A tanulmány a csehszlovák hatalmi szervek reagálásainak kontextusába helyezve vizsgálja a magyarországi felkelés és forradalom dél-szlovákiai visszhangját. Látószöge kiterjed az országos és a szlovák pártvezetés, valamint részben a vidéki pártszervek intézkedéseire, valamint a katonai téren tett lépésekre. Ebbe a közegbe ágyazva értelmezi a magyar kisebbség körében uralkodó helyzetet, a hivatalos sajtómegnyilvánulásokat és az ügynöki jelentéseket. A fejleményeknek ezeket a szféráit egységes folyamat részeként, egymáshoz kapcsolódva mutatja be, keresve a közöttük levő összefüggéseket. Így metodológiáját tekintve az eddigi feldolgozásoktól eltérő módszert alkalmaz. Azokban ugyanis az egyes szférák egymástól általában elkülönülnek, elmosódik az időrend, számos esemény a folyamatokból kiragadva jelenik meg. Viszont a folyamatoknak október 23-tól november 4-ig is megvan a maga dinamikája.
A forradalom eseményeit szakaszokra bontva tárgyalja. E téren a csehszlovákiai helyzet alakulását követve igyekszik megragadni meghatározó csomópontokat. Köréjük csoportosítja a különböző területeken zajló történéseket.
A forrásokat illetően a dolgozat természetesen felhasználja az eddigi szerzők írásaiban szereplő tényeket. Ezeket új összefüggésekbe helyezi, s hozzájuk kapcsolja saját, a prágai és a pozsonyi központi levéltárban folytatott kutatási eredményeit.
A tanulmány egyfajta összkép kialakítására tesz kísérlet. Ez vélhetően lökést adhat a részproblémák és részterületek kutatásának elmélyítéséhez, kiváltképp a hiányzó dél-szlovákiai helytörténeti megközelítések alkalmazásához.
A kérdéssel foglalkozó eddigi tanulmányok szerint a csehszlovák központi pártvezetés a magyarországi helyzettel már 1956. október 23-án foglalkozott Antonín Novotný főtitkár szóbeli tájékoztatása alapján. Döntést hozott október 28-ának, a köztársaság megalakulásának megünneplésére vonatkozóan, teljes készültséget elrendelve a Belügyminisztérium egységei számára.1 Másnap, újabb híreket szerezve a magyarországi fejleményekről, összeült Csehszlovákia Kommunista Pártja (CSKP) Központi Bizottságának Politikai Irodája, de Antonín Novotný főtitkár nélkül, aki Moszkvába utazott a Nyikita Hruscsov által tartott tanácskozásra.2 Még október 23-i keltezéssel készült a Politikai Iroda ülésének programja, amelyben önálló pontként szerepelt önkéntesek magyarországi bevetésének megfontolása a szovjetekkel belügyi vonalon történő konzultáció alapján. Egyetértés esetén az akció végrehajtása Fábry Istvánra hárult volna. Az elképzelés háttere mindmáig tisztázatlan.3
Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának és Szlovákia Kommunista Pártja (SZLKP) Központi Bizottságának Politikai Irodája 1956. október 24-én szinte egy időben ülésezett. A prágai csúcsvezetés határozata az intézkedések elvi irányvonalára helyezte a hangsúlyt. Kiemelte a Központi Bizottságnak az SZKP XX. kongresszusa utáni „alkotó szellemű” politikáját, a pártegység megőrzésének fontosságát, az életszínvonal emelésében elért eredményeket. A gazdaságirányítással összefüggésben külön is felhívta a figyelmet a „kispolgári nézetek elleni harcra”.4 Ehhez kapcsolódva viszont leszögezte: „Ami a Gomulka és Nagy Imre által képviselt programnyilatkozatot illeti, egyelőre tartózkodni kell a nyilvános állásfoglalástól.”5 Az ülés határozatának kézírásos eredetijében a bírálat kifejezés is szerepelt. A végleges változatból viszont az is kimaradt, hogy a párton belüli tájékoztatás során a magyarországi események okait vizsgálva „rá kell mutatni a magyar elvtársak által elkövetett hibákra”.6 Nem tudni, hogy a 18 óra 30 perckor véget ért ülés idején a résztvevők kaptak-e már valamiféle jelzést Antonín Novotnýtól, aki október 24-én reggel utazott Moszkvába, és 25-ére virradó éjszaka tért haza Prágába.7 Az idézett megfogalmazások mérséklése ilyesfajta feltételezésre adhat okot.
A pozsonyi pártvezetés tanácskozásáról készült feljegyzésben viszont nincsenek erre utaló nyomok.8 Sőt, mintha Karol Bacílek vezető titkár késztetést érzett volna a bíráló értékelésre, amikor kijelentette, hogy „sem a magyar, sem a lengyel pártvezetés nem tulajdonított kellő határozottságot az ellenforradalmi elemekkel, kiváltképp a külföldről jövő támadásba lendülésükkel szemben”.9 Bacílek ugyan megállapította, hogy „nálunk más a helyzet, de azért készenlétben kell lenni”.10 Ezért döntés született arról, hogy a Politikai Iroda több tagja utazzon ki a kerületekbe. Ugyanakkor a kerületi és a járási pártbizottságoknak küldött gépírói távirat – tájékoztatva Gerő Ernő által október 23-án este „nacionalista, antiszemita és ellenforradalmi elemek garázdálkodásának” nevezett diáktüntetést elítélő beszédéről, valamint arról, hogy a tüntetést Nagy Imre is elítélte – utasította a járási pártbizottságokat, hogy gondoskodjanak magyarul tudó pártaktivistákról, akik megfelelő válaszokat tudnak adni a felmerülő kérdésekre. Bacílek egyben megerősítette a magyarországi sajtó behozatalára vonatkozó tilalmat. A KB titkárának, Augustín Michalièkának a tájékoztatása alapján, mely szerint Szlovákiában magyarországi tudományos-ismeretterjesztő csoport tartózkodik, s ez „kétes” témákról tart előadásokat, az ülés úgy döntött: a delegációt tapintatosan haza kell küldeni.11
A szlovákiai pártvezetés figyelmének előterébe került a diákság körében uralkodó helyzet. A Csehszlovák Ifjúsági Szövetség (CSISZ) Szlovákiai Központi Bizottságának elnöke, Milan Rázus ezzel kapcsolatban úgy tájékoztatta a résztvevőket, hogy a főiskolásokat foglalkoztatják a magyarországi és a lengyelországi fejlemények, de a vita körükben a CSISZ KB legutóbbi plénumülésének szellemében zajlik.12 Másnap viszont a Politikai Iroda kétnapos ülésére a kommunista párt pozsonyi kerületi titkára, Jozef Lenárt és a pozsonyi városi titkár, Herzkova által beterjesztett jelentésben Rázus arra hívta fel a figyelmet, hogy ellenállás és ingadozás mutatkozik a májusi diáktüntetések szervezőinek kizárását illetően. Hangsúlyozta: épp a magyarországi fejlemények kapcsán kell rámutatni, hogy mennyire helyesek voltak a diákokkal szemben nyáron foganatosított intézkedések.13 Bacílek értékelésében óvott ugyan a kritika elfojtásától, de kijelentette: „elutasítjuk a helytelen nézeteket, és nem engedjük meg a pártellenes megnyilatkozásokat.”14
A Politikai Iroda másnapi, október 25-i ülésének fő pontja az SZLKP KB november 8–9-én esedékes ülésére tervezett, a szlovákiai mezőgazdaság helyzetével foglalkozó referátum megtárgyalása volt. A vita érdekes mozzanatai közé tartozott a Megbízottak Testülete alelnökének, Oskár Jeleònek a hozzászólása, aki úgy vélekedett, hogy a KB küszöbön álló ülésén megkerülhetetlen lesz a magyarországi és a lengyelországi fejlemények mezőgazdasági vonatkozásainak tisztázása. „Megítélésem szerint Nagy és Gomulka beszámolójának egyes részei komoly visszhangot fognak kiváltani a földműveseink körében.” Ehhez hozzátette: „az egyedüli helyes út a szövetkezetesítés a szovjet példa alapján, ragaszkodás a begyűjtési rendszer helyességéhez és indokoltságához.”15 A hozzászólás arról a hangulatról tanúskodik, mely szerint a „budapesti lázadás felszámolása rövid idő kérdése, amit végrehajt a szovjet hadsereg a már Nagy Imre vezette és hatalmon maradó kormány egyetértésével és közreműködésével.
Az október 24-e utáni napok ismeretlen, illetve kellő figyelemben nem részesült mozzanatai közé tartozik, hogy a szovjet–jugoszláv kapcsolatok terén beállt javulás közepette, amikor is a hruscsovi vezetés kísérletet tett Jugoszláviának a szocialista táborba történő valamiféle integrálására, magyarországi és lengyelországi írói körök részéről kezdeményezést történt – a szlovák irodalmárok irányában is – magyar, szlovák, lengyel, jugoszláv föderációs elképzelések szorgalmazására. Ez ügyben szlovákiai magyar részről Tóth Tibor, a szlovákiai magyar írók szerveződésének vezető alakja Budapesten is járt.16 Ezekben a napokban Miskolcon felvetődött a határon túli magyarok kérdése is, de ezt azonnal a szomszéd népekkel való kapcsolatok föderatív megoldási lehetőségét is magában foglaló elképzeléssel azonosították.17 Az eddigi kutatások szerint nincs nyoma annak, hogy akár a felkelő csoportok állásfoglalásaiban, akár kormányszinten előfordult volna a csehszlovák–magyar határmegvonás ügye. Az úgynevezett irredenta megnyilatkozások, bármennyire is igyekezett azokat a csehszlovák politikai és katonai vezetés akut veszélynek feltüntetni, tulajdonképpen múltbeli utórezgések szociálpszichológiai, politikailag jelentéktelen lenyomataként jelentkeztek.
Az SZLKP KB Politikai Irodájának október 24-i ülésén a Magyarország részéről jövő ideológiai-politikai hatás elhárítására irányuló figyelem mellett felvetődött a katonai intézkedések foganatosításának kérdése is. A tanácskozáson jelen volt a belügyminiszter-helyettes is. A feljegyzésből úgy tűnik, hogy ekkor már birtokában volt annak a belügyminiszteri megbízásnak, melynek értelmében irányítása alatt biztonsági törzs jön létre a belügyi csapatok átcsoportosításának koordinálására, valamint a határvidéket érintő biztonsági intézkedések megszervezésére. Feladatul kapták a magyarországi fejleményekkel kapcsolatos információszerzést és az illegálisan Csehszlovákiába átjutott magyarországi állampolgárok ügyének kérdését is. A feljegyzésben az is szerepel, hogy segítséget kérnek a csehszlovák hadseregtől.18
Sem a prágai legfelsőbb vezetés anyagaiban, sem a Politikai Iroda október 24-i, sem a másnapi, Novotný moszkvai útjának eredményeivel megismerkedő ülés határozataiban, sőt még az október 26-i tanácskozásról készült feljegyzésben sincs szó a hadsereg igénybevételéről. Jan Štaigl hadtörténész szerint azonban a magyarországi eseményekre történő csehszlovák katonai reagálás már 1956. október 24-én elkezdődött, megítélése szerint valószínűleg annak nyomán, hogy a csehszlovák hadsereg vezérkari főnöke, Kratochvíl vezérezredes és Antonín Novotný pártfőtitkár között – miután a moszkvai tanácskozás véget ért – telefonbeszélgetésre került sor.19 Másnap, október 25-én adott parancsot Bohumír Lomský nemzetvédelmi miniszter a belügyi alakulatok katonai egységekkel történő megerősítésére. Ugyanakkor jóváhagyta a szlovák–magyar katonai határvédelmi tervet is.
Ez a terv az 560 kilométer hosszúságú (csehszlovákiai) szlovák–magyar határt katonailag hat, egyforma elosztású készültségi és első vonalbeli alakulatokkal ellátott szakaszra osztotta. Eszerint október 25-én elkezdődött az összességében 6850 személyből álló állomány kijelölése és felvonulása a megszabott területekre. Az így eszközölt határbiztosítás kilométerenként hat, illetve később tíz katonával számolt.20 A katonai alakulatoknak kiegészítő és kisegítő szerep jutott, amely a nemzetvédelmi miniszternek még az 1953-ban kiadott, a szlovákiai, tehát 2. katonai körzetre vonatkozó parancsaiból indult ki. Ezek a belső szociális elégedetlenség miatti zavargások felszámolására és a kívülről jövő provokációk elhárítására irányultak. A Magyarországgal mint szövetséges országgal szembeni határőrzés nem terjedt ki összefüggő fegyveres határvédelem kiépítésére. Szlovákia egyfajta hátországnak számított a csehországi, tehát 1. katonai körzetben összpontosuló, offenzív feladataival Nyugat felé orientált főerők számára. A szlovákiai körzet békebeli, éppen csak a kerethatárokon belül feltöltött állománya a csehszlovák hadsereg létszámának mindössze 5 százalékát tette ki.21
A politikai és katonai intézkedések terén október 26-án érezhető, hogy azok konkretizálásában elmozdulás történt. Aznap este 18 órai kezdettel rendkívüli ülést tartott a nemzetvédelmi miniszter kollégiuma. A tanácskozáson nézetkülönbség alakult ki a politikai főcsoportfőnök, Prchlík altábornagy és Kratochvíl vezérkari főnök között a készültségbe helyezés kérdésében. A politikai főcsoportfőnök úgy vélekedett, hogy a készültséggel járó feladatokat fokozatosan kell megismertetni az alakulatokkal, titokban tartva azokat a katonák előtt, tekintettel a lakosság nyugalmának megőrzésére. A vezérkari főnök szerint viszont a lakosságra épp az erődemonstráció hat – a magyarországi fejlemények nyomán – megnyugtatóan. A miniszter végül is a készültségi egységek fokozatos feltöltése mellett döntött. Az ülésen a kifejezetten szlovákiai helyzettel és teendőkkel foglalkozva javaslat született a veszélyeztetett helyeken gyorsan bevethető mozgékony egységek létrehozására. A hozzászólásokban erőteljesen hangsúlyozták a parancsok teljesítésének politikai előkészítését, az azok kiadását megelőző, a kommunistákkal folytatott beszélgetés fontosságát, a párt- és állami szervekkel való szoros kapcsolat fenntartását. A javaslatok között szerepelt a külföldi rádióadások hallgatásának a katonai körletekben történő betiltása is. A vezérkari főnök még aznap parancsba adta a 2. katonai körzet parancsnokának a magyar–szlovák határ mentére vonatkozó katonai intézkedések megtételét. A dokumentumot Kratochvíl altábornagy október 27-én hajnali 3 órakor látta el kézjegyével.22 Ebbe már parancsként került be két gyors bevetésű csoportosítás létrehozása az államhatár Magyarországról jövő esetleges megsértésének elhárítására, valamint tartalékosok négyheti gyakorlatra szóló behívása. A parancs kétszer is – a páncélos egységekkel és a gépesített alakulatokkal kapcsolatban is – hangsúlyozta, hogy a tartalékos állományból csak az 1954-ben leszerelt vagy annál idősebb cseh és szlovák nemzetiségű személyek vonultathatók be.23
A vezérkari főnök aláírásának október 27-e hajnalára történt elhalasztása alighanem összefüggött a vezérkar hadműveleti főnökétől délutántól hajnalig beérkezett, a határ menti állapotokról szóló helyzetjelentések összegzésével. Ebben szerepelt, hogy napközben átlépte Oroszvárnál a határt a mosonmagyaróvári határőrzászlóalj parancsnoka, és két századból álló segítséget kért, amit csehszlovák részről elutasítottak. A magyar határőrzászlóalj beszámolt arról, hogy a felkelők a laktanyán kívül már az egész várost uralják.24 A zászlóalj elleni támadások egész nap ismétlődtek. A jelentések beszámoltak a határ menti magyar városokban zajló tüntetésekről, a komáromi helyőrség esti átállásáról a felkelők oldalára. Ugyanilyen, Ipolyság térségében várható fejleményekről is érkezett jelentés, valamint arról, hogy a felkelők elfoglalták Rajkát, és Esztergomtól tíz kilométernyire több mint száz tüntető megkísérelte átlépni a határt. Minden bizonnyal ezek az események álltak a miniszter kollégiumán elfogadott, majd vezérkari parancsba adott intézkedések hátterében. Este 21 óra 40 perckor a vezérkari főnök parancsba adta a Pozsony és Komárom közötti határszakasz azonnali megerősítését, speciális hidászalakulat Pozsony és Bős közötti őrjáratát. A másnapi jelentések azzal folytatódtak, hogy hajnalban a garamkövesdi vasútállomásra magyar részről több tankból leadott lövedék csapódott be. Dél körül érkezett jelentés arról, hogy a mosonmagyaróvári határőrzászlóalj parancsnoka, Dudás százados Pozsonyban, a pártközpontban tartózkodik.25 Az esti órákban küldött, megerősített információ szerint Pozsonytól keletre (pontosabb körülhatárolás nélkül) a magyar határőrizetet a felkelők katonákból és civilekből álló egységei veszik át, és a korábbi határőröket visszavezénylik az ország belsejébe.
Október 26-án ülésezett a CSKP KB Politikai Irodája is. Ennek határozataiban kiemelt hangsúlyt kapott az alsóbb pártszervezetek már előző nap elrendelt készültségben tartása, naponkénti többszöri munkahelyi összejövetelekre és nyilvános gyűlésekkel kiegészülő támogatására szólítva fel.26 Karel Kaplan szerint a párt akkori „mozgósítása” és a tömegszervezetek bevonása korábban nem ismert méreteket öltött, s a szervezők számára meglepően kedvező eredményeket hozott.27 Döntés született a Nemzeti Front Elnökségének összehívásáról, főként a nagy októberi szocialista forradalom 39. évfordulójának és a földműves-szövetkezetek III. kongresszusának megtartásával kapcsolatban, ami természetesen szorosan összefüggött a magyarországi események csehszlovákiai visszhangjával is. Az ülés programjában többször is és önálló pontként szerepelt a magyarországi helyzet Novotný főtitkár általi ismertetése. A határozat meglepő módon kiegészült az október 24-i hruscsovi értékelés után időszerűségét vesztőnek hitt kísérlettel, önkéntesek Magyarországra küldésével, melynek megvalósítása, maga a toborzás a szovjet belügyi szervek beleegyezése esetén Fábry Istvánra hárult volna.28 Nem tudni, vajon nem ez a szándék húzódott-e meg a magyarországi feldolgozásokban október 26-hoz kötve található ama megállapítások mögött, hogy a csehszlovák pártvezetés fegyveres támogatást ajánlott fel a magyar pártvezetésnek, amit az visszautasított.29 Az erre utaló nyomokról azonban sem a csehszlovákiai korabeli anyagokban, sem a feldolgozásokban nem történik említés.
A CSKP KB Politikai Irodája következő ülését október 29-én tartotta. Ennek 26 pontból álló gazdag programjában a 22. pontként került sor annak a levélnek a jóváhagyására, amelyet a csehszlovák kormány a magyar kormányhoz intézett. A sorrend azonban nem egészen tükrözte a levélnek tulajdonított fontosságot. Mindjárt a levél első mondata a magyarországi vérontás miatti aggódást fogalmazta meg, ugyanakkor a továbbiakban őszinte elismeréssel adózott annak a roppant igyekezetnek, amelyet a magyar kormány a vérontás megszüntetése, a béke helyreállítása érdekében kifejtett, s „amely kifejezésre juttatja a magyar nép alapvető érdekeit”.30 A levél bizalmáról biztosította a magyar kormányt annak a meggyőződésnek a szellemében, hogy a „nép támogatására és a szocialista demokrácia erejére támaszkodva következetesen halad tovább a szocialista fejlődés útján”.31 Az eredeti szöveg kiegészült azzal, hogy Csehszlovákia kormánya a kölcsönös együttműködés és segítségnyújtás szellemében kész támogatást nyújtani a károk gyors helyreállításához és a gazdasági feladatok teljesítéséhez.
A levél bizalmat árasztó hangnemben fejezi ki azt a meggyőződést, hogy a kormány felszólítására a még harcoló csoportok is leteszik a fegyvert, ami már nyilván reagálás a Janza Kálmán honvédelmi miniszternek október 28-án reggel a rádióban elhangzott nyilatkozatára, amely felszólította a még ellenálló csoportokat, hogy szabad elvonulás ellenében tegyék le a fegyvert. Nem eléggé világos azonban, hogy mennyit tudott a legfelsőbb csehszlovák pártvezetés Nagy Imre október 28-án elhangzott kormánynyilatkozatáról, amely „népforradalomnak” nevezte a magyarországi eseményeket. Némi töprengésre adhat okot, hogy a levélfogalmazvány címlapjának hátoldalán egy Novotnýtól származó fél mondat szerepel: „De nem azért, hogy Nagy kormánya részesüljön támogatásban.” Persze a megjegyzés önmagában nehezen értelmezhető.
A szlovákiai magyarság bekapcsolása a pártpolitika kiszolgálásába
Ugyanaznap ülésezett az SZLKP KB Politikai Irodája is. Ezen már részt vett a CSKP KB titkára, Bruno Köhler is, akit még a prágai csúcsvezetés október 28-i ülése delegált Szlovákiába azzal a megbízatással, hogy koordinálja a párt- és a biztonsági szervek munkáját.32 Köhler szerepét Szlovákiában azonban kimondatlanul úgy vették, mint a Novotný részéről a Szlovákia és a szlovák pártvezetés iránti bizalmatlanság megnyilvánulását, melynek táptalajt adott a Novotný-féle centralizációs törekvésekkel szembeni hangulat.
Bacílek a magyarországi helyzetet ismertetve kijelentette, hogy a magyar határtérségben dúl a fehérterror.33 Köhler első tapasztalataira hivatkozva megállapította, hogy nem kielégítő a dél-szlovákiai járási pártbizottságok védelme, s a magyar dolgozóknak nyújtott segítséget is elégtelennek tartotta. Az Új Szó Magyarországra juttatását említve hangsúlyozta az orientálás, a helyes irányvonal megszabásának fontosságát. Új elemként jelentkezett a magyarországi helységekkel való kapcsolatok építése. Köhler felhívta a figyelmet arra, hogy kerülni kell a magyarországi kormány támadását, mert „nem tudni, milyen kormány is van odaát”.34 A hazai propaganda felerősítésére szólított fel, nyilván tartva a Magyarországról jövő hatásoktól, különös tekintettel a dél-szlovákiai magyarságra.
A Politikai Iroda feladatul adta Augustín Michalièkának, hogy hívja össze a Csemadok vezető képviselőit, s adjon számukra tájékoztatást, milyen irányban fejtsenek ki tevékenységet, segítséget nyújtva a magyar lakosságnak a magyarok erkölcsi-politikai egységének megszilárdításában.35 A megfogalmazás – magyarokból álló „lakossági csoportot” emlegetve – érezhetően szemben állt a dél-szlovákiai magyarság közösségi mivoltával. Az egységteremtés nyilván közösségbe tömörülést jelentett, s a dél-szlovákiai magyarok összefogására vonatkozott.
A Csemadok aznapi datálással másnap, október 30-án megjelent állásfoglalása azonban kerülte a közösségi jellegre utaló megfogalmazást, amikor a bevett – „szlovákiai magyar dolgozók” – kifejezést használta.36 Ebben ugyanis az összefogás alapjaként nem a közösséget alkotó nemzetiségi együvé tartozásra helyeződik a hangsúly, hanem az egyedi alkotóelemek szociális meghatározottságára. „Mi, csehszlovákiai magyar dolgozók, a Csehszlovák Köztársaság szabad és egyenjogú polgárai hűséggel tömörülünk pártunk, Csehszlovákia Kommunista Pártja és népi demokratikus kormányunk köré” – áll a Csemadok felhívásában. Ugyancsak a nemzetiségi összetartozás-tudatnak a „dolgozók” megjelöléssel történő ködösítéséről tanúskodott az a felsőbbség kegyeinek keresésére valló devóció, hogy „hűségünk és hazafiságunk élénk bizonyítéka az a lelkes törekvés, melyet hazánk magyar dolgozói fejtenek ki nemzetgazdaságunk, de különösen a szocialista mezőgazdasági termelés növelése érdekében”.37 Persze a közösségi lét dimenzióinak jelzésére azért lehetőséget adott „a hazánk népeinek (tehát nemzeteinek és nemzetiségeinek) egységét demonstráló szólam. Lehetséges, hogy az ideológiai alapozású öszszetartozás-tudat mégiscsak egyfajta eszközül szolgált a szlovákiai magyarsággal szembeni újabb kollektív vád alá helyezés elhárítására.
Ezzel kapcsolatban érdekes, a szlovákiai magyarság és az anyanemzet, illetve a magyar kisebbség egészére kivetített egyéni politikai magatartást feszegető fejtegetésbe bocsátkozott Szesztay Ádám.38 Szerinte az érsekújvári Elektrosvit munkásgyűlésen 1956. október 25-én elfogadott nyilatkozatban az a kitétel, hogy „a magyar nép nem akar és nem is akarhat zavargásokat”, a magyar nemzeti közösség egészét igyekezett mentesíteni a kollektív felelősségre vonástól, beleértve a szlovákiai magyarságot is. Tehát Szesztay egyfajta kultúrnemzeti összetartozás-tudat felvillantásaként értelmezi az állásfoglalást, s ezt összefüggésbe hozza a másnapi, Magyarország elleni beavatkozás felajánlásával (tehát az önkéntes egység Fábry István általi létrehozásának szándékával). Szesztay gondolatmenete arra irányul, hogy az említett tényekben a csehszlovákiai magyarságnak az egyetemes magyarságot mentő „avantgárd” szerepet tulajdonítson a magyarországi „zavargások” elleni fellépésben. Igaz, Fábry István egyszerre képviselte a hatalmat a szlovákiai magyarság körében és a „szlovákiai magyar dolgozókat” a hatalomban. (Egyébként Fábry István sohasem tett említést arról, hogy ilyesfajta megbízatásra szemelték volna ki. Valószínű, hogy nem is tudott róla. Erős a gyanú, hogy a szlovákiai magyarok esetleges szerepvállalását egyszerűen pragmatikus, nyelvi szempontok motiválták. Ezt látszik alátámasztani a Csemadok állásfoglalásának a szlovákiai magyar dolgozókat a magyarországi lakosságtól elkülönítő beállítottságában. Elgondolkoztató viszont Szesztay Ádámnak az az észrevétele, hogy a Csemadok-felhívás közlése nem volt zökkenőmentes, mert a második oldalon jelent meg. Tény, hogy az anyag szlovák fordítása Pavol David titkárságát is megjárta. Mindenesetre a felhívásban tetten érhető a nemzetiségi-közösségi jelleg meglétével küszködő fogalmazásmód, amikor „hazánk népeinek egysége” mellett emel szót. Ebben ugyanis benne foglaltatnak mind a nemzetek, mind pedig a nemzetiségek. Igaz, a szövegben előfordul a hazánk nemzetei és nemzetiségei meghatározás is. A nép azonban eleve dimenziót tágító hatást kelt. A zavart azonban fokozhatja, hogy a kiáltvány a szlovák nép és a magyar nép barátságának megbontására irányuló törekvést emleget, ami folytán kérdésessé válhat, hogy a magyar nép kategóriája – akár az akkori értelmezés szerint is – miként határolható körül.
A Csemadok központi elnökségének felhívásával egy időben az Új Szó közzétette a szervezet besztercebányai kerületi aktíváján részt vevő „magyar dolgozók” levelét is, amely a Híven a párthoz és a Szovjetunióhoz felcímet viselő hűségnyilatkozatként a „kerületben élő magyar nemzetiségű kultúrmunkások nevében jelent meg.39
A Csemadok-álláspont közzétételének napján szólalt meg először és saját vezércikkel az Új Szó.40 Az írás a magyarországi eseményeket országos szempontból és a szovjet tömbpolitika érdekérvényesítésének megfelelően közelítette meg. „Nem mindegy nekünk, hogy mi történik a közvetlen szomszédunk, a Magyar Népköztársaság területén, mert ez az ország a szocializmus táborához tartozik éppúgy, mint a mi országunk.”41 Ebből az alapállásból kiindulva hivatkozott az egyes munkahelyeken születő határozatokra és a CSKP Központi Bizottságához érkező levelek tömegére mint a magyar nép kormányával és a Magyar Dolgozók Pártjával való szolidaritás kifejezésre juttatására. A lap örömmel fogadta, hogy Nagy Imre vezetésével új kormány alakult, amelyet a magyar nép valamennyi rétegét képviselő „népi kormányként” aposztrofált. Ennek szerepét nemcsak az ellenforradalom letörésére irányuló igyekezettel azonosította, hanem fontos lépésként is ahhoz, hogy az élet viszszatérjen a rendes kerékvágásba. Aligha véletlen, hogy az Új Szó itt népi kormányt emleget, miközben a magyarországi lapok nemzeti kormányról írtak. A népi jelző itt alighanem a nemzet fogalmának elkerülésére szolgált, tehát a kormány csehszlovákiai megítélésében, a vele való csehszlovákiai szolidaritásban nem az etnikai, hanem a szociális összetevőket helyezte előtérbe.
A cikkben sajátos vagy kifejezetten szlovákiai magyar magatartás prezentálása nem fordul elő. A „mi, csehszlovákiai dolgozók” gyűjtőfogalommal kapcsolódik öszsze az új kormány és párt támogatásának kifejezésre juttatása. Erre épül a magyar népet az „ellenforradalmi bandák, aljas garázda és kegyetlen csoportok, külföldi reakció által támogatott hazai rendszerellenes elemek” puccskísérletétől elkülönítő szemlélet. Így azt hangsúlyozza, hogy mindez nem a magyar nép érdeke, annak képviselőivé – „magyar hazafiakká kikiáltva” – a felkelés leverésének hívei lépnek elő. Ezt a vezércikk még Petőfit idézve is nyomatékosítja. A Szesztay Ádám által kultúrnemzetinek tekintett érsekújvári állásfoglalás tehát nem igen tekinthető a magyar népet Magyarország lakosságával azonosító hivatalos szemlélet túllépéseként.
A Magyarország népén belüli differenciálás jelei alighanem összefüggnek a megelőző napi, František Dvorský kassai kerületi titkártól és a Kassai kerületbe delegált Oskár Jeleòtől származó figyelmeztetéssel, hogy a Magyarország felé irányuló propagandatevékenységben – főként az Új Szó hasábjain – kerülni kellene az eseményeket egyetemlegesen ellenforradalmi elemeknek tulajdonító megfogalmazásokat, kidomborítva, hogy a fejlemények alakulásában ezek részelemnek számítanak, amelyek „belopóztak a dolgozók közé”.42
Így kiváltképp érdekes, hogy az Új Szó október 29-i számának első oldalán megjelent a Nemzeti Front Központi Bizottságának október 27-én tartott elnökségi üléséről a magyarországi helyzetről árnyaltabb megfogalmazást tartalmazó közlés, miszerint „az ellenforradalmi erők demagóg módon visszaélve a magyar lakosság egyes rétegeinek követeléseivel, soviniszta lázadások kirobbantására törekedve komoly vérontást idéztek elő”.43
Jan Drdának, a cseh Állami Díjas írónak a Rudé právóból átvett jegyzete – úgyszintén az első oldalon – vakvágánynak minősítve ugyan, de említést tesz a nagyobb demokráciához vezető út jelszaváról, amely a béketábor egységének megtörésére irányuló törekvések közepette szerinte nem jelenthet egyebet, mint behódolást a reakció sötét erői előtt. Ez pedig a szabadság sírjának megásásához vezet, s ennek csak a Horthy- és Szálasi-féle söpredék örülhet.44
A lap ismertetést közölt a Csehszlovák Írók Szövetsége plenáris ülésén elfogadott nyilatkozatról is, amely tételszerűen szögezte le, hogy a „szocializmust építő nemzetek életében nincs olyan probléma, amit ne lehetne megoldani úgy, ahogy azt az SZKP XX. kongresszusa megmutatta, vagyis a nyílt bírálat és önbírálat útján”. Ehhez kapcsolódva a magyarországi helyzet alakulásában kiindulópontként mutatott rá a „közélet további demokratizálására és a múlt hibáinak kijavítására irányuló nemes törekvésre”, amivel viszont a szocializmus ellenségei visszaéltek.45
Az Új Szó október 29-i vezércikke bekerült a magyarországi terjesztésre készített különszámba is, de már október 31-én, amikor Nagy Imre kihirdette a többpártrendszert.46 Ehhez minden bizonnyal hozzájárult (vagy lehetséges, hogy ez eleve meghatározó szempont volt) a „magyar nép feleszmélésének” jeleire utaló hangvétel. Ezek között szerepelt, hogy Budapesten már csak egy-két kisebb csoport tartja magát, munkástanácsok, üzemi fegyveres őrségek alakulnak, lakóbizottságokat hoznak létre, amelyek gondoskodnak egyes házak lakóinak biztonságáról. A cikk úgyszintén örömmel fogadta a kormány munkáját támogató ideiglenes nemzeti bizottságok működését, amelyek az egyes városkerületekben segítenek az élelmiszerellátással és a közlekedéssel kapcsolatos gondok megoldásában. A különszám e cikkel tehát az ideológiai beállítottságon túlmenően egyfajta, a rend helyreállítását szorgalmazó, praktikus szempontokat szem előtt tartó látásmódot is igyekezett érvényesíteni. Közölte a csehszlovákiai írók állásfoglalását is és Krista Bendová őszi rapszódia című, a pozsonyi Pravdából átvett versét, amely a magyar tragédia közepette egyszerre válthatott ki modoros szenvelgésként érzékelt hatást, de a helyzetet eléggé nem ismerők között belső lelki tépelődésről tanúskodó kisugárzást is olyan költői képekkel, hogy „Petőfit temetik új sírhalomba Budapesten 1956-ban”.47
A politikai lépésekkel párhuzamosan összeült a nemzetvédelmi miniszter rendkívüli kollégiuma is.48 A tanácskozás fő pontja a szlovákiai katonai kerületben történt intézkedésekről szóló, Doèkal tábornoknak, a vezérkar hadműveleti főnökének beszámolójával kezdődött. A miniszter a jelentést bírálatban részesítette annak nem eléggé alapos előkészítése miatt, amihez csatlakozott Rytíø miniszterhelyettes is.
A dokumentumok szerint a tulajdonképpeni vita alapjául „A nyugalom biztosítása a Csehszlovák Köztársaság területén és a magyar határon” című anyag szolgált, melyet Kratochvíl vezérkari főnök és Doèkal hadműveleti főnök közösen terjesztett elő. Ebben a magyarországi fejleményeket illetően olyan jellemzés szerepelt, hogy a Csehszlovákiával határos területeket a „felkelők bandái tartják birtokukban”. A helyzetértékelés nem tartotta kizártnak, hogy „az ellenforradalmi erők” megkísérlik a betörést Szlovákia területére, és a felkelést megpróbálják kiterjeszteni a szlovákiai vidékekre. Ehhez az a feltételezés is társult, hogy a felkelés leverése során „az ellenforradalmi csoportok” kiszorulnak Szlovákia területére. A javasolt intézkedések között szerepelt a részleges mozgósítás sürgős előkészítése.
A kollégium lefolyásáról készült feljegyzés szerint a vitában a miniszter kijelentette, hogy a helyzet egyelőre nem annyira súlyos, hogy ilyen megoldáshoz kelljen folyamodni, s a részleges mozgósítás elrendelése elfogadhatatlan, mert ez óhatatlanul azt a benyomást keltené, hogy a Magyar Népköztársaság ellen mozgósítunk. (A miniszter nyilván ez alatt Magyarország elleni támadó szándékot értett.) Úgyszintén szót emelt a csehországi körzet erőinek meggyengítése ellen. A hadműveleti főnök szerint a felkelők részéről Csehszlovákiával szembeni területi követelésekre utaló szándékok mutatkoztak. A vitában a határbiztosítás elégtelenségével kapcsolatban a belső tartalékok jobb kihasználására irányuló javaslatok hangzottak el, beleértve a régebbi típusú tankok hadrendbe állítását is. Megállapították, hogy a tankok felvonultatása a magyar határvidéken „a soviniszta tendenciák visszaszorításához is jól jönnek”.
A döntések kapcsán külön hangsúlyt kapott, hogy a CSKP KB az éberséget, a tervteljesítést szorgalmazva a magyar kormány sokrétű támogatását tartja szem előtt, s megengedhetetlennek tekinti a szövetséges kapcsolatok lazulását. Ez a kitétel némi támpontul szolgálhat a miniszter és a vezérkari főnök között az intézkedések radikalizmusának kérdésében mutatkozó különbség, sőt talán ellentét érzékeléséhez. Karel Kaplan szerint a miniszter véleménye a politikai vezetéshez igazodott, amely nem hitt a felkelés Szlovákiára való kiterjesztésének lehetőségében. A vezérkari főnök „katonai gondolkodásmódja” azonban felnagyította a veszélyt, és a hatalmi eszközökkel történő megoldás fontolgatásának rendelte alá a helyzetértékelést és az intézkedési javaslatait. A vezérkari főnök felfokozott cselekvőkészsége egy ugyancsak furcsa javaslatában is kifejezésre jutott. Azzal állt elő, hogy tegyék számára lehetővé a találkozást a magyar vezérkari főnökkel – aki a helyén maradt –, hogy kikérhesse véleményét a helyzet alakulásával kapcsolatban. A miniszter úgy látta, hogy ez ironikusan hatna. A vezérkar részéről ugyanis panaszok hangzottak el azzal kapcsolatban, hogy nem rendelkeznek elegendő hírszerzési adattal, minthogy ilyen tevékenységet Magyarországon nem folytatnak. Kérték, hogy ezt tegyék szóvá a politikai vezetés előtt is. Figyelemre méltó viszont Karel Kaplan meglátásában, hogy meglepetésként kezeli a felkelés leverésének a vezérkari főnök általi előrejelzését akkor, amikor a második beavatkozásról a szovjet vezetés még nem is hozott döntést. Karel Kaplan arra gyanakszik, hogy a vezérkari főnök már megsejtett valamit e változatnak a vezető politikusok közötti felbukkanásáról, illetve hogy a szovjet vezérkar már meg volt győződve az újabb beavatkozás fontosságáról, és annak előkészítésén dolgozott.49 A szovjet vezetésen belüli helyzet- és megoldáskeresés azonban ezekben a napokban, október 31-ig, meglehetősen ellentmondásos volt, s nem valószínű, hogy ebből (már október 29-én) olyasmi kiszivároghatott volna, mint amit Kaplan feltételez. Egyébként a miniszteri kollégium Bojkov szovjet tanácsadó tájékoztatása alapján – aki állandó jelleggel részt vett ezeken a tanácskozásokon – olyan helyzetértékelést fogadott el, amely szerint Budapesten a kormány és a pártközpont ura a helyzetnek, a szovjet hadsereg kezén vannak a legfontosabb kormány- és állami objektumok. Ezért aktív Csehszlovákia elleni támadás veszélye nem fenyeget, csupán „különböző hírszerzők, bandák és menekülők” behatolásától kell tartani.50
Kölcsönös szemhunyások
A Rudé právo október 29-én közölt vezércikkben (amelyet az Új Szó másnap leközölt az átvétel forrásának feltüntetésével) nincs semmilyen utalás és reagálás a magyarországi „ellenforradalom” népmozgalommá minősítésére.51 A cikk megírása során aligha volt sejthető, milyen fordulatok történnek Budapesten és Moszkvában. A csehszlovák közvéleményben arra, hogy október 30-án déli 12 óra 30 perckor a Kossuth Rádió bejelentette: koalíciós, az 1945-ös pártösszetételnek megfelelő kormány alakul,52 alighanem csak a magyarul tudók, illetve a dél-szlovákiai magyarok körében figyeltek fel. Annak a híre pedig, hogy a budapesti városi pártházat a felbőszült tömeg megrohamozta, talán aznap még el sem jutott hozzájuk sem. S arról pedig, ami a Kremlben lejátszódott, minden valószínűség szerint csak maguk az SZKP KB Politikai Irodájának tagjai tudtak, maguk is rejtett megdöbbenéssel fogadva az önmaguk által hozott hihetetlen döntést. A vita ugyanis, amelyben Hruscsov felvázolta a számításba jöhető megoldások egész skáláját, a közvetlen újbóli beavatkozástól kezdve eljutott a Magyarországról való kivonulásig, miközben szó sem esett a többpártrendszer kihirdetéséről és a pártház ostromáról.53 Másnap viszont Hruscsov „ama titokzatos éjszaka” után, amiről nem tudni, kivel is találkozott, bejelentette, hogy a „párt ezt sohasem bocsátaná meg nekünk”, s a szovjet vezetés megváltoztatta előző napi döntését, s utasítást adott a második beavatkozás előkészítésére és végrehajtására.54
A Rudé právo vezércikke, amely már azáltal is, hogy (csakúgy, mint az Új Szó) a címoldalon közölte a magyar kormányhoz és pártvezetéshez intézett levelet, a segítségnyújtás és a figyelmeztetés együttes hangsúlyozásával igyekezett láttatni – a csehszlovákiai öndicséretre is kihasználva – a magyarországi helyzetet. A cikk rögtön az elején hangsúlyozta, hogy „Magyarországon a népgazdaság irányításában és számos kérdés megoldásában hibákat követtek el, amelyek súlyosan nehezítették a polgárok mindennapi életét”. Ugyanakkor említést tett „az éles kilengésekről és ellentétes irányú változásokról”, amelyek csak rontották a helyzetet. Ez a megállapítás ugyan az 1953–1956 közötti időszakra vonatkozott, de az október 23-a utáni úgymond határozatlanságra is lehetett érteni, sőt talán némileg előrevetítette a Nagy Imre és Kádár János magatartásában bekövetkező eltolódást, a Varsói Szerződésből való kilépést megszavazó magatartásig.
Erre az ellentmondásos, zavaros információáramlással terhelt helyzetre engedhet következtetni, hogy a cikk utalt, Nagy Imre és Kádár október 25-i – már ugyancsak túlhaladott állapotban elhangzott s egyébként a szovjet Pravda által átvett – rádióbeszédére, mely szerint mindketten „az ellenforradalom elleni harcban segítséget kértek a Magyarország területén a Varsói Szerződés értelmében tartózkodó szovjet hadseregtől. Az utalás úgy is értelmezhető, mint bátorítás a „dolgozók azon többségének, mely az első pillanatban nem tudott tájékozódni és megkülönböztetni az ellenséget, de már megtalálta a helyes utat”. Az elégedetlenséget kifejezésre juttató tüntetésekkel kapcsolatban ugyanis a cikk nem annyira azok jogosultságára mutatott rá, mint inkább nehezményezte, hogy olyan kétséges és csuszamlós megoldáskeresést jelentett, amely utat nyitott a szocializmus hazai és a külföldi ellenségei számára. Sőt, az az állítás is előfordul benne, hogy „ellenforradalmi népellenes lázadás tört ki”, ami ekkor az adott kontextusban elhomályosította a tüntetések tulajdonképpeni értelmét is. A cikk hosszasan igyekezett bizonyítani a nyugati reakció meghatározó szerepét az események ellenforradalomba torkollásában.
A CSKP szócsöve így azzal dicsekedhetett, hogy a csehszlovák politikai vezetés alkotó szellemű politikája a szocialista építés programját megvalósítva mozgósít a hibák kiküszöbölésére.
Csehszlovákia magyarországi nagykövetétől, Major Istvántól október 30-án jelentés érkezett arról, hogy milyen benyomásokat szerzett, amikor átadta a csehszlovák kormány és a párvezetés levelét Nagy Imrének és Kádár Jánosnak. Mindketten köszönetet mondtak a segítő szándékért, és válasz ígértek. A központi párttitkárságon Sobek nemzeti tragédiának nevezte a helyzetet. Nagy Imre arról beszélt, hogy az utca népe támogatja a felkelőket. „Malomkövek között őrlődünk, és mindeddig nem látunk kiutat.” Major azt az estet is megemlítette, hogy Kádár ingerülten kifakadt az ifjúsági mozgalom egyik funkcionáriusára, amiért elárulta, hogy Mikojan és Szuszlov Magyarországon tartózkodik. A jelentés végül azzal zárult, hogy nem mindegyik tisztségviselő arcán tükröződött levertség és tanácstalanság.55
A Karel Kaplan könyvében szereplő közlésből nem világos, hogy mikor járt Major István a pártközpontban: minden bizonnyal a koalíciós kormány létrehozásának bejelentése előtt. Erre utalnak Nagy Imrének a belső lelki tusájára valló szavai.
A magyarországi eseményekkel kapcsolatban csendes napnak ígérkezett október 31-e a csehszlovákiai központi pártsajtó tükrében. A Rudé právo az Új Szóval együtt a gazdaságirányítás kérdéseivel foglalkozó vezércikket jelentetett meg. Lehet, hogy ebben a még ismeretlen kimenetelű október 30-i Kremlbeli tanácskozással kapcsolatos kivárásra intő jeladás vagy egyszerűen információhiány játszott közre.56 A moszkvai Pravda október 31-i reggeli kiadása ugyanis közölte a Szovjetunió és kelet-európai szövetségesei közötti korábbi viszony felülvizsgálásáról szóló, egyenjogúságot ígérő nyilatkozatot, amely magában foglalta a magyarországi szovjet csapatok kivonását is.57 Mire azonban a lapszám eljutott az olvasók kezébe, a szovjet csúcsvezetés már érvénytelenítette az október 30-án este elfogadott békülékeny álláspontot. A Magyarországról szóló hírügynökségi jelentésekben azonban már megjelentek vészt jósló jelzések. Hivatkozás történt a Szabad Nap vasárnapi, október 28-i számában megjelent írásra, amely szerint a felkeléshez egyre több volt horthysta tiszt és fasiszta elem csatlakozik. A Rudé právóban ez egyformán szólhatott az időközben a polgári erők felé utat nyitó Nagy Imrének, de a reformkommunistákat a Nagy Imrétől való leválásra biztató szándék is ott munkálhatott benne. A hírügynökségi tudósításban azonban szó sem esett az előző napi többpárti kormány megalakításáról. Nyugatról „Magyarország határaihoz szállingózni kezdenek a dögkeselyűk” – áll a hírügynökségi jelentésben.58 Ugyanakkor az Új Szó külön hírben tájékoztatott húsz budapesti nagyüzem munkásainak felhívásáról, amely szerint Nagy Imre új nemzeti kormánya (tehát a még október 28-án alakult kormány) „teljesítette követeléseinket, és elejét vette a vérontásnak. Minden előfeltétel megvan a független, demokratikus, szocialista Magyarország felépítéséhez.”59
Érdekes módon a pozsonyi Pravda nem a Rudé právo közlésmódjához igazodott, egy nappal megelőzte azt, s ez az eltérés november 3-ig megmaradt. A pozsonyi központi pártlap ugyanis már 31-én közzétette a Rudé právóban csak másnap megjelent vezércikket.
Október 31-én Pozsonyban tartózkodott az ENSZ ülésére utazó magyar küldöttég, melyet Bécsben ért a hír, hogy térjenek vissza. Gerő Ernőt súlyosan elmarasztalták azért, hogy október 23-án a békés tüntetőket ellenforradalmároknak nevezve Nagy Imre mellett állt ki. Horváth arról biztosította a csehszlovák vezetést, hogy a magyar álláspont az, hogy mindenáron meg kell tartani Nagy Imrét a kormány élén. Azzal a kéréssel állt elő, hogy mielőtt a CSKP vezetése állást foglal a magyarországi fejleményekkel kapcsolatban, tárgyaljon Nagy Imrével és Kádárral, és „ne úgy állítsák be a dolgot, hogy az Nagy Imre ellen irányuljon”.60
Prágában október 31-én délelőtt a nemzetvédelmi miniszter kollégiuma a csehszlovák hadsereg harckészültségének fokozásáról tárgyalt.61 A feljegyzésben nincs olyan mozzanat, amely utalt volna a moszkvai álláspont megváltozására és a második beavatkozás előkészületeire. A miniszter csupán arra mutatott rá, hogy az eddigi intézkedések nem kielégítőek, s jómaga külön figyelmet fordított a korábbi parancsok és rendelkezések teljesítésének áttekintésére. Konkrét adatokat felsorakoztatva esetenként komoly számbeli pontatlanságokat állapított meg.
A harckészültséget illetően a vezérkari főnők a 2. katonai körzet tartalékosaiból történő fokozatos bevonultatásokat ajánlotta. A miniszter úgy vélekedett, hogy ez a variáns túlságosan az erők egyenlő elosztására épül, és hangsúlyozta, hogy a legnagyobb veszély Miskolc térségéből fenyeget, mert lehetővé válik a Kassa és az Ágcsernyő közötti vasútvonal átvágása, ezért főként Kassa térségét kell megerősíteni. A vezérkari főnök által készített beszámolóban (lehet, hogy eleve vagy a kollégiumi vita után kiegészítve) kiemelten szerepel, hogy reális erőcsoportosításra kerül sor a kelet-szlovákiai térségbe történő behatolás megakadályozására, főként Miskolc–Kassa irányában, amely utat nyit a politikai centrum szerepét betöltő Kassa elfoglalására. „Ez az ellenség számára a zavargások tűzfészkének lehetséges kialakítása és Kelet-Szlovákia politikai-közigazgatási birtokbavétele szempontjából fontos. Ugyanakkor a Sárospatak, Királyhelmec és Nagykapos irányában történő előrenyomulás a Csehszlovákia és a Szovjetunió közötti életbe vágóan fontos közlekedési és átrakodást biztosító csomópont megkaparintásához vezetne.”62
A miniszter az egységek megerősítésével kapcsolatban – a tartalékosok behívását is beleértve – megfontolás tárgyává tette, hogy a lebonyolítás nyilvánosan vagy álcázva történjen-e. Ez utóbbi esetben exterritoriális eljárást javasolt, kiterjesztve azt az első, tehát cseh- és morvaországi katonai körzetre is. A végső döntés értelmében 3-5 napon belüli, fokozatos exterritoriális, 7500 tartalékost érintő kiegészítést rendelt el, amelyből továbbra is ki kellett hagyni a magyar, lengyel és német nemzetiségű hadköteleseket. A döntéshez mellékelt, a vezérkar szervezési és mozgósítási osztálya által készített alapanyag előkészítői felhívták a figyelmet arra, hogy az egész ország területén szórványosan végrehajtott behívások ugyan helyi szinten szabályszerű gyakorlatra szóló egyedi bevonultatás benyomását kelthetik a lakosság körében, de zavart okozhatnak az estleges mozgósítás pontos diszlokációjának betartásában. S adott estben a mozgósítás nyilván nem csak általános biztonságpolitikai követelményként merült fel a vezérkarban.
A változások előszele
Hruscsov november 1-jén Bukarestbe sürgős tanácskozást hívott össze Csehszlovákia, Románia és Bulgária vezető képviselőinek részvételével, amelyen tájékoztatást adott a második szovjet beavatkozás előkészületeiről. A Politikai Iroda Novotný és Široký beszámolóját meghallgatva határozatában leszögezte, hogy „a CSKP KB küldöttségének állásfoglalásában a CSKP KB Politikai Irodája egyértelmű, a magyarországi helyzetet értékelő nézetéből indul ki, és egyetért minden, a magyarországi népi demokratikus rendszer fennállásához nélkülözhetetlen intézkedéssel, és szükség estén nemcsak hogy ezekkel egyetértünk, hanem aktívan részt is veszünk végrehajtásukban”.63 Ez utóbbi nyomatékos félmondat nem szerepelt az eredeti határozati javaslatban, utólag került bele, s a történeti értékelésben újabb felkínálkozásnak tekintik, amit Hruscsov ismét nem fogadott el. Jan Pešek viszont rámutat arra, hogy a csehszlovák hadsereg akkori helyzetében egyébként sem lett volna képes tényleges hadviselésre, legfeljebb kisegítő oldalcsapásokra vállalkozhatott volna.64 Jan Štaigl viszont e homályos megfogalmazás pontosításaként értelmezi azt a nemzetvédelmi és belügyminiszternek szóló feladatot, hogy „biztosítani kell az éber és teljes értékű határvédelmet, fegyveres erőink felkészültségét a csehszlovák államhatár megvédésére”.65
Antonín Novotnýnak az ülésen készült saját kezű, nehezen kibogozható, illetve valódi tartalommal megtölthető félmondatai között szerepel egy megjegyzés, mely szerint „szilárdnak lenni nálunk sem könnyű”.66 Ennek értelmét keresve olyan benyomás is támadhat, mintha Novotný már ismerte volna az SZKP KB Politikai Irodájának egy nappal korábbi, Hruscsov távollétében tartott, Magyarország megszállásával foglalkozó ülésén a Sepilov vitazárójában elhangzott kijelentést: „Ha nem lépünk az erélyes cselekvés útjára, Csehszlovákiában is széthullik a dolog.”67
Az ülés anyagában nem található feljegyzés arról, amit Karel Kaplan említ könyvében, hogy Široký a bukaresti ülésen bírálta a Szovjetunió október 30-i deklarációját a szocialista tábor országai közötti kapcsolatok egyenjogúságát hangsúlyozó elvi alapjainak a korábbi módszerekkel szakító megújításáról, s fenntartását magával Hruscsovval is közölte. Fierlinger viszont vitába szállt Širokýval, cáfolva azt a nézetét, hogy a nyilatkozat gyengíti a Csehszlovák Köztársaságnak a Német Szövetségi Köztársasággal szembeni pozícióit.68 Novotný feljegyzésében úgy fogalmazott, hogy a Szovjetuniót illetően a vezetésben teljes a nézetazonosság. Másnap, november 3-án a Politikai Iroda ülésén hozott határozatnak eleget téve Antonín Zápotocký rádióbeszéde, amely a felkelést „fasiszta fehérterrornak nevezte”, érintette a magyarországi kommunisták által elkövetett hibákat.
Rudolf Barák belügyminiszter az ülésen hozott határozatot teljesítve titkos parancsot adott ki. Ebben elrendelte az ellenséges megnyilvánulások előrejelzése alapján időben történő intézkedések foganatosítására vonatkozóan az ügynökhálózatok működésének megerősítését, főként ez egykori politikai pártok képviselőire, az értelmiségre és a diákságra irányítva a fő figyelmet. Külön irányelv készült a gyűlésekre vonatkozó ügynöki tevékenységet illetően, amelynek értelmében az állambiztonság embereinek arra kell törekedniük, hogy „tisztességes állampolgárokként” viselkedve beférkőzzenek a manifesztálók közé”. A biztonsági szervek és egyéb karhatalmi alakulatok felkészítése az előre nem várt eseményekre a magyarországi felkelésnek a Szovjetunió általi elfojtása idején minden korábbinál nagyobb méreteket öltött. A kommunista vezetés nem számított a fejlemények végzetes alkulásával, a forradalom átterjedésével Csehszlovákiába, azonban az intézkedéseket nem pusztán megelőző jellegűnek tekintette, hanem valószínűleg nem zárta ki a katonai alakulatok aktívabb, talán Magyarország területére is kiterjedő részvételét sem.69
A vezérkari főnők másnap, november 3-án a reggeli órákban a határvédelemre vonatkozó határozat szellemében adott parancsot a szlovákiai katonai körzet parancsnokának. „Ezzel a csehszlovák hadsereg dél-szlovákiai tevékenysége teljesen új jelleget öltött. A védelembe vonulás megszervezése a határvédelemnek a megelőző állapotával szemben a korábbi határőrzéssel és a határ lefedésével szemben a határvédelem minőségileg magasabb fokát jelentette” – állapítja meg Jan Šteigl. Szerinte végül is ez lett a magyarországi kommunista rendszer fennmaradásának érdekében szükséges „mindennemű elkerülhetetlen intézkedésben” való csehszlovákiai részvétel lényege, részévé válva a szovjet vezérkar által kidolgozott, a magyarországi felkelés leverésére kidolgozott tervnek. A szovjet katonai források hiányában ezt Štaigl úgy jellemezte, hogy a csehszlovák–magyar és román–magyar határ hermetikus lezárásával Magyarország területe zárt térré válik, amelyben a felkelést a szovjet hadsereg számolja fel. „Ilyen értelemben akár a Varsói Szerződés haderőinek első koordinált akciójáról is beszélhetünk” – vélekedik Štaigl.70 Erre utal, hogy a szovjet csapatok parancsnokságával Konyev marsallt, a Varsói Szerződés főparancsnokát bízták meg.
Másnap, november 4-én ülésezett a nemzetvédelmi miniszter kollégiuma, megvitatva a szlovák–magyar határon végrehajtott intézkedéseket. A feljegyzés szerint csupán a tényszerű rögzítés szintjén szerepel a katonai vezetésre nem túl jó fényt vető közlés arról, hogy a tényleges szlovákiai, több mint 8 ezer fős állomány kiegészítések után több mint 30 ezer főre emelkedett, miközben a behívások csak 10 ezer főt érintettek. Később viszont felrótta, hogy a mozgósítási csoportfőnökség nem nyújt világos és pontos alapanyagokat. Kérdés hangzott el arra nézve, mi a teendő, ha Csehszlovákia felett magyar gépek jelennek meg. A vezérkari főnök válasza szerint amennyibe kiderül, hogy magyar gépekről van szó, és a felszólításnak nem tesznek eleget, tüzet kell nyitni rájuk.71
A kollégium reggel hétkor kezdődött. A feljegyzés szerint a vége felé hangzott el a miniszter részéről az a rövid tájékoztatás, hogy „Magyarországon új kormány alakult, a régi kormányt becsukták (sic! – K. J. megj.), a magyarországi rendteremtést szolgáló operáció véget ért”. A miniszter azt is hangsúlyozta, hogy a hírszerzés kevés tájékoztatással szolgál, a hadműveleti csoportfőnökség nem ismeri kellőképpen a helyzetet. A november 4-én végrehajtott második szovjet beavatkozás utáni helyzet nemcsak a megelőző fejlemények folyományaként, hanem a szovjet magatartással kapcsolatos nagyhatalmi politikára vonatkozó jugoszláv álláspont és a szuezi válság hatására is új fejezetet nyitott.