Simon Attila: Küzdelem a városért. Pozsony és a pozsonyi magyarság 1938–1939-ben

Simon Attila: Küzdelem a városért. Pozsony és a pozsonyi magyarság 1938–1939-ben. Pozsony, Kalligram, 2011, 164 p.

A monográfia szerzője, Simon Attila a komáromi Selye János Egyetem Történelem Tanszé­kének tavaly habilitált docense. Ezzel a kiadvánnyal a szerző harmadik önálló kötete került az olvasóközönség elé. A könyv szorosan kapcsolódik Simon Egy rövid esztendő krónikája. A szlovákiai magyarok 1938-ban című munkájához, annak egy más irányba való bővítése.

1938–39 fordulója Pozsony számára többszörösen is mérföldkő volt. Noha a város magyar többségű valójában sohasem volt, a magyar nemzettel, a magyar kultúrával és a magyar múlttal való kapcsolata elvitathatatlan. Pozsony a régi Magyarország fővárosának a rangját több évszázadon át viselte. Joggal állítható, hogy erre a tisztségére a német ajkú többségi lakossága is büszke volt. Az újkorra Pozsony Magyarország egyik legfejlettebb és legeurópaibb városává vált, amely német– magyar–szlovák lakossága pressburger-pozsonyi-prešporák polgári tudatot alakított ki. Ez a sajátos önmeghatározás ebben a rövid időszakban roppant meg igazán, hogy egy évtizeden belül szinte teljesen egynyelvű-egykultúrájú Bratislavává váljon.

Pozsony etnikai átalakulása valójában már a 19. század utolsó harmadában elkezdődött, amikortól az abszolút német többség átadta helyét a relatív magyar többségnek. Csehszlo­vákia megalakulása után gyorsan új nevet kapott, és jelentős számú cseh nyelvű polgár költözött be. A magyarság aránya meglehetősen gyorsan csökkent, már az 1930-as népszámláláson 17%-ra esett. A hivatalos magyar nyelvhasználat eltörlését 1933 októberében fogadták el. Mindezek ellenére a négy nyelv (magyar, német, cseh, szlovák) és az öt nép (magyar, német, cseh, szlovák, zsidó) még önazonosságát megtartva szabadon élhetett. Politikai szempontból pedig az Országos Keresztényszocialista Párt jelentős mértékben számíthatott a hungarus tudatú németekre. A törést a szlovák önállósság, de talán még inkább az új (cseh)szlovák–magyar határ meghúzása okozta.
A könyv két részre osztható: Pozsony 1938-ban megélt eseményeire, amelyeket nagy vonalakban Simon már az említett könyvében is publikált és most némiképp kiegészített, valamint az 1939-es esztendő történéseire. A tartalom három „felvonásra” bontja a történéseket.

’38 első sokkját a pozsonyiak számára a március 12-iki Anschluss okozta. A nehéz idők közeledtére a bécsi menekültek sora figyelmeztetett. Az alkalmat az ellentétek egyelőre békés manifesztálódására a június 12-én megtartott helyhatósági választások jelentették. A helyzet a müncheni döntés előtt kezdett éleződni. Amíg a német lakosság egyre nagyobb öntudatra ébredt, a szlovák autonómiatörekvések is felerősödtek. Csakhamar világossá vált, hogy az igazi kérdés a város számára az lesz, hogy a határrendezés során hová fog kerülni.

A háborús pszichózis szeptember közepétől fokozódott, amikor is a határmódosítást illetően a csehszlovák kormány meghátrált a német követelésekkel szemben. A kisebb tiltakozások és rendbontások mellett Pozsonyban ekkor még nyugalom uralkodott. A város élete október 7-e, a szlovák autonómia kikiáltása után kezdett változni. Ezután indult el a köz­élet radikalizálódása, a totalitárius politikai rendszer kiépülése.

A politikai alkudozások Pozsony jövőjével kapcsolatban már a nyáron elindultak. Franz Karmasin sikertelenül kilincselt Göringnél a város Birodalomhoz való csatolása érdekében. Berlin Szlovákiát egészen őszig Magyarország érdekszférájának tartotta. Hogy Pozsony nem lesz ismét Magyarország része, azt Hitler szintén október 7-e után dönthette el.

Pozsony magyarsága erről mit se tudván ekkor kezdett Magyarország mellett agitálni. 11-én a Duna túlfelén levő Ligetfalut Németországhoz csatolták. Megindult a játszma Pozsonyért. A három nemzet képviselői arra törekedtek, hogy egy várható népszavazás az ő javukra döntsön. A szlovák–magyar tárgyalásokon viszont Tiso egyértelmű elutasítása miatt Pozsony ügye szóba sem került. A pozsonyi németek ellenben memorandumban követelték a Németországhoz való csatolást, és a magyarbarát német párt 10-én oszlatta fel magát.

Az első komolyabb incidensre, egy tömegverekedésre 17-én került sor. Közben a ma­gyar oldalon lassan eldőlt, hogy nem ragaszkodnak az egykori koronázóvároshoz. Ezt a város magyarsága azonban egyáltalán nem tudatosította. A német–szlovák egymásra találás miatt a helyi magyarság a zsidóságot próbálta meg megszólítani. Egy magyar demonstrációra november 1-jén került sor. A bécsi döntés 2-iki aláírásával azonban Pozsony sorsa megpecsételődött.

A politikai változások a magyarság számának a visszaesését is magukkal hozták, arányuk a decemberi összeíráson 13% alá esett.

Az egész időszak alatt az Egyesült Magyar Párt és ennek képviseletében Esterházy János mindvégig azon volt, hogy lehűtse a radikálisabb magyarokat, elsősorban a fiatalságot. Később az ő vezetésével szerveződött újjá az egész, Szlovenszkóban maradt magyarság. Novemberben elhangzott néhány kölcsönös politikai gesztus, de a helyzet a magyarok számára továbbra is bizonytalan maradt. Jogaik egyáltalán nem érték el németekéi szintjét, sőt, az elutasítás jelentős részben a németektől eredt. Novemberben előterjesztettek ugyan egy 15 pontos kérelmet, de a szlovák kormány által deklarált egyenjogúság megvalósítására nem került sor. Sok magyart elbocsátottak és kiutasítottak az országból. Kevés eredményt hozott, hogy Esterházy is határozottan kiállt a Magyarországra került szlovákok jogaiért. Február folyamán aztán a magyar–szlovák vegyes bizottság ülésén szlovák részről kimondásra került a reciprocitás elve.

A formálisan még létező Cseh-Szlovákia felbomlasztására, a szlovák önrendelkezés kikiáltásának a kikényszerítésére 1919 márciusában Hitler még egyszer előhúzta a magyarkártyát. 10-én tűzharc alakult ki a köztársaság és az elszakadás hívei között, de a magyarság inkább passzívan figyelte az eseményeket. Esterházy viszont hajlandó volt demonstratíve kiállni az önállósság mellett a 18-iki ünnepségen. A rövid enyhülést az ún. kis háború akasztotta meg, és a kulturális intézmények betiltása követte. Noha Esterházy ez ellen erélyesen tiltakozott, a magyaroktól továbbra is lojalitást kért. E politikája miatt egyre nőtt a pártbeli ellenzéke a radikálisok táborából, de egy nemzetiszocialista irányultságú párt megalakítására nem került sor.

A Hlinka Gárda és a Freiwillige Schutz­staffel gyakori kilengéseire válaszolva megkezdődött egy Magyar Gárda megszervezése, amely mind méretét, mind aktivitását tekintve jóval elmaradt a szlovák és német megfelelőitől. Hozzá köthető az időszak legjelentősebb incidense, amikor az április 23-i kiképzés közben Bikszárdy Vince gárdatagot letartóztatták, aki nem sokára tisztázatlan körülmények között az őrizetben meghalt.

A magyar képviselet lehetőségei gyorsan szűkültek. Esterházy áprilisban tett egy újabb tízpontos javaslatot, kevés sikerrel. Nyár folyamán aztán egy újabb letartóztatási hullám érte el a magyarságot.

Simon Attila könyvének tulajdonképpen nincsen semmilyen szakmai jellegű hiányossága. Állításai tudományosan alátámasztottak, az olvasó számára jól érthetőek. Még abban az esetben is, ha a témában járatlanok. Ki­vé­tel azért előfordul: a 70. oldaltól kezdve többször emlegeti az SD-t (Sicherheistdienst – Belbiztonsági Szolgálat); a 77. oldalon Seyss-Inquartot (akkor osztrák kancellár), majd a 124. oldalon már birodalmi miniszter jelzővel; a 84. o. 192. sz. lábjegyzetében Weizsäckert (német külügyi államtitkár); a 140 oldalon: SZMKE (Szlovákiai Magyar Közművelődési Egyesület?) Jobb lett volna ezeket egy félmondatban megmagyarázni. További komolyabb megjegyzésként még annyit lehetne mondani, hogy a szerző sokszor ír le utcaneveket, épületeket, városrészeket korhű megnevezéssel (Liget, Kő tér, Carlton Szálló, Sétatér, Marha­vásár tér, Lazaret stb.) – a Pozsonyt valamelyest ismerők tudják, melyik is a Széplak utca, még ha hivatalos szlovák neve más is, de a Jakab városbíró tér több felsorolt hellyel együtt ismeretlen lehet. Ha nem hiányzik is a mai szlovák név feltüntetése, egy kortárs térkép igencsak segített volna a tájékozódásban.

Simon Attilának sikerült megragadnia azt az állandó bizonytalan állapotot, amit a pozsonyi magyaroknak át kellett élniük. Magyar­ország? Szlovákia? Esetleg Németország? Azonos jogok a németekéivel (saját államtitkár stb.), vagy folyamatos megfélemlítés? A pozsonyi magyarság a múltja miatt valamilyen különleges elbánásban reménykedett, de mivel elvágták a magyar vidéktől és állandó politikai nyomás alá került, mintha a túlérésre rendezkedett volna be.