Csehy Zoltán: Enea Silvio Piccolomini, a szerelem költője

Az olyan tu­da­to­san meg­kom­po­nált kö­te­te­ket, vers­cik­lu­so­kat, me­lyek köz­pon­ti te­ma­ti­kus ele­me a sze­re­lem, il­let­ve a sze­re­lem for­rá­sa­ként és cél­ja­ként meg­je­lölt (köz­pon­ti) nő­alak, jog­gal ne­vez­he­tünk sze­rel­mi de­di­ká­ci­ós jel­le­gű gyűj­te­mé­nyek­nek. Ez az an­tik elé­gia­köl­té­szet ál­tal ka­no­ni­zált (Ovi­di­us, Tibullus, Propertius), de már ko­ráb­ban is lé­te­ző (Catullus) kö­tet­for­má­ló elv szá­mos kom­po­zí­ci­ós elem és to­posz össz­já­té­ka kö­vet­kez­té­ben ki­kris­tá­lyo­so­dó mo­dellt ho­zott lét­re, mely a neo­la­tin köl­té­sze­tet lé­nye­gi­leg a qu­att­ro­cen­to kor­sza­ká­tól kez­dő­dő­en a sze­rel­mi-ero­ti­kus po­é­zis te­rén szin­te mind­vé­gig ural­ta.
E kö­tet­tí­pus egy sa­já­tos, ala­po­zó vál­to­za­ta Enea Silvio Piccolomini Cinthia cí­mű munkája.1 A kö­tet propertiusi jel­le­gé­re a szak­iro­da­lom már több­ször is fel­hív­ta a figyelmet,2 az imi­tá­ci­ós bá­zis­ként ke­zelt an­tik mo­del­lel va­ló kap­cso­la­tát a szö­ve­gek pri­mer ro­kon­sá­gi szint­jén már lé­nye­gé­ben fel­tér­ké­pez­ték. Ami­vel azon­ban ezek az egyéb­ként ki­vá­ló ta­nul­má­nyok adó­sak ma­rad­tak, az egy­részt a kom­po­zí­ci­ós-kö­tet­ti­po­ló­gi­ai me­cha­niz­mu­sok föl­tá­rá­sa, más­részt az intertextuális szö­veg­szer­ve­ző­dé­sek vizs­gá­la­ta, har­mad­részt pe­dig mind­ed­dig nem tár­gyal­ták a kö­tet Cinthia-versei és egyéb, nem Cinthiához írt, az elé­gi­kus di­men­zi­ó­tól nagy­ban kü­lön­bö­ző ver­se­i­nek vi­szony­rend­sze­rét.
Ha úgy­ne­ve­zett sze­rel­mi de­di­ká­ci­ós vers­kö­tet­ként ol­vas­suk a Cinthiát, el­ső­sor­ban nem­csak a szö­veg­sze­rű Propertius-megfeleltetésekre ér­de­mes kon­cent­rál­ni, ha­nem olyan stig­mák fel­ku­ta­tá­sá­ra, me­lyek ön­kén­te­le­nül is ki­üt­köz­nek a szö­veg testén.3 Az elé­gi­kus kö­tet­szer­ve­ző­dés egyik alap­vo­ná­sa egy fo­lya­ma­tos, szubsz­ti­tú­ci­ós já­ték­sé­ma, mát­rix re­to­ri­kai ke­re­te­i­nek ki­mun­ká­lá­sa az imá­dott nő kap­csán. Ér­de­mes meg­vizs­gál­ni te­hát a Cinthia cí­mű kö­tet nyi­tó­ver­sét. Az el­ső szó ma­ga a cím­adó név: Cinthia. E propertiusi intertextus nem­csak vis­­sza­csa­to­lást kí­ván a ró­mai elé­gi­kus ha­gyo­mány­hoz, ha­nem mint­egy es­­szen­ci­á­li­san fölül is ír­ja azt. Cinthia egy­szer­re a kö­tet tár­gya és ih­le­tő­je, tő­le ered mind az in­ven­ció, mind az elocutio („tu facis ingenium, tu facis eloquium”), rá­adá­sul az an­tik mi­to­ló­gia több sze­rep­lő­jé­nek vo­ná­sa­it és funk­ci­ó­it ké­pes ma­gá­ba in­teg­rál­ni. E vers­ből is vi­lá­go­san ki­tet­szik, hogy Cinthia egy­részt Mú­zsa­ként je­le­nik meg, egé­szen pon­to­san a Mú­zsák ve­ze­tő­je­ként, te­hát apol­lói funk­ci­ó­ban: „Te duce concedunt dive in mea vota sorores, / te duce Castalio somnia fonte bibo”, más­részt mint­egy ne­ve kód­já­ból ki­fo­lyó­lag (a Cynthia név Di­a­na is­ten­nő mel­lék­ne­ve is le­het) és an­ti­ci­pál­va a he­te­dik szá­mú Cinthia-verset, Di­a­na­ként, az­az a hold is­ten­nő­je­ként, aki majd ural­ni fog­ja a csil­la­gos eget („te quoque, si liceat, carmine ad astra feram”), majd vég­ze­tes sze­re­lem­ként, az­az egy­szer­re Amorként és Pár­ka­ként lát­hat­juk: „tu mihi principium, tu mihi fi­nis eris”. Ez a rö­vid köl­te­mény vég­ered­mény­ben a kö­tet tes­té­nek le­írá­sa. El­sőd­le­ges funk­ci­ó­ja az – amel­lett, hogy ki­je­lö­li azt a be­széd­mó­dot, mely­hez csat­la­koz­ni kí­ván, s mint­egy tu­dó­sít a könyv lé­nye­gé­ről –, hogy lét­re­hoz­zon egy szinekdochikus ént, Cinthia egóját, mely szá­mos mi­to­ló­gi­ai alak kom­po­nen­sé­ből áll ös­­sze ide­á­lis egés­­szé, s vá­lik ké­pes­sé az épp szük­sé­ges po­é­ti­kai, re­to­ri­kai funk­ció be­töl­té­sét biz­to­sí­tó me­ta­mor­fó­zis­ra. Ez a po­li­va­len­cia kü­lön­böz­te­ti meg Cinthiát a kö­tet töb­bi nő­alak­já­tól. Az utol­só sor­ra ki­vált sze­ret­ném fel­hív­ni a fi­gyel­met, hi­szen ez a propertiusi protézis4 szin­tén több szin­ten ér­tel­me­ző­dik. Az ih­le­tő-szö­veg­szer­ve­ző (mú­zsai) funk­ció ös­­sze­kap­cso­lá­sa a sze­rel­mi me­ta­mor­fó­zis mí­tosz­kor­rek­ci­ós vál­to­za­tá­val a sze­rel­mi de­di­ká­ci­ós vers­kö­tet egyik alap­jel­leg­ze­tes­sé­ge. A köl­te­mény a kom­po­ná­lás te­kin­te­té­ben is irány­adó, va­gyis ha az utol­só sort szó sze­rint ér­tel­mez­zük, ké­zen­fek­vő ma­gya­rá­za­tot ka­punk ar­ra a rej­tély­re is, hogy mi­ért hú­zód­nak a Cinthia-versek a könyv két vég­pont­ja fe­lé, s mi­ért nincs Cinthia-vers a kö­tet kö­ze­pé­ben. A principium kö­tet­kez­de­tet, a fi­nis pe­dig kö­tet­zá­rást is je­lent, nem ­csak a vég­ze­tes sze­re­lem, az­az az Amorként és Pár­ka­ként egy­szer­re meg­je­le­nő Cinthia irán­ti ér­zel­mek kon­ven­ci­o­ná­lis meg­je­le­ní­té­sét. Nem­csak a sors fo­na­lát lát­juk itt, ha­nem a kö­tet­szer­ve­ző­dés ve­zér­fo­na­lát is meg­kap­juk, egy sze­rel­mi re­gény­be csöp­pe­nünk be­le, mely­nek tör­té­né­se­it az elé­gi­kus tra­dí­ció szel­le­mé­ben tár­ja elénk a köl­tő a sze­re­lem meg­szü­le­té­sé­nek re­mé­nyé­től a sze­re­lem­től va­ló bú­csú­zá­sig. Az Adrianus Van Heck-féle kö­tet­re­konst­ruk­ció sze­rint 23 vers­ből ál­ló cik­lus el­ső tér­fe­lé­be, a principiumba há­rom vers jut (1, 5, 7), a kö­tet vé­gé­re, az­az a fi­nis rész­be négy (16, 19, 21, 23), a két tér­fél köz­ti részt ve­gyes köl­te­mé­nyek töl­tik ki 8 vers ere­jé­ig. A kö­tet­kom­po­zí­ció te­hát két­pó­lu­sú­vá for­mál­ja a kö­tetet, az el­ső pó­lus már­is a sze­rel­mi de­di­ká­ci­ós kö­te­tek újabb jel­leg­ze­tes stig­má­it vi­se­li ma­gán: az ide­a­li­zált hölgy a szingularitás el­vé­nek meg­fe­le­lő szép­sé­gű, aki még Phoebus és Ju­pi­ter sze­rel­mé­re is mél­tó, s min­den erényt bir­to­kol, le­szá­mít­va a pietas eré­nyét (5, 25–36),5 s ez meg­aka­dá­lyoz­za a sze­re­lem be­tel­je­se­dé­sét. A sze­re­lem nem más, mint furor („er­go vale et nostro cura indulgere furori” 5, 35). Nem ne­héz be­lát­ni, hogy Piccolomini sze­rel­mes ver­se­i­ben köl­té­szet­esz­té­ti­kai ter­mi­nu­so­kat is hasz­nál, s a köl­tői fe­szült­sé­get épp az ér­tel­mez­he­tő­ség ilyen szin­te­zé­se ad­ja: Le­o­nar­do Bruni egy Giovanni Marrasióhoz írt le­ve­lé­ben egy, a fent idé­zett vers­sor­hoz na­gyon ha­son­la­tos Marrasio-sor ma­gya­rá­za­ta­ként („Indulgere velis nostro, Arretine, furori” Ang. 1, 21)6 rész­le­te­sen ki­fej­ti a pla­tó­ni Phaidroszból ere­dez­tet­he­tő furor ta­nát: „divini rursus furoris partes quattor: vaticinium, misterium, poesis et amor. His vero deos totidem praeesse veteres putaverunt: nam vaticinium Apollini, misterium Dionyso, poeticam Musis, amorem Veneri tribuebant. […] Qui vero absque furore Musarum poeticas ad fores, ut inquit Plato, accedit, sperans quasi arte quadam poetam se bonum evasurum, inanis est ip­se atque eius poesis. Prae il­la qaue ex furore est, haec quae ex prudentia disperditur. Poetarum er­go furor a Musis est, amantium vero a Venere.”7 A furor két utób­bi vál­to­za­ta Piccolomininél szer­ves egés­­szé ol­vad ös­­sze, ahogy ez a nyi­tó­vers­ből is ki­vi­lág­lik.
A sze­re­lem be­tel­je­se­dé­sét az idő kor­lá­toz­za, a sze­re­lem s így a hoz­zá kö­tő­dő furor is élet­kor­füg­gő: „respondet lusibus etas, / talia lascivus tempora querit amor” (5, 11–12). Az idé­zett szö­veg lusus sza­va szin­tén bír köl­té­szet­esz­té­ti­kai di­men­zi­ók­kal is: töb­bek közt az an­tik Diomedes Ver­gi­li­us-élet­raj­zá­nak praelusiones ter­mi­nu­sát idé­zi, mely Ver­gi­li­us fi­a­talko­ri, az Ae­ne­is meg­írá­sa előt­ti mű­vei kö­zül a már Servius ál­tal té­ve­sen ne­ki tu­laj­do­ní­tott Priapeát és a Bucolicát jelöli.8 A ver­gi­li­u­si élet­pá­lya­mo­dell, mely bi­zo­nyos élet­ko­ro­kat han­gol ös­­sze bi­zo­nyos köl­tői meg­nyi­lat­ko­zá­si for­mák­kal és mű­faj­ok­kal, több hu­ma­nis­ta mo­dell­je­ként szol­gált, s tud­juk, hogy pél­dá­ul Antonio Beccadelli vagy ké­sőbb Janus Pan­no­ni­us is lusus-szal kezd­te köl­tői pá­lyá­ját, s cél­ként az eposz vagy panegyris mű­fa­ja le­be­gett a sze­mük előtt.9 A kis­köl­té­szet e szer­zők szá­má­ra elő­já­ték jel­le­gű volt, és bi­zo­nyos élet­kor­hoz is kö­tő­dött: nem je­len­ték­te­len e fel­is­me­rés sze­re­pe ab­ban sem, hogy a Beccadelli ál­tal meg­ho­no­sí­tott és a Cinthia-kötet né­hány he­lyén is fel­lel­he­tő priapikus be­széd­mód a ver­gi­li­u­si vagy an­nak hitt pá­lya­mo­dell fé­nyé­ben nyer­he­tett le­gi­ti­má­ci­ót. A Hermaphroditus cí­mű Beccadelli-kötet amel­lett, hogy a Ver­gi­li­us­nak tu­laj­do­ní­tott Priapea hang­üté­sét hív­ja élet­re, per­szo­ni­fi­kált kö­tet­ként je­le­nik meg, komp­lex Ver­gi­li­us-pa­ró­di­a­ként is ér­tel­me­ző­dik. Piccolomini Cinthiájának szin­tén kar­di­ná­lis sze­rep­lő­je Ver­gi­li­us, még­hoz­zá két mó­don is, egy­részt a köl­tő té­te­le­sen két ver­set is szen­tel ne­ki, egy kom­pa­ra­tív laust (2) (Homerust és Ver­gi­li­ust ve­ti ös­­sze) és egy epi­tá­fi­u­mot (3), mely fel­szó­lít­ja ko­ra köl­tő­it, ál­doz­za­nak töm­jént (az­az ver­se­ket) Ver­gi­li­us sír­ja előtt tisz­te­leg­ve a köl­tő is­ten­sé­gé­nek. Más­részt Adrianus van Heck té­te­le­sen ki­mu­tat­ta, hogy Piccolomini köl­té­sze­té­ben a leg­több intertextus köz­vet­le­nül Ver­gi­li­us­tól származik.10 A kor köl­tői kö­zül a vá­te­sze­ket szó­lít­ja meg („vos igitur, vates, quos secula nostra tulere, / ipsius ad tumulum munera ferte, precor” 3, 5–6), akik mél­tók ál­do­za­tot be­mu­tat­ni a sír­nál („munera sint versus”), s így a furor ré­vén a vaticiniumhoz is kap­cso­lód­ni lát­szik.
Ha a Cinthia-verseket nem vá­laszt­juk le a kö­tet szer­ves egé­szé­ről, lát­ha­tó, hogy Piccolomini kö­te­te – no­ha az elé­gi­kus sze­rel­mi de­di­ká­ci­ós kö­tet­tí­pust kép­vi­se­li – a könyv szö­veg­anya­gát a kor köl­tő­i­hez ha­son­ló­an a varietas el­ve sze­rint ren­dez­te el, s egy­szer­re több szó­la­mot és be­széd­mó­dot is mű­köd­tet. A vers egy­részt a szinekdochikusan ös­­sze­ra­kott egojú Cintha ado­má­nya, más­részt Ver­gi­li­us sír­já­ra szánt ado­mány, me­lye­ket a köl­tő ver­gi­li­u­si intertextusokból hoz lét­re. A Cinthia-versekben szá­mos ver­gi­li­u­si stig­ma van je­len a pri­mer intertextualitáson túl is, az 5. vers­be pél­dá­ul a má­so­dik ec­lo­ga is be­le­ol­va­só­dik. Amel­lett, hogy Ver­gi­li­us: „Nec sum adeo informis” (B. 2, 25) so­rá­ból Piccolomini is pro­fi­tált „sum ne adeo informis? nul­lon sum dignus amore? / sum ne ego progenie degener ip­se mea? (5, 21–22), ma­gát az elé­gi­kus alap­ál­lást öt­vö­zi az idill­ben sze­rep­lő Corydon sor­sá­val: a vers­ér­tel­me­zés egyik fon­tos kom­po­nen­se le­het te­hát a ver­gi­li­u­si bukolika fe­lő­li ol­va­sat. Ugyan­csak egy ver­gi­li­u­si fi­gu­rá­val va­ló azo­no­su­lás le­he­tő­sé­gét vil­lant­ja fel a 23. köl­te­mény (In Amorem), mely a 10. ec­lo­ga Gallusának sor­sát idé­zi meg: „haud aliter, sevo cum Gallus amore periret, / Menelaus et lacrimas saxa Licea dabant” (23, 31–32). A lusus fo­gal­ma te­hát nem­csak sze­rel­mi ját­sza­do­zást je­löl, ha­nem a sze­rel­mi ját­sza­do­zás meg­éne­kel­he­tő­sé­gé­nek idő­sza­kát is mint­egy be­ha­tá­rol­ja. Ovi­di­us a ver­gi­li­u­si Bucolica já­té­kos erotizmusát is fel­hasz­nál­ta sa­ját mű­ve­i­nek vé­del­mé­ben: „Bucolicis iuvenis luserat ante modis”, T. 2, 533), s már csak ezért is pár­hu­zam von­ha­tó a priapikus és a bu­ko­li­kus köl­té­szet praelusiones jel­le­ge kö­zött. Piccolomini lususa te­hát a ver­gi­li­u­si praelusiones je­gyé­ben is ér­tel­mez­he­tő­nek lát­szik, s ez le­gi­ti­mál­ja majd beccadellianus jel­le­gű ver­se­it, il­let­ve azok be­il­leszt­he­tő­sé­gét egy alap­ve­tő­en elé­gi­kus, sze­rel­mi de­di­ká­ci­ós kö­tet­be.
A sze­rel­mi de­di­ká­ci­ós vers­kö­te­tek egyik alap­prob­lé­má­ja az epi­kus jel­le­gű narráció kép­ze­té­nek fel­kel­té­se, mely­nek ré­vén az ol­va­só úgy érez­he­ti, hogy egy sze­rel­mi re­gény­be csöp­pent be­le, mely autobiográfnak tün­te­ti fel ma­gát, ugyan­ak­kor a köz­ve­tett­ség re­to­ri­ká­ját al­kal­maz­za. A sze­rel­mi re­gény, el­ső­sor­ban a catullusi vál­to­za­tos­ság­esz­mény (ezt le­het­ne mond­juk varietasparadigmának ne­vez­ni) je­gyé­ben nem szük­ség­sze­rű­en kö­vet sem idő­ren­di, sem min­den vo­nat­ko­zás­ban lo­gi­kus sor­ren­det, az­az rend­sze­rint sza­ka­do­zott, és a fel­vil­lan­tás po­é­ti­ká­já­val él. A sze­rel­mi re­gény a cik­lus má­sik fe­lé­ben bon­ta­ko­zik ki iga­zi tör­té­nés­sé: a 19. vers­ből ki­de­rül, Cinthia fér­jes as­­szony, akit a köl­tő nor­ma­sze­gés­re csá­bít a catullusi foedus amititiae je­gyé­ben: „femina deformi vidua est que nupsit amanti” (19, 11). A sze­re­lem be­teg­ség­ként je­le­nik meg a 21. vers­ben, me­lyet csak Cinthia gyó­gyít­hat. Fo­ko­za­to­san tu­da­to­sul, hogy a sze­rel­mes lég­üres tér­be ke­rül, s in­vek­tí­vá­ban tá­mad Ámor­ra (23. vers), s be­kö­vet­ke­zik a ki­áb­rán­du­lás, a divortium, rá­adá­sul a vers mint­egy exemplummá is avat­ja a sze­rel­mi tör­té­ne­tet, s mint­egy in­tő és el­ret­ten­tő pél­da­ként tá­rul az if­jú­ság elé. Lát­ha­tó te­hát, hogy még a varietas-paradigmának en­ge­dő, jel­leg­ze­tes sza­ka­do­zott­sá­got is rend­sze­rint erő­tel­jes nar­ra­tív ke­ret­be ágya­zot­tan tá­lal­ja a köl­tő, va­gyis a ki-ki­sik­la­tott kro­no­ló­gia (rend­sze­rint ho­má­lyos) kez­dő és vég­pont­jai sem min­dig raj­zo­lód­nak ki tisz­tán. A propertiusi sze­rel­mi tör­té­net kez­dő­so­rá­nak („Cynthia prima suis mi­se­rum me cepit ocellis”, Prop. 1, 1, 1) va­ri­án­sát Piccolomini a kö­tet zá­ró ver­sé­ben ak­ti­vál­ta új­ra „Cinthia sidereis mi­se­rum me infixit ocellis” (23, 81.).
Az óko­ri Tibullus elé­gi­á­i­nak el­ső köny­ve a varietast hár­mas­sá­gok meg­győ­ző rend­sze­ré­ben mű­köd­te­ti (a fi­lo­ló­gia az el­ső könyv szer­kesz­tett­sé­gét au­ten­ti­kus jel­le­gű­nek tart­ja), s Mars és Venus tör­vé­nye­i­nek ös­­sze­csa­pá­sát egy ki-ki­bom­ló há­rom­sze­rep­lős (Delia, Marathus és Messala) „tör­té­net­be” ágyaz­za. A tibullusi kom­po­zí­ci­ó­hoz Giovanni Marrasio kö­te­te áll a leg­kö­ze­lebb: egy prefatióból és nyolc vers­ből ál­ló cik­lu­sát úgy ren­de­zi el, hogy a szin­te li­ne­á­ris­nak mond­ha­tó narratívát há­rom más­hoz írt köl­te­mén­­nyel tö­ri meg. Az el­ső és utol­só vers ke­re­té­ben va­ló­sá­gos fik­tív au­to­bi­og­rá­fia raj­zo­ló­dik ki: az ív Angelina el­ér­he­tet­len szép­sé­gé­nek rend­kí­vü­li ihletett­ségű fes­té­sé­től, sa­ját sze­rel­mé­nek bi­zony­ga­tá­sán, a sze­rel­mi ud­var­lás el­uta­sí­tá­sa mi­at­ti ke­ser­gés szen­ve­dés­la­bi­rin­tu­sán át a köl­tő el­kép­zelt ha­lá­lá­ig ve­zet. A konst­ruk­ció szem­pont­já­ból sem mel­lé­kes a kö­te­tet át­ha­tó kont­raszt­ív in­dít­ta­tás: a köl­tő a Piccolomini csa­lád őse­i­ről sze­ret­ne ír­ni, de meg­re­ked Angelinánál. A he­ro­i­kus té­mák­tól va­ló el­zár­kó­zás szin­tén elé­gi­kus stig­ma. Beccadelli ver­se Marrasióhoz,11 mely Angelina bá­ja­it rész­le­te­zi, ket­tős ol­va­sa­tot kí­nál, lé­vén, hogy a vers­kö­tet di­csé­re­tét is al­le­go­ri­kus ér­te­lem­ben ma­gá­ba rej­ti. Parodisztikus iró­ni­á­val szem­lé­li a kö­tet elé­gi­kus ten­den­ci­á­it, ami­kor a lé­gi­es Angelina cunnusát sem hagy­ja ki di­csé­re­té­ből, mond­ván: „balsama cunnus olet.”
Ez az am­bi­va­lens hoz­zá­ál­lás a sze­rel­mi, il­let­ve ero­ti­kus köl­té­szet két re­gisz­te­ré­hez, mely ré­szint lét­re­hoz­za a szingularitás el­vén ala­pu­ló szinekdochikus nő­ala­kot, ugyan­ak­kor ne­vet­sé­ges­sé is te­szi, is­me­re­te­im sze­rint együt­te­sen csak a Cinthia-kötetben for­dul elő. Épp ezért fon­tos a két di­men­zió el­vá­laszt­ha­tat­lan­sá­gá­nak hang­sú­lyo­zá­sa, s a propertiusi vo­nu­lat ön­ké­nyes ki­eme­lé­se ko­moly de­for­má­ci­ók­hoz ve­zet­het. Piccolomini ön­iró­ni­á­já­nak és szatirikus-invektivikus el­len­pon­to­zó tech­ni­ká­já­nak leg­szem­lé­le­te­sebb pél­dá­ja a kö­tet 14. ver­se, az In Corinum, mely a szingularitás el­vé­nek meg­fe­le­lő­en ki­dom­bo­rí­tott nő­ala­kot pa­ro­di­zál­ja a vi­ze­let em­le­ge­té­se kap­csán, nyil­ván rész­ben Beccadelli egyik epig­ram­má­ja nyo­mán (Herm., 1, 18). Hang­sú­lyo­zan­dó, hogy itt nem va­la­mi­fé­le per­verz vá­gyak meg­fo­gal­ma­zá­sá­ról van szó, ha­nem egy to­pos re­to­ri­kai ar­gu­men­tá­ci­ó­val alá­tá­masz­tott ne­vet­sé­ges­sé té­te­lé­ről, mely rend­sze­rint az imá­dott hölgy il­la­tok­kal kí­sért theofaneiájával kap­cso­la­tos. A két el­len­té­tes pó­lus ös­­sze­kap­cso­lá­sát ver­bá­li­san is jel­zi a köl­tő: a sze­rel­mest az elé­gi­kus-ero­ti­kus re­gisz­ter­ben (19, 8) ugyan­úgy procus-nak ne­ve­zi, mint a priapikusban (14, 9). A 19. Cinthia-vers bra­vúr­ja ép­pen ab­ban áll, hogy mind­két re­gisz­ter­ben tel­jes ér­té­kű ol­va­sa­tot kí­nál­hat. A nyi­tó­sor is­mét Beccadellire is utal: „Cinthia, quid ploras? nitidos quid turbat ocellos? / quis modo te fletus, quis modo langor habet?” (Ad Cintiam, 19, 1–2), „Quid fles? En nitidos turbat tibi fletus ocellos?” (Ad Ursam flentem, 2, 9, 1). A mind­két eset­ben propertiusi alaphangoltságú vi­gasz­ta­ló vers­ként in­du­ló szö­veg fo­ko­za­to­san csap át egy má­sik hang­nem­be: Beccadellinél a vi­gasz­ta­lás­ból men­te­ge­tő­zés lesz, mely so­rán a köl­tő el­ta­gad­ja ko­ráb­bi obsz­cén ver­se­it, Piccolomini vi­gasz­ta­lá­sa pe­dig egy he­do­nis­ta élet­ve­ze­té­si ka­la­uz­zá vá­lik, me­lyet a controversiae tí­pu­sú fel­ad­vá­nyok és is­ko­lai gya­kor­la­tok re­to­ri­kai el­já­rá­sa­it al­kal­maz­va old meg. E vers pár­ja a ké­sőb­bi Puella in amatorem cí­mű vers (Epygrammata, 72), mely­ben már a nő ok­tat­ja ki sze­rel­me­sét.
Az elé­gi­kus köl­tő há­lás, hogy az el­ér­he­tet­len hölgy nem ve­ti el ma­gá­tól, ha­nem is­ten­nő­ként meg­mu­tat­ko­zik előt­te, s ve­ze­ti élet­út­ján a szol­gá­la­tá­ba sze­gő­dött köl­tőt (7). Az el­ér­he­tet­len­ség te­tő­pont­ja a 7. köl­te­mény, mely­ben Cinthia hold­is­ten­nő­ként je­le­nik meg: a sze­re­lem te­hát szol­gá­lat (servitium), a szol­gá­lat pe­dig tibullusi ér­te­lem­ben vé­ve obsequium, mely­nek egyik alap­for­má­ja a köl­té­szet ma­ga. A 16. vers té­te­le­seb­ben is meg­fo­gal­maz­za a servitium amoris toposzát.12 E pon­ton is­mét ér­de­mes fel­hív­ni a fi­gyel­met a nyi­tó vers­cso­kor kom­po­zí­ci­ós bra­vúr­já­ra, mely a Ver­gi­li­us-kul­tuszt is szin­te obsequiumként és servitiumként áb­rá­zol­ja a jö­ven­dő köl­tői szá­má­ra. A nar­ra­tív ke­ret­tör­té­net és a fő epi­kai váz sar­ka­la­tos pont­ja sem élet, sem ha­lál, le­be­gő ál­la­pot fel­old­ha­tó­sá­gá­nak kér­dé­se: ne­ve­ze­te­sen az, hogy át­jár­ha­tó­vá vá­lik, vál­hat-e az ide­a­li­zált nő szfé­rá­ja és a föl­di vi­lág. A nő vi­lá­ga szin­túgy konst­ruk­ció, to­pog­rá­fi­á­ja és lét­szfé­rái a köl­tői kép­ze­let kon­ven­ci­o­ná­lis to­po­szok­kal ope­rá­ló szü­le­mé­nyei: va­gyis az át­jár­ha­tó­ság lé­nye­gi­leg köl­té­szet és referencialitás közt zaj­lik, te­rem­tett és re­á­lis vi­lág fe­szül egy­más­nak. Ezt a referencialitást azon­ban a szo­ká­sos­nál job­ban be­fo­lyá­sol­ják a mű­fa­ji kon­ven­ci­ók és az eh­hez iga­zo­dó kanonizációs tö­rek­vé­sek. Fel­tű­nő, hogy Piccolomini köny­vé­ben az elé­gi­kus stig­ma kanonizációs as­pek­tu­sai nem mu­tat­koz­nak meg. Egy ilyen lát­vá­nyos stig­mát lát­ha­tunk pl. Marrasiónál: „Ut quondam Gallo placuit sua blanda Licoris / Lesbiaque, ut fertur, gra­ta, Catulle, tibi, / Ut fuit Ovidii cantata Corinna, Properti / Cinthia et ut Ne­me­sis pulchra, Tibulle, tua, / Sic ego Marrasii ferar Angelina Sicani…”, mely egy­szer­re iro­da­lom­tör­té­net dió­héj­ban, egy­szer­re önkanonizációs kí­sér­let és klas­­szi­kus ér­te­lem­ben vett szphragisz. Piccolomini ér­de­kes mó­don nem az elé­gi­kus ká­nont em­le­ge­ti, ha­nem Ver­gi­li­us köl­té­sze­te mel­lett (a ver­gi­li­u­si lusushoz csat­la­ko­zik) tesz hi­tet kö­te­te két ver­sé­ben is. Landino Xandrájában e ká­non­ba so­ro­ló­dik Pet­rar­ca, s ez­ál­tal a két vi­lág (a föl­di és az ide­a­li­zált) köz­ti át­jár­ha­tó­ság fel­ol­dá­sát a petrarcai ascensio re­mé­nye je­lent­he­ti. Piccolomini kö­te­te vi­szont ki­zá­ró­lag az an­tik be­széd­mód­ba in­teg­rá­ló­dik, ahol az át­jár­ha­tó­ság fel­szá­mo­lá­sát ál­ta­lá­ban (ahogy ese­tünk­ben) a discidium vagy a descensio je­len­ti, va­gyis az imá­dott nő irán­ti ér­zel­mek meg­szű­né­se, il­le­tő­leg a nő vis­­sza­he­lye­zé­se a föl­di szfé­rá­ba.
Az is­ten­nő­ként mu­tat­ko­zó Cinthia el­len­pont­ja a me­ta­mor­fó­zis­ver­set (7.) meg­elő­ző In Aragnem cí­mű epig­ram­ma, mely­ben egy ré­sze­ges öreg­as­­szony je­le­nik meg, aki meg­aka­dá­lyoz­za, hogy lát­has­sa sze­rel­me­se sze­mét (az­az a na­pot és a hol­dat). Ez a vég­ered­mény­ben paraclausithyronnak mi­nő­sü­lő köl­te­mény szin­tén Beccadellivel, egy Alda-verssel mu­tat ro­kon­sá­got (Herm., 2, 4). A Fabella cí­mű nar­ra­tív vers (10) meg­íté­lé­se és ér­tel­me­zé­se is szá­mos am­bi­va­len­ci­át rejt ma­gá­ban: a fabella mint ter­mi­nus Antonio Beccadelli Hermaphroditusában is meg­je­le­nik (1, XV, Ad Lepi­dinum responsio et quare ursus cauda caret): al­le­go­ri­kus be­szé­det je­lent, olyan tör­té­ne­tet, mely több­szin­tű ér­tel­me­zés le­he­tő­sé­gét hor­doz­za ma­gá­ban, még­hoz­zá oly mó­don, hogy az ér­tel­me­zé­si szint­ék két éle­sen kü­lön­bö­ző szin­tet kép­vi­sel­nek: „Accipe ridiculam, dulcis lepidine, fabellam / et quae quod poscis dissoluisse queat.” A fabella olyan me­se, mely lé­nye­gi­leg pél­dá­zat, s ar­ra szol­gál, hogy egy alan­­tas jel­le­gű tör­té­nést (Beccadellinél ez a paedicatio) a pri­mer ol­vas­ha­tó­ság szint­jén sza­lon­ké­pe­sen, meg­té­vesz­tő al­le­gó­ri­á­ba ren­dez­ze. E me­tó­dus a priapikus köl­­té­szet egyik já­té­kos meg­nyi­lat­ko­zá­si for­má­ja, az úgy­ne­ve­zett versus retrogradi vagy antisztrephon egyik kör­mön­fon­tabb vál­to­za­ta­ként is ér­tel­mez­he­tő, s a kor szá­mos köl­tő­jé­nél fel­ell­he­tő. Piccolomini Fabellája sem csu­pán egy Itá­li­á­ba sod­ró­dott né­met lány tör­té­ne­te, akit sze­rel­me­se csalt ide, majd el­ha­gyott, s egy anyó vett ol­tal­má­ba. A lányt az anyó a köl­tő­re bíz­ta, s majd mi­u­tán egy ol­dal­ös­vé­nyen diszk­ré­ten el­tűn­tek, s ott egy Faunus el­ra­gad­ta és va­ló­szí­nű­leg meg­erő­sza­kol­ta, a köl­tő Orpheusként zo­ko­gott utá­na.
Campanus Piccolomini-életrajzában is hang­sú­lyoz­za a köl­tő ro­kon­szenv­ét a fabella iránt: „multa scripsit, inter qaue et leviusculae qaedam fabellae.”13 A fabella leviuscula és a fabella ridicula va­ló­szí­nű­leg ro­ko­nít­ha­tók egy­más­sal. A kis tör­té­net­ből priapikus ol­va­sat­ban ki­de­rül, hogy a lányt lé­nye­gi­leg a vám­sze­dő­he­lyen üz­let re­mé­nyé­ben árul­ta a jám­bor anyó, aki lé­nye­gé­ben ke­rí­tő­nő, aki bér­be ad­ta a lányt, ám a sze­rel­mi vál­lal­ko­zás a köl­tő szem­szö­gé­ből néz­ve ku­darc­ba ful­ladt. A tes­ti­ség di­men­zi­ói erő­sen je­len van­nak a szö­veg­ben, nem­csak a lány szép­sé­gé­nek le­írá­sá­ban, s a nász­ra érett­sé­gé­nek hang­sú­lyo­zá­sá­ban, ha­nem a vá­lasz­tott mi­to­ló­gi­ai hát­tér­anyag ex­po­ná­lá­sá­ban is: a Faunus ál­tal el­ra­bolt nim­fa és Orfeus tör­té­ne­té­nek fel­vil­lan­tá­sá­ban. A lány Itá­li­á­ba ke­rü­lé­sé­nek le­írá­sa is egy Beccadelli-helyre em­lé­kez­tet, mely az Epithaphium Nichinae Flandrensis, scorti egregii cí­mű sír­vers­sel ro­ko­nít­ja a köl­te­ményt:

„rapta fui e pat­ria teneris, pulchella, sub annis,
mota proci lacrimis, mota proci precibus”
(Beccadelli, Herm., 2, 30,3–4)

„il­la proci lacrimis motam se et fraude relictam
et que pretereo plurima damna refert”
(E. S. Piccolomini, Cint., 10, 23–24)

Mind­eb­ből ta­lán már le is von­ha­tó az a meg­fi­gye­lés, hogy Piccolomini Cinthia cí­mű kö­te­té­nek ra­di­ká­lis ér­de­me és újí­tá­sa, hogy mes­te­ri fo­kon ké­pes öt­vöz­ni a propertiusi ha­gyo­mányt a priapikus lusus di­men­zi­ó­i­val, s ez nem­csak a vers­kö­tet mű­fa­ji sok­szí­nű­ség­ben ölt tes­tet, ha­nem az intertextuális há­ló ki­szé­le­sí­té­sé­ben és a szi­mul­tán ol­va­sa­tok le­he­tő­sé­gé­ben is meg­nyil­vá­nul. Hang­sú­lyoz­ni sze­ret­ném to­váb­bá, hogy no­ha a hu­ma­nis­ta vers­kö­tet-kom­po­zí­ci­ók ön­azo­nos­sá­ga gyak­ran ké­tes vagy ne­he­zen re­konst­ru­ál­ha­tó, még­is dön­tő je­len­tő­sé­gű­nek lát­szik a cik­lu­sok vagy kö­te­tek egé­szé­nek vizs­gá­la­ta az ér­tel­me­zés­le­he­tő­sé­gek fel­tá­rá­sá­ban.