Zuzana Poláčková: A nemzetközi nem állami intézményekés zsidó szervezetek szerepe az első világhá-ború utáni kisebbségvédelem kialakulásában

Zuzana Polácková 94(4)(=411.16)”1918/1938″

The Role of International non-state institutions and 323.1(4)(=411.16) )”1918/1938″

Jewish Organisations in the Creation of Minority Protectionafter the flrst world war

League of Nations, minority protection system, Eastern-European Jews

Az első világháború befejezésével új nemzetközi rendszer jött létre. Ennek részekéntalakult meg a Népszövetség, melynek fő célja az volt, hogy elejét vegye – multilate-rális diplomáciai tárgyalások útján – a lehetséges háborús konfliktusoknak. A Népszövetség Egyezségokmányát 1919. július 28-án beiktatták a versaillesi békeszerződésekbe. A béke szavatolására hivatott új rendszer alapvető problémáját a kárpótlások és a határok kérdése jelentette. A határokkal és Európa új politikai térképével kapcsolatos gondok előtérbe kerülése során a békekonferencia tárgyalásai-nak napirendjére került a kisebbségek ügye is.1

A kisebbségek helyzetével, az új államalakulatokon belüli jogállásával a békekonferencia kezdettől fogva foglalkozott. A kisebbségekre vonatkozó záradékok írásba foglalása a békeszerződések kidolgozásának szerves része lett.2

A kisebbségi problémakörnek a békekonferencián történő felvetése nem voltmagától értetődő fejlemény. A szövetségesek ennek a háború folyamán csekély figyelmet szenteltek. A kisebbségek ügyét elhomályosította egy másik hasonló, de eltérő kérdés, a nemzetek önrendelkezési jogának kérdése. A szövetségesek autonómiát ígértek az Osztrák-Magyar Monarchia több népének, de a titkos szerződésekközül csak a románokkal kötött megállapodás tartalmazott biztosítékokat az új szuverenitás keretében neki juttatott területen élő kisebbségek számára. (Arról a köve-telésről volt szó, amit Oroszország támasztott a bánáti szerbekkel kapcsolatban,hogy azokat ne sújtsa az elrománosítás).3

A Központi Hatalmak a kisebbségi gondok iránt nagyobb figyelmet tanúsítottak. A breszt-litovszki nyilatkozatban (1917. december 8-9.) többek között a következőmegállapítás szerepelt: „A kisebbségi jogok védelme a népek önrendelkezési joganak szerves részét képezi.” Ennek megfelelően kötelezettséget vállaltak a kisebb-ségi jogok védelmezésére mindenütt, ahol az lehetséges lesz s szükségessé válik. A kisebbségi jogok szorgalmazásában legmesszebbre az orosz küldöttek mentek el, akik a kisebbségek számára közigazgatási autonómiát követeltek.4

A kisebbségi problematika felvetését a békekonferencián főként a nem államiszervezetek szorgalmazták, amelyekben erős volt a zsidó közösségek képviselete. Ezek tagjai világszerte immár évszázadok óta szenvedő alanyai voltak a polgári éspolitikai jogok korlátozásának, valamint a pogromok során elkövetett tömeggyilkosságoknak. Ezt elsősorban a háború és a pogromok sújtotta kelet-európai zsidóságélte meg. A zsidók Európa e térségének többi népeitől eltérően nem léphettek felterületi követelésekkel, mert sehol sem alkottak helyi többséget. A határváltoztatások és az új államalakulatok létrehozása nem oldhatta meg a zsidók gondjait. Csupán az egyik elnyomást válthatta fel egy másik. Minthogy a zsidók mindenütt kisebbségben voltak, jogaikat csak nemzetközi garanciák biztosíthatták. A közép- és kelet-európai zsidóság ebből kifolyólag is fokozott tevékenységet fejtett ki, és nyomástgyakorolt a békeelőkészítőkre a kisebbségekre vonatkozó szerződéstoldalékokmegszövegezése során. Kérdéses viszont, hogy a béke megteremtői kellő figyelmetfordítottak volna-e a zsidók részéről jövő memorandumoknak és petícióknak anélkül, hogy nem karolták volna fel azokat az amerikai zsidóság képviselői, Julián W.Mack és Louis Marshall professzor, akik a Népszövetség mellett működő zsidó delegáció bizottságának alapító tagjai lettek. Nekik ugyanis napi bejárásuk volt Wilsonelnökhöz és a békekonferencia vezető személyiségeihez.5

A cionizmus volt az egyik alapvető neuralgikus pont, amely akadályt jelentett akisebbségi jogokért síkraszálló nem állami szervezetek egységes platformjának ki-alakításában. A cionista mozgalom – melynek eszmei alapjait a Budapesten született, majd Bécsben és Párizsban élő magyar-zsidó entellektüel, Theodor Herzl vetette meg a Der Judenstaat (A zsidó állam) című könyvében – a 19. századi Bécs multinacionális közegében bontakozott ki. A századvég Közép-Európáját antiszemitahullám öntötte el.6 E társadalmi jelenség, amely meghatározó módon beleszólt a 20. század történelmének alakulásába, tömören úgy jellemezhető, mint a zsidóktársadalmi felemelkedésével szembeni, a lakosság részéről megnyilvánuló elégedetlenség kifejezésre jutása. Az így feltámadó elégedetlenség a 19. század végén,a tömegpártok létrejöttének időszakában fokozatosan politikai dimenziókat öltött, és az antiszemitizmus a politikai befolyásszerzés eszközévé vált azoknak a politikusoknak és közéleti személyiségeknek a körében is, akik korábban nyíltan együttmű-ködtek a zsidókkal.7 A zsidó lakosságnak a 18. században elindult és eredményesen, kisebb-nagyobb megszakításokkal haladó fokozatos emancipációja és integrá-ciója a 19. század végén zsákutcába jutott. A már említett alapvető okokon kívül azantiszemitizmusnak Európában táptalajt adott a Monarchia keleti tájairól és azOroszországból bevándorló, a pogromok és a zsidóellenes törvényhozás elől menekülő szegény zsidó rétegek tömeges megjelenése is. A 19. század végén lendületetkapott társadalmi és politikai mozgás a társadalom széles rétegeinek körében bizonytalanságot és félelmet váltott ki, ami nem hagyta érintetlenül az uralkodó arisztokráciát sem. Műveltebb köreikben jelentkezni kezdett az aggály, hogy az antisze-mitizmus hozzájárul a szociális zavargások előidézéséhez. Az antiszemita politikaiideológia kialakulását számottevő szociális kihatás kísérte.

Bécsben a „keleti koldusok” megjelenése, ahogy akkor a szegény zsidó jövevényeket nevezték, aggályokat és bizonytalanságot keltett a Bécsi Zsidó Közösség gazdagabb köreiben is.8 Az emancipálódott és a bécsi társadalom által elfogadott gazdag zsidók veszélyeztetve érezték magukat az elégedetlen szegény zsidó bevándorló tömegek részéről, hiszen ezek megjelenése és jelenléte fokozta a valamennyi zsidóval szembeni ellenszenvet. E problémát illetően Theodor Herzl kínált megoldást a már említett könyvében. A zsidók Palesztinába költözése jelentette volna az antiszemitizmusnak a társadalomból való száműzését. A 19. század végén és a 20. század elején tehát a cionista mozgalmat nemcsak azok a zsidó körök pártfogolták, akikben élt a zsidó állam megalakításának óhaja, hanem az antiszemitizmus politikai intézményesülésétől és annak szociális kihatásától tartó gazdag keresztények is. Ezt a tényt illusztrálja Heinrich Coudenhove-Kalergi grófnak (a Pánerópa-terv szerzője, Richárd Niko-laus Coudenhove-Kalergi apjának) az esete is, aki ifjú korában antiszemita, illetveantijudaista nézeteket vallott – vallási és gazdasági okokból. Később, a sémi nyelvekben és filozófiai tanokban szerzett jártasságra szert téve belevágott az antiszemitizmus elemzésébe. A Das Wesen des Antisemitizmus (Az antiszemitizmus lényege) című könyvében arra a megállapításra jut, hogy az antiszemitizmusnak és szörnyű szociális következményeinek felszámolására egyedül a zsidók Palesztinába köl-tözése jelenthet megoldást. Meg volt győződve ugyanis arról, hogy a lakosságnakaz antiszemitizmus által bátorítást kapó elégedetlen rétegei körében idővel elmosódik a gazdag zsidók és a gazdag keresztények közötti különbségtétel. („Ist einmaldas Gros der Juden weg, so werden sich die Christen mit den in Európa zurück geb-liebenen Juden wegen derén geringer Zahl sehr gut vertragén, der Antisemitismuswird ausgelebt habén, lm Zionismus liegt das Heilmittel, die Befreiung, die Rettungfür Juden, ihn durchzu setzen mit allén Mitteln sollte das gemeinschaftliche Zielealler Juden und christlichen Philantropen sein.”9)

Az antiszemitizmus elleni harc a világméretű békemozgalomban is szerepet ját-szott, s már a 19. század végén annak szerves alkotóeleme lett. Bertha von Sutt-ner, született Kinski grófnő egyik alapítója volt a békemozgalomnak, s az első nővolt, akinek 1905-ben odaítélték a Nobel-békedíjat. Személyében a békéért, az em-beri jogokért és a nők emancipációjárt folyó harc fáradhatatlan elkötelezettjére ta-lált. Férjével, Arthur Gundacarro von Suttnerral 1891-ben Bécsben megalakította aVérein zur Abwer des Antisemitismus elnevezésű, az antiszemitizmussal szembenivédelmet pártoló egyesületet. Egyezményes krédójuk így hangzott: „Mindaddig,amíg el nem érjük a békét kifelé (államközi szinten), meg kell teremtenünk a belsőbékét (a társadalmon belül).” Bertha von Suttner kezdetben elvetette a cionizmusgondolatát, a nacionalizmus megnyilvánulási formájának tekintve azt, amelynek tel-jes elfogadását a kezdetben vallott „naiv” kozmopolitizmusa nem tette lehetővészámára.

Másfelől viszont Bertha von Suttner művelt és világot járt nőként undorodott azantiszemitizmus bárminemű formájától, ami végül is az említett egyesület megala-kítására késztette. A kezdeményezés sikertelensége, annak politikai és társadalmicsődje nyomán jutottak el a békemozgalom képviselői a cionizmusnak mint az anti-szemitizmus elleni lehetséges harci eszköznek a gondolatához.
A 19. század végénTheodor Herzl közeli kapcsolatba került mindkét férjjel. Főként Bertha von Suttnerjóvoltából s a fontos politikusokkal és magával az uralkodóval fennálló kapcsolatainak köszönhetően HerzI gondolatait sikerült a kor politikai és tudományos elitjévelis megismertetni. Bertha von Suttner a cionizmus gondolatát egész 1914-ig, az első világháború kitöréséig valamennyi békekongresszuson szorgalmazta. így az anti-szemitizmus ellen és az üldözött zsidó kisebbség jogaiért folytatott harc a békemoz-galomnak és a hozzá tartozó szervezeteknek tartós részévé vált. Ez a tény egybenmagyarázatul szolgál arra, hogy miért foglaltak el olyan erős pozíciókat a zsidók anem állami nemzetközi szervezetekben, s ezek miért rendelkeztek olyan kiérlelt ésérvgazdag jogi és társadalmi kisebbségvédelmi modellekkel. A kisebbségi jogvédelmi követelmények kidolgozottságára nem utolsósorban kihatott az a körülmény is, hogy számos, a követelések kimunkálásával megbízott jogtudós a Monarchia oszt-rák részéből származott, otthonosak mozogtak a multikulturális közegben, és ta-pasztalataik voltak az ilyen körülmények között érvényesülő törvénykezést illetően. A nem állami szervezetek és egyesületek már a háború folyamán nagy figyelmetszenteltek a hadviselő országokat érintő kisebbségi jogok garantálásának. Ebből aszempontból a legfigyelemreméltóbbnak két nemzetközi szervezet tevékenységeszámít: a svájci Lausanne-ban székelő Office des Nationalités és a Central Organisation for a Durable Peace hágai székhellyel. A Svájcban működő hivatal Európa ésa Közel-Kelet optimális felosztását szorgalmazta – az etnikai határok alapján. A másiknak, a hágai szervezetnek a célja olyan rendszer körvonalazása volt, amit minden újonnan létrejött szuverén állam elfogad. Ismeretes az Office des Nationalitésáltal kidolgozott dokumentumnak, a Nyilatkozat a nemzetiségek jogairól című javas-latnak a megszületése, amely kinyilvánította a nemzetiségek számára a faji, vallásiés nyelvi jogok biztosítását csakúgy, mint az önálló állam vagy föderáció létrehozásához való jogot. A Nyilatkozat az egyén szabad választási lehetőségére épült, melynek egyidejűleg megfelelő intézmények létrehozásával kellett párosulnia. A hágaiközponti szervezet a nemzetiségek jogairól szóló nemzetközi szerződésjavaslatában konkrétabb követeléseket is kitűzött. Ezek szerint az államnak biztosítania kellettvalamennyi, a többségtől faji, vallási és nyelvi tekintetben különböző egyén számá ra az azonos polgári és politikai jogokat. Ezek közé tartozott templomok építése ésvalamennyi szintű, az egyetemeket is magában foglaló iskolák létesítése. Ebben azösszefüggésben érdemes elgondolkozni a „faj” fogalmán, amely sűrűn megjeleniknemcsak az egyes kisebbségvédelmi javaslatokban, hanem a békeszerződések ki-sebbségekre vonatkozó függelékeinek végső változatában is, kiegészítő magyarázatok nélkül. A „faj” mint fogalom Európában bizonyíthatóan először az 1913. évi bukaresti konferencia aktáiban fordul elő. A Romániából a 19. század második felében tömegesen emigráló zsidók az amerikai zsidóközösségeken belül erős érdek-csoportot képviseltek, és megbízták Louis Marshallt, az American Jewish Commiteeelnökét (a szervezet később jelentős szerepet játszott 1919-ben Párizsban a békeszerződések kisebbségi záradékainak megszövegezése során), hogy az USA képviselőjeként erőteljesen szorgalmazza annak a záradéknak a szerződésbe iktatását, miszerint „life, liberty an equality to all inhabitants of the countries involved, irres-pective of race and creed…” (élet, szabadság és egyenlőség valamennyi érdekeltország lakosai számára, fajra és hitre való tekintet nélkül…).

Ezt a kívánalmat viszont Románia képviselői elutasították azzal az indoklással, hogy „…the Jewishinhabitants vili be accorded to the same rights and privileges as are given to per-sons of other races and religions…” (… a zsidó lakosságnak kijárnak majd ugyanazok a jogok és kiváltságok, mint amilyenekkel más fajok és hitvallásúak rendel-keznek…).10 Az amerikai fél 1919-ben a békekonferencia során memorandumaibanés jelentéseiben gyakran használta a „race” (faj) fogalmat. Ez nyilván az „ethnicity”, illetve „nation” fogalmának kitágítását (felcserélését) és pandanját jelentette, ame-lyeket a cionista szervezetek használtak a békekonferencia legfőbb képviselőihezintézett memorandumaikban. A „racial” (faji) jelző kapta azt a szerepet, hogy magában foglalja valamennyi nyelvileg és kultúrájában eltérő csoport kivételességét, egységes bázist teremtve az utódállamok többségi társadalmába történő integrálás(asszimiláció?) számára.

A békekötési folyamat és a vele összefüggő új európai határok kialakítása a szo-cialista mozgalom figyelmét is felkeltette. A szocialista mozgalom érdeklődésénekközéppontjában a népek önrendelkezési joga állt; a kisebbségi problémával a szo-cialisták csak később, a Poale Zion nevű zsidó szocialista szervezet felvetésérekezdtek el foglalkozni. E szervezet kezdeményezésére az 1917 júniusában tartottrendszeres évi stockholmi konferencia jóváhagyta a zsidókérdés nemzetközi szabályozásáról szóló, az egyéni jogokat szavatoló posztulátumot. Amíg viszont a szocia-lista mozgalmat magával ragadta a háborús pszichózis, nem volt mód semmineműtartósabb definíció elfogadására. A háború után megváltozott a helyzet. Az 1919 februárjában Bernben tartott Nemzetközi Szocialista Konferencia már behatóbbanfoglalkozott a kisebbségek helyzetével, és megállapította, hogy a nemzetek jogainakvédelme mind a többségieket, mind pedig a kisebbségi közösségeket illetően sza-vatolja a Népszövetség által meghatározott és garantált jogminimumot.

A békeszerződések megkötése ugyan a nagyhatalmak kezében volt, de azok kivoltak téve az otthoni, az említett nem állami szervezeteket is magában foglaló közvélemény nyomásának. A legerősebb pressziót kormányaikra a szocialisták és a zsidó közösségek gyakorolták. A zsidóság az egész világon egységesen lépett fel kétkérdésben: zsidó otthonteremtést követeltek Palesztinában, valamint a közép- és kelet-európai zsidó lakosság helyzetének javítását. Ebben a vonatkozásban főkénta romániai, lengyelországi és az oroszországi zsidók helyzetének javítása került elő-térbe.

A franciaországi és a brit zsidó egyesületeknek sikerült megszerezniük a kor-mány biztosítékokat nyújtó egyetértését Palesztina kérdésében. A kelet-erurópai zsidó közösségek helyzetével és garanciáival kapcsolatban a francia Alliance IsraéliteUniverselle és a brit Joint Foreign Committee beérte azzal, hogy két területen nyo-mást gyakoroljanak: állampolgárság megadását a romániai zsidóknak, az oroszországi zsidókkal szembeni restriktív intézkedések megszüntetését és biztosítékoknyújtását a lengyelországi zsidóknak.

A közép- és kelet-európai zsidószervezetek a Amerikai Egyesült Államok és Kanada zsidó közösségeivel együttműködve tovább mentek követeléseikben. Arra törekedtek, hogy nemzetük számára biztosítsák a perszonális uniót úgy, ahogy azt azemlített hágai Central Organisation for Durable Peace javasolta.11

A zsidó szervezeteknek 1919 márciusában, hatalmas viták után sikerült létrehozniuk Párizsban az egységes Comité des Délégations Juives aupres de laConférence de la Paix-ot (A békeszerződés melletti zsidó küldöttségek bizottsága), azonban egyesek nacionalista irányultsága miatt nem sikerült konszenzust kialakítani mindegyik delegációval. A bizottság Nahun Sokolow elnökkel és Léo Motzkin főtitkárral az élen elsősorban a palesztinai zsidó haza megteremtését szorgalmazta, összességében mintegy 12 millió zsidó nevében. Ez a képviselet kiterjedt az Amerikai Zsidó Kongresszus tagjaira, a besszarábiai, a bukovinai és a kelet-galíciai, továbbá az olaszországi, lengyelországi, romániai, oroszországi és ukrajnai zsidóságra, ugyanakkor a Bnai Brith és az amerikai cionisták szervezete a görög és a jugoszláviai zsidók érdekvédelmét is ellátta. A bizottság azt követelte a békekonferenciától, hogy Palesztinát helyezze a Népszövetség fennhatósága alá, amely ezt követően a terület irányítását átruházza Nagy-Britanniára. Ennek eredményeként alakultvolna meg az autonóm zsidó állam, egyben biztosítva a polgári és vallásgyakorlásijogokat valamennyi, az adott területen élő nem zsidó közösségeknek is.12 A bizottság nemcsak a palesztinai zsidó állam létrehozásának kérdését feszegette, hanemáltalános értelemben is síkraszállt a kisebbségi jogvédelem nemzetközi garanciáiért. A kisebbségi jogokat kollektív jogokként szorgalmazta, és a nemzetiségek szá-mára nemcsak polgári és politikai jogokat követelt, hanem a területi autonómiávalszorosan összefonódó kulturális és nemzeti jogokat is.

Az amerikai zsidóság küldöttei, egyben a bizottság vezetésének is tagjai, 1919.április 10-én meglátogatták R. Lasingot, aki W. Wilson amerikai elnökkel együtt akonferencián az Amerikai Egyesült Államok érdekeit képviselte, s átadták neki kö-veteléseiket. Ezek között szerepelt, hogy a faji és vallási kisebbségek jogainak ga-rantálása magában a Népszövetség Egyezségokmányában is szerepeljen. Hozzáve-tőleg ugyanebben az időben az amerikai zsidó közösség vezető alakja, 0. Brandeis,aki Wilson személyes barátja volt, igyekezett meggyőzni tanácsadóit arról, hogy azemlített elvnek a Népszövetség Paktumába való beiktatása elkerülhetetlenül szük-séges. Franciaország és Anglia vezető képviselői, Lloyd George és Clémenceau ezta javaslatot elvetették azzal, hogy a zsidó közösségek és kisebbségek követelései-vel várni kell az egyes országokkal történő békekötésig.

A zsidó képviselet ösztönzésére Woodrow Wilson elnök igyekezett a kisebbségekszámára általános biztosítékokat is keresztülvinni, vagyis olyanokat, amelyek a bé-kekonferencián résztvevő valamennyi országra kiterjedtek volna. Wilson értelmezé-sében főként a vallási szabadságjogokról volt szó.

Azonban ezt a követelést sem – amely a francia, olasz, görög és belga küldöttekhatározott ellenzésével találkozott – sikerült elfogadtatnia. Ezt a negatív álláspontotfelerősítette a japán küldött követelése is, aki a Népszövetség Egyezségokmányával kapcsolatban valamennyi tagország egyenjogúságát rögzítő függelékért emeltszót. Ez ellen fellépett Balfour brit küldött, felszólalásában megjegyezve, hogy a min-den ember egyenjogúságáról szóló kijelentés a 19. századba való, neki ez egyálta-lán nem tetszik és nem tartja igaznak.13

A kisebbségi záradékok általános érvényének kérdéséről, főként németországiés olaszországi bevezetésével kapcsolatban a konferencián továbbra is heves vitafolyt. Az elfogadtatásukra irányuló igyekezet meghiúsult, jobbára a brit küldöttek ellenállása miatt, akik azzal érveltek, hogy bevezetésük kisebbségek létrejöttéhez ve-zetne ott, ahol még nem léteznek, és ezáltal a stabilitás megbomlásának új tűzfész-kei jönnének létre.14

Az újonnan alakult államok kisebbségi és gazdasági kérdései 1919. május elsején életre hívták a Comité des nouveaux étatst, az új államok bizottságát. Május-ban újból felélénkült a zsidó küldöttek bizottságának a tevékenysége, amely a fentemlített szervezetnek beterjesztett memorandumban közigazgatási és kulturális autonómiát követelt az illető ország területén élő kisebbségek számára. A dokumentumban ennek feltételeként szerepelt, hogy a kisebbség lakosságon belüli arányameghaladja az 1 százalékot. A bizottság képviselői ezt az indítványt sürgősen elutasították, mivel ez szerintük egyet jelentene olyan körülmények megteremtésével,amelyek lehetővé tennék, hogy állam alakuljon az államban. Franciaország és Nagy-Britannia politikusai kezdettől fogva egyéni jogokat helyeztek kilátásba a kisebbségek számára.

A békekonferencián, 1919-1920 folyamán 10 nemzetiségi záradékot tartalma-zó szerződés megkötésére került sor (Lengyelországgal, Jugoszláviával, Csehszlová-kiával, Romániával, Görögországgal, Örményországgal, Magyarországgal, Ausztriá-val, Bulgáriával, Törökországgal). A zsidó közösségek vonatkozásában a békeszerződés a legmesszebbre Lengyelország esetében ment, ugyanis a többi szerződés-hez képest két speciális cikkelyt is tartalmazott: a 10. cikkely a saját zsidó iskolákról szólt, a 11. pedig a sabbath munkaszüneti napként való megélésének jogátmondta ki.15 Ezek a kisebbségi szerződések az illető állam számára a kötelességekkét általános érvényű típusát szabták meg. Egyfelől: az állam valamennyi lakosát,függetlenül attól, hogy az adott állam polgárai-e vagy sem, megilleti az élet és a sza-badság védelmének, valamint a szabad vallásgyakorlásnak a joga. Másrészt minden olyan polgárt, illetve kisebbséghez tartozó személyt, aki a faji, vallási és politikai kisebbség fogalmába belefér, megilletik az egyenlő polgári és politikai jogok, biztosítva a választás és választhatóság jogát ugyanúgy, mint a többség tagjai számára. Ide tartozott a szabad anyanyelvhasználat az üzleti életben, az egyházi szertartásoknál, a közéletben és a bírósági gyakorlatban. A jogok között szerepelt egyhá-zi, művelődési és pártoló szervezetek önköltségen történő alakításának joga is. Azokban a járásokban, ahol a kisebbség bizonyos számarányban élt, igényt tartha-tott az alapfokú anyanyelvű oktatás állami szavatolására és finanszírozására, valamint a hivatalos okmányok kisebbségi nyelven történő kiállítására.

Minthogy a kisebbségi jogok ez utóbbi köre nagyobbára az újonnan alakult államok polgárait érintette, további probléma merült fel. Kialakult az állampolgárságnélküli személyek csoportja. Helyzetüket bonyolította a honosság jogi kategóriájának újbóli bevezetése is, főként a volt Osztrák-Magyar Monarchia területén. Ezekben a zavaros háború utáni időkben sok személy különféle okoknál fogva nem rendelkezett illetőségi joggal, így nem kaphatott állampolgárságot egyetlen utódállam-ban sem. Ez a helyzet főleg a kisebbségeket, a politikailag nemkívánatos és hátrányos szociális helyzetű személyeket, a nyugdíjasokat, özvegyeket és árvákat sújtotta. A két háború közötti Csehszlovákiában számukat 80 ezerre becsülték. A Heimat-recht, tehát illetőségi joggal kapcsolatban szeretném megjegyezni, hogy Ausztriábanez a jog fontosabb volt, mint maga az állami hovatartozás. Az illetőségről maguk aközségek döntöttek, s ezeket elsősorban a gazdag és a köztiszteletben álló személyek érdekelték. A honosság 10 évi otttartózkodás igazolásával vált megszerezhetővé házasságkötés, a községnek születési helyként történő nyilvántartása, illetveközhivatali tisztség betöltése alapján. Az illetőségi jog ugyan meghatározó, de nemegyedüli előfeltétele volt az állampolgárság megszerzésének. Egyes esetekben ahatóságok megkövetelték a megfelelő lakhely igazolását, és a már említett, a lakos-ság többségével való faji, etnikai és nyelvi kompatibilitást. Az állampolgárság megszerzésének egész folyamatába beleszólt az időtényező is, minthogy a békeszerző-dések és a kisebbségi függelékek ratifikálása idején az illetőségi jogot maguk a köz-ségek is megadhatták. Ausztriában ez a jogszabály-módosítás azt eredményezte,hogy az Osztrák-Magyar Monarchia egykori területeiről, elsősorban Galíciából ésBukovinából származó zsidó menekültek ezrei folyamodtak honosításért, majd állampolgárságért Bécsben. S bár a törvény szerint erre megvolt a jogalapjuk, igyekezetük a politikai pártoknak, sőt magának a zsidó közösségnek az ellenállásába ütközött, minthogy annak nem fűződött érdeke „keleti koldusok” jelenlétéhez. Ezek-nek a személyeknek a Lengyelországba történő kitiltásához (ismeretes a lengyelkormánynak ez ügyben a Népszövetséghez intézett petíciója) jól jött az az érv, hogya zsidók sem etnikailag, sem nyelvileg – minthogy lengyelül és jiddisül beszéltek -nem tartoznak az osztrák nemzet többségéhez. Ennek folytán 25 ezer embernekkellett elhagynia Bécset.

Nemzetközi szinten az állampolgárság nélküli személyek problémájával első íz-ben az utódállamok nemzetközi konferenciája foglalkozott 1922-ben Rómában. ANépszövetség melletti Brit Liga 1926 tavaszán olyan határozatot terjesztett elő,amely felhívta a Népszövetség Tanácsát, hogy forduljon a Hágai Legfelsőbb Bíróság-hoz. Ennek tanácskozási joga volt az erről a témáról folyó vitában, s javaslatot tetta Népszövetség melletti Jogászbizottság létrehozására. A Népszövetség melletti Né-met Liga (a csehszlovákiai németeket képviselve) határozatot terjesztett a Népszö-vetség Tanácsa elé, ami azonban visszhangtalan maradt. Az állampolgárság nélkü-li személyek égető problémájáról vallanak a kisebbségi csoportok ülései is, az úgy-nevezett kisebbségi kongresszusok, amelyek szerveződése 1926-ban kezdődöttGenfben. Az 1926-ban tartott második ülésen megállapítást nyert, hogy az egyesutódállamokban eltérő az állampolgárság megszerzésének szabályozása. Némelyállamban ez a békeszerződés megfelelő cikkelyei, illetve a kisebbségi függelékekalapján történt, másutt viszont a hivatalnokok teljesen önkényesen jártak el. Akongresszus résztvevői megegyeztek abban, hogy az opció során általában az állam-érdek érvényesül, és a politikai, kisebbségi és szociális okokból nemkívánatos sze-mélyek állampolgárságot nem kapnak. Az állami hivatalok ilyesfajta magatartása vé-gighúzódott az egész két világháború közötti időszakon, minthogy az állampolgárságnélküli személyek problémáját az utódállamoknak a 20. évszázad harmincas évei-ben sem sikerült megoldaniuk.

A békeszerződések aláírását követően az újsütetű Népszövetség előtt felmerülta probléma: miként biztosítható az új geopolitikai térség stabilitása. A kisebbségekebben a képződményben olyan fontos elemet jelentettek, amely a maga követelé-seivel és elégedetlenségével veszélyeztethette az egész szerkezetnek az épségét.A Népszövetség azáltal, hogy a békeszerződésekből fakadó kötelezettségeket vál-lalt magára, kénytelen volt megalkotni a szerződés esetleges megsértése miatti panaszok megtárgyalásának procedúráját meghatározó alapvető rendszabályokat. Ezaz eljárásmód a húszas évek folyamán alakult ki, és végleges formáját csak a har-mincas éveket követően nyerte el. A kisebbségek képviselőinek panaszát csakolyan probléma képezhette, amelyet magában foglaltak az egyes kisebbségekkelkötött szerződések (így például a magyar kisebbség Romániában nem emelhetettpanaszt amiatt, hogy Romániában nincsenek gimnáziumok). Ily módon egyúttal kö-rülhatárolódott a kisebbségek számára garantált jogoknak a dimenziója is.

További korlátozást jelentett, hogy a szerződések értelmében, amennyiben fel-merült a bennük foglalt rendelkezések megsértésének gyanúja, az egész ügy kivizsgálásának és a jogorvoslásnak a követelésével csak olyan állam képviselője léphetett fel, amely tagja volt a Népszövetség Tanácsának. Később ezt a rendelkezést liberalizálták, és valamennyi állam és minden kisebbség benyújthatott petíciót a Népszövetséghez. Az egész folyamatot azonban ismét csak a Népszövetség Tanácsának tagja indíthatta el. A beadványnak 5 tartozékot kellett tartalmaznia:

1. Tartalma nem haladhatta meg a kisebbségi szerződések által nyújtott bizto-sítékokat.

2. Alaki szempontból nem tartalmazhatott olyan kitételeket, amelyek zavarnáka kisebbség tagjai és az illető, a kisebbséget magában foglaló ország közöt-ti politikai viszonyokat.

3. Nem lehetett névtelen.

4. Nem tartalmazhatott sértő kifejezéseket.

5. A benne foglalt információk nem képezhették tárgyát a megelőző petíciónak.

A beadvány tanulmányozása a Népszövetség Titkársága alá rendelt Adminisztratív és Kisebbségi Ügyek Bizottságára tartozott. Amennyiben a Bizottság elfogadha-tónak tartotta a beadványt, a főtitkárnak igazolnia kellett azt, és el kellett juttatnimásolatát annak az államnak, ahová a kisebbség tartozott. A külügyminisztériumaztán állásfoglalást dolgozott ki a petícióhoz. Ezt követően a beadványt az illető kormány állásfoglalásával együtt áttanulmányozta a Népszövetség Tanácsának mindentagja. A Tanács elnöke kinevezett két, később négy tanácstagot, hogy vele közösenáttanulmányozzák, és mondjanak véleményt a petícióról. Ennek a kis bizottságnakaz állásfoglalása a Népszövetség Tanácsához került véleményezésre, melynek ülésén részt vett az illető állam képviselője is. A Tanács ülését valamely Európán kívüli országból származó ún. raportőr (jelentéstevő) vezette be és fűzött magyarázatota petícióhoz. A vita végeztével a raportőr javaslatot tett a további eljárást illetően. Legtöbbször ez a következőképpen történt:

1. A Népszövetség Tanácsa az illető állam kormánya által kidolgozott értékeléstkielégítőnek találta, és a kérdést elhalasztotta.

2. A Népszövetség Tanácsa visszajuttatta az egész iratcsomót a raportornek az-zal, hogy fel kell újítani a tanácskozást az illető kormánnyal.

3. A Népszövetség Tanácsa a döntést későbbre halasztotta, mindaddig, amígnem kerül sor újabb információk benyújtására.

4. A Népszövetség Tanácsa a Legfelsőbb Bíróság javaslatára felszólíthatta az il-lető állam képviselőit a helyrehozatalra és az országban uralkodó állapotokmegjavítására.

Több száz petíciót nyújtottak be 1925-ig, de közülük csak három minősült elfo-gadhatónak: kettőben a lengyelországi és felső-sziléziai németek fogalmazták megkövetelésüket. A harmadik petíció a magyarországi zsidó közösség panaszát tartal-mazta a magyarországi egyetemeken bevezetett numerus clausus miatt.16

A nagyhatalmak kisebbségi politikájának fő célja a világháború utáni területi fel-osztás fenntartása volt. Többek között ennek folytán nyert először a történelembenintézményes jelleget a kisebbségvédelem. Az egyes országok kisebbségei nemzetközi biztosítékokat kaptak, és a garanciákat azok alkotmányaiban is lefektették.Ugyanakkor a kisebbségeket érintő cikkelyeknek összhangban kellett állniuk a nemzetközi egyezményekkel. Azáltal, hogy a kisebbségi szerződések az európai államokat első és másodosztályba sorolták, egyúttal a nagyhatalmi pozíciókat is erősítették, elsősorban Nagy-Britannia és Franciaország vonatkozásában. A nagyhatalmaka kisebbségi szerződéseket amolyan szükséges kompromisszumnak tekintették,amely végső soron a kisebbségek erőszakmentes asszimilációját volt hivatott szol-gálni. A kisebbségek asszimilációjának az állami többség érdekeivel való azonosu-lás nyomán kellett végbemennie. Ennek folytán a kisebbségi ügyintézésmód is erő-teljesen bürokratizálódott, feleslegesen vontatott volt, s a petíció jóváhagyása alárendelődött a politikai döntéseknek és érdekeknek. Kérdéses, hogy a nemzetállamielv, mely az első világháború után Nyugat-Európából terjedt el, előnyös volt-e Európa középső és keleti térségében is. Az állami szuverenitás új letéteményesei gyámjai lettek az állami szuverenitás volt megtestesítőinek, akik kiutat újból saját eman-cipációjukban és a versaillesi szerződés revíziójában láttak.

The study explains the genesis of minority protection created within the newworld system created after the first world war. It alsó outlines the guaranteesof minority protection included in the clauses of peace agreements betweenthe certain countries, and the method of examining complaints because of vio-lating these clauses, as well. This was the role of the new institution, theLeague of Nations, to guarantee peace. The author emphases that until 1926from the presented complaints after the long and difficult bureaucratic proce-dure there was legal remedy only in three cases. The study’s centre is to dis-cuss that question that at the peace conference the minority issue was main-ly raised by the representatives of non-state organisations, where the repre-sentation of Jewish communities was strong. After a comprehensive survey onthe state of Eastern-European Jews, creation of anti-Semitism and develop-ment of Zionistic movement that fact is explained that the Jewish communiti-es of that area had the strongest influence on peace creators. Their require-ments were taken over by the representatives of American Jews. Their organi-sation by the League of Nations required administrational and cultural auto-nomy for the minority everywhere, where their number exceeded 1 percent.Their requirement was rejected by the committee of newly established coun-tries, and the representatives of Great Britain and Francé from the beginningurged individual rights. The study’s conclusion is that the great powers consi-dered the minority agreements as an essential compromise that leads to theassimilation of the minority without any force.