Grigorij MeseŽnikov: A nemzeti populizmus Szlovákiában: az állam jellegének definiálása és egyes történelmi események értelmezése

A nemzeti populizmus és létének összefüggései Szlovákiában

Az utóbbi években Szlovákiában egy olyan jelenség térnyerése figyelhető meg, melynek során a politikai szereplők a lakosságot erős etnikai-nacionális színezetű populista stratégia alkalmazásával kívánják megszólítani. Ez a megszólítási mód már hosszú ideje egyre jellemzőbb a szlovák politikai életre. A kommunista rezsim 1989-es bukása és a többpártrendszeri demokrácia bevezetése után nagy hatékonysággal működött, s egyúttal képviselőinek jelentős hatalmi-politikai tőkét biztosított egyes területeken. A nemzeti populizmus megelevenedése napjainkban főleg azért tarthat számot különleges érdeklődésre, mivel – a kilencvenes évek időszakával összevetve – eltérő feltételek között zajlik. E feltételek az összességében sikeresnek tekinthető társadalmi átalakulás során teremtődtek meg, amely a liberális-demokratikus rendszer alapjainak lerakásában és az integrációs szándékok beteljesülésében, azaz az európai uniós és NATO-tagságunk elnyerésében öltött testet.
A „nemzeti populizmus” fogalmát a választókat hagyományos populista módszerekkel1 megszólító, erős etnikai-nacionális („nemzeti”) elemeket alkalmazó politikai tevékenység (és annak különböző megnyilvánulásai) megjelölésére használjuk. A kifejezés a politikai szereplők szélesebb spektrumára vonatkozik, nem kizárólag a szélsőséges, radikális-nacionalista elképzeléseket vallókra, hanem valamennyi olyan, különböző (akár deklarált) ideológiai irányultságú politikusra, aki tevékenységében ötvözi a populista megszólítási módot az etnikai nacionalizmussal.
A legjelentősebb tényező, amely az utóbbi időben hozzájárult a nemzeti populizmus térnyeréséhez Szlovákiában, nyilvánvalóan az a hatalmi fordulat volt, amely a 2006-os parlamenti választások után következett be, amikor három olyan politikai tényező alakított kormányt, amelyek eszmei-politikai eszköztárának elválaszthatatlan részét képezik a nemzeti populizmus elemei (az Irány-Szociáldemokrácia – SMER-SD, a Szlovák Nemzeti Párt – SNS és a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom – HZDS). E pártok 2006-os totális választási nyereségét és vezéreinek kormányalakítási döntését nem lehet a választási mozgósítás eszközeként és a szlovákiai pártelit egy részének kulturális-politikai kötőanyagaként szolgáló nacionális-populista politika kontextusán kívül értelmezni. A nacionális-populista hivatkozás hatása a 2006–2009-es időszakban meghatározta a társadalmi közhangulatot és jelentős mértékben beleavatkozott annak a közegnek a formálásba, amelyben a különböző társadalmi csoportok kölcsönhatása zajlik.
A szlovák nemzeti populizmus protagonistáinak tartott politikai szereplők tevékenységének vizsgálatakor figyelembe kell venni az általános társadalmi-politikai és történelmi tényezőket. Éppen ezek hosszú távú hatásának következményeként alakult ki az a szociokulturális közeg, amelyben a nemzeti populisták terjeszthették üzenetüket és tőkét kovácsolhattak belőle. Az etnicitással összefüggő kérdéseken kívül olyan szociális-politikai tényezők is felmerültek, mint az államjogi berendezkedések azon formái, amelyeknek Szlovákia is része volt, a politikai rendszerek fajtái ezekben az államszervezetekben, azon társadalmi változások jellege, lefolyása és következményei, amelyekre az állami és társadalmi átalakulás időszakában került sor, a hatalommal kierőszakolt államfelfogás, a meghatározó politikai erők általi hatalomgyakorlás stb. Szlovákia a 20. században öt államszervezetnek volt a része (az Osztrák–Magyar Monarchia, az első Csehszlovák Köztársaság, a szlovák bábállam, az újjáalakult Csehszlovák Köztársaság, az önálló Szlovák Köztársaság). Különböző politikai rendszerek váltották itt egymást – monarchista félautokratikus rendszer, többpártrendszeri demokrácia, fasiszta totalitarizmus, korlátozott „nemzeti” demokrácia, kommunista totalitarizmus, valamint a liberális és nem liberális demokrácia váltakozása 1990 és 2006 között. Az államberendezkedés és a politikai rendszerek rövid történelmi időszakokon belüli gyakori változásai azt eredményezték, hogy a lakosság különböző csoportjai eltérő mértékben azonosultak a meglevő, ill. a meghaladott társadalmi viszonyokkal, beleértve az egyes államszervezetekkel való azonosulást, ugyanakkor ezek a csoportok demonstrálták hűségüket a politikai kultúra különböző típusaihoz (demokratikus, autokrata), ami közvetlenül befolyásolta mind az ő politikai viselkedésüket, mind a politikai szereplők hozzáállását az ő megszólításuk esetén.
Miután 1989-ben megbukott a kommunista rezsim és újjáalakult a demokratikus rendszer annak minden eljárási attribútumával együtt, beleértve a választási versengést is, a belső karakterük, programjuk, értékrendjük és eszmei hátterük, valamint a választók megszólításában alkalmazott módszereik alapján populistának minősíthető politikai erők a politikai pártok rendszerének fontos tényezőivé váltak. 1992-től a parlamenti választásokon ezek az erők rendszerint magas támogatottságot élveztek a lakosság körében, és – az ő szempontjukból – kedvező választások utáni konstelláció formálódása esetén parlamenti többségre támaszkodó koalíciós kormányt hoznak létre. Ez történt 1992-ben is, amikor a HZDS többségi kriptokoalíciós (egy évvel később nyíltan koalíciós) kormányt alakított a Szlovák Nemzeti Párttal, majd 1994-ben, amikor a választások után létrejött a HZDS–SNS–ZRS kormánykoalíció és 2006-ban, amikor a Smer-SD, az ĽS-HZDS és az SNS alakított kormányt.
A szlovákiai populista politika élenjárói tipológiájának alapvető megkülönböztető jegyeként a hatalomgyakorláshoz való viszonyukat alkalmazhatjuk, ennek alapján megkülönböztethetünk „kemény” (autoritatív) és „puha” (túlnyomórészt nem autoritatív) populizmust. Az átalakulás kezdetleges szakaszában, az EU-hoz való csatlakozási folyamatot megelőzően Szlovákiában a populista politikusok első generációja tevékenykedett (a „kemény” populisták, akik abban az időben a HZDS-ben és az SNS-ben tömörültek), a második generáció az integrációs esélyek helyreállításának idején kezdett kialakulni (az 1998–2002-es időszakban) és teljes valóságában közvetlenül Szlovákia uniós csatlakozását megelőzően, illetve azt követően nyilvánult meg a politikai színtéren, amikor is a „puha” populisták (Smer-SD) meghatározó politikai tényezővé váltak.2 A jelenlegi időszakra a populista szereplők két generációjának és típusának az együttműködése a jellemző (a 2006-os évtől kormányzati szinten is).

A nemzeti populista politika protagonistái

A nemzeti populista politika tipikus képviselője Szlovákiában a Szlovák Nemzeti Párt (SNS). Ez a párt 1990-ben a történelmi SNS hagyatékának deklaratív folytatójaként jött létre, és az első parlamenti választásokon elegendő választói szavazatot szerzett ahhoz, hogy képviselői helyet foglalhassanak a Szlovák Nemzeti Tanácsban. Ekkor vált meghatározó politikai tényezővé, és az 1990–2008 közötti időszakban – kivéve a 2002–2006-os időszakot, amikor a pártszakadás miatt bekövetkezett 2002-es választási vereség után a parlamenten kívül rekedt – parlamenti képviselettel is rendelkezett.
Az 1990–1992-es időszakban a szlovák szeparatizmus legjelentősebb képviselője volt. Megalakulását és a parlamentbe való bejutását követően viszonylag rövid időn belül a zászlajára tűzte az önálló Szlovákia megteremtésének gondolatát. 1993 és 1994, majd 1994 és 1998, végül 2006 és 2008 között kormánypártként tevékenykedett (tevékenykedik), ami lehetővé tette (teszi) számára, hogy jelentős hatással legyen a közélet fontos területeire. Az SNS radikális-nacionalista erő jobboldali és antikommunista retorikával. Programjában szembehelyezkedik a polgári elven alapuló politikai nemzet koncepciójával, és az etnikai nemzet elvét vallja. Az SNS számára a Szlovák Köztársaság a szlovák etnikumhoz tartozók nemzetállama, a nemzeti kisebbségekkel szemben az asszimiláció elvét érvényesíti, amelynek keretében többek közt eleve megkérdőjelezi a magyar kisebbséghez tartozó polgárok lojalitását az állammal szemben. „Elméleti” síkon ez annak a ténynek a megkérdőjelezésében nyilvánul meg, hogy a magyar etnikumhoz tartozók Szlovákiában valóban magyar származásúak-e, gyakorlati síkon ez olyan javaslatokban és intézkedésekben ölt testet, amelyek megnehezítik a magyar kisebbség jogérvényesítését a politikai reprezentáció, a nyelvhasználat, az iskolaügy, a kultúra, a regionális fejlesztés és a Magyarországgal való kapcsolattartás területén, amelyet a magyarok kulturális és nyelvi értelemben anyaországuknak tekintenek. Az SNS tevékenységéhez kötődik a ’90-es évek közepén az ún. alternatív iskolarendszer bevezetésének (sikertelen) kísérlete a nemzeti kisebbségekhez tartozó gyermekek részére. E terv megvalósítása helyrehozhatatlan károkat okozott volna a nemzeti kisebbségek jogállásában, annak valamennyi ebből fakadó politikai következményével együtt.
Az SNS képviselői konfrontációs beszédmódot, támadó hangvételt alkalmaztak (alkalmaznak), a nemzeti kisebbségek politikai képviselőit, illetve tagjait sértő kijelentésekkel illetik. A párt a nacionalista véleményt képviselő és az autoritárius társadalmi-politikai berendezkedést támogató polgárokat kívánja megszólítani.
Egy további politikai tényező, amelyet a nacionális-populista politika képviselőjének tekinthetünk Szlovákiában, a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom – Néppárt (a továbbiakban mint HZDS). Ez a párt 1991-ben alakult meg a forradalmi és reformpárti VPN mozgalmon belüli szakadás következtében. A VPN 1989-ben erőszakmentesen buktatta meg a kommunista államrendet, és 1990-ben megnyerte az első szabad parlamenti választásokat. A VPN szakadásának kezdeményezői, a HZDS alapítói az akkori kormányfővel, Vladimír Mečiarral az élen olyan elképzelés érvényesítéséért szálltak síkra, amely eltért a társadalmi átalakulás 1990–92-ben, a VPN és koalíciós partnerei által megvalósított „szövetségi” modelljétől. A politikai támogatást a HZDS elsősorban az ország azon polgáraitól szerezte meg, akik nem értettek egyet a transzformációs folyamattal. A HZDS politikai eszköztárának másik eleme és választói támogatottságának újabb tényezője a közös csehszlovák állam további sorsával összefüggő kérdéskör volt. A HZDS a szlovákok „nemzeti törekvéseinek” szószólójaként határozta meg önmagát, javaslatot tett az államjogi kérdésnek a meglevő föderális államrend keretein túllépő megoldására. Az 1992-es győztes választásokat követően a HZDS Csehszlovákia feldarabolásának fő politikai szereplőjévé vált Szlovákiában, majd 1993 után saját magát mint a „szlovák államiság megteremtőjét” állítja be.
A HZDS megalakulásától kezdve „nemzeti irányultságú”, szlovák érdekeket képviselő politikai erőként határozza meg önmagát. A „nemzeti” irányultságot e pártban a létrehozását követően legkirívóbb módon az a politikusi csoport képviselte, amelynek az interetnikus kapcsolatokról, a történelmi múltról, az állam jellegéről, valamint bizonyos más kérdésekről alkotott véleménye lényegében és a hozzáállását tekintve alig különbözött az SNS vezetőinek véleményétől. Az említett politikusi csoport 1992–1998 között rendelkezett a legnagyobb mozgástérrel mind saját tevékenységének a kifejtésére, mind pedig a HZDS tevékenységének, programjának és eszmeiségének befolyásolására. A HZDS teljes politikai leépülése és választói bázisának fokozatos lemorzsolódása azonban a nacionalista szárny pozícióinak meggyengüléséhez vezetett. A HZDS hosszú távú ellenzéki szerepe, amely választói támogatottságának drámai csökkenésével és a párton belüli erőviszonyok átrendeződésével járt, végeredményben azt eredményezte, hogy a „nemzeti irányultságú” szárny kiszorult a pártból. Ez a tény azonban nem jelenti azt, hogy a nacionalista irányultságú politikusok, a „nemzeti” vonal autentikus képviselőinek távozása után a HZDS ne lenne tekinthető továbbra is nemzeti populista pártnak. 1994 és 1998 között a HZDS a kormánykoalíció fő politikai ereje volt, amely a liberális demokráciával összeegyeztethetetlen, autoritatív politikájával komoly veszteségeket okozott a társadalom belső, demokratikus fejlődésében és aláásta az ország integrációs esélyeit is.
A nemzeti populista politika harmadik jelentős mai képviselője Szlovákiában a Smer, Irány – Szociáldemokrácia (a továbbiakban mint Smer), amely szociáldemokrata pártként fogalmazza meg önmagát. A pártot 1999-ben Robert Fico, a Demokratikus Baloldal Pártjának (SDĽ) alelnöke alapította, aki az SDĽ-ből azért távozott, mert nem értett egyet annak politikai irányvonalával, és mert nem teljesültek saját politikai ambíciói.
Megalakulása óta a Smer figyelemre méltó fejlődésen ment keresztül, amely a „pragmatikus megoldások ideológiamentes pártjának” koncepciójától a „harmadik út” pártján keresztül, mely – a Smer vezérei szerint – egyesíti a konzervativizmust a szociáldemokráciával és a liberalizmussal (később a „baloldaliakat a szociáldemokratákkal és a nemzeti liberálisokkal”), egészen a nyíltan szociáldemokrata elveket valló párt koncepciójáig húzódott. A nemzeti elem a Smer tevékenységében a kezdetektől jelen van. Ez úgy nyilvánult meg, hogy a párt a „szlovák érdek” („nemzeti érdek”) képviseletének álláspontjára helyezkedett az etnikumok és országok közötti kapcsolatokat érintő kérdésekben, több történelmi esemény és személyiség megítélésében, a társadalomnak a kommunizmus bukását követő fejlődéséről alkotott képében, valamint a koalíciós stratégiák érvényesítésében. A megfelelő ideológiai megalapozottság keresésénél a párt képviselői egyebek között a nacionális jellegű érveket is felsorakoztatták. Például 2002-ben Boris Zala, a párt akkori alelnöke és egyik ideológusa kijelentette, hogy a „harmadik út” (a párt új ideológiája) a Smer értelmezésében többek között „a nemzeti érzés, a szlovákság történelmi megalapozottságának újrafelfedezését” jelenti.3
A 2002-es választások után a Smer parlamenti párttá vált. A 2002–2006 közötti időszakban kiengesztelhetetlen ellenzéki erőként viselkedett, amely bírálat alá vette a jobbközép kormány valamennyi, szociális-gazdasági téren meghozott jelentős reformlépését. Alapvető változások bevezetését ígérte arra az esetre, ha hatalomra kerül. A választókkal való kommunikáció, a kormányzati tevékenység kritikájának dikciója az ellenzéki erő pozíciójából, a javaslatok kidolgozása a problémák megoldására – mindez a populizmus nyilvánvaló jegyeit hordozta. A Smer mozgósító stratégiájának részét képezték a nacionalista jellegű üzenetek is. A párt „nemzeti érdekű” irányultságáról tanúskodott az is, hogy együttműködött a nacionalista orientáltságú pártokkal a köztársaságielnök-választáson, valamint a regionális önkormányzati választásokon 2004-ben.
A Smer azon döntését, hogy kormánykoalíciót hoz létre az SNS és a HZDS részvételével 2006-ban, elsősorban hatalmi mérlegelések előzték meg. Maga a Smer az említett döntést azzal indokolta, hogy megfelelő feltételeket szándékozott kialakítani a szociáldemokrata értékeken alapuló szociális-gazdasági program megvalósításához (ilyen például a „szociális állam” kiépítése). A Smer értelmezésében a R. Fico vezette kormány szociáldemokrata politikát folytat, és koalíciós partnerei – az SNS és a HZDS – ezt a politikát támogatják és ehhez igazítják saját célkitűzéseiket is. A valóságban azonban a két kisebb koalíciós párt több területen a saját elképzeléseit igyekszik aktívan keresztülvinni, ami a radikális nacionalista SNS esetében egyebek között a kisebbségi jogok gyakorlásába való közvetlen beavatkozási kísérleteiben csúcsosodik ki (például az oktatásügy és az anyanyelvhasználat területén). Az SNS jelenléte a kormányban lehetővé teszi képviselői, valamint a közeli politikai áramlatok képviselői számára, hogy aktívan részt vegyenek a nyilvános diskurzusban és az etnikai nacionalizmus megerősödésének irányába befolyásolják azt. Ez a folyamat alapvetően megváltoztatja mind a közhangulatot, mind pedig az etnikumok közötti kapcsolatok atmoszféráját.
Az 1994–1998 közötti időszakban még egy meghatározó populista típusú szereplő tevékenykedett aktívan a politikai színtéren – ez pedig a Munkásszövetség (Združenie robotníkov Slovenska – ZRS). Ez a párt nem nevezhető a nemzeti populista politika képviselőjének, mivel az etnikai nacionalizmus elemei sem politikai eszköztárában, programjában, sem a választók megszólításában, sem pedig a gyakorlati politikában nem voltak világosan érzékelhetők. Egy olyan politikai szereplőről volt szó, amelynél a választók populista megszólítása elsősorban a szociális szempontok hangsúlyozásában, a kommunizmus utáni társadalomban szükségszerűvé vált, rendszer szintű változtatások, elsősorban a liberális gazdasági reformok elutasításában, valamint az 1989 előtti időszak „szociálisan igazságosabb” társadalmi viszonyainak nosztalgikus „visszasírásában” merült ki. Irányultságát tekintve ez a radikális baloldali szerveződés közelebb állt a neokommunista típusú szervezethez, még annak ellenére is, hogy programjában, illetve vezető képviselőinek nyilatkozataiban nem volt nyíltan tetten érhető a kommunista, marxista-leninista ideológiához való ragaszkodásuk, elkötelezettségük. Bár a ZRS nem tartozott a tipikus nemzeti populista politikai erők közé, kormányzati szerepvállalásával a HZDS-szel és az SNS-szel együtt hozzájárult a kedvezőbb feltételek kialakításához a nemzeti populista politika megvalósítására.
Arról, hogy milyen a nemzeti populisták beállítottsága, tekintettel a szlovákiai társadalmi csoportok kölcsönhatásainak különböző típusaira (párbeszéd vagy konfliktus), nemcsak a kisebbségi problémával kapcsolatos témákban kialakított álláspontjuk tanúskodik (itt jelenik meg leginkább az etnikai nacionalizmus), hanem például a társadalmi berendezkedés alapjairól való felfogásuk, az állam jellegének meghatározása, a nemzet koncepciójának megválasztása, az „etnikai” kontra „polgári” kettősség feloldása, politikai hitvallásuk összhangja a liberális-demokratikus értékrenddel és a nemzeti történelem értelmezése, beleértve az egyes történelmi korszakok, események és alakok megítélését.

Az állam jellegének definiálása

1994 és 1998 között, a HZDS–SNS–ZRS „kemény” populistáinak koalíciós kormányzása idején az állam jellegével összefüggő kérdéskör a nemzeti populista politika protagonistáinak tálalásában került terítékre oly módon, hogy hangsúlyozta az ő kiemelkedő szerepvállalásukat az önálló állam létrejöttében, a nemzetállam különleges értékét és a Szlovák Köztársaság állami függetlenségét mint legfőbb társadalmi célkitűzést, valamint az állam és intézményei érdekének elsőbbségét az egyén érdekeivel szemben. Az 1994–1998 közötti időszakban az önálló Szlovák Köztársaság megalakulása óta csak rövid idő telt el, miközben az állami intézmények kiépítésének folyamata még nem fejeződött be teljesen. A szlovák állampolgárok azonosulásának mértéke az újonnan létrejött államalakulattal viszonylag alacsony volt, Csehszlovákia szétválása tényének elfogadása a népesség jelentős részénél a frusztráltság érzését keltette amiatt, hogy nem volt képes hozzájárulni 1990–1992 között az államjogi kérdések másfajta megoldásához. Ezeket az érzéseket felnagyította a Vladimír Mečiar vezette kormány autoritatív belpolitikája, amely félelmet, majd tiltakozást váltott ki elsősorban a demokratikus értékorientáltságú embe­rek körében; a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek, elsősorban a magyarok között főleg az oktatásügy, kultúra és anyanyelvhasználat területén megnyilvánuló állami kisebbségpolitika nacionalizmusa keltett nyílt ellenszenvet.
Az említett tények és jelenségek a társadalomban közeget teremtettek a tömeges tiltakozásokra, demonstrációkra és alternatív politikai javaslatok támogatására. Az akkori kormánypártok képviselői ugyan hangoztatták a demokratikus elvek és normák tiszteletben tartását, a politikai gyakorlat azonban ellentétben állt e deklarációkkal. Jellemző volt azonban a demokratikus normákkal és szokásokkal ellenkező hatalmi lépések indoklása, illetve azok az érvek, amelyeket a Mečiar-kormány autoritatív praktikái miatt (belülről és kívülről) a címére érkező bírálatok elutasításakor használt.
A kormányzati politikusok a közvéleményben azt az érzetet éltették, hogy a szlovák államiság alapjai folyamatosan veszélyben vannak, miközben ezt a fenyegetettséget összefüggésbe hozták a hazai politikai ellenfeleikkel, elsősorban a parlamenti ellenzékkel és a független médiával. Az 1994-es parlamenti választásokat követő hatalomátvétel után nem sokkal az SNS és a HZDS előrukkolt egy külön jogszabály elfogadásának gondolatával, amely a büntetőjog keretében védené az államot és annak intézményeit. Valójában azonban azokat a polgárokat szándékozták büntetni, akik ellenzéki politikai tevékenységet folytattak vagy eltérő politikai elveket és véleményt vallottak, akár a hatalomgyakorlás értelmezését illetően, illetve olyan információkat terjesztettek az ország belső viszonyairól külföldön, amelyeket a kormányzat „hamisnak” vagy „igaztalannak” tartott. A HZDS elnöke, V. Mečiar miniszterelnök 1996 áprilisában az „államvédelmi törvény” (a Büntetőtörvénykönyv módosítása) elfogadásának szükségszerűségét azzal indokolta, hogy Szlovákiának éppen azért van szüksége erre a jogszabályra, mert „az állami szervek folyamatos és egyre erősödő támadásoknak vannak kitéve, amelyek erkölcsileg és politikailag igyekeznek azokat bomlasztani és a közvélemény szemében a tényektől függetlenül lejáratni”.4 A Büntetőtörvénykönyv az államot egyenesen azon véleményekkel szemben lett volna hivatott védeni, amelyeket a kormánypártok „értelmetlennek” és „az államisággal ellentétesnek” minősítettek. A parlament elnöke, Ivan Gašparovič (HZDS) kijelentette, hogy Szlovákia „igazán kicsi és fiatal állam, és indulásakor szüksége van bizonyos védelmi rendszerekre, amelyek megvédenék még egyesek nem mindig értelmes véleményétől is, akik a fiatal Szlovákián belül bizonyos intézkedéseket szeretnének bevezetni, amelyek a Szlovák Köztársaság államiságával ellentétesek”.5 Az SNS képviselője, Kamil Haťapka szerint pártja elengedhetetlennek tartja olyan törvényhozási intézkedések meghozatalát, amelyekkel megelőzhetők lennének „a szlovák államiság megkérdőjelezésére irányuló tendenciózus megnyilvánulások, valamint az állam létrejöttét, létét, területi egységét és alkotmányos demokratikus berendezkedését veszélyeztető indokolatlan támadások”.6
A nemzeti populista pártok képviselői veszélyeztetve látták az államot már azáltal is, ha a külföldi közvélemény kritikus hangvételű tájékoztatást kapott a szlovákiai viszonyokról. A HZDS képviselője, Dušan Slobodník például azzal vádolta meg a hazai ellenzéket és a független sajtót, hogy a kormány bírálata és főleg „az alattomosan külföldön elhelyezett kritika a szlovák államiság bomlasztására tett kísérlet”.7 Az SNS elnöke, Ján Slota pedig az államvédelmi törvény által sújtandók listájába sorolta a szlovákiai magyar politikai pártok képviselőit, valamint „a szlovák politika további magas szintű képviselőit”, akik „nagyon gyakran olyan módon nyilatkoznak meg, amelynek semmi köze ahhoz, hogy pozitív viszonyuk lenne az államhoz”.8
Arról, milyen értékekre alapozta a HZDS saját tevékenységét az 1993-ban létrejött új állam építése során, a párt egyik vezető tisztségviselőjének, Augustín Marián Húskának 1996 áprilisában a HZDS egyik pártrendezvényén elhangzott nyilatkozata adhat plasztikus képet. A. M. Húska beszédében felsorolta a HZDS „hét előnyét”, amelyek megalapozták sikerét az új államiság építésében. Ezek a következők: a „virtuóz improvizáció”, „a következmények komplex végiggondolása és a programalkotási készség”, „a generációk közötti együttműködés kiaknázásának képessége”, „a nemzeti önazonosság mint kiindulópont”, „a lelki felkészültség”, „a szociális együttérzés formálása” és a „szlovák tőkés réteg megteremtése”9. Az „előnyök” említett jegyzékében semmiféle olyan értékre nem történt hivatkozás, amely jelezte volna a párt elkötelezettségét az állam demokratikus jellege iránt.
A. M. Húska szerint az önálló Szlovák Köztársaság a „nagyhatalmak mostohagyermekeként” jött létre, ugyanakkor a szlovák belső viszonyok bírálata a Nyugat részéről szerinte összefügg az Európa közepén elhelyezkedő fontos területért folytatott ezer­éves harccal.10 A HZDS elnöke, V. Mečiar ismételten síkra szállt a társadalmi egység („összefogás”) érdekében, amely azt jelentené, hogy „elsősorban elismerjék annak a nemzetnek és államnak a szükségleteit, amelyben élünk, kölcsönösen tiszteletben tartsák mindenhol ezeket az érdekeket”.11 1997-ben kijelentette, hogy „az állam érdeke előbbre való, mint a párt érdeke, az egyéni vagy csoportérdekek, alá kell vetnünk magunkat, és a világban mindenhol ezt kell képviselnünk”.12
Az SNS azt hangsúlyozta, hogy az önálló szlovák államiságot saját, eredeti demokráciafelfogás szerint kell irányítani, nem kívülről hozott elképzelések alapján. Az SNS alelnöke, Anna Malíková a kommunizmus bukásának 7. évfordulóján kijelentette: „89 novemberének üzenete, hogy megőrizzük szabad, kritikus és főleg saját gondolkodásunkat, hogy ne hagyjuk magunkat másoktól befolyásolni, mi a helyes vagy helytelen, vagy hogy mi a demokratikus… Fő eszménknek a jövőre nézve annak kell lennie, hogy megvédjük az önálló, szuverén Szlovákiát és hogy olyannak építsük, amilyennek elképzeltük.”13 Az SNS szerint az 1989-es rendszerváltás „legkézzelfoghatóbb” és „történelmileg legértékesebb” eredménye Csehszlovákia azt követő kettéosztása és a Szlovák Köztársaság létrejötte, azaz a szlovák nemzet önrendelkezési jogának beteljesülése volt.14
Az állam érdekeinek meghatározásakor a HZDS képviselői elsősorban arra mutattak rá, hogy éppen ez a politikai szerveződés az autentikus képviselője ezen érdekeknek, részben mint az önálló Szlovákia létrejöttéhez vezető folyamatok kezdeményezője, részben pedig mint a legszélesebb lakossági támogatottsággal bíró politikai erő. Az ellenzék vagy a kormányzati vélemény opponenseinek tevékenysége ebben az összefüggésben az „államellenes” tevékenység megítélést kapta. Hasonló érvrendszert alkalmaztak az SNS képviselői is. Ez a párt ugyan nem dicsekedhetett olyan masszív választói bázissal, mint amilyennel akkor a HZDS rendelkezett, az SNS azonban azt a tényt igyekezett a fókuszba állítani, hogy 1989 novembere után első politikai erőként vállalta fel az önálló szlovák államiságot és vált ennek következtében a „nemzeti értékek” valódi hordozójává. A politikai és ideológiai ellenfeleiktől érkező bírálatokat az SNS képviselői „nemzetellenesnek” minősítették.
A ZRS – mint harmadik kormányzati erő 1994 és 1998 között – nem rendelkezett kidolgozott államkoncepcióval, nyilvánvalóvá tette azonban, hogy elutasítja az 1989-et követő alapvető társadalmi változásokat, beleértve a demokratikus rend felállítását. A ZRS képviselőinek értelmezésében a szociális problémák és a társadalomban felmerülő negatív jelenségek legfőbb eredője éppen a rendszerváltás volt. Ahogy 1997-ben elnöke, Ján Ľupták kijelentette, „a mi fiatal Szlovákiánk még csak most születik, és ezért sokféle gonddal küzdünk. Törvényeket hozunk és fejlesztjük gazdaságunkat, de a demokrácia sok balszerencsét hozott nekünk.”15 J. Ľupták szerint „november 17. pontosan azt jelenti, hogy szociális területen nagyon magas árat fizettünk a szólásszabadságért és a demokráciáért… Ez a nemzet ezt a saját bőrén tapasztalta meg, és ezért nem hajlunk afelé, amit azok hirdettek a köztereken… November végeredményben számomra semmit sem jelent”.16 A ZRS antikapitalista irányultsága leginkább az állami tulajdon megszüntetésének, elsősorban az ún. stratégiai vállalatok privatizációjának leállítására tett kísérleteiben volt tetten érhető. A párt az etatista, egyenlőségelvű és piacgazdaság-ellenes nézeteket valló embereket szólította meg. Szavazóbázisa azonban nem volt kellően stabil, és az 1998-as parlamenti választásokon elszenvedett vereségét többek közt a HZDS–SNS-koalícióban elfoglalt alárendelt, behódoló pozíciója eredményezte.
A kormánypártok hatalomgyakorláshoz való viszonya, amely az 1994–1998 közötti időszakban jelentős mértékben összefüggött az állam jellegéről alkotott felfogásukkal, végeredményben a demokrácia komoly deficitjét okozta, amely az ország integrációs csődjéhez, a társadalom politikai polarizálódásához és a politikai erők közti konfrontáció fölerősödéséhez vezetett. Ezek a hiányosságok motiválták a demokratikusan gondolkodó polgárokat arra, hogy nagy számban vegyenek részt az 1998-as parlamenti választásokon. A választók sikeres mozgósítása hozzájárult a hatalomváltáshoz és a nem populista, nem nacionalista, demokratikus irányultságú politikai pártok koalíciókötéséhez. Ezek után a nemzeti populista pártoknak csaknem 8 évig nem nyílt lehetőségük részt venni a hatalomgyakorlásban (1998-tól 2006-ig).
A 2006-os választások után az előnyben részesített államforma és politikai rendszer kérdésében a nemzeti populisták pozícióját meghatározó körülmény az volt, hogy a kormánykoalíciót alkotó mindhárom párt – a Smer, az SNS és a HZDS – etatista pártként jelölhető meg (még ha az etatizmus mindhármuk tevékenységében különböző mértékben és eltérő hangsúlyokkal jelenik is meg).
A Smer az etatizmust politikájának alapjaként tekinti, több területen erősítené az állam szerepét (a Smer etatista paternalizmusa jellemzően megmutatkozott egyebek között a párt elnökének, R. Ficónak 2008 elején elhangzott kijelentésében is arról, hogy az államnak „minden polgár atyjának” kell lennie hasonlóképpen, miként az egyház „a hívők anyja”).17 Az SNS az önálló szlovák államot a legfőbb társadalmi értéknek, a szlovák nemzet hosszú távú emancipációs törekvése megtestesülésének tartja. A HZDS ugyancsak kiemeli az önálló szlovák államiság létének jelentőségét, ugyanakkor elévülhetetlen érdemeket tulajdonít saját szerepének az állam 1993-as létrehozásának folyamatában.
Az SNS, a HZDS és a Smer álláspontját az állam jellegéről az etnikai-nacionális hozzáállás (azaz a nemzeti elv nyilvánvaló előnyben részesítése a polgári elvvel szemben), a historizáló mitizálás, a kisajátítási szindróma határozza meg, valamint az befolyásolja, hogy elhanyagolja a politikai rendszer típusának, a demokrácia minőségének, Szlovákia liberális-demokratikus államrendjének és az alkotmányos liberalizmus alapelvei betartásának kérdését. Az SNS által javasolt egyes intézkedések, amelyek az állam működőképességének biztosítására irányultak, szöges ellentétben álltak a liberális demokrácia alapelveivel (a represszív „államvédelmi törvény”, a magyar nemzetiségű polgárokat képviselő párt betiltására tett javaslat). Az etnikai nemzetfelfogáson alapuló nemzetállami elképzeléshez való ragaszkodást az SNS esetében a szlovákok sajátságos történelmi szerepéről alkotott figyelemre méltó elképzelések táplálták, amelyet jól tükröz például az SNS parlamenti frakcióvezetőjének, Rafael Rafajnak a véleménye is, mely szerint a fogyasztói irányultságú euroatlanti (nyugati) kultúrának tudomására kell hozni, hogy spirálszerű fejlődésben szerepét betöltötte, és a kollektív tudatban át kell adnia helyét a szláv kultúrának. R. Rafaj szerint ma a kiválasztott nép éppen a szlovák nemzet, amely a legerkölcsösebb és politikailag bűntelen.18
A 2006-os választásokat követő időszakban a két kormánypárt – a Smer és az SNS – szándéka arra irányult, hogy szimbolikus értelemben megerősítse az államiság nemzeti (etnikai) összetevőjét. Teszik ezt a hazafiság, a szlovák identitás, a nemzeti összetartozás stb. megerősítésének szükségessége ürügyén.
2007 júliusában R. Fico már a koalíciós kormány fejeként kijelentette, hogy „a szlovákokból hiányzik a nemzeti összefogás”, és az iskolákban gyenge a hazafias nevelés. Szerinte Szlovákiában „terjed a könnyelműség rákfenéje, amelytől már csak egy lépés a nemzeti öntudatlanság állapota”.19 E könnyelműség megnyilvánulására utal szerinte az a lanyha érdeklődés, amellyel a szlovák sajtóorgánumok kísérték a Cyrill és Metód napja alkalmából megrendezett „hazafias ünnepségeket”. A 2007-es év végén Fico jelezte, hogy a kormány és a kormánypártok az új évben szeretnék „ébreszteni a nemzeti öntudatot, növelni a tiszteletet az állami jelképek iránt, elmélyíteni a hazafiságot és a nyilvánosság ismereteit a szlovák történelemről és személyiségeiről”. Véleménye szerint „az államhoz való viszony nem olyan, amilyennek lennie kellene. A hazafiság nem olyan minőségű, mint amilyennek egy Közép-Európában levő fejlett államban lennie kellene”.20 Az ezt megelőző időszakban a Smer elnöke hazafias irányultságát úgy demonstrálta, hogy vitát nyitott arról, miként lehetne megerősíteni a hazafiságot, hogyan javítható az államhoz, az államisághoz és jelképeihez való viszony (például az állami himnusz meghallgatásával a tanítási hét kezdetén vagy a nemzeti lobogó kitűzésével). 2004-ben javaslatot tett az állami jelképekről szóló törvény módosítására azt kezdeményezve, hogy minden iskolaépületen kitűzzék a nemzeti lobogót.
A Smer és az SNS tálalásában a szlovák hazafiság megerősítésének az önmeghatározás folyamataként kellene végbemennie egyrészt a magyarokkal szemben (ezt a szempontot többnyire az SNS hangsúlyozza), másrészt a nem nemzeti érzelmű, gyenge hazafiságú, kozmopolita szlovák többség képviselőivel szemben (ez az utóbbi időben elsősorban a Smer térfele). Jó illusztrációként szolgálhat itt R. Fico 2008 júliusában elhangzott kijelentése a szlovák összetartozás („összefogás”) megerősítésének szükségességéről, amelyet „szilárd gátként kell felállítani a kalandorok különös válfaja ellen, akik szétverik Szlovákia lelki egységét”.21 2007-ben R. Fico azt sérelmezte, hogy a szlovák sajtóorgánumokba befészkelték magukat a „lelki hajléktalanok”, „mediális kibicek, akik nem képesek azonosulni a haza sorsával, sem pedig felfedezni az állami identitást”.22 Jellemző erre a nézetre az etnikai, a szociális és az állami-intézményi elem összekapcsolása. Jól példázza e hármasságot az az értékelés, amelyet a kormány tevékenységét gyakran bíráló Sme című napilapra vonatkozóan mondott R. Fico, amikor a napilapot „kormányellenesnek, nemzetellenesnek és népellenesnek” titulálta.23 Valamennyi jelenlegi kormánypártra jellemző, hogy a szlovákokat valódi, nemzeti irányultságúakra osztják, és olyanokra, akik nem tudtak kellőképpen azonosulni az önálló állammal.
Bár 2000-ben a Smer elnöke még elismerte, hogy „nem volt elragadtatva Csehszlovákia szétválásától”, amely „jól bejáratott” állam volt24 (s ezzel de facto kizárta magát a szétválás élenjárói, azaz a „valódi szlovákok” közül), kilenc évvel az önálló állam létrejötte után a Smer a kisajátítási szindróma egyik képviselőjévé vált (melyet azelőtt az SNS és a HZDS tálalásában ismerhettünk meg), azaz elsősorban azok érdemeit hangsúlyozza, akik kezdeményezői, illetve tevékeny résztvevői voltak a csehszlovák föderáció szétverésének és Szlovákia létrejöttének, bírálja a közös csehszlovák állam akkori támogatóit, és szándékosan figyelmen kívül hagyja mindazokat a gondokat, amelyek az új államiság létrejöttét és formálódását kísérték, elsősorban az 1994–1998 közötti időszak autoritatív kormányzása miatti nehézségeket. Éppen a Smer alelnöke, Dušan Čaplovič volt az, aki 2002-ben kijelentette: sajnálatosnak tartja, hogy a M. Dzurinda vezette kormány az önálló Szlovák Köztársaság létrejöttének 10. évfordulója alkalmából a köztársasági elnöknek kitüntetésre terjesztett fel olyan személyeket is, akik az önálló Szlovák Köztársaság létrejöttét nemcsak hogy nem támogatták, hanem D. Čaplovič szerint „aktívan ellenezték és létrejötte után demonstratív módon elköltöztek”.25 Hasonló hangvételű nyilatkozatot tett 2002-ben a HZDS elnöke, V. Mečiar is, amikor szóvá tette, hogy „az alkotmányos tisztségek jelentős részét olyanok töltik be, akik a Szlovák Köztársaság mint önálló állam létrejöttét nem akarták”.26

R. Fico értelmezésében a nemzeti értékek iránti elkötelezettség a jelenlegi világban az ország túlélésének pótolhatatlan tényezője. („Egyedülálló esély e bonyolult és igazságtalan közegben való túlélésre, ha ragaszkodunk a szlovák nemzeti és állami érdekek képviseletéhez, együtt, függetlenül attól, hogy jobboldaliak, baloldaliak vagy centristák vagyunk. Erre az összefogásra hívok fel mindenkit.”27) A „szlovák büszkeség” építését a Smer elnöke „kötelességünknek” tartja, ugyanakkor a szlovákoknak szerinte „az oroszokra kell tekinteniük, akiknek a büszkeséget Putyin elnök adta vissza”. Arra a figyelmeztetésre, hogy Oroszországban sérül a demokrácia, R. Fico azt válaszolta, nem tudja, mi köze lenne a nemzeti büszkeségnek a demokráciához.28 Ez a megfogalmazás arról tanúskodik, hogy szerzője az állam építésének folyamatában jóval fontosabbnak tartja a nemzeti (etnikai) elemet, mint a rendszer minőségének kérdését (demokratikus lényegét). A Smer 2007 novemberében kiadott nyilatkozatában még az 1989-es „bársonyos forradalmat” is összefüggésbe hozta a szlovákok vágyával az önálló államra29 (bár az 1989. novemberi eseményeknek Szlovákiában ilyen tartalmuk nem volt, a totalitárius rendszerrel szembeni általános ellenállás mellett inkább a közös csehszlovák állam támogatása és „Európába való visszatérésének” igénye nyilvánult meg).
Az SNS számára a „hazafias” motívumok használata a konfrontációs önmeghatározás része, elsősorban a magyarokkal szemben. Erről tanúskodik jelenleg a szlovák kettős keresztek felállítása Szlovákia különböző régióiban, beleértve a szlovák–magyar vegyes lakosságú területeket. Az egész akció célja az SNS szerint megmutatni „az egész világnak, hogy a szlovák nemzet ezen a területen őshonos, hogy mindenki számára világos legyen, hol van Szlovákia és ki az, aki itt otthon van”.30 A konfrontációs elem tetten érhető az SNS hivatkozásában a cirill-metódi hagyományra mint a szlovák államiság és identitás alapjára. Az SNS hangsúlyozza a szlovákok kizárólagos kapcsolódását ehhez a hagyományhoz, ugyanakkor magát a hagyományt ellentétbe állítja más kulturális tradíciókkal, azokkal is, amelyekre azok az integrációs alakulatok épülnek, melyeknek Szlovákia is része. Az SNS szerint „a cirill-metódi hagyomány a szlovákok önazonosságának legősibb és legszilárdabb része. A szlovákoknak előnyük van más nemzetekkel szemben, mivel a cirill-metódi üzenet egyesítette bennük az európai gondolkodás keleti és nyugati értékeit. A Szlovák Köztársaság léte igazolja, hogy a cirill-metódi hagyomány erősebb, mint a magyar sovinizmus, a prágai csehszlovakizmus és a kommunista diktatórikus rendszer”.31 2005-ben az SNS elnöke, J. Slota kijelentette, hogy ha Szlovákiában tartanák magukat a cirill-metódi hagyományhoz, nem kerülne sor a nemzetgazdaság masszív kiárusítására „idegen kezekbe”. Miközben a szlovák politikusok J. Slota szerint „vazallusokként nyilvánítják ki elkötelezettségüket a közelebbről meg nem határozott euroatlanti értékek iránt”, nap mint nap szükséges alkalmazni Szent Cirill és Metód missziójának üzenetét – „a szlovák föld folyamatos védelmét”.32
A szlovák pártok közül éppen az SNS élteti a legaktívabban a szlovák államiság veszélyeztetettségét és szorgalmaz olyan intézkedéseket a védelmére, amelyek megtorló jellegük révén ellentétbe kerülnek a szabadelvű demokrácia elveivel. Az állam védelmének eszközeként szolgálna például a „köztársaság védelméről szóló törvény” (az SNS minden alkalmat megragad a beterjesztésére, amelyet a szlovákiai magyar politikusok tevékenysége semlegesítésének szükségességével indokol; legutóbb erre 2008-ban került sor). Az etnikai közösségvállalást mint a polgárok és az állam közötti kapcsolat alapját emelte ki 2008-ban J. Slota SNS-elnök, amikor azt nyilatkozta, hogy a szlovák sajtóorgánumok kötelesek beszélni Szlovákia magyarok általi veszélyeztetettségéről: „Ez a demokrácia? – a saját nemzettársainkat rossz fényben feltüntetni és azokat az idegeneket, akik nyilvánvalóan ártani akarnak e nemzet érdekének, jónak kikiáltani?”33
Egyes történelmi események értelmezése

A nemzeti történelem értelmezése során a nemzeti populisták demonstrálják hajlamukat a mitologizálásra, az etnicizálásra, arra, hogy az általuk képviselt nemzetet ősibbé tegyék, etnogenezisét a lehető legrégebbi történelmi időre helyezzék, kinyilvánítják egyértelmű affinitásukat az autoritatív típusú történelmi alakok pozitív megítélésére és az autoritárius rendszerek által megbélyegzett történelmi időszakok kedvezőbb értékelésére. A mitologizáló hozzáállás kritikusait, beleértve az akadémikus tudomány elismert képviselőit, a nemzeti populisták nem eléggé nemzeti irányultságúnak tartják, és igyekeznek megkérdőjelezni szakmai hitelüket.
R. Fico kormányának hozzáállását Szlovákia történelmének kérdéséhez „az egészséges historizmus mint az állam politikájának eleme” táplálásaként jellemezte azokkal szemben, akik a „nemzeti” elemet a történelemben alábecsülik. („Sajnos, ma az a valóság, hogy az úgynevezett véleményformálók számára minden, ami szlovák, elég jó ahhoz, hogy ócsárolhassák.”)34
2008-ban a Smer elnöke igyekezett bevezetni a nyilvános és szakmai-történelmi diskurzusba az „ószlovák” kifejezést. R. Fico szerint az „ószlóvákok” a Nagymorva Birodalmat Svätopluk királlyal az élen uralták, ugyanakkor „más államokban akkor még semmi sem volt – talán valamilyen állatok járkáltak ott, és semmilyen államalakulatok még nem voltak”.35 Emellett több akadémiai történész az „ószlovákokról” mint a Nagymorva Birodalom lakosairól szóló elméletet mitologizáló és a történettudomány megállapításaival ellenkező kitalációnak tartja.
A szlovák történelem mitologizálására irányuló nyílt törekvését R. Fico a 2008-as év elején is bizonyította, amikor Juraj Jánošík alakját vette védelmébe, akit az első szocialistának titulált: „Azt üzenem a médiáknak, hogy ne ócsárolják a szlovák legendákat. Elég volt ebből. Egyetlen lehetőségünk van. Vagy tiszteletben tartjuk a jánošíki hagyományt, vagy nemzetet kell váltanunk… Némely szlovák történészekbe úgy beleivódott az antiszlovakizmus, mint a rejtett bacilus. Éppen ezért zavarja ezeket a lelki hajléktalanokat az új fogalomról, az ószlovákokról vagy Svätopluk király voltáról folytatott szabad eszmecsere.”36 R. Fico szerint „a sajtó inkvizíciós hadjáratot indított minden ellen, ami szlovák… A szociális elnyomás ellen harcoló Jánošíkról szóló legendát a szlovákoktól csak a lelki hajléktalanok vagy a nemzetet ignorálók vehetik el”.37
A nemzeti populisták hajlamát az autoritatív jellemű, „nemzeti irányultságú” történelmi alakok idealizálására jól példázza az Andrej Hlinka érdemeiről szóló külön jogszabály elfogadására tett javaslat. Az SNS azt javasolta, hogy A. Hlinka megjelölésére vezessék be a „nemzet atyja” fogalmat. A Hlinkáról szóló törvény elfogadásának legaktívabb szorgalmazója Marek Maďarič kulturális miniszter volt, aki kijelentette, hogy Hlinka „személyisége egyértelmű” és „érdemei rendkívüliek”. A pozitív Hlinka-képet ugyanakkor autoritatív módon erőszakolta volna ki, amely megvalósulása esetén a tudományos kutatás és a nyilvános vita folytatásának szabadságát is korlátozta volna. Azt a véleményt, hogy Hlinka tevékenysége vitatható, M. Maďarič „hitszegőnek” minősítette, mivel „Hlinka személyisége elsősorban tiszteletet érdemel”.38 Ezzel a hozzáállással összhangban az SNS egyenesen törvénybe iktatta volna Hlinka kritikus értékelésének büntethetőségét („Hlinka nevének gyalázása”). A. Hlinka érdemeinek „törvénybe foglalását” a HZDS is támogatta, V. Mečiar szerint ebben a kérdésben pártja közelebb állt az SNS álláspontjához, mint az ellenzéki KDH véleményéhez, amely ugyancsak benyújtotta a törvényjavaslatot (az SNS-énél enyhébb változatban).
Azon történelmi események között, amelyek értelmezése rendkívüli jelentőségű Szlovákia társadalmi-politikai fejlődése szempontjából, sajátos helyet foglal el a szlovák bábállam létrejötte és működésének körülményei. A Szlovák Köztársaság hivatalos állami doktrínája az antifasiszta tradícióból indult ki, amelyet az 1944-es szlovák nemzeti felkelés üzenete testesít meg. A Szlovák Köztársaság a Csehszlovák Szövetségi Köztársaság utódállama, és sem jogilag, sem politikailag nem kapcsolódik az 1939 márciusában kikiáltott szlovák államhoz. 1989 után azonban a nemzeti történelem témájában folytatott nyilvános és politikai diskurzus részévé vált az 1939–1945 közötti időszak revizionista szempontú megítélése. Ennek egyik megnyilvánulása az a tézis, hogy a szlovák állam („az első Szlovák Köztársaság”) de facto a mai Szlovák Köztár­saság elődje, valamint az a szándék, hogy a fasisztoid Hlinka-féle Szlovák Néppárt (HSĽS – Hlinkova Slovenská ľudová strana) által bevezetett parancsuralmi rendszert leválasszák az államról, hogy a Szlovákiában zajló életet pozitívabb színben tüntessék fel, hogy könnyítsenek a rendszer megtorló, antidemokratikus és rasszista jellegén, hogy áthárítsák a felelősséget az elkövetett bűnök miatt, többek közt a zsidók deportálásáért a hazai politikai szereplőkről a külföldi partnerekre (a német nácikra), és hogy hangsúlyozzák Jozef Tiso elnök pozitív szerepvállalását.
Az első szlovák állam kedvezőbb megítélésére irányuló hajlam egyúttal (közvetlen vagy közvetett) konfrontatív önmeghatározással is jár bizonyos nézetű vagy identitású csoportokkal szemben – antifasiszta és liberális-demokrata nézeteket valló személyekkel, a csehszlovák állam követőivel, zsidókkal, romákkal, csehekkel, a nem katolikusokkal szemben. 1989 után a nacionalista irányultságú egyesületek és egyének (né­hány történészt is ide számítva), a Matica slovenská, a katolikus egyházi hierarchia nem elhanyagolható része és a pártrendszeren belül elsősorban az SNS az 1939– 1945-ös időszakról revizionista elképzeléseket tápláltak.
Pozitív viszonyát a második világháború időszakának szlovák államiságához az SNS rögtön 1990-es megalakítását követően felvállalta, és kormányzati szerepvállalása idején is képviselte (1993–1994, 1994–1998). 1998 márciusában nyilatkozatot adott ki, amelyben kijelentette: tiszteletét fejezi ki a szlovák állam 1939-es megalakítása mint a modern szlovák nemzet első szuverén államiságának kezdete iránt. Az SNS szerint 1939. március 14-e „világosan megmutatta azokat a keresztény értékeket, amelyeken a szlovák nemzetnek gyökeret kell vernie”.39 Az SNS volt az, amely kardoskodott Milan Ďurica Szlovákia és a szlovákok története (Dejiny Slovenska a Slovákov) című történelmi kézikönyvének általános iskolai használata mellett. Az SNS alelnöke, Anna Malíková ezt a könyvet, amelynek szerzője a zsidók második világháborús deportálását igyekezett mentegetni, „Szlovákia történelmének nagyon értékes és objektivizáló összegzéseként” értékelte.40 1998 áprilisában J. Tisót a „nemzet és a kereszténység bolsevizmus és liberalizmus elleni védelmének mártírja”-ként aposztrofálta, és az 1939–1945 közötti társadalmi-politikai berendezkedés margójára megjegyezte: „a harmonikus rendi állam koncepciója a katolikus egyház szociális tanításának jegyében és kiegyensúlyozott parlamenti működésével abban az időben az érzékeny szociális területen megelőzte az európai fejlődést.”41 1998 októberében az SNS elnöke, J. Slota Tiso rehabilitációjára szólított fel, és kijelentette: „ez közönséges, ostoba piszokság azok részéről, akik azt állítják, hogy az első szlovák állam 1939–1945 között fasiszta volt.”42 Az SNS akkori szóvivője (2006-tól parlamenti képviselőcsoportjának elnöke), R. Rafaj megkérdőjelezte a „klerofasizmus” fogalmát a szlovák állam rezsimével összefüggésben, ugyanakkor kétségbe vonta a fasizmus fogalmának mint olyannak a használatát is, mivel állítása szerint a kommunista propaganda koholmányáról van szó, amelyet minden olyan dolog megjelölésére alkalmaztak, „ami valamilyen módon ellentétben állt a kommunizmussal”.43 A lehető legnyíltabban Bartolomej Kunc parlamenti képviselő, az SNS keresztény politikai szakmai klubjának elnöke mentegette az ún. zsidókérdés megoldását Szlovákiában a második világháború idején. Ő a TV NOVA szerkesztőjének adott interjújában 1996-ban szociális-gazdasági jellegű „magyarázó” érveket hangoztatott. Kijelentette: „A Szlovák Köztársaság nem alapult rasszista törvényeken. Azokat a gazdasági szempontokat, amelyekre feltehetőleg ön gondol, még azelőtt érvényesítették, hogy elfogadták volna a Zsidó kódexet, amely alapján aztán olyan dolgok történtek, mint a kitoloncolás. Ott a dolgok nem megfelelő állapotának helyreállítására történt törekvés, amikor a nemzeti vagyon túlságosan nagy hányadát birtokolta kevés ember – a lakosság 3,6 százaléka. Ez a vagyon zsidó kezekben történő koncentrációja volt, és voltak bizonyos sajátosságai. Ezt senki nem tudja, aki nem élt itt akkor, és ezt közelebbről nem tanulmányozta. Ugyanis itt a szlovák nép kizsákmányolásáról és elszegényítéséről volt szó, ami a nemzeti értékek és vagyon átruházásának útját jelentette a lakosság e kis csoportjának kezébe.”44
2000-ben J. Slota a zsolnai városi önkormányzat képviselőinek J. Tiso emléktáblájának elhelyezéséről szóló döntését vette védelmébe, álláspontjának indoklásakor állítólagos külföldi példákra hivatkozva: „Magyarországon a fővárosban ott van Horthy, olyan fasiszta, mint a korbács, egy nagy lovon… Egész Olaszországban láthatják a fasiszta Mussolini tömérdek mennyiségű mellszobrát, Németországban és Ausztriában különféle plaketteket és táblákat Hitler dicsőítésére vagy Hitler emlékére.”45 Két évvel később a Valódi SNS (PSNS – Pravá slovenská národná strana) nevű párt elnökeként követelte „valamennyi körülmény nyilvánosságra hozását és a szlovák közvélemény valós tájékoztatását J. Tiso kivégzéséről”. Kijelentette, hogy ha beigazolódik a per politikai hátterű befolyásolása és az igazságszolgáltatással való visszaélés, akkor Tisót rehabilitálni kell. J. Slota szerint Tiso elítélése és kivégzése esetében „vendettáról”, „a csehek és a kommunisták megrendelésére elkövetett gyilkosságról” volt szó.46 Figyelemre méltó értelmezési elméletet mutatott be J. Slota akkor is, amikor a szlovák államot mint a szlovákok túlélésének tényezőjét védelmezte azzal az állítással, hogy ez az állam „megvédte a nemzetet a német és magyar szlávellenes fasizmus” általi megsemmisítéstől. 2005-ben R. Rafaj kijelentette: „elérkezett az idő, hogy 1939. március 14-ét, a történelmileg első szlovák államiság létrejöttét a társadalom teljes mértékben integrálja és elismerje.” A szlovák bábállamot besorolta „a változatlan szándék folyamatába, amely a nemzet államalkotó jogának a saját állam létrehozásában való beteljesülésére irányult”.47
„Az első szlovák államiság” iránti pozitív viszony az SNS képviselőinél automatikusan együtt járt a szlovák nemzeti felkelés negatív megítélésével. Például 2002-ben J. Slota kijelentette, hogy a felkelés (a sznf) révén megteremtődtek a kommunista totalitarizmus és a szovjet csatlós állam létrejöttének alapjai. Azt állította, hogy mivel „a vörös totalitarizmus 40 év alatt visszaélt vele”, a szlovák nemzeti felkelés „elvesztette erkölcsi hitelét”.48
2006 után az SNS 1939–1945 közötti időszakkal kapcsolatos nyilatkozataiban bizonyos differenciálódás következik be. A párt elnöke, J. Slota tulajdonképpen kerüli a véleménynyilvánítást erről a témáról. Az első szlovák államról alkotott pozitív véleményét a leggyakrabban Jozef Rydlo parlamenti képviselő, egykori emigráns hangoztatja, aki szerint az alkotmányos történelem Szlovákiában nem 1992. szeptember 1-jétől, a Szlovák Köztársaság jelenlegi alkotmányának elfogadásától számítódik, hanem 1939. július 21-étől, amikor megszavazták az első szlovák állam alkotmányát, hozzátéve, hogy „az első Szlovákia nélkül a második nem jött volna létre”. J. Rydlo szót emel azért, hogy az akkori államrendet válasszák szét magától az államtól. Bár a zsidók deportálását Szlovákiából J. Rydlo az SNS további képviselőihez hasonlóan elítélendő gyakorlatnak minősíti, ám elutasítja az állam mint olyan megkérdőjelezését, és a kommunista Csehszlovákia példájára hivatkozik. („Hiszen senki sem kérdőjelezi meg a Csehszlovák Szocialista Köztársaság létét csak azért, mert nem volt demokratikus.”)49
A második világháború idejének Szlovákiájában zajló események megítélésében az SNS politikusai részéről az utóbbi években a legjelentősebb elmozdulásra a szlovák nemzeti felkelés értékelése kapcsán került sor. 2004-ben Anna Malíková (Belouso­vová) a szlovák nemzeti felkelésről úgy nyilatkozott, mint „a szlovákok fasizmus elleni fellépéséről”, elutasította azonban azt a véleményt, hogy a saját állam elleni lépésről lett volna szó. Az idézett politikus szerint „a sznf megtisztelő helyet foglal el a szlovák történelemben”. 50 2006 augusztusában A. Belousovová kijelentette, hogy az SNS fejet hajt az áldozatok százai és ezrei előtt, akik a „fasizmus perverz ideológiája és képviselői” ellen folytatott harc során estek el.51 Az SNS alelnök asszonyának idézett mondatai jól kiegészítik e párt politikusainak a második világháború idejének szlovák történelméről alkotott képét, amelyet zavaros és nem egyértelmű magyarázatok kísérnek. Ez az állásfoglalás nem minősíthető a profasiszta érzés szándékos éltetésének, azonban kétségtelenül jelzi a nacionalista választói réteg azon részének megszólítására irányuló szándékot, amely számára a valódi „hazafiság” megnyilvánulásai közé tartozik többek között az „első szlovák államisághoz” való pozitív viszonyulás.
A Smer-SD párt a deklarációk szintjén teljes mértékben felvállalja a fasisztaellenes szlovák nemzeti felkelés eszmei üzenetét. Széles körben ismertek R. Fico nyilvános kijelentései, amelyekben egyértelműen elítéli a J. Tiso vezette első szlovák állam „fa­sisz­ta rezsimét” és azokat a bűntetteket, amelyeket abban az időben követtek el. Annak érdekében, hogy megerősítse pártja mint következetes antifasiszta erő látszatát, R. Fico 2007-ben kijelentette: nem engedi, hogy bármilyen módon felülvizsgálják a sznf megítélését, hozzátéve, hogy „a kormány keményen fellép a szlovák nemzeti felkelés megkérdőjelezése ellen”.52 A Smer első pillantásra egységes hozzáállásán azonban az utóbbi időben komoly repedések keletkeztek. Az első szlovák állam időszakáról nem egyértelmű nézeteket valló SNS-szel folytatott koalíciós együttműködés mellett a legerősebb kormánypárt tolerálja és következmények nélkül hagyja azt a tényt is, hogy a Smer egyik képviselője szerzőként vett részt a J. Tisót dicsőítő verskötet kiadásában, valamint a Smer elnöke és más vezetői ismétlődő hivatkozását annak a történészcsoportnak a szakmai tekintélyére, amely őket nyíltan támogatta Szlovákia régebbi történelme egyes kérdéseinek sajátos megítélésében, ugyanakkor az említett történészcsoportnak olyan revizionista történészek is a tagjai, akik kinyilvánították szimpátiájukat az első szlovák állam és vezére, J. Tiso iránt. Ezen kívül a Smer hivatalosan deklarált antifasiszta állásfoglalását relativizálja R. Fico folyamatosan hangsúlyozott támogatása a Matica slovenská vezetői irányában. Ez az egyesület a legaktívabb részese annak az irányzatnak, amely követeli az eddigi hivatalos antifasiszta vonal átértékelését a második világháború időszakának értelmezésében, beleértve J. Tiso politikai rehabilitációját is.
Bár a HZDS megalakulása óta hivatalosan felvállalja a sznf hagyományát, az 1991– 2002 között időszakban e párt nacionalista szárnyának néhány képviselője pozitívan nyilatkozott az első szlovák államról és bírálóan a szlovák nemzeti felkelésről, amiben egyet­értettek a revizionista elképzelések képviselőivel. 1997-ben például a HZDS képviselőinek egy csoportja meglátogatta J. Tiso szülőházát Nagybiccsén (Bytča). A látogatás célja az volt, hogy hozzájáruljon az első szlovák állam elnökének „kiegyensúlyozott” értékeléséhez, akinek alakját „fel kellene tárni… megszüntetni a különféle hazugságokat és nem objektív kijelentéseket… józan fejjel kellene értékelni mind az ő negatív tevékenységét, mind pedig pozitív tetteit”.53 1997 nyarán a HZDS nevében annak akkori szóvivője, Vladimír Hagara védelmébe vette a revizionista történész M. Ďurica fent említett Dejiny Slovenska a Slovákov (Szlovákia és a szlovákok története) című kötetét – mivel a kötet gyakorlatilag tömjénezte a szlovák államot és mentegette azokat a bűntetteket, amelyeket az akkori rendszer a zsidók ellen elkövetett, az Európai Bizottság tiltakozására és követelésére leállították a kiadvány terjesztését az iskolákban. A HZDS szóvivője szerint a Ďurica-kötet „tudományosan megalapozott munka, amely kiérdemli minden szlovák csodálatát és elismerését”.54 Abban az időben azonban a HZDS elnöke, V. Mečiar az első szlovák államról mint „fasisztáról” nyilatkozott.55 Jelenleg a HZDS igyekszik kivonni magát az első szlovák államról és a szlovák nemzeti felkelésről indult nyilvános vitából, illetve csak általánosságban, alkalmilag foglal állást. 2007-ben V. Mečiar kijelentette, hogy „a szlovák állam kérdésében a történészek még sok mindenben adósaink.” Azt a tényt, hogy Szlovákiában pozitív vélemények jelennek meg a szlovák állammal kapcsolatban, gyakorlatilag azzal intézte el, hogy Csehországban állítólag „Hácha sírjánál ott volt az egész kormány, Ma­gyarországon ott volt Horthy sírjánál az egész magyar kormány”. V. Mečiar szerint „az első Szlovák Köztársaság” problematikájából nem szabadna akkut politikai témát csinálni.56

Az etno-nacionális elem előnyben részesítése a polgári demokratikus elemmel szemben látható formában a Csehszlovák Köztársaság 90. évfordulója kapcsán nyilvánult meg. A Smer és egyes képviselői kiadtak néhány nyilatkozatot, amelyekben elsősorban azt hangsúlyozták, hogy a csehszlovák állam 1918-as létrejötte a szlovákok emancipációs törekvéseinek beteljesülése volt, hogy kivonják magukat „Magyarország csaknem ezeréves uralma alól” és hogy lezáruljon „Szlovákia és Magyarország csaknem ezeréves kierőszakolt szövetsége”,57 valamint hogy a Csehszlovák Köztársaság léte lehetővé tette „a szlovák nemzet és a szlovák államiság attribútumainak további fejlődését”. Az a tény, hogy a Csehszlovák Köztársaság demokratikus államalakulat volt, a Smer állásfoglalásaiban összehasonlíthatatlanul kevesebb teret kapott, és bár az első Csehszlovák Köztársaság „demokratikus közegét” pozitívumnak tartotta, azt sem felejtette el hozzátenni, hogy „a szociális kérdések megoldatlansága az első Csehszlovák Köztársaságot komoly gazdasági válságba sodorta, melynek következményei elsősorban Szlovákiát sújtották”.58
Rendkívül jellemző a Smer pártra nézve az, ahogyan a kommunista múltat értékeli. Itt túlsúlyban van „kicentizett” álláspontjuk, amelyben ötvöződik annak a ténynek az elismerése, hogy a november előtti rendszer antidemokratikus volt, azzal az állítással, hogy a kommunizmus szociálisan igazságosabb volt és a polgároknak nagyobb szociális biztonságot nyújtott. A jelenlegi társadalom és a kommunizmus társadalmának összehasonlításakor többnyire a november utáni fejlődés negatív jelenségeit emelik ki.
2003-ban R. Fico kijelentette, hogy a kommunizmus szociálisabb volt, és az embe­rek jobban éltek. ’89 novembere ugyan fontos politikai és polgári jogokat hozott a számunkra, de manapság ezek a jogok R. Fico szerint csak formálisak, ami a legnagyobb csalódást jelenti. A Smer elnöke úgy gondolja, hogy Szlovákiát az erős pénzügyi csoportok és korporációk a hatalmukba kerítették, és az életszínvonal ma rosszabb, mint a kommunizmus alatt volt. Ugyanakkor meggyőződése, hogy ’89 novembere klasszikus politikai fordulat volt, amelyet külföldről, nem pedig Csehszlovákián belülről készítettek elő, amikor is a diákokat és az utcára vonuló embereket arra használták fel, hogy azt a benyomást keltsék: a tömeg az, amely változást követel.59 A kommunista rendszerrel összefüggő egyes szimbolikus események értékelésekor (például az 1948-as februári fordulat évfordulója) a Smer többnyire megkerüli a válaszadást olyan kijelentések formájában, mint például hogy a párt „a jövőbe tekint és a történelmi események értékelését a történészekre hagyja. Mindent, ami a múltban negatív volt, el kell ítélni, a pozitív dolgokból pedig példát kell venni”.60 A kommunista rendszer egyes személyiségeinek értékelésekor tevékenységük pozitív oldalát hangsúlyozza bizonyos területeken (Gustáv Husák szerepvállalása a szlovák nemzeti felkelésben, Vladimír Clementis mint üldözött szlovák politikus, Alexander Dubček mint a prágai tavasz élenjárója), politikai karrierjük problematikus oldalát inkább figyelmen kívül hagyja.
A HZDS a szavak szintjén felvállalja 1989 novemberének üzenetét mint olyan eseménysort, amely megszüntette a totalitárius diktatúrát és demokratikus viszonyok felállításához vezetett az országban. A HZDS úgy lép fel, mint olyan szereplő, amely a megtorló kommunista rezsim összeomlását eredményező polgári mozgalmakból kialakult politikai erőkhöz kötődik. 1998-ban az akkori kormányfő, V. Mečiar hivatalos internetes oldalán olyan információ jelent meg, miszerint ő „egyike volt azon vezéregyéniségeknek, akik meghatározták 1989-et, a kommunista rendszer összeomlásának fordulópontját”. Lévén hogy az említett információ nem felelt meg a valóságnak, végül egy idő után lekerült a kormányfői honlapról,61 az eset azonban fényt derített arra, hogy a HZDS-től nem áll távol e jelentős történelmi esemény célzatos értelmezése, amely azt szolgálja, hogy e pártot éppen 1989 novemberével összefüggésben jobb, „demokratikusabb” színben tüntesse fel. A HZDS egyúttal soha nem lépett fel kezdeményezőként azokban a vitákban, amelyek az ország fejlődésének különböző aspektusait vizsgálták a kommunizmus idején, és soha nem alkalmazott antikommunista retorikát. A HZDS parlamenti képviselője, Ján Cuper 1996-ban a kommunista rezsimet mint „sikertelen kísérletet” jellemezte.62 A populista HZDS–SNS–ZRS koalíció autoritatív kormányzása által okozott hatalmi deformációk időszakában, amikor a demokratikus ellenzék rámutatott arra, hogy a kormány hatalmi praktikái ellentétbe kerülnek a demokrácia elveivel és a „bársonyos forradalom” értékeivel, majd tiltakozó demonstrációkat szervezett 1989 novemberének hagyományaira építve, a HZDS azzal vádolta meg az ellenzéki pártok képviselőit, hogy november 17-ét „igyekeznek kisajátítani és politikai tőkét kovácsolni belőle”.63 Ez a dikció többek között arról tanúskodott, hogy a párt kevéssé tudta befogadni 1989 novemberének üzenetét és értékeit.

A szlovákiai nemzeti populisták tevékenységének kilátásai

A nemzeti populisták mozgósító stratégiái 1989 után megmutatták hatékonyságukat nemcsak a politikai támogatás és az erős hatalmi pozíció megszerzése szempontjából, hanem a nyilvános diskurzus és a társadalmi közhangulat befolyásolásának szemszögéből is. A nemzeti populista politikai erők hosszú távú működése következtében egyfajta kommunikációs kultúra jött létre, amely a konfrontációra és konfliktusra épít. Ez a kultúra erős választóvonalakat húz az egyes társadalmi csoportok közé, kiemeli saját identitásának mint szilárd kollektív kötőanyagnak a jelentőségét a hasonló csoportokkal szembeni önmeghatározás során. A politikai megszólítás említett módja megbonyolítja a társadalmi párbeszédet már azzal a ténnyel is, hogy nem dialogikus. Bár a nemzeti populizmus élenjáróinak radikalizmusa, amely verbális síkon elsősorban a nemzeti kisebbségekkel vagy a más nézeteket vallókkal szembeni konfrontatív hozzáállásukban nyilvánult meg, a 2006-os választások után alábbhagyott, az előző nyolc­éves időszakkal szemben azonban megfigyelhető a nemzeti populista megszólítás mintáinak jóval erőteljesebb beszivárgása a közbeszédbe. A nemzeti populisták 2006 után jóval erősebb hatalmi pozíciót foglalnak el, és a társadalmi fejlődés különböző aspektusairól kialakított elképzeléseiket igyekeznek az állami politika részévé tenni, beleértve az oktatás-, a kultúr- és a kisebbségpolitikát. A radikális nacionalista nézetek képviselői lehetőséget kaptak arra, hogy korábban inkább marginálisnak tartott ideológiai elképzeléseiket a véleményskála centrumába helyezzék.
Értelemszerűen a nemzeti populisták mozgósító stratégiáinak hatékonysága nemcsak etnikai-nacionális, hanem szociális dimenzióval is rendelkezik. A populista pártok pozíciójának megerősödését Szlovákiában az utóbbi években a szociális és gazdasági téren végbement fejlődés kontextusában kell látnunk, amelynek során 1998 után, de legfőképpen a 2002–2006 közötti időszakban mélyreható, liberális jellegű reformfolyamatok mentek végbe. Az, hogy a népesség antikapitalista és antiliberális hangulatú részében ellenszenvet váltottak ki e reformok (valóságos vagy vélt) szociális következményei, a populisták számára összességében kedvező társadalmi közeget teremtett. Ösztönzést nyújtott annak a politikai elitnek is, amely a választóknak leginkább azt igyekszik „eladni”, hogy bátran felvállalja a konfrontatív küzdelmeket, a militáns szóhasználatot, az ellenség leleplezését és azt, hogy megvédje ettől az ellenségtől mindazon kollektív entitásokat, amelyekkel a populisták készségesen azonosulnak (nép, állam, nemzet). Ebbe a képletbe organikusan illeszkedik a nacionalista hivatkozás.
A szlovák közgondolkodásban és politikai diskurzusban már régóta jelen vannak olyan elemek, amelyek nem segítik a kultúrák közötti párbeszédet. Ilyen elsősorban a legnagyobb nemzeti kisebbséggel szemben táplált, mélyben gyökerező óvatosság. Ezt az óvatosságot részben a történelmi örökség, részben pedig a jelenlegi társadalmi szereplők azon szándéka táplálja, hogy ezt több síkon kihasználják (az oktatásügy, a kultúra, a pártpolitika, a nemzetközi kapcsolatok és a külpolitika területén stb.) Nem más ez, mint a kizárólag etnikai alapon szerveződő nemzetállami gondolat továbbélése. Nem másból fakad ez, mint a szlovák nemzeti történelem egyes kulcsfontosságú eseményeinek ambivalens megítéléséből. Ez a hozzáállás viszonylag nagy támogatást biztosít azon politikai erők számára, amelyek a kitűzött célok elérésének fő eszközeként a konfrontáció módszerét választják, akár olyan típusú konfrontációt is, amely képes a lakosság szélesebb rétegeit is mozgósítani.
A választók megszólításának nemzeti populista módszere és a konfrontatív politika alkalmazása a jelenlegi kormánykoalíciós pártokban (főleg a Smerben és az SNS-ben) mélyen gyökerező tendencia, ezért aligha várható a kultúrák közötti polgári párbeszéd feltételeinek valóságos javulása mindaddig, amíg az említett pártok domináns, kormányzati pozícióban vannak. Az, hogy e pártok elmozdulnának a választók megszólításának mérsékelt változata irányába, kevéssé valószínű. Éppen ellenkezőleg, bizonyos feltételek mellett az agresszív retorika erősödésére lehet számítani (például a szlovák–magyar kapcsolatokban állandósuló problémák, a kedvezőtlen világgazdasági helyzet keltette szociális és politikai turbulenciák vagy a választói támogatás csökkenése esetén). Hosszú távon csak a nemzeti populisták választói bázisának gyengülése alakíthat ki olyan feltételeket, amelyek kedvezőbbek lesznek a különböző társadalmi csoportok képviselőinek párbeszéde és együttműködése számára.