Kontra Miklós: Az anyanyelvű felsőoktatás előnyei és hátrányai, ahogy „a nép” látja

A ki­sebb­ség­ben élŐk anya­nyel­vű fel­sŐ­ok­ta­tá­sá­nak fon­tos­sá­gát hang­sú­lyoz­ni a Kár­pát-me­den­cei ma­gya­rok ese­té­ben bi­zo­nyá­ra fö­lös­le­ges, ezért er­re nem pa­zar­lom a szót. A rend­szer­vál­tá­sok után lét­re­jött ma­gya­rul (is) ok­ta­tó egye­te­mek és fŐ­is­ko­lák fon­tos sze­re­pet töl­te­nek be a ma­gyar ér­tel­mi­ség kép­zé­sé­ben, jól szol­gál­ják a ki­sebb­sé­gi ma­gya­rok azon tö­rek­vé­sét, hogy anya­nyelv­ükön ta­nul­has­sa­nak. Nem biz­tos azon­ban, hogy a ki­zá­ró­la­gos­ság, a csak ma­gya­rul ta­ní­tás a leg­cél­ra­ve­ze­tŐbb mód­ja a ki­sebb­sé­gi ma­gyar ér­tel­mi­ség kép­zé­sé­nek. Ha a szak­má­ju­kat leg­alább két nyel­ven (ál­lam­nyel­ven és ma­gya­rul) ma­gas szin­ten vé­gez­ni ké­pes ér­tel­mi­sé­gi­ek kép­zé­se a cé­lunk, ak­kor a két­nyel­vű­ség és a tan­nyelvválasztás kér­dé­se­it is ren­de­sen vé­gig kell gon­dol­nunk. As­­szi­mi­lá­ció, mig­rá­ció és két- vagy több­nyel­vű­ség bo­nyo­lult ös­­sze­füg­gé­se­it mi ma­gya­rok jó­val ke­vés­bé ért­jük an­nál, mint amit hely­ze­tünk in­do­kol­na.
Az anya­nyel­vű ok­ta­tás­ról ál­ta­lá­ban és a ki­sebb­sé­gi ma­gya­rok ma­gyar nyel­vű fel­sŐ­ok­ta­tá­sá­ról kü­lö­nö­sen is, az utób­bi 10–15 év­ben elég so­kan nyil­vá­ní­tot­tak vé­le­ményt: töb­bek kö­zött egye­te­mi pro­fes­­szo­rok (or­vos­tól ma­gyar iro­dal­má­rig); po­li­ti­ku­sok (Po­zsony­tól Bu­ka­res­tig); ta­ná­rok, ta­ní­tók és di­á­kok; szü­lŐk és nagy­szü­lŐk; ma­gyar­or­szá­gi és szom­szé­dos ál­lam­be­li ma­gya­rok; szlo­vák na­ci­o­na­lis­ták és vaj­da­sá­gi ma­gyar nyelv­vé­dŐk; ok­ta­tás­ku­ta­tók és szo­ci­o­ló­gu­sok; 15 mil­lió ma­gyar­ról szó­no­ko­lók s olya­nok, akik tud­ják, há­nyan va­gyunk; az ame­ri­kai „Eng­lish only” po­li­ti­kai moz­gal­mat kö­ve­ten­dŐ­nek vé­lŐ ma­gyar po­li­ti­kus és a szlo­vák ál­lam­nyelv­tör­vény po­zi­tív­nak vélt vo­ná­sa­it rek­lá­mo­zó ma­gyar tu­dós – a fel­so­ro­lás még foly­tat­ha­tó len­ne. Rö­vi­den: e kér­dé­sek­rŐl „a nép” nyil­vá­nít vé­le­ményt, ab­ban az ér­te­lem­ben, ahogy a nyelv­tu­do­mány­ban de­fi­ni­ál­ják újab­ban a né­pet: azon em­be­rek­rŐl van szó, akik nem sze­rez­tek egye­te­mi dip­lo­mát nyel­vé­szet­bŐl, s ezért vé­le­mé­nyü­ket ilyen ta­nul­má­nyok nem be­fo­lyá­sol­ják. Ők a „nor­má­lis em­be­rek”, akik nem úgy gon­dol­koz­nak nyel­vi kér­dé­sek­rŐl, ahogy a ta­nult szak­em­be­rek gon­dol­koz­nak. Ők „a nép”. (Per­sze nyel­vé­szek is sok­szor nyil­vá­ní­ta­nak vé­le­ményt, olya­nok, akik ku­tat­ják is a két­nyel­vű­sé­get, de olya­nok is, akik mást ku­tat­nak s ezért a két­nyel­vű­ség­gel kap­cso­la­tos is­me­re­te­ik alig kü­lön­böz­nek egy ma­gyar­or­szá­gi busz­so­fŐr vagy gaz­da­sá­gi mi­nisz­ter is­me­re­te­i­tŐl. Az utób­bi­ak vé­le­mé­nye azért ve­szé­lyes, mert a nem nyel­vé­szek azt hi­szik, nyelv­tu­do­má­nyi szem­pont­ból helyt­ál­ló, amit a nyel­vész han­goz­tat (er­rŐl rész­le­te­seb­ben lásd Kont­ra 2006a).
A nyelv­tu­dós­ok szin­te az egész 20. szá­zad­ban büsz­kén ig­no­rál­ták „a né­pet”. Azt hit­ték, hogy „a nép” nyel­vi-nyel­vé­sze­ti kér­dé­sek­ben meg­nyil­vá­nu­ló vég­te­len tu­dat­lan­sá­ga or­vo­sol­ha­tat­lan. „Én meg­ír­tam több ki­tű­nŐ köny­vet e kér­dé­sek­rŐl, ha má­sok nem ol­vas­ták, ma­guk­ra ves­se­nek!” – mond­ták a nyel­vé­szek. A szá­zad vé­gé­re azon­ban nyil­ván­va­ló­vá lett, leg­alább­is a szo­ci­ol­ingvisták szá­má­ra, hogy ez az alap­ál­lás el­hi­bá­zott s ered­mény­te­len. A „né­pi nyel­vé­szet” (an­go­lul folk lin­guis­tic­s, Niedziel­s­ki – Pre­ston 2000) egyik, al­kal­ma­zott nyel­vé­sze­ti léto­ka épp az a fel­is­me­rés, hogy ha va­la­mi­lyen nyelv­vel kap­cso­la­tos tár­sa­dal­mi prob­lé­mát sze­ret­nénk meg­ol­da­ni, ak­kor böl­csen tes­­szük, ha elŐ­ször is meg­is­mer­jük, hogy az em­be­rek mit gon­dol­nak er­rŐl a prob­lé­má­ról.
Két év­vel ez­elŐtt Deb­re­cen­ben ren­dez­tünk egy kon­fe­ren­ci­át a tan­nyelvválasztás kér­dé­se­i­rŐl, en­nek a kö­te­te egy éve je­lent meg Sült ga­lamb? cím­mel, Som­or­ján (Kont­ra 2005b). A kon­fe­ren­ci­án fel­vi­dé­ki, kár­pát­al­jai, er­dé­lyi és vaj­da­sá­gi ma­gya­rul (is) ta­ní­tó, il­let­ve ta­nu­ló pro­fes­­szo­rok és egye­te­mis­ták mu­tat­ták be s vi­tat­ták meg a tan­nyelvválasztás­sal kap­cso­la­tos prob­lé­má­i­kat. Köny­vünk­rŐl meg­je­lent már né­hány is­mer­te­tés (Vaj­da B. 2005; Mé­szá­ros 2006; Se­bes­tyén 2006; Len­gyel 2006), és ren­dez­tünk ró­la né­hány vi­ta­es­tet is (Ko­lozs­vá­ron, Nyitrán, Sze­ge­den, Bu­da­pes­ten és Új­vi­dé­ken). A kö­vet­ke­zŐk­ben az is­mer­te­té­sek­ben és a vi­tá­kon fel­me­rült kér­dé­sek kö­zül sze­mel­ge­tek, az­zal a cél­lal, hogy be­mu­tas­sak egy-két „né­pi” gon­do­la­tot. Te­hát nem a kér­dést ku­ta­tó s ezért re­mél­he­tŐ­en hoz­zá­ér­tŐ nyelv­tu­dós­ok, ha­nem a „nor­má­lis em­be­rek” né­hány vé­le­mé­nyét, ér­vét szem­lé­zem.

Óvo­dá­tól az egye­te­mig ma­gya­rul

Ahogy 1990 óta már hoz­zá­szok­hat­tunk, sok meg­fel­leb­bez­he­tet­len vé­le­mény hang­zik el. Egy vaj­da­sá­gi szer­zŐ nem­rég ezt ír­ta: „Aho­gyan a lel­ki­is­me­re­te­sek már évek óta szok­ták mon­do­gat­ni (s szek­ció­ülé­sen is töb­ben ki­je­len­tet­ték): a re­mény­te­len­nek lát­szó hely­zet­ben csu­pán az óvo­dá­tól az egye­te­mig anya­nyel­ven meg­szer­ve­zŐ­dŐ ok­ta­tás se­gít­het” (Vaj­da G. 2006, 23). Ez­zel a vé­le­mén­­nyel szö­ges el­len­tét­ben áll pél­dá­ul Sza­bó Bá­lint ko­lozs­vá­ri épí­tész­pro­fes­­szor vé­le­mé­nye, aki sze­rint a ki­zá­ró­lag ma­gyar nyel­vű ok­ta­tás el­len­té­tes a ma­gyar nem­ze­ti ér­de­kek­kel (lásd Kont­ra 2005a, 11). Egy­sze­rű­en azért, mert ha a ro­má­ni­ai ma­gyar dip­lo­más szak­em­ber ott­ho­ni ér­vé­nye­sü­lé­sé­hez, ver­seny­ké­pes­sé­gé­hez el­en­ged­he­tet­len az ál­lam­nyelv ma­gas szin­tű is­me­re­te is, ak­kor nem ma­gyar tan­nyel­vű, ha­nem ma­gyar, ro­mán és an­gol vagy fran­cia tan­nyel­vű kép­zés­re van szük­sé­ge. Ez­zel a vé­le­mén­­nyel ér­tett egyet az Új Szó könyv­be­mu­ta­tónk­ról tu­dó­sí­tó mun­ka­tár­sa is, aki ezt ír­ta: „el­len­té­tes-e a ma­gyar nem­ze­ti ér­de­kek­kel a ki­zá­ró­lag ma­gyar nyel­vű ok­ta­tás? Höl­gye­im és ura­im, még ha most so­kan szí­vük­höz kap­nak is: egy­ér­tel­mű­en igen! Mert az a mi­nŐ­ség, az ok­ta­tá­si szint és a ver­seny­ké­pes­ség ro­vá­sá­ra megy. Az­az ön­csa­lás. De hát ezt ed­dig csak azok nem tud­ták, akik ki­zá­ró­lag ma­gyar­ság­tu­dat­ból ala­pí­ta­nak egye­te­met” (Buchlovics 2005, 6).
A kár­pát­al­jai nyelv­tu­dós Cser­nic­skó Ist­ván eb­ben az eset­ben a Sza­bó Bá­lint-fé­le vé­le­ményt tá­mo­gat­ja, s a be­reg­szá­szi ma­gyar fŐ­is­ko­la nyelv­po­li­ti­ká­já­ról ezt mond­ja: „FŐ­is­ko­lán­kon a ma­gyar az ok­ta­tás nyel­ve, ám va­la­men­­nyi hall­ga­tónk kö­te­le­zŐ­en hall­gat uk­rán nyel­vet és egy ide­gen nyel­vet, ezen felül pe­dig in­gye­nes uk­rán és ide­gen nyel­vi tan­fo­lyam­ok­ra jár­hat­nak (nem­csak a di­á­kok, ha­nem az ok­ta­tók is). Hogy mo­ti­vál­juk is a di­á­ko­kat, et­tŐl az év­tŐl kezd­ve az utol­só év­fo­lya­mon a hall­ga­tók­nak uk­rán nyelv­vizs­gát kell ten­ni­ük” (nmi 2005, 4).

Mi­ért kell az ál­lam­nyel­ven is ta­nul­ni?

So­kan úgy vé­lik, ma­gya­rul meg­ta­nul gyer­me­kük ott­hon a csa­lád­ban, de ah­hoz, hogy ér­vé­nye­sül­jön ké­sŐbb, te­hát hogy az ál­lam­nyel­vet is jól meg­ta­nul­ja, el­en­ged­he­tet­len, hogy több­sé­gi tan­nyel­vű (ro­mán, szlo­vák, szerb stb.) is­ko­lá­ba jár­jon. Szlo­vá­ki­á­ban vagy Vaj­da­ság­ban 20-30%-ra is rúg­hat a nem ma­gyar is­ko­lá­ba já­ró ma­gyar di­á­kok szá­ma. Ezek a szü­lŐk gyak­ran meg­kap­ják a ma­gu­két más ma­gya­rok­tól, azok­tól, akik ma­gyar is­ko­lá­ba já­rat­ják gyer­me­ke­i­ket. A gyer­me­kü­ket ma­gyar is­ko­lá­ba já­ra­tó szü­lŐk, kü­lö­nö­sen ha tömb­mag­yar te­le­pü­lés­rŐl van szó, aka­rat­la­nul gon­do­kat is okoz­nak gyer­me­kük­nek, mi­vel a tömb­mag­yar te­le­pü­lés ma­gyar is­ko­lá­já­ban az ál­lam­nyelv meg­ta­nu­lá­sá­nak le­he­tŐ­sé­gei sok­szor kor­lá­to­zot­tak. Idén ok­tó­ber­ben egy új­vi­dé­ki egye­te­mis­ta azt me­sél­te el a Sült ga­lamb-vi­tán, hogy To­po­lyán fel­nŐtt ma­gyar­ként ab­szo­lút nem tu­dott szer­bül, csak kö­szön­ni tu­dott, meg a nyelv­tant tud­ta, s hi­á­ba ta­nul­ta a szak­nyel­vet, ha nem tud­ta az ut­ca­nyel­vet (a min­den­na­pi tár­sal­gás­hoz szük­sé­ges for­du­la­to­kat). Egy temeri­ni egye­te­mis­ta meg ar­ról pa­nasz­ko­dott, hogy sok­kal ne­he­zebb ne­ki a men­zán szer­bül bor­sos to­kányt kér­ni, mint a tör­té­ne­lem sze­mi­ná­ri­u­mon bár­mi­rŐl be­szél­ni. Más­va­la­ki azt mond­ta el, hogy nem tud­ja el­ma­gya­ráz­ni a szerb or­vos­nak, hogy mi a ba­ja.
A Sült ga­lamb? cí­mű könyv­ben több egye­te­mis­ta be­szá­mol ar­ról, mi­lyen gyöt­rel­me­ket okoz az ál­lam­nyelv nem kel­lŐ is­me­re­te. Egy vé­le­ményt idé­zek csak­, a vaj­da­sá­gi Te­lek Ta­má­sét, aki Bu­da­pes­ten a SO­TE egyik PhD prog­ram­já­nak di­ák­ja: „Egy pszi­cho­ló­gi­ai mo­men­tum a leg­fon­to­sabb ta­lán, le­küz­de­ni azt, hogy ra­gasz­kod­junk az egy­nyel­vű­sé­günk­höz. Le­küz­de­ni azt, hogy az ál­lam­nyel­vet el kell sa­já­tí­ta­ni. Úgy­mond ön­ma­gunk mi­att, mert ha ér­vé­nye­sül­ni sze­ret­nénk ab­ban a kö­zös­ség­ben, ak­kor er­re fel­tét­le­nül szük­ség van. És itt még meg­je­gyez­ném azt, hogy mind­ezek mel­lett el­kezd­tem ku­ta­tó­mun­ká­val fog­lal­koz­ni, ami szin­tén szerb nyel­ven tör­té­nik. És az a ta­pasz­ta­la­tom ez­zel kap­cso­lat­ban, hogy na­gyon sok jó ké­pes­sé­gű ma­gyar anya­nyel­vű hall­ga­tó, akik ta­lán sok­kal jobb ké­pes­sé­gek­kel ren­del­kez­nek, mint én, a nyel­vi aka­dá­lyok mi­att nem tud­tak meg­nyi­lat­koz­ni. És már ele­ve ki­sze­lek­tá­lód­tak. Te­hát at­tól füg­get­le­nül, hogy be­fe­jez­ték az Or­vo­si Egye­te­men a ta­nul­má­nya­i­kat, nem volt so­ha mer­szük ah­hoz, hogy el­ké­szít­se­nek egy szak­dol­go­za­tot szerb nyel­ven és ki­áll­ja­nak az egye­te­mi ta­ná­rok elé, vagy hogy ki­áll­ja­nak egy or­szá­gos kon­fe­ren­ci­án, ahol ugye szerb nyel­ven kell meg­tar­ta­ni az elŐ­adást” (Te­lek 2005, 229).

Tár­sa­dal­mi mo­bi­li­tás, ér­vé­nye­sü­lés

Vaj­da Bar­na­bás re­cen­zi­ó­ját így ös­­sze­gez­te: „…alamiképpen föl kel­le­ne ol­da­ni azt a nagy­fo­kú fe­szült­sé­get, amely a ki­sebb­sé­gek nyel­vi el­zár­kó­zá­sa, il­let­ve az Ő (nyel­vi ala­pú) ön­fel­adá­suk kö­zött hú­zó­dik, és amit a kö­tet több elŐ­adó­ja is jel­lem­zŐ­en úgy fo­gal­maz meg, mint fe­szült­sé­get a hely­ben bol­do­gu­lás és a mo­dern tár­sa­dal­mi mo­bi­li­tás kö­zött. Eze­ket a cé­lo­kat pe­dig biz­tos, hogy nem le­het­sé­ges pusz­tán ling­visz­ti­kai meg­kö­ze­lí­tés ál­tal el­ér­ni” (Vaj­da B. 2005, 9). A hely­ben bol­do­gu­lás mint cél, nyil­ván­va­ló ös­­sze­füg­gés­ben van a tri­a­no­ni tra­u­má­val és a ma­gyar­lak­ta te­rü­le­tek zsu­go­ro­dá­sá­val. A szü­lŐ­föld prog­ra­mok, a mos­ta­ni Szü­lŐ­föld Alap, az egész „szü­lŐ­föl­de­zés” (lásd Vida 2006) a men­ni vagy ma­rad­ni di­lem­má­ra adott egy­faj­ta vá­lasz.
A tár­sa­dal­mi és föld­raj­zi mo­bi­li­tást nem min­den­ki te­kin­ti nor­má­lis do­log­nak. Van, aki ma is egy­faj­ta sta­bil, stag­ná­ló, im­mo­bi­lis tár­sa­dal­mat kép­zel ma­ga kö­ré. A vaj­da­sá­gi Ma­gyar Szó­ban Mi­há­lyi Ka­ta­lin kö­zölt ve­lem egy in­ter­jút az ál­lam­nyelv is­me­re­té­nek fon­tos­sá­gá­ról (Mi­há­lyi 2006a, 2006b), ami­re Szlo­bo­da Já­nos nyu­gal­ma­zott ma­gyar­ta­nár re­a­gált ugyan­ott. Ér­ve­lé­se jól pél­dáz­za a tár­sa­dal­mi mo­bi­li­tás fi­gyel­men kí­vül ha­gyá­sát. Egye­bek mel­lett ezt mond­ja: „…elyeselhetŐ ugyan, hogy a túl­nyo­mó­részt ide­gen kör­nye­zet­ben élŐk­nek mi­nél tö­ké­le­te­seb­ben meg kel­l(ene) ta­nul­ni­uk a több­ség nyel­vét (ahol ez nem is okoz kü­lö­nö­sebb gon­dot), ám mi­ért vol­na ez kö­te­le­zŐ az anya­nyel­vi kör­nye­zet­ben élŐ és dol­go­zó föld­mű­ve­sek, gyá­ri mun­ká­sok, ipa­ro­sok szá­má­ra, akik csak a »hi­vatal­lal« kény­te­len-kel­let­len kap­cso­lat­ba ke­rül­ve hal­la­nak ide­gen szót, ol­vas­nak más nyel­ven írt szö­ve­get?” (Szloboda 2006, 14). Szlo­bo­da úgy vé­li, a tömb­ma­gyar­ság­nak (pél­dá­ul a zen­tai ma­gya­rok­nak) nem lét­szük­ség­let, csu­pán ud­va­ri­as­sá­gi gesz­tus, hogy el­sa­já­tít­sák a hely­be­li ki­sebb­ség, de egy­ben or­szá­gos több­ség nyel­vét. Zá­ró­jel­ben még hoz­zá­te­szi eh­hez, hogy „emel­lett üz­le­ti ér­dek is”. A vi­ta­cikk­re adott vá­la­szom­ban (Kont­ra 2006b, 10) az­zal ér­vel­tem el­le­ne, hogy egy egész éle­tét Zen­tán le­élŐ ma­gyar­nak (ha jól fi­ze­tŐ ál­lá­sa olyan, ami­hez nem kell szerb­tu­dás) eset­leg ud­va­ri­as­sá­gi kér­dés a jó szerb­tu­dás, de ha egy ma­gyar azért nem kap meg egy ál­lást Zen­tán, vagy plá­ne Új­vi­dé­ken, mert nem tud jól szer­bül, ak­kor a szerb­tu­dás rög­tön nem lu­xus, nem is ud­va­ri­as­sá­gi kér­dés, ha­nem lét­szük­ség­let. S mi­vel na­gyon ne­héz – ha nem le­he­tet­len – meg­ter­vez­ni, hogy va­la­ki­nek éle­te fo­lya­mán mi­lyen nyel­vek tu­dá­sá­ra lesz szük­sé­ge, a ki­sebb­sé­gi ma­gyar is­ko­lák ak­kor (és csak ak­kor!) te­szik jól a dol­gu­kat, ha ma­gas szin­ten két­nyel­vű di­á­ko­kat bo­csá­ta­nak ki fa­la­ik kö­zül.

Fé­le­lem a po­li­ti­ku­sa­ink­tól

Ne­kem, mint ma­gyar­or­szá­gi „meg­fi­gye­lŐ­nek” kis­sé alap­ta­lan­nak tűnt az a fé­le­lem, amit egy tan­nyelv­vel kap­cso­la­tos pa­rázs vi­tá­ban fo­gal­ma­zott meg egy kör­nye­zŐ or­szág­be­li ma­gyar egye­te­mi ok­ta­tó, ne­ve­ze­te­sen: ha hí­rét ven­nék a bu­da­pes­ti par­la­men­ti kép­vi­se­lŐk, hogy egy adott in­téz­mény­ben nem min­den vizs­ga fo­lyik ma­gya­rul, meg­von­hat­nák a ma­gyar ál­la­mi tá­mo­ga­tást. Azért gon­dol­tam ab­szurd­nak ezt az ag­go­dal­mat, mert úgy vél­tem, ek­ko­ra hi­bát még ma­gyar­or­szá­gi po­li­ti­ku­sok sem kö­vet­né­nek el. Úgy vél­tem, csak jut va­la­mi sze­rep a ra­ci­o­ná­lis, szak­mai ér­vek­nek is, még a ma­gyar par­la­ment­ben is.
Vé­le­ke­dé­sem nem bi­zo­nyult meg­ala­po­zott­nak, amint ez egye­bek mel­lett egy 2005. de­cem­ber 29-i Nép­sza­bad­ság-cikk­bŐl is ki­de­rült. Eb­bŐl meg­tud­tuk, hogy a po­zso­nyi, a nyi­trai és a besz­ter­ce­bá­nyai egye­te­mek ma­gyar ta­ná­rai til­ta­koz­tak a Szü­lŐ­föld Alap azon dön­té­se el­len, mely sze­rint „a szlo­vá­ki­ai ma­gyar egye­te­mi kép­zés tá­mo­ga­tá­sá­ra szánt 30 mil­lió fo­rint­ból a révkomáro­mi Selye Já­nos Egye­tem­nek 26,5 mil­li­ót, a há­rom in­téz­mény kö­zös pá­lyá­za­tá­ra kért 12 mil­lió he­lyett mind­ös­­sze 1,5 mil­li­ót ítél­tek meg” (Szilvássy 2005, 11). Ez szlo­vá­ki­ai ja­vas­lat­ra, bu­da­pes­ti jó­vá­ha­gyás­sal tör­tént. Lász­ló Bé­la nyi­trai dé­kán ezt ud­va­ri­a­san így kom­men­tál­ta az em­lí­tett Nép­sza­bad­ság-cikk­ben: „A ne­mes szán­dé­kú anya­or­szá­gi tá­mo­ga­tást eb­ben az eset­ben nyil­ván­va­ló­an nem szak­mai kri­té­ri­u­mok, ha­nem po­li­ti­kai ér­de­kek alap­ján osz­tot­ták el.”
Az ilyen po­li­ti­kai dön­té­sek­rŐl s az Őket kö­rül­öle­lŐ re­to­ri­kai tel­je­sít­mé­nyek­rŐl, a „szü­lŐ­föl­de­zés­rŐl” írt vit­ri­o­los cik­ket a ko­lozs­vá­ri Vida Gá­bor (2006). Ezt leg­szí­ve­seb­ben tel­jes ter­je­del­mé­ben idéz­ném, hely­hi­ány mi­att azon­ban elé­ged­jünk most meg en­­nyi­vel: „Van­nak em­be­rek, akik­nek táj­ban, vi­lág­ban, nyelv­ben ott­hon len­ni ter­mé­sze­tes do­log, et­tŐl nem ér­zé­ke­nyül­nek el, nem fa­csar­ja könny a sze­mü­ket, nem át­koz­zák ma­gu­kat vagy Őse­i­ket azért, hogy nem men­tek el ide­jé­ben Ame­ri­ká­ba […] De ami­kor hall­ja a sze­gény em­ber, aki­nek van szü­lŐ­föld­je (hisz ol­va­sott Ő Ta­má­si Áron­t), szó­val ami­kor hall­ja, hogy ne­ki ott kell meg­ma­rad­nia, ahol ép­pen él, az anya­nyelv­ét kell Őriz­nie, míg Csa­ba ki­rály­fi el nem jön ér­te vagy az uno­kák öreg­ott­hon­ba nem dug­ják, ak­kor na­gyon ká­rom­ko­dós ked­ve tá­mad […] És ami­kor azt mond­ja a té­vé­ben sok po­li­ti­kás em­ber, aki­nek a szü­lŐ­föl­dem nem szü­lŐ­föld­je, hogy ma­rad­jak – nem is az enyé­men, ha­nem csak úgy, ál­ta­lá­ban – a szü­lŐ­föld­ön, ak­kor az az em­ber azt mond­ja ne­kem, hogy ma­rad­jak ott, ahol va­gyok, ne men­jek hát oda, ahol Ő van vagy ahol Ő nincs is. És mi­vel a ma­gyar nyelv­ben min­den szó azt je­len­ti, amit je­lent – vagy mást, vagy sem­mit, meg­szo­kás kér­dé­se – aki­nek a szü­lŐ­föld­je nem a szü­lŐ­föl­dem, ám az enyém­re ap­ro­pó­zik, az az em­ber ha­zu­dik. Nincs ál­ta­lá­ban vett szü­lŐ­föld, ta­lán ez­zel kel­lett vol­na kez­de­ni. Te­hát ami­kor a po­li­ti­kás em­ber azt sze­ret­né mon­da­ni, hogy ne akar­jak át­te­le­pül­ni in­nen oda (vagy on­nan ide), ak­kor job­ban ten­né, ha ezt mon­da­ná, és nem szü­lŐ­föl­dez­ne ös­­sze-vis­­sza, ha nem szü­lŐ­föl­dez­ne le sem en­gem, sem mást” (Vida 2006, 3–4).

Az in­for­má­lás és az in­for­má­ló­dás fe­le­lŐs­sé­ge

A tan­nyelvválasztás egész éle­te­ket be­fo­lyá­sol­hat. A kis­is­ko­lás­ok szü­lei, az egye­te­mi ve­ze­tŐk és a po­li­ti­ku­sok, ami­kor ilyen dön­té­se­ket hoz­nak, ál­ta­lá­ban nem tud­ják, hogy dön­té­se­ik mi­lyen ra­ci­o­ná­li­san vár­ha­tó kö­vet­kez­mé­nyek­kel jár­nak. Ők „a nép”, akik nem ta­nul­tak nyel­vé­sze­tet, nyelv­pe­da­gó­gi­át vagy nyel­vi ter­ve­zést egye­te­men. Jó ta­nács­ra szo­rul­nak, olyan in­for­má­ci­ók­ra, ame­lyek tu­do­má­nyo­san helyt­ál­ló­ak, és ame­lyek a dön­té­sek hos­­szú tá­vú kö­vet­kez­mé­nye­it is meg­raj­zol­ják. A ma­gyar nyelv­te­rü­le­ten van egy jó pél­da ilyes­mi­re, az új­vi­dé­ki Göncz La­jos Tan­nyelvválasztás a ki­sebb­sé­gi ré­gi­ók­ban: Út­mu­ta­tó a ki­sebb­sé­gi hely­ze­tű szü­lŐk­nek és a pe­da­gó­gu­sok­nak (2005) cí­mű bro­sú­rá­ja, ami kö­zért­he­tŐ­en tá­jé­koz­tat a hoz­zá­adó és fel­cse­ré­lŐ két­nyel­vű­sé­gi hely­zet­rŐl, a fel­szí­ni és kog­ni­tív nyel­vi kom­pe­ten­ci­á­ról, az anya­nyel­vű és a má­sod­nyel­vű (ál­lam­nyel­vi) ok­ta­tás el­té­rŐ kö­vet­kez­mé­nye­i­rŐl, és se­gít a szü­lŐk­nek ab­ban, hogy mit mér­le­gel­je­nek, mi­e­lŐtt gyer­me­kük­nek tan­nyel­vet vá­lasz­ta­nak.
Több ilyen fü­zet­re len­ne szük­ség, s fŐ­leg ar­ra, hogy ezek el is jus­sa­nak min­den ér­de­kelt ki­sebb­ség­ben élŐ ma­gyar szü­lŐ­höz. Ez per­sze nem Göncz pro­fes­­szo­ron mú­lik, ha­nem a ma­gyar po­li­ti­ku­so­kon. A tu­dó­sok­nak az in­for­má­lás a fe­le­lŐs­sé­ge, a po­li­ti­ku­sok­nak, az egye­te­mi ve­ze­tŐk­nek és a kis­is­ko­lás­ok szü­le­i­nek pe­dig az in­for­má­ló­dás. A deb­re­ce­ni kon­fe­ren­cia Sült ga­lamb? cí­mű kö­te­té­nek ki­adá­sá­val a somor­jai Fó­rum Kisebbségkutató In­té­zet – re­mé­nye­im sze­rint – olyan hely­ze­tet te­rem­tett, ami­ben egy­re sza­lon­kép­te­le­neb­bé vál­nak azok a ma­gyar po­li­ti­ku­sok és egye­te­mi ve­ze­tŐk, akik tan­nyel­vi ügyek­ben a szak­sze­rű­ség mel­lŐ­zé­sé­vel, csu­pán po­li­ti­kai cé­lok­tól mo­ti­vál­tan dön­te­nek, vagy nyi­lat­koz­nak.

Fel­hasz­nált iro­da­lom

Buchlovics Pé­ter 2005. A sült ga­lamb röp­te. Új Szó, 2005. ok­tó­ber 31. 6. p.
Göncz La­jos 2005. Tan­nyelvválasztás a ki­sebb­sé­gi ré­gi­ók­ban: Út­mu­ta­tó a ki­sebb­sé­gi hely­ze­tű szü­lŐk­nek és a pe­da­gó­gu­sok­nak. Új Kép, 2005. áp­ri­lis, 5–8. p.
Kont­ra Mik­lós 2005a. El­len­té­tes-e a ma­gyar nem­ze­ti ér­de­kek­kel a csak ma­gyar nyel­ven ok­ta­tás? In Kont­ra Mik­lós (sz­erk.): Sült ga­lamb? Ma­gyar egye­te­mi tan­nyelvpoli­ti­ka. Somorja–Dunaszerdahely, Fó­rum Ki­sebb­ség­ku­ta­tó Intézet–Lilium Aurum Könyv­ki­adó, 9–14. p.
Kont­ra Mik­lós (sz­erk.) 2005b. Sült ga­lamb? Ma­gyar egye­te­mi tan­nyelvpoli­ti­ka. Somorja–Dunaszerdahely, Fó­rum Ki­sebb­ség­ku­ta­tó Intézet–Lilium Aurum Könyv­ki­adó.
Kont­ra Mik­lós 2006a. Ma­gyar nyelv­tu­do­mány, tár­sa­dal­mi fe­le­lŐs­ség, po­li­ti­ka. Al­kal­ma­zott Nyelv­tu­do­mány, 6. évf. 1–2. sz. 177–185. p.
Kont­ra Mik­lós 2006b. Ud­va­ri­as­sá­gi gesz­tus vagy lét­szük­ség­let? Né­hány to­váb­bi gon­do­lat a nyelv­tu­dás­ról. Ma­gyar Szó, 2006. feb­ru­ár 11–12., Ki­lá­tó, 10. p.
Len­gyel Zsolt 2006. Kont­ra Mik­lós (sz­erk.): Sült ga­lamb? Ma­gyar egye­te­mi tan­nyelvpoli­ti­ka. Al­kal­ma­zott Nyelv­tu­do­mány, 6. évf. 1–2. sz. 206–208. p.
Mé­szá­ros And­rás. 2006. Sült ga­lamb? Ma­gyar Tu­do­mány, 2006. 5. sz. 641–643. p.
Mi­há­lyi Ka­ta­lin 2006a. Az ál­lam­nyelv is­me­re­te nél­kül ne­héz a bol­do­gu­lás. Ma­gyar Szó, 2006. ja­nu­ár 26. 15. p.
Mi­há­lyi Ka­ta­lin 2006b. Jó nyelv­tu­dás­sal ke­vés­bé se­bez­he­tŐk va­gyunk. 2. rész. Ma­gyar Szó, 2006. ja­nu­ár 27. 15. p.
Niedziel­ski, Nan­cy A. – Pre­ston, Den­nis R. 2000. Folk Lin­guis­tic­s. Ber­lin–New York, Mou­ton de Gruyter.
nmi 2005. Mi­lyen nyel­vű ok­ta­tá­si in­téz­ményt vá­las­­szunk? Kár­pát­al­ja, 2005. má­jus 13. 4. p.
Se­bes­tyén Ár­pád 2006. Sült ga­lamb? Deb­re­ce­ni Szem­le, 2006. 2. sz. 283–287. p.
Szil­vássy Jó­zsef 2005. Bí­rál­ják a Szü­lŐ­föld Alap dön­té­sét. Nép­sza­bad­ság, 2005. de­cem­ber 29. 11. p.
Szlo­bo­da Já­nos 2006. Kont­ra és re­kont­ra. Gon­do­la­tok egy in­ter­jú ol­va­sá­sa köz­ben. Ma­gyar Szó, 2006. feb­ru­ár 7. 14. p.
Te­lek Ta­más 2005. Negy­ven­egy tan­tárgy­ból vizs­gáz­tam le si­ke­re­sen szerb nyel­ven. In Kont­ra Mik­lós (sz­erk.): Sült ga­lamb? Ma­gyar egye­te­mi tan­nyelvpoli­ti­ka. Somorja–Du­naszerdahely, Fó­rum Ki­sebb­ség­ku­ta­tó Intézet–Lilium Aurum Könyv­ki­adó, 229. p.
Vaj­da Bar­na­bás 2005. Sült ga­lamb? Ka­ted­ra, 13. évf. 4. sz. 8–9. p.
Vaj­da Gá­bor 2006. Is­ko­lai ok­ta­tá­sunk és ne­ve­lé­sünk az el­múlt más­fél év­ti­zed­ben: Az is­ko­la­be­li diszk­ri­mi­ná­ció mér­sék­lé­sé­nek kö­ve­te­lé­se. Arac­s, 2006. 2. sz. 10–25. p.
Vida Gá­bor 2006. Dü­hön­gŐ jegy­zet avagy szü­lŐ­föld és anya­nyelv, a min­den­ko­ri ma­gyar mi­nisz­ter­el­nök­nek aján­lom. He­li­kon, 2006. feb­ru­ár 25. 3–4. p.