Munka Jenőné, szül. Dobossy Ilona öccséhez írt levelei

Ki­lenc ma­gán­le­ve­let ol­vas­hat az aláb­bi­ak­ban az ol­va­só. Még­sem csu­pán egyet­len csa­lád éle­té­be nyer be­pil­lan­tást, hi­szen ezek a le­ve­lek, ame­lye­ket a nõ­vér írt tá­vol lé­võ öc­­csé­hez, a szlo­vá­ki­ai ma­gyar­ság egé­szé­nek a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú utá­ni meg­pró­bál­ta­tá­sa­i­ról szól­nak. A le­ve­lek író­ja Mun­ka Jenõné, szü­le­tett Dobos­sy Ilo­na, igaz­ga­tó-ta­ní­tó­nõ, aki öc­­csé­hez Dobos­sy Lász­ló­hoz, az ak­kor Fran­cia­or­szág­ban tar­tóz­ko­dó ki­vá­ló fi­lo­ló­gus­hoz és eu­ro­pé­er sze­mé­lyi­ség­hez cí­mez­te azo­kat az Ér­sek­új­vár­hoz kö­ze­li Zsigárdról. Az 1999-ben 89 éves ko­rá­ban el­hunyt Dobos­sy Lász­ló élet­pá­lyá­ja a kö­zép-eu­ró­pai em­ber út­ke­re­sé­sé­nek szim­bó­lu­ma. A Vág­far­kas­dról el­in­du­ló Dobos­sy Prá­gá­ban a cseh, Pá­rizs­ban a fran­cia kul­tú­ra sze­re­te­tét szív­ta ma­gá­ba, hogy vé­gül Bu­dán le­te­le­ped­ve ta­lál­ja meg ott­ho­nát. Csa­lád­ja sem át­la­gos csa­lád, ha­nem olyan, amely­bõl ta­ní­tók, mér­nö­kök és a szel­le­mi élet más sze­rep­lõ­i­nek egész so­ra szár­ma­zott. A le­ve­lek író­ja Dobos­sy Ilo­na is egyi­ke azok­nak a le­gen­dás fa­lu­si ta­ní­tó­nõk­nek, akik nem­csak ta­ní­tot­ták a di­á­ko­kat, ha­nem ne­vel­ték is õket, s aki még pél­da­ké­pe és szel­le­mi ve­ze­tõ­je tu­dott len­ni a falunak. Aktivitására legyen példa, hogy Tóth László a magyar mûkedvelõ színjátszás két világháború közötti történetérõl írt tanulmányából idézi a Prágai Magyar Hírlap 1935-ben megjelent kom­men­tár­ját, amely sze­rint „hat­van élet­re­va­ló zsi­gár­di ele­mis­tá­ból olyan pa­rá­dés szín­há­zat csi­nált Mun­ka ta­ní­tó né­ni, hogy a na­gyok is cso­dá­já­ra jár­nak”.
A kö­zölt le­ve­lek ta­lán ak­kor is ér­de­ke­sek len­né­nek, ha nem a má­so­dik vi­lág­há­bo­rút kö­ve­tõ meg­pró­bál­ta­tá­sok­kal te­li évek­ben ír­ták vol­na õket. De ak­kor szü­let­tek, így túl­mu­tat­va csa­lá­di vo­nat­ko­zá­sa­i­kon a hon­ta­lan­ság éve­i­nek fon­tos és az egyik leg­sza­ba­to­sab­ban meg­fo­gal­ma­zott kor­do­ku­men­tu­mai. Az el­sõ le­vél 1945. no­vem­ber 21-ei kel­te­zé­sû, a ki­len­ce­dik pe­dig 1947. ok­tó­ber 12-ei. E nem egész két év alatt nem­ze­ti ki­sebb­sé­günk tör­té­ne­té­nek sors­for­dí­tó ese­mé­nyei zaj­lot­tak le. Az el­sõ le­vél Ér­sek­új­vár elõ­zõ évi le­bom­bá­zá­sát örö­kí­ti meg, ám a le­írt ször­nyû­sé­gek el­le­né­re is a bi­za­ko­dás üt át raj­ta. A le­vél el­sõ mon­da­ta­i­nak egyi­ké­ben – „Már ré­gen ké­szül­tem ne­ked ír­ni, de úgy vol­tunk ér­te­sül­ve, hogy csak ide­gen nyel­ven le­het kül­föld­re ír­ni, így hát nem mer­tem hoz­zá­fog­ni, mert azt a sok min­dent, amit ír­ni aka­rok, ami a csa­lád­dal az­óta tör­tént, azt csak ma­gya­rul tu­dom le­ír­ni” – Beneš el­nök ren­de­le­tei már érez­te­tik ha­tá­su­kat, azon­ban már mint­egy meg­elõ­le­ge­zi mind­azt, ami a to­váb­bi le­ve­lek fõ té­má­ja lesz: a szlo­vá­ki­ai ma­gyar­ság ül­döz­te­té­sét. A cseh­szlo­vák nem­zet­ál­lam ki­épí­té­sé­nek ér­dek­ben be­zár­ták a ma­gyar is­ko­lá­kat, be­til­tot­ták a ma­gyar szót, 1946 no­vem­be­ré­tõl pe­dig 4 hó­na­pon ke­resz­tül 220 te­le­pü­lés­rõl ös­­sze­sen 44 129 ma­gyart hur­col­tak el cseh­or­szá­gi kény­szer­köz­mun­ká­ra. Köz­ben 1946. feb­ru­ár 27-én Bu­da­pes­ten alá­ír­ták a ké­sõb­bi­ek­ben több mint 80 ezer ma­gyar át­te­le­pí­té­sét le­he­tõ­vé te­võ cseh­szlo­vák–ma­gyar la­kos­ság­cse­re-egyez­ményt, ugyan­ezen év má­ju­sá­ban pe­dig meg­hir­det­ték a ki­te­le­pí­té­sek­tõl és de­por­tá­lá­sok­tól ret­te­gõ ma­gyar la­kos­ság leg­al­ja­sabb zsa­ro­lá­sát le­he­tõ­vé te­võ res­zlo­va­ki­zá­ci­ós ak­ci­ót. Ezek az ese­mé­nyek Mun­ka Jenõ­né öc­­csé­hez írt le­ve­le­i­ben azon­ban nem­csak hát­te­ret ké­pez­nek a csa­lá­di élet ese­mé­nye­i­nek fel­ele­ve­ní­té­sé­hez, ha­nem fõ­sze­re­pet kap­nak, s a csa­lád ügyes-ba­jos dol­gai el­tör­pül­nek mel­let­tük. De hogy is le­het­ne fon­tos, hogy az öcsi meg­bu­kott a vizs­gán vagy hogy Je­nõ­nek és a gye­re­kek­nek csak az a ru­há­juk ma­radt a há­bo­rú után, ami raj­tuk volt, ami­kor az em­be­rek at­tól fél­nek, hogy te­her­au­tó­ra rak­va el­hur­col­ják õket szü­lõ­föld­jük­rõl. A le­ve­lek min­den so­rán át­süt ugyan­is, hogy író­ju­kat nem csu­pán a csa­lád, ha­nem az egész Máty­usföld sõt az egész fel­vi­dé­ki ma­gyar­ság irán­ti fe­le­lõs­ség hajt­ja. Le­írá­sai azon­ban még­sem el­fo­gul­tak vagy in­du­la­to­sak. A le­vél­író nem ítél­kez­ni akar, ha­nem csu­pán tu­dó­sí­ta­ni mind­ar­ról, amit át­él és lát, s ami­rõl Pá­rizs­ban élõ öc­­cse csak az õ le­ve­le­i­bõl ér­te­sül­het. A lát­szó­lag szenv­te­len mo­dor mö­gött azon­ban fel-fel sej­lik az ér­zel­mek fe­szült­sé­ge. „Egész nap hang­zik a lá­dák szö­ge­lé­se, mint­ha ko­por­só­kat szö­gel­né­nek” – ír­ja a la­kos­ság­cse­ré­re ké­szü­lõ­dõ Zsi­gár­di­ak­kal kap­cso­lat­ban, s nem is kell töb­bet mon­da­nia, hi­szen ez a mon­dat min­dent ki­fe­jez.
Mun­ka Jenõné, Dobos­sy Ilo­na öc­­csé­hez írt le­ve­lei nem­csak egy­sze­rû kor­do­ku­men­tu­mok, ha­nem fon­tos ada­lé­kok a szlo­vá­ki­ai ma­gyar ki­sebb­ség egy ne­ves sze­mé­lyi­sé­gé­nek, Dodo­ssy Lász­ló­nak az élet­pá­lyá­já­hoz.
Si­mon At­ti­la

1. sz. le­vél

Zsigárd, 1945. nov. 21.

Ked­ves La­cink!

Nov. 11-én írott le­ve­le­det ma meg­kap­tuk. Már ré­gen ké­szül­tem ne­ked ír­ni, de úgy vol­tunk ér­te­sül­ve, hogy csak ide­gen nyel­ven le­het kül­föld­re ír­ni, így hát nem mer­tem hoz­zá­fog­ni, mert azt a sok min­dent amit ír­ni aka­rok, ami a csa­lád­dal az­óta tör­tént azt csak ma­gya­rul tu­dom le­ír­ni. Már Ani­kó­hoz írott le­ve­led­bõl ér­te­sül­tünk, hogy meg­nõ­sül­tél, és így a csa­lád egy ked­ves új tag­gal sza­po­ro­dott, Ju­li­ká­val. Így is­me­ret­le­nül is na­gyon sze­ret­jük, csak az a kár, hogy még sok idõ el­mú­lik majd amíg sze­mé­lye­sen is meg­is­mer­het­jük. Ha le­het kül­de­ni, küld­jél ró­luk fény­ké­pet Ju­li­ká­ról meg a kis Ma­ris­ká­ról. A kis Ma­ris­ká­nak itt­hon is lesz egy kor­tár­sa. Imru­sék­nak szept. 27-én szü­le­tett egy kis­lá­nyuk: Ág­nes, Ju­dit­nak ke­resz­tel­tük. Ép­pen okt. 7-én ke­resz­tel­tük a kis Dé­nes­ke ha­lá­lá­nak ér­for­du­ló­ján. Imru­sék na­gyob­bik lány­ká­ja Il­di­kó szép nagy lány, már is­ko­lá­ba jár, az­az fog majd jár­ni, ha majd lesz ta­ní­tás.
Most pe­dig be­szá­mo­lok rész­le­te­sen a mult év ese­mé­nye­i­rõl. A leg­szo­mo­rúbb dol­go­kat azt hi­szem már Ani­kó is meg­ír­ta. A mult ta­vasz­tól kezd­ve so­kat iz­gul­tunk a re­pü­lõ­gé­pek mi­att, amik ez­ré­vel jár­tak fe­let­tünk majd­nem min­den nap. Mami­ká­ék­nak én min­dig mond­tam, hogy jöj­je­nek ki Zsi­gár­dra lak­ni, de csak nem tud­tak meg­vál­ni a ré­gi ház­tól, no meg sen­ki nem gon­dolt ar­ra ko­mo­lyan, hogy Ujvár is sor­ra ke­rül­jön. Szep­tem­ber­ben még az is­ko­lák is meg­kez­dõd­tek. A mi gye­re­ke­ink is el­men­tek. Ok­tó­ber ele­jén ha­za­jöt­tek szü­net­re. Más­nap ren­ge­teg re­pü­lõ­gép ment el fe­let­tünk, egy­szer­re csak ször­nyû dü­bör­gés hal­lat­szott, azt hit­tük, hogy ná­lunk is ösz­­sze­dõl­nek a há­zak. Mind­járt tud­tuk, hogy ez csak Ujvár lehet.1 Na­gyon rossz ér­zé­sünk volt. Te­le­fo­nál­ni akar­tam, de nem le­he­tett. Vo­nat nem ment. Igy az­tán Dönci bi­cik­li­re ült és el­ment Ujvárba. Egye­ne­sen a ház­hoz. Ott nem ta­lált sen­kit csak rom­hal­mazt. Ak­kor el­ment Imru­sék­hoz meg­tud­ni, hogy mi tör­tént, ott sem ta­lált mást csak ro­mo­kat. Úgy tén­fer­gett azu­tán a vá­ros­ban, kér­de­zõs­kö­dött jobb­ra, bal­ra és úgy tud­ta meg, hogy ma­mi­ka és api kór­ház­ban van­nak. Imru­sék meg va­la­mi is­me­rõ­sük­nél. A kis Dé­nes­ke holt­test­ét is egyik is­me­rõ­sük­höz vit­ték be, mert a há­zuk­ból sem­mi nem ma­radt. Köz­ben mi is ko­csit ke­rí­tet­tünk és mi is be­men­tünk Ujvárba. Azt a na­pot so­ha el nem fe­lej­tem. Az egész vá­ros por­ban és füst­ben úszott, a sok két­ség­beesett em­ber min­den­fe­lé, akik hoz­zá­tar­to­zó­i­kat si­rat­ták, má­sok akik va­gyo­nuk ron­csa­it néz­ték el­ke­se­red­ve. Ak­kor ás­ták ki a ro­mok alól a hol­ta­kat. Em­lék­szel azok­ra a nagy vas­utas há­zak­ra, amik elõt­tünk vol­tak? Mind a ket­tõ összedölt. Egyik­nek a pin­cé­jé­bõl 70 ha­lot­tat ás­tak ki. Mami­ká­ék né­gyen vol­tak a pin­cé­ben. A há­ló­szo­ba kap­ta a ta­lá­la­tot, a kö­zép­sõ rész meg a lég­nyo­más­tól ös­­sze­dõlt és mami­ká­é­kat be­te­met­te. A kony­há­ból min­den le­zu­hant a pin­cé­be. Sze­ren­csé­re mind­járt jöt­tek em­be­rek, akik ki­húz­ták õket. Api­nak el­tö­rött a fel­sõ láb­szár­csont­ja. Ma­mi­ka sze­ren­csé­seb­ben úsz­ta meg a dol­got, mert csak zú­zó­dá­so­kat szen­ve­dett. Az volt a baj, hogy Ujvár­ban min­den szer­ve­zet­len volt és mami­ká­ék szom­ba­ton dél­tõl csak va­sár­nap dél­után ré­sze­sül­tek el­sõ se­gély­ben. Sem szál­lí­tó­esz­köz­höz sem or­vos­hoz nem le­he­tett hoz­zá­jut­ni. A vá­ros­ban min­den a fe­je­te­te­jén állt. Min­den­ki fej nél­kül kap­ko­dott és sza­lad­gált. Ma­mi­kát ma­gunk­kal hoz­tuk Zsigárdra, de sze­gény apit ott kel­lett hagy­ni a kór­ház­ban, mert nem le­he­tett szál­lí­ta­ni. Ott né­hány nap múl­va tü­dõ­gyul­la­dást ka­pott és egy hét mulva szé­pen csen­de­sen el­aludt. Sem­mit nem szen­ve­dett, még ha­lá­la elõtt nehá­ny órá­val jó­ízû­en evett és el­szí­vott egy szívart. Ma­mi­ka nem is tu­dott a szo­mo­rú eset­rõl, mert õ meg ná­lunk fe­küdt. Nem mer­tük ne­ki meg­mon­da­ni mind­járt, csak ké­sõbb, mi­kor már egy ki­csit meg­erõ­sö­dött. Kép­zeld el sze­gény ma­mi­ká­nak a sor­sát. Egész éle­tük­ben dol­goz­tak, ta­ka­ré­kos­kod­tak és most öreg­sé­gé­re sem­mi­je nincs. Meg­szok­ta, hogy min­dig õ ad­jon a gye­re­ke­i­nek és most ne­ki kell el­fo­gad­ni. Je­len­leg nyug­dí­ja sincs. Az­óta ma­mi­ka ná­lunk élt. Las­san a csa­pá­sok­ból is fel­épült és az élet­ked­ve is meg­jött. Most szep­tem­ber­ben be­köl­tö­zött Ujvárba, ott ki­bé­relt egy szo­ba-kony­hát és ott la­kik a mi gye­re­ke­ink­kel. Azok be­irat­koz­tak az ujvá­ri szlo­vák gim­ná­zi­um­ba és most azt lá­to­gat­ják. Ma­mi­ká­nak igen jót tesz ez az élet, hogy megint sa­ját ház­tar­tá­sa van, ahol te­vé­keny­ked­het. In­nen szál­lí­tunk ne­kik élel­met.
Ta­valy a bom­bá­zás után Imru­sék is hoz­zánk köl­töz­tek és a szo­mo­rú idõ­ket így együtt kön­­nyeb­ben el­vi­sel­tük. Mi­kor azu­tán a front ide ke­rült hoz­zánk, ak­kor is sok iz­gal­mas órát él­tünk át együtt. Most már Ujvár­ban lak­nak. Egész he­lye­sen be­ren­dez­ked­tek új­ra, de Im­rus még most is sok­szor van ná­lunk, mert itt jobb a le­ve­gõ. Ide­je meg van, mert iro­dá­ja most nin­csen.
Még va­la­mi­rõl be kell szá­mol­nom, ami té­ged érint. Ma­mi­ka még a bom­bá­zás elõtt ki­ho­zott egy cso­mó hol­mi­dat. Sok szép do­log volt, mind uj. In­gek, há­ló­in­gek, tö­rül­kö­zõk, al­só­nad­rág­ok, ru­ha­szö­vet stb. Ma­mi­ka eze­ket a ha­za­kül­dött fi­ze­té­sed­bõl vá­sá­rol­ta szá­mod­ra és azt gon­dol­ta, hogy itt na­gyobb biz­ton­ság­ban lesz. Saj­nos azon­ban a had­mû­ve­le­tek so­rán a mi ru­ha­ne­mûnk­kel és élel­mi­szer­kész­le­tünk­kel együtt ez is meg­sem­mi­sült. Vé­let­len foly­tán meg­ma­radt há­rom öl­tö­nyöd, meg a sí­nad­rá­god. De ezek­bõl egy bar­na ru­há­dat utó­la­gos jó­vá­ha­gyá­sod re­mé­nyé­ben köl­csön­vet­tünk Je­nõ ré­szé­re, a sí­nad­rá­go­dat meg Döncinek, mert Je­nõ­nek és a gye­re­kek­nek csak az a ru­há­ja ma­radt, ami ép­pen raj­tuk volt. Ne ha­ra­gudj ér­te, re­mél­jük, ke­rü­lünk még olyan hely­zet­be, hogy meg­ve­hes­sük. Je­len­leg nem tud­nánk meg­ven­ni, mert még nem ka­punk fi­ze­tést. Azért éle­lem­ben nem szen­ve­dünk hi­ányt, mert a fa­lu­be­li­ek na­gyon ra­gasz­kod­nak hoz­zánk, és sok min­den­nel el­lát­nak ben­nün­ket. Azt mond­ják, hogy õk nem fe­lej­tik el, amit a fa­lu­ért tet­tünk. Akár­mit ve­szünk, min­dig azt mond­ják, hogy nem kell fi­zet­ni, csak majd ha lesz pén­zünk. Igy hát csak él­de­gé­lünk, csak rossz ez a tét­len­ség. Szi­ve­seb­ben dol­goz­nánk. Ma­mi­ka sem szen­ved sem­mi­ben hi­ányt, mert né­hány fon­to­sabb ru­hát si­ke­rült a ro­mok alól ki­ás­ni. A gye­re­kek már na­gyok. Ok­tó­ber­ben vizs­gáz­tak a mult évi anyag­ból, így a mult évet nem ve­szí­tet­ték el. Öcsi most ha­to­dik­ba ment, Dönci nyol­ca­dik­ba. Szor­gal­ma­san ta­nul­nak fran­ci­á­ul. Dönci min­dig azt em­le­get­te, hogy majd le­érett­sé­gi­zik és el­megy Pá­rizs­ba. Igen nagy ked­ve van a ve­gyé­szet­hez. Volt egy egész he­lyes kis labo­ra­to­ri­u­ma is, de az is tönk­re ment. Most már nem tu­dom mi lesz sze­gény gye­rek­kel, mert egy osz­tály­tár­sa könnyel­mû­sé­gé­bõl sa­ját hi­bá­ján kí­vül po­li­ti­kai ügy­be ke­ve­re­dett és most vizs­gá­la­ti fog­ság­ban ül Po­zsony­ban már 3 he­te. Ez most a leg­na­gyobb gon­dunk a töb­bi mel­lett. Pe­dig ta­valy is ki­ju­tott ne­ki, mert mi­kor a nyi­la­sok Né­met­or­szág­ba akar­ták vin­ni, meg­szö­kött és 3 hó­na­pig buj­do­sott. Öcsi meg úgy me­ne­kült meg a ki­hur­co­lás­tól, hogy ép­pen ak­kor dif­té­ri­á­ban fe­küdt. Ezért jó ha lá­nya van va­la­ki­nek, mert az­zal nem jár­nak ilyen gon­dok. De re­mél­jük, hogy majd csak min­den el­in­té­zõ­dik és jó­ra for­dul. Feri­ék na­gyon jól van­nak. Min­de­nük meg­van és na­gyon meg­elé­ge­det­tek.
Most már ma­mi­ka is meg­nyu­go­dott, csak olyan­kor sirdogál, ha a ré­gi idõ­ket meg a ré­gi há­zat em­le­get­jük. Ké­sõb­bi bom­bá­zá­sok so­rán még ujabb ta­lá­la­to­kat ka­pott a ház, úgy hogy most már nincs be­lõ­le sem­mi csak 3 óri­á­si gö­dör. Ki­re­pült tö­ves­tül az öreg cse­resz­nye­fa, el­tûn­tek a töb­bi gyü­mölcs­fák is, még a ke­rí­tés is. Sem­mi nem ma­radt, csak az egyik bom­ba­gö­dör szé­lén kiny­ilt a ré­gi kert egy ma­ra­dé­ka, egy ár­va mály­va­ró­zsa. De el­tûnt az egész Piri­tó ut­ca, úgy hogy nem is tud­nál tá­jé­ko­zód­ni, hogy mi hol volt. Még sok min­den­rõl le­het­ne ír­ni, de majd leg­kö­ze­lebb. Most már azt sze­ret­nénk, ha ti ír­ná­tok rész­le­te­sen ma­ga­tok­ról min­dent. Irjál rész­le­te­sen Ju­li­ká­ról meg Ma­ris­ká­ról, irjá­tok meg ho­gyan él­tek, mit csi­nál­tok, mik a ter­ve­i­tek, min­ket min­den ér­de­kel. Leg­jobb len­ne ha egy­szer majd ha­za­jö­het­né­tek és össze­gyü­lve az egész csa­lád úgy mint a ré­gi ka­rá­cso­nyok­kor és ad­dig­ra elmul­na min­den baj és ke­se­rû­ség ami most még fáj és úgy örül­het­nénk egy­más­nak. Ta­lán ez is el­jön még. Vár­juk le­ve­le­te­ket. Sok sze­re­tet­tel csó­ko­lunk mind­nyá­ja­to­kat.
Ilon­ka és Je­nõ

2. sz. le­vél

1946. VII. 18.

Ked­ves La­ci!

Le­ve­le­det, a köny­vet s a két ujság­külde­mé­nyt kö­szö­net­tel meg­kap­tuk. Az el­sõ cik­ked is nagy örö­met je­len­tett, hát még a má­so­dik. Tar­tal­mi­lag is „ül” min­den mon­da­ta, de ami a majd­nem kön­­nye­kig ha­tott meg az a ní­vó volt, az em­be­ri hang, ame­lyen már olyan rég nem hal­lot­tunk ezen a tá­jon; és a stí­lus­ér­zék. Amint el­ol­vas­tam rög­tön le is gé­pel­tem az egé­szet, hogy mi­nél gyor­sabb tem­pó­ban jár­ja kö­rül a kö­rün­ket al­ko­tó em­be­re­ket. Mind­nyá­jan osz­tat­lan lel­ke­se­dés­sel és meg­ha­tó­dott­ság­gal ol­vas­ták. – Mi­e­lõtt to­vább men­nék, be kell je­len­te­nem egy ször­nyû kel­le­met­len sze­mé­lyi hírt, vi­ta­min­hi­ány­ból ki­fo­lyó­lag iny­gy­ul­la­dá­som van, s az olyan po­ko­li kí­nok­kal jár, hogy szin­te sze­ret­ném össze­zuz­ni a fe­je­met min­de­nes­tõl, kb. há­rom he­te tart, olyan ve­he­mens és nem csök­ke­nõ, hogy az or­vos min­den biz­ta­tá­sa el­le­né­re is kez­dek két­ség­be­es­ni. Ren­ge­teg cit­ro­mot fo­gyasz­tok, ez álli­tó­lag az or­vos­sá­ga, de egy­elõ­re ez nem érez­te­ti ha­tá­sát. Ezért is kés­tem olyan so­ká a le­vél­lel, s en­nek tudd be a sok hi­bát is, ami­vel le­ve­lem valós­zin­üleg te­le lesz. – Pe­dig be­szá­mol­ni va­ló van iga­zán elég. Le­zaj­lott a reszlovakizáció,2 iga­zán csá­bi­tó fal­ra­gasz­ok­kal szó­li­tot­ták fel a né­pet, pl. az egyik ilyen volt: Obèania! V najbliž­šich dòoch opy­tu­jú sa Vás sèi­ta­ci komisári: Si slo­vák alebo maïar? – Keï citiš v se­be len iski­er­ku slo­ven­skej alebo slo­van­skej rodo­vos­ti hlas sa za slováka, lebo len slo­vák je èes­ko­slo­ven­ským štát­nym obèanom, a len èes­ko­slo­ven­ský štát­ny obèan nemu­sí sa obá­va èo mu pri­ne­sie zajtrajšok. Volte rozum­ne a len v pro­spech seba!3 Ezt meg­ta­nul­tam könyv nél­kül, hogy meg tud­jam ne­ked ír­ni, mert tu­dom, hogy ér­de­kel­nek az itt­ho­ni dol­gok. Szó­val a ma­gya­rok, meg­kap­ták az utol­só le­he­tõ­sé­get, de a hü­lyék,! nem tud­ták fel­fog­ni mit kiván az ér­de­kük s nem na­gyon reszlovakizáltak. Fõ­leg a fa­lun vi­sel­ked­tek egy­sé­ge­sen, itt Ujvár­ban pl. a ta­ná­ri kar, gon­dol­ván azt, hogy ha már min­de­nün­ket el­vesz­tet­tük, leg­alább sze­men ne kell­jen köp­ni ön­ma­gun­kat ilyen ará­nyu kö­pe­nyeg­for­ga­tá­sért, s ab­ban a re­mény­ben, hogy töb­bet ér majd idõ­vel a cseh­szlo­vák köz­tár­sa­ság­nak is egy be­csü­le­tes ma­gyar em­ber, mint egy kétszinü. Ezt per­sze ki kell vár­ni. S vol­tak tü­rel­met­le­nek is, pld. Szilassyék, Szirmákék, az õ res­zlo­va­ki­zá­lá­su­kat pe­dig nem fo­gad­ták el. Kép­zeld el mos­ta­ni lel­ki­ál­la­po­tu­kat. A fa­lu­kon egy­né­hány he­lyen té­ve­sen fog­ták fel a dol­got, és vis­­sza­élé­sek­re ke­rült sor. Pl. le­fog­tak em­be­re­ket, azon a cimen, hogy iz­gat­nak a res­zlo­va­ki­zá­ció el­len. Ezen vád el­len ter­mé­sze­te­sen a leg­jobb cá­fo­lat, ha az il­le­tõ reszlovakizál. – Egye­se­ket Z.-ról 8 csa­lá­dot kiutasitottak, de mi­u­tán az ilyen vis­­sza­élé­sek­rõl a fel­sõbb ha­tó­sá­gok ér­te­sül­tek, rög­tön be­szün­tet­ték azo­kat. – A bei­ra­tá­sok is meg­vol­tak. Alda má­so­dik­ba fog jár­ni, per­sze szlo­vák­ba, mi­vel más nincs. Jobb sze­ret­tem vol­na ugyan, ha leg­alább az ele­mit az anya­nyel­vén vég­zi, mert Komén­sky­vel egyet­ér­tek, hogy csak az anya­nyel­ven va­ló ta­nu­lás hat­hat ter­mé­ke­nyen a gyer­mek lel­ké­re, de hát er­re nincs le­he­tõ­ség. Már nyug­ta­lan­kod­tam juni­us vé­gén, hogy eset­leg Alda még egy évet elveszit, mi­kor sze­ren­csé­re meg­je­len­tek a plakátok:, amely sze­rint Doda­toè­ny zápis v sep­tem­bre nebude, a do slo­ven­skej školy treba zapísa: 1/. slo­ven­ské deti, 2/. deti ktoré v minu­lom roku cho­di­ly do slo­ven­skej školy, 3/. deti kto­rých rodi­èia súh­la­si­li s res­lo­va­ki­zá­ci­ou 4/. tie deti ktoré do vyme­na oby­va­tel­stva chcú cho­dit do slo­ven­skej školy. Vše­tky ostat­né deti maju sa prih­la­sit na súpis.4 – A súpis­ra hár­man je­lent­kez­tek: A két Kram­mer és a Kuc­se­ra Lajkó egy kis­fia. – Alda jú­ni­us­ban Ró­zsa­he­gyen volt há­rom hé­tig egész hi­he­tet­le­nül sok ra­gadt rá ezen rö­vid idõ alatt, s most itt­hon is csak szlo­vá­kul be­szé­lek ve­le, ugy, hogy azt hi­szem nem lesz­nek tul­sá­gos ne­héz­sé­gei az is­ko­lá­ban. – A mi át­vé­te­lünk­rõl még min­dig csak kó­sza hirek ter­jeng­nek, az ál­lam­pol­gár­sá­got el­len­ben két kis­ko­ru gye­re­kem­mel együtt meg­kap­tam, mint ki­vé­te­le­zett ma­gyar. Ez ta­lán az el­sõ biz­tos pont az éle­tünk­ben. Bá­tyád egy­elõ­re még min­dig üdül, s ugy be­le­jött a len­dü­let­be az utol­só idõ­ben, hogy kö­rül­be­lül a száz ki­ló kö­rül jár sulyban. Nem tu­dom meg­ér­te­ni, hogy birja el­vi­sel­ni ezt az élet­for­mát. Õ az egyet­len aki eb­be a tel­jes pas­­szi­vi­tás­ba sül­­lyedt, a töb­bi­ek még­is mind csi­nál­nak va­la­mit. Igaz ugyan, hogy jól meg­ta­nult oro­szul, s jó pi­hent az ideg­ze­te, s ta­lán ez is jó lesz va­la­mi­re.
A gye­re­kek na­gyon jól van­nak. Ág­nes ugyan még nem jár, még nem is áll, de má­szik, ha­son csus­zkál elõ­re, hát­ra, s né­ha ugy hason­lit Dé­nes­ké­re, hogy majd meg­sza­kad be­lé a szivem. Az utób­bi idõ­ben jól meg­nõtt és suly­ban is gya­ra­po­dott, s fõ­leg na­gyon jó nyu­godt já­té­kos jókedvü ba­ba. Hú­son kí­vül már min­dent eszik, fõ­ze­lé­ke­ket és már ki­fõtt tész­tá­val is pró­bál­koz­tunk. Most a pa­ra­di­csom a fõ­att­rak­ció azt maj­szol­ja jó ét­vág­­gyal, min­den­nap egyet. – Il­di­kó is ara­nyos, most volt egy hé­tig Zsigárdon, ott min­dig nagys­zer­üen ér­zi ma­gát, Ilon­ka tér­ben és idõ­ben tel­jes sza­bad­sá­got ad ne­ki, el­len­tét­ben a nagy­anyai szi­gor­ral, s idõn­ként ezt én is he­lyes­lem. t.i. a tel­jes sza­bad­já­ra en­ge­dést. – A hõ­ség egy­két nap óta ill. meg­sza­ki­tá­sok­kal he­tek óta szin­te po­ko­li, bár la­ká­sunk jó szel­lõs, még­is so­kat szen­ve­dünk.
Szép le­het most es­tén­ként vi­dé­ki há­za­tok­ban. Es­tén­ként a bal­ko­non ül­ve so­kat gon­do­lok rá­tok egyedülségemben. Ju­lis­kát és Ma­ris­kát sok sze­re­tet­tel csó­ko­lom Té­ged sok sze­re­tet­tel üd­vö­zöl­lek.

Ani­kó
Ui.
Jö­võ hét ele­jén jön Zahradník, a cik­ket oda­ad­juk ne­ki, meg­kér­jük for­dít­sa le és jut­tas­sa el a cím­zett­hez … kü­lön­ben a bá­tyád is írt.
Ma­ris­kát csó­ko­lom. Alda

3. sz. le­vél

1946. XI. 26.

Ked­ves La­cink!

Már ré­gen nem kap­tunk hírt ró­la­tok. Hal­lot­tuk, hogy mult szom­ba­ton elõ­ad­tál a rá­di­ó­ban, de saj­nos csak ké­sõn mond­ták meg és így nem hall­gat­hat­tuk. Pe­dig iga­zán ránk fér­ne egy kis vi­gasz­ta­lás, erõ­sí­tés. Most igen le­vert han­gu­lat­ba va­gyunk, mert a kö­böl­kú­ti, muz­slai meg a kisuj­fa­lu­si események5 igen le­han­gol­tak ben­nün­ket meg az egész kör­nyé­ket. Biz­to­san hal­lot­ta­tok már a dol­gok­ról. Az em­lí­tett he­lye­ken erõs kar­ha­ta­lom je­lent meg, ki­do­bol­ták, hogy sen­ki­nek a há­zát el­hagy­ni nem sza­bad. Ak­kor azu­tán ki­je­lölt csa­lá­dok­hoz be­men­tek és kénys­ze­rí­tet­ték õket ar­ra, hogy há­za­i­kat el­hagy­va a seb­té­ben ös­­sze­cso­ma­golt hol­mi­juk­kal va­gon­ba ra­kod­ja­nak és el­szál­lí­tot­ták õket is­me­ret­len hely­re. Leg­in­kább bé­kés 10 hold kö­rü­li kis­gaz­dák vol­tak az ál­do­za­tok, olya­nok, akik nem sze­re­pel­nek a Ma­gyar­or­szág­ra te­le­pí­ten­dõk lis­tá­ján. Ál­la­ta­i­kat per­sze ott kel­lett hagy­ni­uk. Egy kisuj­fa­lu­si szem­ta­nu a kö­vet­ke­zõ­ket me­sél­te: a fa­lu 3 na­pig el­len­állt a kar­ha­ta­lom­nak. Mi­vel más­kép nem bol­do­gul­tak, ös­­sze­szed­ték a nõ­ket és gye­re­ke­ket, be­rak­ták a va­gon­ba vé­gül a fér­fi­a­kat meg­bi­lin­csel­ték és úgy tud­ták csak be­rak­ni. De olyan sí­rás és jaj­ve­szé­ke­lés volt, hogy a kar­ha­ta­lom jobb ér­zé­sû tag­jai le­ve­tet­ték az egyen­ru­hát és nem vol­tak haj­lan­dók to­vább köz­re­mû­köd­ni. Az el­hur­colt csa­lá­dok sen­ki­vel nem be­szél­het­tek, sen­ki­tõl el nem bucsúzhattak. Köbölku­ton pél­dá­ul be­rak­tak egy as­­szonyt, aki két nap­pal az­elõtt or­vo­si be­avat­ko­zás­sal szült. Ál­lí­tó­lag még Po­zso­nyig sem ér­tek, meg­halt. Le­het így bán­ni de­mok­ra­ti­kus kor­szak­ban ár­tat­lan em­be­rek­kel? Most fa­lu­szer­te ezt tár­gyal­ja min­den­ki, kön­­nyes sze­mek­kel. Na­gyon lesuj­tó do­log ez. Mit le­het egy or­szág­tól vár­ni, ahol ilyes­mi meg­tör­tén­het? Le­het itt de­mok­rá­ci­á­ról, em­be­ri jo­gok­ról stb.-rõl be­szél­ni? Az el­sõ hí­re­ket, amit hoz­tak nem hit­tük el. Ugy hang­zott mint egy rém­re­gény a leg­sö­té­tebb kö­zép­kor­ból. De azu­tán sza­va­hi­he­tõ szem­ta­núk is meg­erõ­sí­tet­ték a hí­re­ket. Ál­lí­tó­lag foly­ta­tó­dik az ak­ció Pár­kány vi­dé­kén. Az el­hur­colt csa­lá­dok to­váb­bi sor­sá­ról nem hal­lot­tunk. Mi­ó­ta ezt hal­lot­tam, na­gyon fel va­gyok há­bo­rod­va. Leg­szí­ve­seb­ben már hol­nap fel­szed­ném a sá­tor­fát, mert sem­mi ked­vem nincs ilyen de­mok­rá­ci­á­ban él­ni. Saj­nos nem va­gyunk raj­ta a ki­te­le­pí­té­si lis­tán. Egyéb­ként meg­va­gyunk. Ta­ní­tunk a ka­ta­kom­bák­ban. A gye­re­kek ta­nu­lá­si ked­ve és ra­gasz­ko­dá­sa kár­pó­tol né­mi­leg a töb­bi dol­go­kért. Ma­mi­ka jól van, õ most nagy­ra van, mert mint ki­te­le­pí­tett egyén, a ma­gyar ál­lam vé­del­me alatt áll. Irja­tok va­la­mi biz­ta­tót, hogy leg­alább re­mé­nye­ink le­gye­nek. Juli­á­val és Ma­ris­ká­val együtt mind­nyá­jan sze­re­tet­tel csó­ko­lunk:
Ilon­ka
4. sz. le­vél

1947. I. 14.

Ked­ves Jú­lia és La­ci!

Ka­rá­cso­nyi le­ve­le­tek­nek igen meg­örül­tünk. So­kat em­le­get­tünk ben­ne­te­ket az ün­ne­pek alatt. Még mi­e­lõtt le­ve­le­tek meg­ér­ke­zett vol­na, be­szél­get­tünk ar­ról, hogy va­jon szo­kás-e ott is a ka­rá­csony­fa, hogy lesz-e ná­la­tok. Le­ve­le­tek­bõl azu­tán meg­tud­tuk a vá­laszt, hogy ti is ép­pen úgy ün­ne­pel­té­tek a ka­rá­csonyt, mint itt szo­kás. Ma­ris­ka már na­gyon ara­nyos le­het, sze­ret­nénk már lát­ni.
A kö­rül­mé­nyek­hez ké­pest mi is kel­le­me­sen töl­töt­tük el az ün­ne­pe­ket. Ha­za­jöt­tek a gye­re­kek, Dönci is. Egy hó­na­pos szü­ne­tet kap­tak, és hogy Feri­é­ket né­mi­leg te­her­men­te­sít­se, hát ha­za­jött. Hasz­nált ne­ki az új­he­lyi tar­tóz­ko­dás, mert sa­ját be­val­lá­sa sze­rin­te hét év alatt ös­­sze­sen nem ta­nult an­­nyit, mint ez alatt a né­hány hó­nap alatt. Meg­jött a volt cse­lé­dünk is Cseh­or­szág­ból, ahol most dol­go­zik. Tud­ni­il­lik sen­ki­je sincs, és hoz­zánk jön „ha­za”. Igy hát meg­élén­kült egyéb­ként csen­des há­zunk. Most már szét­men­tek és ujra csak hár­man va­gyunk. Foly­tat­juk to­vább a ta­ní­tást és vár­juk, hogy mit hoz a jö­võ. Las­san már el­fogy­nak a kör­nyék­rõl a ré­gi is­me­rõ­sök. Már alig van itt ma­gyar ta­ní­tó. Mi is fog­lal­ko­zunk a gon­do­lat­tal, hogy ha el tu­dunk he­lyez­ked­ni, ta­vas­­szal át­me­gyünk. Igy ha vég­re­hajt­ják a la­kos­ság­cse­rét, ma­mi­ká­val együtt men­nénk. Csak még egy­elõ­re be­le kell ma­gun­kat él­ni eb­be a gon­do­lat­ba. Ha a la­kos­ság­cse­rét vég­re­hajt­ják, nincs ér­tel­me itt ma­rad­ni, mert a köz­ség­nek kb. fe­le a lis­tán van, má­sik fe­lét meg bel­sõ ko­lo­ni­zá­ci­ó­val in­té­zik el. Ez az utób­bi most a leg­na­gyobb ré­me a la­kos­ság­nak. Idõ­köz­ön­ként jön­nek a rém­hí­rek hol in­nen, hol on­nan. A mi köz­sé­günk­re egye­sek sze­rint 15-e után, má­sok sze­rint feb­ru­ár­ban ke­rül a sor. Az em­be­rek emi­att ál­lan­dó iz­ga­lom­ban él­nek. Már töb­ben kér­vényt ad­tak be, hogy ve­gyék fel õket a ki­cse­ré­len­dõk lis­tá­já­ra. Hogy mi­lyen lel­ki­ál­la­pot­ban él­nek az em­be­rek, ar­ra jel­lem­zõ, amit egy is­me­rõ­sünk me­sélt. Az il­le­tõ egyik ház­nál volt, ami­kor te­her­au­tó állt meg a ház elõtt és két ka­to­na ment be va­la­mit kér­dez­ni. A ház­be­li­ek az ijedt­ség­tõl nem tud­tak meg­moz­dul­ni, és nem tud­tak szól­ni, mert azt hit­ték, hogy ér­tük jöt­tek. A leg­utol­só hí­rek sze­rint Kamoc­sá­ról vit­tek el 60 csa­lá­dot. A Szu­dé­ta-vi­dék­re vi­szik õket bé­res­nek az új föl­des­urak­hoz. Aki­nek a Kis­al­föld­ön 4-5 hold föld­je volt és még bé­relt hoz­zá 5-6 hol­dat, an­nak igen ne­héz ab­ba be­le­nyu­god­ni, hogy más szol­gá­ja le­gyen. A ro­kon­ság­ban is elég baj van. Nem tu­dom em­lék­szel-e Buri­án Tónira, a szen­ci pa­ti­kus­ra. Két évi kény­szer­mun­kát és va­gyon­el­kob­zást ka­pott. Tal­ló­son Bihercz Pis­ta, Gödölle Bé­la szin­tén va­gyon­el­kob­zást kap­tak. Lan­gban Sany­i­ék a cse­re­lis­tán van­nak és így to­vább. Még sze­ren­cse, hogy ne­künk a va­gyon­el­kob­zás­tól nem kell fél­ni.
Je­len­leg azért nincs rossz dol­gunk. Min­den­fe­lé a fa­lu­ban ölik a disz­nó­kat. Még so­ha éle­tünk­ben an­­nyi hur­kát meg egyéb disz­nó­sá­got nem et­tünk, mint most. Aki 2 disz­nót vá­gott, az nem evett an­­nyi kol­bászt, mint mi. Csak saj­nos már nem­so­ká­ra vé­ge lesz a sze­zon­nak.
Ma­mi­ka jól van, egész­sé­ges. Igen jó, hogy ve­ze­ti a ház­tar­tást, mert így tu­dok a ma­gán­ta­nu­ló­im­mal fog­lal­koz­ni. Igen sze­ret ma­mi­ka sü­rög­ni-fo­rog­ni, még pö­röl is né­ha. Eb­bõl is lát­szik, hogy mi­lyen jól ér­zi ma­gát.
Irja­tok ma­ga­tok­ról, Ma­ris­ká­ról. Tud-e már jár­ni, be­szél­ni. Irja­tok va­la­mi jó hírt. Mind­nyá­ja­to­kat sok sze­re­tet­tel csó­ko­lunk:
Ilon­ka
Én is sze­re­tet­tel csó­kol­lak mindannyiotokat: Ma­ma
5. sz. le­vél

1947. ja­nu­ár 20.
…
Már ré­geb­ben meg­ír­tam a le­ve­let, de nem volt al­kal­mam fel­ad­ni, így most már hoz­zá­írom az utób­bi na­pok szo­mo­rú szen­zá­ci­ó­ját. Teg­nap el­hur­col­tak 100 csa­lá­dot in­nen. Dol­gos, bé­kés ma­gyar pa­rasz­to­kat, több­nyi­re 5, 10, 15 sõt 20 hol­das kis­gaz­dá­kat. Kö­zöt­tük van sok jó em­be­rünk és sok ked­ves ta­nít­vá­nyunk. Ezért az utol­só 3 nap lel­ki­leg na­gyon meg­vi­selt ben­nün­ket. Né­hány nap elõtt ar­ra éb­red­tünk, hogy a fa­lu meg van száll­va, kö­rül van zár­va kar­ha­ta­lom­mal. Azu­tán ki­do­bol­ták, hogy min­den­ki ott­hon tar­tóz­kod­jék és „Is­ten­be ve­tett bi­za­lom­mal” vár­ja a kö­vet­kez­mé­nye­ket. A ki­sze­melt csa­lá­dok­hoz cé­du­lát vit­tek, ame­lyi­ken raj­ta volt a mun­ká­ra kö­te­le­zet­tek ne­ve, alul meg azok ne­ve, akik kö­te­le­sek ve­lük men­ni. (A lé­nyeg az, hogy az egész csa­lád men­jen és a ház üres ma­rad­jon). Raj­ta volt to­váb­bá an­nak a cseh gaz­dá­nak a ne­ve, akik­hez az il­le­tõ be van oszt­va szol­gá­lat­ra. Azu­tán ki­do­bol­ták, hogy mit le­het vin­ni. Egy szo­ba és kony­ha­bú­tort, élel­met, edényt. Ál­la­tok, gaz­da­sá­gi fel­sze­re­lés, ga­bo­na mind itt ma­rad. Elõ­ször az em­be­rek sza­lad­gál­tak fû­höz-fá­hoz, még a szal­ma­szál­hoz is ka­pasz­kod­tak, hát­ha le­het­ne va­la­mit se­gí­te­ni. Mi­kor rá­jöt­tek, hogy min­den hi­á­ba, két­ség­be­es­tek, sír­tak, jaj­ve­szé­kel­tek. Fel­nõtt em­be­rek úgy sír­tak, mint a kis­gye­re­kek. De meg le­het ér­te­ni an­nak a be­csü­le­tes pa­raszt­em­ber­nek a lel­ki­ál­la­po­tát, aki egész éle­té­ben nem csi­nált mást csak ko­ra reg­gel­tõl ké­sõ es­tig dol­go­zott, akit a vi­lág­po­li­ti­ka nem ér­de­kelt és aki­nek a vé­le­mé­nyét nem kér­dez­ték az aki most egyik órá­ról a má­sik­ra ott­hon­ta­lan­ná, va­gyon­ta­lan­ná vált és me­het ide­gen­be más szol­gá­já­nak. Leg­si­ral­ma­sab­bak vol­tak azok a sze­gény 60-70 éves öreg em­be­rek és as­­szo­nyok, akik egész éle­tük­ben itt él­tek a fa­lu­ban és most meg­hal­ni vi­szik õket ide­gen­be. Kö­vet­ke­zõ nap­ra már a két­ség­beesés­be be­le­fá­rad­tak és csen­des apá­ti­á­val tûr­ték, hogy a ka­to­nák te­her­au­tók­ra rak­ják a ba­tyu­kat, õket a te­te­jé­re, és a vas­út­ra szál­lít­sák õket. Az au­tó te­te­jé­rõl in­te­get­tek bú­san az itt mar­a­dot­tak­nak és se­hogy sem ér­tet­ték, hogy mi­ért kell most ne­kik min­dent itt hagy­va el­men­ni. Mit is vé­tet­tek õk tu­laj­don­kép­pen. Dél­után ket­tõ­re fel­rak­ták a vo­nat­ra mind a száz csa­lá­dot. Sok kis­gye­re­ket is a pár­he­tes cse­cse­mõ­tõl kezd­ve. Es­te 6-kor in­dult el a vo­nat. Ak­kor még egy­szer ki­tört be­lõ­lük a sí­rás és jaj­ve­szé­ke­lés, de azu­tán a vo­nat­tal együtt ez is el­tûnt a sö­tét­ben. Most már min­den csen­des, az élet megy to­vább, de olyan a fa­lu, mint a te­me­tõ. És ez tör­té­nik sor­ban min­den fa­lu­ban. Az itt mar­adot­tak fél­nek, hogy mi­kor ke­rül rá­juk a sor. (Ál­lí­tó­lag a kö­vet­ke­zõ transz­port febr. kö­ze­pén in­dul Ke­let-Szlo­vá­ki­á­ba). Ha ez to­vább foly­ta­tó­dik és sen­ki nem segit, ak­kor itt rö­vi­de­sen nem ma­rad más csak egy cso­mó el­so­dort fa­lu. Ezek az ese­mé­nyek ve­lünk is be­lát­tat­ták az it­te­ni élet re­mény­te­len­sé­gét és meg­erõ­sí­tett ben­nün­ket ab­ban, hogy az egyet­len meg­ol­dás át­men­ni. Sze­ret­tük vol­na utol­só­nak el­hagy­ni a ha­jót, de at­tól fé­lünk, hogy ké­sõbb már nem le­het el­he­lyez­ked­ni. Irja­tok mi­nél elõbb. Mind­nyá­jan csó­ko­lunk: Ilon­ka

6. sz. le­vél

1947. I. 31.

Ked­ves Ju­lis­ka és La­ci!

Kiván­csi va­gyok meg­kap­tá­tok-e jan. 20.-án írt le­ve­le­met, mely­ben be­szá­mol­tam az it­te­ni ese­mé­nyek­rõl. Ezt ír­já­tok meg, ha ír­ni fog­tok. Most leg­in­kább azért írok, mert a na­pok­ban járt ná­lunk Sza­lag Gyõ­zõ. (Az a fi­a­tal­em­ber, aki­vel a mult év­ben ott ta­lál­koz­tál) Cí­me­det kér­te, mert ír­ni akar ne­ked. Va­la­mi­lyen irat­ra vol­na szük­sé­ge, hogy Fran­cia­or­szág­ba me­hes­sen. Ar­ra akar­lak én is kér­ni, hogy ha te­he­ted légy se­gít­sé­gé­re. Az õ csa­lád­ja is a sze­ren­csét­len ma­gya­rok kö­zül va­ló. El­hur­col­ták 62 éves ap­ját, két báty­ját, nõ­vé­rét, só­gor­nõ­jét 5 he­tes cse­cse­mõ­vel be­te­gen. Õ út­köz­ben meg­szö­kött, de itt már nincs mit ke­res­nie, mert a há­zuk­ban már správca6 ül. Itt hagy­tak 18 hold föl­det, 12 db mar­hát, szép há­zat és most bé­re­sek. A fiu járt már a fran­cia kon­zu­lá­tu­son és ott elõ­zé­ke­nyen tá­mo­gat­ták ter­vé­ben. Azt hi­szem már írt is ne­ked köz­ben.
Az el­vitt csa­lá­dok már ír­tak. Azt ír­ták, hogy nem ah­hoz a gaz­dá­hoz men­tek, aki­hez irá­nyít­va vol­tak, ha­nem a vo­nat elõtt sor­ba áll­tak és ott az igény­lõk vá­lo­gat­ták õket, mint vá­sá­ron. Elõ­ször el­kel­tek azok a csa­lá­dok ahol nem volt kis­gye­rek. Azu­tán a ke­vés gye­re­ke­sek és így fo­ko­za­to­san. Egy-két ap­ró gyer­me­kes csa­lád sen­ki­nek sem kel­lett. Ami­kor ír­tak, azok még a va­gon­ban fa­gyos­kod­tak.
Az itt­hon mar­adot­tak ál­lan­dó iz­ga­lom­ban van­nak. Foly­ton ter­jeng­nek a rém­hí­rek, hogy ujabb transz­por­tot fog­nak in­dí­ta­ni. Olyan­kor már min­den­ki ész nél­kül sza­lad­gál, hogy ho­va fus­son, ho­va búj­jon. Sen­ki nem dol­go­zik, min­den­ki ad­ja el az ál­la­ta­it, (per­sze sen­ki nem vesz, csak egy bi­zo­nyos er­re te­rem­tõ­dött nép­faj) sze­dik szét a csû­rö­ket és a desz­kák­ból lá­dá­kat csi­nál­nak, hogy ha cso­ma­gol­ni kell, hát le­gyen. Nem tu­dom ho­va fog ez az ál­la­pot ve­zet­ni. Az el­ha­gyott ja­vak­ra már meg­je­len­tek az igény­lõk. A kör­nyé­ket már el­in­téz­ték, ide írom az ered­ményt: N. 220, F. 240, P. 210, D. 120 család.7 Feb­ru­ár­ra újabb hul­lá­mot ígér­nek.
Min­dig job­ban erõ­sö­dik ben­nünk az az el­ha­tá­ro­zás, hogy át­men­jünk. Írd meg majd er­rõl a vé­le­mé­nye­det.
Dönci­nek si­ke­rült a ka­rá­csony utá­ni át­ke­lés és már új­ra Feri­ék­nél van. Öcsi egy­bõl bu­kott a fél­év­ben. Ani­kó sze­rint ál­ta­lá­nos vi­szony­lat­ban ez jó ered­mény. Ma­mi­ka jól van. Irja­tok majd a kis Ma­ris­ká­ról. Most eszem­be jut egy be­szél­ge­tés, amit még a mul­tko­ri­ban hall­gat­tam, ami­bõl kitünik, hogy er­re­fe­lé még a gye­re­kek­nek is gond­ja­ik van­nak.
Két hat­éves kis­lány be­szél­ge­tett. Ime:
– Anyám mond­ta, hogy ka­to­nák gyünnek, te­le­pí­te­ni fog­nak.
– Min­ket nem visz­nek el, mert ne­künk fe­hér cé­du­lánk van. (akik a cse­re­lis­tán van­nak)
– Ne­künk is van, de mink há­bo­rús bû­nö­sök va­gyunk.
– Nem vagy­tok há­bo­rús bû­nö­sök, mert azok­nak ró­zsa­szín cé­du­lá­juk van.
– Hi­á­ba is mon­dod, mert há­bo­rús bû­nö­sök va­gyunk.
Min­den­eset­re jel­lem­zõ a hely­zet­re. Most még egy­szer vis­­sza­té­rek a le­ve­lem ele­jén em­lí­tett fi­a­tal­em­ber­re és kér­lek, ha le­het va­la­mit ten­ni sze­gény hon­ta­lan­nak az ér­de­ké­ben, tedd meg. Fel­té­te­le­zem, hogy õ le­ve­lé­ben meg­ír­ta, hogy mi­rõl van szó. Mind­nyá­ja­to­kat sok sze­re­tet­tel csó­ko­lunk: Ilon­ka, Je­nõ, Ma­mi­ka

7. sz. le­vél

Ked­ves La­ci és Julia!

Le­ve­le­te­ket mind a ket­tõt meg­kap­tuk és a fény­ké­pet is. Ma­ris­ka igen he­lyes raj­ta, olyan, mint egy nagy… Ne­he­zen tu­dom õt el­kép­zel­ni, mert Ani­kó Ág­nes­ké­je még na­gyon csöppecske. Jár és be­szél õ is, de igen ki­csi. Ma­ris­ka olyan­nak lát­szik, mint­ha már há­rom vagy négy éves vol­na. Ez a ta­va­szi ki­rán­du­lás biz­to­san jó ha­tás­sal volt rá.
Most már ré­gen nem ír­tam nek­tek, mert köz­ben vál­ság­ban vol­tunk. Nem tud­tuk, hogy ho­gyan ha­tá­roz­zunk jö­ven­dõ sor­sunk­ról. Most még­is több min­dent fi­gye­lem­be vé­ve úgy ha­tá­roz­tunk, hogy egy­elõ­re itt ma­ra­dunk. Je­nõt ugyan­is idõ­köz­ben ki­ne­vez­ték Vöröskõre ál­la­mi ta­ní­tó­nak. (Trencsénteplic kö­ze­lé­ben van) Õ egye­dül el­megy oda, mi meg to­vább­ra is itt ma­ra­dunk és meg­vár­juk az ese­mé­nyek to­váb­bi ala­ku­lá­sát. Meg­vár­juk, hogy mi lesz az it­te­ni la­kos­ság to­váb­bi sor­sa. Hát­ha még szük­ség lesz itt ma­gyar ta­ní­tó­ra. Ugyis már na­gyon ke­vés van be­lõ­lük. Jel­lem­zõ az it­te­ni hely­zet­re, hogy ugyan­azon a hé­ten, ami­kor Je­nõ a ki­ne­ve­zést kap­ta, mint ki­vé­te­le­zett (ami­nek elõ­fel­té­te­le a de­mok­ra­ti­kus gon­dol­ko­dás és an­ti­fa­sisz­ta ma­ga­tar­tás) ugyan­azon a hé­ten ka­pott idé­zést a nép­bí­ró­ság­hoz, mint kolaborant.8 A nép­bí­ró­sá­gi tár­gya­lás már le is zaj­lott, az volt a vád, hogy a há­bo­rú utol­só ide­jé­ben a köz­ség ka­to­nai pa­rancs­no­ka volt. Fel­men­tet­ték, mert a ta­núk iga­zol­ták, hogy eb­ben a mi­nõ­ség­ben is csak a la­kos­ság ér­de­ke­it tar­tot­ta szem elott. Ál­ta­lá­ban sok­szor ta­pasz­tal­ha­tó, hogy a job­bkéz nem tud­ja mit csi­nál a bal. Igy van Ma­mi­ka is. Mert míg egy­részt a cse­re­lis­tán sze­re­pel, más­részt meg „spolahlivos”-ot ka­pott és en­nek alap­ján kap­ja a nyug­dí­ját. Mi­ó­ta a de­por­tá­lá­so­kat meg­szûn­tet­ték, az­óta a han­gu­lat nyu­god­tabb. A la­kos­ság­cse­re nem iz­gat­ja na­gyon a ke­dé­lye­ket. Úgy tud­juk, hogy 15.000 em­bert, mint­egy 3000 csa­lá­dot akar­nak a ta­vaszt fo­lya­mán ki­cse­rél­ni. Egyen­lõ­re a lé­vai és galán­tai já­rá­sok­ról van szó, de se­hol nem vált ki a do­log na­gyobb iz­gal­mat. Leg­in­kább az ér­de­kel­né az em­be­re­ket, hogy mi lesz azok­kal, akik itt ma­rad­nak. Im­rus ír­ta, meg már itt is hal­lot­tuk, hogy az elboc­sáj­tott tiszt­vi­se­lõk ré­szé­re 1946. máj. 15-tõl szo­ci­á­lis se­gélyt fog­nak ki­utal­ni. En­nek nagy­sá­ga a szol­gá­la­ti évek szá­má­tól függ. Ket­tõnk ré­szé­re elég te­kin­té­lyes ös­­szeg len­ne. Ezért Im­rus is azt ta­ná­csol­ta, hogy egyen­lõ­re ma­rad­junk. Feb­ru­ár hó holy­a­mán még volt né­hány iz­gal­mas nap a fa­lu­ban. Ujra kö­rül­fog­ta a kar­ha­ta­lom és megint 86 csa­lá­dot akar­tak el­hur­col­ni. Min­den ép­pen úgy folyt le, mint az el­sõ eset­ben, csak most már aki te­het­te el­bújt. Ná­lunk is jó bú­jó­he­lyek van­nak, itt is so­kan vol­tak elbujva. A har­ma­dik na­pon a ka­to­na­ság hir­te­len pa­ran­csot ka­pott és egy órán be­lül el­hagy­ták a fa­lut. Sen­ki sem tud­ta, hogy mi tör­tént. Az em­be­rek nem hit­tek a sze­mük­nek, csak las­san mer­tek elõ­búj­ni. De a ki­sze­melt 86 csa­lád he­te­kig nem aludt ott­hon, mert fél­tek, hogy éj­jel hir­te­len meg­je­len­nek és fel­rak­ják õket a te­her­au­tók­ra. Ná­lunk is két csa­lád aludt két hé­tig. Most már meg­nyu­god­tak. Nem tud­juk med­dig ma­rad így és mi­kor kez­dik új­ra. Az el­hur­col­tak igen szo­mo­rú le­ve­le­ket ír­nak. Most ta­vas­­szal már na­gyon kí­noz­za õket a hon­vágy, húz­za a föld. Pa­nasz­kod­nak, hogy van­nak akik még egy fil­lér fi­ze­tést sem kap­tak. Az it­te­ni­ek kö­zül már két fér­fi meg­halt ott. Tal­lós­ról Bélá­é­kat is el akar­ták vin­ni Cseh­or­szág­ba, de meg­szök­tek. So­ká­ig nem me­het­tek be la­ká­suk­ba, de most már úgy hall­juk, hogy ott­hon lak­nak. Nem tud­juk, ho­gyan fog és mi­kor az it­te­ni hely­zet meg­ol­dód­ni. Ál­ta­lá­ban az a vé­le­mény, hogy csak egy há­bo­rú tud­ja a hely­ze­tet ki­bo­goz­ni.
A hús­vé­tot bé­ké­sen töl­töt­tük. Öcsi itt­hon volt, de Dönci nem jött ha­za, mert már nem­so­ká­ra lesz az érett­sé­gi írás­be­li­je. Sa­ját be­val­lá­sa sze­rint so­kat ta­nul. Ani­kó még Ujvár­ban van és ta­nít, mert oda­át­ról olyan ér­tel­mû üze­ne­te­ket kap, hogy amíg le­het ma­rad­ni, ma­rad­jon. Im­rus is ír­ta, hogy ha­za­jön és min­ket is meg­lá­to­gat, de ed­dig még nem je­lent­ke­zett. Ti biz­to­san, mint ahogy je­lez­ted, Niz­zá­ban töl­töt­té­tek a husvétot. Mind­ket­tõ­tö­ket a kis Ma­ris­ká­val együtt sok sze­re­tet­tel csó­ko­lunk: Ilon­ka, Je­nõ, Ma­ma.
1947. IV. 7-én
8. sz. le­vél

Zsigárd, 1947. VI. 19.

Ked­ves Ju­lis­ka és La­ci!

Már iga­zán ré­gen nem ír­tam nek­tek, de azért sok­szor, na­pon­ta em­le­ge­tünk ben­ne­te­ket. Hogy nem ír­tam az utób­bi idõ­ben an­nak az volt az oka, hogy mi­ó­ta Je­nõ el­ment, én vet­tem át az õ ma­gán­ta­nu­ló­inak a ta­ní­tá­sát is és kü­lö­nö­sen most a vizs­gák elõtt úgy el vol­tam fog­lal­va, hogy az utol­só ta­nít­vá­nyom min­den nap es­te ½ 10-kor ment el. Nem akar­tam, hogy a gye­re­kek ta­nu­lá­sá­ban fenn­aka­dás le­gyen, azért a meg­kez­dett anya­got be akar­tam fe­jez­ni. Most 15.-én már be­fe­jez­tem az is­ko­lai évet 40 ele­mis­tá­val és 5 pol­gá­ris­tá­val. Igy most már va­ká­ci­ó­zom. Most kö­szö­nöm meg a he­lyes fény­ké­pe­ket, ami­ket küld­te­tek Ma­ris­ká­ról. Igen he­lyes a ké­pe­ken. Már úgy örül­tünk, hogy a nyá­ron meg­lát­juk õt és Ju­lis­kát is meg­is­mer­jük. Ugyan­is Im­rus mond­ta, hogy ké­szül­tök ha­za a nyá­ron. Már egész vo­na­lon lá­zas iz­ga­lom­ban volt a ro­kon­ság a hír­re. Most azu­tán jött La­ci utol­só le­ve­le, amely­ben ír­ja, hogy már bi­zony­ta­lan a do­log. Igen saj­nál­nánk, ha el­ma­rad­na, bár az ok­nak, ami mi­att el­ma­rad, szin­tén örü­lünk. Olyan si­ke­rült gye­rek­bõl, mint ami­lyen a Ma­ris­ka is, kár len­ne csak 1 pél­dány. Leg­kö­ze­leb­bi le­ve­le­tek­ben ír­já­tok meg, hogy mit ha­tá­roz­ta­tok az út­ról.
Mi most már kön­­nyeb­ben va­gyunk, mert meg­kap­tuk a so­kat em­le­ge­tett lét­mi­ni­mu­mot és Je­nõ is meg­kap­ta a fi­ze­té­sét 1947. IV. 1-tõl. Igy most pil­la­nat­nyi­lag anya­gi gond­ja­ink nin­cse­nek és ki tud­tuk fi­zet­ni a leg­fon­to­sabb adós­sá­ga­in­kat. Ugyan még va­la­men­­nyit nem, mert még nek­tek is adó­sok va­gyunk. Ugyan­is Dönci vizs­gá­i­ra, tan­díj­ára és egyéb ki­adá­sa­i­ra Feri­ék ab­ból a pénz­bõl hasz­nál­tak el, amit te Új­hely­be utal­tat­tál. Mi­vel fo­rin­tot sze­rez­ni és azt át­kül­de­ni igen ne­héz, azért úgy le­ve­lez­tük meg Feriékkel, hogy ha ha­za­jöt­tök, úgy­is szük­sé­ge­tek lesz it­te­ni pénz­re és majd ak­kor el­szá­mol­juk ve­le­tek.
Je­nõ most már két hó­nap­ja nincs itt­hon. Igen ne­héz szív­vel ment el, de azu­tán kel­le­me­sen csa­lód­tunk, mert na­gyon ba­rát­sá­go­san fo­gad­ták és az egy­sze­rû fa­lu­si szlo­vák nép kö­zött nyo­ma sincs an­nak a gyülölködõ so­vi­nisz­ta szel­lem­nek, ami az ural­ko­dó irány­za­tot jel­lem­zi. Egy hét mulva már itt­hon lesz Je­nõ. Né­pe­se­dik a csa­lád. Dönci már itt­hon van. Le­érett­sé­gi­zett. Azt mond­ja, hogy igen so­kat ta­nult, mi­vel az Ica né­ni igen szi­go­rú volt. De azért saj­nos a ré­gi bû­nök fi­gye­lem­be­vé­tel csak „elég­sé­ges” ren­dû lett. Most azu­tán nagy a gon­dunk, hogy to­vább mi tör­tén­jen ve­le. Fe­ri aján­lot­ta, hogy ad­juk be itt gyógy­sze­rész­gya­kor­nok­nak, köz­ben meg­ta­nul­ja a nyel­vet, noszt­ri­fi­kál­tat­ják az érett­sé­gi bi­zo­nyít­vá­nyát, és itt ta­nul­jon to­vább. En­nek hát­rá­nya, hogy nincs ked­ve a gyógy­sze­ré­szi pá­lyá­ra, más­részt még fenn­áll a ré­gi el­in­té­zet­len ügye. Ha eli­té­lik és azt le­üli, ak­kor már nem kap ál­lam­pol­gár­sá­got és ak­kor nem is ta­nul­hat itt. Õ a mû­egye­tem­re sze­ret­ne men­ni, mert ve­gyész­mér­nök sze­ret­ne len­ni. Csak kér­dés, si­ke­rül-e be­jut­nia, gyõz­zük-e majd anya­gi­lag. No meg a ha­tá­ron va­ló át­ju­tá­sok, pénz­kül­dés mind sok ne­héz­sé­get je­lent. Dehát re­mél­jük, hogy mint min­den, ez is el­in­té­zõ­dik va­la­ho­gyan.
Öcsi­rõl sem ír­ha­tok va­la­mi jót. Saj­nos meg­bu­kott és osz­tályt kell is­mé­tel­nie. Igen el van ke­se­red­ve, mert na­gyon so­kat ta­nult.
Ma­mi­ka jól van. Egész­sé­ges és ne­ve­li a ba­rom­fi­a­kat, ka­csá­kat meg a csi­bé­ket. Tal­ló­son Bélá­ék­nak si­ke­rült vég­re az ott­ho­nuk­ba vis­­sza­ke­rül­ni. Még nem tud­ják, hogy mi lesz ve­lük, mert ki­te­le­pí­té­si lap­juk nincs. Sanyiék, azt hi­szem, ha­ma­ro­san sor­ra ke­rül­nek, mert az ujság­ban volt, hogy Csal­ló­köz ki­cse­ré­lé­se kö­vet­ke­zik. A vág­sel­ly­ei já­rás­ból ki­cse­ré­lés­re ke­rül 1240 csa­lád. Tõ­lünk el fog men­ni 310 csa­lád. A köz­ség­nek ke­ve­sebb mint 1/3-a ma­rad csak itt, mert 100 csa­lá­dot már a té­len el­vit­tek Cseh­or­szág­ba. Az el­sõ transz­port tõ­lünk jul. 16-án in­dul. Igen szo­mo­rú nyár lesz ez. Nem tu­dunk be­le­tö­rõd­ni ezek­nek a sze­gény pa­rasz­tok­nak a tra­gé­di­á­já­ba. Bár tel­jes nyu­ga­lom­mal ve­szik tu­do­má­sul a dol­got, de azért na­gyon ke­se­rû­ek. Nagy do­log azért meg­vál­ni az õsi föld­tõl és a ház­tól. Bár oda­át igye­kez­nek min­den­ben se­gít­sé­gük­re len­ni, de az el­vesz­tett szü­lõ­föl­det nem tud­ják pó­tol­ni. Ilyen õrült do­log még a vi­lág kez­de­te óta nem volt, hogy földmí­ve­se­ket a leg­na­gyobb nyá­ri mun­ka ide­jén cserebérelni. Olyan a ha­tá­runk, hogy az si­ra­lom. Egy ré­sze azért si­lány, mert hoz­zá nem ér­tõ em­be­rek ke­zé­ben van, a má­sik ré­sze meg azért nem te­rem, mert azok, akik az el­sõ transz­por­tok­ba van­nak be­oszt­va már nem dol­goz­nak, mert tud­ják, hogy õk már arat­ni itt nem fog­nak. És így van ez az egész kör­nyé­ken. Men­­nyi költ­ség­gel jár ez az egész do­log mind a két or­szág ré­szé­rõl. Ezen­kí­vül az ara­tás elõtt át­vitt em­be­re­ket a jö­võ ara­tá­sig ott élel­mez­ni kell. Hogy mi lesz en­nek a vé­ge? Azt hi­szem tel­jes gaz­da­sá­gi csõd min­den ol­da­lon. És vé­gén sen­ki sincs meg­elé­ged­ve. Még azok sem, akik ön­ként jöt­tek ide túl­ról, mert nem kap­ták meg azt, amit a pro­pa­gan­da ígért. El­fog­lal­nak olyan gaz­da­sá­go­kat, ahol sem ál­lat, sem fel­sze­re­lés nincs. Mert azt az it­te­ni ma­gya­rok el­vit­ték, az ide­jö­võk­nek meg nem volt, mert so­ha­sem vol­tak földmívesek. Min­den gaz­da­sá­got az ál­lam­nak kell be­ren­dez­ni. Hogy mi­ért kell az em­be­rek éle­tét mes­ter­sé­ge­sen nagy költ­ség­gel el­ron­ta­ni? Ha ezt a sok költ­sé­get és ener­gi­át más­ra for­dí­ta­nák, men­­nyi min­den hasz­no­sat le­het­ne csi­nál­ni. Az át­jö­võk nagy ré­sze nem is szlo­vák. Az ot­ta­ni „há­bo­rús bû­nö­sök” így ipar­kod­nak me­ne­dé­ket ta­lál­ni. Sok fo­nák hely­zet adó­dik elõ ez­zel kap­cso­lat­ban. Pl. Lé­vá­ról ki­te­le­pí­tet­tek egy Hor­­nyák ne­vû csa­lá­dot, akik mind jól be­szél­tek szlo­vá­kul. A he­lyük­be jött egy Min­dszen­ty ne­vû csa­lád, akik egy szót sem tud­nak. Gútán meg az egyik re­pat­ri­ált csa­lád gye­re­ke ki­ment az ut­cá­ra és ott egy gu­tai ma­gyar gye­rek meg­ver­te. Er­re or­dít­va sza­lad be hogy: „édes­anyám az a bü­dös tót meg­vert”, mi­re az any­ja sut­tog­va csi­tít­ja, hogy „ne mondj ilye­ne­ket, mert te vagy a tót”. És szám­ta­lan ilyen eset van. Az el­sõ transz­por­tok kö­zött ma­mi­ka ne­ve nem sze­re­pel. De mi Im­rus­sal meg­be­szél­tük, hogy ha ar­ra ke­rül­ne a sor, nem en­ged­nénk el Ma­mi­kát, leg­fel­jebb csak ak­kor, ha mi is men­nénk. Más baj nem tör­tén­het, mint hogy nem kap nyug­dí­jat, meg élel­mi­szer­je­gye­ket. De ha mi meg­élünk, ak­kor ne­ki is jut. Most már itt meg­szo­kott, ez is ne­he­zen ment, most megint öreg­sé­gé­re men­jen új hely­re, új ott­hon­ba?
Igy áll­nak ná­lunk a dol­gok. Irja­tok majd Ma­ris­ká­ról meg a nyá­ri uta­zás­ról is. Mind­nyá­ja­to­kat sok sze­re­tet­tel csó­ko­lunk: Ilon­ka.

9. sz. le­vél

Zsigárd, 1947. X. 12.

Ked­ves Ju­lis­ka és La­ci!

Már na­gyon ré­gen nem ír­tam nek­tek, pe­dig ál­lan­dó­an em­le­ge­tünk ben­ne­te­ket és so­kat gon­do­lunk rá­tok. Csak nehá­ny hó­nap­ja megint olyan nyug­ta­lan és ide­ges az em­ber, hogy sem az írás­hoz, sem más do­log­hoz nincs sem ked­ve, sem tü­rel­me. Pe­dig a kül­dött ara­nyos fény­ké­pek­nek na­gyon örül­tünk, most meg­kö­szö­nöm õket. Sze­ret­nénk már a kis Ma­ris­kát ere­de­ti­ben is lát­ni, a fény­ké­pek után itél­ve na­gyon ön­tu­da­tos kis hölgy le­het. Biz­to­san be­szél­get­ni is tud már. Mi­lyen nyel­ven be­szél? Ág­nes­ka is so­kat ko­tyog már. Ha en­gem meg­lát, mind­járt mond­ja, hogy: „ke­reszt­anyu kalác­skát ké­rek”. Ma­ris­ká­nak is van­nak már biz­to­san ere­de­ti mon­dá­sai. Küld­je­tek majd be­lõ­le szem­lél­te­tõt. Ilyen­kor min­den nap szol­gál­nak meg­le­pe­tés­sel az ilyen ki­csi­kék, ami a szü­lõk­nek min­dig újabb és újabb örö­möt okoz.
Be­szá­mo­ló­mat elõ­ször a csa­lá­di fron­ton kez­dem. Mi ket­ten ma­mi­ká­val Zsi­gár­don va­gyunk. Je­nõ nem szi­ve­sen bár, de vis­­sza­ment Èer­ve­ný Kameòra. Öcsi Ujvár­ban van, is­mé­te­li a VII. o.-t. Dönci Pes­ten van. Va­la­mi cso­dás vé­let­len foly­tán fel­vet­ték az egye­tem­re, az or­vo­si­ra. Maj­nem 3000 je­lent­ke­zõ kö­zül csak 300-t vet­tek fel és õ is kö­zöt­tük volt. Ugy­lát­szik a fel­vé­te­li vizs­gá­ja na­gyon jól si­ke­rült. De igen nagy gond ez így ta­nít­tat­ni, pénzt, élel­met jut­tat­ni ne­ki. Ál­ta­lá­ban igen nagy gond az, hogy a csa­lád min­den tag­ja má­sutt van. Nem gyõ­zünk cso­ma­got kül­de­ni hol ide, hol oda. Sok­szor saj­ná­lom, hogy ta­vas­­szal nem men­tünk át, ak­kor még kön­­nyeb­ben le­he­tett vol­na. Mi­ó­ta meg­kez­dõ­dött a ki­te­le­pí­tés, már nem le­het be­uta­zá­si en­ge­délyt kap­ni. Ha át­men­tünk vol­na, ak­kor leg­alább együtt le­het­ne a csa­lád.
Au­gusz­tus fo­lya­mán el­ment a fa­lu­ból 130 csa­lád. So­mogy­ba és Ba­ra­nyá­ba mentek.9 Ele­in­te igen pa­nasz­kod­tak, hogy nem tud­nak meg­szok­ni a he­gyes, dom­bos vi­dé­ken. Most már azt ír­ják, hogy kez­de­nek ös­­sze­men­ni a he­gyek, már nem lát­ják õket olyan nagy­nak. Az el­men­tek he­lyé­be meg­ér­kez­tek az új te­le­pe­sek. Olyan a fa­lu, mint­ha ki­cse­rél­ték vol­na. Min­de­nütt ide­gen em­be­rek és ide­gen be­széd. Akik még itt ma­rad­tak a ré­gi­ek kö­zül, azok is út­ra ké­szül­nek. Egész nap hang­zik a lá­dák szö­ge­lé­se, mint­ha ko­por­só­kat szö­gel­né­nek. Leg­nyug­ta­la­nab­bak azok, akik­nek neven nem sze­re­pel a ki­te­le­pí­té­si jegy­zé­ken, mert azok nem tud­ják mi fog ve­lük tör­tén­ni. Szep­tem­ber el­se­je óta ál­lan­dó­an Farkasd, Ne­gye­det szál­lít­ják. Far­kas­dnak már két­har­mad ré­sze el­ment. Im­po­ná­ló az a nyu­ga­lom, aho­gyan ezek a ma­gyar gaz­dák ittha­gy­ják õsi föld­jü­ket, há­zu­kat. Olyan­kor szok­ta csak a sze­mét né­me­lyik meg­tö­röl­ni, ami­kor a ka­to­na le­zár­ja a la­kást és ne­ki már nem sza­bad töb­bet be­men­ni. Ilyen­kor még kö­te­let köt a ku­tya nya­ká­ra és ve­ze­ti ki az ál­lo­más­ra. Õk az utol­sók, akik el­hagy­ják a há­zat, a gaz­da meg a ku­tya.
A ro­kon­ság is szét­szó­ró­dik már. Sany­i­ék Lan­gból e hé­ten men­nek el, még nem tud­ják ho­va. Koz­má­ék Dió­szeg­rõl jö­võ hé­ten men­nek Vas­kút­ra, Ba­ja mel­lé. Buri­á­nék sok há­nyó­dás után Tót­kom­ló­son kö­töt­tek ki. Olyan bor­zasz­tó ez, hogy min­den­ki­vel el­sza­kad az em­ber éle­té­bõl egy da­rab. Tal­ló­si­ak ok­tó­ber vé­gén men­nek. Ki­te­le­pí­tet­ték azt az öreg né­nit is, aki­nek a há­zá­ban lak­tunk. A há­zat le­fog­lal­ták a csend­õrök sa­ját ré­szük­re és ne­künk is ki kel­lett jön­nünk a la­kás­ból. Most egy elég egy­sze­rû la­kás­ban la­kunk, ahol ne­he­zen tu­dunk meg­szok­ni. Sok­szor olyan nyug­ta­lan­ság fog el, hogy leg­job­ban sze­ret­nénk cso­ma­gol­ni és men­ni va­la­ho­va.
Ani­kót Zsol­ná­ra he­lyez­ték a le­ány­gim­ná­zi­um­ba. Azt ír­ja, hogy nincs rossz he­lye. Irja­tok va­la­mi de­rû­sebb do­log­ról, mint ami­ket én ír­tam.
Va­la­men­­nyi­te­ket sok sze­re­tet­tel csó­ko­lunk: Ilon­ka és Ma­mi­ka