Michela, Miroslav: Pod heslom integrity. Slovenská otázka v politike Maďarska 1918–1921 (Simon Attila)
Michela, Miroslav: Pod heslom integrity. Slovenská otázka v politike Maďarska 1918-1921. Bratislava, Kalligram 2009, 272 p.
1918 októberében véget ért a történelmi Magyarország mintegy ezeréves története. Egyben azonban új történetek kezdődtek, köztük a határon túlra került magyar közösségek történetei, de Magyarország története is tovább folytatódott. Igaz, más államhatárok, más európai környezet és más lehetőségek közepette, mint előtte.
A jogilag akkor még teljes, gyakorlatilag azonban már csak maradék Magyarország sorsát a világháború befejezését követő hónapokban a bizonytalanság határozta meg. Az évtizedeken át a boldog békeidők ezeréves álmában szendergő ország 1918 novembere és 1920 júniusa között egy területileg végletesen megcsonkított, gazdasági szempontból ellehetetlenített és önbecsülésében megalázott állammá változott. Olyan állammá, amely sem a múltjával nem tudott szembenézni (vagyis nem tudta beismerni korábbi hibáit), sem jelenével – hiszen (s ez talán érthetőbb) nem tudott megbékélni azokkal a határokkal, amelyeket a szomszédjai mohóságának engedő békekonferencia rákényszerített.
Az új és független Magyarország első évei (1919–1921) az elcsatolt területek visszaszerzése ábrándjának a kergetésével teltek. Azt azonban még a legelvakultabb irredentáknak is látniuk kellett, hogy a gazdaságilag és katonailag is mélyponton levő Magyarország sem a tőle nagyságrendekkel nagyobb Románia, sem pedig Jugoszlávia ellen nem léphet fel eséllyel, ezért minden revíziós reményüket a felföldi területek minél korábbi visszaszerzésében vélték megvalósulni, s 1919 elejétől részint kormányzati háttérrel különféle katonai és politikai – de nagy többségében irreális – tervek születtek az akkor már Csehszlovákiához tartozó területek visszaszerzésére. Lényegében erről az időszakról és ezekről a tervekről szól Miroslav Michela könyve, amely a pozsonyi Kalligram könyvkiadónál jelent meg.
Miroslav Michela a fiatal szlovák történésznemzedék egyik legprogresszívebb tagja. Azok közé tartozik, akiket szakmai és nyelvi felkészültsége (az elsősorban a két háború közötti szlovák és magyar történelemmel foglalkozó Michela kolléga szinte anyanyelvi szinten használja a magyar nyelvet is, de otthon van az angolban és a németben is), valamint a tudományköziség iránti vonzalma is arra predesztinál, hogy a jelenleg meglehetősen statikus szlovák historiográfia megújítói közé tartozzon. Jelenlegi könyve, amely monográfiaként csupán első munkája, azonban még a hagyományos történetírás eszközeit használja. Kiválóan.
Az a problematika, vagyis a magyar–szlovák viszony, amelynek egyik elemét a könyv tárgyalja, meglehetősen sokrétű, sok szempontú, számos megközelítést lehetővé tevő kérdéskör. Olyan szerteágazó téma, amely teljes egészében nem férhet bele egy kisebb terjedelmű monográfiába (különösen akkor, ha tudatosítjuk, hogy jelen munka a szerző disszertációs munkájának a kibővített változata). Miroslav Michela is érezte ennek buktatóját, ezért a könyv bevezetőjében világosan és határozottan behatárolta munkájának témáját, vagyis kijelölte, miről fog írni s miről nem. Így teljesen érthetően kimarad a könyvből a szlovákiai magyar kisebbség kérdésköre, s viszonylag kevés figyelmet szentel a szerző magának a csehszlovák belpolitika egyes szegmenseinek is – ami néha azért hiányérzetet kelthet, különösen a magyar olvasóban.
A szerző hat fejezetre osztotta könyvet. Az első, a Mi legyen a történelmi Magyarországgal című fejezet az ország sorsának a háború befejezésétől a tanácsköztársaság bukásáig tartó időszaka rövid, tényszerű bemutatását adja. A kisebbségek mint az integritás megmentői vagy elárulói című fejezetben a tanácsköztársaság után kiformálódó nemzeti-keresztény kurzust, illetve annak a békekonferenciára való felkészülését mutatja be a szerző. Ennek keretén belül az északi területek megtartására irányuló korai akciókat veszi sorba. Foglalkozik a František Jehlička nevéhez kapcsolódó manőverekkel, a Karol Bulissa által vezetett Tót Központi Iroda kezdeményezéseivel, valamint a Bleyer Jakab miniszter által előterjesztet szlovák autonómia tervévvel. A munka harmadik fejezete (Trianon) a trianoni béke előkészítésének és aláírásának folyamatát mutatja be, a Be nem teljesült vágyak címet viselő negyedik fejezet gerincét pedig a Szlovákia visszafoglalására irányuló magyar katonai tervek leírása alkotja. A trianoni béke parlamenti ratifikálása, majd a Teleki-kormány hatalomra kerülése új fejezetet nyitott a magyar külpolitikában, így a magyar–csehszlovák kapcsolatokban is. A Teleki- és főleg a Bethlen-kormány konszolidációs munkájával, illetve az első közvetlen magyar–csehszlovák diplomáciai tárgyalásokkal, az azokat hátráltató királypuccsok hatásával foglalkozik a szerző a munka ötödik (Egyetlen út a konszolidáció) és hatodik (Bethlen István karmesteri pálcája alatt) fejezetében.
Mint a fenti felsorolás is mutatja, a munka centrális problémáját a történeti Magyarország felbomlása utáni (1919–1921) magyar kormányzatoknak a Csehszlovákiával szembeni, konkrétabban a határok módosítására irányuló törekvései jelentik. Ennélfogva a munka témáját sokkal inkább a magyar nemzeti történelem alkotja, mint a szlovák vagy a csehszlovák, ami mindenképen bátor vállalás egy szlovák történésztől. Annál is inkább, mert Michela kolléga nem egyedüli ebből a szempontból. Korábban a szlovák történészek sora – Juraj Kramertől, Ladislav Deákon át Milan Krajčovičig – választotta azt a megoldást, hogy a kétoldalú kapcsolatok történetét elsősorban nem a hazai (csehszlovák) kormányzatok politikájának elemzésre (kritikájára) építi, hanem a magyarországi politikából indul ki, s Csehszlovákiát csupán mint a magyar politika tárgyát vizsgálja. S bizony, ezek a kísérletek nem túl jól sikerültek. Hol a nyelvtudás hiánya, hol szakmai problémák, máskor nemzeti elfogultság miatt. Szerencsére Miroslav Michela könyve nem ebbe a csoportba tartozik.
A monográfia számos tekintetben korábbi szlovák történeti munkák hagyományai folytatja. Így a kétoldalú kapcsolatok problematikáját jórészt a magyar irredentizmust a középpontba állítva vizsgálja, ami óhatatlanul azt eredményezi, hogy a csehszlovák politika felelőssége valahol elsikkad. A korábbi munkákkal való rokonságra utal némileg az irredentizmus fogalmának használata is. A magyar szakirodalommal ellentétben ugyanis a szlovák szakma Magyarországot illetően nem tesz különbséget a revíziós és az irredenta törekvések között, s meglehetős általánosítással az irredentizmus terminus technicust húzza rá minden olyan magyar törekvésre, amely a határok megváltoztatására irányul, függetlenül attól, hogy erőszakos, irredenta célkitűzésekről van-e szó, vagy a békés revízió szándékáról. Márpedig a téma egyik legjobb ismerője, Zeidler Miklós is hangsúlyozza, hogy ezek a fogalmak más-más tartalmat hordoznak.
Mindazonáltal a jelen könyv mégsem az eddigiek folytatása, hanem azokat szakmai szempontból jelentősen meghaladó munka. Szerzője ugyanis nemcsak ismeri a magyar nyelvet, de otthon van magyarországi történészszakma világában is, tudja, melyek a vitás pontok, érzékeli az álláspontok közötti finom különbségeket. Tehát nemcsak a nyelvet ismeri és érti, hanem hordozóit is, így elmondható, hogy szlovák történészként is hitelesen fogalmaz a magyar történelemről.
Másrészt Michela elődjeivel ellentétben (Deák, Kramer) nem démonizál. Se Apponyit, se Telekit, sem Bethlent vagy mást. Ő egyszerűen konstatál, s az olvasóra bízza a megfelelő következtetések leszűrését.
Alapvető értéke a munkának az az árnyalt fogalmazás, ahogy a korszak szereplőit értékeli. Nem csupán a magyarokat, azokat a szlovák személyiségeket is (lásd például Jehličkát vagy Dvortsákot), akiket a szlovák történetírás – mivel nem a hivatalos irányvonalat követték – kizárt a szlovák nemzeti panteonból. De a szlovák történelem egyik rejtélyét, Vojtech Tukát illetően sem az elítélés vezeti tollát, sőt azt hangsúlyozza, hogy az ő tevékenységével kapcsolatban van még mit feltárni.
A szlovák olvasó, aki odafigyelve tanulmányozza át Miroslav Michela könyvét, számos „újdonsággal” találhatja magát szemben. Így például a tanácsköztársaság vörös hadseregének és a csehszlovák hadseregnek az 1919 tavaszán kibontakozó háborújával kapcsolatban. Ha ugyanis a szlovák történelemtankönyveket, ismeretterjesztő munkákat vagy akár szakmunkákat ezzel kapcsolatban megnézzük, a támadó felet illetően leginkább olyan homályos megfogalmazásokat találni, amelyek alapján az olvasó a magyarokat tekinthetné agresszornak. Nem így Michela kolléga könyvében, aki világosan megnevezi, hogy a csehszlovák hadsereg volt a támadó fél, s a Vörös Hadsereg ellentámadásként indította nevezetes északi hadjáratát.
Bár Miroslav Michela munkája elsősorban szlovák olvasóknak íródott, mégis inkább nekünk, magyaroknak tart tükröt. Jelzi nekünk azt, hogy Trianon értelmezési keretei sokkal szélesebbek annál, mint ahogyan mi azt látni szeretnénk. Jelzi azt, hogy Trianon értelmezései közül csupán az egyik a sérelmi, szenvedéstörténeti megközelítés, s hiba lenne, ha más szempontokról nem vennénk tudomást.
Miroslav Michela könyve tagadhatatlanul egy szlovák történész könyve a témáról. Ezt jelzik a könyv szempontjai, hangsúlyai, témavezetése. Emellett azonban a fellelhető források értelmezésére épülő, tartalmában, a téma megközelítésében és tálalásában is mérhetetlenül korrekt dolgozat. Korrekt abban is, hogy eltérő hangsúlyai és szempontjai ellenére is érződik, hogy érti, tudja, mit jelent a másik oldalnak Trianon. Ennél pedig nem is kívánhatunk többet.
Simon Attila