A magyar diplomácia és a csehszlovákiai magyarság (1948–1956)

A párizsi békeszerződés életbe lépésének napján, 1947. szeptember 15-én helyreálltak az 1939 márciusa óta szünetelő magyar–csehszlovák diplomáciai kapcsolatok.1 Az újból felállított prágai magyar követség ideiglenes ügyvivőjévé a következő napokban Farkas Lehel követségi titkárt, a hamarosan főkonzulátussá átminősített pozsonyi konzulátus vezetőjévé konzuli minőségben Wagner Ferencet nevezték ki.2

A két magyar külképviseleti szerv ugyanakkor nem 1947 szeptemberében jött létre, mindkettő távolabbi előzményekre tekint vissza. A prágai magyar képviselet már 1945 szeptemberében, tehát négy hónappal a világháború befejezését követően megkezdte tevékenységét. A Rosty-Forgách Ferenc követségi tanácsos által meghatalmazottként vezetett hivatal feladata a magyar állampolgárok érdekeinek védelme, valamint a háború után Csehszlovákiában rekedt magyar állampolgárok Magyarországra való visszatérésének elősegítése volt. Az ideiglenes prágai magyar képviselet hivatalosan a „Meghatalmazott a magyar állampolgárok érdekvédelmére Csehszlovákiában” címet használta.3

Az 1947-ben végbemenő magyarországi politikai fordulatot, Nagy Ferenc kisgazdapárti miniszterelnök lemondatását és emigrációba kényszerítését követően megtagadta az új magyar kormány diplomáciai képviseletét, s lemondott és külföldön maradt, illetve nyugati országokba távozott számos külszolgálaton lévő magyar diplomata, köztük Rosty-Forgách Ferenc is, aki 1947. június 16-án hagyta el állomáshelyét.4 Az ő távozása után ideiglenes ügyvivőként Farkas Lehel követségi titkár vezette a prágai képviseletet. A követség első követi rangú vezetője Bolgár Elek lett, aki 1947. december 23-án adta át megbízólevelét Edvard Beneš köztársasági elnöknek.5
A köztudatban Magyar Meghatalmazotti Hivatalként élő pozsonyi magyar képviseletet a lakosságcserét magyar részről felügyelő Magyar Áttelepítési Kormánybiztosság hozta létre a magyarországi áttelepítésre kijelölt szlovákiai magyarok érdekvédelmének ellátására. A hivatalosan 1946. augusztus 1-jei hatállyal felállított hivatal vezetője a korponai születésű Wagner Ferenc minisztériumi jogtanácsos, a magyar Külügyminisztérium csehszlovák szakértője volt, aki pozsonyi hivatalával az áttelepítendő magyarok érdekeinek védelmén túl a magyar kisebbség jogvédelmét is igyekezett ellátni. Wagner státusának megnevezése előbb „Meghatalmazott az áttelepítendő magyarok érdekvédelmére Csehszlovákiában”, majd miután őt Rosty-Forgách 1946 novemberében – helyettesi minőségben – megbízta a magyar állampolgárok érdekvédelmének szlovák területen való ellátásával, „Magyar állampolgárok érdekvédelmére meghatalmazott helyettese Szlovákiában” volt.6 A lakosságcserével kapcsolatos feladatok mellett kezdetben a Meghatalmazotti Hivatal látta el az általános konzuli teendőket is. A hivatal konzuli és áttelepítési osztálya 1947. január 1-én vált szét: míg az utóbb főkonzulátussá fejlesztett konzuli részleg vezetője Wagner Ferenc, az áttelepítési részlegé Berecz Kálmán lett.7

Az előzmények: a magyar kisebbség jogfosztottságának évei

Közvetlenül a háború utáni években a Magyarország és Csehszlovákia közötti viszony egyik legmeghatározóbb eleme, s a magyar–csehszlovák kapcsolatok rendezésének legfőbb akadálya a magyar kisebbség jogfosztása és a kitelepítésére irányuló törekvés volt. A háború utáni csehszlovák kisebbségpolitika összefüggött a csehszlovák állam 1938–1939-ben bekövetkezett felbomlásának cseh és szlovák interpretálásával. A cseh és szlovák politikai elit – a felelősséget saját magáról elhárítva – az ország német és magyar lakosságát nevezte meg a felbomlás fő okozójaként, s a két kisebbséget olyan ötödik hadoszlopnak nyilvánította, amely létezésével az állam területi épségét és szuverenitását fenyegeti. A német és magyar kisebbség kollektív bűnössége ürügyén soha vissza nem térő lehetőséget látott korábban sem titkolt célja megvalósítására: a kisebbségek számának csökkentésére és az etnikai elv figyelembevétele, valamint az érintett német és magyar lakosság megkérdezése nélkül megvont országhatárok etnikai határokká alakítására.8

Az állampolgárságától megfosztott, vagyonából kiforgatott, munkavállalási lehetőségét elveszített, nemzetiségének megtagadására kényszerített és a kitelepítés által fenyegetett magyar lakosság ösztönszerűen Magyarországtól és az azt megtestesítő prágai és pozsonyi magyar külképviselettől várt segítséget és jogvédelmet a csehszlovák államhatalommal szemben. A két magyar képviseleti szerv pótolhatatlan szerepet vállalt a magyar kisebbség sérelmeinek dokumentálásában, a magyar kormány tájékoztatásában, s a kormány és a csehszlovákiai magyarság kapcsolattartásában. Wagner Ferenc pozsonyi magyar meghatalmazott az áttelepítésre kijelölt magyarok hatékonyabb érdekvédelme céljából Somorja, Komárom, Érsekújvár, Párkány, Léva, Losonc és Kassa központokkal fokozatosan megszervezte a Meghatalmazotti Hivatal körzeti irodáit (Szabó 1981, 50. p.), amelyek felállítása megkönnyítette a magyar lakossággal való kapcsolattartást és sérelmeik szemmel követését. A magyar meghatalmazott munkatársai közé tartoztak a felvidéki magyar értelmiség olyan kiválóságai is, mint Szalatnai Rezső, Peéry Rezső és Szilárd Marcell. Wagner Ferenc a tudomására jutott jogsérelmekről folyamatosan tájékoztatta a magyar kormányt, a szlovák hatóságoknál pedig igyekezett eljárni a panaszok orvoslása érdekében.9
Rendszeresen szót emelt a magyar kisebbség érdekében természetesen a prágai magyar képviselet is, különösen a magyar lakosság tömeges méretű csehországi széttelepítése idején, a magyar kisebbséggel való kapcsolattartás és a jogvédő tevékenység azonban – már csak a földrajzi közelség okán is – jobbára a pozsonyi Meghatalmazotti Hivatalra hárult, hiszen a magyar lakosság panaszai könnyebben eljutottak a közeli Pozsonyba, mint a távoli Prágába.

A magyar kormányzat igyekezett a lehető legtöbbet megtenni az üldözött magyar kisebbség érdekében, lehetőségei azonban meglehetősen korlátozottak voltak, s nem volt abban a helyzetben, hogy akaratát érvényesíthesse. A szovjet vezetésű Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) ellenőrzése alá helyezett, szűk nemzetközi mozgástérrel rendelkező, s Csehszlovákiával még csak diplomáciai kapcsolatban sem álló magyar kormány egyedül a SZEB-hez fordulhatott panaszaival. A magyar Külügyminisztérium 1946 júliusáig, azaz a békekonferencia kezdetéig összesen 184 jegyzékben hívta fel a SZEB figyelmét a csehszlovákiai jogsértésekre és kérte közbelépését a magyar kisebbség érdekében, erre azonban egyetlen esetben sem került sor.10

A magyar politikai aktivitás továbbélésének időszaka

A proletár internacionalizmus dogmája a kisebbségi kérdést egyrészt megoldottnak, másrészt az egyes szocialista országok belügyének tekintette. A köztudat szintén olyan képet őriz az 1947–1948-ban hatalomra jutott magyar kommunista vezetésről, mint amely teljességgel közömbös volt a szlovákiai magyarság helyzete, s általában a nemzetiségi probléma iránt. A prágai és a pozsonyi – s valószínűleg nem csak a csehszlovákiai, hanem a Magyarországgal szomszédos országokban működő valamennyi – magyar külképviseleti szervtől beérkezett diplomáciai jelentések ugyanakkor az eddiginél jóval árnyaltabb képet tárnak elénk a legfelsőbb magyar pártvezetésnek és a magyar diplomáciának a nemzetiségi kérdéshez és a határon túli magyarsághoz való viszonyulásáról. A szomszédos országokban szolgáló magyar diplomatáknak, a külügyi apparátus és a pártvezetés tagjainak, még ha eredendően érzéketlenek voltak is a kérdés iránt, a magyar kisebbségek helyzetével szembesülve valamiképpen állást kellett foglalniuk, s – a budapesti kormányzatok magyarságpolitikáját vizsgáló Bárdi Nándor szavaival élve – „lassan-lassan elnemzetiesedtek” (Bárdi 2004, 91–92. p.).
Az 1948 és 1956 közötti időszak prágai magyar követei, illetve nagykövetei11 (Bolgár Elek, Szkladán Ágoston, Boldoczki János, Horváth Imre és Gábor József) kivétel nélkül, s – Wagner Ferenc és Csordás István kivételével – jobbára a pozsonyi főkonzulátus vezetői (Vándor József, Füredi József és Mányik Pál) is kommunista politikusok és diplomaták, megbízható pártemberek voltak. A prágai követségnek és a pozsonyi főkonzulátusnak a magyar kisebbség jogvédelmét is felvállaló feladatköre a kommunisták magyarországi hatalomra jutása és az 1948. februári csehszlovákiai kommunista hatalomátvétel után jó ideig változatlan maradt. Továbbra is figyelemmel követték a magyar lakosság helyzetét, s a tudomásukra jutott legapróbb jogsértésekről is azonnal tájékoztatták Budapestet. 1948 és 1949 folyamán több ízben is a Prágából és Pozsonyból beérkező jelentések tették lehetővé a magyar vezetés számára, hogy – immár általában pártvonalon – megkeresse Prágát, s szót emeljen a csehszlovák pártvezetésnél a magyar kisebbség helyzetének rendezése érdekében és szóvá tegye a további jogsértéseket. A magyar politikai aktivitásnak ekkor döntő szerepe volt abban, hogy a magyar kisebbség helyzetének rendezése a nehézkes kezdeti lépések után felgyorsult, s 1950-re alapvető változásokhoz vezetett. Tény ugyanakkor az is, hogy az ötvenes évek elején különböző okok miatt valóban lanyhult a magyar vezetés érdeklődése a csehszlovákiai magyarság iránt, s fokozatosan feladta a kétoldalú kapcsolatokat a magyar kisebbség helyzetétől függővé tevő politikájának alapelveit is. A magyar diplomácia által 1948 és 1956 között bejárt út átfogó bemutatását a tanulmány terjedelmi korlátai nem teszik lehetővé, ezért azt néhány kiválasztott kérdéskör segítségével próbáljuk meg illusztrálni, egyúttal felvázolni néhányat azon kérdések közül, amelyek a prágai és a pozsonyi magyar külképviseletet ezekben az években leginkább foglalkoztatták.

Az állampolgárság visszaadása és a magyarellenes jogszabályok hatálytalanításának kérdése

A csehszlovákiai kommunista hatalomátvétel a magyar kisebbség helyzetében és jogállásában nem eredményezett azonnali pozitív változást, ami nem véletlen, hiszen a magyarellenes politika első számú szószólói korábban éppen a kommunisták voltak. Nemcsak a lakosságcsere folytatódott tovább s a reszlovakizáció zajlott változatlanul, a Csehországba deportált magyarok hazatérése sem jöhetett számításba, s érvényben maradt valamennyi korábbi magyarellenes jogszabály is, a központi és szlovák állami szervek pedig sorra fogadták el és foganatosították az újabb és újabb jogfosztó intézkedéseket.

Klement Gottwald, Csehszlovákia Kommunista Pártja (CSKP) elnöke csupán pártja Központi Bizottságának 1948. június 9-i ülésén jelentette be a magyar kisebbséggel szembeni politika megváltoztatásának szükségességét, vagyis hogy a Csehszlovákiában maradó magyarok számára némi jogokat kell majd biztosítani.12 Gottwald, illetve a csehszlovák állami és pártvezetés elhatározását több tényező motiválta. Egyrészt világossá vált, hogy az ekkor már csak vontatottan haladó lakosságcsere nem hajtható végre a csehszlovák fél által elképzelt terjedelemben, s mindenképpen számolni kell a magyar lakosság egy részének a helyben maradásával, amelynek helyzetét idővel rendezni kell. Másrészt a szovjet vezetés, amely korábban a csehszlovák nemzetállami törekvések első számú támogatója volt, ekkor már a csehszlovák–magyar kapcsolatok normalizálásában volt érdekelt, ezért 1948 tavaszán több alkalommal is rendkívül szigorú megítélésben és bírálatban részesítette a csehszlovák kommunisták nemzetiségi politikáját.
A harmadik tényező, amely a csehszlovák kommunistákat a magyar kisebbséggel szembeni politikájuk módosítására késztette, a magyar kommunista párt- és állami vezetés volt, amely 1948 folyamán egyre határozottabb nyomást gyakorolt Prágára a csehszlovákiai magyarság helyzetének pozitív értelmű rendezése érdekében. A magyar kormány előbb Bolgár Elek prágai követ által 1948. április 19-én átadott jegyzékében tiltakozott a magyar kisebbség folytatódó jogfosztása, a magyar nyelvhasználat üldözése és a vagyonelkobzások ellen, a sérelmek orvoslásának elmaradása esetére pedig kilátásba helyezte a lakosságcsere végrehajtásának felfüggesztését.13 A jegyzék nyomatékosítása érdekében Rákosi Mátyás, a Magyar Kommunista Párt (MKP) főtitkára másnap, április 20-án pártvonalon is megkereste Prágát. Rákosi a CSKP vezetéséhez intézett levelében hangsúlyozta, hogy az MKP vezetése „semmilyen körülmények között nem fog belenyugodni a befejezett tények politikájába”, s leszögezte, hogy az MKP a szlovákiai magyarsággal szembeni politikát a lenini-sztálini nemzetiségi politika alapelveivel összeegyeztethetetlen, polgári-nacionalista nemzetiségi politikának tartja (Sipos 1992, 715. p.).

Miután az április 19-i jegyzékre és Rákosi másnapi levelére nem érkezett érdemleges csehszlovák válasz, a magyar kormány június 4-én újabb jegyzékben sürgette a nemzetiségi indoklással kibocsátott vagyonelkobzó végzések visszavonását, az érintettek kártalanítását, a deportáltak szabad költözési jogának biztosítását, vagyis hazatérésük engedélyezését, a magyar munkavállalóknak a csehekkel és szlovákokkal való egyenlő elbírálását, s a magyarok vagyonára kiírt ún. nemzeti gondnokság megszüntetését.14 A jegyzékre azonban, amely hét napon belüli választ kért, a megadott határidőn belül ismét nem érkezett kielégítő válasz, ezért a magyar fél 1948. június 12-én azonnali hatállyal felfüggesztette a lakosságcsere végrehajtását.

Mindezen tényezők hatására a csehszlovák pártvezetés kényszeredetten bár, de mégiscsak hozzálátott a Csehszlovákiában maradt magyarok helyzetének valamiféle rendezéséhez. Szlovákia Kommunista Pártja (SZLKP) KB Elnöksége már május utolsó napján különbizottságot hozott létre azzal a feladattal, hogy dolgozza ki és terjessze a pártvezetés elé a magyarkérdés rendezésére és a magyar pártvezetéssel folytatandó tárgyalásokra vonatkozó javaslatait.15 A magyar kisebbség helyzetének rendezésére kidolgozott javaslatokat a CSKP KB Elnöksége első ízben július 8-án tárgyalta meg, jóváhagyásukra és a kormány elé terjesztésükre az Elnökség július 19-i ülésén került sor. A kormány elé terjesztett határozattervezet kilátásba helyezte a magyarok csehszlovák állampolgárságának visszaadását, 50 hektárig terjedő mezőgazdasági vagyonuknak az elkobzás alóli mentesítését, a Csehországba deportált magyarok hazatérésének lehetővé tételét, a magyar nyelvű oktatás újraindítását, magyar nyelvű sajtótermék megjelentetését, s egy magyar ifjúsági és kulturális szervezet létrehozását. A pártvezetés ugyanakkor síkra szállt a lakosságcsere és a belső telepítés folytatása mellett, megengedhetetlennek tartotta az anyagi kártérítést, bármiféle kisebbségi statútum elfogadását, magyar politikai tömörülés vagy párt létrehozását, s a reszlovakizáltaknak a magyarság soraiba való visszatérését.16

A prágai pártvezetés július 8-án a magyar kommunistákkal való tárgyalások felvételéről és a magyar küldöttség pozsonyi meghívásáról is határozott. Az 1948. július 23–24-i pozsonyi pártközi találkozón, amelyen a CSKP küldöttségét Viliam Široký, a Magyar Dolgozók Pártjáét (MDP) Révai József vezette, a csehszlovák vezetés tájékoztatta magyar partnereit a tervezett intézkedésekről. A két pártvezetés kompromisszumként értékelhető megállapodásában a magyar fél ígéretet tett a lakosságcsere folytatására, a csehszlovák pedig az állampolgárságukat vissza nem kapó magyarok számának minimalizálására, s arra, hogy a magyar iskolákba a reszlovakizált szülők is beírathatják gyermekeiket. Nem született ugyanakkor megegyezés arról a magyar igényről, hogy a vagyonelkobzás által sújtott kisemberek legalább részleges vagyoni kárpótlásban részesüljenek.17

A prágai, majd a pozsonyi pártvezetés jóváhagyását követően 1948. szeptember 30-án a csehszlovák kormány ülésén is pozitív döntés született a magyar kisebbség helyzetének rendezésére vonatkozó javaslatokról.18 A kormány általi elfogadásuk azonban ekkor már csupán formális követelmény volt, hiszen a lényegi döntések február óta a két pártközpontban, közülük is elsősorban a prágaiban születtek meg.

A csehszlovák pártvezetés döntéseinek a prágai és pozsonyi diplomáciai jelentések között nem találjuk nyomát. Ennek egyik okát abban kereshetjük, hogy a két (a csehszlovák és a magyar) kommunista párt között ekkorra még nem alakult ki az a bizalmi viszony, amely lehetővé tette volna, hogy a Prágába vagy Pozsonyba akkreditált magyar diplomaták közelebbi információk birtokába juthassanak a pártvezetés ülésein elhangzottakról és az azokon hozott döntésekről. Különösen érvényes ez a kisgazdapárti Wagner Ferenc pozsonyi konzulra, akinek kapcsolatai pártvonalon egyáltalán nem voltak, s akinek személye 1948 nyarán és őszén már szálka volt nemcsak Pozsony, hanem Budapest szemében is. A magyarországi kommunista hatalommal és a szocialista internacionalizmus magyar kommunista értelmezésével azonosulni nem tudó Wagnert 1948 októberének utolsó napjaiban jelentéstételre hazarendelték a magyar Külügyminisztériumba, ő azonban leváltását nem várta be, s november elején családjával együtt Csehországon keresztül Nyugat-Európába, majd az Amerikai Egyesült Államokba emigrált.19

Wagner távozását követően a magyar Külügyminisztérium azonnal vizsgálatot rendelt el a főkonzulátuson, amelynek vezetésével előbb Csordás István alkonzult, majd 1948 decemberében Vándor József meghatalmazottat bízták meg, aki azonban működési engedélye megadásának csehszlovák részről történt elhúzódása miatt a főkonzulátus vezetését csupán 1949 márciusában vehette át.20 Wagner távozása, a külügyminisztériumi vizsgálat és a gyakori személycserék következtében a főkonzulátus tevékenysége 1948–1949 fordulóján gyakorlatilag megbénult, ami azt eredményezte, hogy érdemi jelentések ezekben a hónapokban jobbára a követségről érkeztek Budapestre.
Bolgár Elek prágai követ terjesztette fel a magyar Külügyminisztériumba 1948. október 27-én többek között a magyar nemzetiségű személyek csehszlovák állampolgárságának visszaszerzését lehetővé tévő 245/1948 sz. törvény szövegét,21 amely jogi vonatkozásban az első lépés volt a szlovákiai magyarság helyzetének rendezése felé vezető úton. A jelentéshez fűzött minisztériumi feljegyzés a törvény visszásságai között említi, hogy noha az lényeges fordulatot jelent a magyar kisebbség életében, nem vonatkozik azokra, akik az első Csehszlovák Köztársaság idején sem rendelkeztek csehszlovák állampolgársággal, azokra, akiket magyarországi áttelepítésre jelöltek ki, sem pedig azokra, akik „súlyosan vétettek a Csehszlovák Köztársaság vagy népi demokratikus rendje ellen”, ezek alapján pedig nagy számú személytől lesz megtagadható az állampolgárság. Az anomáliák között említi a hűségfogadalom letételére előirányzott 90 napos határidőt, valamint azt is, hogy a törvény nem rendelkezik a vagyonjogi restitúció kérdéséről.22
Miután a Külügyminisztérium az állampolgársági törvény végrehajtásának figyelemmel követésével bízta meg mindkét magyar külképviseleti szervet, Bolgár követ december 2-án kelt jelentésében jelezte, hogy a törvény hatályát ki fogják terjeszteni a lakosságcsere után visszamaradó magyarokra,23 Csordás alkonzul pedig 1949. január 12-én felterjesztette a törvény végrehajtási utasításait is. Csordás amellett, hogy utalt az áttelepítésre kijelöltek között továbbra is uralkodó bizonytalanságra, miszerint jogosultak-e kérni a csehszlovák állampolgárságot, felhívta a figyelmet arra a jelenségre is, hogy többen elutasítják a csehszlovák állampolgárságot, s inkább a Magyarországra való áttelepülést választanák.24

Az 1948 nyarán meghirdetett rendezést a csehszlovák fél mindeközben meglehetősen vontatottan és csupán részlegesen hajtotta végre. Rákosi Mátyás ezért 1948. december 14-én Klement Gottwaldhoz intézett levelében emelt kifogást a júliusi pártközi értekezleten tett csehszlovák vállalások be nem tartása ellen. Rákosi leginkább azt bírálta, hogy az állampolgársági törvény kizárja az állampolgárság megszerzésének lehetőségéből azt a néhány tízezer magyart, akik 1938 előtt sem rendelkeztek csehszlovák állampolgársággal, valamint a magyarországi áttelepítésre kijelölt, de át nem telepített magyarokat, s így több mint 130.000 magyar nem kaphatja vissza csehszlovák állampolgárságát. Kifogásolta azt is, hogy az ígéretek ellenére, miszerint szeptemberben beindul a magyar nyelvű oktatás, ez idáig csupán néhány magyar iskolát nyitottak meg, lemondtak az ígért napilapról is, és csak egy hetilap megjelentetését engedélyezték, s a Csehországból visszatérő magyar deportáltak közül sem kaphatja vissza mindenki a vagyonát. A határozott hangvételű levél szerint „fenn forog annak a veszélye, hogy a szlovákiai magyarok kérdése újra elmérgesedik s tovább gátolja a két ország jóviszonyának kialakítását”.25
Gottwald válaszlevelét a CSKP KB Elnökségének 1949. január 20-i ülése vitatta meg. Ezen ugyan a bírálatok jogosságát elutasították, azonban Gottwald élesen kirohant a szlovák pártvezetés ellen is, amiért késlekedik a magyar kisebbség helyzetének rendezésével, s ezzel ürügyet szolgáltat a magyar félnek a beavatkozásra.26 A meghirdetett fordulat végrehajtása a szlovák kommunisták számára valóban nem ment könnyen, azt számos következetlenség és ellentmondás kísérte. Tovább éltek a korábbi reflexek, s miközben szavak szintjén a változtatás szükségességét hirdették, a múltból minél több menthetőt meg akartak őrizni a jövő számára.

Az állampolgársági törvény a Belügyminisztériumot bízta meg azon magyarok névjegyzékének az összeállításával, akik „súlyosan vétettek a Csehszlovák Köztársaság vagy népi demokratikus rendje ellen”, s így nem szerezhetik vissza csehszlovák állampolgárságukat. A Belügyminisztérium által 1948. december 16-ára elkészített, s a járási nemzeti bizottságokhoz eljuttatott jegyzék 1516 személy (családfő) nevét tartalmazta.27 A névjegyzék eljutott Vándor József pozsonyi konzulhoz is, aki 1299 családfő kiértékelése után megállapította, hogy a listán szereplők 40%-a értelmiségi (főleg tanár, tanító és pap), annak összeállításánál tehát „a főszempont a magyar értelmiség likvidálása volt”. Túlnyomó többségük ellen ráadásul még csak népbírósági eljárás sem volt folyamatban, illetve ha volt is, az a szlovák népbíróságok magyarellenes beállítottsága és gyakorlata ellenére felmentéssel végződött.28 A névjegyzéket a későbbiekben többször felülvizsgálták, a következő hónapokban újabb és újabb listák készültek, az azokon szereplő személyek száma pedig hol csökkent, hol nőtt, az SZLKP KB Elnöksége ezért 1950. január 6-án elrendelte a csehszlovák állampolgárság gyorsított megadását az állampolgársággal még nem rendelkező magyarok számára.29

A kérdés rendezése azonban ezt követően is meglehetősen vontatottan haladt. Vándor konzul még 1950 folyamán is több jelentésben számolt be arról, hogy a szlovák hatóságok vagyonelkobzó végzéseket kézbesítenek ki azok számára, akik a Belügyminisztérium említett névjegyzékén szerepelnek, bár akadnak közöttük olyanok is, akik a névjegyzék felülvizsgálása után már állampolgárságot szereztek. A konzul a tudomására jutott esetekről tájékoztatta Fábry Istvánt, a szlovák pártközpont magyar ügyekben illetékes referensét, aki ezt követően Štefan Bašťovanský pártfőtitkárral és Viliam Široký pártelnökkel is tárgyalt a kérdésről. Širokýt állítólag arra is kérte, hogy helyeztesse hatályon kívül az érvényben lévő vagyonelkobzó jogszabályokat, ő azonban ezt határozottan elutasította arra hivatkozva, hogy azok nem csak a magyarokra, hanem általában a kollaboránsokra és hazaárulókra is vonatkoznak, ezért hatályon kívül helyezésük „még időszerűtlen”.30

A csehszlovákiai magyarság és a magyarországi politikai vezetés elvárása szerint a 245/1948 sz. állampolgársági törvény természetes következménye lett volna az összes magyarellenes jogszabály hatálytalanítása.31 Azonban nemcsak hogy ezek hatálytalanítása nem történt meg, hanem további magyarellenes rendelkezéseket tartalmazott több 1949 első hónapjaiban meghozott jogszabály is. A Nemzetgyűlés 1949. február 23-án elfogadott 63/1949 sz. törvénye például kimondta, hogy azoknak a közalkalmazottaknak a munkaviszonya, akik a megszállás idején Csehszlovákia megszállt területén maradtak, a megszállás hónapjának utolsó napjával megszűntnek tekintendő. Megengedte ugyan a kivételezés kérését, kizárta azonban a kivételezés lehetőségét azoknál, akik a 33. sz. elnöki dekrétum értelmében elveszítették csehszlovák állampolgárságukat (Sbierka zákonov 1949, 201–204. p.). Hasonló szellemiségű volt a Nemzetgyűlés 108. sz. elnöki dekrétumot módosító március 23-i törvénye is, amely továbbra is érvényben hagyta a dekrétumnak a magyarok és németek minden ingó és ingatlan vagyonának elkobzását kimondó rendelkezéseit (Sbierka zákonov 1949, 239. p.).
Vándor József pozsonyi konzul ezért 1949. április 27-én azzal a javaslattal terjesztette fel a Külügyminisztériumba a magyarellenes csehszlovák törvényekről és rendeletekről összeállított tájékoztatót, hogy kezdeményezni lehetne azok hatálytalanítását. A Meghatalmazotti Hivatal jogásza által összeállított – korántsem teljes, azonban ennek ellenére alaposnak tekinthető – tájékoztató több mint félszáz elnöki dekrétumot, törvényt, kormány-, szlovák nemzeti tanácsi és szlovák megbízotti rendeletet sorol fel, amelyek egy-két kivételtől eltekintve nem lettek érvénytelenítve. A konzul véleménye szerint „szükségesnek látszik kezdeményező lépések megtétele olyan irányban, hogy a magyarellenes csehszlovák törvények és rendeletek, illetve a csehszlovák törvények magyarellenes intézkedései generális törvénnyel hatálytalaníttassanak legalább azokkal szemben, akik a 245/1948 számú csehszlovák törvény alapján csehszlovák állampolgárságukat újból megszerezték”.32

A magyar Külügyminisztérium a magyarellenes jogszabályok hatálytalanítását a csehszlovák–magyar kulturális egyezménybe próbálta belefoglaltatni. Az egyezmény 1949 júniusában kidolgozott első magyar tervezete szerint az egyezmény kimondta volna, hogy a két szerződő fél kölcsönösen hatályon kívül helyez és jóvátenni igyekszik minden olyan törvényt és intézkedést, amely „a reakciós rendszerek kormányzata idején a területükön élő és a másik fél nemzetiségéhez tartozó népesség elnemzetlenítésére, beolvasztására irányult”.33 Ez a követelmény azonban, noha már az 1949 decemberében átnyújtott magyar javaslatban is tompított formában szerepelt, a csehszlovák fél ellenállása miatt végül nem kerülhetett be az egyezménybe. Arról, hogy a magyar diplomácia a szóban forgó jogszabályok érvénytelenítését más alkalomkor is kezdeményezte volna, nincs tudomásunk, az mindenesetre tény, hogy hatálytalanításukra mindmáig nem került sor.

„Minden beavatkozástól tartózkodjanak.” A halálra ítélt Esterházy János megmentésének kérdése

Az az ügy, amelyben a magyar diplomácia már 1949 tavaszán sem kívánt közbenjárni, a halálra ítélt Esterházy János megmentésének a kérdése volt. A szlovákiai Magyar Párt vezetőjének sorsát korábban éberen figyelemmel követő, letartóztatása ellen 1945. június 9-én még a Szövetséges Ellenőrző Bizottságnál is szót emelő34 magyar Külügyminisztérium a kommunista fordulatot követően már teljes érdektelenséget tanúsított az arisztokrata politikus sorsa iránt, s ügyét csehszlovák belügynek nyilvánította.
Az 1945. június végén a Szovjetunióba hurcolt, s azóta ott raboskodó Esterházy Jánost a szovjet hatóságok 1949 áprilisában adták ki Csehszlovákiának, ahol azonnal meg is tették az előkészületeket az 1947-ben hozott halálos ítélet végrehajtására. Hazaszállításának híre futótűzként terjedt el Pozsonyban és egész Szlovákiában, s családja és ismerősei pozsonyi zsidó körök közreműködésével a legkülönbözőbb helyeken interveniáltak az ítélet végrehajtásának elhalasztása és a perújrafelvétel érdekében. Prisender Emil, a család barátja 1949. május 1-jén Adler Sándornak, a pozsonyi zsidó egylet titkárának társaságában felkereste a magyar főkonzulátust is, ahol a Budapesten tartózkodó konzul távollétében Fodor Endre beosztottat kérték meg, hogy legyen segítségükre az ítélet végrehajtásának megakadályozása érdekében. A beosztott nem kívánt állást foglalni az ügyben, de elkísérte őket az egyik legbefolyásosabb magyar kommunista vezetőnek számító Fábry Istvánhoz, a szlovák pártvezetés melletti ún. Magyar Bizottság35 titkárához, aki azonban mindennemű közbenjárástól mereven elzárkózott.

Vándor konzul az ügyről beszámoló 1949. május 15-i jelentéséhez csatolta többek között a Stószon élő Fábry Zoltán levelének másolatát is, aki a család kérésére Viliam Širokýnál próbált közbenjárni Esterházy érdekében. A konzul ugyanakkor jómaga óvakodott bármiféle intervenciótól. Amint azt jelentésében megírta: az őt Pozsonyba való visszatérése után külön-külön felkereső Prisender Emil és Fábry István előtt egyaránt leszögezte, hogy a kérdést csehszlovák belügynek tekinti, amelyben nem illetékes állást foglalni, s kijelentette, hogy az illetékesek ismerik Esterházy magatartását, így nincs is rá szükség, hogy bárki véleményét meghallgassák.36 Vándor óvatoskodó magatartása egyezhetett a Külügyminisztérium álláspontjával, amely május 24-én arra utasította a főkonzulátust, hogy tagjai Esterházy János ügyében „minden beavatkozástól tartózkodjanak”.37

A pozsonyi főkonzulátuson tett sikertelen látogatását követően Prisender Emil május 3-án Esterházy János húgának, Máriának a társaságában Prágába is elutazott, ahol többek között a magyar követséget is felkeresték a segítség reményében. Bár a külügyi iratok között a látogatásnak nincs nyoma, Esterházy Mária naplójában megörökítette az őket – a szabadságon lévő követ helyett – fogadó követségi titkár reakcióját: „Nem tehetnek semmit. Még szerencse, hogy nem beszéltünk a követtel, mert baj lehetne. Először is Magyarország nem avatkozhatik be Csehszlovákia belügyeibe, másodszor csak nem képzeljük, hogy egy népi demokrácia szót emel egy gróf érdekében? Ő személyesen sajnálja, de János érdekében nem tanácsolná, hogy Magyarország segítségét kérjük.” (Molnár 2008, 34. p.)

Prisender Emil és Esterházy Mária a magyar követségen tett látogatása után még ugyanaznap felkereste Prágában Vavro Šrobár minisztert is. Az ő közbenjárásának volt végül köszönhető, hogy Klement Gottwald köztársasági elnök a halálos ítélet végrehajtását felfüggesztette (Molnár 2008, 34. p.), s mint ahogy azt május 25-én a prágai magyar követség is jelentette Budapestnek, elrendelték perének újrafelvételét.38 Az újrafelvételi eljárás során a Pozsonyi Járásbíróság a halálos ítélet tízévi börtönbüntetésre változtatását javasolta, miután azonban ezt a fellebbviteli bíróság elutasította, az ügy ismét Gottwald köztársasági elnök elé került, aki 1950 áprilisában a halálos ítéletet „kegyelemből” életfogytiglani börtönbüntetésre változtatta.39 A köztársasági elnök és a politikai vezetés döntését minden bizonnyal a lassan megnyugodó kedélyek ismételt felkorbácsolásától való félelem motiválta, s mindenképpen szerették volna elkerülni, hogy a magyar kisebbség a kivégzett Esterházyban a magyarellenes csehszlovák politika mártírját lássa.

Magyar fellépés a Dél-akcióval szemben

A magyar diplomácia a Csehországba hurcolt magyarok sorsát a deportálások kezdete, azaz 1946 novembere óta megkülönböztetett figyelemmel kísérte. Nem változott ez a kommunisták magyarországi és csehszlovákiai hatalomra jutását követően sem, s a magyar politikai vezetés 1948 folyamán állami és pártvonalon egyaránt több alkalommal sürgette a csehszlovák félnél a deportáltak szabad költözési jogának, vagyis hazatérésének lehetővé tételét. Ennek fényében az is természetes, hogy a prágai és pozsonyi diplomáciai jelentések egészen 1949. évi hazatérésükig figyelemmel követték a deportáltak helyzetét, hazatérésüket követően pedig elhelyezési nehézségeiket és a Dél-akció nevet kapott újabb kitelepítés tervét is.

A deportáltak intézményes hazaszállítása 1949 első napjaiban kezdődött, s májusig az összes magyar, aki nem akart Csehországban maradni, visszatérhetett Szlovákiába. Elhelyezésük azonban a viszonylagos szervezettség ellenére sem volt problémamentes. Legtöbbjük házában szlovák telepesek laktak, akik azt nem kívánták visszaadni volt tulajdonosaiknak, a hazatérők ugyanakkor a legkülönbözőbb módon, akár erőszakkal is, megpróbálták visszaszerezni vagyonukat. Az elhelyezésüket figyelemmel követő prágai és pozsonyi magyar képviselet jelentései és a panaszaikról felvett jegyzőkönyvek egyaránt arról tanúskodnak, hogy a hazatérők a számukra kijelölt birtokokba nem voltak hajlandók betelepülni, hanem mindegyikük saját otthonába igyekezett visszajutni. Sok esetben azonban, ha a szlovák telepes kész volt is kimenni a magyar házából, s azt visszaadni eredeti tulajdonosának, a megegyezést és a szlovákok elköltözését gyakran a szlovák hatóságok akadályozták.40
A Csehországból hazatért magyar deportáltak elhelyezését a szlovák pártvezetés paradox módon egy másik kitelepítési akcióval, az osztályszempontból és politikailag megbízhatatlannak minősített magyarok Csehországba telepítésével, ill. a hazatért deportáltaknak az ő birtokukban és házukban való elhelyezésével igyekezett megoldani. A Dél-akció megnevezést kapott tervet pártvonalon az SZLKP KB Elnökségének 1949. szeptember 7-i, állami vonalon a Megbízottak Testülete szeptember 12-i határozata konkretizálta. Az akció levezénylésével Daniel Okálit bízták meg, az egyes járásokban pedig különbizottságokat alakítottak egyrészt annak megállapítására, hogy ki lakhat a volt deportált házában: a hazatért volt tulajdonos vagy a vagyonába betelepült szlovák telepes. A bizottságok másik feladata a politikailag megbízhatatlan, s biztonsági okokból Csehországba telepítendő személyek, ill. családok jegyzékének az összeállítása volt, akik házában és vagyonában a deportáltakat vagy a deportáltak vagyonába betelepült szlovákokat kívánták elhelyezni.41

A névjegyzékekre elsősorban az állampolgárságukat vissza nem kapott, a magyarországi áttelepítésre „háborús bűnösként” kijelölt, de át nem telepített, valamint a népbíróságok által elítélt, de áttelepítésre nem kijelölt módosabb személyeket kellett volna felvenni. A kitelepítésre kijelölt családok száma folyamatosan változott. Mivel kiválasztásuk során nem tartották be a megfogalmazott szempontokat, s számos visszaélés is történt, a listákat többször felülvizsgálták. A névjegyzékbe felvettek közül a legtöbben népbíróság előtt egyáltalán nem álltak, vagy ha igen, az felmentette őket, s legtöbbjük állampolgársággal is rendelkezett. Az eredeti elképzelések még mintegy 3 ezer család, azaz 14–15 ezer személy Csehországba telepítéséről szóltak. Ez a szám szeptember végére ezer családra, azaz 4 ezer személyre, október elejére 866, október közepére pedig 644 – egy-két kivételtől eltekintve magyar – családra csökkent.

Az újabb kitelepítés előkészületeit nem lehetett titokban tartani, híre kiszivárgott, s a magyar lakosság körében pánikhangulatot idézett elő. Nagy számban keresték fel a pozsonyi magyar főkonzulátust s kérték védelmét nem csak az érintettek, hanem azok is, akiket a tervezett akció híre bizonytalanságban tartott. A főkonzulátus első ízben 1949. szeptember 17-én tájékoztatta Budapestet az akció előkészületeiről. Vándor József konzul szerint – akit ugyan Fábry István, a Magyar Bizottság titkára azzal nyugtatott meg, hogy a „reakciós elemek” elszállításáról van szó, s az akció nem csak a magyarokra terjed ki – félő, hogy a csak a magyarokkal szemben alkalmazott eljárás „újból egy tömbbé fogja kovácsolni a magyarokat, újból bizonytalanságba fogja lökni (…) az összmagyarságot s a sovinizmus újabb hullámát fogja felidézni – úgy a magyar, mint a szlovák lakosságnál”. A konzul ezt követően a Külügyminisztériumtól azt az utasítást kapta, hogy az eseményekről folyamatos tájékoztatást küldjön, azokat úgy kísérje figyelemmel, hogy minden részletre vonatkozóan tájékoztatást nyerjen, „ugyanakkor semminemű olyan ténykedést ne tegyen, hogy az a csehszlovák hatóságok érzékenységét sértse”.42
Miután a tervbe vett akcióról szeptember 25-én Szkladán Ágoston prágai követ is beszámolt, a magyar Külügyminisztérium már „illetékes politikai tényező” közbelépésének szükségességét fontolgatta. A Külügyminisztérium a beérkezett információkból azt a következtetést szűrte le, hogy az akció mögött „Okáli és a szlovák nacionalista körök” állnak, amihez Viliam Široký pártelnök és a Magyar Bizottság tagjai „jóhiszemű segítséget nyújtanak”, s nem a szlovákiai reakció, hanem a dél-szlovákiai magyar elemek elleni harcról van szó. A Külügyminisztérium szerint rá kellene mutatni arra, hogy az akció mit jelentene a „nemzetközi reakció” számára, s arra, hogy furcsa fényt vetne a barátsági szerződés utáni viszonyra is, mivel azt a látszatot keltené, hogy a szlovákiai magyarokkal szembeni kényszerintézkedések tovább folynak. A szlovákiai magyar reakciósokat nem kívánjuk védelmezni, ezért hangsúlyozni kell, hogy az olyan intézkedések ellen, amelyeknek nincs nemzetiségi jellege, s a cseh és szlovák reakciósokat is érinteni fogják, semmi kifogásunk nem lesz, „de minden csak magyarokat érintő kérdést, legyen bár annak a látszata, hogy a reakciós magyarok ellen szól, éppen azért mert nemzetiségi jellege van, helytelenítünk ilyen formában” – zárta fejtegetését a külügyminisztériumi feljegyzés.43

A telepítések kezdetét a listára felvettek kiválasztása körüli visszásságok és a prágai pártvezetés jóváhagyásának hiánya miatt többször elhalasztották. A végül 1949. október 12-én útjára indított akcióból is végül csupán egyetlen mozzanat valósult meg: a Somorjai járásból kijelölt családok bevagonírozása és útnak indítása Csehország felé. A transzportot azonban a cseh hatóságok nem voltak hajlandók átvenni, ezért azt a Nyitranovák melletti üresen álló internálótáborba irányították. Ott néhányan elszegődtek a közeli erdőgazdaságokba és állami birtokokra, mások a morva határ mentére kerültek.44

A deportáltak következő szerelvényének október 13-án Galántáról kellett volna útnak indulnia. A vagonok elő voltak készítve, megjelent a katonaság és a csendőrség is, a rakodás megkezdését azonban hirtelen leállították. Ezt követően Galántára érkezett Viliam Široký miniszterelnök-helyettes is, aki kifogásolta az egész akció megindítását, azt meggondolatlannak nevezte, s kijelentette, hogy azért „valakinek felelnie kell”.45 A Dél-akció keretében zajló kitelepítés leállítását még október 12-én Prágában rendelték el, egyelőre ideiglenes jelleggel. Az akció várható kedvezőtlen nemzetközi visszhangjától tartó prágai pártvezetés lépését döntő mértékben befolyásolta a magyar kommunista vezetés fellépése, amely ezekben a napokban diplomáciai úton és pártvonalon is tudtára adta a csehszlovák félnek az újabb kitelepítéssel szembeni aggályait.
Szkladán Ágoston prágai követ 1949. október 12-én Rudolf Slánskýnál, a CSKP főtitkáránál és Viliam Široký miniszterelnök-helyettesnél, Vándor József pozsonyi konzul pedig október 13-án Štefan Bašťovanský szlovák pártfőtitkárnál tiltakozott az osztályszempontúnak feltüntetett akció egyoldalú magyarellenessége ellen. Mindketten hangsúlyozták, hogy az ellenkezik a marxi-lenini nemzetiségi politika elveivel, s a nemzetközi reakció ügyét szolgálja. Cáfolták egyúttal azt a szlovák fél által terjesztett híresztelést is, hogy az akciót a magyar kormány és az MDP tudtával és előzetes jóváhagyásával hajtják végre, valamint hogy azt Gustáv Husáknál tett hivatalos látogatása során maga Szkladán követ is helyeselte volna.46

Pártvonalon a magyar kommunista vezetés október 13-án kereste meg Prágát, amikor Farkas Mihály, az MDP főtitkárhelyettese pártja nevében a CSKP KB Titkárságához intézett levelében tiltakozott a telepítési akció ellen, s kérte fel a prágai vezetést a közbeavatkozásra. Kifogást emelt az ellen, hogy a meghirdetett cél, vagyis a kulákság elleni harc kizárólag Dél-Szlovákia magyarlakta területére korlátozódik, az áttelepítésre kijelöltek elenyésző kivételtől eltekintve mind magyarok, ráadásul számos olyan van közöttük, aki sem a kulákok közé nem sorolható, sem reakciós tevékenységet nem fejtett ki. A levél szerint félő, hogy az akció a kulákság elleni harc fokozása helyett a magyarok és a szlovákok közötti nemzeti ellentéteket fogja felszínre hozni, ezért arra figyelmeztet, hogy végrehajtása kedvezőtlen visszhangot váltana ki Magyarországon, s hátrányosan befolyásolhatná a két ország között megerősödőben lévő baráti viszony további alakulását.47

A magyarországi tiltakozásra és a kitelepítési akció Prágából elrendelt ideiglenes leállítására a szlovák pártvezetés egy hét elteltével reagált, s az SZLKP KB Elnöksége 1949. október 21-én kényszeredetten bár, de szintén kimondta az akció leállítását. Az elnökségi ülés résztvevői ugyanakkor keményen bírálták a Magyar Bizottságot is, amely a magyarországi tiltakozást követően – noha két tagja (Fábry István és Kugler János) a Dél-akció előkészítésében korábban maga is közreműködött – október 14-én szintén szót emelt annak egyoldalú magyarellenessége ellen.48 Az sem volt titok, hogy a bizottság magyar tagjai szoros kapcsolatot tartanak fenn a magyar főkonzulátussal, amely többek között a tőlük szerzett értesülések alapján tájékoztatta Budapestet az akció előkészületeiről.

Štefan Bašťovanský pártfőtitkár az elnökségi ülésen megemlítette Vándor konzullal folytatott beszélgetését is, aki felrótta neki az akció magyarellenes, nacionalista jellegét, s azzal a kijelentéssel távozott tőle, hogy az Csehszlovákia számára „politikai károkat fog okozni”. Viliam Široký pártelnök erre amellett, hogy ezúttal védelmébe vette az akciót, mint amelyet osztályalapon hajtottak végre, a Magyar Bizottság feloszlatását javasolta, amit Ladislav Holdoš és Gustáv Husák – a bizottság tagjainak a magyar főkonzulátussal fenntartott kapcsolataira utalva – szintén helyeselt. Amint azt Husák rosszallóan megjegyezte: „közelebb áll hozzájuk a magyar konzulátus, mint a pártközpont”. A szlovák pártvezetés ezt követően azzal párhuzamosan, hogy elrendelte a kitelepítési akció leállítását, paradox módon kimondta a Magyar Bizottság felszámolását is azzal, hogy titkára, Fábry István a KB Titkárságának magyar ügyekben illetékes referense marad.49

A kitelepítési akció befejezését a prágai pártvezetés 1949. október 24-i határozata nyomatékosította. A CSKP KB Elnöksége fegyelmi eljárást kezdeményezett az akcióért felelőssé tett Daniel Okáli ellen, s határozatban rögzítette azt is, hogy értesíteni kell a magyar elvtársakat a foganatosított intézkedésekről.50 Erre két nap elteltével került sor, amikor Rudolf Slánský pártfőtitkár Farkas Mihályhoz intézett levelében tájékoztatta az MDP vezetését az akció leállításáról.51

1949. október 27-én Vándor konzul, október 29-én pedig Szkladán követ szintén a Dél-akció leállításáról értesítette Budapestet. Utóbbi felhívta a figyelmet a cseh és a szlovák pártvezetők közötti véleménykülönbségre, valamint a kitelepítés kérdésének magán a szlovák pártvezetésen belüli ellentétes megítélésére is. Meglátása szerint a Dél-akciót „objektíven Slánský szemlélte”, „a bizonytalankodó és indifferens pozíciót Bašťovanský foglalta el, aki egyik oldalról engedett Husák és Okáli nyomásának, a másik oldalról nem látta tisztán és világosan a következményeket és a technikai végrehajtás lehetőségét”. Az akció ellentmondásos megítéléséhez, majd leállításához a követ véleménye szerint hozzájárult még a magyar kormány és pártvezetés álláspontja ismeretének a hiánya, valamint a negatív nemzetközi visszhangtól és a szlovákiai magyarok „ellenséges hangulatától” való félelem.52

A Dél-akciót tehát hivatalosan leállították, a későbbiek folyamán azonban a követség és a főkonzulátus egyaránt több jelentésben számolt be magyar családok folytatódó kilakoltatásáról és összeköltöztetéséről. Az intézkedések általában a Dél-akció keretében egyszer már áttelepíteni szándékozott családokat érintették, ezért a jelentések az akció más formák közötti folytatására következtettek.53 A magyar „kulákok” kitelepítésének folytatását mind a pozsonyi, mind pedig a prágai pártvezetés októberi határozata kilátásba helyezte, tény ugyanakkor az is, hogy noha a magyar – csakúgy, mint a cseh és szlovák – kulákok elleni hajsza folytatódott, a magyar lakossággal szembeni nemzetiségi alapú intézményes kitelepítési akcióra a későbbiekben már nem került sor.

A korábbi politikai elvek feladása és a kisebbségi kérdés alárendelése a kétoldalú kapcsolatoknak

A deportált magyarok hazatérésének és elhelyezésének figyelemmel követése mellett a két legjelentősebb kérdéskör, amely 1949 folyamán a prágai és a pozsonyi magyar külképviseletet foglalkoztatta, a magyar nyelvű oktatás újraindítása és a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesületének, a Csemadoknak a megalakulása volt.54 Ezekről egyaránt 1948 nyarán született döntés, a magyar iskolahálózat kiépítése és a Csemadok működése elé azonban 1950 legelejéig számos akadályt gördítettek. A magyar kisebbséggel szembeni politikában meghirdetett, azonban jó másfél éven keresztül csupán vontatottan haladó fordulat végrehajtásához a szlovák pártelnökség 1950. januári határozatai és az ún. szlovák burzsoá nacionalisták ellen 1950 áprilisában indított kampány teremtette meg a kedvező feltételeket.
Az SZLKP KB Elnökségének 1950. január 6-i ülése 26 pontból álló határozatcsomagban rögzítette a magyar lakosság tényleges egyenjogúsítása érdekében elvégzendő feladatokat. A határozatok előírták többek között az állampolgárság gyorsított megadását a csehszlovák állampolgársággal még nem rendelkező magyarok számára, a vagyonelkobzás megszüntetését, a hazatért deportáltak megfelelő elhelyezését és a vagyonukat elveszítettek kártérítését, a nemzeti bizottságok magyarokkal való kiegészítését, a reszlovakizáltak Csemadok-tagságának lehetővé tételét és a Csemadok felvételét a Nemzeti Frontba, a hirdetmények kétnyelvű közzétételét, a magyar pedagógusok utánpótlásának biztosítását, az Új Szó példányszámának emelését és új magyar lapok megjelentetését, a közelgő népszámlálás során pedig mindenfajta soviniszta agitáció megakadályozását.55

Az elnökségi ülés és az azon elfogadott határozatok, noha azokat nem hozták nyilvánosságra, s a magyar diplomáciának is csupán halvány sejtései lehettek róluk, megnyugtatták Budapestet. A Külügyminisztérium már 1950 januárjában úgy értékelte, hogy „igen nagy horderejű változásról” van szó, s az üléssel „egy egészen új korszak kezdődött a magyarokkal való bánásmódban”.56 Hasonlóan vélekedett egyik, 1950 áprilisában készült összefoglaló jelentésében Vándor József pozsonyi konzul is, aki szerint az ülés elhárította az akadályokat „a tényleges egyenjogúsítás gyakorlati végrehajtásának útjából”.57

A magyar diplomácia pozitív vélekedését erősítette az a körülmény is, hogy a magyar lakossággal szembeni politikában bekövetkezett fordulat egybeesett az ún. szlovák burzsoá nacionalisták elleni kampány kibontakozásával. Miután az SZLKP KB 1950. áprilisi ülésén és az 1950 májusában megtartott IX. szlovák pártkongresszuson kezdetét vette a burzsoá nacionalizmus elleni szervezett kampány, a magyar diplomácia még inkább hajlott rá, hogy – Širokýék propagandáját átvéve, valamint Široký és a kommunista párt egészének felelősségét feledve – a csehszlovákiai magyarság háború utáni üldözéséért és a magyarellenesség továbbéléséért is egyedül a burzsoá nacionalizmussal vádolt Gustáv Husákot, Ladislav Novomeskýt és Daniel Okálit tartsa felelősnek, félreállításukkal pedig a magyar kisebbség helyzetét és a csehszlovák–magyar viszonyt is rendezettnek vélje.
Az 1950. január 6-i párthatározat és a szlovák burzsoá nacionalisták félreállítása a magyar diplomáciát nemcsak megnyugtatta, hanem a Csehszlovákiával kapcsolatos politikája korábbi elveinek feladására is késztette. A magyar kommunista párt- és állami vezetés, amely 1948 folyamán és 1949 első hónapjaiban még több alkalommal szót emelt a szlovákiai magyarság érdekében, a kényes kérdéseket, mint amilyen a magyar kisebbség helyzete is volt, már a csehszlovák–magyar barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződés 1949. április 16-i aláírása után kezdte alárendelni a kétoldalú kapcsolatoknak. 1949 őszén ugyan még fellépett az újabb kitelepítési terv ellen, 1950 tavaszától azonban ez az irányváltás felgyorsult. Ettől kezdődően a diplomáciai iratokban már nem találjuk nyomát, hogy a magyar diplomácia bármilyen ügyben hallatta volna a hangját a magyar kisebbség érdekében.

A csehszlovák–magyar kulturális egyezmény előkészítése és aláírása

A magyarországi magatartás módosulása leginkább a csehszlovák–magyar kulturális egyezmény magyar visszakozással végződő előkészítésével illusztrálható. Az egyezmény megkötését, amire egyébként a barátsági szerződés is kötelezte a két országot, elsősorban a magyar fél szorgalmazta. A magyar diplomácia eredendően olyan kulturális egyezményben gondolkozott, amely a csehszlovákiai magyarság és a magyarországi szlovákság számára egyaránt széles körű kisebbségi jogokat biztosított volna. Az egyezmény első, a Külügyminisztérium által még 1949 júniusában kidolgozott magyar tervezete ráadásul nemcsak a nemzetiségek különböző kulturális és tudományos intézményeinek kölcsönös támogatását irányozta elő, beleértve ebbe a kisebbségi iskoláknak a szülők kívánsága szerinti biztosítását, hanem a kisebbségellenes jogszabályok és intézkedések hatályon kívül helyezését és jóvátételét is.58

A kisebbségellenes jogszabályokra vonatkozó kitétel ugyan hamarosan a magyar tervezetből is kikerült, a csehszlovák fél azonban az iskolaügyet is olyan kényes kérdésnek tekintette, amelyet nem kívánt egyezménybe foglalni. Minderre Szkladán Ágoston prágai követ 1949 augusztusától kezdődően több alkalommal is felhívta Budapest figyelmét, jelezve, hogy csehszlovák részről az egyezményt csak keretnek szánják, amely a magyar kisebbség iskolaügyét sem tárgyalná, mivelhogy azt belügynek tekintik.59 A magyar Külügyminisztérium a Prágából érkező jelentések hatására 1949. október közepén arra az elhatározásra jutott, hogy a kulturális egyezmény tervezetében magyar részről felvetik ugyan az iskolakérdés rendezésének elvi fontosságát, de nem részletezik azt, ehelyett inkább külön megállapodás megkötését fogják szorgalmazni a két iskolaügyi minisztérium között.60

A magyar fél az egyezményt szerette volna minél előbb, legkésőbb 1949 novemberére tető alá hozni. Csehszlovák részről ugyanakkor újabb és újabb időpontokat jelöltek meg a tárgyalások megkezdésére, így az egyezménytervezetek átadására is csak 1949 decemberében kerülhetett sor. A kulturális egyezmény csehszlovák tervezetét Ivan Horváth budapesti csehszlovák követ december 12-én adta át Kállai Gyula magyar külügyminiszternek, a magyar egyezménytervezetet pedig két nappal később, december 14-én, ugyancsak a csehszlovák követségen keresztül juttatták el a csehszlovák félhez. Amíg a magyar tervezetben továbbra is kiemelt szerepet kapott a nemzetiségi intézmények támogatása, s – bár redukáltan, de – az anyanyelvi oktatás biztosítása és támogatása is, addig a csehszlovák tervezet a kisebbségi problematikát teljes egészében említés nélkül hagyta.61
A magyar tervezetet, abból a célból, hogy elfogadhatóbb legyen a csehszlovák fél számára, a csehszlovák követtel folytatott megbeszélés62 után december 22-én módosították. Kihagyták belőle többek között az anyanyelvi oktatás biztosítására vonatkozó kitételeket, s csak egy általános elvi kijelentést hagytak benne a nemzetiségek kulturális, tudományos és közoktatási intézményeinek támogatásáról. A módosított magyar tervezetre válaszként a csehszlovák kormány 1950. január 11-én szintén átadott egy újabb tervezetet. Ez formailag nagyrészt átvette a magyar tervezet felosztását, s magáévá tett több magyar javaslatot, azonban az első csehszlovák tervezethez hasonlóan óvakodott a kisebbségeknek még csak a megemlítésétől is.63

Csehszlovák részről továbbra is határozottan elutasították a nemzetiségekkel kapcsolatos kitételek belefoglalását az egyezménybe, annak előkészületi munkálatai így hosszú időre magakadtak. Az elhúzódó tárgyalások során a csehszlovák fél még az egyezmény nélküli kapcsolattartás lehetőségét is felvetette. A közel egy éven át szünetelő megbeszélések végül csupán azt követően vettek újabb lendületet, hogy a magyar fél – vélhetően a Csehszlovákiában 1950 első hónapjaiban bekövetkezett események hatására – feladta a nemzetiségek kölcsönös támogatásának az egyezményben való rögzítésére irányuló szándékát. Révai József népjóléti miniszter, aki 1950 márciusában Ivan Horváth csehszlovák követ előtt még kizárta, hogy az egyezményt anélkül kössék meg, hogy az tárgyalná a kisebbségi kérdést (Kaplan 1993, 283. p.), 1951. január 27-én Václav Kopecký csehszlovák tájékoztatásügyi miniszterhez intézett levelében már beleegyezett a kifogásolt szövegrészek kihagyásába az egyezményből. Levelében csupán arra kérte Kopeckýt, hogy a vitás pontról, vagyis a nemzetiségek kérdéséről kormánya nevében intézzen egy levelet a magyar kormányhoz, biztosította őt egyúttal arról is, hogy a levél nem kerül nyilvánosságra.64

Az egyezmény végleges szövegét a tárgyalások újrafelvételét követően pártvonalon egyeztették. Rudolf Slánský pártfőtitkár a CSKP KB nevében 1951. július 17-én küldte meg az MDP Központi Vezetésének az egyezmény újabb csehszlovák tervezetét, amit Révai József az MDP titkáraként aláírt augusztus 6-i válaszlevelében azzal nyugtázott, hogy a tervezetet, amely „a magyar tervezetet sok tekintetben pontosabbá teszi, jónak tartjuk és alapjában elfogadjuk”.65 Az egyezmény aláírása elől Kopecký szeptember 29-i levelével hárultak el az utolsó akadályok, aki – igaz, nem a magyar kormányhoz, hanem – az MDP Központi Vezetéséhez címzett levelében megelégedéssel vette tudomásul a magyar egyetértést, s biztosította a magyar felet, hogy a CSKP és a csehszlovák kormány lenini-sztálini nemzetiségi politikája megteremti a feltételeket a magyar nemzetiségű lakosság haladó nemzeti kultúrájának fejlesztéséhez.66

A kulturális egyezmény ünnepélyes aláírására 1951. november 13-án került sor Prágában. A Viliam Široký és Révai József által szignált egyezményből nemcsak a kisebbségellenes jogszabályok hatályon kívül helyezésére és az anyanyelvi oktatás biztosítására vonatkozó kitételek maradtak ki, hanem a kisebbségekre történő bármiféle utalás is, olyannyira, hogy az egyezmény három részből és tizenhét cikkelyből álló szövegében egyetlenegyszer sem fordult elő a „nemzetiség” vagy a „kisebbség” kifejezés.67
Az egyezmény aláírása céljából Csehszlovákiába érkezett magyar kormányküldöttség prágai fogadtatása és másnapi füleki útja egyaránt a csehszlovák és a magyar nép barátságának demonstrálása jegyében zajlott. Azt a szívélyes fogadtatást, amelyben a magyar delegációt részesítették, a prágai és pozsonyi jelentések is kiemelték.68 Füredi József főkonzul Révai Józsefnek a füleki zománcedénygyár munkásai előtt elmondott beszédével kapcsolatban azt is hangsúlyozta, hogy abban „hivatalos formát adott (…) a magyar kormány álláspontjáról a Szlovákiában élő magyarságot illetően”, ami azonban valójában nem volt egyéb, mint annak bejelentése, hogy a magyar kormány a magyar kisebbség helyzetét a lenini-sztálini nemzetiségi politika elvei szerint rendezettnek, a kérdést pedig csehszlovák belügynek tekinti.69 Révai füleki beszéde szimbolikus betetőzését jelentette a kulturális egyezmény aláírásában kifejezésre jutott magyar politikai szemléletváltásnak, aminek hosszú távon az lett a következménye, hogy a kisebbségi kérdés a csehszlovák–magyar államközi és pártközi kapcsolatokban – legalábbis hivatalos formában – jó két évtizeden keresztül általában fel sem merült.70

A magyar könyvesboltok létrehozásának terve

Az ötvenes évek legelején a kulturális egyezmény előkészítése és aláírása mellett további olyan kérdések is felmerültek, amelyekben a magyar fél feladta korábbi törekvéseit, s amelyek magyar visszakozással és a csehszlovák álláspont érvényesülésével végződtek. Az egyik ilyen ügy a magyar könyvesboltok létrehozásának kérdése volt. A gondolat a prágai követség részéről merült föl még 1949 februárjában, azzal, hogy a prágai magyar könyvesboltban – a Szovjetunió, a népi demokráciák vagy akár a nyugati államok üzleteihez hasonlóan – információs iroda is működhetne. Bolgár követ 1949. február 11-i jelentése szerint a csehszlovák kormány a magyar kérés elől „aligha térhetne ki”, mivel az barátságtalan magatartásnak minősülne. Az engedélyeztetés rést ütne a csehszlovák kultúrpolitikai monopóliumon, mivel a könyvesbolt működését később ki lehetne terjeszteni Pozsonyra és Kassára is.71 A magyar Külügyminisztérium a felvetést üdvözölte, s főleg a pozsonyi könyvkereskedés jelentőségét hangsúlyozta a szlovákiai magyarság számára, felhívta azonban a figyelmet arra is, hogy éppen ezért ott nagyobb nehézségekbe is ütközne a létrehozása.72

A könyvesboltok ügyében hamarosan meg is kezdődtek a magyar—csehszlovák tárgyalások, amelyek eredményeként április folyamán olyan előzetes megállapodás született, hogy Prágában és Pozsonyban magyar, Budapesten és Békéscsabán pedig csehszlovák könyvesboltot létesítenek.73 Szkladán követ 1949. szeptember 17-én azonban már arról tájékoztatta Budapestet, hogy a tárgyalások előrehaladtával a csehszlovák tárgyalópartner a könyvesboltok megnyitása elé pénzügyi okokra hivatkozva egyre több akadályt gördít. A követ benyomása szerint „csehszlovák részről szívesen (…) lemondanának arról, hogy Magyarországon könyvesboltot létesítsenek, csak mi se csináljunk Csehszlovákiában”.74

A nehézségek ellenére 1950. február 15-én mégiscsak sor került a prágai magyar könyvesbolt megnyitására. Szkladán követ a megnyitó alkalmából elmondott ünnepi beszédében még annak a meggyőződésének adott hangot, hogy a prágait több hasonló könyvesbolt fogja követni Szlovákia magyarlakta vidékein is,75 a kérdést tárgyaló későbbi jelentései ezzel szemben arra mutattak rá, hogy bár a szlovákiai könyvesboltok megnyitását csehszlovák részről nem utasítják el, mindent elkövetnek azért, hogy azokat ne a magyar fél nyissa meg, hanem a Pravda Kiadóvállalat keretében ők maguk. „Céljuk nyilvánvalóan az – áll 1950. május 4-i jelentésében –, hogy a magyarországi irodalom termékeitől távol tartsák a szlovákiai magyarokat.”76

A pozsonyi magyar könyvesboltot 1950. augusztus 14-én – igaz, Füredi József magyar főkonzul jelenlétében, de – már valóban a Pravda Kiadóvállalat nyitotta meg.77 Azt, hogy a magyar diplomácia feladta a szlovákiai magyar könyvesboltok saját hatáskörén belüli létrehozásának szándékát, leginkább a kassai könyvesbolt esete példázza. Miután 1951 őszén Kassa még mindig magyar könyvesbolt nélkül volt, a Csemadok kassai helyi szervezete 1951. november 18-án azzal a kéréssel fordult a prágai magyar könyvesbolthoz, legyen segítségére a könyvesbolt megnyitásában, s vállalja el annak berendezését. A kassaiak kérését Boldoczki János prágai követ támogatólag továbbította a magyar Külügyminisztériumba, ahonnan azonban 1951. február 6-án az a válasz érkezett, hogy a kassaiak forduljanak kérésükkel a Pravda Kiadóvállalathoz.78 Az előzmények ismeretében talán nem meglepő, hogy a kassai magyar könyvesboltot hosszas előkészületeket követően csupán újabb két év elteltével, 1953 augusztusában sikerült megnyitni.79

Az 1950. évi népszámlálás

A magyar kisebbség számára az 1950-es év egyik meghatározó eseménye a március 1-jei eszmei időponttal lebonyolított népszámlálás volt.80 Ennek kellett választ adnia arra a kérdésre, hogy a lakosságcsere, a csehországi deportálás és a reszlovakizáció után hány magyar él az ország területén, ill. hogy a többéves üldöztetést követően hányan merik vállalni magyar nemzetiségüket. Vándor József pozsonyi konzul már 1949. május 15-i jelentésében idézte Lőrincz Gyulát, aki a népszámlálással kapcsolatban a konzul előtt kijelentette, hogy az „rosszabb lesz egy nyílt szavazásnál”, mivel a megfélemlített magyarság a nevével ellátott összeíró lapon nem fogja merni magyarnak vallani magát, amikor amúgy is óriási nyomás nehezedik rá.81
A szlovák pártelnökség 1950. január 6-i határozatának egyik pontja kimondta, hogy a népszámlálás során meg kell akadályozni mindenfajta soviniszta agitációt és a reszlovakizáltakra gyakorolt nyomást, annak eredményei mégis arról tanúskodnak, hogy a Lőrincz által is megfogalmazott félelmek nem voltak alaptalanok. A népszámlálás minden korábbinál kevesebb magyart talált Szlovákiában: a magukat magyarnak vallók száma az 1930. évi 592.337-ről 354.532-re, Szlovákia összlakosságán belüli részaránya pedig 17,8%-ról 10,3%-ra csökkent.

Vándor konzul jelentéseiben a népszámlálás kérdése Franciszek Pietrowski lengyel főkonzullal néhány nappal a népszámlálás előtt folytatott beszélgetése nyomán került terítékre. Pietrowski élénken érdeklődött a népszámlálással, főleg a reszlovakizáltak esetleges befolyásolásával kapcsolatos véleményéről, annak a meggyőződésének adva hangot, hogy szerinte a magyarok létszámát csökkenteni akarják, s arra is rákérdezett, tett-e a magyar konzul lépéseket a befolyásolás megakadályozása érdekében. Vándor válaszában kifejtette, hogy bár hivatalosan nem foganatosítanak a reszlovakizáltak számának csökkentését célzó intézkedéseket, véleménye szerint lesznek olyan „soviniszta elemek”, akik ez irányban fognak tevékenykedni, s opportunizmusból a reszlovakizáltak közül is sokan szlováknak fognak jelentkezni. Ennek megakadályozására azonban – „szlovák belügyről lévén szó” – egyrészt nem illetékes, másrészt lehetősége sincs.82

Miután a magyar Külügyminisztérium a jelentés vételét követően „kimerítő és részletes” beszámolót kért a népszámlálással kapcsolatban észlelt jelenségekről, Vándor konzul – természetesen még a számszerű eredmények ismerete nélkül – március 17-én visszatért a kérdéshez. Megállapítása szerint „a hivatalosan kimenő utasítások nem kifogásolhatók ugyan, de a végrehajtás során (…) sok visszaélés történt, főleg a reszlovakizáltak befolyásolása érdekében”. A számlálóbiztosok többek között nyugdíjuk megvonásával vagy csehszlovák állampolgárságuk elvesztésével fenyegették meg a reszlovakizáltakat, mondván, hogy az állampolgárságra s az azzal járó különböző kedvezményekre reszlovakizálásuk révén tettek szert, de számos olyan eset is előfordult, amikor a reszlovakizációra hivatkozva önkényesen felülbírálták a bevallott magyar nemzetiséget. „Nem kétséges – zárta jelentését a konzul –, hogy a reszlovakizáltak nagy része szlováknak írta be magát (…).”83

A népszámlálással részletesebben foglalkozó további jelentésekről nincs tudomásunk, a kérdésre ezt követően már csupán a két magyar külképviseleti szerv márciusi politikai összefoglalói tértek vissza. Szkladán Ágoston prágai követ arra hívta fel a figyelmet, hogy noha a reszlovakizáltak többsége nem merte magyarnak vallani magát, s voltak olyanok is, akik „reszlovakizált nemzetiségűnek” jelentkeztek, a magyarok száma valószínűleg mégis magasabb lesz, mint amennyit korábban hivatalosan elismertek, vagyis a reszlovakizáltak között is akadtak magukat magyarnak bejegyzők.84 Vándor konzul összefoglalója azt emelte ki, hogy a népszámlálási biztosok számára kiadott utasítások szerint a reszlovakizáltak szabadon jelölhették meg a nemzetiségüket, erről azonban a reszlovakizáltakat sem a sajtó, sem a rádió nem világosította fel. Tudomása szerint Kelet-Szlovákiában a reszlovakizáltaknak csak töredéke vallotta magát magyar nemzetiségűnek, ezzel szemben viszont nyugaton, különösen pedig a Csallóközben jelentős részük magyarnak jelentkezett.85

A pozsonyi főkonzulátus levéltári iratai között több, 1950 márciusában és áprilisában kelt feljegyzés is található a népszámlálás során elkövetett visszaélésekről,86 a kérdésre a későbbiekben azonban már sem a főkonzulátus, sem pedig a követség nem tért vissza, s annak sincs nyoma, hogy magyar részről bármilyen formában szóvá tették volna a csehszlovák fél előtt a népszámlálással kapcsolatos kifogásaikat.

A komáromi szobrok átvételének és a pozsonyi Petőfi-szobor újbóli felállításának kérdése

A mai napig a magyar diplomáciai jelentések és külügyi iratok az egyetlen forrásai az 1945–1946-ban eltávolított komáromi szobrok magyar átvételére irányuló kezdeményezésnek, s ugyancsak a prágai és pozsonyi magyar külképviselet jelentéseiből tájékozódhatunk a pozsonyi Petőfi-szobor újbóli felállításának terveiről és előzményeiről.

Az eltávolított komáromi szobrok esetleges átvételének kérdése a magyar diplomácia részéről merült fel még 1948 tavaszán, az utóbb megváltozott politikai viszonyok következtében mégis a magyar fél volt az, amely 1949–1950 fordulóján már visszakozott és elhárította átszállításukat Magyarországra. A gondolatot 1948. május 13-án Berecz Kálmán pozsonyi magyar meghatalmazott vetette fel Daniel Okáli belügyi megbízott előtt, mivel olyan hírek birtokába jutott, hogy Jókai Mór, Klapka György honvédtábornok és Király József püspök szobrait Pozsonyba akarják szállítani azzal a céllal, hogy ott beolvasszák őket. Az ügyben Okáli azonnal táviratozott a Komáromi Járási Közigazgatási Bizottságnak, amelytől azt a választ kapta, hogy amennyiben a magyar fél megtéríti a szobrok ellenértékét, Komárom városának nincs kifogása a szobrok átadása ellen.87
Miután Okáli átiratban értesítette a magyar főkonzulátust, hogy a szobrok átadásának nincs akadálya, a magyar Külügyminisztérium Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter állásfoglalását is kikérte az ügyben. Ortutay 1948. június 21-i válaszában azonban arra kérte a Külügyminisztériumot, hogy jóllehet a Klapka-szobor akár Magyarországon is felállítható volna, a tárgyalásokat annak figyelembevételével folytassák le, hogy a szobroknak „különösebb művészi értékük nincs”.88 A szobrok kérdése ezt követően jó háromnegyed évre lekerült a napirendről, s csupán azt követően került ismét terítékre, hogy Daniel Okáli 1949 márciusában – immár a prágai Külügyminisztérium jóváhagyásának és a Komáromi Városi Közigazgatási Bizottság beleegyezésének birtokában – újabb átiratban értesítette a főkonzulátust a szobrok átvételének lehetőségéről, s kérte, tudassa, milyen módon tervezi a magyar kormány azok átvételét. A belügyi megbízott átiratának vételét követően Vándor konzul meg is tette a szükséges intézkedéseket a szobrok elszállítására, s csupán a Külügyminisztérium értesítésére várt az átvétel időpontjával kapcsolatban.89

A szobrok átvételére azonban már nem került sor. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium, amelynek a külügy időközben ismét csak kikérte a véleményét, 1949 szeptemberében annak a véleményének adott hangot, hogy a szobrok hazahozatalát nem tartja szükségesnek, mivel „a két népi demokrácia barátságos viszonyára való tekintettel” remélhető az újbóli felállításuk.90 A Külügyminisztérium ezek után 1949. december 9-én arra utasította a pozsonyi konzult, hogy érdeklődje meg a szobrok elszállításának költségeit, ügyeljen azonban arra, nehogy az érdeklődést szlovák részről biztató jelnek tekintsék a szobrok átvételére vonatkozóan, 1950. február 6-án pedig már egyenesen azt közölte a konzullal, hogy a „megváltozott politikai viszonyokra való tekintettel helytelen lenne, ha (…) folytatnánk az átvétel ügyét”.91

A szobrok átvételének kérdése 1950 tavaszára így végérvényesen tárgytalanná vált. Vándor konzul 1950. március 17-én már azt jelentette a Külügyminisztérium számára, hogy a komáromi szobrok és a pozsonyi Petőfi-szobor ügye több alkalommal képezte beszélgetés tárgyát közte és Lőrincz Gyula Csemadok-elnök között is, akinek véleménye szerint elszállításuk demoralizálóan hatna a magyar lakosságra, ráadásul „egy nem nagyon távoli jövőben” meg fog érni a helyzet arra, hogy a Jókai- vagy a Petőfi-szobor újbóli felállítása is felvethető legyen. Mindezek függvényében Vándor konzul azt a javaslatot fogalmazta meg, hogy „ne történjen semmiféle kezdeményezés hivatalos magyar részről a szobrok kérdésében, hanem a szobrok visszaállítására alkalmas időpont kiválasztása legyen a Csemadokra bízva”.92

A szobrok újbóli felállításához fűzött remények, ha nem is azonnal, de hosszú távon végül is teljesültek. Jókai Mór szobrát – hivatalosan a Csemadok és a Csehszlovák Írók Szövetségének kezdeményezésére – már 1952. szeptember 28-án visszahelyezték a komáromi múzeum udvarán levő régi helyére.93 Klapka György szobra húsz évig hevert a komáromi erődben, mígnem 1965-ben ismét felállították, de nem a Városháza előtti eredeti helyén, hanem az Anglia-parkban. Eredeti helyére csupán az 1989-es rendszerváltást követően kerülhetett vissza, csakúgy, mint Király püspöknek a gimnázium udvaráról eltávolított mellszobra.

A komáromi szobrok jól dokumentált sorsával ellentétben a szlovákiai magyarság történetének máig homállyal fedett rejtélyei közé tartozik a pozsonyi Petőfi-szobor újbóli felállítása, amelynek nem csak az előzményeit, de még a pontos időpontját sem ismerjük (Miklósi 2004, 132. p.). A kérdést így egyedül a pozsonyi és a prágai magyar külképviselet jelentései segítségével tudjuk némileg rekonstruálni, amelyek 1952-től kezdődően folyamatosan tájékoztatták Budapestet a szobor felállítására irányuló különböző kezdeményezésekről.

Az első híradás a szoborról 1949 májusában érkezett a Külügyminisztériumba. Vándor József konzul május 15-én számolt be arról, hogy egy pozsonyi kőfaragótelepen megtalálta Petőfi carrarai márványból faragott, a Nemzeti Színház előtti térről már 1921-ben eltávolított szobrát, egyúttal a minisztérium utasítását kérte, tegyen-e lépéseket a csehszlovák félnél annak átvétele érdekében. A Külügyminisztérium azonban a szobor átvételét – a komáromi szobrokéhoz hasonlóan – ekkor már nem szorgalmazta, ehelyett inkább azt látta volna helyesnek, ha a Csemadok kezdeményezné annak „valamelyik más városban” való felállítását.94

A Petőfi-szobor kérdése a diplomáciai iratokban ezt követően három és fél év elteltével merült fel újra. Füredi József főkonzul Ctibor Štítnickýre és Milan Lajčiakra, a Szlovák Írók Szövetségének vezetőire hivatkozva 1952 novemberében arról tájékoztatta Budapestet, hogy 1953 tavaszára várható a felállítása.95 A szobrot ugyan sem ekkor, sem pedig a további jelzett időpontokban (a Csemadok 1953 őszén megrendezett IV. országos közgyűlése,96 ill. az 1955. április 4-i felszabadulási ünnepségek alkalmával97) nem állították fel, a szoborállítás tervéről érkező újabb és újabb hírek mégis jelezték, hogy a hivatalos helyek komolyan foglalkoznak újbóli felállításának gondolatával.
A szobor felállítása akkor került valóban kézzelfogható közelségbe, amikor 1955 márciusában a Pozsonyi Központi Nemzeti Bizottság levélben kérte ki a főkonzulátus véleményét arról, hol állítsák fel Petőfi szobrát. Válaszában a főkonzulátus nem foglalt állást a hat javasolt helyszín – a Hviezdoslav tér, a pozsonyligetfalui park, a Szt. Márton-dóm melletti Rudnay tér, a Nemzeti Galéria előtti terület, a Ferenc-rendiek temploma mögötti park és a Lenin tér – egyike mellett sem, annak kiválasztását a nemzeti bizottság belátására bízta.98 A nemzeti bizottság választása végül a Duna jobb partján fekvő ligetfalui parkra esett. Mányik Pál 1956. április 18-i jelentésében már azt közölte Budapesttel, hogy „ismét több szó esik Petőfi szobrának felállításáról”, s várható, hogy kijavítása után május folyamán kerül majd sor az ünnepélyes keretek közötti leleplezésére a ligetfalui parkban.99 A májusi szoborállítás ugyan – ha valóban volt ilyen terv – nem valósult meg, Mányik főkonzul azonban a május 1-i ünnepségekről készített beszámolójában jelezte, hogy a szobor talapzatát már elkészítették, magát a szobrot pedig „állítólag még az idén” fel fogják állítani.100

A sors különös iróniája, hogy maga a szoborállítás, amelynek előkészületeit a főkonzulátus folyamatosan figyelemmel követte, teljes egészében visszhangtalan, s a főkonzulátus részéről is dokumentálatlan maradt. Ennek egyedüli kézzelfogható magyarázata az lehet, hogy a szobrot 1956 viharos őszén – a magyar forradalom idején vagy közvetlenül az azt követő napokban, hetekben – titokban, a nyilvánosság teljes kizárásával állították fel. Nem figyelt fel rá sem a korabeli sajtó, sem pedig maga a főkonzulátus, amelyet 1956 őszén jóval tragikusabb események foglalkoztattak.101

Felhasznált irodalom

Bárdi Nándor 2004. Tény és való. A budapesti kormányzatok és a határon túli magyarság kapcsolattörténete. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.
Boros Ferenc 1992. A szlovákiai magyarság az elmúlt évtizedek magyar–csehszlovák kapcsolataiban. Regio, 3. évf. 1. sz. 175–181. p.
Fehér Csaba 2010. Adalékok a dr. Wagner Ferenc által vezetett pozsonyi Magyar Meghatalmazotti Hivatal 1946 és 1948 közötti működéséhez. In Szederjesi Cecília (összeáll. és szerk.): „Vonatok északnak és délnek”. A második világháborút követő szlovák– magyar lakosságcsere története és következményei. Salgótarján, Nógrád Megyei Levéltár, 113–130. p.
Gabzdilová, Soňa 2011. Sčítanie obyvateľstva na Slovensku v roku 1950, maďarská menšina a historické súvislosti. Historický časopis, 59. évf. 2. sz. 263–284. p.
Hungary and the Conference of Paris 1947. Volume II. Hungary’s international relations before the Conference of Paris. Budapest, Hungarian Ministry for Foreign Affairs.
Janics Kálmán 1979. A hontalanság évei. München, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem.
Kaplan, Karel 1993. Csehszlovákia igazi arca 1945–1948. Pozsony, Kalligram.
Kiss József 2003. A csehszlovákiai magyar kisebbség helyzete a cseh–szlovák viszony keretei között (1948–1960). Fórum Társadalomtudományi Szemle, 5. évf. 3. sz. 3–24. p.
Kiss József 2011. A kisebbségi magyarság szlovákiai és országos feltételrendszerben (1949–1963). In Hushegyi Gábor (összeáll.): Magyarok a sztálinista Csehszlovákiában 1948–1963. Pozsony/Bratislava, Hagyományok és Értékek Polgári Társulás–A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma, 8–25. p.
Miklósi Péter (összeáll. és szerk.) 2004. A mi Petőfink. Emlékek és dokumentumok a költő pozsonyi szobráról. Pozsony, Petőfi Sándor Emlékmű Bizottság.
Molnár Imre 2010. Esterházy János élete és mártírhalála. [Somorja], Méry Ratio.
Molnár Imre (összeáll. és szerk.) 2008. Kegyelem életfogytig. Esterházy János szenvedéstörténetének dokumentumai Mycielskiné Esterházy Mária feljegyzései alapján. Budapest, Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség–Historia Ecclesiastica Hungarica Alapítvány.
Molnár Imre–Szarka László (szerk.) 2007. Otthontalan emlékezet. Emlékkönyv a csehszlovák– magyar lakosságcsere 60. évfordulójára. Komárom, MTA Kisebbségkutató Intézet–Kecskés László Társaság.
Popély Árpád 2006. A Csemadok megalakulása a magyar konzuli jelentések tükrében. In Bárdi Nándor – Simon Attila (szerk.): Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 421-432. p.
Popély Árpád (szerk.) 2008. Iratok a csehszlovákiai magyarság 1948–1956 közötti történetéhez I. Spisy k dejinám Maďarov v Československu v rokoch 1948 – 1956 I. Somorja/ Šamorín, Fórum Kisebbségkutató Intézet/Fórum inštitút pre výskum menšín.
Sáposová, Zlatica–Šutaj, Štefan (eds.) 2010. Povojnové migrácie a výmena obyvateľstva medzi Československom a Maďarskom. Prešov, Universum.
Sbierka zákonov republiky Československej 1949.
Sipos Péter 1992. Rákosi Mátyás és a szomszédos országok magyarságának ügyei 1945–1949. Világosság, 33. évf. 8–9. sz. 711–719. p.
Šutaj, Štefan 1993. „Akcia Juh“. Odsun Maďarov zo Slovenska do Čiech v roku 1949. Praha, Ústav pro soudobé dějiny AV ČR.
Šutaj, Štefan 2002. Československé štátne občianstvo obyvateľov maďarskej národnosti po roku 1945 z pohľadu česko-slovenských vzťahov. Česko-slovenská historická ročenka. Brno, Masarykova univerzita, 35–56. p.
Šutaj, Štefan 1993. Maďarská menšina na Slovensku v rokoch 1945–1948. Bratislava, Veda.
Szabó Károly és munkatársai (Berecz Kálmán és É. Szőke István) 1981. A magyar–csehszlovák lakosságcsere története II. Budapest, Kézirat (Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára, f. sz. 293/I/I-III.)
Szederjesi Cecília (összeáll. és szerk.) 2010. „Vonatok északnak és délnek”. A második világháborút követő szlovák–magyar lakosságcsere története és következményei. Salgótarján, Nógrád Megyei Levéltár.
Vadkerty Katalin 2001. A kitelepítéstől a reszlovakizációig. Trilógia a csehszlovákiai magyarság 1945–1948 közötti történetéről. Pozsony, Kalligram.

Árpád Popély
Hungarian diplomacy and the Hungarians in Czechoslovakia (1948–1956)

The task undertaken by the Hungarian Embassy in Prague and the Hungarian Consulate General in Bratislava to provide legal protection to the outlawed Hungarians in Czechoslovakia remained unchanged for a long time, even after the communist revolution took place in both countries. They continued to monitor the situation of the Hungarian minority and they immediately informed Budapest about the smallest violation of law coming to their knowledge. In the course of 1948 and 1949, reports arriving from Prague and Bratislava provided several opportunities to the Hungarian leadership to address Prague – from now usually via the ruling party –, and take the stand in the issue of settling the situation of the Hungarian minority and bring on to the Czechoslovak party leadership further violations of law. The political activities of Hungary at that time had a decisive impact that resulted, after the first difficult steps, in the acceleration of the settlement of the Hungarian minority´s situation, and by 1950 led to a fundamental change. At the same time, it is also a fact that in the beginning of 1950s, for various reasons, the interest of the Hungarian leaders towards Hungarians in Czechoslovakia vaned and they gradually gave up the main principle of their policy that made bilateral Czechoslovak – Hungarian relations dependent on the situation of the Hungarian minority in Czechoslovakia. This study traces the route of the Hungarian diplomacy between 1948 and 1956, and outlines some questions occupying the foreign representations in Prague and Bratislava during those years.

Árpád Popély 347.9(437.6)
Hungarian diplomacy and the Hungarians in Czechoslovakia (1948–1956) 343.161(437.6)
343.3(437.6)

Keywords: Hungarian diplomacy. Czechoslovak–Hungarian relations. Hungarian Embassy in Prague. Hungarian Consulate General in Bratislava. Hungarian minority in Czechoslovakia. Minority rights.