Liszka József: Bezárkózás a nemzeti hagyományba, avagy lesz-e szemléletváltás a szlovákiai magyar néprajzban?

Fejtegetésem főcímét Komoróczy Géza okos könyvétől (Komoróczy 1995) kölcsönöztem, s habár az látszólag(!) legfeljebb kevés kapcsolatban áll az alább elmondandókkal, talán – s remélhetőleg, ez azért majd kiderül – a cím mégsem volt teljesen öncélú.

Gabriela Kiliánová egy néhány esztendeje megjelent írásában (Kiliánová 2000,132-139) a 19. század egyik szlovák folklórgyűjtője hagyatékának rendszerezéseközben fölvetődött gondolatait osztja meg az olvasóval. Frantisek Sujansky(1832-1907), római katolikus pap, aki egész habitusában, tevékenységében például a mi Majer Istvánunkra is emlékeztet (Liszka 2000, 134-135), folklórgyűjtéseketis végzett, elsősorban az északnyugat-szlovákiai szülőfalujában, Rajecban és környékén, valamint a későbbi, közép-szlovákiai működési helyein. Kiliánovának feltűnt, hogy a Sujansky által feljegyzett prózai népköltészeti anyagban, de akár a népdalokban, közmondásokban sem fordultak elő más, a szlovákkal együtt élő népekre (magyarokra, németekre, zsidókra, cigányokra stb.) vonatkozó utalások, esetlegmás nyelvű betoldások, holott „Sujansky Szlovákia területén gyűjtött, ami abban azidőben multietnikus és multikulturális volt”. Most – miközben jótékony szembehunyással elnézzük azt az anakronizmust, miszerint „Szlovákia területén gyűjthetettvolna”, tudván, hogy a helyes és történetileg korrekt meghatározás a „mai Szlovákia területe” lenne – egyet kell érteni a megállapítással, hozzátéve: ez a terület mais multietnikus, s talán multikulturális is (utóbbiban nem vagyok teljesen biztos, dehát ez többek között distancia kérdése is). Még az 1980-as években, Kiszucábanvégzett terepmunkája során – folytatja Kiliánová – saját maga még bőségesen tudott ilyen, más etnikumokkal összefüggésbe hozható szövegeket feljegyezni. Nyilvánvaló tehát, hogy Sujansky az ilyen jellegű szövegeket vagy föl sem jegyezte, illetve ha mégis, a publikációi előkészítése során selejtezte ki őket. Kiliánová végkövetkeztetése: „a nemzeti kultúra konstrukciójáról lenne szó, amely egy aránylag zártrendszer, s amely egyszersmind rögzíti is a magunkfajta és az idegenek közti határokat? A fentiek szellemében a szövegek gyűjtője, összeállítója és kiadója tudatosan a ‘mieinktől’ gyűjtött s talán a ‘mieinkről’ szóló elbeszélésekre összpontosít. Eza hozzáállás a továbbiakban a másoknak (akár mint szubjektumnak, akár mint objektumnak) a 19-20. század fordulója körüli élő folklórtradíciójáról megkonstruáltképből való kihagyásában, kitörlésében is megnyilvánulhat”. Azzal a meggyőződéssel zárja fejtegetéseit, hogy a nemzeti koncepciók ma is gyakran befolyásolják afolklórgyűjtéseket. Rendkívül fontosnak tartom Kiliánovának ezt a rövid eszmefuttatását, hiszen a 21. század küszöbén végre itt és most(!) szembenéz és szakit a néprajz nemzeti keretek közé bezárkózó 19. századi terhes örökségével.

Mi a helyzet viszont, ha szétnézünk saját házunk táján? A szlovákiai magyar néprajz vajon milyen mértékben nézett szembe e 19. századi örökséggel? Megpróbálte már egyáltalán szembenézni vele?

Mivel a következőkben „elrettentő” példaként felhozandó írások szerzőinek jószándékában nincs okom kételkedni, s megbántani sem szeretném őket, ezért akövetkezőkben nevesítetlenül, sőt a bibliográfiai koordinátáik megadása nélkül említem őket. Végső soron, ha nem is korlátlan mértékben, de mégiscsak viszonylagnagy számban gyarapítható, bizony, sajna általánosítható példák ezek.

Egy zoborvideki magyar szöveges folklórgyűjtemény összeállítója az egyik mondatípusról nem is olyan régen elcsodálkozva állapította meg, hogy az egész magyarnyelvterületen csak és kizárólag Nyitra környékén ismeretes. Az előfordulás ezen„elszigeteltségéére szerzőnk nem talált magyarázatot. Viszont még kérdéskéntsem vetődött föl benne (legalábbis ennek könyvében semmilyen tanújelét nem adta), hogy esetleg a környező szlovák falvak szöveges folklóranyagával kellene kutatási eredményeit összevetnie. Azokkal lehet, hogy mutatna hasonlóságot. Ehhezpersze ismerni kellene ezt a szlovák anyagot is. Az utóbbi hónapokban kettő, szintén a Zoborvidék „magyar” hiedelemalakjairól írott tanulmány került a kezembe. Ittis hasonló „rezervátumszemlélet”-tel van dolgunk: az még hagyján, hogy a dolgozatok úgy kezelik a kutatott településeket, mintha azok homogén magyar lakosságúak lennének, a környező szlovák falvaktól meg legalábbis egy berlini fal választanáel őket, de még az írások végén felvetett, jövőben elvégzendő feladatok sorábansem látták indokoltnak figyelmeztetni az interetnikus kapcsolatok kutatásának fontosságára.

A közelmúltban lektoráltam egy kéziratot, amely Ipoly-menti legények két világháború közötti katonakönyveit adja közre. A lektorálás során csak a szerző által legépelt, magyar nyelvű verseket, dalokat láttam. Már a kötet megjelenése után kerültek a kezembe a szóban forgó katonakönyvek fénymásolatai. S ezekből legnagyobbmeghökkenésemre kiderült, hogy a magyar többségű bejegyzések mellett szlovákés cseh nyelvű emlékversek, rigmusok is szerepelnek e gyűjteményekben. Mivel akötet szerzője magyar, s a magyar „népi kultúra értékeinek a mentése” volt nyilvánvaló célja, a más nyelvű szövegeket jóhiszeműen (gondolván: ezek nem a magyarnépi kultúra részei) nemes egyszerűséggel kihagyta a publikációból…

Az elmúlt években nagy sikerrel „tájolt” a szlovákiai magyar tájak jellegzetes(vagy annak vélt) viseleteibe öltöztetett babák kiállítása. A rendezvénysorozatot kísérő élénk sajtóvisszhang alig néhány kivételt leszámítva, „felvidéki népviseleti babák” (kiemelés tőlem, L. J.) kiállításáról adott hírt. E cikkek, híradások íróiban tehát fel sem vetődött, hogy a „Felvidék” (már ha egyáltalán pontosan körvonalazható ez a térség, amit kötve hiszek) multietnikus régió, s nem csak magyarok lakják,amint ezek a sajtótermékek sugallták. Egy, a közelmúltban megjelent néprajzi „falumonográfia” recenzense ismertetése végén felveti, hogy „a könyv egyes fejezetei kellő szelektálással – a valaha elkészülő felvidéki néprajzi tankönyv értékes elemeit alkothatják” (kiemelés tőlem, L. 1). Ebben az esetben is példaértékű, hogy a cikkíró „felvidéki” alatt természetesen magyart ért, mintha a „Felvidék”-en más etnikum nem is élt volna, illetve élne a magyar mellett. Bizony jó ötlet: kellene egy „felvidéki néprajzi tankönyv”, amely azonban egymás mellett mutatná meg a magyar, aszlovák, a cigány, a zsidó, a német, a ruszin és így tovább népi kultúrát. Tekintsükezt akár egy újabb kihívásnak! Állítsunk össze egy olyan (tan)könyvet, amely Szlovákia 21. századi etnikumai népi kultúráit mutatja be: azonosságaikban és különbözőségeikben egyaránt.

Annak idején, amikor Julián Grocesku, román irodalmár plagizálással vádoltameg Kriza Jánost a Vadrózsák c. népköltési gyűjteménye néhány balladája kapcsán(hogy tudniillik azokat Kriza vagy munkatársai románból fordították volna), az erdélyi magyar gyűjtő a Fővárosi Lapokban 1864-ben azzal védekezett, hogy már azértsem plagizálhatott, mivel – „elég sajnálatos, de való tény”, de – sem ő, sem munkatársai nem tudnak románul és a román kultúrát, költészetet sem ismerik (vö.Kriza 1982, 75). Ha valaki manapság felüt egy szlovákiai magyar néprajzi munkát,akkor ezek zöme (tisztelet a kivételnek), mintha azt a „sajnálatos, de való tényt” támasztanák alá, mintha szerzőjük a szlovák nyelvet nem beszélné, a szlovák kultúrát nem ismerné. Van egy óriási különbség persze: amíg Kriza legalább „sajnálatos”nak minősítette tudásbeli hiányosságait, a mi szerzőinkben, ez – legalábbis úgy tűnik – föl sem vetődik problémaként.

Nagyon sokszor elmondtam már, de komolyan gondolom, ezért megismétlem: azinteretnikus vagy interkulturalis kapcsolatok kutatásának fontosságát rengeteg érvtámogatja, s ezek közül csak egy – de talán mindenki számára elfogadható! – az,hogy saját kultúránkat sem ismerhetjük meg a maga valóságában és történetiségében, ha nem vagyunk tisztában a velünk együtt vagy szomszédságunkban élő népekkultúráival. Közismert tény, térségünk a történelem során rendkívül széljárta, huzatos terület volt. A migrációs, asszimilációs és disszimilációs folyamatok következtében alig találni ma olyan települést vagy kistérséget, amely a kora-középkortól kontinuus lakossággal bírna. Tucatjával lehet sorolni a példákat Dél-Szlovákia-szerte elszlovákosodott magyar, ruszin, horvát vagy morva, elmagyarosodott szlovák, német, morva, illetve ruszin településekről. Ezek a népességek elsőrendűen „csak”nyelvet váltottak, kultúrát viszont nem, illetve a nyelvnél jóval lassabban és differenciáltabban. Mivel a néprajz európai etnológia kultúratudomány, nem engedhetjükmeg magunkat azt a szemellenzős luxust, hogy a mai nyelvi állapotok szerint válogassuk kutatási terepeinket. „Mintha feltámadt volna a 19. század” – kiált fel egyhelyen Komoróczy már idézett könyvében. Optimista ember lévén, én azért bízombenne, hogy előbb-utóbb csak leáldozik már az az – általam azért tisztelt és szeretett, de napjainkra idejétmúlttá vált – tizenkilencedik század…

Felhasznált irodalom

Kiliánová, Gabriela 2000. Frantisek Sujansky este raz. Krátka úvaha k dejinám slovesnej folkloristiky a jej ciel’om. In: Zuzana Profantová (ed.): Folklór a folkloristika na prahu milénia na Slovensku. Bratislava, ARM 333, 132-139.

Komoróczy Géza 1995. Bezárkózás a nemzeti hagyományba. Az értelmiség felelőssége az ókori Keleten. Budapest, Osiris.

142 Liszka József

Kriza Ildikó 1982. Kriza János és a kortársi eszmeáramlatok. In: Kriza Ildikó(szerk.): Tudománytörténeti tanulmányok a 19. századi folklorisztikáról.Budapest, Akadémiai Kiadó, 75. p.

Liszka József 2000. A szlovákiai magyarok néprajza. Budapest-Dunaszerdahely,Osiris—Lilium Aurum, 134-135. p.

Acta Ethnoloaca Danubiani

Az Etnológiai Központ Evkönyve