Szesztay Ádám: A magyarországi kisebbségek az 1956-os forradalomban. A kisebbségek reagálása a forradalmi helyzetre
Magyarországon minden hivatalosan elismert nemzeti kisebbségnek volt kommunista politikai rendszerű anyaországa, a németek azonban két nyugati anyaországra is felnézhettek, a déli szlávok anyaországa pedig a szovjet táboron kívül helyezkedett el (tekintettel arra, hogy kérdéses, mennyire tekinthető valóban létezőnek az ötvenes években hivatalosan egy népcsoportként kezelt délszláv közösség, igyekszem inkább a déli szlávok kifejezést használni, utalva a horvátok, szlovénok, szerbek, valamint sokácok, bunyevácok saját közösségi alanyiságára is). Az összes hivatalosan elismert kisebbség fogta anyaországa rádióadásait. A pártdokumentumok később azt hangsúlyozták, hogy a szlovákiai és a romániai műsorok ,,jó hatást” gyakoroltak az Alföld eme két kisebbségére.1 A dialektusok eltérése2 és e két kisebbség viszonylag laza anyaországi kötődése miatt azonban ezt az állítást téves feltételezésnek tarthatjuk. Valószínű viszont, hogy a déli szláv népcsoportok tájékoztatásában tényleg fontos szerepet játszottak a jugoszláv, a németekében pedig az osztrák és nyugatnémet adók.3 Az 1956 tavaszán elfogadott nemzetiségpolitikai párthatározat4 szerint éppen a magyarországi kisebbségek anyaországi kapcsolatának erősítéséért kellett módosítani (azaz tulajdonképpen lehetővé tenni) a határátlépés engedélyezését a szomszéd országokba. Ez csehszlovák és román viszonylatban 1956 nyarán ténylegesen megvalósult,5 ami persze nemcsak a magyarországi kisebbségeket érintette,6 hanem általában véve is újraindította Magyarország és a szomszéd országok társadalmának természetes érintkezését.7
Az anyaország potenciális hatása a magyarországi kisebbségek esetében természetesen elhanyagolható ahhoz a körülményhez képest, hogy néhány napig az egész ország szabadnak érezte magát, és ebben a tekintetben a kisebbségek egyáltalán nem különböztek a többségi társadalomtól. A szabadság tulajdonképpen a tabuk megszűnését jelentette: véleményt nyilváníthattak, azokról az érzelmeikről szólhattak, amelyekről korábban kockázatos lett volna. A kisebbségek többnyire abban különböztek a magyar többségtől, hogy magyar állampolgárként elszenvedett sérelmeiken kívül sajátos, nemzetiségi sérelmek is feltörtek lelkivilágukból.
Főként szlovák tagokból állt az akkor még szlovák többségű Pilisszentlélek Forradalmi Bizottsága.8 Számos nemzetiségi községben feloszlatták a termelőszövetkezetet (téeszt), illetve éveken át megakadályozták azok újjászervezését: az ilyen falvak közé tartozott a szlovák lakosságú Pilisszántó,9 a horvát lakosságú Bajcsa10 és az alföldi román falvak közül néhány.11 Solymár Imre és Gelencséri András 1994-es tanulmányában Kisdorog példáján azt mutatta be szövegszerűen, hogy a helyi németség a székelyek ellenében igyekezett megvédeni a nemzetiségi termelőszövetkezetet.12 Az általuk közölt statisztikából azonban kiviláglik, hogy a Völgység két jelentős, részben német lakosságú faluja, Kalaznó és Mórágy ugyancsak felszámolta a rákényszerített szövetkezetet; s hogy ebből a németek is kivették részüket, mi sem mutatja jobban, hogy egészen 1960-ig egyáltalán nem sikerült új kollektív gazdaságot alakítani.13 Kisdorogon 1957-ben ellenforradalmi izgatás vádjával letartóztatták a termelőszövetkezet német igazgatóját,14 ami jelzi, hogy a szövetkezet megmaradását ott is nagyon óvatosan kell értékelnünk.
Müller Rudolf gazda részt vállalt Csávoly, Hetényi Adolf némettanár pedig Kátoly forradalmi megmozdulásaiban.15 Husvig Györgyöt, a magyarországi szerb egyház ügyvédjét a felkelés után eltiltották hivatása gyakorlásától, mert vezető szerepet játszott Szentendre helyi vezetésében a forradalom alatt.16 Az ilyen megmozdulások közül legdrámaibb a román (vagy román származású) Mány Erzsébet húszéves leány részvétele Gyulavár védelmének megszervezésében a szovjetek ellen, illetve mártírhalála a forradalomért.17 A németek is saját hőseik között tartják számon a forradalom több német vagy német származású hősét, például a kiskorúként letartóztatott, és rögtön 18. születésnapja után kivégzett Mansfeld Pétert.18
A hazai nemzetiségi társadalmak többsége falusi környezetben élt,19 és ezért természetesnek tekinthetjük, ha a szabadságot a lokális problémák megoldására igyekeztek felhasználni. E mozgolódások egyike sem tűnik a nemzetiségi közösség sajátosságának, hanem inkább azt láthatjuk, hogy a kisebbségek helyi szinten ugyanazokért a célokért álltak ki, amelyekért a többségi társadalom is: állampolgári elvárásokat fogalmaztak meg.
Akadt azonban kivétel: a Budapestről délkeletre, valamint a Gerecsében, a Pilisben, a Börzsönyben, a Zemplénben fekvő szlovák (illetve szlovák eredetű) falvakban, akárcsak a nyírségi bokortanyákon a szlovák nyelvoktatásban részt vevő gyerekek szüleinek a többsége arra használta ki a forradalmat, hogy beszüntessék vagy fakultatívvá tegyék a nyelvoktatást. Ez csak a szlovák szórványokat jellemezte (szórványon az olyan települést értve, ahol egy adott etnikum abszolút kisebbségben, s más nemzetiségi jellegű területtől elzártan él). (Békéscsabán ugyanekkor, ha szerényen is, de emelkedett a szlovák iskolába járók létszáma.) A szlovákok azon megmozdulásai, melyek az etnikai beolvadás akadályainak eltávolítására irányultak főként a Budapest környéki falvakra voltak jellemzők. A szlovák szórványok azonban szinte az egész országban így reagáltak.20 Tehát sajátosan a szlovákok vagy a szlovákoknak minősített magyar állampolgárok széleskörű törekvéséről volt szó. Ennek ellenére helyi megmozdulásokról kell beszélnünk, hiszen a nyelvoktatás ellen az egyes falvak szlovák származású lakossága egymástól függetlenül lépett fel. Ahol nem az oktatást, ott más intézményt szüntettek meg, például Mátraszentimrén a szlovák népi együttest.21 A nyelvoktatás elutasításának kimutathatóan az állt a hátterében, hogy a népességcsere után a Magyarországon maradást választók a szórványokban nem akarták, hogy szlovákként kezeljék őket, a nemzetiségpolitika mégis sokat szlováknak minősített közülük.22 A másik érv a nemzetiségi oktatás ellen – melyet a szülők gyakran hangoztattak – az volt, hogy a diákok számára funkciótlan a szlovák nyelv. Természetesen ezek a megnyilvánulások súlyos identitásválságról tanúskodtak.
A forradalmi megmozdulások számos típusáról, köztük sajátosan kisebbségi jellegzetességűekről – mint például a spontán szolidaritás az anyaországgal – vagy az állampolgári jellegűekről – mint a tudatos, szervezett, titkos konspiráció vagy éppen a diákmegmozdulás – nem tudunk a magyarországi kisebbségek körében. Ami utóbbit illeti, eleve nem fordulhatott elő, hiszen sem önálló nemzetiségi diákság nem tanult a felsőoktatásban, sem olyan egyetemi központ nem létezett, amelyben ehhez szükséges koncentrációban tanultak volna együtt egy nemzeti kisebbség diákjai.
Pilis, ha nagyon kis arányban is, de olyan szlováklakta falu volt,23 amelyben sortűz dördült el a forradalom alatt.24 Nem ismeretes azonban, hogy a tüntetésen milyen nemzetiségű lakosok vettek részt, és hogy voltak-e szlovák áldozatai a vérengzésnek. A pilisi tüntetés gyakorlatilag a helyi megmozdulások tipikus példája, úgyhogy valószínűsíthetjük a kisebbség részvételét, de nem közösségileg, hanem individuálisan.
Tudatosan szerkesztett politikai programot kisebbségi körben egyet fogadtak el az ötvenhatos forradalom alatt. A horvát és szerb lakosságú területek képviselői 1956. október 26-án Pécsett kiáltványt adtak ki, amely a Mit kíván a magyarországi délszláv nemzetiség címet viselte. A programot Lásztity Szvetozár görögkeleti lelkész, a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetségének (a továbbiakban: MDDSZ) elmozdított vezetője szövegezte meg. A nyilatkozat elsősorban a délszláv szövetség reformját, eredeti (1948) állapotának visszaállítását követelte. Változásokat sürgetett a Művelődésügyi Minisztérium Nemzetiségi Osztályának (a továbbiakban: MMNO) vezetésében, azt igényelve, hogy nemzetiségi hivatalnokok irányítsák. Megfogalmazta egy délszláv iskolai autonómia elvárásait. Ennek részeként a déli szláv szülőket az államnak köteleznie kellett volna arra, hogy gyermeküket nemzetiségi iskolába járassák, ami akkor már nem számíthatott teljesen különc elképzelésnek, hiszen például a Német Demokratikus Köztársaságban a lausitzi szorbok iskolarendszere 1964-ig így működött. A pécsi délszláv kiáltvány egyértelműen letette a voksot Jugoszlávia – mint anyaország – mellett, s a kisebbség számára a megoldást a két ország kapcsolatainak normalizációjában jelölte meg. Utolsó felkiáltásában Magyarország szabadságát éltette, állást foglalva a forradalom mellett.25
Lásztity Szvetozár a forradalom után is a magyarországi szerbek nemzeti ébredésének radikális szorgalmazója maradt. A hatóságok még az ötvenes évek végén is sokat bajlódtak azzal, hogy programját, a „délszláv tízparancsolat”-ot, széles körben terjesztette. ő szervezte meg 1959. július 12-én a grábóci ortodox kolostorban az országos szerb találkozót, amelyen – a budapesti Külügyminisztérium nagy bosszúságára – a jugoszláv nagykövetség is képviseltette magát.26 Lásztity fia, Lásztity Lubomír egyike volt azoknak a szerbeknek, akiket az ötvenes évek elején kezdődött üldöztetések után az utolsók között engedtek ki 1956-ban a börtönből, alig valamivel a forradalom kitörése előtt. Az ifjabbik Lásztity ennek ellenére sosem adta föl hitét egy emberséges „szocializmus” megteremtésében, akár a szovjet blokkon belül is.27 Egy ilyen szocializmus keretében kívánta megőrizni a magyarországi délszlávok nemzeti identitását. Ez derült ki abból a tervezetből, amelyet 1957 tavaszán készített az MDDSZ újjászervezésére.28 Az idősebb Lásztity viszont nem volt kommunista. A közös kultúrát, közös vallást tartotta a kisebbségi szerveződés alapjának, de az anyaország kommunista politikai berendezkedése sem a háború után, sem később nem akadályozta meg abban, hogy szoros kapcsolatokat ápoljon annak hatóságaival.
A felkelés alatt szüneteltek az ötvenes évek nemzetiségi újságai, a románok azonban Gyulán 1956 decemberében – még a város szovjet megszállása előtt – független lapot adtak ki Gazeta Românã címmel.29 A lap az egyetlen nemzetiségi újság volt, amely a forradalom idején is megjelent és a forradalom oldalán állt. Ugyanakkor az egyetlen oldal terjedelmű, egyetlen számot megért lap arról is tanúskodott, hogy a szabadságot saját, magyarországi román különállástudat megerősítésére akarja felhasználni. A lap egyetlen megjelent száma igaz tájékoztatást ígért, ami állampolgári törekvésnek minősült. Ugyanakkor azt is programjára tűzte, hogy központi hírek helyett helyi témákkal kíván foglalkozni, és nem a román irodalmi nyelvet, hanem az alföldi román tájszólást fogja használni. Ez utóbbi elképzelések sajátosan nemzetiségi, és azon belül is specifikusan román elvárást takartak: elkülönülést mind a többségi társadalomtól, mind az anyaországtól. A tiszta tájékoztatás, a többségi nemzetbe és az anyaország kultúrájába való beolvadás elvetése, a lokális kérdések hangsúlyozása és az elhallgatott rétegek (papok, értelmiség) meghatározó elemként beemelése a magyarországi román nemzetiség fogalmába alkotta annak a programnak a gerincét, melyet a korábbi, a forradalom előtti román újságtól, a Libertatea Nostrãtól elhatárolódó Gazeta Romina megfogalmazott.
A szövetségek közül kisebb zavargást (forradalmi pótlék osztogatását) a Magyarországi Románok Demokratikus Szövetségében (a továbbiakban: MRDSZ) jegyeztek fel,30 illetve éles politikai véleménynyilvánításokról tudunk a Magyarországi Szlovákok Demokratikus Szövetségében (a továbbiakban: MSZDSZ).31 Úgy tűnik, a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetségének a sztálini struktúrába történő betagozódása, vezetőségének kicserélése volt a délszlávok legsúlyosabb sérelme, ezzel ugyanis a szervezet elvesztette meglevő érdekképviseleti jellegét. Amit első helyen vártak a szabadságtól, érthetően ennek az újratermelése volt. A nemzetiségi pártelit véleménynyilvánítása a forradalom alatt nem volt számottevő.
Összegezésként tehát megállapítható: Magyarországon a kisebbségek helyi szinten általában állampolgári követeléseket fogalmaztak meg: csatlakoztak a forradalomhoz. A déli szlávok és a románok értelmiségi elitje viszont sajátosan nemzetiségi, de egymástól erősen eltérő követelésekkel állt elő. Abban hasonlítottak egymásra, hogy mind a déli szláv, mind a román törekvés az asszimiláció fékezését célozta meg, viszont anyaországukhoz eltérően viszonyultak. A szlovák szórványok helyi szinten fogalmaztak meg sajátos törekvést. A németség sajátosan nemzetiségi jellegű megmozdulásáról nem tudunk, hacsak ide nem számítjuk, hogy egyes községekben a Dunántúlon a németek kártalanítást követeltek a negyvenes évek végi vagyonelkobzások miatt.32
A kádári hatalom magatartása a kisebbségekkel szemben
A Budapest ellen bevetett szovjet kiskatonákat arról tájékoztatták, hogy egy olyan ellenforradalommal szemben kell harcolniuk, amelyet a „német és más nyugati népek vezetésével” robbantottak ki az „imperialisták” Magyarországon.33 Ettől eltekintve azonban semmilyen jele nem mutatkozott annak, hogy a németeket pusztán németségük miatt hibásnak tartanák Magyarország lázadásáért. Az MSZMP központi lapja, a Népszabadság 1957. március 9-én közölte az MTI interjúját Wild Frigyessel, a Magyarországi Németek Demokratikus Szövetsége (a továbbiakban: MNDSZ) elnökével. Wild úgy fogalmazott, hogy „a szövetség tudomása szerint a német nemzeti kisebbség általában megőrizte józanságát az októberi események idején.”34 Amit mondott, az a népcsoport egészéről, mint közösségről, szólt, nem általában a német nemzetiségű emberekről, s e közösség konform viselkedését is árnyalta az „általában” kifejezéssel. Összességében mégis igyekezett elhárítani a németség helyi, anyaországtól független aktivitásából következő felelősségét. Minthogy más nemzetiségi szövetség elnökével nem közölt a központi lap interjút, föl kell tennünk a kérdést, hogy mi volt az interjú célja? Azzal függhetett össze, hogy a magyar Külügyminisztérium éppen ekkor adott ki elítélő nyilatkozatot Ausztria viselkedéséről a magyarkérdésben.35 Az interjú közlése a hazai németséget elhatárolta Ausztriától, mint potenciális anyaországtól.36
Wild Frigyes nagy dobra vert nyilatkozatán kívül 1957 márciusában Bielik György, az MSZDSZ vezetője is hangsúlyozta, hogy a szlovákok állítólag távol tartották magukat a felkeléstől.37 Ez azonban nem kapott olyan publicitást, mint a Wild Frigyes-interjú. Ognyenovics Milán, az MDDSZ főtitkára a délszláv pedagógusok 1957 novemberében rendezett konferenciáján név szerint is említett több déli szlávot, akik fegyveresen harcoltak a forradalom ellen.38 1958 márciusában a német hetilap több olyan cikket jelentetett meg, amely azt bizonygatta, hogy 110 évvel korábban a magyarországi németek nem a velük azonos nyelvű császáriak mellett álltak ki, hanem a magyar forradalom, azaz a társadalmi reformok, a haladás mellett. A cikkek elsősorban a szerb felkelők és a Jelaèiæ elleni harcok kapcsán húzták alá a németek pozitív szerepét.39 A délszláv lap ezt nem ellensúlyozta pozitív példák kiragadásával a közös szerb–magyar, illetve horvát–magyar történelemből, azaz a sajtó kissé délszlávellenes éllel vette elejét, hogy a németekre rossz szemmel lehessen nézni 1848 miatt. Ebben az évben április 4-e alkalmából a német újság az éppen hazánkban tartózkodó Nyikita Hruscsov fényképe mellett közölte Parragi György Április 4. és a magyarországi németek című cikkét. Parragi egy rövid ködösítéssel említést tett az SS kényszersorozásairól, s arról, hogy az ellenállásban is akadtak németek. A cikk fő üzenete az volt, hogy a felszabadulás Magyarország minden polgára, tehát a németek számára is új korszakot nyitott.40 A hivatalos ünnepek tehát kiváló alkalmat szolgáltattak 1958-ban a németség állam és rendszer iránti állítólagos lojalitásának kinyilvánítására.
Még 1957-ben Kállai Gyula előterjesztést készített a kormány számára a nemzetiségi problémák „rendezéséről”, amelyben hangsúlyozta: „A nemzetiségek az ellenforradalom idején általában hűek maradtak a népi hatalomhoz, többségükben felismerték a nacionalizmusban rejlő veszélyt. Elvétve akadtak csak, akik egyéni sérelmeik orvoslására igyekeztek az eseményeket kihasználni.”41 Éreztette, hogy nem minden kisebbségi identitású polgár tartotta magát távol a forradalomtól, de számukat olyan kicsire taksálta, hogy ennek alapján nem lehet felelősnek tartani egyik kisebbségi népcsoportot sem. Az idézett mondat a teendő intézkedések indoklásaként szerepelt a szövegben, azaz Kállai Gyula függővé tette a kormányzat nemzetiségpolitikáját a kisebbségek, mint közösség viselkedésétől a forradalom alatt, de úgy értékelte, hogy ez a viselkedés a tűréshatáron belül maradt.
1958 tavaszelőjén a Komárom Megyei Dolgozók Lapjában Gyenes László háromrészes cikksorozatot jelentetett meg A mi „németkérdésünk” címmel.42 A németségnek három „kihágás”-t rótt föl: a Volksbund támogatását a háború idején, a negyvenes évek végi vagyonfosztás visszarendezési kísérletét az ötvenhatos forradalom alatt, valamint jelenlegi „passzivitás”-ukat, azaz távolmaradásukat az MSZMP és a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány (a továbbiakban: FMPK) intézményeitől. Ez elég komoly ellentétben állt a hűségnyilatkozatokkal. A cikksorozat azonban élesen kritizálta azoknak a magyar párttagoknak a nacionalizmusát, akik a németeket – akár háború alatti, akár ötvenhatos viselkedésükre hivatkozva – ki akarják rekeszteni a szervezetekből, az intézményekből és bizonyos pozíciókból. Azt írta: „A párt a jelenlegi állásfoglalást nézi, s nem azt, ami a múltban elválasztott bennünket.” A cikksorozat azt üzente az észak-dunántúli németek számára, hogy az FMPK és az MSZMP támogatásával megváltható az egyébként még érvényes kollektív felelősség.
Ekkor már javában folytak az új nemzetiségi párthatározat előkészítő munkálatai, amelynek egyik tervezetében Benke Valéria és Orbán László a következőt írta: „A népi demokratikus rend mellett a gyors és határozott kiállás különösen a szlovákok és a románok körében nyilvánult meg, más nemzetiségek is elsőként vették fel a munkát, alakították újjá a tszeket.”43 Ilyen módon a tervezet különbséget tett a kisebbségek között. Mindenkit mentesített a „passzivitás” (tehát a hatalom támogatását elvető viselkedés) vádjától, de nem egyformán. Végül azonban ez a megkülönböztetés nem került be a párthatározatba.
Magyarországon tehát a kisebbségek felelőssége nem merült föl nagyon komolyan 1956 után. A németek esetében a hatalom igyekezett olyan nyilatkozatokat közzétenni, amelyek alapján kollektív felelősségük szóba sem jöhetett. A nyilatkozatok többnyire nem tagadták, hogy akadtak nemzetiségiek, akik kiálltak a forradalom mellett, de azt állították, hogy ez általában nem volt jellemző. A déli szlávok kollektív bűnössége egyáltalán nem került szóba, úgyhogy nem is tagadta kifejezetten a hatalom. Azt azonban világossá tette a propaganda, hogy a kollektív felelősség elengedése nem föltétlen. Cserében a hatalom elvárja a lojalitást, sőt az FMPK és az MSZMP aktív támogatását.
A hatalom legitimációját kereső Kádár-rezsim 1957-ben döntő jelentőséget tulajdonított a kommunista politikai rendszerben favorizált tavaszi ünnepnek, május 1-jének. Ezért nem közömbös, hogy a Népszabadság vidéken épp ezen a napon, a fővárosban pedig az ünnepségekről tudósító május 3-i kiadásában egy nemzetiségi tárgyú cikket közölt. Gerencsér Miklós a cikkben arról értekezett, hogy a Baranya megyei Monyoród sokác (a cikkben délszláv), német és magyar polgárai milyen idilli békességben élik közös világukat.44 A riport szerint Monyoródon szinte mindenki, így a fiatal, szőke tanácselnök, Kretz János is három nyelven beszél. Igaz, csak egy tanító lakik a faluban, Borsos János, aki magyar, de ő is mindhárom nemzetiség diákságával szót ért azok anyanyelvén. A cikk puszta megjelenése természetesen a két feltüntetett kisebbség konformitásáról adott bizonyságot, vagyis arról, hogy a hatalom nem azonosítja őket a szovjet blokk számára ellenséges anyaországok politikájával. A falu élete irodalmi típusalkotás volt, s valójában az egész országot jellemezte a publicisztikai írás. Nem azt mutatta be az ideális állapot feltételeként, hogy a magyar mellett egy sokác és egy német tanító is órákat adjon az iskolában, hanem azt, hogy az egyetlenegy tanító mindenki nyelvét értse. Olyan egységet tűzött ki célul, amely kizárja a diszkriminációt, de nem föltétlenül biztosítja a kisebbség közösségi alanyiságát. Igaz, a különbözőség nem merült föl defektként, de értékként sem.
1957. június 15-én Elek községről jelent meg egy hasonló cikk a Népszabadság vidéki változatában. A falu fejlődését egyebek mellett a modern építészet egységes stílusával érzékeltette, amely már nem különbözik nemzetiségenként. A másik nagy „eredmény”: gyakori a másik etnikumú házastárs választása. Előkerült ennek intézményes vetülete is, olyanformán, hogy a falu négynyelvű kultúrcsoportot működtet. A névtelen szerző azt írta, hogy: „ebben a községben régen feloldódott a tüntető nemzetiségi különválás, amely olyan jellemző volt főleg a felszabadulás előtt a többnemzetiségű községekben. […] Úgy mondják Eleken, hogy a torzsalkodás a múlté.”45 Ellentétben a május 1-jei cikkel, az etnikai önállóság itt már kifejezetten defektként szerepelt. Az ideál nem a különbözőség elhanyagolása, hanem eltörlése, az összeolvadás volt. A nemzetiségek előtti alternatívát egy önkényes fogalomtársítással ez a cikk úgy állította fel, hogy vagy az összeolvadást, azaz a békességet, vagy az elkülönülést, azaz a „torzsalkodás”-t, ellenségeskedést kell választaniuk.
A restaurálódó kommunista hatalom propagandájában tehát 1957 tavaszán előkelő említésre tett szert a hazai nemzetiségpolitikai ideológia, amely a kisebbségek különállásának megőrzése ellen emelt szót az idő múlásával radikalizálódó hangnemben. Mai szemmel ezt természetes publicisztikai vitának is felfoghatnánk, 1957-ben azonban nem létezett Magyarországon olyan sajtóorgánum (s különösen a Népszabadság nem volt az), amelyben szabad koncepcionális vita folyhatott volna. A „viták” is irányítottak, ellenőrzöttek voltak, s mint ilyenek, nem nélkülözték a politikai funkciót.
Az anyaországhoz fűződő viszonyról a két cikk nem ejtett szót. Nyilvánvaló, hogy ha a nemzetiségek összeolvadásában jelölték meg a célt, akkor az anyaországi kapcsolatoknak értelemszerűen háttérbe kellett szorulniuk. Ugyanakkor az anyaországi kérdés kifelejtése azt is jelezhette, hogy az anyaországi kapcsolatok tekintetében a hatalom nem kívánt általános koncepciót kialakítani, hanem nemzetiségek és anyaországok szerint differenciálásra törekedett.
Az említett két cikken kívül 1957 novemberében a cigánypolitikáról is közölt egy írást a Népszabadság. A monyoródi és eleki riporttól eltérően ez a cikk támogatóan nyilatkozott az olyan törekvésekről, amelyek az önálló, cigány nemzetiségi kultúra ápolására irányultak.46 A következő, koncepcionális gondolatokat is tartalmazó cigánypolitikai publikációt a Magyar Nemzet adta közre 1958 szeptemberében. Ez inkább a cigánysággal szembeni előítéletek felszámolására helyezett hangsúlyt, ami persze nem állt ellentétben a novemberi Népszabadság-cikk tartalmával.47 E cikkek szellemiségével azonban szemben állt annak a tanulmánynak a következtetése, amelyet a Munkaügyi Minisztérium megbízásából Pogány György és Bán Géza készített 1957 októberében. ők élesen elutasították, hogy a cigányságot nemzetiségként kellene kezelni. Kifejtették, hogy nincs szükség önálló, cigány nemzetiségi kulturális intézményekre.48
1958. május 11-én Baja főterén egy nagygyűlésen az MDDSZ főtitkára, Ognyenovics Milán, valamint az MSZMP KB Titkárságának képviseletében Marosán György mondott beszédet. Marosán „kijelentette, hogy pártunk és kormányunk törvényes alapokon olyan jogokat biztosít a nemzetiségeknek, mint amilyen állampolgárokként megilleti őket. Ha voltak is ezen a téren hibák, eltökéltük, hogy kijavítjuk azokat. […] Mi csak azt kívánjuk, mindazok, akik a nemzeti kisebbségekhez tartoznak, legyenek hazánk hű állampolgárai, s hogy őrizzék meg nyelvüket, kultúrájukat, sajátos értékeiket.”49 Nem lehetett nehéz érteni a szóból. Az ország egyik, egyszerre déli szláv és német kultúrközpontjában a szónok egyértelműen e két kisebbséget célozta meg, s nekik azt üzente, hogy folytatódni fog a „kollektív rehabilitáció”, de nem minden feltétel nélkül. A feltétel nem más, mint az állampolgári lojalitás. A beszédből érződött, hogy a szónok „nemzetiségi jog”-on az állampolgári jogegyenlőséget érti.