskörébe eső ügyekben.

Ennek az igen széles körű autonómiának a tervével maga Benes lépett a békekonferencia elé azzal a célzattal, hogy a Ruthénföldnek a csehszlovák államhoz való csatolását biztosítsa. Ugyancsak ő kijelentette a békekonferencia előtt, hogy ez az odacsatolás csak úgy lehetséges, ha ezt maguk a ruthének kívánják (az ott levő többi kisebbségekről persze hallgatott). Megjegyzendő, hogy a Ruthénföldet a békekonferencia eredetileg nem közvetlenül a cseheknek akarta adni, hanem a Szövetséges és Társult Főhatalmaknak, akik azután, ha jónak látják, továbbadják a cseheknek. Minderről apróra értesít bennünket Hunter-Millernek, az amerikai delegáció titkárának a békekonferenciáról szóló hatalmas munkája (XVI. kötet 231. és köv. lapok). Ezt az autonómiát azonban Benesék sohasem valósították meg azzal indokolván ezt a Nemzetek Szövetsége előtt, hogy a ruthén nép még nem eléggé érett az autonómiára.

Nem szándékunk ezt a kérdést tovább firtatni. Nem az emberek vannak az intézményekért, hanem megfordítva, az intézmények vannak emberekért. Tehát intézményeket nem lehet ráerőszakolni olyan emberekre, akik azzal élni nem tudnak. De azt sem szabad feledni, hogy maguknak az intézményeknek is nevelő hatásuk van. A konkrét esetben pedig részletezést nem igénylő olyan szempontok vannak, amelyek – pláne az adott ígéretek után – a lehető széles körű autonómiának megadását ajánlják. A bizalomnak alapja és feltétele az adott szó megtartása. Nem szabad, hogy helye legyen a Hobbes Leviathánjában olvasható mondásnak: “A szavak a bölcs emberek játékpénzei. Csak számítanak velük, de a bolondok készpénznek nézik.”

Amit Egan a tisztességes, jó és jó indulatú közigazgatás feltétlen szükségéről és a nemzetiségi érzékenységgel szembeni óvatosságról mond, száz százalékig igazak. Hiszen a közigazgatás az, amelyben és amely által az egyes az államhatalommal leggyakrabban érintkezik az emberi életnek oly számos mezején. Hiába tehát a legjobb törvény, ha annak nem megfelelő a végrehajtása. Amely igazságnak a konkrét esetben szintén különös fontossága van. De közigazgatás, legyen bár a legjobb, és autonómia két külön dolog.

A Ruthénföld vagy a hivatalos magyar elnevezés szerint Kárpátalja-i terület négy megyére kiterjedő terület, amelyben a ruszinok vannak mintegy 63 százalékos többségben, rajtuk kívül más anyanyelvű magyar állampolgárok is vannak a területen, így Bereg megyében 45 százalék, a Beregszászi járásban pedig 76 százalék a magyarok száma (itt csak 10 százalék ruszin van). Az adni szándékolt autonómia nem a ruszinoknak az autonómiája, hanem az egész területen lakó bármily anyanyelvű magyar állampolgároknak az autonómiája. Természetes, hogy az autonómia jótéte-

Dokumentumok 207

menyeit főleg a ruszinok fogják élvezni, miután ők alkotják ott a többséget és ezen utóbbi körülménynél fogva az autonómia főleg az ő közreműködésükkel fog működni. Az is magától értetődő, hogy miután területi autonómiáról van szó, a bármily anyanyelvű magyar állampolgároknak az autonómiában teljesen egyenlő jogai vannak.

A magyar államot az autonómia megadását illetőleg semmiféle nemzetközi kötelezettség nem köti, mint ahogyan kötötte a volt csehszlovák államot. Teljes szuverén szabadsággal határozhatja meg az adandó autonómia mértékét, sőt ugyan ennél fogva jogilag azt is megtehetné, hogy semmiféle autonómiát nem ad. De ha ad, úgy mindenesetre vannak bizonyos követelmények, amelyeknek meg kell felelni, hogy egyáltalában a “Kárpátalja-i terület” autonómiájáról beszélhessünk.

Az autonómia a közfeladatoknak megosztása, tehát hatásköri megosztás az állam és egy részét alkotó, nálánál alsóbbrendű politikai alakzat között. Az állam bizonyos közfeladatoknak megoldását, bizonyos ügyeket átenged az autonómiának úgy, hogy ezekben a jogszabályokat az autonómia állapítja meg erre rendelt szervével (tartományi törvény vagy statútum), ezeket maga által alkotott szerveivel végrehajtja, ez utóbbiak által végrehajtja az országos törvényeket, amennyiben az államnak a magának fenntartott ügyekben saját végrehajtó szervei nem volnának, és végül az autonómiához tartozik a költségeiről való gondoskodás.

A “Kárpátalja-i terület” négy megyére terjed ki. Az tehát egészen világosnak látszik, hogy ennek a “terülef’-nek az autonómiája hatáskörileg és szervezetileg magasabb rendű kell hogy legyen egy megyének az autonómiájánál. Különben nem volna az állam egy a megyénél nagyobb területi részének az autonómiája, hanem csak a megyei autonómiáknak valamiféle összetársítása.

Mondanunk sem kell, hogy az autonómiának megvalósításával a magyar állam túlmegy a békeszerződésben foglalt kisebbségvédelmi rendelkezéseken (54-59. cikkek) ami a Kárpátalja-i területet illeti. Ámbár az autonómia nem mint nemzetiségi, hanem mint területi autonómia terveztetik, lényegileg az mégis a területen lakó nem magyar anyanyelvű magyar állampolgárokat védi. Főleg a ruszin népet, amely helyileg többség ugyan, de országosan kisebbséget alkot. Ilyenformán a minden nemzetközi kötelezettség nélkül, az állam spontán elhatározásából megvalósított kárpátaljai autonómia a kisebbségvédelemnek érdekes alakja lehet.

Magyar Kisebbség. Nemzetpolitikai szemle (15. sz.). Budapest, 1939. augusztus 1. p: 345-351.

 

Boros Ferenc : Kiss J. László (szerk.): Nemzeti identitás és külpolitika Közép- és Kelet-Európában)

A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja az elmúlt évben egy rendkívülinek is mondható vállalkozásba kezdett, amelynek első gyümölcse már a múlt év végén könyv alakban is megjelent “Nemzeti identitás és külpolitika Közép- és Kelet- Európában” címmel, Kiss J. László szerkesztésében. A kutatási projekt az Oktatási Minisztérium Nemzeti Kutatási Fejlesztési Program “Kulturális külpolitika és nemzeti identitás” elnevezésű alap programjának a keretében és támogatásával valósult meg. Az elmúlt év folyamán az Intézetben mintegy 22 országra kiterjedő összehasonlító vizsgálat folyt, amely arra kívánt választ adni, hogy a nemzeti identitás és a külpolitika milyen kölcsönhatásban van, “a nemzeti identitások miként konstituálnak külpolitikát, a külpolitikai választások miként hatnak vissza a nemzeti identitásokra és érdekekre” – ahogy a szerkesztő fogalmaz.

Hogy miért került előtérbe e kérdés vizsgálata, ezt Kiss J. László lényegében az európai integráció tényével hozza összefüggésbe, amikor a nemzetközi normák és a nemzeti érdekek egymásra gyakorolt hatásának a jelentősége és ütközései fokozottabban kerülnek előtérbe a külpolitikák érvényesítése során.

A megjelent kötet elvi bevezetője mindenekelőtt a vizsgálat alapszempontjait, kritériumait határozza meg, egyben ennek alapján összegzi is az elvégzett elemzésekből levonható konzekvenciákat, fontosabb megállapításokat. Utal arra, hogy a külpolitika felfogásának két alapvető formájáról beszélhetünk, melyek ütköznek: az egyik a “racionalizmus”, illetve “racionális választás”, vagyis inkább a nemzeti érdekeknek megfelelő külpolitikai választás, a másik az ún. posztpozitivista, konstruktivista megközelítés, amely jobban a nemzetközi normákhoz kíván igazodni. A külpolitika és az identitás kölcsönhatását a történelem során kialakult eltérő államtípusok és a nemzetállami fejlődés sajátosságai jelentősen befolyásolják. E tekintetben 3 államtípust lehet megkülönböztetni: klasszikus nemzetállamok, kultúrnemzeti államok , vagyis a nemzeti tudat kialakulása után létrejött államok, s végül a felbomlott birodalmakból kivált államok. További vizsgálati szempont az állam és a nemzet viszonyát érintő azonosságok és különbségek, majd az államok térségi hovatartozás szempontjaiból adódó eltérések, a szomszédsági viszony és regionális szerepvállalás kérdése s végül a külpolitikai választás hatása az identitásra.

Ami a kölcsönhatásokat illeti, a kötetben foglalt 10 vizsgált ország (Ausztria, Oroszország, Ukrajna, Lengyelország, Szerbia, Csehország, Horvátország, Szlovákia, Szlovénia, Románia) területileg, lakosságarányuk stb. szempontjából is jelentősen eltérőek. Vannak erős államisággal és nemzeti identitással, erős államisággal és gyenge nemzeti identitással, gyenge államisággal és erős nemzeti identitással rendelkező országok. A fentieket is figyelembe véve a könyv a tíz országot 3 csoportosításban tárgyalja: birodalmak utódai (Ausztria, Oroszország), az elveszett államiság újraépítői (Csehország, Lengyelország, Horvátország, Szerbia, Románia, Ukrajna), új államok (Szlovénia, Szlovákia).

Az állam és a nemzet viszonyának szempontjait alapul véve Oroszország azon államok közé sorolható, ahol az állam történelmileg erős, és ahol a birodalmi lét, állammítosz akadálya volt a nemzeti tudat erősödésének, amit többek között az is bizonyít, hogy pl. Oroszország számára 1990 után nem jelent különösebb problémát a határon kívül maradt 25 millió orosz kisebbség. Az orosz társadalom, politikai szempontból megosztott (a szuverenitást vallók, a nyuga-tos gondolat hívei). Az osztrákokra inkább a gyenge identitás és állam a jellemző, Ausztria az önazonosságot a történelmi tapasztalatok alapján sikeresen felejti, fiatal nemzetként lett az EU tagja sokféle önazonossági elemmel. Gyenge az államiság az ukránok esetében is, de az identitás inkább állami, semmint etnikai. A megosztottság erősen érezteti hatását a külpolitikában. A többször felosztott Lengyelországban és Szerbiábanerős identitástudatnak lehetünk a tanúi. A szerbek nagy része az ország határán kívül él, a nemzet számukra értékesebb, mint az állam. Csehország és Horvátország esetében a nagyobb egységen belüli (korlátozott) államiságnak van hagyománya, a csehek a határon kívül élő cseheket valójában nem tekintik a nemzet részének. A szlovákok és a szlovének inkább kultúrnemzet fogalmában gondolkodnak. A több gyökérből épült románok esetében a nemzetépítő nacionalizmus erős és meghatározó.

Ha a térségi hovatartozás és normakövetés szempontjából jellemezzük az említett országokat, akkor a szerbekről mondható el a legtisztább megjelölés, amennyiben balkáni országnak tekintik magukat. Milosevics után enyhült a Nyugat-ellenesség. Ausztria helymeghatározása is egyértelmű (nyugati ország) az elmúlt évtized közepétől a térségi regionális (keleti politikai elem is) erősödött. A nyugati normák Ausztria után legegyértelműbben a csehek és szlovénok gondolkodásába, értékrendjébe került be az elmúlt időszakban, a szlávsághoz kötődés tudata a csehek esetében gyengült, a szlovének nem tekintik magukat balkániaknak, a mediterrán identitás erősödéséről beszélhetünk. Lengyelország esetében a nyugatiság meghatározása egyértelmű, de a német szomszédság miatt a keleti hovatartozás tudata is jelentős. A horvátok, hasonlóan kettős kötődést mutatnak, a nyugati mellett a balkáni, de ezen belül a közép-európai és mediterrán hovatartozás tudata is erősnek mondható. Románia a 90-es évek közepétől inkább a Közép-Európához való tartozását hangsúlyozza. Oroszországban a nyugatias vonás megkésetten jelentkezett az erős ázsiai kötődés mellett. Putyin Nyugat felé “erősít”. Ukrajna a hovatartozás vonatkozásában bizonytalan (lásd: Nyugat- és Kelet-Ukrajna), a nyugati hovatartozás tudata erősödött.

A szomszédsági viszony és a regionális szerep tekintetében is megosztottak az említett országok. Történelmi okok miatt is a szomszédság jelentős szerepet játszott az identitás alakulásában és a külpolitika formálásában. 1989 után felfokozott “histor-izálás” ment végbe, s emiatt is a bilaterális kérdések jelentősen előtérbe kerültek.

A szlávság tudatát a cseheknél, és még inkább a szlovákoknál – függetlenül az említett csökkenéstől – továbbra is “ébren tartja” a német, illetve a magyar szomszédság léte. Identitásukat mindkét ország a szomszédokkal szemben erősíti.

Ami a regionális hatalmi státuszigényeket, ambíciókat illeti, a lengyelek esetében beszélhetünk korlátozott törekvésekről. A szerbek, horvátok a balkáni térségben mutatnak ki ilyen törekvéseket. A csehek és a szlovákok esetében voltak hasonló illúziók ( Prága mint regionális központ, a szlovákok geopolitikai jelentőségre hivatkozása). Végül a csehek rákényszerültek, hogy kelet felé (V-4-ek) forduljanak. A szlovákok pedig a V-4-ek keretében törekednek “hajtóerőként” fellépni, míg a szlovének gazdasági regionális vezető szerepet igyekeznek elérni és fenntartani térségükben.

A külpolitikai választás érzékelhetően visszahat az identitás alakulására. Ausztria, miután az EU tagja lett, össze tudta egyeztetni a semlegességi tudatukat az uniósággal és ez erősítette Ausztria “osztrákosodási” folyamatát. A jugoszláv utódok lényegében elutasítják a balkáni együttműködés újjáélesztését, az európai, közép-európai irányultság ma már fontosabb számukra. Oroszország szuverén módon áll a periférián, megőrzi sajátos különállását.

A fent vázolt összegzés természetesen csak fő vonalaiban, sommásan ad választ a kérdésre, kiemelve a leginkább jellemző ismérveket. A kép a résztanulmányok tükrében nemcsak átfogóbb, de árnyaltabb is. Az egyes országokról készült tanulmányokat a téma szakértői készítették (nevezetesen: Deák András, Hamberger Judit, Juhász József, Kántor Zoltán, Kiss J. László, Póti László, Szilágyi Imre, Tálas Péter). A témáról készült anyagokat előzetesen a Teleki Intézetben rendezett konferenciákon vitatták meg, oly módon, hogy minden előadást, országismertetőt két korreferátum követett, majd a jelenlévő hallgatóság is véleményt mondhatott. A szóban forgó első kötet tanulmányait ezt követően a szerzők véglegesítették.

A publikált tanulmányok eltérő terjedelemben készültek (60 és 20 oldal között), szerkezetileg is eltérőek, hiszen az elemzett országok nagymértékben különböznek, s taIán az is megállapítható, hogy nem egyforma mélységben és alapossággal kimunkáltak, felfogásbeli különbségek is kimutathatók. A szerzők igyekeztek követni a szerkezetre és vizsgálandó tematikákra vonatkozóan egyeztetett szempontokat. Ily módon sok tekintetben egységesek a tanulmányok. Jelentős figyelmet szentel pl. minden tanulmány – kiindulásként-a nemzeti identitások történelmi forrásainak, gyökereinek és elemeinek, az identitástudat módosulásainak. A vizsgálat súlypontját azonban elsősorban az elmúlt, hozzávetőlegesen 10 év határozza meg. Vagyis az európai integrációs politikához fűződő viszony és a szomszédságpolitika kapnak nagyobb hangsúlyt az identitás és külpolitika kontextusában.

A tanulmányok országokra szabottak, ezért a hangsúlyok is különböznek. Példaként említhetjük Ausztriát, ahol a német identitás szerepe, hatása, és az “elkülönülés” kérdése, a jelenlegi semlegességi tudat és az integrációs politika összhangjának a vizsgálata, valamint a regionális érdekközösség keresése kapnak nagyobb súlyt, míg orosz vonatkozásban a történelmi birodalmi tudat léte, majd a közelmúlt nagyhatalmi víziói és a Putyini nyugatos fordulat. Szerbia esetében a nemzeti egység aktuális kérdései, román relációban a nemzetépítési politika és megosztottság, Szlovénia vonatkozásában a szomszédsági és balkáni viszonyok hatása (NATO-hoz való viszony), Szlovákia esetében a magyar fóbia, emellett az integrációs külpolitika prioritása, a rugalmas geopolitikai és civilizációs irányváltást tükröző jelenségek vizsgálata dominál.

A publikált tanulmányok gazdag forrásanyagra támaszkodnak. A szerzők jelentős mértékben, talán döntő mértékben az adott országok publikált forrásanyagait, elemzéseit használják fel a téma vizsgálatához, de létező magyar és más nyelvű forrásokra is támaszkodnak.

Ha értékelni akarjuk a kiadványt, mindenekelőtt annak kiemelkedő hézagpótló jelentőségét kell hangsúlyozni, amely a magyar olvasó és politika számára egyaránt fontos és nélkülözhetetlen információkat nyújt az adott témában, a szélesebb horizontban való tájékozódáshoz. A könyv megjelentetése jelentős hozzájárulás a külpolitika, az azt be-

folyásoló tényezők árnyaltabb megítélése, térségünk bonyolult viszonyainak és állapotának, fejlődési tendenciáinak a megismeréséhez. Az elemzések jól tükrözik az egyes országok eltérő útjait a mához, a jelenlegi állapotok sajátosságait, a végbemenő nagyméretű átalakulásokat, melyek az identitások változásait is eredményezik. E változások üteme, jellege országonként eltérő, de sok a közös vonás, különösen azokban az országokban, amelyek közelálló perspektívával rendelkeznek.

Ugyanakkor látni kell, hogy alapvetően egy elsődleges kísérletről, alapozó lépésről van szó a kérdés átfogó megválaszolását illetően. Mire gondolunk elsősorban?

Viszonylag egyszerűbbnek tűnik a nemzeti identitások történelmi vonatkozásainak (gyökerek, fejlődés, változások) a felmérése, annak a kimutatása, hogy az egyes országok milyen alapvető identitások és változások mentén jutottak el a mához, az adott országok milyen történelmileg kialakult identitást (identitásokat) örököltek a múltból a rendszerváltozások kezdetéig. De már nehezebb annak konkrét és pontos kimutatása, hogy ebből a rendszerváltozások folyamán menynyit és mit őriztek meg valójában, és ezek konkrétan mennyiben, milyen módon befolyásolják az adott országok külpolitikáját. Megállapítható, hogy az identitásváltozásra a legnagyobb hatást a rendszerváltások mélysége, a jövő perspektívái, ezen belül is az európai integráció gyakorolja, ami kihat a szomszédságpolitika változásaira, a region-alizmusban való gondolkodásra.

A nehézségek tehát itt kezdődnek, a nagyfokú változások időszakával. Egyrészt azért, mert a múlt és a jelen itt ütköznek leginkább a tudatban, éspedig bonyolult, ellentmondásos körülmények között és közegekben s ennek kapcsán merülnek fel fontos kérdések, melyek további mélyrehatóbb vizsgálatokat is igényelnek.

Ami az identitások kérdését, az örökséget illeti, érdemes elemezni, mi az, ami a háttérbe szorul, csökkenő hatású, vagy ellenkezőleg egyes elemei éppen – politikai és egyéb hatások miatt – előtérbe kerülnek, akár pozitív, vagy negatív előjellel: egészséges nemzettudatot építő hatással, vagy csupán politikai megfontolásokból, a politikai csatározások eszközeként, politikai érdekcsoportok céljait, törekvéseit szolgálva. Kérdés tehát, hol az a pont, amikor a nemzeti tudati örökség egyes elemeinek előtérbe állítása már nem igazán a nemzet valódi érdekeit szolgálja, mert nehezítik az új hatások, kívánatos identitáselemek befogadását.

Ezzel összefüggésben is elmélyültebb vizsgálati igény lehet az identitás és identitások kérdésének az összefüggése. Vagyis az egy azon országon belül meglévő identitások sorféleségének a szerepe és jelentősége, amely identitások részben a történelmi fejlődésből adódnak (nemzetiségek léte, többségi és kisebbségi nemzet viszonya, régiók szerinti elkülönülés stb.), részben viszont a pluralista társadalmak keretében termelődnek ki. A politikai elitek révén akár hosszú időre konzerválódhatnak s megoszthatják a társadalmi tudatot, s ennek megfelelően hatnak a külpolitika milyenségére.

A tapasztalatok azt mutatják, hogy nagyon nehéz az identitás külpolitikára gyakorolt közvetlen hatásának a felmérése, kimutatása, miután a külpolitikát (milyenségét, döntéseit) számos más, alapvető tényező befolyásolja és határozza meg. Ahogy egyik szerző utal is arra, hogy a közvetlen hatás inkább csak kiélezett sorshelyzetekben mérhető leginkább (lásd Szerbia esete). Általában a jellemző az, hogy az identitás hatása és a kölcsönhatás alapvetően közvetve, áttételesen érvényesül. Ezért is úgy vélem, hogy arra a kérdésre, hogy a nemzeti identitás és a külpolitika milyen kölcsönhatásban van, az identitás konkrétabb formában kimutatva hogyan konstituál külpolitikát, a külpolitikai választások miként hatnak vissza a nemzeti identitásokra és érdekekre, a kiadvány csak részben ad választ.

Az olvasónak feltűnik, hogy a vizsgált Közép- és Kelet-Európa országai között Magyarország nem szerepel, ami nyilván tudatos elgondolás, a kiadvány koncepciójával függ össze. Valójában kár, hogy kimaradt. Nyilván egy külön feladat lehet annak felmérése, hogy a térség országairól szóló elemzések milyen tanulságokat nyújtanak számunkra, milyen konzekvenciák levonására adnak módot a magyar nemzeti identitás állapotára, további építésére és a külpolitika vitelére vonatkozóan. Hogyan segíthetik elő a levont tanulságok a magyar nemzeti önismeret elmélyítését, ezáltal a külpolitikára gyakorolt hatást.

Dr. Boros Ferenc

Horváth Gyula (szerk.): Székelyföld. Kárpátmedence régiói 1. Budapest-Pécs, Magyar Tudományos Akadémia Regionális Kutatások Központja és Dialóg Campus Kiadó, 2003, 458 p.

Európa fejlődésében a térnek mindig kitüntetett szerepe volt. A kontinens különböző térségeit behálózó és az azokat egybekapcsoló gazdasági tevékenységek telepítési feltételeitől függően, hosszú fejlődési ciklusok alatt a dinamikus régiók geográfiai elhelyezkedése folyamatosan változott. Az ókori dél-európai városállamokból a reneszánsz közép-itáliai kis köztársaságokat érintve az ipari forradalom korszakában Északnyugat-Európáig számtalan régió játszott centrumszerepet az európai fejlődésben.

Másfél évtizeddel a vasfüggöny lehullása után a Kárpát-medencében nagyon markáns területi egyenlőtlenségek alakultak ki. Az államszocializmus regionális és településpolitikájának ideológiája és az ebből fakadó célkitűzések (az arányos fejlesztés, a falu és a város közti civilizációs különbségek mérséklése, az ingyenes vagy az erősen támogatott társadalmi juttatások térben egyenletes elosztása) alapjukat vesztették, a piacgazdaság kialakulóban levő erői újabb differenciálódást indítottak el. A decentralizált társadalomirányítási modell és a kiépülő piacgazdaság mechanizmusai felértékelték a helyi és regionális sajátosságokat, minek következtében megerősödött a térségi gondolkodás (a regionalizmus) szerepe.

E forradalmian új környezetben a Magyar Tudományos Akadémia Regionális Kutatások Központja munkatársai az elsők közt tudatosították, hogy a társadalmat befolyásoló döntéseket – szakítva az évszázados hagyományokkal – tudományosan kidolgozott és rendszerezett elméleti és empirikus kutatásoknak kell megalapozniuk. Foglalkozni kell a társadalmi-gazdasági átmenet regionális folyamataival, azok sajátosságaival és hatásainak számbavételével, különös tekintettel

Impresszum 2004/2

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le
negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t
VI. évfolyam

Főszerkesztő
Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke
Öllös László

Szer­kesz­tő­bi­zott­ság
Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország), Holger Fischer (Németország), Gyurgyík László (Szlovákia), Hunčík Péter (Szlovákia), Petteri Laihonen (Finnország), Lampl Zsuzsanna (Szlovákia), Lanstyák István (Szlovákia), Lengyel Zsolt (Németország), Liszka József (Szlovákia), Mészáros András (Szlovákia), Roncz Melinda (Szlovákia), Simon Attila (Szlovákia), Szarka László (Magyarország), Andrej Tóth (Csehország), Végh László (Szlovákia)

Tartalom

Tanulmányok

Mészáros András: A magyar nyelv és irodalom oktatása a Pozsonyi Királyi Akadémián és a Pozsonyi Evangélikus Líceumban a XIX. században 3
Lampl Zsuzsanna: A dél-szlovákiai magyar és szlovák fiatalok egészségkárosító és egészségvédõ szokásai 21
T. Mirnics Zsuzsanna:A vajdasági magyar fiatalok egészségvédõ és egészségkárosító magatartása 37
Dr. Gábrity Molnár Irén: A vajdasági magyar tanulóifjúság iskolai szintje, mint a magyar értelmiségpótlás feltétele 57
Kiss József: Szlovákia helye és szerepe Milan Hodža geopolitikai koncepciójában 83
Popély Árpád: Adalékok a szlovákiai magyarság csehországi deportálásának történetéhez 99
Janek István: Károlyi Mihály a csehszlovák–magyar viszony és lakosságcsere rendezésért 1945–48 között 127
Dr. Boros Ferenc: Van-e esély a magyar–szlovák kiegyezésre és megbékélésre? (Kísérletek, tapasztalatok) 145

Oral History

Elbeszélt történelem. Szabó Rezsõ 159

Műhely

Gramma Nyelvi Iroda 185

Könyvek

Elekfi László–Wacha Imre: Az értelmes beszéd hangzása. Mondatfonetika kitekintéssel a szövegfonetikára. (Misad Katalin) 191
Angyal Béla: Dokumentumok az Országos Keresztényszocialista Párt történetéhez 1919–1936. (Simon Attila) 195
Němci a Maďaři v dekretech prezidenta republiky. Studie a dokumenty 1940–1945. (Varga Sándor) 198
Csanda Gábor (szerk.): Somorjai disputa (1.). Az élõ szlovákiai magyar írásbeliség c. szimpózium elõadásai. (L. Varga Péter) 200

Mészáros András: A magyar nyelv és irodalom oktatása a Pozsonyi Királyi Akadémián és a Pozsonyi Evangélikus Líceumban a XIX. században

A cím­ben em­lí­tett ok­ta­tá­si in­téz­mé­nyek nem­csak a XIX. szá­zad leg­je­len­tő­sebb fel­ső-ma­gyar­or­szá­gi is­ko­lái kö­zé tar­toz­tak, ha­nem fon­tos he­lyet fog­lal­tak el a ma­gyar­or­szá­gi mű­ve­lő­dés tör­té­ne­té­ben is. Ez a sze­re­pük per­sze nem volt azo­nos az egész szá­zad fo­lya­mán. A Ki­rá­lyi Aka­dé­mia a szá­zad el­ső fe­lé­ben, majd pe­dig 1875-től kez­dő­dő­en (ami­kor új­ra­ala­kult a böl­cse­le­ti kar), az evan­gé­li­kus lí­ce­um pe­dig a szá­zad utol­só har­ma­dá­ig (ami­kor ki­vált be­lő­le a te­o­ló­gi­ai aka­dé­mia) tar­to­zott a ma­gyar­or­szá­gi fel­ső­ok­ta­tás él­vo­na­lá­ba. Kü­lön­bö­ző szin­ten, hang­súly­ok­kal, idő­ren­di és tan­rend­be­li sze­rep­ben azon­ban mind­egyik­ben meg­je­lent a ma­gyar nyelv és iro­da­lom ok­ta­tá­sa. En­nek tör­té­ne­té­vel és tar­tal­mi ös­­sze­te­vő­i­vel fog­lal­ko­zik az aláb­bi ta­nul­mány.

Is­mert tény, hogy az aka­dé­mi­á­kat a Ratio Edu­ca­tio­n­is hoz­ta lét­re a XVIII. szá­zad vé­gén az egyes tan­ke­rü­le­tek szék­he­lye­in. Fel­ső-Ma­gyar­or­szá­gon két he­lyen: Po­zsony­ban és Kas­sán. Kas­sán meg­vol­tak a fel­ső­ok­ta­tás előz­mé­nyei, hi­szen ko­ráb­ban itt mű­kö­dött a je­zsu­i­ta egye­tem két ka­ra (a böl­csé­sze­ti és a te­o­ló­gi­ai), Po­zsony­ban azon­ban csu­pán az evan­gé­li­kus lí­ce­um­nak volt fő­is­ko­lai jel­le­ge (mi­vel­hogy ott te­o­ló­gi­át is ok­tat­tak). Ere­de­ti­leg Nagy­szom­bat kap­ta az aka­dé­mi­át kár­pót­lá­sul az el­vesz­tett (Bu­dá­ra át­te­le­pí­tett) egye­tem he­lyett, de 1784-ben ezt az in­téz­ményt Po­zsony­ba he­lyez­ték át. (Mel­lé­ke­sen jegy­zem meg, hogy ugyan­ek­kor ke­rült a po­zso­nyi vár­ba az or­szá­gos pap­ne­ve­lő sze­mi­ná­ri­um is, amely azon­ban csak rö­vid ide­ig mű­kö­dött itt, mert ha­ma­ro­san kom­pe­ten­cia jel­le­gű konf­lik­tu­sok tá­mad­tak a bu­dai, ill. pes­ti egye­tem te­o­ló­gi­ai ka­ra meg a sze­mi­ná­ri­um kö­zött. Ké­sőbb meg is szün­tet­ték az or­szá­gos sze­mi­ná­ri­u­mot, és a pap­ne­ve­lés az egye­te­mi szin­tű te­o­ló­gi­ai kép­zés mel­lett vis­­sza­ke­rült az ér­se­ki és püs­pö­ki szék­he­lyek­re.) A po­zso­nyi aka­dé­mia mű­kö­dé­se – az 1803-as meg­szün­te­té­si kí­sér­le­tet le­szá­mít­va – ez­után a sza­bad­ság­harc le­ve­ré­sé­ig za­var­ta­lan volt.
A Ratio sze­rint az aka­dé­mia két­szer két éves tan­fo­lyam­ként volt meg­szer­vez­ve, ami a gya­kor­lat­ban két – böl­csé­sze­ti és jo­gi – kart je­len­tett. A böl­csé­sze­ti kar el­vég­zé­se adott jo­got a ta­nul­má­nyok foly­ta­tá­sá­ra az or­vo­si, a jo­gi és a te­o­ló­gi­ai ka­ro­kon, de a böl­csé­sze­ti ta­nul­má­nyok­nak nem­csak ilyen elő­ké­szí­tő, ha­nem au­to­nóm jel­le­gük is volt. A jo­gi kar ab­szol­vá­lá­sa hi­va­tal­vi­se­lés­re vagy pe­dig az egye­te­mi jo­gi ka­ron foly­ta­tó­dó ta­nul­má­nyok­ra adott jo­go­sít­ványt. Az el­ső Ratio in­téz­ke­dé­sei az egyes nyel­ve­ket, így a ma­gyar nyel­vet is a böl­csé­sze­ti kur­zus­ban aján­lott vá­laszt­ha­tó tárgy­ként tün­te­tik fel mind a négy fél­év­ben. „Igen aján­la­tos vi­szont, hogy mind­egyik aka­dé­mi­án ta­nu­ló­kört szer­vez­ze­nek olyan aka­dé­mi­ai ta­ná­rok irá­nyí­tá­sá­val, akik e nyel­ve­ket ki­vá­ló­an be­szé­lik, és – te­kin­tet­be vé­ve a vi­dé­ket, ahol az aka­dé­mia mű­kö­dik – egyik he­lyen a la­tint és a né­me­tet, majd a ma­gyart és a szlo­vá­kot, má­sutt az el­ső hár­mat, vé­gül pe­dig a hor­vát nyel­vet igye­kez­ze­nek gya­ko­rol­ni” (Ratio 1981:130). A má­so­dik Ratio a lí­ce­u­mok és aka­dé­mi­ák ese­té­ben ilyen­kép­pen fo­gal­maz e kér­dés­ben: „A ma­gyar nyel­vet ha­zánk­ban az is­ko­lák ma­ga­sabb osztályaiban1 a ha­zai nö­ven­dé­kek kö­zül sen­ki sem mel­lőz­he­ti /…/ Ha még­is akad­ná­nak olyan nö­ven­dé­kek, akik­nek ez nem anya­nyelv­ük, és azt nem elég­gé is­me­rik, ak­kor gya­ko­rol­tat­ni kell őket a nyelv­tan­ban, a töb­bi­ek pe­dig e nyelv csi­szo­lá­sá­val, va­la­mint ki­vá­ló szer­zők mű­ve­i­nek ol­va­sá­sá­val fog­lal­koz­za­nak azo­kon az órá­kon, ame­lye­ken mind a fi­lo­zó­fi­ai, mind a jo­gi szak hall­ga­tói – más elő­adá­sok el­mu­lasz­tá­sa nél­kül – részt ve­het­nek” (Ratio 1981:267).

A mon­dot­tak­ból is ki­tű­nik, hogy a ma­gyar nyelv és iro­da­lom ok­ta­tá­sa nem je­len­tett ma­gyar nyel­vű­sé­get az aka­dé­mi­án. Hi­szen a Ratio a la­tin nyel­vet a hall­ga­tók famil­iaris ser­mójá­nak ne­vez­te, és a la­tin volt az ok­ta­tás nyel­ve mind a böl­csé­sze­ti, mind pe­dig a jo­gi ka­ron. II. Jó­zsef né­me­te­sí­tő igye­ke­ze­te csak rö­vid éle­tű volt, ami után vis­­sza­tért a la­tin, és hi­va­ta­los nyelv­ként ke­zel­te­tett egé­szen a XIX. szá­zad negy­ve­nes éve­i­ig. 1835-ben egy hely­tar­tó­ta­ná­csi le­irat vé­le­ményt kért a po­zso­nyi aka­dé­mia igaz­ga­tó­sá­gá­tól, ho­gyan le­het­ne a ma­gyar nyelv és iro­da­lom ta­ná­rát egyen­lő­vé ten­ni a töb­bi ta­nár­ral. De csak egy 1844-es tör­vény­ren­de­let tet­te a ma­gyart a ta­ní­tás nyel­vé­vé a pes­ti egye­te­men és a fő­is­ko­lá­kon (ki­vé­ve a hor­vát is­ko­lá­kat). A böl­csé­sze­ti ka­ron ez­után a ma­gyar nyel­ven és iro­dal­mon kí­vül a val­lás­tant, a ha­zai és egye­te­mes tör­té­net­tu­do­mányt, a ter­mé­szet­tant, a me­ző­gaz­da­ság­tant és a pré­di­ká­ci­ót kel­lett ma­gya­rul ok­tat­ni. A fi­lo­zó­fi­ai tár­gyak kö­zül azon­ban a lo­gi­kát és a me­ta­fi­zi­kát ez­után is la­ti­nul ad­ták elő. A la­tin mint ta­ní­tá­si nyelv tel­jes ki­ik­ta­tá­sa csak 1848-ban kö­vet­ke­zett be. Ezek után még 1850 és 1860 kö­zött volt olyan idő­szak, ami­kor nem ma­gya­rul – ha­nem né­me­tül – ok­tat­tak az aka­dé­mi­án.

A Ratio in­téz­ke­dé­se­i­vel pár­hu­za­mo­san a ma­gyar or­szág­gyű­lés is fon­tos ha­tá­ro­za­to­kat ho­zott a ma­gyar nyelv ok­ta­tá­sá­ról. Az 1790–91. évi 16. tör­vény ér­tel­mé­ben a ma­gyar nyelv ta­ná­rai azo­kat a di­á­ko­kat vol­tak il­let­ve ok­tat­ni, „akik ezt a nyel­vet nem tud­ják, de meg akar­ják ta­nul­ni” vagy akik már tud­ják, „de tö­ké­le­te­sí­te­ni akar­ják ma­gu­kat ben­ne” (Mé­szá­ros 1976:177–184). Ez, va­la­mint a ké­sőb­bi, 1792-es tör­vény nem a mai ér­te­lem­ben vett „ma­gyar nyelv és iro­da­lom” tan­tár­gyat tár­gyal­ta, ha­nem a ma­gyar nyelv meg­ta­nu­lá­sá­nak le­he­tő­sé­gét pró­bál­ta biz­to­sí­ta­ni.
Ho­gyan va­ló­sult meg mind­ez a po­zso­nyi aka­dé­mi­án? Ha ugyan­is tud­juk, hogy a Ratio csu­pán aján­lá­so­kat tett a ma­gyar nyel­vet il­le­tő­en, és né­mi sza­bad­sá­got en­ge­dé­lye­zett a ta­ná­rok­nak ab­ban az eset­ben, ha nem vol­tak hi­va­ta­los tan­köny­vek, ak­kor az il­le­tő ta­ná­rok jegy­ze­tei so­kat el­árul­hat­nak az idé­zett tör­vény, va­la­mint a tan­ter­vek meg­va­ló­su­lá­sá­nak mó­do­za­ta­i­ról. Ve­gyük te­hát előbb sor­ra az aka­dé­mi­án ma­gyar nyel­vet és iro­dal­mat ok­ta­tó ta­ná­ro­kat.

Az el­ső Gubernáth An­tal (1757–1814) volt, aki is­ko­lá­it Győ­rött és Bécs­ben vé­gez­te, 1792 és 1811 kö­zött ad­ta elő a ma­gyar nyel­vet. Köz­ben két éven át ok­tat­ta a fi­lo­zó­fi­ai tár­gya­kat is.2 La­ti­nul ír­ta meg di­ák­jai szá­má­ra az Insti­tu­tion­um lin­guae et lit­ter­at­u­rae hun­gar­i­cae 2 tomii (Posonii, 1802, 1803) c. mű­vét. Az el­ső rész a gram­ma­ti­ká­val, a má­so­dik a szin­ta­xis­sal fog­lal­ko­zik. Az el­ső rész­hez táb­lá­za­tok van­nak csa­tol­va, a má­so­dik rész bő (több mint 250 ol­dal­nyi) fra­ze­o­ló­gi­ai szó­tárt, ma­gyar szó­lá­so­kat és köz­mon­dá­so­kat, va­la­mint le­ve­le­zé­si min­tá­kat is tar­tal­maz. Aho­gyan azt idé­zett dol­go­za­tá­ban Mé­szá­ros Ist­ván is hang­sú­lyoz­za, Gubernáth mű­ve egy­részt az igé­nye­sebb nyelv­tan­köny­vek kö­zé tar­to­zott, más­részt a pusz­ta nyelv­ok­ta­tá­son túl erős hang­súlyt fek­te­tett a nyelv­he­lyes­ség­re, a nyelv­szé­pí­tés­re és a nyelv­mű­ve­lés­re is (Mé­szá­ros 1976:178). A nyelv­mű­ve­lés ha­té­kony esz­kö­zé­nek tar­tot­ta pél­dá­ul a ma­gyar iro­da­lom mű­ve­i­nek ol­va­sá­sát. Eb­ből a kor­ból szö­veg­gyűj­te­mé­nye­ket is is­me­rünk, ame­lyek ezt a célt szol­gál­ták. Gubernáth ugyan­ak­kor nem­csak az el­bur­ján­zott la­tin ki­fe­je­zé­se­ket akar­ta ki­gyom­lál­ni a ma­gyar nyelv­ből, ha­nem a több­je­len­té­sű ma­gyar sza­vak­kal és az írás­be­li­ség­gel is fog­lal­ko­zott tan­könyv­ében. Áll­jon itt íze­lí­tő­ül a „ré­sze­ges” szó Gubernáth fra­ze­o­ló­gi­ai szó­tá­rá­ból (mai he­lyes­írás­sal): „Iszo­nyú szem­te­len­sé­gű za­bá­lás­ban, hör­pögetés­ben gyö­nyör­kö­dik. Bor­csap, lo­pó­tök vagy hebér. A kan­csó haj­to­ga­tá­sá­ban za­bo­lát­lan, tel­he­tet­len, fá­rad­ha­tat­lan. Oly em­ber, aki­nek a sza­bó­gyű­szű­höz ha­son­lít­hat­ni szá­raz, kér­ges tor­kát. Aki a csiz­má­já­ban sem szen­ved­he­ti a vi­zet. Oly em­ber, aki­nek az el­ső für­dő­jét is bor­ban csi­nál­ták. /…/ Aki an­­nyit tölt s önt a szá­ra­zon kon­gó ga­rat­ra, hogy meg­tak­nyo­so­dik. Le­is­­sza ma­gát, ma­gán túl van. Fe­je min­den ös­­szes­sé­ges korty­ol­gatá­sok­nak. /…/ Aki at­tól tart, hogy nád te­rem az or­rá­ban, ha bo­ron kí­vül más va­la­mit iszik. Min­den cé­gér előtt meg­áll, mint a mes­ter lova.”
A tör­té­net­tu­do­mány ta­ná­ra­ként mű­kö­dött az aka­dé­mi­án Bel­nay Györ­gy Ala­jos (1765–1809), aki nyom­da­tu­laj­do­nos is volt, és aki­nek meg­je­lent egy iro­da­lom­tör­té­ne­ti jel­le­gű mű­ve, a His­to­ria lit­ter­arum bonarumque artium in Hun­garia (Posonii, 1799. En­nek a mű­nek a má­so­dik, vál­to­zat­lan ki­adá­sa: Com­pendi­um his­to­ri­ae rei lit­ter­ari­ae in Hun­gari­a…, Posoni­i, 1811). Bel­nay több for­rást is meg­em­lít, ame­lyek­ből me­rí­tett, de fő­ként Wal­laszky Pál Con­spec­tus reipub­li­cae lit­ter­ari­ae (Posonii et Lip­si­ae, 1785) c. mun­ká­já­ra tá­masz­ko­dott. Tő­le ve­szi át a hun iro­da­lom­ról szó­ló részt is, amely majd Fer­enczynél is megje­lenik. Bel­nay nem­csak az iro­da­lom­mal, ha­nem a tu­do­má­nyos­ság­gal is fog­lal­ko­zik, és Wal­laszkytól el­té­rő­en job­ban ki­eme­li a ka­to­li­ku­sok sze­re­pét.
Gubernáthot az 1800/1801-es tan­év el­ső fe­lé­ben Etrekarc­sai Georch Il­lés (1772–1835) he­lyet­te­sí­tet­te, aki – bár ügy­véd és ké­sőbb táb­la­bí­ró volt – rö­vid ide­ig ok­ta­tott a po­zso­nyi aka­dé­mi­án, és több nyel­vé­sze­ti ta­nul­má­nya is meg­je­lent. Kö­zü­lük az egyik – A ma­gyar he­lyes­írás fő rend­sza­bá­lya­i­ról (Pest, 1821) – Mar­cz­ibány­i-dí­jat nyert (Ortvay 1884:153, 156). A név­te­le­nül meg­je­lent Pa­ra­dig­ma con­ju­ga­tio­n­is ver­bo­rum et metho­d­us iis­dem recte uten­di Hun­garis pro­pria (Posonii, 1799) mel­lett ben­nün­ket az Etel­ká­ból ki-vá­lo­ga­tott re­mek­je a he­lyes ma­gyar­ság­nak (Po­zsony, 1800) ér­de­kel­het, mert eb­ben meg­va­ló­sí­tot­ta azt, ami­ről Gubernáth is szólt, még­pe­dig azt, hogy az iro­dal­mi mű­vek ol­va­sá­sa fel­éb­resz­ti az ér­dek­lő­dést az adott nyelv irán­t, és se­gí­ti an­nak ta­nu­lá­sát. Georch sze­mel­vé­nye­ket kö­zöl az is­mert re­gény­ből, eh­hez csat­la­koz­tat egy 32 ol­da­las ma­gyar–la­tin szó­tárt, va­la­mint egy név­más­ra­go­zá­si táb­lá­za­tot (amely­ben egyéb­ként tö­ké­le­te­sen meg­kü­lön­böz­te­ti és ki is je­lö­li a zárt és a nyílt „e” köz­ti kü­lönb­sé­ge­ket), és mind­ezt ilyen­for­mán bo­csát­ja út­já­ra: „Va­gyok is fe­lő­led oly re­mény­ség­gel, hogy el­ol­vas­ván e ke­ve­set, a hoz­zá adott tol­da­lé­kot pe­dig tö­ké­le­te­sen meg­ta­nul­ván, ked­ved ke­re­ke­dik az egész ere­de­ti mun­ká­nak, ama vi­lág-csu­dál­ta Etel­ká­nak mind ol­va­sá­sá­ra, mind pe­dig ma­gya­rá­zá­sá­ra. Sőt: tud­ván egy­né­hány száz gyö­kér­sza­vak­nak mag­yaráza­tját, tud­ván egy­szer­smind a szár­maz­ta­tás mód­ját, ke­vés mun­ká­val egy­sze­ri­ben an­­nyit fogsz tud­ni, men­­nyi a kö­zön­sé­ges be­széd­nek foly­ta­tá­sá­ra un­tig ele­gen­dő fog len­ni” (Etrekarcsai 1800:1–2). Szin­te kár, hogy szer­zőnk a nyelv­ta­ná­ri pá­lyát a job­ban jö­ve­del­me­ző ügyé­szi­vel cse­rél­te fel.

Ugyan­csak szö­veg­gyűj­te­mén­­nyel mu­tat­ko­zott be az aka­dé­mia kö­vet­ke­ző ta­ná­ra, Cselkó Ist­ván (1773–1837), aki 1812-től ha­lá­lá­ig ok­tat­ta a ma­gyar nyel­vet és iro­dal­mat. Ezt meg­elő­ző­en a zsol­nai és a trenc­séni gim­ná­zi­um­ban mű­kö­dött (Ortvay 1884:160). Az ok­ta­tás mel­lett 1809-től ő szer­kesz­tet­te az Ephemerides politi­co- s­ta­tis­ti­cae c. po­zso­nyi la­tin nyel­vű la­pot is. A Vá­lo­ga­tott da­ra­bok min­den ko­rú je­les ma­gyar Írók­ból (má­so­dik, bő­ví­tett ki­adás, Po­zsony, 1827) ki­mon­dott cél­ja ugyan­az, mint Georché. Az iro­dal­mi sze­mel­vé­nye­ket ma­gyar szó­lá­sok és köz­mon­dás­ok gyűj­te­mé­nye, „szé­pen il­lő társ-igék” (mint pél­dá­ul „ár­nyék-vi­lág, bal-íté­let, di­cső­sé­ges em­lé­ke­zet, em­ber­te­len la­tor, okos fi­gye­lem, tu­nya in­du­la­tok, vi­lág sepre­je, za­va­ros be­széd, zsí­ros ha­zug­ság” stb.) és „né­mely kü­lö­nös sza­vak” (pél­dá­ul „Ádám al­má­ja: a gé­gé­nek ki­ál­ló cso­mó­ja; bar­ká­csol­ni: fel s alá jár­kál­ni; ime­ly: a ló bő­ré­ből ön­ként ser­ke­nő vér, vagy a szar­vas­mar­ha bő­re alatt ter­mő fé­reg” stb.) kö­ve­tik. Cselkó vá­lo­ga­tá­sa te­hát nyelv­könyv­ként, iro­dal­mi sze­mel­vény­ként, sti­lisz­ti­kai út­mu­ta­tó­ként, fra­ze­o­ló­gi­ai gyűj­te­mény­ként is ke­zel­he­tő.

Iro­da­lom­tör­té­ne­ti szem­pont­ból pe­dig azért ér­de­kes, mert a sze­mel­vé­nyek egy bi­zo­nyos ke­reszt­met­sze­tet ad­nak a ma­gyar iro­da­lom múlt­já­ból, de ugyan­ak­kor egy sa­ját­sá­gos szem­lé­le­tet is tük­röz­nek. Még­pe­dig azt, ame­lyik a re­form­kor­ban kez­dett láb­ra kap­ni, és fő­ként a XIX. és XX. szá­zad for­du­ló­ján vált szin­te egyed­ural­ko­dó­vá az iro­da­lom­ok­ta­tás­ban.
De lás­suk előbb a ki­vá­lasz­tott mű­ve­ket és szer­ző­ket: a kö­zép­kor­ból a Ha­lot­ti Be­széd és Kö­nyör­gés, va­la­mint A bol­dog­sá­gos szűz­ről va­ló ének; eze­ket a mű­ve­ket a kö­vet­ke­ző szer­zők­től va­ló sze­mel­vé­nyek kö­ve­tik: Sylvester Já­nos, Du­go­nics And­rás, Falu­di Fe­renc több pró­zai és lí­rai mű­ve, Kis Já­nos, Dayka Gá­bor, Ka­zin­czy Fe­renc, Ver­se­ghy Fe­renc, Ányos Pál, Ba­tsá­nyi, Aran­ka Györ­gy, Dö­me Kár­oly, Fej­ér Györ­gy, Mede Pál, Rá­day Ge­de­on, Baróti Sza­bó Dá­vid, Vi­rág Be­ne­dek, Ber­zse­nyi Dá­ni­el, Kis­fa­ludy Sán­dor, Zrí­nyi Mik­lós, Csepc­sányi Gá­bor. Fe­les­le­ges fel­so­rol­ni azo­kat a ne­ve­ket, ame­lyek hi­á­nyoz­nak eb­ből a vá­lo­ga­tás­ból. An­nál ér­de­ke­seb­bek azok, ame­lyek be­ke­rül­tek. Gon­dol­junk pél­dá­ul Dö­me Kár­oly­ra, aki po­zso­nyi ka­no­nok és a Ma­gyar Tu­dós Tár­sa­ság tisz­te­let­be­li tag­ja volt. Pap­nö­ven­dék­ként egyik ala­pí­tó­ja volt a po­zso­nyi pa­pi sze­mi­ná­ri­um iro­dal­mi kö­ré­nek, és ilyen mi­nő­sé­gé­ben is­mer­ke­dett meg Ka­zin­czyval. Ka­zin­czy ked­vel­te őt, és írás­ra buzdí­tot­ta.3 Kö­rül­be­lül hu­szon­öt ver­set ha írt, de Cselkó még a Mede Pál ál­név alatt meg­je­len­te­tett ver­se­it is be­vá­lo­gat­ta a köny­vé­be. Vagy pe­dig itt van Csepc­sányi Gá­bor, aki 1793-tól a kas­sai, 1810-től 1831-ig pe­dig a po­zso­nyi aka­dé­mia ma­te­ma­ti­ka­ta­ná­ra volt4 (Ortvay 1884:159). Még­is há­rom vers­sel sze­re­pel a kö­tet­ben.

A vá­lo­ga­tás kri­té­ri­u­ma­i­ra ma­ga Cselkó mu­tat rá köny­ve Elő­be­széd­ében: „csak azo­kat vá­lasz­tot­tam, ame­lyek vagy tisz­te­le­tes ré­gi­ség­re, di­cső nyel­vünk vál­to­zá­si­ra mu­tat­nak, vagy pe­dig a jám­bor jó élet­re, szép er­kölcs­re, min­den jó­nak sze­re­te­té­re és a ma­gyar nyelv­nek csi­nos­sá­gá­ra, ékes­sé­gé­re ve­zet­nek. /…/ Mint va­la­mi tü­kör­ben fo­god ezen köny­vecs­ké­ben lát­ni a di­cső Ma­gyar Nem­zet­nek vi­lág lát­ta bá­tor­sá­gát, baj­no­ki vi­téz­sé­gét, ne­mes s tisz­ta er­köl­csét, tet­sző nyá­jas­sá­gát, egy­más­hoz hív ba­rát­sá­gát, ré­mí­tő ve­sze­del­mek­ben ret­tent­he­tet­len­sé­gét, Fel­sé­ges Ki­rá­lyá­hoz ál­lan­dó hív­sé­gét, édes ha­zá­já­hoz buz­gó szeretetét” (Cselkó 1827:4–5). Két elv mu­tat­ha­tó ki eb­ből a vá­lo­ga­tás­ból. Az egyik az iro­da­lom­nak fő­ként a ke­resz­tény­ség ré­vén el­ter­jedt fel­fo­gá­sa, melysz­erint an­nak fő funk­ci­ó­ja az er­köl­csös élet­re va­ló ne­ve­lés. Ame­lyik mű ezt a funk­ci­ót tel­je­sí­te­ni nem tud­ja vagy nem akar­ja, nem sze­re­pel­het az is­ko­lai ok­ta­tás­ban. En­nek az ér­tel­me­zés­nek egy má­sik ve­tü­le­te az evan­gé­li­kus is­ko­lák­ban a ro­man­ti­ka alatt di­va­tos­sá vált vál­to­za­ta, amely sze­rint a mű­vé­szet mint olyan ké­pes köz­ve­tí­te­ni a ra­ci­o­na­li­tás szá­má­ra hoz­zá­fér­he­tet­len transz­cen­dens, fő­ként szent tar­tal­ma­kat. Ez az el­mé­let is ki­zá­ró jel­le­gű, mert a ma­gasz­tos­ság és az épü­le­tes­ség el­len­őr­zé­se alá van von­va. A Cselkó ál­tal al­kal­ma­zott má­sik elv pe­dig szin­te elő­re­ve­tí­ti a XIX. szá­zad má­so­dik fe­lé­ben ura­lom­ra ju­tó ma­gyar iro­da­lom­tör­té­net egyik axi­ó­má­ját, melysz­erint az iro­da­lom a nem­ze­ti tör­té­ne­lem ol­da­lá­ról ér­tel­mez­he­tő. Ha pe­dig az iro­da­lom a di­cső nem­ze­ti múlt le­ké­pe­ző­dé­se, ak­kor, vis­­sza­me­nő­leg, az iro­da­lom lel­ke­sí­te­ni tud­ja a ma nem­ze­dé­ke­it. Mind­két eset­ben az iro­da­lom esz­köz jel­le­ge van fel­mu­tat­va, ami Cselkó ese­té­ben ért­he­tő is, hi­szen a „his­to­ria lit­ter­ari­a” ha­gyo­má­nya nyo­mán fo­gal­maz­za meg az iro­da­lom („lit­er­at­u­ra”) fo­gal­mát oly mó­don, hogy mind­az, amit ki­vá­lo­ga­tott, „a ma­gyar nyelves­mérethez (Literaturahoz) tar­toz­nak”5 (Cselkó 1827:4).
Cselkó Ist­ván után 1838 má­so­dik fe­lé­től 1839 el­ső fe­lé­ig Kör­mendy Ka­mill An­tal (1803–1870), a fi­lo­zó­fia ta­ná­ra, 1839-ben pe­dig Po­lák Sán­dor ad­ta elő a ma­gyar nyel­vet és iro­dal­mat (Ortvay 1884:161, 163). ők va­ló­ban csak he­lyet­te­sí­tő ta­ná­rok vol­tak, akik lé­nye­ge­sen nem foly­tak be az il­le­tő tárgy ok­ta­tá­sá­ba.

1840-től 1850-ig az­tán Fer­enczy Ja­kab Zsig­mond (1811–1884) ve­zet­te a tan­szé­ket, aki­nek a ne­ve fő­ként a Danielik Já­nos­sal kö­zö­sen ki­adott „Ma­gyar Írók” el­ső kö­te­té­vel vált is­mert­té. Eb­ben 360 ma­gyar szer­ző élet­raj­zát kö­zöl­te. Tan­könyv­ként is sze­rep­lő mű­vei a kö­vet­ke­zők vol­tak: Ada­lék ho­ni nyel­vünk s iro­dal­munk tör­té­ne­té­hez (Po­zsony, 1844),6 Ma­gyar nem­ze­ti nyelv­tan kö­zép­ta­no­dák szá­má­ra (Po­zsony, 1847), Ma­gyar iro­da­lom és tu­do­má­nyos­ság tör­té­ne­te (Pest, 1854).

Cselkó azt tar­tot­ta, hogy a li­te­ra­tú­ra ma­ga a nyelv­is­me­ret. Fer­enczy ezt az ér­tel­me­zést oly­for­mán fi­no­mít­ja, hogy meg­kü­lön­böz­te­ti a nyelv bel­ső és kül­ső tör­té­ne­tét. „A bel­ső ezen kér­dé­sek­kel fog­lal­ko­zik: mi volt a nyelv, mi­vé lett idő foly­tá­val, és mi­nő­nek kell len­nie, hogy mivelt­nek és tö­ké­lyes­nek mon­dathas­sék?” (Ferenczy 1854:4). Va­gyis az ún. bel­ső tör­té­net a nyelv­nek mint rend­szer­nek a tör­té­ne­te, ezért tar­tot­ta Fer­enczy na­gyon fon­tos­nak a nyelv­em­lé­kek ös­­sze­gyűj­té­sét és ki­adá­sát. Ne­hez­mé­nye­zi, hogy a fi­lo­ló­gia el­ha­nya­golt te­rü­le­te volt a ma­gyar tu­do­má­nyos­ság­nak, és hogy csak las­san kap láb­ra. „A nyelv kül­ső tör­té­ne­té­nek föl­ada­ta, elé­ter­jesz­te­ni an­nak koronk­in­ti ál­la­po­tát, ke­le­tét és ter­jedt­sé­gét” (Ferenczy 1854:5). Az ún. kül­ső tör­té­net te­hát a nyelv­ben objek­tiváló­dott mű­vek fel­mu­ta­tá­sa. Ál­ta­luk nyer­he­tünk ké­pet ar­ról, hogy „mi­vé lett a nyelv” mint a nem­ze­ti lé­te­zés ös­­sze­tar­tó­ja. Fer­enczy dek­la­rált cél­ja a nyelv ún. kül­ső tör­té­ne­té­nek a be­mu­ta­tá­sa, de pél­dá­ul a Ma­gyar iro­da­lom és tu­do­má­nyos­ság tör­té­ne­té­ben gyak­ran ki­tér nyelv­tör­té­ne­ti ös­­sze­füg­gé­sek­re is. Leg­gyak­rab­ban azon­ban a ko­ra­be­li szö­veg­ol­va­sa­tok­hoz nyújt kul­csot. Pél­dá­nak hoz­hat­juk fel, aho­gyan a XVI. szá­za­di szer­zők – Komjáti Be­ne­dek, Pes­ti Gá­bor, Erdősi Já­nos, Draskovich Györ­gy, Kár­olyi Gás­pár, Pé­csi Luk­ács, Ti­nó­di Lan­tos Se­bes­tyén – ese­té­ben (de más he­lye­ken is) meg­ad­ja az il­le­tők be­tű­hasz­ná­la­tát és azok mai ol­va­sa­tát.

A nyelv­tör­té­ne­tet te­kint­ve Fer­enczy ál­ta­lá­ban Ré­vai Mik­lós nyelv­ér­tel­me­zé­sét kö­ve­ti. El­ve­ti ugyan­ak­kor a ma­gyar nyelv finn­ugor ere­de­té­nek el­mé­le­tét, és a ma­gyar­sá­got a hu­nok­tól szár­maz­tat­ja. A ma­gyar iro­da­lom előko­rá­nak te­kin­ti a hun iro­dal­mat, akár­csak tet­te Wal­laszky és Bel­nay is. Kor­sza­ko­lá­sa az­tán po­li­ti­ka­tör­té­ne­ti szem­pon­to­kat vesz fi­gye­lem­be: az el­ső kor­szak az Ár­pá­dok ko­ra, a má­so­dik Ró­bert Kár­oly­tól a moh­ácsi vé­szig, míg a har­ma­dik I. Fer­di­nánd ural­ko­dá­sá­tól Má­ria Te­ré­zia ural­ko­dá­sá­nak vé­gé­ig tart, a ne­gye­dik pe­dig az at­tól el­telt idő­szak. Ilyen te­kin­tet­ben nincs alap­ve­tő kü­lönb­ség Fer­enczy két iro­da­lom­tör­té­ne­te kö­zött. Az el­té­ré­sek in­kább a ter­je­de­lem­ben mu­tat­ha­tók ki: az utób­bi ugyan­is bő­vebb és több anya­got tar­tal­maz. A szer­ző ér­té­kel ugyan, de ál­lást nem fog­lal: prog­ram­sze­rű­en pár­tat­lan. Fi­gye­lem­re mél­tó, hogy bár több ka­to­li­kus írót és tu­dóst tün­tet fel, mint pro­tes­tánst, nem ta­pasz­tal­ha­tó ná­la az a fe­le­ke­ze­ti hát­te­rű arány­ta­lan­ság, amely még a re­form­kor sok más szer­ző­jé­re jel­lem­ző. Nem vé­let­len má­so­dik köny­ve cí­mé­ben a „tu­do­mány” szó, mert nem­csak iro­da­lom­tör­té­ne­tet, ha­nem tu­do­mány-, in­téz­mény-, fo­lyó­irat- és is­ko­la­tör­té­ne­tet is nyújt. Az­az Fer­enczy mű­vét le­xi­kon­ként is for­gat­hat­juk. Ilyen szem­pont­ból meg­fe­lelt cél­já­nak, az is­ko­lai hasz­ná­lat­nak. Még ak­kor is, ha az egyes szer­zők fel­so­ro­lá­sa­kor, a mű­vek cí­me­i­nél és ki­adá­suk ide­jé­nél gyak­ran té­ve­dett.

1850-ben rö­vid ide­ig Ramóczy-Rameshoffer Valer­ián (1807–1864) ad­ta elő a ma­gyar nyel­vet és iro­dal­mat az aka­dé­mia még lé­te­ző böl­csé­sze­ti ka­rán (Wurzbach 1872:317–319). ő Győr­ből ér­ke­zett, majd pe­dig Po­zsony­ból Sop­ron­ba tá­vo­zott. Leg­is­mer­tebb mű­ve az 1838-ban meg­je­lent és a Kis­fa­ludy Tár­sa­ság ál­tal dí­ja­zott pá­lya­mun­ka, a Sza­va­lat­tu­do­mány volt. Két­kö­te­tes Nem­ze­ti is­ko­lai szó­tá­rán (Po­­zsony, 1838), va­la­mint a The­o­retis­ch-prac­tis­che Sprach­lehre der ung. Sprache für Deutsche c. köny­vén (Pressburg, 1841) túl ben­nün­ket a Nem­ze­ti nyelv­tu­do­mány kér­dé­sek­ben és fe­le­le­tek­ben – National Sprach­lehre in Fra­gen und Antworten (Pressburg, 1842) c. dol­go­za­ta ér­de­kel­het. Ez utób­bi tan­köny­ve na­gyobb ré­szé­ben ma­gya­rul és né­me­tül tár­gyal­ja a ma­gyar gram­ma­ti­kát, amely­nek négy fő ré­szét kü­lön­böz­te­ti meg: betű­tanít­mány, alak­tanít­mány, szó­nyo­mo­zás, szó­kö­tés. A ma­gyar szak­szó­kincs tör­té­ne­té­vel fog­lal­ko­zók szá­má­ra ér­de­kes a szer­ző ter­mi­no­ló­gi­á­ja, de pél­dá­ul az is, hogy nem­csak a hang­ta­non be­lül, ha­nem az ábé­cé­ben is kü­lön ki­je­lö­li a nyílt és a zárt „e” han­got (il­let­ve be­tűt), de az „x” és az „y” nem sze­re­pel­nek. A füg­ge­lék egy ré­szé­ben (Die notwendi­gen Gespräche) a leg­gyak­rab­ban hasz­nált szó­for­du­la­to­kat és mon­da­to­kat ta­lál­hat­juk (akár­csak egy mai tu­ris­ta­ké­zi­könyv­ben), a má­sik­ban pe­dig kü­lön­bö­ző te­rü­le­tek­hez kap­cso­ló­dó alap­ve­tő ki­fe­je­zé­sek van­nak fel­tün­tet­ve ma­gyar és né­met nyel­ven. Mi­vel­hogy az ilyes­faj­ta ös­­sze­ál­lí­tá­sok ál­ta­lá­ban bi­zo­nyos vi­lág­szem­lé­le­ti hi­e­rar­chi­át is tük­röz­nek, nem tar­tom ér­dek­te­len­nek ide so­ra­koz­tat­ni eze­ket a té­ma­kö­rö­ket: 1. Az Is­ten­ség­ről és azon dol­gok­ról, me­lyek az is­te­ni tisz­te­let­hez tar­toz­nak. 2. A vi­lág­ról, lég­tü­ne­mé­nyek­ről és föl­dünk kü­lön­fé­le al­ko­tó ré­sze­i­ről. 3. Az idő­ről és hét­köz­nap­ok­ról. 4. Esz­ten­dő hó­nap­jai (hold-nap­jai). 5. Az esz­ten­dő­nek je­le­sebb nap­jai. 6. Az atya­fi­ság és só­gor­ság leg­szük­sé­ge­sebb ne­ve­ze­tei. 7. Ka­to­nai ki­fe­je­zé­sek. 8. Ma­gyar­or­szág vá­ro­sai. 9. A ker­tész­ség. 10. Az ál­la­tok­ról. 11. Az em­ber­ről. 12. A mű­vé­szek- és mes­ter­em­be­rek­ről. 13. Az öl­tö­zet­ről. 14. A há­zi bú­tor­ról. 15. Az épü­le­tek­ről. 16. A kony­ha­esz­kö­zök­ről. A szer­ző alig­ha­nem pon­to­san tud­ta azt, amit a hu­sza­dik szá­zad nagy fel­fe­de­zé­sé­nek tar­tunk, hogy egy ide­gen nyelv ta­nu­lá­sa (és a ma­gyar nyelv ek­kor Po­zsony­ban sok em­ber szá­má­ra az volt) szi­tu­á­ció­füg­gő és a köz­nap­ok rend­jé­be il­lesz­ke­dő. És per­sze ne fe­led­jük azt sem, hogy a po­zso­nyi aka­dé­mi­án a XIX. szá­zad el­ső fe­lé­ben ok­ta­tó va­la­men­­nyi ta­nár ere­de­ti­leg ben­cés szer­ze­tes volt, az­az a té­ma­kö­rök ki­vá­lasz­tá­sa bi­zo­nyos te­o­ló­gi­ai meg­ha­tá­ro­zott­sá­got is tük­röz.

Mi­vel a sza­bad­ság­harc le­ve­ré­se meg­vál­toz­tat­ta az is­ko­la­ügyet is, és tel­je­sen új ál­la­po­to­kat ho­zott a ma­gyar nyelv és iro­da­lom ok­ta­tá­sá­ban is, tér­jünk most vis­­sza a XIX. szá­zad ele­jé­re, és néz­zük meg, mi volt a hely­zet a po­zso­nyi evan­gé­li­kus lí­ce­um­ban a XIX. szá­zad el­ső fe­lé­ben.
A tü­rel­mi ren­de­let­tel a Habs­burg Bi­ro­da­lom és ezen be­lül Ma­gyar­or­szág pro­tes­táns is­ko­lái új­ból fej­lő­dés­nek in­dul­tak. A ma­gyar nyelv ok­ta­tá­sa ese­té­ben azon­ban egy sa­ját­sá­gos hely­zet állt elő. Míg a ka­to­li­kus tan­in­té­ze­tek ma­guk­ra néz­ve kö­te­le­ző­nek tar­tot­ták a Ratio Edu­ca­tio­n­is ren­del­ke­zé­se­it, és (mint pél­dá­ul a po­zso­nyi aka­dé­mi­án) lét­re­hoz­ták a ma­gyar nyel­vi tan­szé­ke­ket – de ugyan­ak­kor 1844-ig min­den más tan­tár­gyat la­ti­nul ok­tat­tak –, ad­dig a fel­ső-ma­gyar­or­szá­gi pro­tes­táns (evan­gé­li­kus) is­ko­lák – ha­bár vol­tak ta­ná­ra­ik, akik ese­ten­ként több tan­tár­gyat is ma­gya­rul ad­tak elő, és mű­köd­tet­ték iro­dal­mi ön­kép­ző­kö­re­i­ket – a ma­gyar nyel­vi tan­szé­ke­ket csak a zay-u­gró­ci tan­terv el­fo­ga­dá­sa után ál­lí­tot­ták fel. Így volt ez a po­zso­nyi evan­gé­li­kus lí­ce­u­mon is. Per­sze, meg­vol­tak en­nek a na­gyon föld­höz­ra­gadt okai. Az evan­gé­li­kus egy­ház mint is­ko­la­fenn­tar­tó nem akar­ván fel­ad­ni is­ko­lá­i­nak au­to­nó­mi­á­ját, ma­ga volt kö­te­les anya­gi­lag tá­mo­gat­ni eze­ket az in­téz­mé­nye­ket. Mi­vel azon­ban er­re fe­de­ze­te nem volt, Po­zsony­ban is azt tör­tént, hogy a ta­nu­lók kez­de­mé­nye­zé­sé­re állt fel egy-­e­gy ki­sebb tár­sa­ság, ame­lyek az­tán va­la­me­lyik ar­ra vál­lal­ko­zó pro­fes­­szor ve­ze­té­se alatt gya­ko­rol­ták a nyel­vet és tar­tot­tak iro­dal­mi ve­tél­ke­dő­ket. Ar­ról tu­do­má­sunk van, hogy Bil­nitza Pál pro­fes­­szor, a ma­gyar és a szlo­vák gyü­le­ke­zet lel­ké­sze 1805-ben nem rend­sze­re­sen ta­ní­tot­ta a ma­gyar nyel­vet (Tol­nai 1869:564). Is­me­re­tes az is, hogy Po­zsony­ban Gre­guss Mi­hály volt az el­ső (és egye­dü­li) olyan ta­nár, aki 1833-tól az ál­ta­la ok­ta­tott böl­csé­sze­ti tár­gya­kat (fi­lo­zó­fia, tör­té­ne­lem, sta­tisz­ti­ka) idő­köz­ön­ként ma­gya­rul ad­ta elő. A Schedius-féle 1806-os Sys­the­ma rei Scholas­ti­cae Evan­gelico­rum Aug. Con­fes­sio­n­is in Hun­garia ugyan a vá­ro­si is­ko­lák­ban és a gim­ná­zi­u­mok­ban szá­molt a ma­gyar és a né­met nyelv­tan­nal mint tan­tárgy­­gyal, de a ma­gyar nyelv önál­ló­an csu­pán rend­kí­vü­li tan­tárgy­ként sze­re­pelt.

A szá­zad el­ső év­ti­ze­de­i­ben a ta­ní­tás nyel­ve a po­zso­nyi is­ko­lá­ban a gram­ma­tisták osz­tá­lyá­ig be­zá­ró­an a né­met, a szin­ta­xis­tól fel­fe­lé a te­o­ló­gi­á­ig pe­dig a la­tin volt. A ma­gyar nyel­vet fa­kul­ta­tív kö­te­le­ző tan­tárgy­ként a hu­ma­ni­ó­rák és a fel­sőbb osz­tá­lyok di­ák­jai ta­nul­ták he­ten­ként szom­bat dél­után (Markusovsky 1896:421). A har­min­cas évek vé­gén (a mó­do­sí­tott Schedius-féle tan­terv nyo­mán) eh­hez já­rult a lí­ce­um má­so­dik évé­ben a né­met és a ma­gyar iro­da­lom tör­té­ne­te. Az 1841-es zay-u­gró­ci ta­lál­ko­zó jegy­ző­köny­ve pe­dig ki­mond­ja, hogy a gim­ná­zi­u­mi szint­től kez­dő­dő­en a ta­ní­tás nyel­vé­nek ma­gyar­nak kell len­nie. En­nek nyo­mán be­ke­rül a tan­terv­be a ma­gyar és az eu­ró­pai iro­da­lom tör­té­ne­te is.

A po­zso­nyi lí­ce­um már ezt meg­elő­ző­en 1840-ben köz­ada­ko­zás­ból lét­re­hoz­ta a ma­gyar nyel­vi tan­szé­ket, és az 1840/41-es tan­év­től kez­dő­dő­en a gim­ná­zi­u­mi tan­tár­gyak ja­va ré­szét, 1845-től a fel­sőbb osz­tá­lyok­ban pe­dig min­den tan­tár­gyat ma­gya­rul ok­tat­tak.

A tan­szék el­ső ta­ná­ra Né­meth Sán­dor (1811–1865) volt, aki ezt a posz­tot ha­lá­lá­ig ­lát­ta el (Markusovsky 1896:658–660). Né­meth a tan­szék­re va­ló ki­ne­ve­zés sze­rint nem­csak ma­gyar nyelv­tant, ha­nem köl­té­szet­tant és iro­dal­mat volt kö­te­les ta­ní­ta­ni, sőt, a meg­hí­vó­le­vél sze­rint kö­te­lez­ve volt a „ma­gyar sza­va­ló és stilis­tikai rend­kí­vü­li órák” ve­ze­té­sé­re is (Tol­nai 1896:583). Gre­guss óta ő volt az el­ső, aki ma­gya­rul ok­ta­tott, ezért nem ke­vés aka­dályt kel­lett le­küz­de­nie a kez­de­tek­kor. Ki­tű­nik ez ab­ból is, hogy ti­zen­öt év­vel ké­sőbb tet­te azt, amit Cselkó az aka­dé­mi­án, hogy tud­ni­il­lik szö­veg­gyűj­te­ményt adott a di­ák­jai ke­zé­be: Ma­gyar chrestomath­i­a, vagy je­les ma­gyar irók némel­ly vá­lo­ga­tott da­rab­ja­ik (Po­zsony, 1842). Cselkó vá­lo­ga­tá­sá­val szem­ben azon­ban meg­van az az elő­nye, hogy át­te­kint­he­tőbb és mű­faj­ok­hoz kö­tött. Az­az a ta­ní­tás­ban kön­­nyeb­ben fel­hasz­nál­ha­tó volt. Per­sze nem tel­je­sen önál­ló mun­ká­ról van szó, hi­szen Né­meth az elő­szó­ban el­mond­ja, hogy Toldy Fe­renc és Kis Pál ké­zi­köny­vé­ből sze­mezgetet­t.7 A sze­mel­vé­nye­ket a kö­vet­ke­ző el­ren­de­zés­ben ad­ja: me­sék, be­szé­lyek, le­írá­sok, er­köl­csi ok­ta­tás, philosophi­ai ér­te­ke­zé­sek, da­lok, bal­la­da, epig­ram­mák, gnómák, drá­ma. Az írók, aki­ket be­vá­lo­ga­tott: Szent­mik­lóssy La­jos, Fáy And­rás, Vitkovics Mi­hály, Már­ton Jó­zsef, Kis­fa­ludy Kár­oly és Sán­dor, Jó­si­ka Mik­lós, Sza­bó Lász­ló, Hor­vát End­re, Vö­rös­mar­ty Mi­hály, Czuc­zor Ger­gely, Vi­rág Be­ne­dek, Ber­zse­nyi Dá­ni­el, Baróti Sza­bó Dá­vid, Ba­tsá­nyi Já­nos, Dayka Gá­bor, Kis Já­nos, Döbrentei Gá­bor, Buczi Emil, Köl­csey Fe­renc, Baj­za Jó­zsef, Ré­vai Mik­lós, Beniczky Pé­ter, Ver­se­ghy Fe­renc. A kri­té­ri­um mű­fa­ji és a di­á­kok ko­rá­hoz kö­tött, ezért nem eset­le­ges.

Né­meth ta­nár­ko­dá­sá­nak ide­je alatt a gim­ná­zi­u­mi 1–3. osz­tály­ban nyelv­tan­nal, a 4–6. osz­tály­ban a nyelv­ta­non túl me­mo­ri­ter anya­gok­kal és írás­gya­kor­la­tok­kal, a 7–8. osz­tály­ban pe­dig ma­gyar iro­da­lom­tör­té­net­tel fog­lal­koz­tak két sza­kasz­ban: a ré­gi ma­gyar iro­da­lom a XIX. szá­zad kez­de­té­ig, va­la­mint az 1848-ig tar­tó kor­szak. Iro­da­lom­tör­té­net­ből Környei Já­nos A ma­gyar nem­ze­ti iro­da­lom­tör­té­net váz­la­ta (Pest, 1861)8, sti­lisz­ti­ká­ból pe­dig Szvorényi Jó­zsef Ékes­szó­lás­tan ve­zér­el­vül a re­mek­írók fej­te­ge­té­se- s a szép-írás­mű­vek ki­dol­go­zá­sá­ban (Pest, 1862) c. tan­könyv­ét hasz­nál­ták. Érett­sé­gi vizs­gát az öt­ve­nes évek­ben az itt ta­nu­ló di­á­kok nem te­het­tek, mert a lí­ce­um nem fo­gad­ta el az Entwurf ren­del­ke­zé­se­it, és ezért ma­gán­is­ko­la­ként mű­köd­he­tett csak­. A ké­sőb­bi­ek­ben az­tán a ma­gyar nyelv és iro­da­lom ré­sze volt mind az írás­be­li, mind a szó­be­li érett­sé­gi vizs­gá­nak.

Ha most még egy­szer vis­­sza­nyú­lunk a szá­zad ele­jé­hez, tes­­szük ezt azért, mert a re­form­ko­ri pro­tes­táns is­ko­lák, így a po­zso­nyi lí­ce­um be­mu­ta­tá­sa sem le­het tel­jes az iro­dal­mi di­ák­tár­sa­sá­gok te­vé­keny­sé­gé­nek is­mer­te­té­se nél­kül. Már csak azért sem, mert a ma­gyar nyelv és iro­da­lom mű­ve­lé­sé­ben el­vég­zett mun­ká­juk ha­tás­sal volt az anya­in­téz­mény mű­kö­dé­sé­re is.9
A po­zso­nyi tár­sa­ság a sop­ro­ni min­tá­já­ra jött lét­re a XVIII. szá­zad vé­gén Stret­sko Györ­gy tanár10 ve­ze­té­se alat­t. Az ő ha­lá­la utá­ni idők­ből nin­cse­nek meg­bíz­ha­tó ada­tok a mű­kö­dést il­le­tő­en. 1806-ban in­dul új­ra a tár­sa­ság Bil­nitza Pál ve­ze­té­sé­vel, „a Pro­fes­sor Urak­nak en­ge­del­mek mel­lett és ve­zér­lé­sek alat­t” a ma­gyar nyelv ta­nu­lá­sá­ra és mű­ve­lé­sé­re (Tol­nai 1896:565). 1810 és 1817 kö­zött is­mét szü­ne­telt a tár­sa­ság mű­kö­dé­se. Az 1817 és 1829 kö­zöt­ti idő­szak­ból té­mán­kat te­kint­ve ki kell emel­ni azt, hogy 1821-től 1823-ig Papp Jó­zsef, a Rá­day csa­lád ne­ve­lő­je egy kez­dő és egy ha­la­dó cso­port­ban ok­tat­ta a ma­gyar nyel­vet, 1824-ben pe­dig Malatidesz Dá­ni­el or­vos nem­csak nyelv­ta­ní­tás­sal fog­lal­ko­zott, ha­nem nép­nyel­vi ada­tok gyűj­té­sé­re biz­tat­ta a di­á­ko­kat, és a nyelv­újí­tás sza­va­it is ma­gya­ráz­ta. Az 1823-ból származó adat szerint, amely sze­rint Rumy Kár­oly Györ­gy rek­torhe­lyettes „in­gyen ta­ní­tot­ta a Ma­gyar Gram­ma­ti­kát (Ré­vai és Már­ton sze­rint), gya­kor­lá­sok­kal együt­t, Ma­gyar Aes­thetikát és Rhetorikát de­ák nyel­ven, a Ma­gyar Prosodiát és Met­ri­kát pe­dig /…/ ma­gyar nyel­ven” (Tu­do­má­nyos… 1823:114). A har­min­cas évek­ben az­tán az is­ko­la ve­ze­té­se be­lát­ta, hogy a sza­ba­don mű­kö­dő di­ák­tár­sa­ság nem vé­gez­he­ti azt a mun­kát – a ma­gyar nyelv ok­ta­tá­sát –, amely az is­ko­la fel­ada­ta, ezért a lí­ce­um át­vet­te a tár­sa­ság­tól, és a sa­ját tan­ter­vé­be il­lesz­tet­te a nyelv­ta­ni órá­kat.

Eze­ket ele­in­te eset­le­ge­sen, ké­sőbb rend­sze­re­sen a ma­gyar nyelv ide­ig­le­nes ta­ná­rai tar­tot­ták: Schevr­lay Má­tyás, Hrabovszky Dá­vid, Gre­guss Mi­hály, Tomka Já­nos. őket kö­vet­te az­tán Né­meth Sán­dor mint a rend­sze­re­sí­tett ma­gyar tan­szék el­ső ta­ná­ra. Né­meth mind­emel­lett el­nök­ként ve­zet­te a tár­sa­sá­got 1859-ig. Ek­kor Csec­set­ka Sá­mu­el vet­te át tő­le a posz­tot, de a di­á­kok egy ré­sze meg­ma­radt Né­meth mel­lett, és Be­rek né­ven új tár­su­la­tot hoz­tak lét­re. Ilyen cím­mel la­pot is ki­ad­tak. Ez a cso­port 1864-ben osz­lott fel.
Né­meth Sán­dort Lehr (Lőrinczi) Zsig­mond (1841–1871) kö­vet­te a ka­ted­rán, aki fő­ként mű­for­dí­tó­ként volt is­mert. Burn­st, By­ront, Longfel­low-t, Shakes­peare­-t, Ten­nyson­t, Vic­tor Hu­gót for­dí­tott, sőt, ha­lá­los ágyán még be­le­fo­gott Cer­van­tes Don Qui­jotéjá­nak át­ül­te­té­sé­be is. Saj­nos fi­a­ta­lon meg­halt (Markusovsky 1896:660–661). Shakes­peare­-for­dí­tá­sai kö­zül meg­je­lent a Per­i­cles (Shakes­peare min­den mun­kái 12., Pest, 1871), a Ha­to­dik Hen­rik ki­rály (Shakes­peare min­den mun­kái 16–17., uo., 1870), a Venus és Adon­is, Lucre­tia (Shakes­peare min­den mun­kái 19., uo., 1878), va­la­mint a Lalla Rookh, Thomas Morus mű­vé­nek for­dí­tá­sa (Bu­da­pest, 1883). Szék­fog­la­ló be­szé­dé­ben, amely a Tö­re­dé­kes jegy­ze­tek Arany „Bu­da ha­lá­la” epo­szá­ról cí­met vi­sel­te (Értesítő… 1866:3–16), azt pró­bál­ja bi­zo­nyí­ta­ni, hogy Arany e mű­vé­ben meg­te­rem­tet­te a hi­ány­zó ma­gyar na­iv eposzt. Egyik ér­ve az, hogy Ete­le olyan hős, aki ön­tu­dat­la­nul kép­vi­se­li a tör­té­ne­ti esz­mét. Ez a ref­le­xió­hi­án­­nyal pá­ro­su­ló tett­vágy köl­csö­nöz olyan dé­mo­ni­sá­got cse­le­ke­de­te­i­nek, amely a naív ter­mé­sze­tes­ség ve­le­já­ró­ja. Eb­ből fa­kad a tra­gi­kus vé­tek is, ami min­dig ott van az epo­szok­ban. Ala­po­san szól Lehr Arany nyel­ve­ze­té­ről és ver­se­lé­si tech­ni­ká­já­ról is. Eb­ben az eset­ben (és más ös­­sze­füg­gé­sek­ben is) vi­tá­ba száll a Pes­ti Hirnök kri­ti­ku­sá­val, és ve­le szem­ben ál­lít­ja, hogy Arany a ma­ga ver­se­lé­sé­ben „a ma­gyar mér­ték üte­mes, hang­sú­lyos fo­lyá­sát egy­be­kap­csol­ja a clas­si­cai mér­ték­for­mák gör­dü­lő esé­sé­vel” (Értesítő…1866:14). Ezt az ál­lí­tá­sát az­tán konk­rét vers­sor­okon ke­resz­tül bi­zo­nyít­ja. Arany mű­vé­sze­tét az ad­di­gi ma­gyar köl­té­szet be­te­tő­ző­dé­sé­nek vé­li, és ez lesz a né­ze­te Lehr ké­sőb­bi ta­nár­utód­já­nak, Al­bert Jó­zsef­nek is.

Lehr ta­nár­ko­dá­sa alatt Környei tan­könyv­ét Toldy Fe­renc A ma­gyar nem­ze­ti iro­da­lom tör­té­ne­te I–II. (Pest, 1852) vál­tot­ta fel. A sti­lisz­ti­ká­ban to­vább­ra is ma­radt Szvorényi ké­zi­köny­ve. Eb­ben az idő­szak­ban kez­dő­dik a Toldy-, de fő­ként a Beö­thy­-fé­le iro­dalom­felfogás al­kal­ma­zá­sa nem­csak az evan­gé­li­kus lí­ce­um­ban, ha­nem a ki­rá­lyi aka­dé­mi­án is.11
Lehr ha­lá­la után 1871-től rend­kí­vü­li, 1874-től pe­dig ren­des ta­nár­rá Gó­bi Im­rét (1846–1926) vá­lasz­tot­ták, aki 1879-ig töl­töt­te be ezt a tisz­tet. Ez­után előbb Sop­ron­ba, majd Bu­da­pest­re tá­vo­zott, ahol az ev. gim­ná­zi­um igaz­ga­tó­ja volt nyug­dí­ja­zá­sá­ig. Szak­írói mun­kás­sá­ga, amely fő­ként a sti­lisz­ti­ka, re­to­ri­ka és po­é­ti­ka te­rü­le­té­re ter­jedt ki, már Bu­da­pest­hez kötődik.12 Gó­bi előbb Zsi­linsz­ky Mi­hály A ma­gyar köl­té­szet és szó­nok­lat ké­zi köny­ve (Pest, 1868), majd pe­dig Tor­kos Lász­ló Köl­té­szet­tan (Pest, 1865) c. tan­könyv­ének át­dol­go­zott vál­to­za­tát hasz­nál­ta. Toldy ké­zi­köny­ve to­vább­ra is ma­radt az iro­da­lom­tör­té­net ok­ta­tá­sá­ban.

Hoff­mann Fri­gyes (1853–1938) 1879-től 1886-ig volt a ma­gyar tan­szék ta­ná­ra. Ek­kor ál­la­mi szol­gá­lat­ba lé­pett, és előbb Bras­só­ban, majd Bu­da­pes­ten foly­tat­ta ta­ná­ri pá­lya­fu­tá­sát. Cik­ke­ket je­len­te­tett meg az EPhK-ban (po­zso­nyi idő­sza­ka alatt a Gróf Te­le­ki Lász­ló „Kegyence”-e cí­műt az 1879. év­fo­lyam 435–468. ol­da­lán) és az Or­szá­gos Ta­nár­egye­sü­le­ti Köz­löny­ben, de önál­ló mun­ká­ja Herder Cid­jéről már bu­da­pes­ti tény­ke­dé­se alatt je­lent meg.13
Hoff­mann ta­nár­ko­dá­sa alatt Beö­thy Zsolt A ma­gyar nem­ze­ti iro­da­lom tör­té­ne­ti is­mer­te­té­se (1–2. k., Bu­da­pest, 1877–78), ezen­kí­vül előbb Gre­guss Ágost Ma­gyar köl­té­szet­tan (Bu­da­pest, 1880), majd pe­dig Névy Lász­ló Az írás­mű­vek el­mé­le­te, va­gyis az irá­ly-, köl­tés- és szó­nok­lat­tan ké­zi­köny­ve (7. ki­adás, Bu­da­pest, 1882) c. tan­köny­ve­it hasz­nál­ták.
1887-től az­tán az ál­ta­lunk tár­gyalt kor­szak vé­gé­ig Al­bert Jó­zsef (1857–1922) ad­ta elő a ma­gyar nyel­vet és iro­dal­mat. ő az eper­je­si kol­lé­gi­um­ból ér­ke­zett Po­zsony­ba, ahol a ma­gya­ron kí­vül fi­lo­zó­fi­át is ok­ta­tott. Ko­ráb­ban a bu­da­pes­ti böl­csész­ka­ron Gre­guss Ágost és Toldy Fe­renc elő­adá­sai vol­tak rá nagy ha­tás­sal, ta­nár ko­rá­ban pe­dig Kár­mán Mór pe­da­gó­gi­ai el­ve­it hir­det­te és al­kal­maz­ta. Iro­da­lom­tör­té­ne­ti szem­lé­le­te Beö­thy fel­fo­gá­sát és ily­for­mán köz­vet­ve a po­zi­ti­viz­mus Taine-féle va­ri­án­sát kö­vet­te. Szak­mai ér­dek­lő­dé­se fő­ként a nyel­vé­szet­re és a pe­da­gó­gi­á­ra irá­nyult. Önál­ló­an meg­je­lent mű­ve: Me­sék és egyéb köl­te­mé­nyek (Po­zsony, 1902). E kö­te­té­vel kap­cso­lat­ban mond­ta ró­la egyik kri­ti­ku­sa, hogy fő­ként a me­se mű­fa­já­ban te­het­sé­ges, és szin­te egy ma­gyar Lafontaine.14 Eh­hez a „K. S.” szig­nó­jú bí­rá­ló csak an­­nyit tesz hoz­zá, hogy fő­ként a rö­vid tan­me­sék­ben van Al­bert erős­sé­ge (Pro­tes­táns Szem­le 1902:325–327). Ta­lán nem vé­let­len, hogy a Nyu­gat­mag­yarorszá­gi Hír­adó­ban ezért „Aesopus” ál­név alatt je­len­tek meg cik­kei (Markusovsky 1986:679).

Iro­da­lom­tu­do­má­nyi szem­pont­ból az Ural­ko­dó esz­mék a ma­gyar iro­da­lom kor­sza­ka­i­ban Arany Já­no­sig c. ta­nul­má­nya (Pro­tes­táns Szem­le 1902) ér­de­mel fi­gyel­met. A cím nyo­mán azt hi­het­nénk, hogy Al­bert a ma­gyar iro­da­lom tör­té­ne­té­nek va­la­mi­lyen bel­ső ren­de­ző­el­vét akar­ja fel­mu­tat­ni, de té­ve­dünk, mert ő az iro­dal­mi mű­vek azon cél­za­tos­sá­gá­ra fi­gyel­mez­tet, amely­nek ré­vén ben­nük meg­je­len­nek a múlt vi­lág­né­ze­tei, ér­zés- és gon­dol­ko­dás­mód­jai. Té­te­le a kö­vet­ke­ző: „A múlt köl­tői al­ko­tá­sa­it leg­több­ször nem esz­té­ti­kai él­ve­zet – ha­bár ez nincs ki­zár­va – ha­nem a múlt meg­ér­té­se vé­gett ke­res­sük fel” (Pro­tes­táns Szem­le 1902:14). Ezt a té­telt al­kal­maz­za az­tán át­te­kin­té­sé­ben, ahol azo­kat az iro­dal­mi mű­ve­ket so­ra­koz­tat­ja fel (pl. A sank­t-­gal­leni ka­land, Apá­ti Fe­renc Fed­dő éne­ke, Ba­las­si Meny­hárt árul­ta­tá­sa, a hit­vi­tá­zó iro­da­lom stb.), ame­lyek­ben meg­je­le­nik a kor­szel­lem. Ugyan­ak­kor nem fe­lej­ti el meg­je­gyez­ni, hogy mi­lyen szí­ve­sen fog­lal­koz­na Ba­las­si Bá­lint köl­té­sze­té­vel, amely „az ül­dö­zött sze­rel­mi lyrá­nak he­lyet biz­to­sí­tott iro­dal­munk­ban”. A XVII. szá­zad­dal kap­cso­lat­ban meg­jegy­zi, hogy a hit­vi­tá­zó iro­da­lom kor­sza­ka után „hos­­szú idő­re meg is szű­nik a val­lá­sos esz­me iro­dal­munk moz­ga­tó ele­me len­ni.” Nem fej­ti ki azon­ban, hogy ez kül­ső de­ter­mi­nánst, eset­leg az iro­da­lom önál­ló­so­dá­sát je­len­ti-e. Alig­ha­nem azon­ban a kül­ső meg­ha­tá­ro­zott­ság­ra gon­dolt, mert a XVIII. szá­zad ún. ha­nyat­lá­sát em­lít­ve azt eme­li ki, hogy min­den­ki csak a jó­lét­tel tö­rő­dik, de hi­á­nyoz­nak a „ma­ga­sabb esz­mék”, ezért a kor ti­pi­kus köl­tő­je, sze­rin­te, Ama­dé Lász­ló. A fel­vi­lá­go­so­dá­son, a nyelv­újí­tá­son, a ma­gyar ro­man­ti­kán át jut el Al­bert a „nép­nem­ze­ti köl­té­szet” ko­rá­ig, de a po­zso­nyi aka­dé­mi­án ugyan­ak­kor elő­adó Vutkovichc­sal szem­ben nem Pe­tő­fit, ha­nem Arany Já­nost eme­li ki, mert sze­rin­te „a ma­gyar nem­ze­tet a ma­ga tör­té­ne­ti fej­lő­dé­sé­ben csak Arany Já­nos epo­szai tük­rö­zik hí­ven vis­sza­”15 (Pro­tes­táns Szem­le 1902:103). Eb­ben az ér­te­lem­ben szól az­tán a Tol­di-tri­ló­gi­á­ról, a Bu­da ha­lá­lá­ról és a Nagyidai ci­gá­nyok­ról is.

Al­bert a kor­ra jel­lem­ző szo­ci­ol­o­gizáló, po­zi­ti­vis­ta ala­po­kon nyug­vó iro­da­lom­tör­té­ne­tet mű­vel­te, amely­ben az ér­tel­me­zés nem az iro­dal­mi mű for­mai ös­­sze­te­vő­i­re, ha­nem va­la­mi­lyen mű­vön kí­vü­li té­nye­ző­re hi­vat­ko­zott. Eb­ben tel­je­sen szink­ron­ban volt a ko­ra­be­li ma­gyar iro­da­lom­tu­do­mán­­nyal (nem vé­let­len, hogy Beö­thy fel­fo­gá­sát Al­bert ki­emel­ten ke­ze­li), és ez ol­vas­ha­tó ki az is­ko­lai prog­ra­mok­ból is, fő­ként az iro­dal­mi írás­be­li dol­go­za­tok té­ma­vá­lasz­tá­sá­ból. A nem­ze­ti múlt, az er­köl­csi ne­ve­lés, az esz­mé­nyek és esz­mék – ezek azok a té­mák, ame­lye­ket a di­á­kok is ki­ol­vas­tak az iro­da­lom­ból. Nincs eb­ben sem­mi fur­csa, hi­szen az 1883-ban tör­vény­erő­re emel­ke­dett tan­terv olyan­for­mán kon­cent­rált a ma­gyar nyelv­re és iro­da­lom­ra, hogy az „a nem­ze­ti ér­zü­let és gon­dol­ko­dás egy­be­fo­gó­ja és ki­su­gár­zó­ja” (Ballér 1996:43). Toldy, majd pe­dig fő­ként Beö­thy fel­fo­gá­sa sze­rint pe­dig a „nem­ze­ti iro­da­lom” azon mű­vek ös­­sze­ge, „ame­lyek­ben leg­ki­vá­lób­ban nyi­lat­ko­zik a nem­zet szelle­me”16 (Beö­thy 1880:7). De ha el­hagy­juk a tan­ter­ve­ket, va­la­mint az iro­da­lom­tu­do­má­nyi meg­fon­to­lá­so­kat, és to­vább­lé­pünk más tu­do­má­nyok fe­lé, ak­kor ott is ha­son­ló je­len­ség­be üt­kö­zünk. A ki­lenc­ve­nes évek­ben egy ide­ig Al­bert kol­lé­gá­ja volt Po­zsony­ban Seré­di Ala­jos klas­­szi­ka-fi­lo­ló­gus és fi­lo­zó­fia­tör­té­nész, aki­nek a ma­gas szín­vo­na­lú fi­lo­zó­fia­tör­té­ne­ti ké­zi­köny­ve csak­nem meg­egye­ző mód­szer­ta­ni ala­po­kon épült fel: ho­gyan tük­rö­zi a fi­lo­zó­fia a ma­ga ko­rát és – vi­ce ver­sa – ho­gyan je­le­nik meg a kor­ban a fi­lo­zó­fia.

Al­bert a Hoff­mann ál­tal is hasz­nált tan­köny­ve­ket al­kal­maz­ta az ok­ta­tás­ban, csu­pán Névy mű­vét vál­tot­ta fel ná­la Gobi Im­re Re­to­ri­ka kö­zép­is­ko­lák szá­má­ra (Bu­da­pest, 1900) c. ké­zi­köny­ve. Beö­thy – és per­sze Al­bert – iro­dalom­felfogása tük­rö­ző­dik az írás­be­li érett­sé­gi vizs­gák té­ma­vá­lasz­té­ká­ban is. Az 1890/91-es tan­év­ben a kö­vet­ke­ző té­mákat ­je­lölték meg: 1. A fran­cia és ó-klas­­szi­kus is­ko­la ha­tá­sa köl­té­sze­tünk és tár­sa­dal­munk fej­lő­dé­sé­re; 2. A szat­má­ri bé­ke­kö­tés po­li­ti­kai, tár­sa­dal­mi és iro­dal­mi kö­vet­kez­mé­nyei; 3. A mű­vé­szet és val­lás egy­más­hoz va­ló vi­szo­nya (A po­zsony­i… 1891:123). Egy év­vel ké­sőbb pe­dig a kö­vet­ke­ző té­mákat ­adták meg: 1. Köl­té­sze­tünk fel­sza­ba­du­lá­sa a klas­­szi­kai és mo­dern iro­dal­mak ha­tá­sa alól; 2. A ta­laj és ég­haj­la­ti vi­szo­nyok fon­tos­sá­ga az em­be­ri mű­ve­lő­dés­re; 3. A tö­rök hó­dolt­ság be­fo­lyá­sa Ma­gyar­or­szág po­li­ti­kai és tár­sa­dal­mi fej­lő­dé­sé­re (A poz­sony­i… 1892:149). Ezek kö­zül egyik sem igé­nyel kom­men­tárt, leg­ke­vés­bé a Taine-féle mi­liő­el­mé­le­tet köz­ve­tí­tő má­so­dik té­ma. Ami is­mé­tel­ten csak azt bi­zo­nyít­ja, hogy az is­ko­la ta­ná­rai min­dig fi­gye­lem­mel kö­vet­ték a ha­zai iro­da­lom­tu­do­mány ál­lá­sát és an­nak di­va­tos té­má­it.
A po­zso­nyi aka­dé­mi­án 1850-től 1875-ig, a böl­csé­sze­ti kar új­bó­li be­in­dí­tá­sá­ig, nem ok­tat­ták a ma­gyar nyel­vet és iro­dal­mat. Ak­kor azon­ban a há­rom újon­nan lét­re­ho­zott fi­lo­ló­gi­ai tan­szék kö­zül az egyik ma­gyar nyel­vi és iro­dal­mi tan­szék lett. Ezen mű­kö­dött a kez­de­tek­től ha­lá­lá­ig Vutkovich Sán­dor (1845–1905) (Ortvay 1884:169–170). Rend­kí­vül szer­te­ága­zó mun­kás­sá­got tud­ha­tott a ma­gá­é­nak. Aka­dé­mi­ai mű­kö­dé­se előtt a po­zso­nyi ka­to­li­kus fő­gim­ná­zi­um ta­ná­ra volt. 1874-ben mag­a­lapí­tot­ta a po­zso­nyi Toldy-kört, amely­nek az­tán tiszt­vi­se­lő­je, el­nö­ke, majd pe­dig dísz­el­nö­ke volt.17 Több mint száz nép­sze­rű­sí­tő és iro­dal­mi fel­ol­va­sást tar­tott, ma­gyar tan­fo­lya­mo­kat szer­ve­zett, meg­ren­dez­te Toldy Fe­renc és Tóth Kál­mán írói ju­bi­le­u­mát, va­la­mint a Vö­rös­mar­ty­- és Vi­rág Be­ne­dek-fé­le ün­ne­pe­ket. Az ő és gróf Zichy Jó­zsef kez­de­mé­nye­zé­sé­re ala­kult a po­zso­nyi ma­gyar szín­ját­szást pár­to­ló egye­sü­let, és ál­ta­lá­ban so­kat tett Po­zsony ma­gya­ro­so­dá­sá­ért. Iro­da­lom­tu­do­má­nyi mun­kás­sá­ga fő­ként a Pe­tő­fi-kul­tusz ápo­lá­sá­ra irá­nyult. Szá­mos ta­nul­má­nya és cik­ke je­lent meg Pe­tő­fi­ről ide­ha­za és kül­föld­ön egy­aránt. Meg­ala­pí­tot­ta és szer­kesz­tet­te a Poz­sonyvidé­ki La­po­kat, tu­laj­do­no­sa és fő­szer­kesz­tő­je volt a Poz­sonym­egyei Köz­löny­nek, il­let­ve a Nyu­gat-Ma­gyar­or­szá­gi Hír­adó­nak. Nyel­vé­sze­ti és iro­dal­mi mű­vei kö­zül áll­ja­nak itt a kö­vet­ke­zők: Goe­the mint drá­ma­író (Pécs, 1870), Ma­gyar irók al­bu­ma. Élet- s jel­lem­rajz­ok (Po­zsony, 1873), Nyel­vé­sze­ti galanter­iák (Po­zsony, 1874 – Csá­kány La­ci ál­név alat­t), Ma­gyar Írók név­tá­ra (Po­zsony, 1876 – társ­szer­ző: Moenich Kár­oly), Tö­re­dé­kek Pe­tő­fi Sán­dor éle­té­ből (Po­zsony, 1883), Bá­ró Jó­si­ka Mik­lós (Po­zsony, 1883), Ma­gyar­ta­lan­sá­gok (Po­zsony, 1899), Ma­gya­ro­san (Po­zsony, 1900), Nyel­vé­sze­ti dol­gok (Po­zsony, 1904).

Vutkovich iro­da­lom­tör­té­ne­ti szem­lé­le­te sok­ban azo­nos Al­bert Jó­zse­fé­vel, az­az mind­ket­ten a po­zi­ti­vis­ta irány­zat kép­vi­se­lői. Eb­bé­li meg­győ­ző­dé­sét Vutkovich na­gyon egy­ér­tel­mű­en meg is fo­gal­maz­ta a Ma­gyar irók al­bu­ma c. mű­vé­nek elő­sza­vá­ban. Be­vall­ja ugyan, hogy az írói élet­rajz­ok be­ma­go­lá­sa med­dő cse­lek­vés, de ugyan­ak­kor ki­áll amel­lett, hogy a sze­mé­lyi­ség­ből és élet­kö­rül­mé­nyek­ből ki­ele­mez­he­tő szer­zői in­ten­ció na­gyon fon­tos a mű meg­ér­té­se szem­pont­já­ból: „a leg­több eset­ben csak­is úgy le­het va­la­mely mű va­ló­di je­len­tő­sé­gé­ről tisz­ta fo­gal­munk, csak­is úgy va­gyunk ké­pe­sek a ben­ne fog­lalt esz­mé­ket ér­dem­le­ge­sen mél­tat­ni és ezek ten­den­ci­á­ját he­lye­sen fel­is­mer­ni, ha is­mer­jük az egyén­t, ki­nek ezek esz­méi, és is­mer­jük a kö­rül­mé­nye­ket, me­lyek­re az esz­mék ke­let­ke­zé­sét vis­­sza­vin­nünk és al­kal­maz­nunk kell. A köl­tői igaz­sá­got va­ló­di szép­sé­gé­ben, a tu­do­má­nyos vagy po­li­ti­kai esz­me­har­cot dön­tő be­fo­lyá­sá­ban csak ak­kor fog­hat­juk fel egész tel­jes­ség­gel, ha is­mer­jük az il­le­tő köl­tő­nek – élet­kö­rül­mé­nyei ál­tal ké­pe­zett, mó­do­sí­tott – lelkületét”. (Vutkovich 1873:3). Vutkovich eb­ben a dol­go­za­tá­ban több he­lyen is il­luszt­rál­ja té­te­lét. Ezek kö­zül Eöt­vös Jó­zsef ese­tét em­lí­te­ném meg. Ami­kor Eöt­vös Fran­cia­or­szág­ban utaz­ga­tott, ál­lí­tó­lag le­ve­le­zést köz­ve­tí­tett egy spa­nyol hölgy és egy kar­tha­u­zi szer­ze­tes­nek ké­szü­lő fi­a­tal­em­ber kö­zött. Vutkovich sze­rint ez a tör­té­net ké­pe­zi A kar­tha­u­zi mag­vát, amely­hez az­tán az anya­got Eöt­vös élet­vi­szo­nyai, esz­méi és ér­zel­mei nyúj­tot­ták. Va­gyis a re­gény meg­ér­té­sé­hez is­mer­nünk kel­le­ne az ál­ta­la el­be­szélt tör­té­ne­tet. Egyéb­ként nem­csak a Ma­gyar irók al­bu­ma, ha­nem Vutkovich sok más írá­sa is te­le van kü­lön­bö­ző tör­té­ne­tek­kel, anek­do­ták­kal, ado­mák­kal, ame­lyek az il­le­tő szer­ző­ket ugyan em­ber­kö­zel­be hoz­zák, de nem biz­tos, hogy mű­ve­ik­hez is min­den­kor kul­csot ad­nak.

Az is­mer­te­tett iro­da­lom­tör­té­ne­ti alap­el­vek tu­da­tá­ban nem te­kint­het­jük vé­let­len­nek, hogy az iro­da­lom­tör­té­né­szek kö­zül Vutkovich Toldy Fe­ren­cet ki­emelt he­lyen ke­ze­li, mert őt tart­ja a ma­gyar iro­da­lom­tör­té­net, „a ma­gyar nem­ze­ti tu­do­mány ez ága” meg­te­rem­tő­jé­nek. Pe­tő­fi glo­ri­fi­ká­lá­sá­nak a ma­gya­rá­za­ta pe­dig meg­ta­lál­ha­tó eb­ben a rö­vid jel­lem­zés­ben: „Pe­tő­fi a szó szo­ros ér­tel­mé­ben a ma­gyar nem­zet köl­tő­je, mert an­nak lel­két önté dal­ba, a ma­gyar nép­szel­lem egyik meg­tes­te­sü­lé­se s a nem­ze­ti gé­ni­usz leg­mél­tóbb képviselő­je”18 (Vutkovich 1883:97). Gyu­lai Pál ese­té­ben is an­nak Pe­tő­fi-ér­te­ke­zé­sét eme­li ki mint a ma­gyar iro­da­lom­tu­do­mány nagy tel­je­sít­mé­nyét. Aran­­nyal Vutkovich nem so­kat fog­lal­ko­zik. El­is­me­ri ugyan nagy­sá­gát, de az ál­ta­la nyúj­tott kép el­ho­má­lyo­sul Pe­tő­fié mel­lett. (Csu­pán ka­ján­kod­va és zá­ró­jel­ben jegy­zem meg, hogy ta­lán azért is, mert Arany éle­té­ben nem ta­lált an­­nyi ka­lan­dot és anek­do­tát, mint Pe­tő­fi­é­ben. Gon­dol­junk csak ar­ra, ami­kor Pe­tő­fi egyet­len szí­ni­elő­adás alatt be­le­sze­re­tett egy hölgy­be, a ke­zét is meg­kér­te, és csak bi­zo­nyos Tóth Mi­hály ki­fo­gá­sa, mi­sze­rint „gyer­tya­vi­lág­nál nem sza­bad es­ket­ni”, gá­tol­ta meg a há­zas­ság­kö­tést. Vutkovich leg­alább­is így me­sé­li el az ügyet.) Ka­ján­ko­dás nél­kül: Vutkovich iro­da­lom­ér­tel­me­zé­se és iro­dal­mi rang­so­ro­lá­sa csak kis rész­le­tek­ben tér el ko­ra ér­tel­me­zé­sé­től és rang­so­ro­lá­sá­tól. Ta­lán ezért is volt an­­nyi­ra nép­sze­rű sa­ját környezetében.19
Ös­­sze­fog­la­lás he­lyett

Ha az em­lí­tett szer­ző­ket va­la­mi­fé­le fej­lő­dés­tör­té­net­be sze­ret­nénk be­he­lyez­ni, ak­kor elég­gé egy­sze­rű a dol­gunk. A csu­pán nyelv­ok­ta­tás­sal fog­lal­ko­zó­kat ki­hagy­va, a ma­gyar­or­szá­gi és ma­gyar iro­da­lom­tör­té­net-írás tör­té­ne­tét ve­het­jük ha­son­lí­tá­si ala­pul. A kez­det a ha­gyo­má­nyos „his­to­ria lit­ter­ari­a” mű­fa­ja, amely­nek a leg­is­mer­tebb XVIII. szá­za­di kép­vi­se­lő­je Wal­laszky, és akit Bel­nay kö­vet meg­ol­dá­sa­i­ban. Wal­laszky után ve­szi kez­de­tét az a szem­lé­let­vál­tás, amely­nek el­ső pél­dá­ja Pápay Sá­mu­el mű­ve. Pápay a ma­ga tan­könyv­nek szánt dol­go­za­tá­val ere­de­ti­leg a ma­gyar nyelv ok­ta­tá­sát pró­bál­ta kön­­nyí­te­ni és ked­vet ad­ni az iro­da­lom­hoz (Badics 1897:1–5). Lé­nye­gé­ben ezt az el­kép­ze­lést vall­ja Georch, Cselkó és Fer­enczy is, csu­pán kü­lön­bö­ző hang­súly­ok­kal és meg­gon­do­lás­sal. Mert Georch még „csak­” pél­dát nyújt egy iro­dalmű mű­vel, de Cselkó már vá­lo­ga­tást vé­gez, és Fer­enczy egé­szen Pe­tő­fi­ig vi­szi a ma­ga iro­da­lom­tör­té­net­ét. Tud­juk, hogy Toldy fel­hasz­nál­ta Fer­enczy mű­vét is a ma­ga ös­­sze­fog­la­lá­sá­nak ki­dol­go­zá­sá­nál. Már Cselkó és Fer­enczy ese­té­ben is meg­tör­té­nik a vál­tás a nem­ze­ti szem­lé­let fe­lé, ame­lyet az­tán Né­meth és Lehr kép­vi­sel­nek. Az ún. nem­ze­ti klas­­szi­ciz­mus ál­lás­pont­ját és a Beö­thy­-fé­le po­zi­ti­vis­ta iro­da­lom­tör­té­net-fel­fo­gást pe­dig Hoff­man­n, Al­bert és Vutkovich vál­lal­ják fel. Va­gyis le­szö­gez­het­jük, hogy a két fel­ső­fo­kú ok­ta­tá­si in­téz­mény ta­ná­rai nap­ra­ké­szen kö­vet­ték a ma­gyar iro­da­lom­tör­té­net-írás fej­lő­dé­sét, és an­nak elv­hű kép­vi­se­lői vol­tak.

Fel­hasz­nált iro­da­lom

A ma­gyar ki­rá­lyi jog­aka­dé­mi­ák és joglyceumok tör­té­ne­te. Pest, 1873.
A po­zso­nyi ágos­tai hit­val­lá­sú evang. Lyceum ér­te­sí­tő­je az 1890/91-di­ki tan­év­ről. Po­zsony, 1891, 123. p.
A po­zso­nyi ágos­tai hit­val­lá­sú evang. Lyceum ér­te­sí­tő­je az 1891/92-di­ki tan­év­ről. Po­zsony, 1892, 149. p.
A „Po­zso­nyi Toldy-kör” har­minc­éves tör­té­ne­te. Ös­­sze­ál­lí­tot­ta Kum­lik Emil. Po­zsony, 1905.
A Toldy-kör tör­té­ne­te (1906–1935). Ös­­sze­ál­lí­tot­ta és ír­ta Ta­más La­jos. Po­zsony, 1938.
Audi­tores juridi­cae et philo­soph­i­cae fac­ul­tatis in Regia Aca­de­mia Casso­vien­si. Casso­vi­ae, 1797.
Az iro­da­lom­tör­té­net el­mé­le­te. Dr. Beö­thy Zsolt egye­te­mi nyil­vá­nos ren­des ta­nár elő­adá­sai után je­gyez­te és ki­ad­ta: Csobán And­rás. Bu­da­pest, 1905/1906, I. fél­év.
Badics Fe­renc: Az el­ső ma­gyar iro­dalomtörténetíró. In: ItK, 1897, 1–15., 129–142., 257–274., 385–397. p.
Bal­lér End­re: Tan­terv­el­mé­le­tek Ma­gyar­or­szá­gon a XIX–XX. szá­zad­ban. A tan­terv­el­mé­let for­rá­sai 17., Bu­da­pest, 1996, 43. p.
Beö­thy Zsolt: A ma­gyar nem­ze­ti iro­da­lom tör­té­ne­ti is­mer­te­té­se (A kö­zép­is­ko­lák VI., VII. és VIII. osz­tá­lya szá­má­ra) I., Bu­da­pest, 1880.
Bodolay Gé­za: Iro­dal­mi di­ák­tár­sa­sá­gok 1785–1848. Bu­da­pest, 1963, 117–118., 761. p.
Bu­da­pes­ti Szem­le, 113. kö­tet, 451–453. p.
Csan­da Sán­dor: Ma­gyar iro­dal­mi ha­gyo­má­nyok szlo­vá­ki­ai le­xi­ko­na. Bratislava, 1981, 131. p.
Cselkó Ist­ván: Vá­lo­ga­tott da­ra­bok min­den ko­rú je­les ma­gyar Írók­ból. Má­so­dik, bő­ví­tett ki­adás. Po­zsony, 1827.
Decsi Jó­zsef: Bel­nay Györ­gy Ala­jos. Bu­da­pest, 1932.
Ér­te­sí­tő a po­zso­nyi ágos­tai hit­val­lá­sú evangyel­mi fő­is­ko­lá­ról 1864/1865. tan­év­ben. Po­zsony, 1865, 3–16., 18–24. p.
Ér­te­sí­tő a po­zso­nyi ágos­tai hit­val­lá­sú evangyel­mi fő­is­ko­lá­ról 1865/1866. tan­év­ben. Po­zsony, 1866.
Etrekarc­sai Georch Il­lés: Etel­ká­ból ki-vá­lo­ga­tott re­mek­je a he­lyes ma­gyar­ság­nak. Po­zsony, 1800.
Far­kas Gyu­la: A ma­gyar szel­lem fel­sza­ba­du­lá­sa. Iro­dalomtörténetírá­sunk fej­lő­dés­raj­za. Bu­da­pest, 1943, 179., 182. p.
Fer­enczy Ja­kab Zsig­mond: Ma­gyar iro­da­lom és tu­do­má­nyos­ság tör­té­ne­te. Pest, 1854.
Gu­lyás Pál: Ma­gyar írók éle­te és mun­kái X. Bu­da­pest, 1992, 966–967. p.
Idősb dr. Vutkovich Sán­dor iro­dal­mi mun­kás­sá­ga 1870–1904. Po­zsony, 1904.
Ke­nye­res Im­re: A ma­gyar iro­dalomtörténetírás fej­lő­dé­se a XVIII. szá­zad­ban. Bu­da­pest, 1934.
Lőkös Ist­ván: Pápay Sá­mu­el iro­da­lom­tu­do­má­nyi elő­adá­sai. In: Iro­da­lom és fel­vi­lá­go­so­dás. Bu­da­pest, 1974, 873–900. p.
Margóc­sy Ist­ván: Pápay Sá­mu­el és li­te­ra­tú­rá­ja. In: ItK, 1980, 377–404. p.
Mé­szá­ros Ist­ván: Is­ko­lai nyelv­mű­ve­lő mód­sze­rek a XVIII. szá­zad vé­gén. In: MNyr, 100. évf., 1976, 2. sz.
Ort­vay Ti­va­dar: Száz év egy ha­zai fő­is­ko­la éle­té­ből. Bu­da­pest, 1884.
Pápay Sá­mu­el: A ma­gyar li­te­ra­tú­ra esmérete. Veszp­rém, 1808.
Perg­er Já­nos: Em­lék­be­széd Georch Il­lés tisz­te­let­be­li tag fe­lett. In: A M. Tu­dós Tár­sa­ság Évk., 1836, 98–105. p.
Pfeifer Já­nos: Al­bert Jó­zsef em­lé­ke­ze­te. In: A bratislavai ágos­tai hitv. evan­ge­likus lí­ce­um Ér­te­sí­tő­je az 1922–1923. is­ko­lai év­ről. Bratislava, 1923, 3–4. p.
Pražák, Richard: A cseh hun­ga­ro­ló­gia ki­ala­ku­lá­sá­nak tör­té­ne­te. Bu­da­pest, 1983.
Pro­tes­táns Szem­le. XIV. évf., 1902, 325–327. p.
Ratio Edu­ca­tio­n­is. Az 1777-i és az 1806-i ki­adás ma­gyar nyel­vű for­dí­tá­sa. For­dí­tot­ta és jegy­ze­tek­kel el­lát­ta Mé­szá­ros Ist­ván. Bu­da­pest, 1981.
Sloven­ský biografický slovník I. Mar­tin, 1986, 181. p.
Szá­za­dunk, 1842, 22. sz.
ifj. Szin­nyei Jó­zsef: A ma­gyar iro­dalomtörténet-irás is­mer­te­té­se. Bu­da­pest, 1878.
Dr. Tol­nai Vil­mos: Az „If­jú­sá­gi Ön­kép­ző­kör” (Ma­gyar Tár­sa­ság) tör­té­ne­te. In: Markusovszky Sá­mu­el: A po­zso­nyi ág. hitv. evang. Lyceum tör­té­ne­te kap­cso­lat­ban a po­zso­nyi ág. hitv. evang. egy­ház múlt­já­val. Po­zsony, 1896, 564. p.
Tu­do­má­nyos Gyűj­te­mény, 1823. X.
Tu­do­má­nyos Gyűj­te­mény, 1841.
Új Ma­gyar Iro­dal­mi Le­xi­kon I. Má­so­dik, ja­ví­tott ki­adás. Bu­da­pest, 2000, 1344. p.
Vutkovich Sán­dor: Bá­ró Jó­si­ka Mik­lós. Po­zsony, 1883.
Vutkovich Sán­dor: Ma­gyar irók al­bu­ma. Élet- s jel­lem­rajz­ok. Po­zsony, 1873.
Wurzbach, Con­stant von: Biographis­ches Le­xi­kon des Kaiser­tums Oester­re­ich I. Wi­en, 1856.

 

Lampl Zsuzsanna: A dél-szlovákiai magyar és szlovák fiatalok egészségkárosító és egészségvédõ szokásai

Az em­be­ri­ség tör­té­nel­mét úgy is ér­tel­mez­het­jük, mint a be­teg­ség fe­lett ara­tott győ­ze­lem fo­lya­ma­tát. Saj­nos csu­pán re­la­tív győ­ze­lem­ről be­szél­he­tünk, hi­szen a tár­sa­da­lom fej­lő­dé­sé­vel pár­hu­za­mo­san újabb be­teg­sé­gek, „be­teg­ség­min­ták” (patterns of disease) je­len­tek meg. Graham Scambler an­gol egész­ség­szo­ci­o­ló­gus sze­rint a be­teg­ség­min­ták vál­ta­ko­zá­sa há­rom lé­nye­ges fak­tor­nak kö­szön­he­tő (Scambler 1993):

a) a ga­bo­na­fé­lék el­ter­je­dé­sé­nek, mi­vel az ag­rár­tár­sa­dal­mak ki­ala­ku­lá­sa után a ga­bo­na­fé­lék vál­tak az ét­rend fő al­ko­tó­rész­évé,
b) a no­mád élet­mó­dot fel­vál­tó ál­lan­dó le­te­le­pe­dés­nek,
c) an­nak, hogy a táp­lál­ko­zás men­­nyi­sé­gi­leg és mi­nő­sé­gi­leg is tel­jes mér­ték­ben át­ala­kult.

A tör­té­ne­lem so­rán há­rom fő be­teg­ség­min­tát kü­lön­böz­tet­he­tünk meg:
1. Az ag­rár­tár­sa­da­lom ki­ala­ku­lá­sa előt­ti gyűj­tö­ge­tő-va­dá­szó tár­sa­dal­mak be­teg­ség­min­tái – i. e. 10 000 év­vel. Eb­ben az idő­szak­ban a bal­ese­tek és a zord kör­nye­zet­tel va­ló na­pi köl­csön­ha­tás­ból szár­ma­zó be­teg­sé­gek vol­tak túl­súly­ban, jár­vá­nyok csak na­gyon rit­kán ütöt­ték fel a fe­jü­ket.
2. Az ag­rár­tár­sa­dal­mak ti­pi­kus be­teg­ség­min­tái a jár­vá­nyok. Eze­ket Scambler négy cso­port­ba so­rol­ja:

A) le­ve­gő út­ján ter­je­dő jár­vá­nyok, pl. a tu­ber­ku­ló­zis
B) víz­zel ter­je­dő jár­vá­nyok, pl. a ko­le­ra
C) élel­mi­szer út­ján ter­je­dő jár­vá­nyok, pl. a vér­has
D) kór­oko­zók­kal ter­je­dő jár­vá­nyok, pl. a feketehimlő

3. A mo­dern ipa­ri tár­sa­dal­mak ti­pi­kus be­teg­ség­min­tái a degeneratív be­teg­sé­gek, ame­lye­ket köz­nyel­ven ci­vi­li­zá­ci­ós meg­be­te­ge­dé­sek­nek ne­ve­zünk. Eb­be a cso­port­ba tar­toz­nak a szív- és ér­rend­sze­ri be­teg­sé­gek, a da­ga­na­tos be­teg­sé­gek, de a cu­kor­be­teg­ség, ér­el­me­sze­se­dés, csont­rit­ku­lás is.
Míg a fej­lő­dő ál­la­mok­ban még ma is a ko­ráb­bi be­teg­ség­min­ták ural­kod­nak, va­la­men­­nyi fej­lett tár­sa­da­lom­ban ro­ha­mos nö­ve­ke­dés­nek in­dul­tak a ci­vi­li­zá­ci­ós meg­be­te­ge­dé­sek. Ez a fo­lya­mat a ke­let-eu­ró­pai or­szá­gok­ra, s köz­tük Szlo­vá­ki­á­ra is jel­lem­ző, ahol 1981-től az el­ha­lá­lo­zás­ok 55%-át a szív- és ér­rend­sze­ri be­teg­sé­gek okoz­zák. A má­so­dik leg­gya­ko­ribb ci­vi­li­zá­ci­ós be­teg­ség a rák – 2001-ben az el­ha­lá­lo­zás­ok 22,8%-ának oko­zó­ja. A hat­va­nas évek vé­gén és a het­ve­nes évek ele­jén a da­ga­na­tos meg­be­te­ge­dé­sek kö­zül mind­két nem­nél a gyo­mor­rák volt a leg­el­ter­jed­tebb. Az ezt kö­ve­tő idő­szak­ban a gyo­mor­rák fo­ko­za­tos vis­­sza­szo­rí­tá­sá­val egyi­de­jű­leg drá­mai mó­don nőtt a tü­dő­rá­kos meg­be­te­ge­dé­sek szá­ma, ele­in­te fő­leg a fér­fi­ak­nál, de 1994-ben már mind­két nem ese­té­ben a da­ga­na­tos meg­be­te­ge­dé­sek okoz­ta ha­lan­dó­ság el­ső szá­mú oka­ként sze­re­pelt. Leg­újab­ban a tü­dő­rá­kot si­ke­rült visz­­sza­szo­rí­ta­ni, most vi­szont mind­két nem­nél a vas­tag- és vég­bél­rák for­dul elő a leg­gyak­rab­ban, s ezek­nek a meg­be­te­ge­dé­sek­nek a szá­ma egy­re in­kább nö­vek­vő ten­den­ci­át mu­tat. Ugyan­csak nö­vek­szik a nem da­ga­na­tos emész­tő­szer­vi meg­be­te­ge­dé­sek­ben el­huny­tak ará­nya – 2001-ben már túl­lép­te az 5%-ot.

Eze­ket a be­teg­sé­ge­ket kró­ni­kus nép­be­teg­sé­gek­nek is szo­kás ne­vez­ni, mi­vel nem akut, ha­nem fo­lya­ma­to­san ki­ala­ku­ló, so­ká­ig tü­net­men­tes be­teg­sé­gek­ről van szó, ame­lyek­nél „a be­teg le­het­sé­ges leg­ked­ve­zőbb pers­pek­tí­vá­ja a be­teg­sé­gé­vel va­ló tü­net-, pa­nasz- és szö­vőd­mény­men­te­sen tör­té­nő együtt­élés” (Glatz 2001:46). Ezen be­teg­sé­gek ki­ala­ku­lá­sá­nak vizs­gá­la­tá­nál a monokauzális (egyet­len okot fel­té­te­le­ző, pl. a Koch-bacilus mint a tbc oko­zó­ja) meg­kö­ze­lí­tés­mód he­lyett a multikauzális meg­kö­ze­lí­tés­mód vált ter­mé­sze­tes­sé, amely ab­ból in­dul ki, hogy min­den be­teg­ség hát­te­ré­ben ott van a kö­vet­ke­ző négy té­nye­ző­cso­port mind­egyi­ké­nek va­la­me­lyik for­má­ja:

1. szocio-environmentális, az­az tár­sa­dal­mi-kör­nye­ze­ti ha­tá­sok – olyan makrotársadalmi té­nye­zők, mint pl. a sze­gény­ség, a mun­ka­nél­kü­li­ség, a tár­sa­dal­mi kap­cso­la­tok vagy azok hi­á­nya;
2. behaviorális, az­az vi­sel­ke­dé­si té­nye­zők – do­hány­zás, moz­gás, táp­lál­ko­zás, al­ko­hol­fo­gyasz­tás, sze­xu­á­lis vi­sel­ke­dés, köz­le­ke­dés­biz­ton­ság;
3. pszi­cho­ló­gi­ai, az­az lé­lek­ta­ni té­nye­zők – sze­mé­lyi­ség­tí­pus, a ne­héz­sé­gek­kel va­ló meg­bir­kó­zás ké­pes­sé­ge;

A behaviorális és pszi­cho­ló­gi­ai ha­tá­sok al­kot­ják együt­te­sen a mikrotársadalmi fak­to­rok cso­port­ját.

4. ge­ne­ti­kai adott­sá­gok;

Ter­mé­sze­te­sen ezek a de­ter­mi­ná­ló té­nye­zők ös­­sze­fo­nód­nak, és sok­szor na­gyon ne­héz pon­to­san meg­ha­tá­roz­ni, me­lyik mi­lyen mér­ték­ben volt je­len a be­teg­ség ki­ala­ku­lá­sá­nál. Ugyan­ak­kor mind­egyik té­nye­ző vizs­gá­la­ta na­gyon fon­tos, mert a ci­vi­li­zá­ci­ós be­teg­sé­gek el­le­ni küz­de­lem csak ak­kor le­het iga­zán ered­mé­nyes, ha a ki­ala­ku­lá­su­kat elő­se­gí­tő va­la­men­­nyi té­nye­zőt egy­szer­re re­du­kál­juk.
Je­len ta­nul­má­nyom­ban a vi­sel­ke­dé­si té­nye­ző­ket vizs­gá­lom, kö­zü­lük is konk­ré­tan a do­hány­zást, az al­ko­hol­fo­gyasz­tást, a drog­fo­gyasz­tást és a test­moz­gást. A vi­sel­ke­dé­si té­nye­zők fon­tos­sá­ga két szem­pont­ból is in­do­kolt. Elő­ször azért, mert a ci­vi­li­zá­ci­ós be­teg­sé­gek éve­kig vagy év­ti­ze­de­kig tar­tó fo­ko­za­tos ki­ala­ku­lá­sá­nál ma már bi­zo­nyí­tot­tan és köz­tu­dot­tan je­len­tős sze­re­pet ját­szik az egyén egész­ség­vé­dő vagy ép­pen egész­ség­ká­ro­sí­tó vi­sel­ke­dé­se. Má­sod­szor pe­dig azért, mert amíg az egész­ség­ron­gá­ló vi­sel­ke­dés alap­ve­tő ve­szé­lyez­te­tő té­nye­ző, az egész­ség­vé­dő vi­sel­ke­dés a pre­ven­ció ré­sze. Már­pe­dig a ci­vi­li­zá­ci­ós be­teg­sé­gek ese­té­ben egy­re in­kább a meg­elő­zé­sen van a hang­súly. A WHO becs­lé­se sze­rint egy-egy or­szág egész­ség­ügye csu­pán 17–25%-kal já­rul hoz­zá a la­kos­ság egész­ség­ügyi ál­la­po­tá­hoz. A to­váb­bi té­nye­zők kö­zül pe­dig az egyén­nek gya­kor­la­ti­lag csak a mikrotársadalmi fak­to­rok, va­gyis a sa­ját egész­sé­gé­hez va­ló vi­szo­nyu­lá­son ala­pu­ló vi­sel­ke­dés, to­váb­bá a lé­lek­ta­ni tű­rő­ké­pes­ség in­ter­val­lu­má­nak ala­kí­tá­sá­ra van le­he­tő­sé­ge.
Vizs­gá­la­tom cél­cso­port­ját a Szlo­vá­kia ma­gyar­lak­ta te­rü­le­te­in élő 15–29 éves ma­gyar és szlo­vák fi­a­ta­lok al­kot­ják, aki­ket a Mo­za­ik 2001 ne­vű nem­zet­kö­zi if­jú­ság­ku­ta­tás so­rán szó­lí­tot­tunk meg. A min­tát 1000 ma­gyar nem­ze­ti­sé­gű és 500 szlo­vák nem­ze­ti­sé­gű fi­a­tal al­kot­ta. A min­ta nem és kor­cso­port­ok (15–19 éve­sek, 20–24 éve­sek, 25–29 éve­sek) sze­rint rep­re­zen­ta­tív. Mi­ért ép­pen ők? A cél­cso­port re­le­van­ci­á­ját több ok is alá­tá­maszt­ja:
1. Szlo­vák de­mog­rá­fu­sok ál­lí­tá­sa sze­rint Szlo­vá­kia ma­gyar­lak­ta já­rá­sai fo­lya­ma­to­san az or­szág azon já­rá­sai kö­zé tar­toz­nak, ame­lyek­ben a leg­ma­ga­sabb a ci­vi­li­zá­ci­ós be­teg­sé­gek­ben, de kü­lö­nö­sen a rák­ban elhalálozottak rész­ará­nya. A. Vol­ná sze­rint a „stan­dar­di­zált el­ha­lá­lo­zás mind­egyik ha­lá­lok­ra – cse­kély ki­vé­tel­től el­te­kint­ve – épp a dél-szlo­vá­ki­ai já­rá­sok­ban a leg­ked­ve­zőt­le­nebb” (Vol­ná 1993:79). E. Jurèová clusteranalízissel vizs­gál­ta az el­ha­lá­lo­zást, s meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy a fér­fi­ak­nál a leg­ma­ga­sabb mor­ta­li­tá­sú já­rá­sok a senicai já­rás­tól a lé­vai já­rá­sig ter­je­dő nyu­gat- és dél-szlo­vá­ki­ai öve­zet­be tar­toz­nak (Jurèová 200:14). A Szlo­vák Köz­tár­sa­ság Sta­tisz­ti­kai Hi­va­ta­lá­nak 2000-es ada­tai is ar­ról árul­kod­nak, hogy a ma­gyar­lak­ta já­rá­sok több­sé­gé­ben a fér­fi­ak da­ga­na­tos meg­be­te­ge­dé­sek okoz­ta el­ha­lá­lo­zá­sa fe­lül­múl­ja a 26%-os or­szá­gos át­la­got.

1. táb­lá­zat. A 2000-ben rák­ban meg­halt fér­fi­ak rész­ará­nya Szlo­vá­kia ma­gyar­lak­ta já­rá­sa­i­ban

Terület Férfi lakosok száma Összesen

meghaltak

%
Szlovákia 2 626 061 7 015 26
Dunaszerdahelyi járás 55 018 163 29
Galántai járás 46 287 128 27
Komáromi járás 52 626 192 36
Lévai járás 57 764 185 32
Nyitrai járás 78 965 240 30
Érsekújvári járás 72 487 233 32
Losonci járás 34 893 125 36
Rimaszombati járás 39 998 123 31
Nagykürtösi járás 22 549 77 34
Kassai járás 116 169 246 21
Kassa-vidéki járás 52 450 124 24
Tőketerebesi járás 45 321 149 33

For­rás: Stav a pohyb obyvateťstva v Slovenskej republike. ŠÚSR, 2000

Ez a je­len­ség csak rész­ben függ ös­­sze a ma­gya­rok ked­ve­zőt­le­nebb kor­struk­tú­rá­já­val, ugyan­is a 15 ma­gyar­lak­ta já­rás kö­zül hét­ben nem a posztproduktív, ha­nem épp a pro­duk­tív ko­rú fér­fi­ak mor­ta­li­tá­sa ha­lad­ja meg az or­szá­gos át­la­got. Hat já­rás­ban a pro­duk­tív ko­rú nők mor­ta­li­tá­sá­ra is ugyan­ez ér­vé­nyes.
2. A ma­gyar­lak­ta já­rá­sok mor­ta­li­tá­sa nem azo­nos a ma­gya­rok mor­ta­li­tá­sá­val, hi­szen ezek­ben a já­rá­sok­ban ki­sebb-na­gyobb arány­ban szlo­vá­kok is él­nek. Az el­ha­lá­lo­zá­si sta­tisz­ti­kák­ból azon­ban nem de­rül ki az el­huny­tak nem­ze­ti­sé­ge. Így nem tud­hat­juk, hogy a ma­gas el­ha­lá­lo­zás dél-szlo­vá­ki­ai spe­ci­fi­kum-e, amely nem­ze­ti­ség­re va­ló te­kin­tet nél­kül ha­son­ló mér­ték­ben jel­lem­ző az ot­ta­ni la­kos­ság­ra, vagy pe­dig nemzetiségspecifikus je­len­ség­ről van-e szó. Bár ezek­re a kér­dé­sek­re a Mo­za­ik 2001 alap­ján nyert ada­tok sem ad­hat­nak ön­ma­guk­ban egy­ér­tel­mű vá­laszt, Szlo­vá­kia ma­gyar­lak­ta já­rá­sa­i­ban élő ma­gyar és szlo­vák fi­a­ta­lok egész­ség­ká­ro­sí­tó és egész­ség­vé­dő szo­ká­sa­i­nak ös­­sze­ha­son­lí­tá­sa ar­ra en­ged kö­vet­kez­tet­ni, hogy a ma­gya­rok ke­vés­bé óv­ják az egész­sé­gü­ket.
3. A 15–29 éve­sek a vi­szony­lag leg­egész­sé­ge­sebb kor­osz­tályt al­kot­ják. Ugyan­ak­kor nem sza­bad meg­fe­led­kez­nünk ar­ról, hogy a) a töb­bi élet­mód­szeg­mens­hez ha­son­ló­an az egész­ség­hez va­ló vi­szo­nyu­lás és az azt pre­zen­tá­ló vi­sel­ke­dés is el­ső­sor­ban fi­a­tal­kor­ban ala­kul ki (bár a ké­sőb­bi­ek­ben is mó­do­sít­ha­tó), s ko­ránt­sem mind­egy, hogy va­la­ki pél­dá­ul el sem kezd do­há­nyoz­ni vagy negy­ven éve­sen hagy­ja ab­ba a do­hány­zást, b) a ci­vi­li­zá­ci­ós be­teg­sé­gek ki­ala­ku­lá­sa hos­­szan­tar­tó fo­lya­mat, s bár a 15–29 éve­sek még több­nyi­re egész­sé­ges­nek ér­zik ma­gu­kat, nem tud­ha­tó, mi ját­szó­dik le a szer­ve­ze­tük­ben, an­nál is in­kább, mert az epi­de­mi­o­ló­gi­ai elő­re­jel­zé­sek sze­rint a ci­vi­li­zá­ci­ós meg­be­te­ge­dé­sek incidenciája az al­sóbb kor­cso­port­ok fe­lé to­ló­dik. Az ő egész­ség­vé­dő és egész­ség­ká­ro­sí­tó vi­sel­ke­dé­sük (s en­nek vizs­gá­la­ta) te­hát nem­csak a je­len­ről szól, ha­nem a jö­vő­ről is.

1. Egész­ség­ká­ro­sí­tó szo­ká­sok

1.1. Do­hány­zás

„A tü­dő­rák rész­le­ges vis­­sza­szo­rí­tá­sa po­zi­tív fej­le­mény, amely va­ló­szí­nű­leg an­nak is kö­szön­he­tő, hogy a fér­fi­ak kö­ré­ben csök­kent a do­hány­zás. Akik pe­dig még­is do­há­nyoz­nak, in­kább olyan ci­ga­ret­tát szív­nak, amely ke­ve­sebb ká­ros anya­got tar­tal­maz – szö­ge­zi le a 2000-es egész­ség­ügyi év­könyv, majd az ös­­szeg­zés így foly­ta­tó­dik – en­nek el­le­né­re az el­sőd­le­ges meg­elő­zés leg­fon­to­sabb fel­ada­ta to­vább­ra is a do­hány­zás el­le­ni komp­ro­mis­­szum­men­tes harc, mi­vel a do­hány­zás és az al­ko­hol­fo­gyasz­tás együtt­vé­ve nagy sze­re­pet ját­szik a száj­üreg, ga­rat, nye­lő­cső, nyom­bél, gyo­mor­száj és húgy­kép­ző szer­vek da­ga­na­tos meg­be­te­ge­dé­se­i­nek el­ter­je­dé­sé­ben” (Zdravotnícka roèenka, 2000).
Men­­nyi­re jel­lem­ző a do­hány­zás és az al­ko­hol­fo­gyasz­tás a dél-szlo­vá­ki­ai fi­a­ta­lok­ra? Ha­son­ló­ak vagy in­kább kü­lön­bö­ző­ek-e a ma­gyar és szlo­vák fi­a­ta­lok egész­ség­ká­ro­sí­tó szo­ká­sai? Néz­zük előbb a do­hány­zást (1. áb­ra)!

Microsoft Word - graf-1.doc
1. áb­ra. Szo­kott-e do­há­nyoz­ni, s ha igen, mi­lyen gyak­ran?
A ma­gyar fi­a­ta­lok 52%-a ki­sebb-na­gyobb gya­ko­ri­ság­gal do­há­nyzik. A szlo­vák fi­a­ta­lok 48%-áról mond­ha­tó el ugyan­ez. Az el­sőd­le­ges kü­lönb­ség te­hát ab­ban mu­tat­ko­zik meg, hogy a ma­gyar fi­a­ta­lok kö­zül töb­ben do­há­nyoz­nak, mint a szlo­vák fi­a­ta­lok kö­zül. Ami a do­hány­zás gya­ko­ri­sá­gát il­le­ti, úgy a ma­gyar, mint a szlo­vák fi­a­ta­lok­ra leg­in­kább az jel­lem­ző, hogy na­pon­ta dohányoznak. A na­pi gya­ko­ri­ság a két nem­zet­nél azon­ban nem ugyan­azt je­len­ti. Ugyan­is, míg a szlo­vák fi­a­ta­lok kö­zül min­den ne­gye­dik szív el na­pon­ta át­la­go­san 12 db ci­ga­ret­tát, a ma­gya­rok kö­zül leg­alább min­den har­ma­dik fi­a­tal na­pi 14 db ci­ga­ret­tát füs­töl el. A do­hány­zó ma­gyar fi­a­ta­lok kö­zül – akik ele­ve töb­ben van­nak, mint a szlo­vá­kok – te­hát töb­ben ci­garettáznak na­pon­ta és töb­bet is, mint a do­hány­zó szlo­vák fi­a­ta­lok.

A mor­ta­li­tá­son kí­vül más or­szá­gos de­mog­rá­fi­ai mu­ta­tók is egy­ér­tel­mű­en utal­nak a fér­fi és női po­pu­lá­ció egész­sé­gi ál­la­po­tá­nak kü­lön­bö­ző­sé­gé­re. Ilyen pél­dá­ul a szü­le­tés­kor vár­ha­tó élet­tar­tam, amely az el­múlt negy­ven év­ben a nők ese­té­ben 4,5 év­vel, a fér­fi­ak­nál vi­szont csak 0,8 év­vel emel­ke­dett (Kollár–Mesežnikov 2001:498). Ez­zel együtt nőtt a két nem szü­le­tés­kor vár­ha­tó élet­tar­ta­ma kö­zöt­ti kü­lönb­ség is: 1961-ben 4,1 év volt, de 2000-ben már 8 év (a fér­fi­ak vár­ha­tó élet­tar­ta­ma 69,2 év, a nő­ké 77,2 év). Eze­ket a kü­lönb­sé­ge­ket gyak­ran épp a fér­fi­ak egész­ség­ká­ro­sí­tóbb vi­sel­ke­dé­sé­vel ma­gya­ráz­zák. A dél-szlo­vá­ki­ai fi­a­ta­lok do­hány­zá­sá­nak ne­mek sze­rin­ti vizs­gá­la­ta is szig­ni­fi­káns ös­­sze­füg­gé­se­ket tárt fel (2. áb­ra).

Microsoft Word - graf-2.doc
2. áb­ra. Szo­kott-e do­há­nyoz­ni, s ha igen, mi­lyen gyak­ran?
(nem­ze­ti­ség és nem sze­rint)

Mind­két nem­ze­ti­ség­re jel­lem­ző, hogy több a fér­fi do­há­nyos, mint a női do­há­nyos, to­váb­bá a fér­fi­ak kö­zül töb­ben ci­giz­nek na­pon­ta, mint a nők kö­zül. A ma­gyar fér­fi­ak kö­zött csak­nem 20%-kal több a do­há­nyos (61,6%), mint a ma­gyar nők kö­zött (42,4%), s a na­pon­ta do­hány­zó ma­gyar fér­fi­ak rész­ará­nya is majd­nem 20%-kal ma­ga­sabb, mint a na­pon­ta do­hány­zó ma­gyar nő­ké (28,2%). A do­hány­zó szlo­vák fér­fi­ak 10%-kal van­nak töb­ben (42,1%) a do­hány­zó szlo­vák nők­nél (32,6%), s a na­pon­ta ci­ga­ret­tá­zó szlo­vák fér­fi­ak és nők rész­ará­nya kö­zöt­ti kü­lönb­ség is 12%.
A nem mel­lett azon­ban a nem­ze­ti­ség is szig­ni­fi­káns vál­to­zó­ként je­le­nik meg, így a kö­vet­ke­ző kép tá­rul elénk:
– a ma­gyar fér­fi­ak a leg­na­gyobb do­há­nyo­sok, mind men­­nyi­sé­gi, mind gya­ko­ri­sá­gi ér­te­lem­ben, ugyan­ilyen ér­te­lem­ben leg­ke­vés­bé a szlo­vák nők­re jel­lem­ző a do­hány­zás,
– a ma­gyar női do­há­nyo­sok és a szlo­vák fér­fi do­há­nyo­sok rész­ará­nya ugyan meg­egye­zik, de a szlo­vák fér­fi­ak gyak­rab­ban ci­garettáznak, mint a ma­gyar nők, így a ma­gyar fér­fi­ak után tu­laj­don­kép­pen ők al­kot­ják a má­sik leg­ve­szé­lyez­te­tet­tebb cso­por­tot,
– bár a ma­gyar nők a do­hány­zás te­rén „le­csúsz­tak” a har­ma­dik hely­re, min­den­kép­pen fi­gye­lem­re­mél­tó, hogy a szlo­vák nők­höz ké­pest 10%-kal töb­ben ci­ga­ret­táz­nak, s csak­nem 8%-kal gyak­rab­ban is, ami új­fent meg­erő­sí­ti a nem­ze­ti­sé­gi fak­tor je­len­tő­sé­gét.
A kor­cso­por­tos elem­zés is ugyan­ezt tá­maszt­ja alá (3. áb­ra).

Microsoft Word - graf-3.doc
3. áb­ra. A do­hány­zók és a na­pon­ta do­hány­zók rész­ará­nya (nem­ze­ti­ség és kor­cso­port­ok sze­rint)

A ma­gya­rok kö­zül a 20–24 éve­sek kor­cso­port­ja egy­ben a leg­erő­sebb do­há­nyos cso­port is, hi­szen ezek­nek a fi­a­ta­lok­nak 58%-a ci­garettázik, eb­ből 45% (va­gyis szin­te min­den má­so­dik) pe­dig na­pon­ta! Igaz, a 25–29 éve­sek kor­cso­port­já­ban mind meny­­nyi­sé­gi, mind gya­ko­ri­sá­gi ér­te­lem­ben csök­ken a do­hány­zók rész­ará­nya, de még így is meg­fi­gyel­he­tő két alap­ve­tő ös­­sze­füg­gés:
1. a 20–24 éves ko­ruk­ban ci­ga­ret­táz­ni kez­dők rész­ará­nya jó­val meg­ha­lad­ja azok rész­ará­nyát, akik 25–29 éves ko­ruk­ban le­szok­nak a do­hány­zás­ról, va­gyis a 15–29 éves ma­gyar fi­a­ta­lok kö­zül töb­ben szok­nak rá a do­hány­zás­ra, mint ahá­nyan ab­ba­hagy­ják. A szlo­vák fi­a­ta­lok­ról en­nek épp az el­len­ke­ző­je mond­ha­tó el, hi­szen mind a do­hány­zók, mind pe­dig a na­pon­ta ci­garettázók rész­ará­nyá­ban eny­he csök­ke­nés mu­tat­ha­tó ki.
2. a do­hány­zó szlo­vá­kok és a na­pon­ta ci­ga­ret­tá­zó szlo­vá­kok rész­ará­nya mind­egyik kor­cso­port­ban ala­cso­nyabb a ma­gya­rok rész­ará­nyá­nál.
A do­hány­zás te­rén te­hát a ma­gyar fi­a­ta­lok, s kö­zü­lük is fő­képp a ma­gyar fér­fi­ak egész­ség­ká­ro­sí­tó vi­sel­ke­dé­se fe­lül­múl­ja a szlo­vák fi­a­ta­lok ön­kén­tes egész­ség­ron­gá­lá­sát.

1.2. Al­ko­hol­fo­gyasz­tás

A kö­vet­ke­ző egész­ség­ká­ro­sí­tó vi­sel­ke­dé­si té­nye­ző az al­ko­hol­fo­gyasz­tás, amely el­ső­sor­ban a do­hány­zás­sal együtt, de az el­fo­gyasz­tott al­ko­hol men­­nyi­sé­gé­nek és az al­ko­hol­fo­gyasz­tás gya­ko­ri­sá­gá­nak függ­vé­nyé­ben ön­ma­gá­ban is hoz­zá­já­rul a ci­vi­li­zá­ci­ós be­teg­sé­gek ki­ala­ku­lá­sá­hoz. El­ső kér­dé­sünk­re, hogy fo­gyasz­ta­nak-e akár csak al­kal­man­ként is al­ko­holt, a ma­gyar fi­a­ta­lok 81%-a, a szlo­vák fi­a­ta­lok­nak pe­dig 73%-a vá­la­szolt igen­nel. Az ár­nyal­tabb kép fel­vá­zo­lá­sa cél­já­ból az iránt is ér­dek­lőd­tünk, hogy mi­lyen gyak­ran fo­gyaszt­ják az egyes al­ko­hol­faj­tá­kat (bor, sör, tö­mény ita­lok, li­kő­rök). Az így ka­pott vá­lasz­meg­osz­lá­so­kat a 4. áb­ra szem­lél­te­ti.

 

Microsoft Word - graf-4.doc
4. áb­ra. Az egyes al­ko­hol­faj­ták fo­gyasz­tá­sá­nak gya­ko­ri­sá­ga (nem­ze­ti­ség sze­rint)

Mind a ma­gya­rok, mind a szlo­vá­kok kö­ré­ben va­la­men­­nyi szesz­faj­tá­nál az al­kal­man­kén­ti fo­gyasz­tás do­mi­nál. A ma­gya­rok­hoz vi­szo­nyít­va a szlo­vá­kok kö­zül két­szer töb­ben fo­gyasz­ta­nak bort, 7%-kal töb­ben sört, s né­mi­leg ma­ga­sabb a pá­lin­ka­fo­gyasz­tás is. A ma­gya­rok­nál vi­szont kis­mér­ték­ben meg­nő a he­ti több­szö­ri bor- és sör­fo­gyasz­tók ará­nya. To­váb­bá a ma­gya­rok kö­zül töb­ben fo­gyasz­ta­nak li­kő­rö­ket. Va­ló­já­ban te­hát a szlo­vá­kok kö­zül töb­ben isz­nak, a ma­gya­rok vi­szont gyak­rab­ban isz­nak bort és sört.
Vizs­gál­juk meg a nem­ze­ti­sé­gen kí­vül a ne­mek sze­re­pét is a bor- és sör­fo­gyasz­tás gya­ko­ri­sá­gá­ban (5. és 6. áb­ra):

Microsoft Word - graf-5.doc

5. áb­ra. Bor­fo­gyasz­tás (nem és nem­ze­ti­ség sze­rint)

Leg­in­kább a szlo­vák fér­fi­ak fo­gyasz­ta­nak bort (93%), leg­ke­vés­bé a ma­gyar nők (79%). A ma­gyar fér­fi­ak kö­zött ke­ve­sebb a bor­fo­gyasz­tó (86%), mint a szlo­vák fér­fi­ak kö­zött, de még a szlo­vák nők kö­zött is (90%). Ugyan­ak­kor a ma­gyar fér­fi­ak ki­csit gyak­rab­ban nyúl­nak a bo­ros­po­hár­hoz (13%), mint a szlo­vák fér­fi­ak (9%).

Microsoft Word - graf-6.doc
6. áb­ra. Sör­fo­gyasz­tás (nem és nem­ze­ti­ség sze­rint)

A sör­fo­gyasz­tás­nál ha­son­ló a hely­zet: a szlo­vák fér­fi­ak 92%-a fo­gyaszt sört, utá­nuk a ma­gyar fér­fi­ak kö­vet­kez­nek (87%). Vi­szont a ma­gyar fér­fi­ak gyak­rab­ban sö­röz­nek. Na­pon­ta 9%-uk, he­ten­te több­ször 24%-uk fo­gyaszt sört a na­pon­ta sö­rö­ző szlo­vák fér­fi­ak 7%-ával, il­let­ve a he­ten­te több­ször sö­rö­ző szlo­vák fér­fi­ak 19%-ával szem­ben.
A pá­lin­ka­fo­gyasz­tás ugyan­csak el­ső­sor­ban a fér­fi­ak „pri­vi­lé­gi­u­ma”. Míg a ma­gyar nők 63%-a, a szlo­vák nők 72%-a fo­gyaszt leg­alább al­kal­man­ként tö­mény ita­lo­kat, ad­dig nem­ze­ti­ség­re va­ló te­kin­tet nél­kül a fér­fi­ak 85%-ára jel­lem­ző ugyan­ez, s ugyan­csak nem­ze­ti­ség­re va­ló te­kin­tet nél­kül 10%-uk he­ten­te több­ször nyúl a po­hár­hoz.
Ami te­hát az al­ko­hol­fo­gyasz­tást il­le­ti, új­fent meg­nyil­vá­nul­nak a ne­mek kü­lönb­sé­gei. A fér­fi­ak töb­ben és gyak­rab­ban isz­nak, mint a nők. S bár a ma­gya­rok és szlo­vá­kok kö­zöt­ti el­té­ré­sek ko­ránt­sem olyan mar­kán­sak, mint a do­hány­zás ese­té­ben, azért még­is fi­gye­lem­re­mél­tók. Hi­szen a ma­gya­rok kö­zül ke­ve­seb­ben isz­nak, de gyak­rab­ban. S itt aka­rat­la­nul is elő­to­la­ko­dik a mon­dás: az al­ko­hol kis­mér­ték­ben or­vos­ság, nagy­mér­ték­ben mé­reg. Te­hát az egész­ség­ká­ro­sí­tó szesz­fo­gyasz­tás in­kább jel­lem­ző a ma­gya­rok­ra, mint a szlo­vá­kok­ra!

1.3. Drog­fo­gyasz­tás

A har­ma­dik egész­ség­ká­ro­sí­tó té­nye­ző, amel­­lyel írá­som­ban fog­lal­ko­zom, a drog­fo­gyasz­tás. A ká­bí­tó­sze­re­zés a do­hány­zás­hoz és az al­ko­hol­fo­gyasz­tás­hoz ké­pest tá­ja­in­kon új je­len­ség, s bár egy­ér­tel­mű tény, hogy az előb­bi­ek­hez ha­son­ló­an egész­ség­ron­gá­ló ha­tá­sa van, hoz­zá­já­ru­lá­sá­ról a la­kos­ság egész­sé­gi ál­la­po­tá­nak ala­ku­lá­sá­hoz egy­elő­re nincs ele­gen­dő in­for­má­ció. A meg­lé­vő egész­ség­ügyi sta­tisz­ti­kák csak a drog­füg­gő­ként evidáltak sta­tisz­ti­kái. Az aláb­bi ada­tok a „drog­hát­or­szág­ról” szól­nak. A meg­kér­de­zet­tek kö­zül egyik sem ká­bí­tó­szer­füg­gő, de – amint azt a 7. áb­ra szem­lél­te­ti – a ma­gyar fi­a­ta­lok 19%-ának, a szlo­vák fi­a­ta­lok 22,5%-ának van már e té­ren ta­pasz­ta­la­ta. A ma­gya­rok kö­zül leg­töb­ben a ma­ri­hu­á­nát (90,2%) és a han­gu­lat­ja­ví­tó gyógy­sze­re­ket (34,6) pró­bál­ták ki, a szlo­vá­kok kö­zül leg­töb­ben ugyan­csak a ma­ri­hu­á­nát (98,2%) és az amfetamint (31%). Az ada­tok­ból az is ki­de­rül, hogy a szlo­vák fi­a­ta­lok­nak na­gyobb a drog­fo­gyasz­tás te­rén szer­zett ta­pasz­ta­la­ta, még­pe­dig egy­részt töb­ben pró­bál­ták már ki a dro­got, más­részt pe­dig a gyógy­sze­re­ken kí­vül az ös­­szes töb­bi szer fo­gyasz­tá­sá­ban is túl­szár­nyal­ták a ma­gyar fi­a­ta­lo­kat.

Microsoft Word - graf-7.doc
7. áb­ra. A drog­gal va­ló ta­pasz­ta­lat és az egyes sze­re­ket ki­pró­bált fi­a­ta­lok rész­ará­nya

Azt is meg­kér­dez­tük a fi­a­ta­lok­tól, hogy mi­lyen ré­gen hasz­nál­ták az egyes sze­re­ket. A ma­gya­rok 20%-ának, a szlo­vá­kok 41%-ának vol­tak egé­szen friss ta­pasz­ta­la­tai (az el­múlt egy hó­nap­ban hasz­nál­ta) a leg­el­ter­jed­tebb drog­gal, a ma­ri­hu­á­ná­val. Am­fe­tamint az el­múlt hó­nap­ban a ma­gya­rok 1,7%-a, a szlo­vá­kok 11%-a fo­gyasz­tott, ke­mény dro­got a ma­gya­rok 4,4%-a, a szlo­vá­kok 5,5%-a. A drog­fo­gyasz­tás te­rén te­hát nyil­ván­va­ló a szlo­vák fi­a­ta­lok „fö­lé­nye”.
A nem­ze­ti­ség mel­lett új­fent szem­be­tű­nik a ne­mek meg­ha­tá­ro­zó sze­re­pe is (8. áb­ra).

Microsoft Word - graf-8.doc
8. áb­ra. A drog­gal va­ló ta­pasz­ta­lat és az egyes sze­re­ket ki­pró­bált fi­a­ta­lok rész­ará­nya (nem és nem­ze­ti­ség sze­rint)

A fér­fi­ak drog­ta­pasz­ta­la­ta mind­két nem­ze­ti­ség­nél egy­ér­tel­mű­en fe­lül­múl­ja a nők drog­ta­pasz­ta­la­tát. Ugyan­ez va­la­men­­nyi drog­faj­tá­nál ér­vé­nyes, a gyógy­szer az egyet­len ki­vé­tel, ame­lyet in­kább a nők, s fő­leg a ma­gyar nők fo­gyasz­ta­nak. Az amfetaminfogyasztásban vi­szont a szlo­vák nők csak a szlo­vák fér­fi­a­kat nem elő­zik meg. A szer­ves ol­dó­szer és a ke­mény dro­gok hasz­ná­la­tá­ban is a szlo­vák fér­fi­ak ve­zet­nek.

A vizs­gált vi­sel­ke­dé­si té­nye­zők mind­egyi­ké­nél ta­pasz­tal­tuk, hogy a 15–29 éves fér­fi­ak egész­ség­ká­ro­sí­tó szo­ká­sa­ik­kal fe­lül­múl­ják el­len­ke­ző ne­mű kor­tár­sa­i­kat. Ily mó­don ne­he­zen kép­zel­he­tő el, hogy a fér­fi­po­pu­lá­ció je­len­leg oly ked­ve­zőt­len egész­ség­ügyi ál­la­po­tá­ban a jö­vő po­zi­tív vál­to­zá­so­kat hoz­zon. Ugyan­ak­kor a dél-szlo­vá­ki­ai fi­a­ta­lok do­hány­zá­si, al­ko­hol- és drog­fo­gyasz­tá­si szo­ká­sa­i­ban a nem­ze­ti­ség is szig­ni­fi­káns té­nye­ző­ként je­le­nik meg, va­gyis ezek a vi­sel­ke­dé­sek nemzetiségspecifikusak. A ma­gyar fi­a­ta­lok (kö­zü­lük is fő­leg a fér­fi­ak) in­kább a ha­gyo­má­nyos esz­kö­zök­kel, az­az el­ső­sor­ban a do­hány­zás­sal ron­gál­ják egész­sé­gü­ket, de al­ko­hol­fo­gyasz­tá­si szo­ká­sa­ik sem vál­nak a ja­vuk­ra. Ez­zel szem­ben a szlo­vák fi­a­ta­lok in­kább a mo­dern kor ad­ta ká­bí­tó­sze­re­zé­si le­he­tő­sé­gek­kel él­nek.

2. Egész­ség­vé­de­lem sport­tal

A sport, test­moz­gás a sze­mé­lyi hi­gi­é­ni­án, az egész­sé­ges táp­lál­ko­zá­son, a stressz­tű­ré­sen, a ki­egyen­sú­lyo­zott sze­xu­a­li­tá­son kí­vül azon egész­ség­vé­dő vi­sel­ke­dé­si té­nye­zők egyi­ke, ame­lyek se­gít­sé­gé­vel el­len­sú­lyoz­ha­tók a ci­vi­li­zált élet­mód né­mely ár­tal­mai (Glatz 2001:286).
A dél-szlo­vá­ki­ai fi­a­ta­lok még­sem él­nek ma­ra­dék­ta­la­nul ez­zel a le­he­tő­ség­gel. Fő­leg a ma­gya­rok nem. Amint azt a 9. áb­ra szem­lél­te­ti, a szlo­vá­kok két­har­ma­da spor­tol sza­bad­ide­jé­ben (pl. a kö­te­le­ző test­ne­ve­lé­si órán kí­vül), a ma­gya­rok vi­szont még en­nél is ke­ve­seb­ben, csu­pán 54%-uk.

Microsoft Word - graf-9.doc
9. áb­ra. A test­moz­gást vég­zők rész­ará­nya (nem és nem­ze­ti­ség sze­rint)

Az ed­dig vizs­gált vi­sel­ke­dé­sek­nél ta­pasz­talt egész­ség­vé­dőbb női ma­ga­tar­tás a spor­to­lás ese­té­ben el­tű­nik. Úgy a ma­gyar, mint a szlo­vák nők ke­ve­seb­bet mo­zog­nak, mint a ma­gyar il­let­ve szlo­vák fér­fi­ak. A spor­to­ló szlo­vák fér­fi­ak (66%) és szlo­vák nők (60%) rész­ará­nya kö­zöt­ti kü­lönb­ség meg­egye­zik a spor­to­ló ma­gyar fér­fi­ak (57%) és a spor­to­ló ma­gyar nők (50%) rész­ará­nya kö­zöt­ti kü­lönb­ség­gel, ugyan­ak­kor a szlo­vák fér­fi­ak és a szlo­vák nők kö­zül 10%-kal töb­ben spor­tol­nak, mint a ma­gyar fér­fi­ak és nők kö­zül.
A kor­cso­port­ok függ­vé­nyé­ben vég­zett elem­zés to­vább pon­to­sít­ja a ké­pet (10. áb­ra).

Microsoft Word - graf-10.doc
10. áb­ra. A test­moz­gást vég­zők rész­ará­nya (kor­cso­port­ok sze­rint)

A leg­fi­a­ta­lab­bak ka­te­gó­ri­á­já­ban még egy­for­ma a spor­to­ló ma­gya­rok és szlo­vá­kok rész­ará­nya. A 20–24 éve­sek kor­cso­port­já­ban a szlo­vá­kok­nál mi­ni­má­lis le­mor­zso­ló­dás ta­pasz­tal­ha­tó, ez­zel szem­ben a 20–24 éves ma­gya­rok kö­zül már csak­nem 20%-kal ke­ve­seb­ben spor­tol­nak, mint a 15–19 éve­sek kö­zül. Eh­hez ké­pest a 25–29 éves ma­gya­rok­nál már csak ele­nyé­sző a vis­­sza­esés, a szlo­vá­kok­nál vi­szont 6%. Ám még így is jócs­kán fe­lül­múl­ja a leg­idő­sebb kor­osz­tály szlo­vák spor­to­ló­i­nak ará­nya a leg­idő­sebb, de még a kö­zép­ső ma­gyar kor­osz­tály test­moz­gást vég­ző­i­nek ará­nyát is.
Azok, akik nem spor­tol­nak, nagy­részt két ok­kal ma­gya­ráz­zák pas­­szi­vi­tá­su­kat. Leg­in­kább az­zal, hogy nincs ide­jük (a ma­gya­rok 40%-a, a szlo­vá­kok 46%-a) más­részt pe­dig az­zal, hogy nem sze­ret­nek spor­tol­ni (mind­két nem­ze­ti­ség 29%-a). Te­hát nem anya­gi, egész­ség­ügyi okok mi­att ma­rad ki éle­tük­ből az oly fon­tos test­moz­gás, s nem is meg­fe­le­lő le­he­tő­ség vagy tár­sa­ság hi­á­nyá­ban, ha­nem azért mert nem ta­lál­nak rá időt vagy nem ked­ve­lik ezt a faj­ta idő­töl­tést. A spor­to­lást, mint egész­ség­vé­dő vi­sel­ke­dé­si té­nye­zőt te­hát el­ső­sor­ban nem az ob­jek­tív kö­rül­mé­nyek aka­dá­lyoz­zák, ha­nem a po­zi­tív szub­jek­tív hoz­zá­ál­lás hi­á­nya. Ez pe­dig egy moz­gás­sze­gény élet­mó­dot ered­mé­nyez, amely új­fent ked­vez a ci­vi­li­zá­ci­ós be­teg­sé­gek ki­ala­ku­lá­sá­nak.

Ös­­szeg­zés

Írá­som­ban a 15–29 éves dél-szlo­vá­ki­ai ma­gyar és szlo­vák fi­a­ta­lok egész­ség­ká­ro­sí­tó és egész­ség­vé­dő vi­sel­ke­dé­sé­nek né­hány szeg­men­sét vizs­gál­tam a Mo­za­ik 2001 nem­zet­kö­zi if­jú­ság­ku­ta­tás ada­ta­it vé­ve ala­pul. A cél­cso­port do­hány­zá­si, al­ko­hol­fo­gyasz­tá­si, ká­bí­tó­sze­re­zé­si és spor­to­lá­si szo­ká­sa­i­nak tö­mör jel­lem­zé­sén túl ar­ra is kí­ván­csi vol­tam, va­jon ki­mu­tat­ha­tók-e lé­nye­ges kü­lönb­sé­gek a fér­fi­ak és nők, il­let­ve a ma­gya­rok és a szlo­vá­kok vi­sel­ke­dé­se kö­zött. Ki­de­rült, hogy a fér­fi­ak­ra már ilyen fi­a­tal kor­ban is egy­ér­tel­mű­en jel­lem­zőbb az egész­ség­ká­ro­sí­tó ma­ga­tar­tás, mint a nők­re. Töb­ben és töb­bet do­há­nyoz­nak, isz­nak és dro­goz­nak, mint a nők – igaz, töb­ben is spor­tol­nak. Ez­zel együtt­vé­ve a fel­vá­zolt kép alá­tá­maszt­ja azo­kat az or­szá­gos és a dél-szlo­vá­ki­ai ré­gi­ó­ra is jel­lem­ző sta­tisz­ti­ká­kat, ame­lyek fel­hív­ják a fi­gyel­met a fér­fi­ak ros­­szabb egész­ség­ügyi ál­la­po­tá­ra és a ci­vi­li­zá­ci­ós be­teg­sé­gek okoz­ta ma­ga­sabb mor­ta­li­tá­suk­ra. Ugyan­ak­kor az is ki­de­rült, hogy a ci­vi­li­zá­ci­ós be­teg­sé­gek ki­ala­ku­lá­sért leg­in­kább fe­le­lős vi­sel­ke­dé­si té­nye­zők, a do­hány­zás és az al­ko­hol­fo­gyasz­tás te­rén a ma­gya­rok, s kö­zü­lük is fő­leg a fér­fi­ak egész­ség­ká­ro­sí­tóbb vi­sel­ke­dést foly­tat­nak, mint a szlo­vá­kok. Jog­gal fel­té­te­lez­he­tő, hogy a ma­gyar­lak­ta já­rá­sok­ban hu­za­mo­sabb ide­je ta­pasz­talt da­ga­na­tos be­teg­sé­gek okoz­ta át­la­gon fe­lü­li el­ha­lá­lo­zás ily mó­don a jö­vő­ben nemzetiségspecifikus je­len­ség­gé vál­hat (bár nem ki­zárt, hogy most is az). Még na­gyobb hang­súlyt kel­le­ne ezért fek­tet­ni a szlo­vá­ki­ai ma­gya­rok el­sőd­le­ges pre­ven­ci­ó­já­ra.

Fel­hasz­nált iro­da­lom:

Analýza a vývoj štandardizovanej úmrtnosti na choroby obehovej sústavy v SR. Bratislava, ÚZIŠ, 2000.
Egész­ség­ügy Ma­gyar­or­szá­gon. Szerk.: Glatz Fe­renc. Bu­da­pest, Ma­gyar Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia, 2001.
Jurèová, Danuša: Regionálna diferenciácia úmrtnosti obyvate¾ov Slovenskej republiky. Slo­ven­ská štatistika a demografia. 2000/2., 4–17. p.
Mé­szá­ros, Ján: Nádej na dožitie pri narodení v okresoch a krajoch SR za obdobie 1995 –1999. Slovenská štatistika a demografia. 2001/1., 9–14. p.
Mistríková, ¼udmila: Zdravie ako sociálny a sociologický problém. In: Sociológia a spoloèenská zmena. Ján Sopóci (ed.). Bratislava, 2000.
Mo­za­ik 2001. Szerk.: Sza­bó A.–Bauer B.–Laki L.–Nemeskéri I. Bu­da­pest, Nem­ze­ti If­jú­ság­ku­ta­tó In­té­zet, 2002.
Scambler, G.: Sociology as Applied to Medicine. Lon­don, 1993.
Slovensko 2001. Kol­lár, Miroslav – Mesežnikov, Grigorij (ed.). Bratislava, Inštitút pre verejné otázky, 2001.
Slovensko 2002. Kol­lár, Miroslav – Mesežnikov, Grigorij (ed.). Bratislava, Inštitút pre verejné otázky, 2001.
Stav a pohyb obyvate¾stva v Slovenskej republike 2000. Bratislava, Štatistický úrad Sloven­skej republiky, 2000.
Tir­pák, Michal – Katerinková, Má­ria – Heèko, Igor: Obyvate¾stvo Slovenskej republiky v roku 1999 v zrkadle štatistických údajov. Slovenská štatistika a demografia. 2000/4., 4–46. p.
Vol­ná, An­na: Vybrané ukazovatele zdravotného stavu obyvate¾stva pod¾a okresov v SR. Slo­ven­ská štatistika a demografia. 1993/1–2., 76–83. p.
Zdravotnícka roèenka 2000. Bratislava, ÚZIŠ, 2001.

 

T. Mirnics Zsuzsanna: A vajdasági magyar fiatalok egészségvédõ és egészségkárosító magatartása

1. El­mé­le­ti hát­tér

Az el­hú­zó­dó gaz­da­sá­gi krí­zis, a nagy tár­sa­dal­mi kü­lönb­sé­gek és a tar­tós po­li­ti­kai vál­ság sú­lyo­san ká­ro­sít­ja a fi­zi­kai és lel­ki egész­sé­get. A tár­sas de­zin­teg­rá­ció el­mé­le­te (Wilson 1987) sze­rint a szá­mos ha­tás­nak csak egyi­ke, hogy az egyé­nek – akik a lét­szük­ség­le­te­i­ket is csak nagy erő­fe­szí­té­sek árán tud­ják biz­to­sí­ta­ni – a ke­mény meg­él­he­té­si küz­de­lem­ben el­ha­nya­gol­ják sa­ját egész­sé­gük vé­del­mét és pszi­choak­tív sze­rek­kel csök­ken­tik a rá­juk ne­he­ze­dő ter­he­ket (Walberg 1998); en­nél is fon­to­sabb azon­ban a tár­sa­dal­mi-tár­sas ko­hé­zió fel­la­zu­lá­sá­nak té­nye. A sze­gény­ség ha­tá­sá­ra egy­aránt meg­gyen­gül a csa­lá­dok, a ba­rá­ti kö­rök, a kö­zös­sé­gek és a tár­sa­da­lom ös­­sze­tar­to­zá­sa, ami a vá­lá­sok szá­má­ban, az in­for­má­lis és for­má­lis kö­zös­sé­gek, szer­ve­ze­tek ha­tás­ta­lan és cél­ta­lan mun­ka­vég­zé­sé­ben és a mig­rá­ci­ós mu­ta­tók­ban (Brow­ning 2002) is tük­rö­ző­dik. Gyen­ge tár­sas tá­mo­ga­tott­ság mel­lett az egyén szint­jén ro­ha­mo­san rom­ló egész­sé­gi ál­la­pot ta­pasz­tal­ha­tó (Kopp–Skrabski–Szed­mák 1998). A tár­sas kö­zös­sé­gek már nem nyúj­ta­nak biz­ton­sá­got, az éle­tet nincs ki­ért, sőt ta­lán nincs is mi­ért ér­tel­me­sen él­ni, a sze­gény­ség­gel még­is nap mint nap meg kell küz­de­ni, cél­ta­la­nul. Az ad­dig ér­vé­nyes ér­ték­rend, vi­lág­kép tel­je­sen fel­bo­rul, el­hal­vá­nyul.

A kö­tő­dé­sek el­sza­ka­dá­sa fo­koz­za az erő­sza­kos és más bűn­cse­lek­mé­nyek elő­for­du­lá­sát (Sampson 1997, Wilkin­son 1996), csök­ken­ti az ál­ta­lá­nos ter­me­lé­keny­sé­get, las­sít­ja a gaz­da­sá­gi fej­lő­dést, és a de­mok­ra­ti­zá­ló­dás esé­lyét is gá­tol­ja (Putnam 1993); a kö­zös­ség­től sze­pa­rá­ló­dott, ma­gá­nyos egyé­nek ha­lá­lo­zá­si ará­nya pe­dig a jó tár­sas kap­cso­la­tok­ban élők­höz vi­szo­nyít­va mint­egy két-há­rom­szo­ros (Kawachi–Kennedy 1997). Ör­dö­gi kör ez: ha egy rom­bo­ló kül­ső vagy bel­ső ha­tá­sok kö­vet­kez­té­ben el­sze­gé­nye­dett or­szág szer­ve­ze­tei, tár­sa­dal­mi cso­port­jai dez­in­te­g­rálód­nak, ez a je­len­ség komp­lex köl­csön­ha­tás­ok út­ján még to­vább fo­koz­za az adott or­szág mű­kö­dés­kép­te­len­sé­gét, ne­ga­tí­van be­fo­lyá­sol­ja az egész­ség­ügyi és ha­lá­lo­zá­si sta­tisz­ti­ká­kat. A ki­sebb­sé­ge­ket ez a hely­zet kü­lö­nö­sen érin­ti, ugyan­is a tár­sa­dal­mi krí­zis kö­vet­kez­mé­nye­ként fel­lé­pő egész­ség­ügyi gon­dok és egész­ség­ká­ro­sí­tó vi­sel­ke­dés sú­lyos­sá­ga függ a kö­zös­ség jel­le­gé­től is. Sok­szí­nű et­ni­kai kör­nye­zet­ben még a jó­lé­ti ál­la­mok ve­ze­té­se szá­má­ra is sok­kal ne­he­zebb a tár­sa­dal­mi konf­lik­tus­hely­ze­tek ren­de­zé­se, a kö­zös­sé­gi cé­lok el­fo­gad­ta­tá­sa és a bű­nö­zés ál­la­mi szin­tű vis­­sza­szo­rí­tá­sa; a ki­sebb­ség­nél pe­dig több egész­sé­gi koc­ká­za­ti té­nye­ző és a tár­sas tá­mo­ga­tás to­váb­bi gá­tolt­sá­ga fi­gyel­he­tő meg (Kornhauser 1978). Csak a ki­sebb­sé­ge­ket érin­tő spe­ci­á­lis szem­pont, hogy tár­sa­dal­mi krí­zi­sek ide­jén nö­vek­szik irá­nyuk­ban a diszk­ri­mi­ná­ció (Wilkinson 1997).

A Durkheim-elmélet sze­rint a dez­in­te­gráló­dott tár­sa­dal­mak­ban gya­ko­rib­bá vál­nak az egyes de­vi­an­ci­ák. Er­re az el­mé­let­re ala­poz­va Tumin meg­ál­la­pít­ja, hogy a sze­gény­ség­gel, a nagy tár­sa­dal­mi kü­lönb­sé­gek­kel, az ér­ték­vál­ság­gal és a kö­tő­dés­hi­ány­­nyal együtt jár a pszi­cho­ló­gi­ai szin­ten a bi­zal­mat­lan­ság és az el­len­sé­ges­ség ér­zé­se má­sok irán­t; mind­ez ér­te­lem­sze­rű­en rom­bol­ja az ön­szer­ve­ző­dést, a kö­zös­sé­gi élet ha­té­kony­sá­gát és mű­kö­dő­ké­pes­sé­gét (Tumin 1953, Put­nam 1993). A tár­sas tá­mo­ga­tott­ság hi­á­nyá­ból adó­dó­an – más de­vi­an­ci­ák mel­lett – gyak­rab­ban je­lent­kez­nek a de­pres­­szió, a szo­ron­gás és egyéb pszi­chi­át­ri­ai be­teg­sé­gek is. A prob­lé­mák­kal va­ló si­ker­te­len meg­küz­dés egy­részt kli­ni­ka­i­lag is di­ag­nosz­ti­zál­ha­tó lel­ki prob­lé­má­kat szül, más­részt pe­dig együtt jár a egész­ség­vé­dő vi­sel­ke­dés csök­ke­né­sé­vel, il­let­ve a fo­ko­zott egész­ség­ká­ro­sí­tó ma­ga­tar­tás­sal.

Ha a vál­ság­hely­zet­ben vagy a gaz­da­sá­gi-po­li­ti­kai át­me­net ál­la­po­tá­ban élő or­szá­gok egész­ség­ügyi sta­tisz­ti­ká­i­nak ja­ví­tá­sát tűz­zük ki cé­lul, komp­lex ál­la­mi és kö­zös­sé­gi in­téz­ke­dé­sek­re, va­la­mint tu­da­tos egyé­ni erő­fe­szí­tés­re van szük­ség. A leg­több időt és for­rást az okok ke­ze­lé­se, to­váb­bá a sze­gény­ség, a ká­ros po­li­ti­kai erők, a szer­ve­zett bű­nö­zői te­vé­keny­ség vis­­sza­szo­rí­tá­sa igény­li. A kö­zös­sé­gek tá­mo­ga­tá­sa és szer­ve­zé­se, a cél­zott pszi­cho­ló­gi­ai se­gít­ség vi­szont azon ese­tek­ben is ja­vu­lást ered­mé­nyez­het, ami­kor a gaz­da­ság vál­to­zá­sá­ra csak hos­­szú idő múl­tán van re­mény. A szak­iro­da­lom sze­rint an­nak el­le­né­re, hogy a vál­ság oka­i­nak ke­ze­lé­se a vég­ső cél, rö­vid tá­von a tö­ré­keny tár­sas ko­hé­zió, mint egyik leg­fon­to­sabb tes­ti-lel­ki egészség­meghatározó té­nye­ző hely­re­ál­lí­tá­sá­ra van szük­ség, és ez­ál­tal is el­kez­dőd­het a tár­sa­da­lom és a kö­zös­sé­gek mű­kö­dő­ké­pes­sé­gé­nek, egész­sé­ges men­ta­li­tá­sá­nak meg­újí­tá­sa. Nagy-bri­tan­ni­ai és olasz pél­dák is bi­zo­nyít­ják (Bruhn–Wolf 1979), hogy a hát­rá­nyos hely­ze­tű­ek­kel va­ló szo­li­da­ri­tás hang­sú­lyá­nak nö­ve­ke­dé­sé­vel, az em­be­ri ér­té­kek tár­sa­dal­mi és kö­zös­sé­gi szin­tű meg­erő­sí­té­sé­vel ko­moly vál­to­zást le­het el­ér­ni, és a gaz­da­sá­gi fej­lő­dés mu­ta­tói is ja­vít­ha­tók.

1. 1. Prob­lé­ma­fel­ve­tés

A Vaj­da­ság­ban a tíz­éves há­bo­rús idő­szak lel­ki ter­helt­sé­ge, meg­él­he­té­si küz­del­me és hal­mo­zott stressz­hely­ze­tei, va­la­mint a je­len­le­gi gaz­da­sá­gi át­me­net bi­zony­ta­lan­sá­ga – össz­hang­ban a szak­iro­dal­mi ös­­sze­fog­la­ló ál­lí­tá­sa­i­val – nyo­mot ha­gyott a la­kos­ság – és ezen be­lül a fi­a­ta­lok – fi­zi­kai és lel­ki­ál­la­po­tán. A ter­vek, táv­la­tok hi­á­nya egy tár­sa­da­lom­ban szin­te le­he­tet­len­né te­szi a hos­­szú tá­vú gon­dol­ko­dást. A ten­ni nem tu­dás re­mény­te­len ver­gő­dé­sé­ben, há­bo­rús kö­rül­mé­nyek közt mind ne­he­zebb (volt) olyan prob­lé­mamegoldási, meg­küz­dé­si for­má­kat ta­lál­ni, ame­lyek kön­­nyí­tet­tek vol­na a min­den­na­pi élet ter­he­in, és nem csak el­vi­sel­he­tőb­bé tet­ték őket. Sok­kal in­kább a fi­zi­kai fenn­ma­ra­dás­ra, és ez­zel együtt a min­den­na­pi fe­szült­sé­gek tű­ré­sé­re kel­lett kon­cent­rál­ni, mint a cse­lek­vés­re. A pszi­cho­ló­gi­ai szak­iro­da­lom az ilyen ke­zel­he­tet­len hely­ze­tek­ben az ér­ze­lem­fó­ku­szú (a sa­ját bá­nat, ke­se­rű­ség gát­lá­sá­ra, kont­roll­já­ra irá­nyu­ló) meg­küz­dést hang­sú­lyoz­za (Lazarus 1966), mely­nek több al­tí­pu­sát is­mer­jük: fi­gye­lem­el­te­re­lés, kon­cent­rá­ció, relaxálás, az ér­zel­mek el­nyo­má­sa, pa­nasz­ko­dás, az ér­zel­mek má­so­kon va­ló le­ve­ze­té­se, hu­mor, szer­hasz­ná­lat stb. Idő­vel azon­ban, ha a re­mény­te­len­ség ál­la­po­ta el­hú­zó­dik, az egyén vég­leg pas­­szív­vá vá­lik, fel­ad­ja a vál­toz­ta­tás re­mé­nyét és ko­ráb­bi vi­lág­kép­ét is, ez­zel együtt pe­dig be­lát­ha­tat­lan egész­ség­rom­bo­ló fo­lya­ma­tok kez­dőd­nek.
A tu­da­tos egész­ség­meg­őr­ző vi­sel­ke­dés­nek (pél­dá­ul egész­sé­ges ét­ke­zés, rend­sze­res spor­to­lás, az egész­ség­ká­ro­sí­tó kör­nye­zet ke­rü­lé­se) szá­mos szo­ci­a­li­zá­ci­ós előz­mé­nye van, így je­len­tő­sen meg­ha­tá­roz­za a szo­ci­a­li­zá­ció és a csa­lád, egyes de­mog­rá­fi­ai vál­to­zók, és az egyén éle­tét be­fo­lyá­so­ló ak­tu­á­lis tár­sa­dal­mi hely­zet is. Kü­lö­nö­sen sé­rü­lé­keny ma­ga­tar­tás­mó­dok együt­te­sé­ről van szó, mi­vel a ku­ta­tá­sok sze­rint a gyer­mek­kor­ban ta­nult egész­ség­vé­dő szo­ká­sok nem sta­bi­lak, az egyén lel­ki­ál­la­po­ta, élet­hely­ze­te függ­vé­nyé­ben is vál­toz­hat­nak (Kul­csár 1998). Mind­má­ig nem áll ren­del­ke­zés­re olyan spe­ci­á­lis lé­lek­ta­ni ku­ta­tá­si anyag, amely az egész­ség­kép, az egész­ség­hez va­ló vi­szony tár­sa­dal­mi krí­zis­hely­zet­ben va­ló vál­to­zá­sá­nak rend­sze­re­ző el­mé­le­ti át­te­kin­té­sét ad­ná; még­is a szo­ci­o­ló­gi­ai mo­del­lek­ből me­rít­ve fel­té­te­lez­he­tő, hogy a tár­sa­dal­mi krí­zis nem­csak a be­teg­ség­sta­tisz­ti­kák­ra és a de­vi­an­ci­ák mu­ta­tó­i­ra, ha­nem az egész­ség­meg­őr­ző vi­sel­ke­dés­re és az egész­ség­kép­re is rá­nyom­ja a bé­lye­gét. Köz­ve­tett bi­zo­nyí­té­kok is utal­nak er­re: a meg­küz­dő, ru­gal­mas prob­lé­ma­ke­ze­lő vi­sel­ke­dés és sze­mé­lyi­ség ös­­sze­füg­gés­ben áll az egész­sé­ges élet­mód­dal, a gyen­ge meg­küz­dők, te­he­tet­len­ség­ben élők pe­dig köz­tu­do­má­sú­an gyak­rab­ban be­teg­sze­nek meg (Oláh 1993).

A pszi­choak­tív sze­rek olyan, az egész­sé­get hos­­szú tá­von ká­ro­sí­tó anya­gok cso­port­ját je­len­tik, ame­lyek egy­szer­re a tár­sa­sá­gi élet tar­to­zé­kai, fe­szült­ség­csök­ken­tők, az iz­ga­lom­ke­re­sés és a jobb kon­cent­rá­ció le­he­tő­sé­gét kí­nál­ják, il­let­ve a prob­lé­ma­ke­ze­lés­nek bi­zo­nyos élet­hely­ze­tek­ben el­fo­ga­dott esz­kö­zei. (Rö­vid tá­von a ked­ve­ző, hos­­szú tá­von pe­dig a ked­ve­zőt­len kö­vet­kez­mé­nye­ik ke­rül­nek elő­tér­be – ép­pen ezen a szá­lon kap­cso­lód­nak a cé­lok, táv­la­tok és a meg­küz­dé­si mó­dok kér­dés­kö­ré­hez.) Leg­gya­ko­ribb, le­gá­lis for­má­juk a do­hány­zás és az al­ko­hol­fo­gyasz­tás, ám krí­zis­ben, de­vi­áns ér­ték­ren­det kép­vi­se­lő (a bű­nö­zést, a rend­őri ter­rort in­téz­mé­nye­sí­tő) tár­sa­da­lom­ban sze­rep­hez jut a drog, va­la­mint a to­váb­bi de­vi­an­ci­ák ter­je­dé­se is a szo­ci­á­lis de­zin­teg­rá­ció és az anómiás, ér­ték­vesz­tett kör­nye­zet ha­tá­sá­ra (Walberg 1998). Ha nincs le­he­tő­ség a gon­dok­ból va­ló ki­lá­ba­lás­ra, és ha az egyén mun­ka­kö­re vagy élet­hely­ze­te nem tesz le­he­tő­vé in­tel­lek­tu­á­li­sabb prob­lé­ma­meg­ol­dást, leg­egy­sze­rűbb a sa­ját egész­sé­get rom­bo­ló, még­is meg­kön­­nyeb­bü­lést le­he­tő­vé te­vő anya­go­kat hasz­nál­ni – ez igény­li a leg­ki­sebb erő­fe­szí­tést és ön­kont­rollt. A ke­zel­he­tet­len meg­pró­bál­ta­tá­so­kat át­élő egyén­ben el­tör­pül a sze­rek egész­ség­re va­ló ve­szé­lyes­sé­ge, koc­ká­za­ta; ez­zel együtt pe­dig a szer­hasz­ná­lat és más ön­pusz­tí­tó vi­sel­ke­dés tö­me­ges­sé vá­lá­sa ál­ta­lá­nos tár­sa­dal­mi nor­má­vá te­szi, hogy az egész­sé­get nem kell óv­ni. Az érin­tett már azért sem tesz az egész­sé­gé­ért, mert nincs előt­te po­zi­tív pél­da, vagy mert a vi­lá­gá­ban is el­ter­jed­tek a ká­ros szo­ká­sok. Idő­vel a szer­él­ve­zet pszi­cho­ló­gi­ai, és ese­ten­ként fi­zi­kai füg­gő­sé­get ered­mé­nyez, ek­kor­tól még ne­he­zebb le­mon­da­ni ró­la, ilyen­kor az egyén már nincs is tu­da­tá­ban an­nak, hogy fo­lya­ma­to­san egész­sé­ge rom­bo­lá­sát vég­zi.

A tár­sa­dal­mi krí­zis a ki­sebb­sé­gi sors­ban, több­szö­rö­sen hát­rá­nyos hely­zet­ben élők­re gya­ko­rolt erős ha­tá­sát a Vaj­da­ság­ban rész­ben az egész­ség­vé­dő szo­ká­sok hi­á­nyá­ban, rész­ben pe­dig az egész­ség­ká­ro­sí­tó de­vi­áns ma­ga­tar­tás ro­ha­mos ter­je­dé­sé­ben ér­het­jük tet­ten. Ricz egye­dül­ál­ló ku­ta­tá­si ös­­sze­fog­la­ló­já­ban fel­hív­ja a fi­gyel­met a vaj­da­sá­gi ma­gyar át­lag­né­pes­ség rossz egész­sé­gi ál­la­po­tá­ra, ve­szé­lyez­te­tett­sé­gé­re, rö­vid élet­tar­tam­ára, va­la­mint az egész­ség­meg­őr­zés mód­ja­i­ról va­ló szél­ső­sé­ges tá­jé­ko­zat­lan­sá­gá­ra, és ha­son­ló ered­mé­nyek­ről szá­mol be vaj­da­sá­gi több­sé­gi min­tán a Szer­bi­ai Egész­ség­vé­del­mi In­té­zet ku­ta­tó­cso­port­ja is (Ricz 2002, Jakovl­je­viæ 1999). A je­len ku­ta­tás ezt a szá­lat fű­zi to­vább, egy spe­ci­á­lis kor­osz­tály­ra, a fia­­ta­lok po­pu­lá­ci­ó­já­ra kon­cent­rál­va.

2. Mód­szer

2.1. Ku­ta­tás­is­mer­te­tő

A 2000/2001. év­ben a bu­da­pes­ti Nem­ze­ti If­jú­ság­ku­ta­tó In­té­zet ál­tal kez­de­mé­nye­zett Mo­za­ik 2001 fan­tá­zia­ne­vű, több ré­gi­ó­ra ki­ter­je­dő nem­zet­kö­zi ku­ta­tás cél­ja a ha­tá­ron tú­li ma­gyar fi­a­ta­lok tár­sa­dal­mi köz­ér­zet­ének és hely­ze­té­nek, va­la­mint élet­vi­tel­ének, gon­dol­ko­dás­mód­já­nak meg­is­me­ré­se volt. Az egész­sé­gi ál­la­pot szem­pont­já­ból a ku­ta­tás fó­ku­szá­ba az egész­ség­ká­ro­sí­tó szo­ká­sok (al­ko­hol, drog, do­hány­zás), va­la­mint a spor­to­lás el­ter­jedt­sé­gé­nek vizs­gá­la­ta ke­rült. Az ál­ta­lá­nos szem­pont­ok elem­zé­sén túl je­len ta­nul­mány­ban cé­lom az egész­ség­vé­dő- és ká­ro­sí­tó vi­sel­ke­dés de­mog­rá­fi­ai té­nye­ző­i­nek át­te­kin­té­se és tu­do­má­nyos szem­pon­tú pszi­cho­ló­gi­ai ma­gya­rá­za­ta, ja­vas­lat­té­tel a pre­ven­ci­ós mun­ka szá­má­ra.

2.2. A vizs­gált min­ta le­írá­sa

A vizs­gált min­ta vaj­da­sá­gi ma­gyar fi­a­ta­lok­ból áll, kor, nem és vég­zett­ség sze­rint rep­re­zen­ta­tív (kvó­tás min­ta­vé­tel), elem­szá­ma 1017, élet­kor 15–29 év (lásd 1. táb­lá­zat). Há­rom kor­cso­port­ra osz­lik: 15–19, 20–24 és 25–29 éve­sek. A ne­mek ará­nya kö­rül­be­lül azo­nos, a kö­zép­fo­kú vég­zett­ség do­mi­nál. A vá­ros, kis­vá­ros, il­let­ve fa­lu arány szin­tén az 1991-es nép­szám­lá­lá­si sta­tisz­ti­kák­hoz il­lesz­ke­dik. A leg­több vizs­gá­la­ti sze­mély al­kal­ma­zott­ként dol­go­zik, il­let­ve ta­nul, a más inak­tí­vak ará­nya vi­szony­lag ala­csony. Meg­le­pő de­mog­rá­fi­ai adat, hogy a csa­lá­do­sok szá­ma ele­nyé­sző (17%), és még ke­ve­seb­ben vál­lal­nak gyer­me­ket (13%).
Az ered­mé­nyek át­te­kin­té­sé­nél kez­det­ben az egész­ség­vé­dő és -károsító ma­ga­tar­tás ál­ta­lá­nos el­ter­jedt­sé­gét, majd a hát­tér­ben meg­hú­zó­dó de­mog­rá­fi­ai ha­tá­so­kat ta­nul­má­nyo­zom, vé­gül az ered­mé­nyek a ko­ráb­bi vizs­gá­la­tok ta­nul­sá­ga­i­val va­ló ös­­sze­ve­té­se, és egyes pszi­chés té­nye­zők azo­no­sí­tá­sa kö­vet­ke­zik.

Végzettség

 

Gazdasági aktivitás (fő tevékenység) Családi állapot

és gyermevállalás

 

Korcsoport

 

Nem Lakhely

 

ált. iskola 39 tanuló 41 nőtlen/

hajadon

80 15–19 33 férfi 51 város 40
szakmunkásk. 13 alkalmazott 35 házasságban él 17 20–24 34 49 kisváros 32
szakközépisk. 20 munkanélküli 10 élettárssal él 2 25–29 33 falu 28
gimnázium 11 vállalkozó 6 elvált 1
főiskola 10 fekete munka 2 van gyermeke 12
egyetem 7 gazdálkodó 2 nincs gyermeke 88
egyéb inaktív 4

1. táb­lá­zat. Le­író sta­tisz­ti­ka (százalékos adatok)

3. Ered­mé­nyek

3.1. Ál­ta­lá­nos ada­tok

Az egész­ség­vé­dő és -károsító ma­ga­tar­tás el­ter­jedt­sé­gét szem­lél­te­tő ré­gi­ón­kén­ti ada­tok a 2. táb­lá­zat­ban ol­vas­ha­tók.

Belső-Erdély

 

 

Felvidék

 

 

 

Kárpátalja

 

 

 

Székelyföld

 

 

 

Vajdaság

(magyar csoport)

 

Vajdaság (többségi nemzeti csoport) Magyarország

 

 

 

Naponta dohányzik 29% 38% 25% 37% 44% 46% 29%
Alkoholt kipróbált 70% 81% 82% 72% 93% 85% 59%
Drogot kipróbált 7% 19% 7% 3% 39% 36% 7%
Sportol

(a kötelező testnevelési órán kívül)

42% 54% 42% 39% 46% 40% nincs adat

2. táb­lá­zat. Egész­ség­vé­dő és -károsító ma­ga­tar­tás – ös­­sze­ha­son­lí­tó ada­tok

For­rás: Mo­za­ik 2001

Egész­ség­vé­dő ma­ga­tar­tás: a vaj­da­sá­gi ma­gyar fi­a­ta­lok 46%-a vé­gez test­moz­gást a kö­te­le­ző test­ne­ve­lé­si órán kí­vül, ami a töb­bi ha­tá­ron tú­li ré­gi­ók­hoz vi­szo­nyít­va át­la­gos.
Egész­ség­ká­ro­sí­tó szo­ká­sok: a vaj­da­sá­gi ma­gyar min­ta 44%-a na­pon­ta, 8%-a pe­dig he­ten­te leg­alább egy al­ka­lom­mal do­hány­zik. Szin­te va­la­men­­nyi meg­kér­de­zett ki­pró­bál­ta már az al­ko­hol ha­tá­sát, több mint 90%-uk vall­ja, hogy szo­kott in­ni. Mint­egy két­ötö­dük élt va­la­mi­lyen lágy vagy ke­mény ká­bí­tó­szer­rel. A ká­bí­tó­szer, al­ko­hol- és drog­fo­gyasz­tás szám­ará­nya meg­ha­lad­ja a több­sé­gi ma­gyar és más ré­gi­ók­ban élő ki­sebb­sé­gi ma­gyar fi­a­ta­lok mu­ta­tó­it. Ös­­szes­sé­gé­ben az egész­ség­meg­őr­zés va­la­mennyi ré­gió kö­zül a Dél­vi­dé­ken szo­rul leg­in­kább a hát­tér­be.
A ku­ta­tás­ban ös­­sze­ha­son­lí­tá­si cél­lal ki­ala­kí­tott 509 fős több­sé­gi szláv fi­a­ta­lok­ból ál­ló min­ta ada­ta­it át­te­kint­ve lát­hat­juk, hogy a vaj­da­sá­gi ma­gyar cso­port­nál az al­ko­hol­ki­pró­bá­lás ará­nya je­len­tő­sen ma­ga­sabb, mint a több­sé­gi­ek­nél, míg a drog­hasz­ná­lat és a do­hány­zás mu­ta­tói kö­rül­be­lül meg­egyez­nek. A vaj­da­sá­gi szláv meg­kér­de­zet­tek te­hát dön­tő­en ugyan­olyan egész­ség­ká­ro­sí­tó élet­mó­dot foly­tat­nak, mint a ma­gyar cél­cso­port.

3.2. Kik spor­tol­nak rend­sze­re­sen?

Végzettség

 

Gazdasági aktivitás (fő tevékenység) Családi állapot

és gyermevállalás

 

Korcsoport

 

Nem Lakhely

 

ált. iskola 36 dolgozik 36 egyedülálló 26 15–19 54 férfi 56 város 48
középiskola 45 tanul 45 házasságban

él

23

 

20–24 45

 

41

 

kisváros 44
főiskola/

egyetem

20 egyéb inaktív 8 25–29 38 falu 43

3. táb­lá­zat. A rend­sze­re­sen spor­to­lók jel­lem­zői (N=450, szá­za­lé­kos gya­ko­ri­sá­gok, ke­re­kí­tett ér­té­kek)

A rend­sze­re­sen, leg­alább he­ti 2 al­ka­lom­mal spor­to­lók szám­ará­nya vá­ro­son 48, kis­vá­ros­ban és fa­lun pe­dig csak 44–45%. Ez ért­he­tő, mi­vel fa­lun a ház kö­rü­li fi­zi­kai mun­ka, ker­tész­ke­dés stb. ki­elé­gít­he­ti a min­den­na­pi moz­gás­igényt, vá­ro­son vi­szont el­tér­nek a hét­köz­na­pi te­vé­keny­sé­gek, ugyan­ak­kor több szer­ve­zett sport­le­he­tő­sé­get le­het igény­be ven­ni. A spor­to­lá­si kedv fo­ko­za­to­san, de di­na­mi­ku­san csök­ken az élet­kor függ­vé­nyé­ben, ami rész­ben az is­ko­lai sport­le­he­tő­sé­gek meg­szű­né­sé­nek, rész­ben pe­dig a meg­vál­to­zott élet­vi­tel­nek, pél­dá­ul a na­gyobb el­he­lyez­ke­dé­si arány­nak is be­tud­ha­tó. A csök­ke­nés jel­lem­ző idő­pont­ja a hu­sza­dik élet­év, ami­kor­ra a ko­ráb­bi 54%-ról 45%-ra csök­ken a rend­sze­res spor­to­lás, a to­váb­bi­ak­ban pe­dig a fi­a­ta­lok újabb 7%-a mond le a moz­gás­ról. Több egye­dül­ál­ló fi­a­tal spor­tol, mint ahány há­zas­ság­ban élő, ami ar­ra utal, hogy a tár­sa­ság­tól va­ló el­sza­ka­dás­sal, a meg­ál­la­po­dott élet­vi­tel­lel, az eset­le­ges gyer­mek­vál­la­lás­sal együtt jár­hat a sa­ját egész­sé­gi, men­tál­hi­gi­é­nés ál­la­pot el­ha­nya­go­lá­sa. (Ez saj­ná­la­to­san a fej­lett or­szá­gok­ban is igen jel­lem­ző).

A fen­ti­ek­kel össz­hang­ban, a spor­to­lá­si kedv a ta­nu­lók­nál a leg­na­gyobb – fő­leg a kö­zép­fo­kú ok­ta­tás szint­jén –, őket kö­ve­tik az al­kal­ma­zot­tak. Rész­le­te­sebb elem­zés út­ján meg­fi­gyel­he­tő, hogy míg a gim­ná­zi­u­mok­ban ma­ga­sabb a spor­to­lók ará­nya, mint a nem spor­to­ló­ké, ad­dig a szak­kö­zép­is­ko­lá­ban és más kö­zép­fo­kú tan­in­téz­mé­nyek­ben a kü­lönb­ség a nem spor­to­lók ja­vá­ra for­dul és cse­kély; az al­kal­ma­zot­tak­nál pe­dig két­szer an­­nyi­an ha­nya­gol­ják el a rend­sze­res spor­tot, mint ahá­nyan azt fon­tos­nak tart­ják. A ház­tar­tás­be­li és el­tar­tott fi­a­ta­lok a spor­to­lás te­rén is pas­­szí­vak, akár­csak a tár­sa­dal­mi ak­ti­vi­tás szem­pont­já­ból. Va­ló­szí­nű, hogy egész éle­tü­ket át­szö­vi a ten­ni nem tu­dás, a má­sok­ra ha­gyat­ko­zás.

3.3. Kik spor­tol­nak ver­seny­sze­rű­en?

Végzettség

 

Gazdasági aktivitás (fő tevékenység) Családi állapot

és gyermevállalás

 

Korcsoport

 

Nem Lakhely

 

ált. iskola 8 dolgozik 5 egyedülálló 9 15–19 12 férfi 10 város 6
középiskola 7 tanul 9 házasságban

él

2 20–24 6 4 kisváros 7
főiskola/

egyetem

7 25–29 4 falu 9

4. táb­lá­zat. A ver­seny­sze­rű­en spor­to­lók jel­lem­zői (N=75, szá­za­lé­kos gya­ko­ri­sá­gok, ke­re­kí­tett ér­té­kek)

A min­tá­ban ös­­sze­sen 75-en spor­tol­nak ver­seny­sze­rű­en. Nincs je­len­tő­sebb el­té­rés la­kó­hely sze­rint, te­hát fa­lun, kis­vá­ros­ban és vá­ro­son is meg­ta­lál­ják az ér­dek­lő­dők a meg­mé­ret­te­tés le­he­tő­sé­gét. A ver­seny­sze­rű spor­to­lás vá­gya a vég­zett­ség­től is vi­szony­lag füg­get­len. Ará­nya 15 és 19 év közt a leg­je­len­tő­sebb, ké­sőbb fo­ko­za­to­san csök­ken, és a leg­idő­sebb vizs­gált kor­osz­tály­nál már ele­nyé­sző. Min­den­fé­le ver­seny­sport­nál in­kább a fi­úk je­les­ked­nek. A ver­seny­spor­to­kat űzők szin­te csak az egye­dül­ál­ló­ak kö­zül ke­rül­nek ki, ami meg­erő­sí­ti, hogy pár­kap­cso­lat­ban élők szá­má­ra a csa­lá­don kí­vü­li erős el­kö­te­le­zett­ség nem von­zó. Szin­tén ke­ve­sen van­nak olya­nok, akik az al­kal­ma­zot­ti mun­ka­vi­szony mel­lett is fenn­tar­tot­ták a ver­seny­sze­rű spor­to­lást (21-en), va­ló­szí­nű­leg idő­hi­ány okán.

3.4. Vá­lasz­tott spor­to­lá­si for­mák

mir-graf-uj-1.pdf

1. ábra. A spor­to­lá­si for­mák gya­ko­ri­sá­ga

A spor­to­lá­si for­mák jel­le­gét te­kint­ve a gya­ko­ri­sá­gi rang­sor élén a min­ta egé­szét te­kint­ve a ke­rék­pá­ro­zás áll; ezt kö­ve­ti az úszás és a fu­tás. Hát­tér­be szo­rul­nak, bár a min­ta egy al­cso­port­já­nál jel­lem­ző­ek a ju­go­szlá­vi­ai ha­gyo­má­nyok­hoz is il­lesz­ke­dő csa­pat­spor­tok, a fut­ball, a ko­sár­lab­da és a röp­lab­da. A vá­lasz­tott spor­tok egy ré­szé­nek „ma­gá­nyos” jel­le­ge rész­ben ma­gya­rá­za­tot ad­hat rá, hogy a test­moz­gás egy idő után mi­ért ve­szí­ti el von­zá­sát: a tár­sas igé­nye­ket nem elé­gí­ti ki, ezért a ba­rát­ko­zás­ra, tár­sa­ság­ra vá­gyó fi­a­tal in­kább le­mond ró­la, kény­szer­ként, meg­eről­te­tés­ként vagy üres idő­töl­tés­ként éli meg. A ke­rék­pár nép­sze­rű­sé­ge min­den kor­osz­tály­nál ál­ta­lá­nos, más fel­mé­ré­sek ada­tai (Ricz 2002) pe­dig ar­ra is rá­mu­tat­nak, hogy a la­kos­ság nagy ré­sze azt in­kább köz­le­ke­dé­si esz­köz­ként, nem sport­esz­köz­ként hasz­nál­ja. A mun­ká­ba, is­ko­lá­ba vagy is­me­rő­sök­höz já­rás nyil­ván­va­ló­an be­ik­ta­tó­dik a test­edzés rend­sze­re­sen vég­zett for­mái kö­zé.

mir-graf-uj-2
2. ábra. A nem spor­to­lás jel­lem­ző okai a tel­jes min­tá­nál

A nem spor­to­lás a leg­több eset­ben kül­ső attribú­ció­val (ok­tu­la­j­donítás­sal) tár­sul. Leg­gyak­rab­ban vá­lasz­tott in­dok a „nincs időm”, de élen jár még a „nincs le­he­tő­sé­gem” és a „nincs tár­sa­sá­gom” is. Ezen a pon­ton jel­lem­ző tor­zí­tás­nak le­he­tünk ta­núi. Egy­sze­rű­en rá­vi­lá­gít er­re, hogy pél­dá­ul a ma­gyar­or­szá­gi fő­is­ko­lai és egye­te­mi hall­ga­tók le­ter­helt­sé­ge több­szö­rö­se a vaj­da­sá­gi­a­ké­nak, és még­is szá­mos olyan szó­ra­ko­zá­si, kul­tu­rá­lis és spor­to­lá­si te­vé­keny­ség­re ma­rad ide­jük, ame­lyek­ben a vaj­da­sá­gi­ak nem vesz­nek részt. Tény, hogy na­gyon ne­héz őszin­tén be­val­la­ni az aka­rat­erő hi­á­nyát, il­let­ve a spor­tok nép­sze­rűt­len­sé­gét a sa­ját kor­osz­tály kö­ré­ben, sok­kal egy­sze­rűbb ment­sé­ge­ket ke­res­ni. Ezen a szem­lé­let­mó­don vál­toz­tat­ni le­het­ne – és kel­le­ne – egyes csa­pat­spor­tok tá­mo­ga­tá­sá­val, va­la­mint a test­moz­gás ál­ta­lá­nos nép­sze­rű­sí­té­sé­vel.

A le­het­sé­ges okok kö­zé kí­nál­ko­zik a ta­nult te­he­tet­len­ség is: az az egyén, aki so­ká­ig élt kont­rol­lál­ha­tat­lan, sú­lyos kö­rül­mé­nyek közt, a sa­ját éle­té­ben olyan dol­gok vál­toz­ta­tá­sát is fel­ad­ja, ame­lye­ken kön­­nyű­szer­rel úr­rá tud­na len­ni (Seligman–Pe­terson 1986). El­kép­zel­he­tő, hogy a fi­a­ta­lok a tár­sa­dal­mi ne­héz­sé­gek­kel szem­be­ni te­he­tet­len el­fo­ga­dá­sa sa­ját éle­tük­re, egész­sé­gi ál­la­po­tuk­ra is – szin­te ész­re­vét­le­nül – ki­ter­jed.

mir-graf-uj-3
3. ábra. Jel­lem­ző ne­mi el­té­ré­sek az egyes spor­to­lá­si for­mák gya­ko­ri­sá­gá­ban

Jel­lem­ző ne­mi el­té­ré­sek­nek is ta­núi le­he­tünk. A fér­fi­ak in­kább csa­pat­já­té­ko­sok: ná­luk a fut­ball a leg­nép­sze­rűbb sport, csak ezt kö­ve­ti a ke­rék­pá­ro­zás és az úszás. A nők vi­szont egy­ál­ta­lán nem fut­bal­loz­nak, ná­luk az ae­ro­bic és az úszás gya­ko­ri a ke­rék­pá­ro­zás mel­lett.

mir-graf-uj-4.pdf

4. ábra. Jel­lem­ző élet­ko­ri el­té­ré­sek az egyes spor­to­lá­si for­mák gya­ko­ri­sá­gá­ban

Az élet­kor­ral – mint azt már a ko­ráb­bi­ak­ban is em­lí­tet­tem – min­den sport­ág ked­ve­lé­se vis­­sza­szo­rul (4. gra­fi­kon). Ez alól ki­vé­telt ké­pez az úszás és az ott­ho­ni tor­na, ame­lyek nép­sze­rű­sé­ge cse­kély mér­ték­ben esik vis­­sza, sőt bi­zo­nyos ese­tek­ben nö­vek­szik is. Az idő­seb­bek, úgy tű­nik, már nem szí­ve­sen mu­tat­ják meg ügyes­sé­gü­ket a csa­pat­já­ték­ok­ban, akár úgy is érez­he­tik, az ő ide­jük le­járt, és ná­luk a „ma­gá­nyos spor­tok” mű­ve­lé­se job­ban el­fo­ga­dott. Ve­szé­lyes ez a fi­lo­zó­fia: hi­szen a tár­sa­sá­gi spor­tok el­tű­né­sé­vel a kor­osz­tály je­len­tős há­nya­da szá­má­ra a spor­to­lás lét­jo­go­sult­sá­ga, fon­tos ér­tel­me is meg­kér­dő­je­le­ző­dik, és ki­ma­rad a jó szel­le­mű tár­sa­sá­gi-kö­zös­sé­gi élet egy ré­sze is. Ál­ta­lá­nos­ság­ban is ne­he­zebb a csa­pat bá­to­rí­tá­sa, he­lyes­lé­se, meg­erő­sí­tő lég­kö­re nél­kül, egye­dül ki­tar­ta­ni a rend­sze­res egész­ség­meg­őr­ző moz­gás mel­lett.

mir-graf-uj-5
5. ábra. A fel­ső­fo­kú vég­zett­sé­gű­ek – egy ke­ve­set spor­to­ló cso­port – ál­tal pre­fe­rált test­edzé­si for­mák

A ma­ga­sabb is­ko­lai vég­zett­sé­gű­ek – rész­ben azért, mert idő­seb­bek, de más ku­ta­tá­sok ta­nú­sá­ga sze­rint et­től füg­get­le­nül is – ke­ve­seb­bet spor­tol­nak (5. gra­fi­kon). Ná­luk is nyil­ván­va­ló­an meg­fi­gyel­he­tő a szer­ve­zett sport­le­he­tő­sé­gek­től va­ló hú­zó­do­zás, ide­gen­ke­dés, a ma­gá­nyos moz­gás. A spor­tok irán­ti ne­ga­tív at­ti­tűd fel­te­he­tő­en egy­faj­ta spe­ci­á­lis kul­tú­ra hi­á­nyá­val, torz tár­sa­dal­mi vé­le­ke­dé­sek­kel függ­het ös­­sze, pél­dá­ul hi­á­nyoz­hat az idő­seb­bek spor­to­lá­sa irán­ti el­fo­ga­dás a kö­zös­ség ré­szé­ről; a köz­na­pi ta­pasz­ta­la­tok sze­rint pél­dá­ul „meg­szól­ják” az idő­sebb nők spor­to­lá­sát, a fej­let­tebb eu­ró­pai or­szá­gok men­ta­li­tá­sá­val el­len­tét­ben.

3.5. Kik do­há­nyoz­nak?

A min­ta csak­nem fe­le (432 fő) rend­sze­res do­há­nyos. Erős do­há­nyo­sok­nak a je­len fel­mé­rés­ben azo­kat te­kin­tet­tem, akik na­pon­ta át­la­go­san 8 ci­ga­ret­tá­nál töb­bet szív­nak (372 fő, 5. táb­lá­zat). A na­pi 8 ci­ga­ret­tá­nál ke­ve­seb­bet fo­gyasz­tó­kat rend­sze­res, de nem erős do­há­nyo­sok­ként tar­tot­tam szá­mon.

Végzettség

 

Gazdasági aktivitás (fő tevékenység) Családi állapot

és gyermevállalás

 

Korcsoport

 

Nem Lakhely

 

ált. iskola 37 dolgozik 37 egyedülálló 38 15–19 39 férfi 39 város 35
középiskola 39 tanul 43 házasságban él 32 20–24 34 35 kisváros 37
főiskola/

egyetem

35 egyéb inaktív 31 25–29 38 falu 40

5. táb­lá­zat. Az erős do­há­nyo­sok jel­lem­zői (N=372, szá­za­lé­kos gya­ko­ri­sá­gok, ke­re­kí­tett ér­té­kek)

A do­hány­zók közt a leg­több fi­a­tal – saj­ná­la­to­san – az erős do­há­nyo­sok kö­zé tar­to­zik (Jakovljeviæ 1999). Cso­port­juk a tel­jes, 1017 fő­ből ál­ló min­ta több mint egy­har­ma­dát te­szi ki, és jó­val ke­ve­seb­ben (60-an) szív­nak ki­sebb men­­nyi­sé­get. A több­sé­gi szláv fi­a­ta­lok­nál a do­hány­zás ará­nya a vaj­da­sá­gi ma­gyar fi­a­ta­lo­ké­val nagy­já­ból meg­egye­zik (509-ből 194 fő erős, 33 fő pe­dig rend­sze­res, de nem erős do­há­nyos), ez ar­ra utal, hogy a tár­sa­da­lom egé­szé­ben igen el­ter­jedt a ká­ros szo­kás.

A do­hány­zás egy­aránt jel­lem­ző vá­ro­son, fa­lun és kis­vá­ros­ban, a meg­kér­de­zet­tek a fal­vak­ban még­is va­la­mi­vel rend­sze­re­seb­ben gyúj­ta­nak rá. Az is­ko­lai vég­zett­ség­nek sincs je­len­tős ha­tá­sa, mind­há­rom cso­port 35–39%-a erő­sen, so­kat do­hány­zik. A ci­ga­ret­tá­zá­si ará­nyok min­den kor­cso­port­nál egy­aránt ma­ga­sak, és eb­ből ar­ra kö­vet­kez­tet­he­tünk, hogy a rá­szo­kás már a ti­zen­ötö­dik élet­év után el­kez­dő­dik, és a fo­gyasz­tás et­től kezd­ve szá­mot­te­vő­en nem is csök­ken. Po­zi­tí­van ér­té­kel­he­tő, hogy in­ten­zi­tá­sa a né­pes­ség egy ki­sebb al­cso­port­já­nál az idő mú­lá­sá­val nem fo­ko­zó­dik, így a rend­sze­res, de nem erős ci­ga­ret­tá­zók há­nya­da vi­szony­lag ál­lan­dó ma­rad.

A ri­zi­kó­cso­port­ban a fér­fi­ak va­la­mi­vel töb­ben van­nak (fér­fi­ak: 241, nők: 191 fő), ez az el­té­rés azon­ban vi­szony­lag ki­csi. Fi­gye­lem­re mél­tó, hogy a nőt­len/ha­ja­don cso­port­nál igen ked­ve­zőt­len a hely­zet, ez ar­ra utal, hogy a do­hány­zás fő­leg a szó­ra­ko­zó­he­lyek és a tár­sa­sá­gi élet ve­le­já­ró­ja, és csa­lá­di kö­rül­mé­nyek közt, meg­ál­la­po­dott fi­a­ta­lok­nál va­la­mi­vel ke­vés­bé fi­gyel­he­tő meg. Leg­több az erős és rend­sze­res do­há­nyos az egye­te­mi hall­ga­tók közt és az al­kal­ma­zot­tak­nál, fel­te­he­tő­en a szó­ra­ko­zás már em­lí­tett ha­tá­sa mel­lett a mun­ka­he­lyi stressz, az „élet sű­rű­jé­vel” va­ló szem­be­sü­lés is hoz­zá­já­rul ah­hoz, hogy a fe­szült­ség­csök­ken­tést ezen az úton va­ló­sít­sák meg a fi­a­ta­lok. Fi­gye­lem­re mél­tó adat, hogy ná­luk sok­kal job­ban vi­gyáz­nak egész­sé­gük­re a vál­lal­ko­zó­ként vagy csa­lá­di vál­lal­ko­zás­ban dol­go­zó fi­a­ta­lok (akik a min­ta 6%-át al­kot­ják), csak ke­ve­sen él­ve­zik a do­hányt.

3.6. Kik a rend­sze­res al­ko­hol­fo­gyasz­tók?

Je­len fel­mé­rés­ben azo­kat te­kin­tet­tem rend­sze­res al­ko­hol­fo­gyasz­tók­nak, akik he­ten­te leg­alább há­rom vagy több al­ka­lom­mal fo­gyasz­tot­tak bort, sört vagy tö­mény italt. A tel­jes vaj­da­sá­gi ma­gyar fi­a­tal min­ta va­la­mi­vel ke­ve­sebb, mint ne­gye­de (1017 fő kö­zül 212) ke­rült eb­be a cso­port­ba, ha­son­ló­an a vaj­da­sá­gi több­sé­gi nem­ze­ti fi­a­ta­lok szám­ará­nyá­hoz (509 fő­ből 122). Az ada­tok a 6. táb­lá­zat­ban ol­vas­ha­tók.

Végzettség

 

Gazdasági aktivitás (fő tevékenység) Családi állapot

és gyermevállalás

 

Korcsoport

 

Nem Lakhely

 

ált. iskola 23 dolgozik 24 egyedülálló 21 15–19 18 férfi 35 város 19
középiskola 20 tanul 17 házasságban él 17 20–24 23 6 kisváros 19
főiskola/

egyetem

16 egyéb inaktív 8 25–29 22 falu 26

6. táb­lá­zat. A rend­sze­res al­ko­hol­fo­gyasz­tók jel­lem­zői (N=212, szá­za­lé­kos gya­ko­ri­sá­gok, ke­re­kí­tett ér­té­kek)

A kis­vá­ros­ban és vá­ros­ban la­kók va­la­mi­vel – de nem szá­mot­te­vő­en – ke­ve­sebb szeszt fo­gyasz­ta­nak, mint a fa­lu­si­ak. A rend­sze­res al­ko­hol­fo­gyasz­tás a ma­ga­sabb is­ko­lai vég­zett­ség­gel csök­ken: az ál­ta­lá­nos is­ko­lát be­fe­je­zet­tek­nél 23%, a kö­zép­fo­kú vég­zett­sé­gű­ek­nél 20%, míg a fel­ső­fo­kú vég­zett­sé­get szer­zet­tek­nél ös­­sze­sen 16%. Ez azt je­len­ti, hogy a mű­velt­ség, a jobb kar­ri­er­le­he­tő­sé­gek és az is­ko­lai vég­zett­ség el­éré­sé­vel já­ró erő­fe­szí­té­sek és el­fog­lalt­sá­gok úgy­mond „le­szok­tat­nak” a stressz ita­lo­zás­sal va­ló csök­ken­té­sé­ről; más al­ter­na­tí­vá­kat hoz­nak az egyén éle­té­be. A 16–19 éve­sek közt ke­ve­sebb (de nem ke­vés) a rend­sze­res al­ko­hol­fo­gyasz­tó, 20 év után a szá­muk nö­vek­szik, ké­sőbb eny­hén csök­ken.
A fér­fi­ak és nők ará­nya 6:1-hez, ami ar­ra utal, hogy a rend­sze­res al­ko­ho­li­zá­lás tár­sa­dal­mi el­fo­ga­dott­sá­ga a két nem­nél nem egy­for­ma. Az érin­tett cso­port­ban igen sok az egye­dül­ál­ló, de ag­go­da­lom­ra ad okot, hogy a há­za­sok, együtt élők kö­ré­ből is mint­egy 30 fő rend­sze­res fo­gyasz­tó. Az ita­lo­zó al­kal­ma­zot­tak ará­nya a tel­jes min­tá­ban mért alka­lma­zottszámhoz ké­pest ma­gas; az al­ko­ho­li­zá­ló vál­lal­ko­zók vagy csa­lá­di vál­lal­ko­zás­ban te­vé­keny­ke­dők vi­szont ke­ve­sen van­nak. Va­ló­szí­nű­leg azok, akik ala­csony is­ko­lai vég­zett­ség­gel, vi­szony­lag ko­rai élet­kor­ban, ke­mény fel­té­te­lek mel­lett áll­nak mun­ká­ba, ne­he­zeb­ben bir­kóz­nak meg a tár­sa­dal­mi ne­héz­sé­gek­kel, mint azok, akik szak­ma­i­lag, il­let­ve mun­ka­fel­té­te­lek szem­pont­já­ból elő­nyö­sebb hely­zet­ben kez­dik pá­lyá­ju­kat.

3.7. Kik pró­bál­ják ki a dro­got?

A fel­mé­rés­ben ar­ra is vá­laszt ke­res­tem, hogy mi­lyen de­mog­rá­fi­ai hát­te­rű fi­a­ta­lok pró­bál­ják ki va­ló­szí­nűb­ben a ká­bí­tó­sze­re­ket (lásd 7. táb­lá­zat).

Végzettség

 

Gazdasági aktivitás (fő tevékenység) Családi állapot

és gyermevállalás

 

Korcsoport

 

Nem Lakhely

 

ált. iskola 37 dolgozik 35 egyedülálló 42 15–19 40 férfi 50 város 47
középiskola 44 tanul 43 házasságban él 22 20–24 42 29 kisváros 38
főiskola/

egyetem

29 egyéb inaktív 8 25–29 35 falu 29

7. táb­lá­zat. A dro­got ki­pró­bá­lók jel­lem­zői (N=393, szá­za­lé­kos gya­ko­ri­sá­gok, ke­re­kí­tett ér­té­kek)

Az ada­tok­ból ki­vi­lág­lik, hogy a dro­got ki­pró­bá­lók ará­nya a csa­lád mé­re­té­vel csök­ken. A nagy­csa­lá­dos­ok, il­let­ve a több test­vér­ük­kel és szü­le­ik­kel egy ház­tar­tás­ban élők kö­zül ke­ve­seb­ben kí­sér­le­tez­nek ve­le, az egye­dü­li gyer­mek­ként szü­le­ik­kel la­kók kö­zül vi­szont töb­ben. A na­gyobb csa­lád min­den bi­zon­­nyal erő­sebb biz­ton­sá­got nyújt, az élet meg­szer­ve­zé­se na­gyobb erő­fe­szí­tést és egy­más­ra fi­gye­lést kö­ve­tel, a „töb­ben va­gyunk” ér­zé­se az em­be­ri kap­cso­la­tok­ban va­ló hi­tet és bi­zal­mat erő­sí­ti, a test­vér­kap­cso­la­tok pe­dig a konf­lik­tus­meg­ol­dás a hét­köz­nap­ok­ban is ha­té­kony min­tá­it sa­já­tít­tat­hat­ják el a fi­a­ta­lok­kal. Szin­tén jel­lem­ző le­het, hogy csak meg­fe­le­lő lel­ki­erő­vel, hit­tel és sze­mé­lyi­ség­jel­lem­zők­kel fel­vér­te­zett szü­lők vál­lal­tak több gyer­me­ket, és po­zi­tív hoz­zá­ál­lá­suk­nak, tö­rek­vé­sük­nek a nagy csa­lád fenn­ma­ra­dá­sán kí­vül a fo­ko­zott csa­lá­di har­mó­nia is az egyik po­zi­tív ered­mé­nye le­het. Vizs­gá­la­tunk azt is ki­mu­tat­ta, hogy a pszi­cho­ló­gi­ai szak­iro­da­lom ér­tel­mé­ben stressz­ter­he­sebb csa­lád­szer­ke­zet­nél (pl. egye­dül élők, egy­szü­lős csa­lád­ban élők, há­zas­ság­ban, de több­ge­ne­rá­ci­ós csa­lád­ban élők) szin­tén gya­ko­ribb a drog­hasz­ná­lat.
A szer­fo­gyasz­tás egy­ér­tel­mű­en ös­­sze­függ a tár­sa­sá­gi élet­tel, és az­zal, hogy a fi­a­ta­lok nagy ré­sze – még – nem ta­lál­ta meg a he­lyét a vi­lág­ban; a há­zas­ság­ban élők ese­té­ben ará­nya mind­ös­­sze 22%, az egye­dül­ál­lók 42%-á­val szem­ben. Az élet­tár­si kap­cso­lat ilyen ér­te­lem­ben ke­vés­bé nyújt biz­ton­sá­got: a drog­ki­pró­bá­lás mu­ta­tó­ja 38%-ot tesz ki.

Az al­ko­hol ese­té­ben lá­tott ös­­sze­füg­gé­sek egyi­ké­nek pon­to­san a for­dí­tott­ja ér­vé­nye­sül. A már dol­go­zók­nak csak 35, a ta­nu­lók egyes cso­port­ja­i­nak pe­dig en­nél na­gyobb szá­za­lé­ka sze­dett dro­got. A mun­ka­vál­la­lás fe­le­lős­sé­ge ilyen ér­te­lem­ben ri­zi­kó­csök­ken­tő le­het, meg­aka­dá­lyoz­za a sze­rek­kel való kí­sér­le­te­zést, a mun­ka­vi­szony­ban ál­ló fi­a­ta­lok már úgy­mond rév­ben van­nak, le­kö­ti őket a mun­ká­juk. Leg­ve­szé­lyez­te­tet­teb­bek a fő­is­ko­lás­ok (fe­le ré­szük ki­pró­bál­ta a dro­got), és az egye­te­mi hall­ga­tók (43%-uk ke­rült kap­cso­lat­ba a sze­rek­kel). A ká­bí­tó­szer-fo­gyasz­tás is ko­rán kez­dő­dik, a ki­pró­bá­lá­si arány a gim­ná­zi­um­ban és a szak­kö­zép­is­ko­lá­ban már 42–43%. Ke­vés­sé el­ter­jedt vi­szont a csa­lád­dal együtt dol­go­zók­nál (csa­lá­di gaz­da­ság, vál­lal­ko­zás), va­la­mint az igen ma­gas is­ko­lai vég­zett­sé­gű­ek­nél (PhD, spe­cial­izá­ció). A fe­ke­te mun­ká­ból élők­nél – meg­le­pő mó­don – ki­ug­ró­an ma­gas, 62%-os gya­ko­ri­sá­got mu­tat­ha­tunk ki.

A vá­ro­si tér­sé­gek­ben élők­nek 47%-a, a kis­vá­ros­ban élők­nek je­len­tő­sen ke­ve­sebb, és a fa­lun élők­nek vi­szont csak 29%-a ke­res­te a ká­bu­lat le­he­tő­sé­gét. A leg­idő­sebb, 25–29 éves kor­osz­tály – akik még a há­bo­rú előt­ti „szebb idők­ről” is őriz­nek em­lé­ke­ket – a dro­gok­kal ke­vés­bé ta­lál­ko­zott, mint a fi­a­ta­lab­bak. Va­ló­szí­nű­leg a Milo­se­vic­s-rezsim előt­ti idők­ben a de­vi­an­ci­ák, a me­ne­kü­lés he­lyett több más von­zó cse­lek­vé­si al­ter­na­tí­vát is ki­ala­kí­tot­tak min­den­na­pi gond­ja­ik fel­ol­dá­sá­ra, és ser­dü­lő­ko­ruk leg­alább egy ré­szé­ben re­á­lis táv­la­to­kat lát­tak ma­guk előt­t. Ná­luk „csak­” 35%-os a pró­bál­ko­zá­si arány, míg a 16–20 éve­sek­nél en­nél szá­mot­te­vő­en ma­ga­sabb, meg­ha­lad­ja a 40%-ot.

A kö­zép­fo­kú vég­zett­sé­gű­ek cso­port­já­nak 44%-a, az ál­ta­lá­nos is­ko­lát vég­zet­tek­nek 37%-a, míg a fel­ső­fo­kú vég­zett­sé­gű­ek­nek mind­ös­­sze 29%-a ká­bí­tó­sze­re­zett. (Meg­jegy­zen­dő, hogy ez az ered­mény nyil­ván nem füg­get­len az élet­kor­tól.) Ala­csony is­ko­lai vég­zett­ség­nél el­ső­sor­ban a min­den­na­pos mun­ka­he­lyi el­fog­lalt­ság, a ke­nyér­ke­re­sés, meg­él­he­tés kény­sze­re, a fel­ső­fo­kú vég­zett­ség­nél pe­dig a tá­jé­ko­zott­ság, fel­vi­lá­go­sult­ság csök­kent­he­ti a drog von­zá­sát.

3.8. Kik a „ke­mény” dro­gok fo­gyasz­tói?

A je­len vizs­gá­lat­ban „ke­mény” drog­nak te­kin­tet­tem a sú­lyos füg­gő­sé­get oko­zó ké­mi­ai anya­go­kat (pl. he­ro­in, egyéb opiá­tok) va­la­mint a szer­ves ol­dó­sze­re­ket. A vizs­gált min­tá­ban ös­­sze­sen 42-en fo­gyaszt­ják vagy fo­gyasz­tot­ták őket. Cso­port­juk­ra jel­lem­ző, hogy több­ség­ben van­nak a fér­fi­ak (32-en), a ta­nu­lók szá­ma 18, 14-en pe­dig al­kal­ma­zot­tak. Vi­szony­lag so­kan (he­ten) vág­tak be­le kö­zü­lük fe­ke­te mun­ká­ba, így az ered­mény is­mé­tel­ten meg­erő­sí­ti, hogy a tár­sa­da­lom szem­pont­já­ból ká­ros, de­vi­áns ma­ga­tar­tá­si for­mák sok eset­ben együtt for­dul­nak elő. A több­ség ala­csony is­ko­lai vég­zett­sé­gű (20 ál­ta­lá­nos is­ko­lát és 21 kö­zép­is­ko­lát be­fe­je­zett vá­lasz­adó), az egyes kor­cso­port­ok ará­nya ki­egyen­lí­tett, és a fo­gyasz­tók több­sé­ge egye­dül­ál­ló.
A szak­iro­da­lom alap­ján fel­té­te­lez­he­tő volt, hogy a val­lás­hoz va­ló kö­tő­dés csök­ken­ti a ká­bí­tó­sze­rek sze­dé­sé­nek va­ló­szí­nű­sé­gét. Az ered­mé­nyek azon­ban sem­mi el­té­rést sem je­lez­tek a ma­gu­kat hí­vő­nek és nem hí­vő­nek mon­dó fi­a­ta­lok ke­mény­drog-mu­ta­tói közt. A 42 fős cso­port több­sé­ge a ma­ga mód­ján val­lá­sos­nak vél­te ma­gát.
Azt is meg­vizs­gál­tam, hogy eb­ben az al­cso­port­ban meg­fi­gyel­he­tők-e ér­ték­ren­di kü­lönb­sé­gek a drog­hoz nem nyú­lók­hoz vagy a csak kön­­nyű dro­got fo­gyasz­tók­hoz vi­szo­nyít­va. Az ered­mé­nyek ta­nú­sít­ják, hogy a ke­mény dro­got nem hasz­ná­lók szin­te va­la­men­­nyi tár­sas kö­zeg­hez szig­ni­fi­kán­san job­ban ra­gasz­kod­nak; így pél­dá­ul fon­to­sabb­nak vé­lik csa­lád­ju­kat, ba­rá­ta­i­kat, a sze­rel­met és nem­ze­tü­ket is (p<0,01); a fo­gyasz­tók­nál vi­szont csak a ha­ta­lom mint ér­ték jut fon­to­sabb sze­rep­hez (p<0,01). Mind­ez vagy ar­ra en­ged kö­vet­kez­tet­ni, hogy a de­vi­áns cso­port ele­ve ros­­szabb csa­lá­di és tár­sas kö­rül­mé­nyek közt él, és így ne­he­zeb­ben tud kö­tőd­ni má­sok­hoz, vagy ép­pen a ká­bí­tó­szer-hasz­ná­lat kö­vet­kez­té­ben sza­kad el a kör­nye­ze­té­ben je­len­tős sze­mé­lyek­től. Mi­vel azon­ban az al­cso­port­nál a nem tár­sas ér­té­kek fon­tos­sá­ga is ten­den­ci­a­sze­rű­en csök­ken, úgy vél­het­jük, hogy ál­ta­lá­nos ki­lá­tás­ta­lan­ság és ér­ték­hi­ány hú­zód­hat meg a füg­gést oko­zó dro­gok­hoz va­ló me­ne­kü­lés hát­te­ré­ben.

3.9. Lelkiállapot, hit és de­vi­áns ma­ga­tar­tá­si for­mák

A pszi­cho­ló­gi­ai szak­iro­da­lom nyo­mán ok­kal fel­té­te­lez­he­tő, hogy az erős szub­jek­tív lel­ki ter­helt­ség rend­sze­re­sebb al­ko­ho­li­zá­lást, drog­hasz­ná­la­tot és do­hány­zást va­ló­szí­nű­sít. Min­tám­ban ezt a fel­té­te­le­zést is meg­vizs­gál­tam. A sa­ját élet­tel va­ló elé­ge­dett­ség mér­té­két, va­la­mint a sze­mé­lyes cé­lok meg­va­ló­su­lá­sá­val kap­cso­la­tos op­ti­miz­must és pes­­szi­miz­must ve­tet­tem ös­­sze a – több­fé­le – szer­hasz­ná­lat gya­ko­ri­sá­gá­val. Az ered­mé­nyek sze­rint az éle­tük­kel elé­ge­dett fi­a­ta­lok több szem­pont­ból is egész­sé­ge­seb­ben él­nek, mint elé­ge­det­len tár­sa­ik. Ten­den­ci­a­sze­rű­en (p<0,10) ki­sebb va­ló­szí­nű­ség­gel nyúl­nak ká­bí­tó­szer­hez, rit­káb­ban (p<0,10) és ak­kor sok­kal ke­ve­seb­bet (p<0,001) do­há­nyoz­nak, ki­sebb köz­tük a rend­sze­res sör­fo­gyasz­tók (p<0,001) szá­ma és erő­sen szig­ni­fi­káns ös­­sze­füg­gés (p<0,003) erő­sí­ti meg, hogy szí­ve­seb­ben spor­tol­nak és tor­náz­nak.

Az a fel­te­vé­sem, hogy a sa­ját cé­lok meg­va­ló­su­lá­sa irán­ti po­zi­tív el­vá­rás ki­vé­di az egész­ség­ká­ro­sí­tó vi­sel­ke­dést, nem iga­zo­ló­dott. Ma­gya­rá­za­tot kí­nál er­re az a tu­do­má­nyos meg­fi­gye­lés, mi­sze­rint az egész­ség vé­del­me iránt ke­vés­sé el­kö­te­le­zett, az egész­sé­get mint ér­té­ket el­ha­nya­go­ló tár­sa­da­lom­ban az egyén in­kább a sze­ren­csé­nek, a vé­let­len­nek tu­laj­do­nít­ja sa­ját ked­ve­ző vagy ked­ve­zőt­len fi­zi­kai köz­ér­zet­ét. Ha van is po­zi­tív el­vá­rá­sa a jö­vő irán­t, alap­ta­la­nul re­mél job­bat a sor­sá­tól, sa­ját ere­jé­re és re­á­lis le­he­tő­sé­ge­i­re nem na­gyon ala­poz (kül­ső attribú­ció). Ez az ir­re­á­lis, pasz­­szív op­ti­miz­mus vé­le­mé­nyem sze­rint sok szem­pont­ból erő­sen jel­lem­zi a Vaj­da­ság la­kos­sá­gát. A sport­tal kap­cso­la­tos, ko­ráb­ban már be­mu­ta­tott kül­ső oktu­la­j­donítás is er­re utal.
A drog ki­pró­bá­lá­sa el­len mind az egy­ház­hoz tar­to­zás, mind pe­dig a hit vé­del­met nyújt. A ma­gu­kat egy­ház­hoz tar­to­zók­nak val­lók a khi-né­gyzet pró­ba ered­mé­nye sze­rint ál­ta­lá­ban ke­vés­bé nyúl­nak il­le­gá­lis sze­rek­hez (p<0,01), de még en­nél is erő­sebb ös­­sze­füg­gés mu­tat­ha­tó ki az Is­ten­ben vagy egy fel­ső ha­ta­lom­ban va­ló tény­le­ges hit és a drog el­uta­sí­tá­sa kö­zött (p<0,001, ugyan­ez vi­szont a ke­mény dro­gok al­cso­port­já­ra nem vo­nat­koz­tat­ha­tó, lásd az előb­bi rész­ben). Va­la­mi­vel ki­sebb, még­is szá­mot­te­vő ha­tást lát­ha­tunk a test­moz­gás ese­té­ben: a hí­vő fi­a­ta­lok szí­ve­seb­ben spor­tol­nak (p<0,10). Szin­tén ten­den­ci­a­sze­rű kap­cso­la­tot ve­he­tünk ész­re a hit és a do­hány­zás kö­zött: a hí­vő fi­a­ta­lok közt sok­kal több a do­hányt tel­je­sen el­uta­sí­tó sze­mély, mint a nem hí­vők kö­zött (p<0,10). Meg­jegy­zen­dő azon­ban, hogy a sta­tisz­ti­kai szig­nifikan­ci­asz­in­teken túl a val­lá­sos és hí­vő fi­a­ta­lok közt is szá­mo­san hasz­nál­nak dro­got, do­há­nyoz­nak, il­let­ve nem spor­tol­nak rend­sze­re­sen.

3.10. Ös­­sze­ha­son­lí­tás a ko­ráb­bi vizs­gá­la­tok ered­mé­nye­i­vel

A vaj­da­sá­gi ma­gyar la­kos­ság egész­sé­gi ál­la­po­tát fel­tér­ké­pe­ző ko­ráb­bi vizs­gá­la­tok egy ré­sze a tel­jes ma­gyar la­kos­ság rep­re­zen­ta­tív min­tá­ján ké­szült (Ricz 2002); más ku­ta­tá­sok a ve­gyes nem­ze­ti­sé­gű össz­né­pes­ség, il­let­ve ezen be­lül a fi­a­ta­lok prob­lé­má­it ta­nul­má­nyoz­ták (vaj­da­sá­gi Nem­ze­ti Egész­ség­vé­del­mi In­té­zet, 1999). A ko­ráb­bi ada­tok­kal va­ló ös­­sze­ve­tés rá­vi­lá­gít­hat a vaj­da­sá­gi ma­gyar fi­a­tal­ság spe­ci­á­lis prob­lé­má­i­ra, és fel­de­rít­he­ti a kor­cso­port­ok, va­la­mint a kul­tu­rá­lis cso­por­tok sze­rin­ti el­té­ré­se­ket (8. táb­lá­zat).

Vajdasági magyar fiatalok

 

 

 

Vajdasági magyar felnőtt átlagnépesség (Societas pro Familia felmérés) Észak-bácskai fiatal vegyes népesség

(szabadkai Nemzeti Egészségvédelmi Intézet)

Naponta dohányzik 44 45 38 (15–18 év)
Alkoholt kipróbált 93 92 48 (<18 év)
Drogot kipróbált 39 nincs adat 4 (<18 év)
Sportol (a kötelező testnevelési órán kívül) 46 25 nincs adat

8. táb­lá­zat. Ös­­sze­ha­son­lí­tás az egész­sé­gi ál­la­pot ko­ráb­bi vaj­da­sá­gi vizs­gá­la­ta­i­nak ered­mé­nye­i­vel (szá­za­lé­kos gya­ko­ri­sá­gok)

A na­pi rend­sze­res­ség­gel do­hány­zók ará­nya a sa­ját vizs­gá­la­tunk­ban rész­ben meg­egye­zett a ko­ráb­bi ered­mé­nyek­kel: pél­dá­ul a tel­jes ma­gyar la­kos­ság­ra jel­lem­ző do­hány­zá­si mu­ta­tó 44,7%, az erős do­hány­zás gya­ko­ri­sá­ga 49,1%. A fi­a­tal, 18 év alat­ti át­lag­né­pes­ség­re ké­szí­tett sta­tisz­ti­kák­ból az is ki­de­rül, hogy a na­pon­ta do­hány­zók szá­ma 18 éves kor után ug­rás­sze­rű­en emel­ke­dik, sőt ki­mu­tat­ha­tó, hogy a vaj­da­sá­gi ma­gyar fi­a­ta­lok do­hány­zá­si ará­nya ma­ga­sabb, mint az észak-bács­kai fi­a­ta­lo­ké ál­ta­lá­ban (44% vs. 37%).
A ko­ráb­bi ma­gyar min­tá­kon ké­szült vizs­gá­la­tok ered­mé­nye­i­hez ha­son­ló­an ala­kul az al­ko­hol­ki­pró­bá­lás is (92,2%), no­ha más ta­nul­má­nyok­ban a rend­sze­res al­ko­ho­li­zá­lás opera­cional­izálása el­té­rő­en tör­tént. A szak­iro­da­lom­ból (Ricz 2002) ki­de­rül, hogy a kér­de­zet­tek az al­ko­hol­tól el­ső­sor­ban szo­ron­gás- és fe­szült­ség­ol­dó, nyug­ta­tó ha­tást vár­nak, té­ves vé­le­ke­dés­ként él vi­szont a szesz gyó­gyí­tó ere­je, igen ke­ve­sen is­me­rik el, hogy az ká­ros len­ne az egész­ség­re.
Az al­ko­hol ki­pró­bá­lá­sa a 18 év alat­ti ve­gyes át­lag­né­pes­ség­nél csak 48%-os. Ez ar­ra en­ged kö­vet­kez­tet­ni, hogy az ál­ta­lunk vizs­gált cso­port ré­szint szí­ve­seb­ben iszik az át­lag­né­pes­ség­hez ké­pest, ré­szint pe­dig a fo­gyasz­tás ug­rás­sze­rű­en emel­ke­dik a 18. élet­év után, vég­le­ges ará­nyát a fi­a­tal fel­nőtt­kor vé­gé­re, a 29. élet­év kör­nyé­ké­re ér­ve el. (Az an­ti­al­ko­ho­lis­ták ará­nya a 29. élet­év után ál­lan­dó ma­rad.)
A ko­ráb­bi fel­mé­ré­sek a drog ki­pró­bá­lá­sá­ról ke­vés ös­­sze­ha­son­lít­ha­tó ada­tot is­mer­tet­nek. A ve­gyes fi­a­tal át­lag­né­pes­ség­nél vég­zett fel­mé­rés­nél a meg­kér­de­zet­tek ös­­sze­sen 4%-a vá­la­szol­ta, hogy dro­got hasz­nált. Amel­lett, hogy a nagy kü­lönb­ség mi­att van ok ké­tel­ked­ni a ko­ráb­bi vizs­gá­lat op­ti­má­lis kö­rül­mé­nye­i­ben és me­to­di­ká­já­ban, a Mo­za­ik 2001 ered­mé­nyei a vaj­da­sá­gi ma­gyar fi­a­tal­ság­ra néz­ve igen ked­ve­zőt­le­nek.
Nem áll­nak ren­del­ke­zés­re ös­­sze­ha­son­lít­ha­tó ada­tok az észak-bács­kai át­lag­né­pes­ség és a ve­gyes nem­ze­ti ho­va­tar­to­zá­sú fi­a­ta­lok tan­órán kí­vü­li spor­to­lá­sá­ról sem. A vaj­da­sá­gi ma­gyar fel­nőtt né­pes­ség­nél vég­zett fel­mé­rés sze­rint vi­szont a fi­a­tal fel­nőtt­kor el­múl­tá­val a min­ta csu­pán 25%-a ma­rad meg a rend­sze­res sport mel­lett. Ezt a kri­ti­kus ered­ményt va­la­men­­nyi­re mér­sék­li az a tény, hogy a vá­lasz­adók 96%-a hasz­nál ke­rék­párt, 78%-uk rend­sze­re­sen jár ke­rék­pá­ron a mun­ká­ba vagy az is­ko­lá­ba, il­let­ve hos­­szabb tá­vo­kat gya­lo­gol.

4. Konk­lú­zi­ók

A ku­ta­tás ered­mé­nyei egy­ér­tel­mű­vé te­szik, hogy a vaj­da­sá­gi ma­gyar fi­a­ta­lok je­len­le­gi egész­sé­gi ál­la­po­ta szá­mos hos­­szú tá­vú ve­szélyt ve­tít elő­re; az ön­ká­ro­sí­tó ma­ga­tar­tá­si for­mák stressz csök­ken­té­sé­re va­ló al­kal­ma­zá­sa tár­sa­dal­mi mé­re­tű prob­lé­ma. Az egész­ség­vé­dő vi­sel­ke­dés és a sport ke­vés­sé el­ter­jedt, az élet­kor elő­re­ha­la­dá­sá­val egy­re ér­ték­te­le­ne­dik, a kö­zös­ség kö­zöm­bö­sen vagy ne­ga­tí­van vi­szo­nyul hoz­zá.

A de­mog­rá­fi­ai fak­to­rok ha­tá­sa egy­ér­tel­mű; a biz­ton­sá­got nyúj­tó csa­lá­di hát­tér és a ma­ga­sabb vég­zett­ség, va­la­mint a vál­lal­ko­zás­ban meg­lá­tott kar­ri­er­le­he­tő­ség egy­aránt vé­del­met nyújt egyes ká­ros szen­ve­dé­lyek­kel szem­ben. A ba­rá­ti kö­zös­sé­gek és a szó­ra­ko­zá­si le­he­tő­sé­gek a sze­re­ket el­fo­ga­dot­tab­bá, „di­va­to­sab­bá”, meg­szo­kot­tab­bá te­szik a fi­a­ta­lok vi­lá­gá­ban. Bár­mi­lyen fur­csa, eb­ben az ér­te­lem­ben még „egész­sé­ges” is le­het a szár­ma­zá­si csa­lád­tól va­ló füg­gés, ame­lyet a vaj­da­sá­gi ma­gyar fi­a­ta­lok egy je­len­tős ré­szé­nél ta­pasz­tal­ha­tunk. Ez­zel szem­ben vi­szont a kö­zös­sé­gi élet bi­zo­nyos spor­tok­ra na­gyobb le­he­tő­sé­get ad. A csa­pat­spor­tok a fi­a­tal fel­nőtt­kor be­kö­szön­té­vel szin­te tel­je­sen el­tűn­nek az egyén vi­lá­gá­ból; ez is csök­ken­ti a test­edzés von­zá­sát. A kis kö­zös­ség po­zi­tív ha­tá­sa, hogy a fal­vak­ban la­kók éle­tét né­mi­leg ke­vés­bé ter­he­li a ká­bí­tó­szer, és rend­sze­re­sebb a me­zőn, kert­ben vég­zett fi­zi­kai ak­ti­vi­tás – an­nak el­le­né­re, hogy a spor­tok más for­mái nem nép­sze­rűb­bek; el­ter­jed­teb­bek vi­szont a „le­gá­lis” sze­rek, mint pél­dá­ul az al­ko­hol és a do­hány­zás. Az elő­zők­re ala­poz­va a kö­zös­sé­gi éle­tet, a kis kö­zös­sé­gek épí­té­sét és a tar­tal­mas prog­ra­mok szer­ve­zé­sét akár a pre­ven­ció egyik je­len­tős mód­ja­ként is ja­va­sol­hat­nánk; ez­zel együtt azon­ban el­en­ged­he­tet­len a szem­lé­let­for­má­lás és az egészség­cen­trikus ér­ték­rend ki­épí­té­se, a sport nép­sze­rű­sí­té­se és ál­la­mi-kö­zös­sé­gi tá­mo­ga­tá­sa is. A fel­vi­lá­go­sí­tó mun­kát, az élet­mód ala­kí­tá­sát fa­lun és vá­ro­son más hang­súl­­lyal, más cé­lo­kat szem előtt tart­va cél­sze­rű vé­gez­ni, a kü­lö­nö­sen ve­szé­lyez­te­tett cél­cso­por­tok szem előtt tar­tá­sá­val.

Az egész­sé­ges élet­mód pro­pa­gá­lá­sá­nak mo­dern for­mái a Vaj­da­ság­ban már hosszabb ide­je hát­tér­be szo­rul­nak, hi­szen a nincs­te­len­ség ál­la­po­tá­ban amo­lyan „elit” szük­ség­let­nek szá­mí­ta­nak. En­nek azon­ban nem kell szük­ség­sze­rű­en így foly­ta­tód­nia ad­dig a be­lát­ha­tat­la­nul tá­vo­li idő­pon­tig, amed­dig Szer­bia–Mon­te­neg­ró el nem éri a fej­lett ál­la­mok gaz­da­sá­gi szín­vo­na­lát. A jó egész­ség nem el­ső­sor­ban az anya­gi­a­kon, ha­nem az egyé­ni és kö­zös­sé­gi élet­szem­lé­le­ten, élet­fi­lo­zó­fi­án, hi­ten mú­lik. Szá­mos olyan pe­da­gó­gi­ai és medikális mód­szer lé­te­zik, amely se­gít­het a kor­sze­rű egész­ség­ne­ve­lés­ben (pl. men­tál­hi­gi­é­nés prog­ra­mok, fog­lal­ko­zá­sok osz­tály­fő­nö­ki órá­kon, ál­ta­lá­nos és kö­zép­is­ko­lai, va­la­mint fel­ső­ok­ta­tá­si egész­ség­ne­ve­lé­si ren­dez­vé­nyek, sport­ver­se­nyek, egész­ség­vé­del­mi szó­ró­lap­ok és írá­sok, kez­de­mé­nye­ző, lel­ki­is­me­re­tes szak­em­be­rek ál­tal vég­zett szű­ré­sek, nép­sze­rű­sí­tő elő­adá­sok). Óva­tos­ság­ra azon­ban a kü­lö­nö­sen sé­rü­lé­keny, sok te­kin­tet­ben egye­di mó­don prob­lé­más fi­a­tal kor­osz­tály­nál nagy szük­ség van, mert a je­len­leg még ke­vés he­lyen lé­te­ző prog­ra­mok ha­té­kony­sá­ga azon is mú­lik, hogy azok üze­ne­te men­­nyi­re „fi­a­ta­los”, men­­nyi­re tud a szak­em­ber, a ta­nár meg­szó­lal­ni a fi­a­ta­lok nyel­vén és empa­tizál­ni ve­lük, el tud-e vo­nat­koz­tat­ni a sa­ját el­kép­ze­lé­se­i­től, mo­dell­ként tud-e mű­köd­ni. Ta­nul­má­nyom is be­mu­tat­ja, hogy a men­tál­hi­gi­é­nés prog­ra­mok­nál nem­csak a szű­kebb egész­ség­ne­ve­lé­si cél meg­va­ló­sí­tá­sa a lé­nye­ges, az in­for­má­ci­ók át­adá­sa mel­lett ki kel­l(ene) elé­gí­te­ni­ük a fi­a­ta­lok tár­sa­sá­gi igé­nyét, a kö­zös­ség­hez tar­to­zás vá­gyát is. Ezen a kulcs­té­nye­zőn az ered­mé­nyek sze­rint igen sok mú­lik: a fi­a­ta­lok kor­tár­sa­ik, csa­lád­juk, ta­ná­ra­ik és a kö­zös­ség ha­tá­sá­ra ta­nul­nak meg egész­sé­ge­sen él­ni, vagy fe­szült­sé­ge­ik elől tar­tó­san a szer­fo­gyasz­tás­ba me­ne­kül­ni. A szer­ve­zett egész­ség­vé­dő és pre­ven­ci­ós prog­ra­mok, az egész­ség je­len­tő­sé­gé­nek tár­sa­dal­mi szin­tű kom­mu­ni­ká­ci­ó­ja lét­kér­dés a kö­zös­ség fi­zi­kai és men­tá­lis ál­la­po­ta szem­pont­já­ból.
A tíz­éves há­bo­rús idő­szak el­múl­tá­val csak rész­ben mér­sék­lő­dött gaz­da­sá­gi krí­zis vár­ha­tó­an rö­vid idő alatt nem fog meg­szűn­ni, ezért az egész­ség­ká­ro­sí­tás for­má­já­ban le­ve­ze­tett fe­szült­sé­gek el­tű­né­sé­re so­kat kell még vár­ni. Ez­zel együtt azon­ban ész­re­ve­he­tő, hogy a fel­ső­fo­kú vég­zett­sé­get szer­zet­tek, az ön­meg­va­ló­sí­tást csa­lá­di élet vagy vál­lal­ko­zás for­má­já­ban el­érők, a szár­ma­zá­si csa­lád­juk­tól biz­ton­sá­got ho­zók, a hí­vő és a kö­zös­sé­gi ér­té­ke­ket ma­gu­ké­nak val­ló fi­a­ta­lok bi­zo­nyos te­kin­tet­ben job­ban vi­gyáz­nak tes­ti-lel­ki egész­sé­gük meg­óvá­sá­ra – ez pe­dig ar­ra utal, hogy sok mú­lik a sze­mé­lyi­ség ál­ta­lá­nos stressz­ke­ze­lé­si stí­lu­sán, el­len­ál­ló ké­pes­sé­gén. A pszi­cho­ló­gi­ai tá­mo­ga­tás, a ta­nács­adói há­ló­zat meg­szer­ve­zé­se meg­ala­poz­hat­ja az egész­sé­ges éle­tet, hi­szen a sze­mé­lyi­sé­get erő­sí­ti és te­szi el­len­ál­lób­bá. A kar­ri­er-ta­nács­adás, a csa­lá­di élet és ál­ta­lá­ban a csa­lád­ala­pí­tás tá­mo­ga­tá­sa, az ön­is­me­ret fej­lesz­té­se mind-­mind olyan mód­szer, amely az egyé­ni szin­tet fej­leszt­ve já­rul hoz­zá az egész­sé­ges tár­sa­da­lom meg­szi­lár­du­lá­sá­hoz. A men­tál­hi­gi­é­nés prog­ra­mok mel­lett te­hát szer­ve­zett pszi­cho­ló­gi­ai fog­lal­ko­zá­sok­kal is igen je­len­tős ered­ményt le­het­ne el­ér­ni. Mind­er­re a leg­ko­ráb­bi élet­kor­tól len­ne szük­ség, hogy a gyer­me­kek ál­tal fel­is­mert csa­lá­di és tár­sa­dal­mi prob­lé­mák, fe­szült­sé­gek fel­dol­go­zá­sa már kez­det­től se a me­ne­kü­lés út­ján tör­tén­jen.
A drog­kér­dés sú­lyos ve­szély, amely el­len a pe­da­gó­gu­sok pre­ven­ci­ós prog­ra­mok­kal, a po­li­ti­ka jog­al­ko­tás­sal, a rend­őr­ség pe­dig ki­zá­ró­lag erő­tel­jes fel­lé­pés­sel tud­na vé­de­kez­ni – minden­nek pe­dig ös­­sze­fo­gás­ban, szer­ve­zet­ten kel­le­ne meg­va­ló­sul­nia.

A drog ro­ha­mos ter­je­dé­se el­ső­sor­ban a leg­fi­a­ta­lab­ba­kat, a 15–19 év kö­zöt­ti­e­ket érin­ti, akik már ilyen ko­rai élet­kor­ban is je­len­tős arány­ban pró­bál­ják ki. Sé­rü­lé­keny­sé­gük okát je­len szer­ző el­ső­sor­ban ab­ban lát­ja, hogy ez az a kor­osz­tály, amely­re a drog­ke­res­ke­de­lem­ből élők leg­in­kább szer­ve­zett erő­fe­szí­té­sei irá­nyul­nak, a ke­res­ke­dők hos­­szú tá­von is fo­gyasz­tók­ká sze­ret­nék ten­ni őket; és ez az a kor­osz­tály is, amely gya­kor­la­ti­lag szo­ci­a­li­zá­ló­dá­sá­nak, ön­tu­dat­ra éb­re­dé­sé­nek szin­te tel­jes ide­jét sú­lyos gaz­da­sá­gi és tár­sa­dal­mi prob­lé­mák közt töl­töt­te. Mind­ez egy olyan kö­zös­ség­ben tör­tént, ahol a ká­bí­tó­szer-ke­res­ke­dést éve­kig ma­ga a kor­rum­pált, il­le­gá­lis szer­ve­ze­tek­kel ös­­sze­fo­nó­dott rend­őr­ség is el­néz­te (pl. a disz­kók fel­ügye­le­te so­rán sze­met hunyt fö­löt­te), sőt a fo­gyasz­tást ese­ten­ként ger­jesz­tet­te is. Ide kí­ván­ko­zik még egy gon­do­lat: kü­lön ku­ta­tást ér­de­mel­ne, hogy ezek­nek a fi­a­ta­lok­nak a szü­lei kö­zül há­nyan fo­gyasz­ta­nak szert.
A kö­zép­ső, 20–24 éves kor­cso­port szin­tén igen érin­tett. Az a tény, hogy kö­zü­lük a ta­nu­lók ke­rül­nek a ká­bí­tó­szer-ke­res­ke­de­lem lá­tó­kö­ré­be, utal rá, hogy az if­jú­sá­gi szer­ve­ze­tek, a hall­ga­tó­cso­por­tok és a fő­is­ko­lai, egye­te­mi ta­ná­rok is so­kat te­het­né­nek azért, hogy a fi­a­tal­ság sza­bad­idő­ben fel­gyü­lem­lő fe­les­le­ges ener­gi­á­já­nak a tár­sa­da­lom szem­pont­já­ból po­zi­tí­vabb le­ve­ze­té­si utat ta­lál­ja­nak; pél­dá­ul kul­tu­rá­lis prog­ra­mok, spor­to­lá­si és ki­rán­du­lá­si le­he­tő­sé­gek szer­ve­zé­sé­vel, po­zi­tív sze­mé­lyes pél­dák fel­mu­ta­tá­sá­val, ér­ték­te­rem­tő ren­dez­vé­nyek­kel. A 20–24 éves kor­osz­tály tag­ja­i­nak is nagy szük­sé­ge len­ne ön­is­me­re­ti fog­lal­ko­zá­sok­ra, hi­szen a há­bo­rús idő­szak ka­masz­ko­ruk leg­kri­ti­ku­sabb ré­szét ter­hel­te meg, aka­dá­lyoz­va a szü­lők­től va­ló el­tá­vo­lo­dás vagy a szü­lők­kel va­ló ké­sőb­bi azo­no­su­lás ter­mé­sze­tes fo­lya­ma­tát, az ér­té­kek át­vé­tel­ét, bel­ső­vé té­te­lét.

Nem­zet­kö­zi ös­­sze­ha­son­lí­tás­ban az ered­mé­nyek iga­zol­ják, hogy a hos­­szan tar­tó tár­sa­dal­mi krí­zis­nek ki­ha­tá­sa van az egész­ség meg­őr­zé­sé­nek szán­dé­ká­ra, sőt a tár­sa­dal­mi fe­szült­sé­gek akár tar­tós­sá is te­he­tik az egyes ön­pusz­tí­tó vi­sel­ke­dé­si szo­ká­sok je­len­lét­ét. A Vaj­da­ság­ban a rom­bo­ló tár­sa­dal­mi kör­nye­zet ha­tá­sa egy­aránt érin­tet­te a ki­sebb­sé­gi és több­sé­gi né­pes­sé­get; van­nak azon­ban ar­ra uta­ló je­lek, hogy a ki­sebb­sé­gi­ek ter­helt­sé­ge bi­zo­nyos szem­pont­ból kü­lö­nö­sen erős, és ezen be­lül a fi­a­ta­labb kor­osz­tályt sú­lyo­sab­ban érin­tik a meg­pró­bál­ta­tá­sok, mint az idő­seb­be­ket. Biz­ta­tó ki­in­du­ló­pont a jö­ven­dő ku­ta­tá­sok szá­má­ra egy olyan té­má­nak a to­váb­bi vizs­gá­la­ta, ame­lyet már a je­len ku­ta­tás is meg­kö­ze­lí­tett: Kik azok a fi­a­ta­lok, akik szí­vó­sab­bak? Mi­lyen rej­tett tar­ta­lé­ko­kat hasz­nál, ho­gyan győ­zi le a ki­lá­tás­ta­lan­ság ér­zé­sét az, aki csa­lá­dot ala­pít, gyer­me­ket vál­lal, ak­tív mun­ka­vég­zés­re ké­pes? Mi­fé­le szí­vós­ság, küz­dő­ké­pes­ség az, amely nap­ról nap­ra, akár a tár­sa­da­lom do­mi­náns, rom­bo­ló erő­i­vel szem­ben is mű­köd­tet­he­tő? És mind­ezt ho­gyan be­fo­lyá­sol­ja a ba­rá­ti és szü­lő­föl­di kö­zös­ség, a csa­lád, a hit?
A je­len ered­mé­nyek a ku­ta­tá­sok to­váb­bi cél­ja­ként te­hát az okfeltárást, a mély­sé­gi meg­ér­tést je­lö­lik ki; a pre­ven­ció ke­re­té­ben pe­dig a ha­gyo­má­nyos fel­vi­lá­go­sí­tá­son és in­for­má­lá­son kí­vül a kö­zös­ség­for­má­lás, az egyé­ni és cso­por­tos ta­nács­adás, a pszi­cho­ló­gi­ai fog­lal­ko­zá­sok je­len­tő­sé­gét, va­la­mint az ér­tel­mes mun­ka és ta­nu­lás le­he­tő­sé­gé­nek meg­te­rem­té­sét és ér­té­ké­nek vis­­sza­ál­lí­tá­sát hang­sú­lyoz­zák.

Fel­hasz­nált iro­da­lom

Berk­man, L.F.–Syme, S.L.: Social net­work­s host resist­ance and mor­tal­i­ty: a nine-year fol­low-up study of Alame­da Coun­ty res­i­dents. Amer­i­can Jo­ur­nal of Epi­demi­ol­o­gy, 1979, 186–204. p.
Brow­ning, C. R.: The span of col­lec­tive effi­ca­cy: Extend­ing social dis­or­gan­i­za­tion the­o­ry to part­ner vio­lence. Jo­ur­nal of Mar­riage and the Fam­i­ly 64., 2002, 833–850. p.
Bruh­n, J.G.–Wolf, S.: The Rose­to sto­ry. Uni­ver­si­ty of Okla­ho­ma Press, 1979.
Durkheim, E.: Le sui­cide. Étude soci­ologique. Pa­ris, Alcan, 1897.
Jakovl­je­viæ, Ð. és mtsai.: Zdravstveno stan­je stanovništ­va, zdravstvene potrebe is koriš­cen­je zdravstvene zaštite. Insti­tut za Zašti­tu Zdravl­ja Srbi­je, Zavod za Zašti­tu Zdravl­ja Sub­ot­i­ca, 1999.
Kawachi, I. és mtsai.: A prospec­tive study of social net­works in rela­tion to total mor­tal­i­ty and car­dio­vas­cu­lar dis­ease in men in the US. Jo­ur­nal of Epi­demi­ol­o­gy and Com­mu­ni­ty Health 50., 1996, 245–251. p.
Kawachi, I.–Kennedy, B.P.: Health and social cohe­sion: Why care about income inequal­i­ty? Bri­tish Med­ical Jo­ur­nal, 1997, 1037–1040. p.
Kopp–Skrabski–Szedmák: A szo­ci­á­lis ko­hé­zió je­len­tő­sé­ge a ma­gyar­or­szá­gi mor­bi­di­tás és mor­ta­li­tás ala­ku­lá­sá­ban. In: Ma­gyar­or­szág az ez­red­for­du­lón. Szerk.: Glatz Fe­renc, Bu­da­pest, MTA, 1998.
Korn­hauser, R.R.: Social sources of delin­quen­cy. Chi­ca­go, Uni­ver­si­ty of Chi­ca­go Press, 1978.
Kul­csár Zs.: Egész­ség­pszi­cho­ló­gia. Bu­da­pest, EL­TE–Eöt­vös Ki­adó, 1998.
Lazarus, R.S.: Psy­cho­log­i­cal stress and the cop­ing process. New York, McGraw-Hill, 1966.
Oláh A.: Szo­ron­gás, meg­küz­dés és meg­küz­dé­si po­ten­ci­ál. Kan­di­dá­tu­si ér­te­ke­zés. Bu­da­pest, EL­TE, 1993.
Put­nam, R.D. (1993): Mak­ing democ­ra­cy work. Civic tra­di­tions in mo­dern Italy. Prince­ton, Prince­ton Uni­ver­si­ty Press, 1993.
Ricz Gy.: Egész­ség­szo­ci­o­ló­gi­ai fel­mé­rés a dél­vi­dé­ki ma­gyar­ság egész­ség­ügyi ál­la­po­tá­ról. Kéz­irat. Soci­etas Pro Famil­ia Egész­ség­ügyi Prog­ram, 2002.
Samp­son, R.J.: The embed­ded­ness of child and ado­les­cent devel­op­men­t: A com­mu­ni­ty-lev­el per­spec­tive on urban vio­lence. In: McCord, J. (ed.): Vio­lence and child­hood in the inner city. 1997, 31–77. p.
Selig­man, M.E.P.–Peterson, C.: A learned help­less­ness per­spec­tive on child­hood depres­sion: the­o­ry and research. In: Rut­ter M.–Izard, C.E.–Read, P.B. (ed­s.): Depres­sion in Young Peo­ple: Devel­op­men­tal and Clin­i­cal Per­spec­tives. New York, Guil­ford, 1986.
Shaw, C. R.–McKay, H. D.: Juve­nile delin­quen­cy and urban areas. Chi­ca­go, Uni­ver­si­ty of Chi­ca­go Press, 1969.
Tumin, M.M.(1953): Some prin­ci­ples of strat­i­fi­ca­tion: a crit­i­cal analy­sis Amer­i­can Soci­o­log­i­cal Review 18., 1953, 387–394. p.
Wal­berg, P. és mtsai (1998): Eco­nom­ic change, crime, and mor­tal­i­ty cri­sis in Rus­si­a: region­al analy­sis. Bri­tish Med­ical Jo­ur­nal (7154), 1998, 312–318. p.
Wilkin­son, R.G.: Unhealthy soci­eties. The afflic­tions of inequal­i­ty. Lon­don, Rout­ledge, 1996.
Wilson, W.J.: The truly dis­ad­van­taged: The inner city, the under­class, and pub­lic pol­i­cy. Chi­ca­go, Uni­ver­si­ty of Chi­ca­go Press, 1987.
Zelen, B. (sz­erk.): Zdravstve­na zašti­ta stanovništ­va, Zavod za Zašti­tu Zdravl­ja Sub­ot­i­ca, 1999.

 

Dr. Gábrity Molnár Irén: A vajdasági magyar tanulóifjúság iskolai szintje, mint a magyar értelmiségpótlás feltétele

1. A vaj­da­sá­gi ma­gya­rok és a fi­a­ta­lok szá­mok­ban

A ma­gya­rok nagy­ará­nyú né­pes­ség­csök­ke­né­se a Vaj­da­ság­ban nem csak az ala­csony natal­itás és az as­­szi­mi­lá­ció kö­vet­kez­mé­nye, ha­nem a nagy­mé­re­tű el­ván­dor­lá­sé is. E fo­gyat­ko­zás meg­fé­ke­zé­sé­hez hoz­zá­já­rul­na a tel­jes ma­gyar anya­nyel­vű is­ko­la­há­ló­zat ki­épí­té­se, mert a men­­nyi­sé­gi né­pes­ség­csök­ke­nést né­mi­leg a mi­nő­sé­gi, ta­nult és szak­ké­pe­sí­tett em­be­ri erő­for­rás pó­tol­hat­ja. A ma­gyar fi­a­ta­lok ma­gas szín­tű is­ko­la­vég­zett­sé­ge, szak­tu­dá­sa, mun­ka­le­he­tő­sé­gei, vál­lal­ko­zá­si le­he­tő­sé­gei a ma­gyar ér­tel­mi­ség­pót­lás fel­té­te­le és a kö­zös­ség meg­ma­ra­dá­sá­nak biz­to­sí­té­ka. Tö­rek­vé­sünk az, hogy a vaj­da­sá­gi la­kos­ság nem­ze­ti­sé­gi ös­­sze­té­tel­éhez vi­szo­nyít­va a ma­gya­rok is el­ér­jék leg­alább azt, hogy a meg­fe­le­lő rész­arány­ban ve­gye­nek részt a fel­ső­ok­ta­tás­ban is. Saj­nos a hely­zet nem ki­elé­gí­tő, mert a ma­gya­rok rész­vé­te­le az ok­ta­tás­ban el­ma­rad a több­sé­gi nem­zet­hez vi­szo­nyít­va. Ez az el­ma­ra­dás a ma­gyar­ság is­ko­lá­zat­lan­sá­gát és ér­tel­mi­sé­gé­nek fo­gyat­ko­zá­sát okoz­za.

1. táb­lá­zat. Ju­go­szlá­via/Szer­bia1 la­kos­sá­gá­nak szá­ma és a ma­gya­rok rész­ará­nya az 1991. és 2002. évi nép­szám­lá­lá­si ada­tok alap­ján

  Összes lakos

(1991)

Összes lakos

(2002)

Magyarok száma

(1991)

Magyarok százalék-

aránya (1991)

Magyarok száma

(2002)

Magyarok százalék-

aránya

(2002)

Jugoszlávia 10 394 026 2 344 147 3,31
Montenegró 615 035 205 0,03
Szerbia 9 778 991 7 498 001 343 942 3,51 293 299 3,91
Közép-Szerbia 5 808 906 5 466 009 4309 0,07 3092 0,06
Vajdaság 2 013 889 2 031 992 339 491 16,85 290 207 14,28
Koszovó 1 956 196 142 0,007

A Szer­bi­ai Sta­tisz­ti­kai Hi­va­tal ada­tai alap­ján (www. stat­ser­b.s­rov.­gov­.yu)
Kö­zép-Szer­bia és Vaj­da­ság la­kos­sá­ga együtt­vé­ve csök­kent, de a Vaj­da­ság te­rü­le­tén tu­laj­don­kép­pen 3%-os nö­ve­ke­dést ész­le­lünk. Ez nem a gyer­mek­ál­dás­nak kö­szön­het­jük, ha­nem a me­ne­kül­tek ide­te­le­pe­dé­sé­nek. A fen­ti táb­lá­zat­ban már lát­ha­tó, hogy a ma­gya­rok szá­ma a Vaj­da­ság­ban a Ti­sza-mel­lék­re és az anya­or­szág­gal ha­tá­ros ré­gi­ók­ra kon­cent­rá­ló­dik és ab­szo­lút és re­la­tív arány­ban is csök­kent. A vaj­da­sá­gi ma­gya­rok rész­ará­nya Vaj­da­ság la­kos­sá­gá­ban már csak 14%. Be­iga­zo­ló­dott saj­nos az a ko­ráb­bi becs­lés, hogy az utób­bi tíz év­ben a dél­vi­dé­ki ma­gya­rok szá­ma kb. 50 ezer­rel csök­kent.3

1.1. A vaj­da­sá­gi fi­a­ta­lok de­mog­rá­fi­ai ada­tai

A 2002. évi la­kos­sá­gi ös­­sze­írás­ból ere­dő vaj­da­sá­gi „élet­fa” (lásd az 1. áb­rát) a kö­vet­ke­ző­ket mu­tat­ja meg: a víz­szin­tes ten­ge­lyen le­ol­vas­ha­tó a la­ko­sok szá­ma ezer­ben, a füg­gő­le­ges ten­ge­lyen pe­dig kö­vet­he­tők az élet­évek. Az áb­ra nem igen ha­son­lít fe­nyő­fá­ra (mes­­sze van a há­rom­szög alak­zat­tól), mert az al­só ágak igen rö­vi­dek. Ez alap­ján a gyer­me­kek szá­ma 0–15 évig igen csök­ke­nő­ben van. Még az idős 60 év fe­let­ti­ek szám­ará­nya is na­gyobb a gye­re­kek szá­má­tól. Az át­lag­élet­kor 42 év, ami azt je­len­ti, hogy a Vaj­da­ság la­kos­sá­ga el­öre­ge­dett, gyen­ge az után­pót­lás és a gyer­mek­ál­dás hi­á­nya mel­lett a fi­a­ta­lok el­ván­dor­lá­sa is drasz­ti­kus mé­re­te­ket ölt.

1. áb­ra. Vaj­da­ság la­kos­sá­gá­nak élet­kor és nem sze­rin­ti meg­osz­lá­sa ezer­ben, a la­kos­ság 2002-es ös­­sze­írá­sa alap­ján
Microsoft Word - gab-graf-1.doc

2. táb­lá­zat. A vaj­da­sá­gi össz­la­kos­ság és a ma­gya­rok, va­la­mint a fi­a­ta­lok de­mog­rá­fi­ai mu­ta­tói, az 1991. évi népességösszeírás ada­tai alap­ján

Összesen: Férfi: Nő:
Vajdaság lakossága 2 013 889 980 731 1 033 158
15–29 év közöttiek 396 996 100% 200 423 51% 193 573 49%
15–19 év közöttiek 134 373 34% 67 515 63 858
20–24 év közöttiek 127 564 32% 64 622 62 942
25–29 év közöttiek 135 059 34% 68 286  66 773
Vajdasági magyarok 339 491 161 632 48% 177 859 52%
15–29 év közöttiek 60 284 100% 30 874 51% 29 410 49%
15–19 év közöttiek 19 334 32% 9988 9346
20–24 év közöttiek 19 787 33% 10 096  9691
25–29 év közöttiek 21 163 35% 10 790 10 373

A 2002 évi lakosságösszeírás ada­ta­i­ban becs­lé­sünk sze­rint ezek a szá­mok 25–30%-kal csök­ken­tek!

A ma­gyar fi­a­ta­lok (15–29 éve­sek) rész­ará­nya – a 2. táb­lá­zat alap­ján – a ma­gyar la­kosok szá­má­ban mind­ös­­sze 17,75%. Kö­zöt­tük is a fi­a­ta­labb kor­osz­tály csök­ke­né­sét fi­gyel­het­jük meg. Ugyan­ez a rész­arány a több­sé­gi nem­zet ese­té­ben for­dí­tott. A táb­lá­zat fel­ső ré­szé­ben lát­hat­juk, hogy az ös­­szes vaj­da­sá­gi la­kos majd­nem 20%-a 15–29 év kö­zöt­ti. És a fi­a­ta­labb (15–19 éve­sek) kor­osz­tály rész­ará­nya nem ki­sebb (34%) az „idő­sebb” fi­a­ta­lo­ké­tól – ez meg­fe­lel a de­mog­rá­fi­ai el­vá­rá­sok­nak.

1.2. Is­ko­la­vég­zett­sé­gi ada­tok4

3. táb­lá­zat. A 15 éves és idő­sebb né­pes­ség is­ko­lai vég­zett­sé­ge a Vaj­da­ság­ban (1953–1991)

Összesen Nincs végzettség,        v. 1–3. oszt.

ált. isk.

4–7. osztály Befejezett

általános

iskola

Középfokú

végzettség

Főiskolai,

egyetemi

végzettség

1953 1 268 302 349 959 711 889   88 171 105 473     6 982
1961 1 360 824 316 779 732 765 120 432 170 552   16 855
1971 1 539 760 273 735 689 037 234 398 293 871   43 356
1981 1 629 497 218 286 345 550 517 009 442 220   83 833
1991 1 627 459 171 056 373 723 411 552 537 333 120 686
Az összetétel százalékarányban
1953 100 27,6 56,1   7,0   8,4 0,6
1961 100 23,3 53,8   8,8 12,5 1,2
1971 100 17,8 44,7 15,2 19,1 2,8
1981 100 13,4 21,2 31,7 27,2 5,1
1991 100 10,5 23,0 25,3 33,0 7,4

A táb­lá­zat­ból lát­hat­juk, hogy a mun­ka­ké­pes la­kos­ság is­ko­la­vég­zett­sé­gi szint­je ki­fe­je­zet­ten ja­vult az utób­bi 40 év­ben, kü­lö­nö­sen a kö­zép­is­ko­lát és az ál­ta­lá­nos is­ko­lát be­fe­je­zők nagy szá­má­nak kö­szön­ve. A 15 éves­nél idő­sebb vaj­da­sá­gi la­kos­ság leg­na­gyobb mér­ték­ben kö­zép­is­ko­lát (33%), ill. csak ál­ta­lá­nos is­ko­lát (25%) vég­zett. Után­nuk kö­vet­kez­nek az ál­ta­lá­nos is­ko­lát be nem fe­je­zet­tek (23%), ugyan­is a II. vi­lág­há­bo­rú után az ele­mi is­ko­la egy ide­ig 4, majd 6 osz­tá­lyos volt. Az ak­tív la­kos­ság több mint 7%-á­nak már 1991-ben fel­ső­fo­kú vég­zett­sé­ge volt. Ma a hely­zet még jobb.

4. táb­lá­zat. A 15 éves és idő­sebb szerb és ma­gyar is­ko­lá­zott né­pes­ség az azo­nos kor­cso­port­ok szá­za­lé­kos ará­nyá­ban (1991)

Általános iskolai

végzettség

Középfokú

végzettség

 

Főiskolai

végzettség

Egyetemi végzettség
Férfi (%) Nő (%) Férfi (%) Nő (%)

 

Férfi (%) Nő (%) Férfi (%) Nő (%)
Szerbek
Összesen 23,8 24,7 42,0 28,5 4,2 3,4 5,9 3,4
15–19 éves 69,2 71,3 18,7 18,4 0,0 0,0 0,0 0,0
20–24 éves 24,1 21,4 70,5 69,5 0,9 3,5 0,4 1,2
25–29 éves 22,4 21,6 65,2 60,0 3,3 6,7 4,9 7,2
30–34 éves 21,4 26,6 59,8 51,2 4,9 5,5 8,1 8,8
35–39 éves 23,8 32,5 53,1 41,8 5,1 4,7 7,6 6,9
40–44 éves 22,5 34,5 52,0 33,8 6,4 5,8 7,7 5,4
45–49 éves 22,7 27,7 42,9 21,4 6,7 4,8 7,5 3,8
50–54 éves 20,7 20,3 32,5 13,9 6,2 3,6 7,4 2,8
55–59 éves 15,5 13,3 30,9 12,4 5,7 2,8 5,6 1,6
60–64 éves 13,2   9,9 20,6   7,9 4,6 1,2 4,9 1,2
65– éves 10,9   8,9 15,3   5,6 3,2 0,5 3,6 0,7
Magyarok
Összesen 26,7 27,4 36,3 21,0 2,6 2,5 2,9 2,1
15–19 éves 67,0 71,7 17,0 16,1 0,0 0,0 0,0 0,0
20–24 éves 33,7 34,1 57,4 55,7 0,8 3,4 0,3 0,8
25–29 éves 33,3 34,5 52,8 47,3 2,6 6,5 3,4 4,8
30–34 éves 30,2 35,7 48,7 41,1 3,0 4,3 5,8 6,9
35–39 éves 30,3 40,2 44,7 30,0 3,0 3,7 4,5 5,2
40–44 éves 26,7 40,6 45,0 24,6 3,8 4,6 3,9 3,3
45–49 éves 23,1 31,8 39,5 20,1 4,2 3,8 4,0 2,3
50–54 éves 19,6 21,3 34,0 12,8 3,0 2,9 3,4 1,6
55–59 éves 15,6 14,6 31,3 11,5 3,5 2,2 2,6 1,0
60–64 éves 15,7 15,4 24,0 10,2 3,7 1,4 2,7 0,7
65– éves 11,9 9,1 15,2   4,6 1,2 0,3 1,3 0,1

A szer­bek és a ma­gya­rok kö­ré­ben is a leg­ma­ga­sabb is­ko­lai vég­zett­ség­gel a 25–35 éves kor­osz­tály ren­del­ke­zik. Ha ös­­sze­ha­son­lít­juk a szer­bek és a ma­gya­rok is­ko­la­vég­zett­sé­gi szint­jét, ös­­szes­sé­gé­ben és kü­lön­bö­ző kor­osz­tály­ok sze­rint is, azt kell meg­ál­la­pí­ta­nunk, hogy a ma­gya­rok ál­ta­lá­nos is­ko­la­i vég­zett­sé­ge meg­ha­lad­ja a szer­be­két, de már a kö­zép­is­ko­lai, fő­is­ko­lai és egye­te­mi vég­zett­sé­gük el­ma­rad a több­sé­gi nem­ze­té­től. Ez a vaj­da­sá­gi ma­gyar­ság – amely tör­té­nel­me so­rán min­dig is mű­velt kultúrnemzet ré­sze volt – fo­ko­za­tos le­ma­ra­dá­sát je­len­ti a több­sé­gi nem­zet mö­gött. Va­jon az egyen­lő esé­lyek hi­á­nyoz­nak? Nincs anya­nyel­vű is­ko­la­há­ló­zat? El­ural­ko­dott a kis­hi­tű­ség?

2. A ma­gyar fi­a­ta­lok ok­ta­tá­si szint­je, kép­zett­sé­ge a vaj­da­sá­gi em­pi­ri­kus ku­ta­tá­sok­ban (Mo­za­ik 2001)

A vaj­da­sá­gi kér­dő­íve­zés so­rán 2001 no­vem­be­ré­ben, a min­tá­ban 1017 ma­gyar fi­a­tal sze­re­pelt, mint­egy 24 vaj­da­sá­gi te­le­pü­lés­ből (14 fa­lu, 6 kis­vá­ros, 4 vá­ros). Nem sze­rin­ti meg­osz­lá­suk meg­egye­zik a vaj­da­sá­gi de­mog­rá­fi­ai va­ló­ság­gal, az 1991. évi lakosságösszeírást vé­ve ala­pul: 523 (51,4%) fér­fi, 494 (48,6%) nő. A há­rom kor­cso­port ará­nya szin­tén kö­ve­ti a sta­tisz­ti­kai ada­tok sze­rint ki­mu­tat­ha­tó fi­a­ta­lok né­pes­sé­gi ará­nyát: 15–19 év közöt 336 fő (33%), 20–24 év közöt 343 fő (33,7%), 25–29 év közöt 338 fő (33,2%).
A vizs­gá­lat so­rán a 15–29 éves fi­a­ta­lo­kat az is­ko­lai vég­zett­ség, ill. a vaj­da­sá­gi is­ko­la­rend­szer alap­ján nyolc cso­por­tok­ra osz­tot­tuk: ál­ta­lá­nos is­ko­la (1), kö­zép­is­ko­lai (2) szin­ten meg­kü­lön­böz­tet­tük 2–3 éves szak­mun­kás­kép­zőt, ezen be­lül az inas­is­ko­lát és más szak­is­ko­lát, va­la­mint négy­éves (érett­sé­gi­vel vég­ző­dő) szak­kö­zép­is­ko­lát (3) és gim­ná­zi­u­mot (4), to­váb­bá fő­is­ko­lai (5) és egye­te­mi (6) szin­tet, majd spe­cial­izá­ciót (7), a poszt­gra­du­á­lis (ma­gisz­te­ri) és PhD-fokozatot (8).
A meg­kér­de­zet­tek (1017) kö­zül 434 fő je­len­leg is ta­nul. A töb­bi­ek ér­te­lem­sze­rű­en már nem jár­nak kép­zés­re. A ta­nul­má­nyok vé­gez­te kap­csán el­mond­ha­tó, hogy leg­töb­ben egy is­ko­la­szint be­fe­je­zé­se után áll­tak le. Azok a vá­lasz­adók, akik fél­be­hagy­ták a ta­nul­má­nya­i­kat, leg­gya­ko­ribb ok­ként az ér­dek­lő­dés hi­á­nyát je­löl­ték meg (33 fő). Hu­szon­nyolc vá­lasz­adó­nak nem volt ked­ve is­ko­lá­ba jár­ni, 27 fő a ta­nul­má­nyi ered­mé­nye mi­att dön­tött az is­ko­la ab­ba­ha­gyá­sa mel­lett. A töb­bi lé­nye­ge­sebb ok közt sze­re­pel­tek az anya­gi prob­lé­mák, a ta­nul­má­nyi kö­te­le­zett­sé­gek el­ha­nya­go­lá­sa és a csa­lá­di okok.

2. áb­ra. Az is­ko­la­rend­szer­ben ta­nu­lók meg­osz­lá­sa az is­ko­la tí­pu­sa sze­rint
Microsoft Word - gab-graf-2.doc

A 2. áb­ra szem­lél­te­ti, hogy a je­len­leg is ta­nu­lók kö­zül a leg­töb­ben szak­kö­zép­is­ko­lai (102) vagy egye­te­mi (141) kép­zés­ben vesz­nek részt. A min­tá­ban sze­rep­lő vaj­da­sá­gi ma­gyar fi­a­ta­lok is­ko­la­vég­zett­sé­ge nagy­já­ból kö­ve­ti az is­ko­la­sta­tisz­ti­kát, ami sze­rint a ma­gya­rok fő­leg szak­kö­zép­is­ko­lát vá­lasz­ta­nak, nem pe­dig gim­ná­zi­u­mot. A fel­ső­ok­ta­tás­ban pe­dig a rö­vi­debb és kön­­nyebb fő­is­ko­lát, nem pe­dig egye­te­mi kart.

5. táb­lá­zat. A leg­ma­ga­sabb je­len­le­gi is­ko­lai vég­zett­ség meg­osz­lá­sa ne­mek sze­rint

Általános iskola Szakmunkás-képző Szakközép-iskola Gimnázium Főiskola Egyetem Összesen
Férfi 195 85 104 50 52 36 522
201 48 97 60 52 36 494
Összesen 396 133 201 110 104 72 1016

A nők kö­ré­ben a szak­kö­zép­is­ko­lá­ban, a gim­ná­zi­um­ban, a fér­fi­ak­nál pe­dig a szak­kö­zép­is­ko­lá­ban és a szak­mun­kás­kép­ző­ben ta­nu­lás a meg­ha­tá­ro­zóbb. A táb­lá­zat­ból nyil­ván­va­ló­an lát­szik, hogy a fér­fi­ak fel­ső­szin­tű vég­zett­sé­ge ma már a nő­ké­hez ha­son­ló­an ala­kul.

6. táb­lá­zat. A je­len­le­gi is­ko­lai vég­zett­ség te­le­pü­lés­tí­pus sze­rint

Általános iskola Szakmunkás-képző Szakközép-iskola Gimnázium Főiskola Egyetem Összesen
Város 144 56 88 43 39 35 405
35,6% 13,8% 21,7% 10,6% 9,6% 8,6% 100,0%
Kisváros 131 38 54 42 39 20 324
40,4% 11,7% 16,7% 13,0% 12,0% 6,2% 100,0%
Falu 121 39 59 25 26 17 287
42,2% 13,6% 20,6% 8,7% 9,1% 5,9% 100,0%

Az ered­mé­nyek­ből ki­tű­nik, hogy a fa­lun élők közt több a csu­pán ál­ta­lá­nos is­ko­lai vég­zett­ség­gel ren­del­ke­zők (42,2%), va­la­mint a szak­mun­kás­ok ará­nya (20,6%). Az egye­te­met vég­zet­tek in­kább vá­ros­ban (8,6–9,6%) vagy kis­vá­ros­ban él­nek, a fő­is­ko­lát vég­zet­tek kö­zül leg­töb­ben (12%) kis­vá­ros­ban lak­nak.
Szer­bi­á­ban az is­ko­la­rend­szer fő­leg ál­la­mi, még egy­há­zi is­ko­lá­ink is az akkred­i­tá­ció­val küsz­köd­nek, te­hát a kér­de­zet­tek ke­vés ki­vé­tel­lel az ál­la­mi is­ko­lák nap­pa­li ta­go­za­tá­ra járt. Ha az is­ko­la ál­la­mi, ak­kor a di­á­kok­nak alap- és kö­zép­fo­kon, nem volt kü­lön tan­díj­fi­ze­té­si kö­te­les­sé­gük. Va­la­mi­vel ke­ve­sebb, mint két­har­ma­duk (73,6%) pár­hu­za­mos tan­nyel­vű is­ko­lá­ba járt (Vaj­da­ság-szer­te az is­ko­lák­ban pár­hu­za­mo­san fo­lyik a szerb nyel­vű és a ki­sebb­ség anya­nyel­vén történő ta­ní­tás, egy­sé­ges tan­tes­tü­let és egy igaz­ga­tó­ság alat­t), ma­gyar tan­nyel­vű is­ko­lá­ba 24,4%-uk (fő­leg az idő­sebb kor­osz­tály, akik még va­la­mi­kor Ti­to ide­jé­ben jár­tak ma­gyar ál­ta­lá­nos is­ko­lá­ban), és igen ke­ve­sen jár­tak szerb nyel­vű is­ko­lá­ba vagy más kül­föl­di is­ko­lá­ba. Ösz­­sze­sen egy sze­mély járt ma­gyar­or­szá­gi ál­ta­lá­nos is­ko­lá­ba. A vá­lasz­adók 95,5%-a ál­ta­lá­nos jel­le­gű kép­zés­ben vett részt, 98,1%-uk nem ta­go­za­tos is­ko­lá­ba járt. Min­den­ki nap­pa­li ta­go­za­ton ta­nult. Az ada­to­kat a 3. áb­ra szem­lél­te­ti.

3. áb­ra. A meg­kér­de­zet­tek az is­ko­la jel­le­ge sze­rint
Microsoft Word - gab-graf-3.doc

3. Vaj­da­sá­gi ma­gya­rok is­ko­la­há­ló­za­ta – hely­zet­kép (2000/2001-es tan­év)

3.1. Az ál­ta­lá­nos is­ko­la

A Vaj­da­ság 342 ál­ta­lá­nos is­ko­lá­ja kö­zül 83-ban ok­tat­nak ma­gya­rul (is), de 246-ban van­nak ma­gyar ta­nu­lók. Ma­gyar nem­ze­ti­sé­gű ta­nu­lók a 45 vaj­da­sá­gi köz­ség kö­zül 43-ban van­nak. A ma­gyar ta­nu­lók lét­szá­ma 23 722 fő (12,31%). Ma­gyar tan­nyel­vű osz­tá­lyok 29 köz­ség­ben van­nak, ös­­sze­sen 83 is­ko­lá­ban és 35 ki­he­lye­zett ta­go­za­ton. A ma­gyar tan­nyel­vű osz­tá­lyok­ba 19 416 ta­nu­ló jár, ös­­sze­sen 986 osz­tály­ba (át­lag­lét­szám: 19,69 fő). A 23 722 ma­gyar nem­ze­ti­sé­gű ta­nu­ló kö­zül 19 210 ma­gyar tan­nyel­vű osz­tály­ba jár (80,97%), 4512 pe­dig szerb tan­nyel­vű­be (19,03%). A nem ma­gyar osz­tály­ba já­ró ál­ta­lá­nos is­ko­lá­sok kö­zül 2360 (52,31%) vesz részt anya­nyelv­ápo­lás­ban, 2152 (47,69%) pe­dig nem.5 A ma­gyar osz­tá­lyok igen je­len­tős ré­szé­ben a tan­tár­gyak egy ré­szét szerb nyel­ven ok­tat­ják, tan­erő­hi­ány­ra hi­vat­koz­va (er­ről pon­tos ada­ta­ink nin­cse­nek). A Ma­gyar­ság­ku­ta­tó Tu­do­má­nyos Tár­sa­ság fel­mé­ré­se sze­rint (1997) a 76 ma­gyar nyel­ven (is) ok­ta­tó ál­ta­lá­nos is­ko­la kö­zül csak 24-ben ok­tat­tak min­den tár­gyat ma­gya­rul.

3.2. A kö­zép­is­ko­la6

A Vaj­da­ság 114 kö­zép­is­ko­lá­ja kö­zül 30-ban mű­kö­dik ma­gyar ta­go­zat is, ös­­sze­sen 279 osz­tály; 7 is­ko­lá­ban a ma­gyar ta­go­zat van több­ség­ben, 23-ban a szer­b. Ki­zá­ró­lag ma­gyar tan­nyel­vű kö­zép­is­ko­la a Vaj­da­ság­ban ninc­s.
A leg­több ma­gyar nem­ze­ti­sé­gű ta­nu­ló a kö­vet­ke­ző köz­sé­gek te­rü­le­tén la­kik: Sza­bad­ka 2440, Új­vi­dék 945, To­po­lya 932, Becskerek 782, Mag­yarkanizsa 655, Ada 537, Zenta 552, Óbecse 488, Zom­bor 470, Kikin­da 315, Pancso­va 215.
A 9113 ma­gyar nem­ze­ti­sé­gű kö­zép­is­ko­lai ta­nu­ló kö­zül 6185 ta­nult anya­nyel­vén (67,88%), 2928 szerb nyel­ven (32,12%). A ma­gyar nem­ze­ti­sé­gű kö­zép­is­ko­lai ta­nu­lók ös­­sze­sen 33 köz­ség­ben él­nek, ma­gyar nyel­vű kö­zép­is­ko­lai ok­ta­tás 12 köz­ség te­rü­le­tén fo­lyik 30 is­ko­lá­ban (köz­tük 2 ki­he­lye­zett ta­go­zat), 279 osz­tály­ban 6649 ta­nu­ló­val (osz­tá­lyon­ként át­lag 23,83 ta­nu­ló). Ma­gyar ok­ta­tás 8 gim­ná­zi­um 53 osz­tá­lyá­ban fo­lyik, a gim­na­zis­ták szá­ma 1309 (osz­tá­lyon­ként át­lag 24,69): To­po­lyán, Óbec­sén, Becskereken, Új­vi­dé­ken, Zen­tán, Zom­bor­ban, Sza­bad­kán és Törökkanizsán. Szak­ok­ta­tás mű­kö­dik 21 szak­kö­zép­is­ko­lá­ban (2 ki­he­lye­zett ta­go­zat) és 1 mű­vé­sze­ti is­ko­lá­ban; 226 osz­tály­ban, a ta­nu­ló­ik szá­ma 5279 (osz­tá­lyon­ként át­lag 23,95 ta­nu­ló).

7. táb­lá­zat. A ma­gyar kö­zép­is­ko­lás­ok is­ko­la­tí­pus sze­rin­ti­meg­osz­lá­sa

Iskolatípus %
Szakközépiskola (4 éves) 39,46
Szakiskola (3 éves) 39,25
Gimnázium 19,68
Művészeti szakközépiskola   0,92
Szakiskola (2 éves, megszűntek)   0,67
Egyéb (pl. egyházi iskola)   0,02

A ma­gyar kö­zép­is­ko­lá­ba já­rók­nak csak 19,68%-a gim­na­zis­ta, 39,46%-a négy­éves szak­kö­zép­is­ko­lá­ba jár, 39,25%-a há­rom­éves szak­mun­kás­kép­ző is­ko­lát lá­to­gat, 0,67% két­éves szak­kö­zép­is­ko­lá­ba jár, 0,92% mű­vé­sze­ti szak­kö­zép­is­ko­lát vá­lasz­tott.
Az érett­sé­gi­ző kö­zép­is­ko­lás­ok szá­ma meg­mu­tat­ja, kik azok, akik­re az egye­te­me­ken és fő­is­ko­lá­kon szá­mít­ha­tunk. A leg­több ma­gyar érett­sé­gi­ző 2001/02-ben a kö­vet­ke­ző vaj­da­sá­gi köz­sé­gek­ben volt: Sza­bad­ka (385), Zenta (150), To­po­lya (97), Óbecse (82). Saj­nos a szór­vány­ban (Nagybecskereken 2002-ben 59-en érett­sé­giz­tek), de még Új­vi­dé­ken is (63 érett­sé­gi­ző 2002-ben) min­den év­ben ala­csony a ma­gyar érett­sé­gi­zők szá­ma.
Az észa­k- és nyu­gat-bács­kai, va­la­mint észak-bá­ná­ti köz­sé­gek­ből éven­te kb. 700 érett­sé­gi­ző ke­rül ki. Ta­pasz­ta­la­ta­ink sze­rint a mi­nő­sí­tő vizs­gák után több mint a fe­le be­jut a fel­ső­ok­ta­tá­si in­téz­mé­nyek­be. Az érett­sé­gi­zet­tek fő­leg a sza­bad­kai, új­vi­dé­ki és ki­sebb szám­ban a ma­gyar­or­szá­gi ka­ro­kat vá­laszt­ják. A kö­zép- és dél-bá­ná­ti, va­la­mint a dél-bács­kai érett­sé­gi­zők na­gyobb ré­sze (éven­te 250-en) kö­zel­sé­gük mi­att az új­vi­dé­ki ka­ro­kat vá­laszt­ja. A ma­gyar fi­a­ta­lok szá­ma vi­szony­lag ma­gas a sza­bad­kai Köz­gaz­da­sá­gi Ka­ron és a Mű­sza­ki Fő­is­ko­lán, mert a ma­gyar tan­nyel­vű ok­ta­tás fej­lesz­té­se foly­tán e ka­rok vonz­zák a ma­gyar hall­ga­tó­kat, és a mun­ka­erő­pi­a­con ke­re­sett e két szak. Az észak-bács­ka­i­ak a sza­bad­kai ka­ro­kon kí­vül a ma­gyar nyel­vet és iro­dal­mat (Böl­csé­szet­tu­do­má­nyi Kar) vagy az or­vo­si egye­te­met cé­loz­zák meg Új­vi­dé­ken, esetleg Ma­gyar­or­szá­got vá­laszt­ják.

8. táb­lá­zat. Ma­gya­rul is ok­ta­tó vaj­da­sá­gi kö­zép­is­ko­lák (szak­ág és köz­ség sze­rint)

Község/

Középiskolai szakág

Ada Csóka Magyar-kanizsa Óbecse Szabadka Temerin Topolya Török-kanizsa Újvidék Zenta Zombor Nagy-becskerek Összesen
Műszaki tudományok X X X X X X X 7
Közgazdaság X X X 3
Kereskedelem X X X 3
Mezőgazdaság X X 2
Egészségügy X