Lanstyák István: A Károli-biblia 20. és 21. századi revízióinak néhány kérdéséről
Bevezetés
Dolgozatomban1 a Károli Gáspár-féle bibliafordítás újszövetségi részének 20. és 21. századi fordításváltozataival foglalkozom nyelvészeti és fordításelméleti szempontból. Írásom azokon a nemrég elkezdett, hosszú távú kutatásokon alapul, melyek során a Károli-féle Újszövetség 20. és 21. századi revízióinak nyelvi megoldásait egy korábbi, 17. századi Károli-revízió és számos 20. és 21. századi újrafordítás, valamint revideált (nem Károli-féle) fordítás megoldásainak kontextusában vizsgálom. A kutatás közvetlen célja az, hogy empirikus adatok segítségével hozzájáruljak annak a kérdésnek a megválaszolásához, mennyire sikerült a vizsgált revízióknak hozzáigazodniuk nyelvhasználatukban a 20. és 21. századi magyar nyelvi normához, mennyire tudták a revideálást végző szakemberek kiküszöbölni a kiindulásul szolgáló fordításváltozat nyelvi, ill. fordítási szempontból2 hibás vagy problematikus megoldásait, egyáltalán: hogyan voltak képesek tolmácsolni az eredeti görög Újszövetség mondanivalóját a 20. és 21. századi magyar olvasó számára. Távolabbi célom az, hogy a tanulságok általánosításával hozzájáruljak a nyelvileg elavuló klasszikus nemzeti irodalmi alkotások és fordítások megőrzésének lehetőségeivel kapcsolatos kutatásokhoz.
Klasszikusaink eredeti alkotásai és fordításai persze nem létükben vannak veszélyeztetve, hiszen kiadások sokasága őrzi őket. Ám nyelvi elavulásukkal párhuzamosan befogadásuk a mai emberek számára egyre nagyobb nehézséget okoz. A megoldásként kínált „újramesélés”-nek,3 amely olykor csak a cselekmény vázát tartja meg, ha ez az újramesélés igényes és elvszerű, de emellett azért ihletett is, meglehet a maga helye és szerepe az ifjú nemzedék olvasási kedvének növelésében, ám a klasszikusok „megmentésére” sokkal alkalmasabb lenne a szöveg puszta modernizálása, azaz a régies, elavult és kihalt nyelvi formák maiakkal való helyettesítése, formai és tartalmi változtatások, csonkítások nélkül. Ezt a közvélemény is könnyebben elfogadná, hiszen ha az eredetileg nem magyarul írt Dickens magyar fordítását elfogadjuk Dickensnek, mennyivel inkább el kell fogadnunk a mai magyarra fordított Jókait, Mikszáthot, Gárdonyit Jókainak, Mikszáthnak, Gárdonyinak.
A revideált fordítások kiadása nem korlátozódik a Bibliára: olykor szépirodalmi művekkel is előfordul, hogy fordításukat modernizálják, „revideálják”.4 Ezért az eredeti magyar nyelvű klasszikus irodalmi alkotásokon kívül kérdéseket vet fel az is, mi legyen a sorsuk a neves íróink, klasszikusaink által készített műfordításoknak. Mikor ezek nyelvileg elavulnak, készítsünk egyszerűen új fordításokat, s a klasszikus fordításokat dobjuk félre? Vagy inkább modernizáljuk ezeket a műfordításokat? Megőriz valamit mondjuk Arany János valamely drámafordítása a modernizálás után Arany Jánosból, úgy, hogy persze az eredeti szerzőhöz is hű marad? A kérdésre annál is sürgetőbb választ keresni, mert a szakemberek feltételezése szerint a fordítások gyorsabban avulnak el, mint az eredeti alkotások5 (Šimon 2005, 7. p.; erre l. még Robin 2009).
Mivel a bibliafordítások területén a modernizálás és javítás – a revízió – évszázados hagyományokkal rendelkezik, célszerűnek látszik először megvizsgálni, hogy a Biblia modernizálása és javítása milyen eljárásokat követett és követ, s milyen eredményekkel járt. Ehhez a munkához kívánok írásaimmal (Lanstyák 2013a, 2013b, 2013c) hozzájárulni, megtéve az első lépéseket a fent vázolt kérdések megválaszolásához azoknak a szempontoknak a bemutatásával, melyek segítségével vizsgálhatónak látom az egyes Károli-revíziók fordítási megoldásait, s melyek magából az eddig összegyűjtött empirikus anyagból adódnak (a kutatás régebbi előzményeire l. Lanstyák 2006). A témával kívülállóként foglalkozom annyiban, hogy nem vagyok teológus, és fordítástudományt sem tanultam intézményi keretek közt, annyiban viszont mégis „bennfentes”-ként nyúlok hozzá, hogy jómagam is részt vettem két, egy magyar meg egy szlovák Újszövetség fordítási munkálataiban: a magyarban a fő feladatom a magyar szöveg nyelvi lektorálása volt, a szlovákban pedig a fordítás összehasonlítása a görög eredetivel, az esetleges fordítási hibák feltárása és lehetséges alternatív fordítási megoldások felvetése.
Újrafordítás, revízió, átdolgozás, javított kiadás
Egy idegen nyelvű mű második, harmadik és többedik fordítása, azaz az újrafordítás sok esetben nemcsak a forrásnyelvi szöveghez kapcsolódik, hanem a korábbi, de még használatban lévő fordításokhoz is: részben épül is rájuk, követve egy bizonyos fordítási hagyományt, másrészt el is határolódik tőlük, bizonyos vonatkozásokban más megoldásokat követve (vö. Tóth 1994, 33. p.; Siponkoski 2009, 3. p.; a fordítási hagyomány erejére l. Siponkoski 2009, 2. p. és passim). Ha ezt nem tenné, elveszítené létjogosultságát, legalábbis azokban az esetekben, amikor egy vagy több kortárs fordítás is rendelkezésre áll (l. Robin 2012, 101. p.). Az újrafordítás kapcsán olyan kérdések merülnek fel például, hogy mennyire és miben kell követni a fordítási hagyományt, ill. mennyire és miben kell vele szembefordulni, továbbá milyen etikai (vagy akár szerzői jogi?) kérdéseket vet föl a meglévő fordítások jónak ítélt nyelvi megoldásainak átvétele.6 Ezek a kérdések a bibliafordítás során a két vonal, a protestáns és a római katolikus miatt sajátosan vetődnek fel; ez a két vonal egymástól viszonylag független, sokáig még az alapszöveg is más volt (a protestáns fordítások alapszövege a héber, ill. görög eredeti volt, a római katolikusok viszont sokáig az eredeti helyett Jeromos latin nyelvű fordítását, a Vulgatát fordították magyarra).
A revízió során hasonló problémák jelentkeznek, mint az újrafordítás során: a kettőt nem is könnyű egymástól elválasztani (vö. Tóth 1994, 22–34. p.; Koskinen– Paloposki 2010, 294. p.; Paloposki–Koskinen 2010, 44. p. és passim; vö. még Robin 2012, 102. p.). A fő különbséget – elvileg – abban láthatjuk, hogy az új fordításon dolgozó fordító elsősorban az eredeti szöveget figyeli, és csak másodsorban merít a korábbi fordításokból és revíziókból, mindenekelőtt azokon a pontokon, ahol nem tud más, ill. jobb megoldást találni elődeinél. Ezzel szemben a revideálást végző szakember elsősorban a revideálandó fordítás szövegét figyeli, és csak ott tér el tőle, ahol az nincs összhangban egyrészt az eredeti szöveg tartalmával és stílusával, másrészt a célnyelv jelenkori nyelvi és stílusnormájával (vö. Tóth 1994, 33. p.).7 Márkus Mihály (2008, 88. p.) megfogalmazásában:
A revízió célja az eredeti szöveg messzemenő megtartása. Figyelembe kell vennie természetesen a szóhasználatnak, a szavak értelmének a változását. Tekintettel kell lennie a nyelv fejlődésére (vagy korcsosulására). De a cél újra és újra: amit csak lehet, meg kell őrizni az eredeti szándékból. Az új fordítás az eddig megjelent kiadványok tiszteletével, és nyilvánvaló ezernyi helyen történő szó szerinti átvételével ettől a kötöttségtől szabad. Nem célja az eredeti formulának megtartása. Nem célja a korábbi változatok kissé megcsiszolt továbbéltetése. Célja a jól megértett eredeti (héber, illetve görög) szövegnek a mai magyar nyelvhasználatnak megfelelő legpontosabb újrateremtése.
Ugyanakkor a kétféle megközelítés végeredményéből nem mindig lehet visszakövetkeztetni a fordító által követett eljárásra, ami olykor bizonytalanná teszi a „revízió” és az „újrafordítás” közti különbséget. Ráadásul vannak olyan fordítások, amelyek revízióként indultak, pl. az új magyar protestáns fordítás, amely eredetileg Károli-revíziókra épült (részletesebben l. lentebb), és maga is revízió kívánt lenni, csak később döntöttek úgy a felelős munkatársak, hogy új fordítássá alakítják. Ez magyarázza a korábbi fordítással való folytonosság hangsúlyozását: „Egy új bibliafordítás nem azt jelenti, hogy mindenütt és mindenáron más magyar szövegezést kell készíteni, mint a régi. Meg lehet tartani a régiből is azt, ami jó fordítás, és aminek a nyelvezete nem elavult.” (Tóth 1994, 33. p.)
A revízió mellett a meglévő fordításra támaszkodó kiadásokban előfordul az átdolgozott kiadás megnevezés is; ennek tartalma nem egészen világos; intuitíve olyan változtatásokat nevezhetnénk átdolgozásnak, melyek nem annyira számosak és átfogóak, hogy revíziónak lehessen őket tekinteni, viszont számosabbak és átfogóbbak annál, mintsem egyszerűen javításnak nevezzük őket, s lehetséges, hogy koncepcionális megfontolások is vannak mögöttük. Ám a leírásokból úgy tűnik, hogy az átdolgozás és a revideálás szinonimaként is használatosak bennük.
A revíziótól, ill. átdolgozástól meg kell különböztetni a javított kiadást; ez utóbbi elsősorban az egyértelmű szedési, tördelési, tipográfiai, helyesírási, nyelvi és fordítási hibák kiküszöbölésére irányul, vagyis sokkal kevesebb elemet érint, mint a szokásos revízió; az ilyen javítások mögött nem állnak koncepcionális megfontolások: olyan nyelvi formák kijavításáról van tehát alapvetően szó, amelyek bármilyen koncepciójú fordítás esetében hibásnak minősülnek. (Természetesen az ilyen javításokat a revízió során is el kell végezni.)
Eddigi tapogatózó vizsgálataim alapján úgy tűnik, hogy a Vizsolyi Bibliával induló és jelenleg a 2011. évi revíziónál tartó, több mint négyszáz éves monumentális szövegváltozat-sorozat egyes darabjairól nem mindig lehet biztonsággal megállapítani, hogy a fenti kategóriák melyikébe sorolhatók: új, önálló fordításról van-e szó vagy a Vizsolyi Biblia revíziójáról, illetve revízióról vagy inkább átdolgozott, netán csupán javított kiadásról. (Azt a kérdést már föl se vessük, hogy a Vizsolyi Biblia hogyan kapcsolódik a korábbi – részleges vagy legalábbis részlegesen fennmaradt – bibliafordításokhoz.)
Egy neves 17–18. századi bibliafordítónak, Komáromi Csipkés Györgynek a munkáján jól lehet illusztrálni az önálló fordítás és a revízió közti határ elmosódottságát. Ezt az 1675-ben már elkészült, de csak 1718-ban megjelent és Magyarországra csak 1789-ben eljutott munkát Bottyán (1982, 72–75. p.) új fordításként tartja számon, amely jól megkülönböztethető Károli fordításától. Ugyanakkor – részben Musnay László nyomán – Komáromi Csipkés munkájáról azt írja, hogy az „az eredeti források mellett, nemcsak figyelembe vette Károli munkáját, de azt annyira használta, hogy a maga szövegét is »a Károli Bibliába írta bele és pedig olyanformán, hogy a nem tetsző szavakat kihúzta, vagy a szórendet megváltoztatta odahúzott vonalakkal és számokkal, s a maga javított szövegét a sorok közé írta be ott, ahol a változtatás ezt szükségessé tette«”. Baranyi József (2011) pedig azt írja Komáromi Csipkés munkájáról, hogy ez egy „biblia-revízió, amit ő Károlinak titulált, és így adott ki”, majd így folytatja: „Ő sok egyéni változtatást vitt bele a szövegbe, úgyhogy ez vitatható, hogy el lehet-e fogadni Károlyi verziónak, vagy pedig ez már egy önálló fordításnak tekinthető.” Mindenesetre ha Komáromi Csipkés csakugyan Károli szövegébe vitte bele a változtatásait, vagyis azt változtatgatta, inkább revízióról kell beszélnünk (vö. még Tóth 1994, 23–24. p.).
A későbbi szövegeknél is előfordul, hogy egyes források azt állítják, új fordításról van szó, míg mások Károli-revízióról vagy -átdolgozásról beszélnek. Például Ravasz László munkája hol önálló fordításként, hol a Károli-fordítás átdolgozásaként szerepel a forrásokban. Bár Ravasz László Újszövetsége sokkal inkább revízió, mint fordítás, a kettő közötti határ az „igazi” fordítások felől sem átjárhatatlan. Például senki sem vonja kétségbe a Magyar Bibliatársulat fordításának önálló voltát, mégis, amint föntebb említettük, ez a fordítás is eredetileg revíziónak indult, de 1970-ben már önálló fordításként jelent meg, ugyanakkor az 1990-ben kiadott első revíziója sok mindenben visszatért Károli megoldásaihoz (l. Tóth 1994, 96–97. p.; Márkus 2008, 88. p.; vö. Vladár 2012, 9–10., 12. p., vö. még 22. p.).
Egyfelől a revízió/átdolgozás, másfelől a javított kiadás közti határ bizonytalanságával kapcsolatban két olyan fordításváltozatra utalhatunk, melyet revíziónak szoktak nevezni, kérdés, mennyire indokoltan. Az egyik Szenci Molnár Albert 1608. évi kiadása, a németföldi Hanauban megjelent ún. Hanaui Biblia, a másik Tótfalusi (vagy Misztótfalusi) Kis Miklósé, az 1685-ben Amszterdamban megjelent ún. Aranyas Biblia. Bottyán szerint (1982, 65. p.) Szenci munkamódszere ez: „Összeveti Károli fordítását az eredeti szövegekkel és más fordításokkal, s igyekszik kijavítani a sok sajtóhibát.” (l. még Székely 1957/1999, 25. p.; Tóth 1994, 22–23. p.; Márkus 2008, 86. p.) Maga Szenci is hasonlóképpen vall munkájáról:
Az előbbi fordítást nagy igyekezettel megtartottam. Csak az szólásnak dísztelen módját, melyek az idegen nemzetből való korrektor miatt estenek volt, azokat tisztítottam. Az igazán való írást, mellyet elhattak és meggyelítettek sok helyeken az canonicus könyvekben megemendáltam […] és egyengettem. Nyomtatási fogyatkozásokat számtalanokat purgáltam ki. Egynehány helyen egész verseket, amellyek az íróknak vagy betűszedőknek gondviseletlenségekből elhagyattak, másonnat megfordítván helyére hoztam. (Idézi Bottyán 1982, 65. p.; l. még P. Vásárhelyi 2008.)
Ami Tótfalusit illeti, Tóth Kálmán (1994, 25. p.) azt írja róla, hogy „fordítási újításokra nem törekedett”, ami ellene szól annak, hogy munkáját revíziónak tekintsük. A leírásokból úgy tűnik, hogy Tótfalusi Kis Miklós fő célja is a sajtóhibák javítása, a véletlenül kimaradt részletek pótlása és a szöveg nyelvtanának egységesítése volt (l. pl. Bottyán 1982, 70–71. p.; Tóth 1994, 25. p.; Márkus 2008, 86. p.).8 Ezenkívül Tótfalusi alaposan megreformálta a fordítás helyesírását, bevezetve az etimológiai elvet (pl. hallja a korábbi hallya helyett) és egységesítve a helynevek írásmódját. Ezek alapján mind Szenci Molnár Albert, mind Tótfalusi Kis Miklós munkáját talán inkább javított vagy esetleg átdolgozott kiadásnak tekinthetjük, mintsem revíziónak. Amikor Bottyán Szenci Molnár Albertet és Tótfalusi Kis Miklóst a Vizsolyi Biblia két „nagy igazítójá”-nak nevezi, ezen az „igazító”-n leginkább tehát korrektort kell érteni. (Mindezeket azonban csupán az érintett szerzők munkamódszerének leírása alapján állítom, nem az eredeti Károli-szöveggel való összevetés alapján, mivel a három közül csak Tótfalusi Kis Miklós munkáját ismerem, az eredeti Károli-szöveget és Szenci fordítását sajnos nem.)
A kutatásba bevont javított kiadások, átdolgozások, revíziók és fordítások
Dolgozatomban azokat a magyar nyelvű Újszövetség-szövegeket tekintem revíziónak, melyek saját magukat Károli Gáspár revíziójának vagy átdolgozásának tartják. A 20. és 21. századiak közül ezekről van szó:
1. a Szász Károly vezetésével készült revízió (Budapest, 1908) – református;
2. Kecskeméthy István átdolgozása (Budapest, 1931) – református;
3. Ravasz László átdolgozása (Ligonier, 1971) – református;
4. a Krisztus Szeretete Egyház kiadása (Budapest, 2009) – karizmatikus;
5. a Veritas Kiadó revíziója (Budapest, 2011) – felekezetközi protestáns.9
Sajnos – amint föntebb jeleztem – az eredeti Vizsolyi Biblia nem áll rendelkezésemre sem elektronikus, sem nyomtatott formában, ezért – ahol szükségesnek látszik – a revíziókat Tótfalusi Kis Miklós Aranyas Bibliájának 1685. évi kiadásával hasonlítom össze. Mivel azonban – amint föntebb láttuk – az Aranyas Biblia inkább csak javított, mintsem revideált kiadás, joggal feltételezhetjük, hogy nyelvileg nem sokban különbözik az eredeti Károli-fordítástól, a Vizsolyi Bibliától, ill. annak később javított kiadásaitól. Az Aranyas Biblia nagy előnye, hogy apróbb javításokkal nagyon hosszú ideig, egészen a 20. század elejéig, az 1908. évi revízióig használták. Összesen 70 kiadást ért meg a teljes Biblia, s továbbiakat az Újszövetség külön (Tóth 1994, 25. p.), tehát nemzedékek hosszú sora számára volt ez „a Károli”.
A fenti munkák összehasonlítása során számos további 20. és 21. századi fordítást veszek figyelembe:
1. Káldi György fordításának revíziója (Budapest, 1907; első megjelenése 1626) – római katolikus (a Vulgatából);
2. Soós István fordítása (Budapest, 1911) – római katolikus (a Vulgatából);
3. Masznyik Endre fordítása (Pozsony, 1917/1925) – evangélikus;
4. Czeglédy Sándor fordítása (Győr, 1924) – református;
5. Raffay Sándor fordítása (Budapest, 1929) – evangélikus;
6. Békés Gellért–Dalos Patrik fordítása (Róma, 1951) – római katolikus (az eredeti nyelvekből);
7. Budai Gergely fordítása (Budapest, 1967) – református;
8. Vida Sándor fordítása (Budapest, 1971) – baptista;
9. Csia Lajos fordítása (Budapest, 1978/2005) – református;
10. a Magyar Bibliatársulat fordításának 1. revíziója (Budapest, 1990) – felekezetközi protestáns;
11. a Szent István Társulat fordításának revíziója (Budapest, 1973/2003) – római katolikus (az eredeti nyelvekből);
12. egyszerű fordítás (Fort Worth, Texas, 2003).
Ezeknek a fordításoknak a tüzetes vizsgálata nem tartozik céljaim közé, viszont fordítási megoldásaik nemegyszer nagyon inspirálóak, és sok esetben megerősítésül szolgálnak az adott fordítási megoldás lehetséges, ill. helytálló voltára nézve. Ezért ha nem foglalkozom is velük részletesen, a ténylegesen vizsgált fordítások megoldásainak összehasonlításakor folyamatosan tekintettel vagyok rájuk.
A fentieken kívül ha nem is rendszeresen, de alkalmilag kitekintek még a Szent Pál Akadémián készülő Újszövetség-fordítás eddig megjelent könyveinek megoldásaira (az evangéliumok külön kötetben láttak napvilágot 2001-ben, az Apostolok cselekedetei és a levelek egy része pedig az Új Exodus című teológiai és hitéleti folyóirat 2002 és 2008 közti számaiban). Ezenkívül figyelembe veszem az evangéliumok revideált fordítását is, melyet kéziratban volt alkalmam megismerni.
A fordítások összehasonlítását és elemzését két bibliatanulmányozó szoftver segítségével végzem: az angol nyelvű, de számos magyar nyelvű modult is tartalmazó BibleWorks 8,10 valamint a részben magyarított, és a fent említett modulokat kivétel nélkül tartalmazó theWord.11 Mivel ezek a szoftverek nem tartalmazzák az egyes modulok alapjául szolgáló fordítások és revíziók minden szükséges bibliográfiai adatát, nem minden fordításról, ill. revízióról derült ki számomra, pontosan melyik kiadását használták a modul készítői. Továbbá felhívom a tisztelt olvasók figyelmét arra a tényre, hogy a fönt felsorolt modulok nem feltétlenül betűre pontosan azonosak az adott munkák nyomtatott kiadásával. Némely modulban olyan elírások vannak, amelyek leginkább arra vezethetők vissza, hogy a modul készítője nem rendelkezett az adott Biblia elektronikus változatával, hanem a nyomtatott változatot szkennelte be, és karakterfelismerő program segítségével alakította át szövegfájllá. Az így létrejövő hibák azonban ritkán értelemzavaróak, s ezért nincs okom feltételezni, hogy munkámat bármiben is negatívan befolyásolnák.12
A Vizsolyi Biblia Újszövetségének 20. és 21. századi revíziói
Ebben a fejezetben röviden bemutatom a föntebb említett öt Károli-fordításváltozatot, azokat, melyeknek a fordítási megoldásait rendszeresen és módszeresen elemzem kutatásaim során.
1. Az 1908. évi revízió Szász Károly vezetésével
Ez a protestáns bibliaolvasók által ma is „Károli-biblia”-ként olvasott revízió (l. Márkus 2008, 88. p.), melynek munkálatai 1886-ban kezdődtek; a revíziós munkát végző munkaközösséget Szász Károly püspök és műfordító vezette, s tagjai közt volt Hunfalvy Pál, Ballagi Mór, Szilády Áron és még sokan mások, összesen több mint 20 tudós és lelkész. A vállalkozás összes költségét a Brit és Külföldi Bibliatársulat állta. A revízióhoz kiindulásul nem az eredeti Vizsolyi Bibliát, nem is az ő korukban használt, klasszikussá vált Aranyas Bibliát, hanem a föntebb már említett Hanaui Bibliát használták (Márkus 2008, 74. p.), amely 1608-ban jelent meg a Károli-bibliafordítás második kiadásaként. A mintegy húsz évig tartó revíziós munkálatok eredménye meglehetősen felemás. Ennek fő oka, hogy a revízió egyik célja a Károli-szöveg „ódonszerűségének és bibliai zamatának” megóvása volt: a változtatásokat úgy kellett végezni, „hogy a kegyelet a lehetőségig sértetlenül maradjon” (l. Bottyán 1982, 105., 106. p.; l. még Tóth 1994, 25–26. p.). A revízió fontos szempontja volt, hogy „ott, ahol a korábbi, Károlyi-féle szöveg már beépült a nyelvhasználatba, megszokottá vált, lehetőleg ne, vagy kevéssé változtassanak rajta” (A. Molnár 2009, 7.). Sikerült viszont egyszerűsíteni a mondatszerkesztést és megszabadulni számos nehézkesen ható kifejezéstől (Tóth 1994, 26. p.). A revízió következetlenségeit az a tény magyarázza, hogy a revideálást az egyes szakemberek egymástól függetlenül végezték: „ha volt is végső átsimítás, a szöveg annak ellenére sem lett egységes: egyes könyvek jobban, mások kevésbé ragaszkodtak az átdolgozandó Károli-szöveghez” (Tóth 1994, 27. p.). Ez az 1908. évi revízió szolgált az összes többi 20. és 21. századi Károli-revízió alapjául, ezért dolgozatomban ezt a fordításváltozatot röviden „kiinduló fordításváltozat”-nak nevezem.
2. Kecskeméthy István 1931. évi átdolgozása
A Skót Nemzeti Bibliatársulat kiadásában megjelent Újszövetség-kötetben fordítóként Károli Gáspár van feltüntetve; Kecskeméthy (Csapó) István református lelkész és teológiaprofesszor szerepére így történik utalás: „a bevett hellén szöveggel (Textus Receptus) egybevetette és átdolgozta Kecskeméthy István” (idézi Bottyán 1982, 124. p.). Ugyanakkor meg kell említeni, hogy Kecskeméthy átdolgozáson kívül újrafordítással is foglalkozott, ez azonban teljesen nem készült el, és csak halála után hetven évvel jelent meg Kolozsváron 2003-ban, az átdolgozott Károli-szöveggel pótolva az el nem készült részeket. Mind a BibleWorks, mind a theWord Kecskeméthy-modulja olyan szöveget tartalmaz, melyben az első öt újszövetségi könyvben a pneuma megfelelőjeként a szellem szerepel, a többi könyvben viszont már csak szórványosan találunk szellemet. Ez arra enged következtetni, hogy az első öt könyv Kecskeméthy saját fordítása, a többi pedig Károli-revízió, ami egybevág azzal a ténnyel, hogy Kecskeméthy a saját fordításában csak a Róma 1:9-ig jutott el.13 Kecskeméthy egyébként az 1908-as revízió munkálataiban is részt vett. Székely (1957/1999) szerint Kecskeméthy a Czeglédy Sándor teljesen új, önálló fordításával megszabott irány követője volt, ami arra utalhatna, hogy Kecskeméthy akár radikálisabban is el mert volna szakadni a Károli-szövegtől, ha a helyzet azt lehetővé tette volna.14
3. Ravasz László 1971. évi átdolgozása
Ravasz László teológus és református püspök Újszövetségével kapcsolatban Bottyán János (1982, 135. p.) úgy fogalmaz, hogy azt Ravasz „fordította”, ugyanakkor azt is írja, hogy az „Károli 1908-as revíziója és az 1954-ben kiadott új fordítás próbafüzete nyomán készült”. A Nemzetközi Gedeon Társaság által terjesztett Újszövetség viszont fordítóként Károli Gáspárt tünteti fel, Ravasz László szerepét pedig az eredeti szöveggel való egybevetésben és átdolgozásban határozza meg (a gedeoniták kötetében található Zsoltárok és Példabeszédek címlapjain Ravasz László neve már nem szerepel, ugyanakkor azokról is közlik, hogy az eredeti szöveggel egybevetett és átdolgozott kiadások, csak éppen nem tudjuk meg, kik végezték az egybevetést és az átdolgozást). A fordítás először a pennsylvaniai (USA) Ligonierben jelent meg.
4. A Krisztus Szeretete Egyház 2009. évi átdolgozott kiadása
A Krisztus Szeretete Egyház kiadásának legfőbb jellegzetessége – s egyszersmind legnagyobb érdeme –, hogy a görög pneuma szót ‘szellem’ jelentésben nem a kétértelmű lélek, hanem az egyértelmű szellem szóval adja vissza. Eddigi tapasztalataim szerint egyéb változtatásai nem jelentősek, s néhol inkább az angol bibliafordítások hatását mutatják, mintsem az eredetiét. Amint a kiadás Ajánlásában olvashatjuk, főleg a King James-féle megújított angol fordítást hívták segítségül „a nyelvileg és gondolatilag is nehezen gördülő” helyeken. A változtatások célja az Ajánlás szerzői szerint az, hogy a Vizsolyi Bibliát szellemi és nyelvi értelemben „kényelmesen olvashatóvá” tegyék anélkül, hogy megsértenék „az eredetinek ihletettségét és szépségét”. Ezt a célt azonban messze nem teljesítették, mivel az 1908-as kiadás legtöbb archaizmusát megőrizték. A szöveg egészében való könnyebb eligazodást szolgálja viszont az Újszövetség megújított utalásrendszere.
5. A Veritas Kiadó által 2011-ben megjelentetett revízió
A Protestáns Média Alapítvány által szervezett, több mint tíz évig tartó revíziós munkálatokat egy tíztagú ó- és újszövetségi teológiai, nyelvi és irodalmi szakbizottság végezte további tíz munkatárs segítségével, a szakbizottság elnöke Kozma Zsolt református lelkész és teológiaprofesszor volt. Amint a Károli-biblia honlapjáról15 megtudhatjuk, a szöveghűség megőrzése mellett alapvető céljuk volt a fordítás nyelvi modernizálása, ezt viszont oly módon kívánták a szakemberek elérni, hogy közben megőrizzék azt a „jellegzetes ízt”, amely „veretessé tette” Károli Gáspár fordítását. Kiindulási alapul az 1908. évi revideált fordítás szolgált, de figyelembe vették a korábbi kiadásokat éppúgy, mint a későbbi magyar fordításokat és fordításváltozatokat, összességében mintegy húsz magyar fordítást, továbbá nagyjából ugyanannyi idegen, főleg német és angol nyelvű fordítást. A revízió felekezetközi, a munkában református, evangélikus és baptista vallású munkatársak vettek részt, s maga a Protestáns Média Alapítvány is e három felekezethez tartozó szakemberek bevonásával jött létre. Ugyanakkor tudni kell, hogy a Magyar Református Egyház elhatárolódott mind a Protestáns Média Alapítványtól és a Veritas Kiadótól, mind pedig magától a revideált fordítástól.
A bemutatott fordításváltozatokról összefoglalóan el kell mondani, hogy nem egyforma jelentőségűek. Az 1908. évi revízió a legelterjedtebb, széles körökben olvasott fordításváltozat, ehhez képest a többi csekély jelentőségű. A második legelterjedtebb fordításváltozat alighanem a Ravasz László-féle átdolgozás, hála a magyar gedeoniták tevékenységének; más kérdés, hogy mekkora az a bibliaolvasó lakossági réteg, amely rendszeresen ezt a fordításváltozatot használja. Kecskeméthy István átdolgozása inkább fordítástörténeti szempontból érdekes, bár – amint láttuk – egy részének van egy újabb kiadása is: a szerző saját fordításából hiányzó szövegrészek a 2003. évi kolozsvári kiadásban az 1931. évi átdolgozásból pótlódtak. A Krisztus Szeretete Egyház által készített fordításváltozat – tapasztalataim szerint – elsősorban pünkösdi-karizmatikus körökben népszerű (a Krisztus Szeretete Egyházán kívül is), mivel ez az egyedüli forgalomban lévő Károli-fordításváltozat, amely nyelvileg megkülönbözteti a ’szellem’ és a ’lélek’ fogalmát. A Veritas Kiadó 2011. évi Károli-bibliája az 1908 utáni időszak első „igazi” revíziója, amely a többinél összehasonlíthatatlanul radikálisabb változtatásokat eszközölt az 1908. évi revízió szövegén, s bár számos régiesség maradt benne, nyelvhasználata mégis közel áll a modern (de nem a posztmodern!) magyar szépprózáéhoz. Emiatt nagy az esélye, hogy rövid időn belül felváltja az 1908. évi revíziót, legalábbis azon bibliaolvasók körében, akik nem vallási-liturgikus indíttatásból, hanem napi szellemi táplálékként nyúlnak hozzá.
A fordítással szemben támasztott befogadói elvárások
Az elemzés szempontjainak kijelölésében abból az általános tényből indultam ki, hogy a fordítással szemben két fő, sokszor egymással ellentétben álló elvárást támasztanak a befogadók: (1) a pontosságot (szöveghűséget) és (2) az olvashatóságot; bizonyos szövegtípusoknál – így a Bibliában található szövegtípusok többségénél is – ide tartozik még (3) az élvezhetőség, más szövegtípusoknál pedig (4) a gyakorlati használhatóság is. Ahhoz, hogy egy célnyelvi szöveg ekvivalens legyen a forrásnyelvi szöveggel, elvileg hozzátartozna, hogy mindezekben a vonatkozásokban fennálljon az ekvivalencia (vö. Munday 2001, 47–48. p.; Vladár 2012, 11. p.), azaz a célnyelvi szöveg ugyanazt mondja, mint a forrásnyelvi, ugyanolyan könnyen vagy nehezen legyen olvasható, ugyanúgy gyönyörködtesse az olvasóját, mint az eredeti, és ha valamilyen cselekvésre irányul, ugyanúgy legyen a gyakorlatban hasznosítható a fordított szöveg, mint az eredeti.
Az, hogy a fordítás mind a négy tekintetben teljesen ekvivalens legyen az eredetivel, szigorúan véve lehetetlen, a fordítónak számos vonatkozásban meg kell alkudnia; a fordítás bizonyos értelemben a megalkuvás művészete.16 S meg kell még mindezen túl említeni, hogy a fordítás nemcsak mást jelenthet, mint az eredeti, hanem bizonyos jelentésmozzanatok nyomtalanul el is tűnhetnek belőle (sőt szükségszerűen eltűnnek); erre utal a közismert fordításelméleti fogalom, a fordítási veszteség (Sharkas 2009, 44. p. és passim; vö. Metzger 1993, 140. p.), s ide kapcsolódik a fordíthatóság–fordíthatatlanság problémája is (l. pl. Catford 1965, 93–103. p.; Lendvai 1996; Klaudy 1999a, 35–37. p.; Albert 2003a, 37–38., 43–68. p.).
1. Amint a fentiekből következik, pontosságon (szöveghűségen) a fordítás megrendelőjének, ill. a célközönségnek azt az elvárását értjük, hogy a fordítás fogalmi, formai és stilisztikai szempontból minél kevésbé térjen el az eredetitől („formán” a nyelvi formát, a tartalom nyelvi kódolásának mikéntjét értve). Így különböztethetjük meg egymástól az elemzés során a formai, a fogalmi és a stilisztikai pontosságot. Köztudomású, hogy e három a legtöbbször szemben áll egymással, mivel az egyik rendszerint csak a másik kettő rovására növelhető (vö. Newmark 1988, 42. p.; Ruzsiczky 2003, 11–15. p.; l. még Albert 2003a, 58–64. p.; vö. még Nida 1978, 135–136. p.). A pontosság továbbá nemegyszer fordítottan arányos az olvashatósággal: minél pontosabb a fordítás, annál nehezebben olvasható; minél könnyebben olvasható fordításra törekszik a fordító, annál gyakrabban kell fogalmilag, formailag vagy stilisztikailag kevésbé pontos megoldást választania.
A revíziót végző szakemberek célja a pontossággal kapcsolatban az, hogy az eredeti fordítás, ill. a későbbi fordításváltozatok pontatlanságait és következetlenségeit – amennyire lehet – kiküszöböljék, pontosabb megoldásokkal helyettesítsék. Ugyanakkor arra is figyelniük kell, hogy a szöveg más célú változtatásai (pl. a nyelvi modernizálás) során lehetőleg ne jöjjenek létre újabb, a korábbi fordításváltozatban meg nem lévő pontatlanságok és következetlenségek. Ez a veszély a magyar nyelvre történő bibliafordításban is fennáll, mivel az elmúlt évszázadokban több olyan nyelvi forma is kipusztult a magyarból vagy vált a használata ritkává, mely közelebb állt az ógöröghöz, mint a mai nyelvi normának megfelelő forma (pl. a szintetikus jövő idő, a szenvedő igemód, a határozói igenévnek előidejűséget vagy okot kifejező formája). Ebből következően a szöveghűség vonatkozásában nemcsak arra kellett figyelnem, hogy a korábbi fordításváltozatok pontatlanságait mennyire sikerült a későbbi revízióknak kiküszöbölniük, hanem arra is, hogy a nyelvi modernizálás során nem keletkeztek-e újabb pontatlanságok (egyébként: keletkeztek, és nem is kevés).
2. Olvashatóságon azt az elvárást értjük, hogy a fordítás befogadása (megértése) lehetőleg ne okozzon nagyobb nehézséget a célnyelvi olvasónak, mint az eredeti olvasása okoz(ott) a forrásnyelvi olvasónak. Az olvashatóság két fő összetevője az érthetőség és a természetesség. Az érthetőség könnyű dekódolhatóságot jelent, melynek alapvető feltétele az adott nyelvváltozat normájának való megfelelés;17 a természetességnek szintén a normativitás a feltétele, de itt jobban kell hangsúlyozni, hogy ez a norma nem egy elvont nyelvváltozat előíró normája, hanem sokkal inkább a hasonló műfajú szövegekben ténylegesen érvényesülő nyelvi normának és stílusnormának, az olvasó (szűkebben vett) nyelvi és stilisztikai elvárásainak való megfelelés. (Ezekre a kérdésekre vö. Klaudy 1994/2007; Horváth 2002, 38–41. p.; Heltai 2004–2005; Xianbin 2007; Pecsuk 2008, 98. p.) A természetesség elérését fordítási helyzetben – akárcsak az ún. kétnyelvű beszédmód18 más válfajaiban – a kontaktushatás nehezíti, melynek következtében a fordításban különféle eseti és helyzeti kontaktusjelenségek19 jelenhetnek meg, valamint a fordítás tényéből következő egyéb sajátosságok.20 Az olvashatósághoz kapcsolhatjuk a felolvashatóságot, jó hangzást is: a Biblia szövegének felolvasva is érthetőnek és természetesnek kell lennie, egyrészt az Ige hallása és a bibliai hit létrejötte közti sajátos ok-okozati viszony, másrészt a Biblia szövegrészleteinek liturgikus használata miatt.
Az érthetőség és a természetesség szorosan összefügg egymással: a könnyű dekódolhatósághoz, vagyis az érthetőséghez a természetesség is hozzájárul, de azért sok eset van, amikor a könnyebben érthető megoldás – pl. stilisztikai okokból – kevésbé természetes, s így itt is előfordul, hogy az egyik csak a másik rovására javítható. Az olvashatóság szorosan összefügg az alább részletezett harmadik elvárással, az élvezhetőséggel: ha a fordítás nehezebben olvasható az eredetinél, akkor biztos, hogy kevésbé élvezhető is, mint (volt) az eredeti az eredeti olvasói számára. A revíziók egyik fő célja valójában épp az, hogy a nyelvi norma folyamatos változása miatt összhangba hozzák a korábbi nyelvi normának megfelelő szöveget a jelenkori nyelvi normával, vagyis a nyelvi modernizálás. A nyelvi modernizálás önmagában is sokat javít a szövegnek nemcsak a természetességén, hanem az érthetőségén is, de ezenkívül a revízió külön is céljának szokta tekinteni a nehezebben érthető részletek átfogalmazását. Megállapíthatjuk tehát, hogy a revízió fő célja épp az olvashatóság javítása.
3. Élvezhetőségen azt értjük, hogy a fordítás lehetőleg ugyanolyan mértékben gyönyörködtesse olvasóját, mint az eredeti, ugyanolyan „élvezetet” okozzon neki, azaz személyiségének ne csak az értelmi részét érintse, hanem az érzelmi – és végeredményben akarati – részét is. Az élvezhetőség összefügg a pontossággal is, de még sokkal inkább az olvashatósággal, annak mindkét aspektusával, az érthetőséggel is és a természetességgel is, ugyanakkor túl is mutat rajtuk, mivel a szöveg esztétikai értéke is kifejeződik benne. Az „élvezetért” elsősorban az eredeti szöveg írója a felelős, a fordító csak annyiban, hogy ezeket az „élvezeti elemeket” – amennyire lehet – átvigye a fordításba.21 Az élvezhetőség növelése mint tudatosan vállalt cél a revíziókban valószínűleg kevésbé jelenik meg, inkább csak az egyéb célú változtatások örvendetes mellékhatásaként jön létre, jó esetben. Pedig az élvezhetőség nyelvi eszközei nagymértékben átfedődnek az értelmünkkel teljesen fel nem fogható szellemi valóságok kifejezésére szolgáló nyelvi eszközökkel (a legfontosabb szerepet a metaforák játsszák), s így nézve sokkal nagyobb a szerepük a Biblia mondanivalójának megértésében és elfogadásában, mint gondolnánk.
Sajátos problémát jelent a bibliafordításban, hogy a különféle klasszikussá vált, „kanonizálódott” fordítások fordításnyelvi megoldásai és archaizmusai stílusjegyekké alakultak, melyeket sok olvasó a „biblikus stílus” elválaszthatatlan jegyének érez, s esztétikai értéket is tulajdonít nekik (vö. Rabin 1958, 134. p.; vö. még Nida–Taber 1969, 100. p.; a Károli-bibliára nézve l. Tóth 1994, 17. p.; Hegedüs 2013, 185. p.; a fordítások kanonizálódására és normaképző szerepére l. Siponkoski 2009, 4., 11. p.).22 Ha pedig esztétikai értéket tulajdonítanak valaminek az olvasók, akkor annak esztétikai értéke van. Az ilyen esztétikai élmény pedig ellensúlyozhatja a fordítás nehézkességéből adódó hátrányokat. Ez a tény aztán a revíziók készítőinek okoz gondot: nem könnyen megválaszolható kérdés, hogy mennyire célszerű a revíziókból (és persze az új fordításokból) kigyomlálni azokat a kontaktusjelenségeket és archaizmusokat, amelyeket a beszélők tökéletesen adekvátnak éreznek egy bibliai szövegben, mert – Tóth Kálmán szavaival élve – „bizonyos szent tiszteletreméltóságot” kölcsönöznek neki (i. h.).23
4. Léteznek olyan szövegtípusok, amelyekben az élvezetesség helyett inkább a jól használhatóság, gyakorlati hasznosíthatóság kerül előtérbe. Ilyenek pl. a tankönyvek, amelyeknek elsősorban jól tanulhatóknak kell lenniük vagy a használati utasítások, amelyeknek alkalmasaknak kell lenniük arra, hogy segítségükkel a befogadók sikeresen folytassanak bizonyos gyakorlati tevékenységeket. A Biblia egyes könyveitől ezek a szövegtípusok sem idegenek. Különösen igaz ez az Ószövetségre, amely számtalan törvényt, rendelkezést tartalmaz, melyeknek nagy jelentőségük volt Izrael népének gyakorlati életvitele szempontjából, ám kisebb mértékben az Újszövetség is tartalmaz olyan szövegrészleteket (különösen a levelekben), melyek a címzettek életviteléhez nyújtanak részben gyakorlati eligazítást is. Ezenkívül a bibliai szövegnek a liturgikus és katechetikai használatra való alkalmassága is a gyakorlati hasznosíthatóság kérdéskörébe tartozik, s így ezeket az igényeket sem hagyhatják figyelmen kívül a revíziót végző szakemberek a legjobb lehetséges nyelvi megoldások keresésénél.
A fordítások megítélhetősége az elvárások szempontjából
Az, hogy egy fordítás mennyire felel meg e négy követelménynek, más-más módon ítélhető meg az egyes követelmények vonatkozásában. A pontosság viszonylag könnyen és objektíven megállapítható az eredeti és a fordítás összevetésével, az olvashatóság viszont az olvasóközönség igényeitől és a fordítás céljainak hierarchiájától függ, s így az olvasóközönség ismerete és a célok hierarchiájának ismerete nélkül nem ítélhető meg. Bár a pontosság „objektív”, annak megítéléséhez, hogy a fordítónak milyen mértékben kell pontosságra törekednie, és mikor kell a jobb olvashatóságot vagy az élvezhetőséget előnyben részesítenie a pontossággal szemben, ismét ismernünk kell a célközönséget és a célrendszert. A legnehezebb dolgunk az élvezhetőséggel, ill. gyakorlati használhatósággal van. Az élvezhetőség nem ragadható meg szó, szószerkezet vagy mondat szintjén, hanem rendszerint egy egész szövegrészlet vagy az egész szöveg ismerete szükséges hozzá (egyrészt az „élvezeti elemek” nem mindig helyezhetők el ugyanott, mint ahol az eredetiben vannak, másrészt az élvezhetőség komplex jelenség, függ a jelentéstől, szerkezeti tényezőktől, stílustól stb., s ezért általában sem lehet egy-egy nyelvi elemhez kötni). Hasonlók mondhatók el a gyakorlati hasznosíthatóságról is azzal a különbséggel, hogy a fogalmi pontosság és a gyakorlati hasznosíthatóság ritkán kerülnek ellentétbe egymással.24
A revízió minőségének megítéléséhez elvileg szükség lenne ismernünk a célközönséget és a célrendszert, ilyen kérdésekről azonban sem a korábbi fordításváltozatokban, sem a 2011-es revízióban nem olvastunk (lehet, hogy némely revízió kitért erre bevezetőjében vagy máshol, de ilyen szövegekről jelenleg nekem nincs tudomásom, és nem is mindegyik revíziót sikerült megszereznem nyomtatott könyv formájában). Ezért azon feltételezés alapján ítélem meg a revízió minőségét, hogy a fordítás a lehető legszélesebb olvasóközönségnek – minden társadalmi és műveltségi rétegnek – szól (mert az eredeti is ilyen tág körnek szólt), és a fő célja az, hogy az olvasó megértse Isten akaratát az ő életére vonatkozóan, s ezt megértve rendelje is magát alá Isten akaratának. A Biblia ugyanis olyan üzenetet tartalmaz, amely új olvasójától nagyon határozott, az egész életvitelére, valamint személyisége minden területére kiterjedő választ igényel (vö. Nida 1964, 166–167. p.; Nida–Taber 1969, 1., 22. p.; Munday 2001, 42., 44. p.). Ezt az átfogó, globális választ, amely a „megtérés” szóban foglalható össze, a régi, már megtért olvasó később újra és újra megismétli „lokálisan”, életének egyes részleteire kiterjedően.
Az elemzés fő szempontjai
Dolgozatomnak ebben a fejezetében az eddigi vizsgálataim során kialakított elemzési keret alapjait mutatom be. Lévén szó folyamatban lévő kutatásról, ez a keret később még módosulhat, kiegészülhet új szempontokkal.
A vizsgálat dimenziói
A revíziók sajátossága, hogy készítőik több, nemegyszer egymástól eltérő fordítási megoldásokat diktáló követelménynek kívánnak megfelelni: (1) miközben hűek szeretnének maradni az eredetihez, sőt a revideálás alapjául szolgáló fordításváltozat pontatlan vagy hibás fordítási megoldásainak kiküszöbölésével azt szeretnék elérni, hogy a revízió szöveghűség szempontjából még jobb is legyen a kiinduló fordításváltozatnál, (2) meg szeretnék őrizni a revideálás alapjául szolgáló fordítás bizonyos értékeit is, ami gyakorlatilag bizonyos nyelvi megoldások megtartását jelenti változatlan vagy módosított formában, és persze (3) e viszonyítási pontoktól függetlenül, önmagában véve is szép és jól használható szöveget szeretnének létrehozni. Mindezeknek alapfeltételeként a revíziók készítőinek vigyázó tekintetüket (4) a célközönség nyelvi normájára és stílusnormájára kell vetniük, mivel attól csak „indokolt” esetben térhetnek el, azt sem „túl gyakran”.
Ebből a sajátságból következik, hogy ha egy revízió minőségét meg akarjuk ítélni, szükségünk van arra, hogy azt egyrészt összevessük (1) a forrásnyelvi szöveggel és (2) a kiinduló fordításváltozattal, másrészt (3) megvizsgáljuk mint önmagában vett szöveget, pl. stílusa vagy belső koherenciája szempontjából, ill. abból a szempontból, mennyire felel meg a célközönség szükségeinek. Mindeközben a vizsgált nyelvi és stilisztikai megoldásokat folyamatosan szembesítjük (4) az olvasóközönség nyelvi normájával és stílusnormájával, hiszen az attól „nagyon” eltérő megoldás viszonylag ritkán tekinthető a legjobb fordítási megoldásnak.
A görög eredetivel kapcsolatban el kell mondani, hogy az 1908. évi fordításváltozat ugyanarra a görög szövegváltozatra épült, mint az 1590. évi Vizsolyi Biblia Újszövetsége, a Textus Receptusra; ezzel szemben a 2011. évi Károlinak a görög alapszövegévé a Nestle-Aland-féle kritikai kiadás vált. Mivel tehát a 2011-ben megjelent fordításváltozatot a revíziót végző szakemberek a Nestle-Aland-féle kritikai kiadás szövegéhez igazították hozzá, az összehasonlításban nekem is ezt a görög szövegváltozatot kell használnom, és szem előtt kell tartanom, hogy némely változtatásokra nem azért volt szükség, mert az 1908. évi Károli pontatlan vagy régies lett volna, netán Károli olyat írt volna bele a fordításába, ami benne sem volt „az” eredetiben, hanem azért, mert a Nestle-Aland-féle görög szöveg legújabb kiadásában nem ugyanaz áll, mint a Textus Receptusban.
Ami a vizsgálat második dimenzióját illeti, amint arról föntebb már volt szó, az új revízió megoldásait az összes, revíziónak tekinthető és számomra elérhető 20. és 21. századi szövegváltozattal összehasonlítom, sőt számos esetben visszanyúlok egészen az 1685-ben megjelent Aranyas Bibliáig. Mivel a Kecskeméthy-féle, a Ravasz-féle és a Krisztus Szeretete Egyház-féle átdolgozás nyelvileg közel áll egymáshoz és a kiindulópontjukul szolgáló 1908. évi revízióhoz (egyik átdolgozás sem volt radikális), a fordítási variánsok száma nem olyan nagy, mint gondolhatnánk.25 Ezenkívül annak megítélése érdekében, hogy egy-egy kritikus helyen milyen további fordítási variánsok képzelhetők el, az összes számomra elérhető 20. és 21. századi magyar Újszövetség-fordítást felhasználom, beleértve a Károlitól (többé-kevésbé) független protestáns és római katolikus fordításokat is. Az összehasonlítás célja a kutatásnak ebben a kezdeti fázisában egyelőre nem annyira a hagyománykövetés eseteinek feltárása és elemzése, hanem a normakövetés vizsgálata.
A vizsgálat harmadik dimenziója tekintetében el kell mondani, hogy egyelőre nincsenek terveim az egyes fordításváltozatok – vagy valamelyikük – önelvű vizsgálatára, noha ahhoz, hogy a vizsgált fordításváltozatokról teljes legyen a képünk, egy ilyen megközelítés alkalmazása is hasznos volna.
A normakövetés kérdései, bár föntebb a normativitást önálló „dimenzióként” mutattam be, amint láttuk, annyira alapvetőek, hogy a célnyelvi közönség feltételezett nyelvi normájától, elvárásaitól sem (1) az eredetivel való összevetésben, sem (2) a kiinduló fordításváltozattal való összehasonlításban, sem (3) egy-egy revízió önmagában való vizsgálatában nem tekinthetünk el. Bármennyire pontosan tükrözné is például valamely fordítási megoldás a görög eredetit, bármennyire indokoltan hagyománykövető – vagy éppen hagyománytörő – volna is valamelyik revízió megoldása a kiinduló fordításváltozathoz képest, bármennyire példamutatóan koherens volna is valamely revízió szövege önmagában, ha a fordító megoldásai nincsenek összhangban a célnyelvi közönség (feltételezett) normájával, a megoldások ritkán tekinthetők elfogadhatónak.
A fentieknek megfelelően a kutatás jelenlegi fázisában két kulcsszó köré építem föl a vizsgálathoz szükséges szempontrendszert: az egyik a „pontosság” (szöveghűség), a másik pedig a „normativitás”.
Pontosság
Az eredeti szöveggel való összehasonlítás kulcsfogalma a „pontosság” vagy „szöveghűség”. A fordító célja az, hogy az adott forrásnyelvi szövegrészletnek megtalálja a tartalmi, formai és stilisztikai szempontból minél pontosabb célnyelvi megfelelőjét.
Lokális és globális pontosság
Egy-egy fordítási megoldás pontossága megítélhető lokálisan, a szöveg egy-egy helyére nézve, amikor a kérdés az, hogy ott, az adott mikrokontextusban mennyire van a fordítás összhangban az eredeti szöveg fogalmi tartalmával. Ugyanakkor a szöveg szintjén, azaz globálisan is szükséges vizsgálni a pontosságot.26 Szövegszinten a fordítás annál pontosabb, minél nagyobb mértékű benne a konkordativitás, azaz minél nagyobb mértékben sikerült a fordítónak, ill. a revíziót végző szakembernek elérnie azt, hogy egy-egy forrásnyelvi szónak amikor csak lehet, ugyanaz legyen a célnyelvi megfelelője, ill. egy-egy célnyelvi szó lehetőleg mindig ugyanannak a forrásnyelvi szónak legyen a fordításban a megfelelője, vagy általában, vagy legalább bizonyos kontextusokban. Úgy is mondhatnánk: a konkordativitásban az fejeződik ki, hogy az adott fordításban mennyire következetes a szóhasználat (és részben a toldalékhasználat is) olyankor, amikor két vagy több, egyaránt megfelelő alternatíva áll rendelkezésre; a konkordativitás a nyelvi koherencia egyik megnyilvánulása (vö. Munday 2001, 148. p.).27 A konkordativitás hiánya szövegszinten okoz jelentéseltolódást.
Az előzőekből következik, hogy a jelentéseltolódásokat kétféle kontextusban szükséges vizsgálni: lokálisan, azaz a szöveg egy-egy pontján, és globálisan, vagyis az egész szöveg viszonylatában. Maga a konkordativitás is vizsgálható és vizsgálandó mind lokális szinten (mennyire következetes egy-egy vers, ill. még inkább egy-egy perikópa szóhasználata), mind pedig globális szinten (mennyire következetes a szóhasználat a fordítás egészében). Mind a lokális, mind a globális konkordativitásnak az szab határt, hogy a fordítás nem, vagy csak egészen kivételesen válhat lokálisan pontatlanná, nehezen érthetővé vagy természetellenessé (vö. Nida 1964, 23., 56., 164–166. p.).
A globális pontossághoz hozzátartozik a forrásnyelvi regiszterek, szövegtípusok és műfajok célnyelvi megőrzésének problémája is (Newmark 1988, 39–44. p.); a célnyelvi szöveg regiszterbeli, szövegtípusbeli és műfaji kötöttségeinek mellőzése gyakori fordítói hiba (Hatim 2009, 46–52. p.; vö. még Van der Watt–Kruger 2002, 121–122., 126–127. p.). Különösen fontos a regiszterbeli, szövegtípusbeli és műfaji érzékenység a bibliafordításban, mivel a Biblia egyes könyvei nagyon sokféle nyelvi regisztert, szövegtípust és műfajt képviselnek, s ezzel együtt a stílusváltozatok széles skáláját vonultatják föl a fennkölten választékostól a viszonylag hétköznapiig. A szöveg műfaja a szöveg értelmezését is befolyásolja (Van der Watt–Kruger 2002, 127. p.).
Bár a lokális vs. globális megkülönböztetés a pontosság esetében különösen fontos, meg kell említeni, hogy ez a megkülönböztetés az olvashatóság, az élvezhetőség és a gyakorlati használhatóság megítélésénél is hasznos lehet. A Bibliában pl. vannak olyan igehelyek, ahol a pontosság kedvéért érdemes vállalni még a nehezebb olvashatóságot is, csak hogy a mondanivaló az adott ponton egyértelműen „átmenjen” (pl. némely páli levél érvelő részében). Ugyanakkor az ilyen nehézségekért jó, ha a fordító az olvasót a szöveg egy másik helyén mintegy kárpótolja, olyan helyen, ahol a pontosságnak nincs olyan nagy jelentősége. Például a szöveget élénkítő olyan eszközök, mint a metaforák, a különféle stílusalakzatok vagy a szójátékok sok esetben nem alkalmazhatók a szövegnek azon a helyén, amin az eredetiben szerepelnek, elhelyezhetők azonban a szöveg más pontján. Vagyis ami nem oldható meg lokálisan, arra lehet, hogy van megoldás globálisan (l. pl. Recker 1985, 235–239. p.; Klaudy 1999b, 155., 162–171. p.; Simigné 2006, 49–51. p.).28 A párbeszédek idézésének változatosabb módja is lehet olyan stílusélénkítő eszköz, amely kárpótolhatja az olvasót a szöveg más helyeinek nehezebb olvashatóságáért.
Jelentésbeli és szerkezeti eltolódások
Minden fordítás azért okoz „problémákat” mind a fordítónak, mind a befogadónak, mert a nyelvek közötti egybevágóság hiánya miatt nem lehet elkerülni a jelentésbeli és szerkezeti eltolódásokat, vagyis az „ideálisan pontos” fordítói megoldástól való eltérést. (Kivételt legfeljebb a nagyon rövid, pl. egymondatos vagy annál rövidebb szövegek képezhetnek, főleg viszonylag közeli rokon nyelvek közt; ott olykor „ideális pontosság”-gal is találkozhatunk, a jelentésbeli és szerkezeti eltolódások teljes hiányával.)
Amint tudjuk, a fordító számára nemegyszer több megoldási lehetőség is kínálkozik, melyek rendszerint mind „tökéletlenek”, mivel az eltérő fordítási variánsok, ha csak szikrányi mértékben is, de eltérő módon befolyásolják a szövegegész jelentését. Ezért azt, hogy a fordítás mennyire megfelelő, azaz mennyire felel meg a vele szemben támasztott elvárásoknak, a pontosság, az olvashatóság, az élvezhetőség és a gyakorlati használhatóság követelményének, leginkább annak az elemzésével lehet megállapítani, hogy az egyes fordítási variánsok milyen jelentésbeli és szerkezeti eltolódásokat eredményeznek a forrásnyelvi szöveg megoldásához képest. Azaz a szövegegész jelentése mennyire tükrözi a fordítás célja függvényében az eredeti szöveg jelentésének épp azokat a tartományait, amelyek az olvasó szempontjából lényegesek ahhoz, hogy a cél teljesüljön. Ha a szöveg végső célja a megértésen és gyönyörködtetésen túl valamilyen nagyon konkrét cselekvés végrehajtása, akkor a fordítás sikerességének megítélésében bizonyos mértékig azt is érdemes figyelembe venni, hogy ez a cselekvés végbement-e, ill. úgy, olyan mértékben ment-e végbe, mint a forrásnyelvi közösségben; ez a gyakorlati hasznosíthatóság fő mércéje.
A formális és a funkcionális ekvivalenciával kapcsolatos nyelvi ideológiák
Az, hogy a fordító a kétféle ekvivalencia – a formális és a funkcionális (dinamikus) – közül melyiket részesíti előnyben (l. pl. Nida 1964, 159. p.; 1978; Nida–Taber 1969; de Waard–Nida 1986/2002, 48–61. p.; Ryken 2004, Pecsuk 2012), egyrészt attól függ, hogy a pontosság elvárását hogyan értelmezi: a formai vagy a fogalmi pontosságot tartja-e fontosabbnak, s mennyire tartja lényegesnek a stilisztikai „pontosságot”, másrészt pedig attól, hogy számára mennyire fontos a jobb érthetőség és a nagyobb természetesség elérése. A kétféle megközelítés az ókortól kezdve megvan a fordítók körében, s korszakonként változott, hogy melyik dominált (Pecsuk 2008, 96–98. p.).
A fordítók magatartását lényegében két ellentétes nyelvi ideológia befolyásolja, a nyelvi formalizmus és a nyelvi kogitizmus. A nyelvi formalizmus az a meggyőződés, hogy a legpontosabb fordítás az, amely a lehető leghűbben követi a forrásnyelvi szöveg nyelvi elemeinek szerkezetét; ez a meggyőződés áll a formális ekvivalencián alapuló fordítási stratégiák hátterében. Ezzel szemben a nyelvi kogitizmus az a meggyőződés, hogy a szövegben, szövegrészletben megfogalmazódó gondolat elvonatkoztatható a nyelvi formától, és egy másik nyelven eltérő nyelvi formában is hiánytalanul visszaadható; ez a meggyőződés áll az ún. dinamikus vagy funkcionális ekvivalencián alapuló fordítási stratégiák hátterében (vö. Ryken 2004, 20–22. p.; Pecsuk 2012; Vladár 2012, 11. p.).29
Fordítási, fogalmazási és helyesírási hibák
A fordításhoz szervesen hozzátartoznak a figyelmetlenségből vagy hiányos nyelvtudásból fakadó fordítási hibák is, pl. félrefordítás, kihagyás, szándékolatlan többértelműség, nyelvtani hiba, stílustörés stb. (l. pl. Pym 1992; Albert 2003b; Aveling 2003; Heltai 2004–2005 II, 46–53. p.; vö. még Heltai 2004–2005 I, 419–422. p.). Ezek is jelentéseltolódást okoznak, ezért a fordítási hibák jelentős része a pontosság kapcsán vizsgálható. (Olyan hiba valószínűleg ritkán fordul elő, amely értelmetlenné tenné a szöveget, ha mégis, a következő javított kiadásban gyorsan kiküszöbölődik.) Szintén itt említhetők meg az értelemzavaró helyesírási hibák (a nem értelemzavaróak viszont inkább a nyelvi normához, a nyelvhelyességi kérdésekhez illenek).
A hibás fordítások („félrefordítás”) és a szokatlan, de még elfogadható fordítási megoldások („melléfordítás”)30 közt nincs éles határ, hiszen a különféle ún. átváltási műveletek31 alkalmazása során is következik be jelentéseltolódás. A jelentéseltolódás mértéke sem lehet önmagában elegendő kritérium a hibás és a szokatlan, de még elfogadható fordítási megoldás megkülönböztetésére, egyrészt azért, mert ennek a „mértéknek” a megállapítása elég nehezen helyezhető objektív alapokra, másrészt azért, mert az is számít, hogy az adott helyen nyelvi és stilisztikai szempontból lehetséges-e más, ill. jobb megoldás.
Nemcsak a „hibás” és a „szokatlan, de még elfogadható” fordítási megoldások közt nincs éles határ, hanem még a „hibás” és a „hibátlan” megoldások között sem, mivel az, hogy mit tekintsen a fordító hibás vagy hibátlan megoldásnak, erősen függ a fordítás elveitől. Ami pl. egy, a formális ekvivalencián alapuló fordításban fordítási hibának minősül, az egy, a dinamikus ekvivalencián alapuló fordításban hibátlan megoldás lehet és fordítva (konkrét példára l. Kustár 2012, 104. p.).
Normativitás
A fordításvizsgálat másik kulcsfogalma a „normativitás”. Amint azt föntebb már jeleztük is, amikor a revíziót végző szakember a legpontosabb megoldást keresi, amikor mérlegeli, hogy mit és mennyit őrizzen meg a korábbi fordításváltozatokból, amikor az adott fordításváltozat jellegének függvényében sajátos arculatot kíván adni fordításának stb., állandóan tekintettel kell lennie a célnyelvi befogadók (feltételezett) nyelvi normájára. Újra hangsúlyozni szeretném: nem valamiféle absztrakt „standard magyar nyelvi normára” kell itt gondolni, még ha a célnyelvi befogadók egy részének elvárásai a standard nyelvi normára épülnek is. (Vö. még Vladár 2012, 24. p.)
Persze nemcsak a „standard magyar nyelvi norma” problematikus fogalom, a „célközönség nyelvi normája” sem problémamentes. Fontos például, hogy ez a norma rétegzett, és más-más szövegtípusokkal szemben más-más elvárásokat támaszthat. Sok bibliaolvasó számára az elvárás épp az, hogy a bibliai szöveg ünnepélyes, emelkedett, „veretes” legyen (akkor is, ha az eredeti nem az), ezért – úgymond – természetesnek tartják a természetellenes, azaz az „általános”, a legtöbb szövegtípusban érvényesülő normától eltérő nyelvhasználatot, stílust. Az ilyen olvasók számára a „veretesség” még az érthetőségnél is nagyobb érték lehet; a cél nem is feltétlenül Isten üzenetének a megértése, hanem lehet az egy olyan vallási cselekedet (bibliaolvasás) végrehajtása is, amelyről úgy gondolják, hogy az kedves Isten előtt.
Az ilyen elvárások ellenére nem tűnik szerencsésnek a fordítás stílusát a vallásos emberek vallási irodalom iránti nyelvi elvárásaira alapozni, hanem érdemes tekintettel lenni a rokon szövegtípusokra; az újabb revíziók és fordítások általában ezt a gyakorlatot követik, bár kétségtelen, hogy a 2011. évi Károli-revízió számos engedményt tesz a nyelvi szakralizmus ideológiájában hívő vallásos olvasók javára (a „nyelvi szakralizmus” fogalmát l. alább), elsősorban az archaizmusok és redundáns névmások használatának területén (l. Lanstyák 2013c), bár az ilyen formák használata a kiinduló fordításváltozat hagyományos megfogalmazásaihoz való ragaszkodással, azaz hagyománykövetéssel is magyarázható.
Úgy gondolom, hogy a Biblia hatása szempontjából az a jó, ha a szövege lehetőleg a „világi” szóhasználatot és mondatfűzést követi. A „veretesség”, „ünnepélyesség” ugyanis azt sugallja, amiben a legtöbb vallásos ember mélyen hisz: hogy a Biblia meg a kereszténység „vasárnapra szól”, ünnepi valami, aminek a hétköznapi élethez nem sok köze van. És ennél jobban nem lehet tévedni! Ezért fontos, hogy a Biblia alapvetően a mai ember „világi” nyelvén szólaljon meg, és ha nem is a hétköznapi beszéd nyelvi normáját tükrözi (bár bizonyos szövegrészletekben ez is jó lehet), de legalább a mai modern széppróza mértékadó irányzatainak szóhasználatához, ill. általában nyelvi megformálásához igazodjon. Nem elsősorban azért, mert így egyszersmind érthetőbb is, hanem főleg azért, hogy a sugalmazása ez legyen: a Biblia üzenete a hétköznapokra is szól, sőt azokra szól leginkább, a Bibliának nem csak, sőt nem is elsősorban ünnepnapokon van olvasója számára mondanivalója, hanem a hétköznapi élethelyzetekben is, sőt leginkább ezekben. Mert igaz ugyan, hogy a Bibliát sokan sokféleképpen értelmezik, de abban talán mindenki megegyezik, aki végigolvasta és elgondolkodott rajta, hogy a fő üzenete ez: Isten az ember egész élete fölött Úr akar lenni, nem csak a vasárnapjai fölött.
A normativitás négy aspektusa
A normativitásnak négy fő aspektusát érdemes elkülöníteni: (1) az egyik az, hogy milyen mértékben érvényesül a fordításváltozatban az ún. fordításnyelv, azaz mennyi olyan nyelvi sajátosságot találunk a fordításban, amelyek a fordítás tényéből következnek (kontaktusjelenséget és fordításnyelvi jelenségeket), s nincsenek összhangban a vonatkozási pontot jelentő eredeti magyar szövegekben érvényesülő nyelvi normával; (2) a másik az, hogy mennyire törekszik az új fordításváltozat az ún. nyelvhelyességi szabályok követésére, akár a célnyelvi közönség normája, a természetesség vagy az érthetőség ellenében is; (3) a harmadik az, hogy a fordításváltozat stílusa mennyire követi a Bibliához legközelebb álló világi szépirodalmi alkotásokban megnyilvánuló stílusnormát; ezen belül különösen fontos kérdés az, hogy a szöveg mennyire tudott elszakadni a nyelvi változások miatt ma már archaikusnak érzett (régies, elavult vagy kihalt) nyelvi formáktól; (4) a negyedik az, hogy mennyire sikerült az új fordításváltozatból kiküszöbölni a nyelvi botlásokat; nemcsak a szó szoros értelmében vett nyelvbotlásokat vesszük ide, hanem a fogalmazási hibákat, pl. az egyeztetési hibákat és más pongyolaságokat is, amelyek nem teszik érthetetlenné a szöveget, legfeljebb félreérthetővé, többértelművé, vagy az is előfordul, hogy a botlások nem okoznak semmiféle értelmezési zavart, csak éppen normasértőek.
A fordításnyelvi jelenségek közül sok valószínűleg a fordítás keletkezésekor sem volt normatív, s ma sem az, legalábbis a Biblián kívüli, világi tárgyú szövegtípusokban. A nyelvhelyességi szabályoknak nem megfelelő formák nagyobbik része a mai magyar nyelvközösségben teljesen normatív, de akadnak a nyelvhelyességi szabályok közt olyanok is, amelyek az úzuson alapulnak, így megszegésük ténylegesen sértheti az adott szövegtípusban érvényesülő nyelvi normát (Lanstyák 2007). Ezzel szemben a ma archaikus, és emiatt normán kívül álló jelenségek az eredeti fordítás keletkezésének idejében normatívak voltak, csak az évszázadok során, a norma változása következtében normán kívülre kerültek, akárcsak az egyéb, ma hagyományként némely fordításban továbbélő formák. Ami a nyelvi botlásokat illeti, ezek jelentős része feltehetőleg korábban is botlásnak minősült, csak az eredeti fordítók, ill. a későbbi korrektorok és átdolgozók figyelmét elkerülték, ill. gyaníthatólag sok közülük épp a későbbi korrektorok és átdolgozók munkájának következménye.
A fordítást befolyásoló általánosabb nyelvi ideológiák
Mint minden szövegalkotást és -befogadást, a fordítás létrehozását és befogadását is befolyásolják a fordító és a befogadó általános nyelvi ideológiái is. A következőkben azokat említjük meg, amelyek feltételezésünk szerint különösen fontos szerepet kapnak a fordítások nyelvi arculatának alakításában.
A fordított szövegek nyelvi megformálását befolyásoló ideológiák közül első helyen a nyelvi konzervativizmust érdemes említeni, amely mint általánosabb nyelvi ideológia az a meggyőződés, hogy a nyelv hagyományos formái különleges értéket képviselnek, megőrzésük társadalmi, sőt kulturális és nemzeti érdek. Hívei nem riadnak vissza az olyan nyelvalakító tevékenységtől sem, melynek célja a nyelvi változások fékezése vagy akár visszafordítása. A nyelvi konzervativizmus mint nyelvhelyességi ideológia makroszinten az a meggyőződés, hogy az archaikusabb, több régies formát tartalmazó nyelvek vagy nyelvváltozatok (pl. nyelvcsaládok elszigetelődött, peremhelyzetű nyelvei; peremnyelvjárások) értékesebbek a nagyobb változáson átment nyelveknél, nyelvváltozatoknál; mikroszinten az a meggyőződés, hogy a hagyományos, a nyelvben régebb óta meglévő nyelvi formák eredendően helyesebbek, mint az újabban létrejöttek vagy bekerültek. A konzervativista nyelvi ideológia különösen a bibliafordításokban érvényesül erősen.
A konzervativizmushoz kapcsolódó további, a fordításokban alapvetően fontos szerepet játszó ideológia a nyelvi purizmus, amely makroszinten az a meggyőződés, hogy a hagyományos, nem idegen eredetű nyelvi formákat előnyben részesítő beszédmód értékesebb, mint az, amely nagyobb számban tartalmaz idegen eredetű nyelvi formákat; mikroszinten az a meggyőződés, hogy a hagyományos, nem idegen eredetű nyelvi formák eredendően helyesebbek, mint az idegen eredetű nyelvi formák (közvetlen kölcsönzéstermékek); hasonlóképpen az idegen minta nélküli, belső keletkezésű nyelvi formák eredendően helyesebbek, mint azok, melyeket idegen mintára alkottak (közvetett kölcsönzéstermékek). A magyar bibliafordítói hagyomány inkább csak az ún. közvetlen kölcsönszavak vonatkozásában purista, a közvetett kölcsönzéstermékek32 vonatkozásában jóval kevésbé. A közvetlen kölcsönszavak kerülésére már a Vizsolyi Biblia szerzői is törekedtek, ahogy ez kiderül a Biblia előszavából (l. Tóth 1994, 17. p.); talán ennek a következménye, hogy a mai magyar nyelvben is kevés olyan idegen szó van, amely „jól érzi magát” a Bibliában: az idegen szavak döntő többsége stilisztikailag kirí a Biblia szövegéből (l. Lanstyák 2013b). Pontosabban – kirínának, ha használnák őket, de a fordítók nyilván érzik ezt, és ritkán vezetnek be új idegen szavakat az újabb fordításokba.
Amikor a fordítók a célnyelvi olvasóközönség nyelvi normája helyett inkább a standard nyelvváltozat nyelvi normájának akarnak megfelelni, ezt a nyelvi standardizmus ideológiájának hatására teszik. A nyelvi standardizmus mint általánosabb nyelvi ideológia az a meggyőződés, hogy a standard nyelvváltozat kiemelkedő szerepű, a műveltség megszerzésének elengedhetetlen feltétele, a nyelv legfontosabb változata, a helyesség zsinórmértéke, a társadalmi előrehaladás pótolhatatlan eszköze, s ezért minden embernek elemi érdeke, hogy azt elsajátítsa és használja. A nyelvi standardizmus mint nyelvhelyességi ideológia makroszinten az a meggyőződés, hogy a standard nyelvváltozat eredendően értékesebb, magasabb rendű, fejlettebb, jobb, sőt szebb a többinél; mikroszinten az a meggyőződés, hogy a standard nyelvi formák eredendően helyesebbek, mint a más nyelvváltozatokhoz tartozó formák. Képviselői a standard nyelvváltozat normáját „a normá”-nak nevezik, s az összes többi fölé helyezik.
A nyelvi standardizmushoz szorosan kapcsolódik a nyelvi kodifikacionizmus, amely mikroszinten az a meggyőződés, hogy a kodifikációs célzatú szótárakban, nyelvtanokban, nyelvhelyességi kiadványokban (helyesként) szereplő nyelvi formák eredendően helyesebbek, mint azok, amelyek nem szerepelnek ezekben a kiadványokban, ill. ha szerepelnek, akkor kevésbé helyesként, helytelenként, nemstandardként stb. vannak feltüntetve. Mivel a fordító nagymértékben támaszkodik a kodifikációs kiadványokra, könnyen válhat meggyőződésévé, hogy az azokban található formák helyesebbek az azokból hiányzóknál.
Mivel a kodifikáció – legalábbis a magyar nyelvközösségben – aránytalanul nagy mértékben támaszkodik a (klasszikus) szépirodalmi alkotásokban érvényesülő nyelvi normára, a nyelvi standardizmus szinte „magával hozza” a nyelvi belletrizmus ideológiáját is, amely makroszinten az a meggyőződés, hogy a szépírók által használt nyelvi regiszterek, ill. a szépírók által létrehozott szövegek nyelvi szempontból különleges értékűek és jelentőségűek; mikroszinten az a meggyőződés, hogy a szépírók által használt nyelvi formák eredendően helyesebbek, mint a más foglalkozású emberek által használt nyelvi formák.
A kodifikáció hagyományosan az írott nyelvre támaszkodik; ez az alapja a nyelvi szkripturizmus ideológiájának, amely makroszinten nem más, mint az a meggyőződés, hogy az írott nyelvi termékek jobbak, értékesebbek, helyesebbek a beszélt nyelvieknél; az a törekvés, hogy a beszélt nyelvben is az írott nyelv normája érvényesüljön; mikroszinten arról a meggyőződésről van szó, hogy az írott nyelvi formák eredendően helyesebbek a beszélt nyelvi formáknál. Ez az ideológia alighanem erőteljesen befolyásolja a bibliafordítókat is, aminek egyik megnyilvánulásaként a narratív bibliai műfajok párbeszédei is inkább az írott, mint a beszélt nyelv jellegzetességeit tükrözik.
A nyelvi standardizmusból fakadó, a belletrizmussal rokon további fontos, a fordításokat is befolyásoló nyelvi ideológia a nyelvi elitizmus, amely makroszinten az a meggyőződés, hogy az iskolázottabb társadalmi rétegek nyelvhasználata eredendően értékesebb, jobb, helyesebb a kevésbé iskolázott társadalmi rétegekénél; mikroszinten az a meggyőződés, hogy az iskolázottabb társadalmi rétegek által használt nyelvi formák eredendően helyesebbek, mint a kevésbé iskolázott társadalmi rétegek által használt nyelvi formák. Bár némely nyelvközösségekben léteznek a kevésbé iskolázott lakossági rétegek nyelvhasználatát tükröző bibliafordítások, a magyar nyelvközösségben egy ilyen fordítás valószínűleg botrányos vállalkozásnak minősülne.
A fordítókat befolyásoló nyelvi ideológiák közé tartozik a nyelvi idiomizmus is, amely makroszinten az a meggyőződés, hogy az olyan nyelv, nyelvváltozat vagy diskurzus, amely nagymértékben „őrzi”, ill. tartalmazza az adott nyelvre sajátosan jellemző nyelvi formákat, eredendően értékesebb annál, amely ilyeneket csak kisebb számban tartalmaz; mikroszinten az a meggyőződés, hogy az adott nyelvre sajátosan jellemző nyelvi formák eredendően helyesebbek azoknál a formáknál, amelyek sok más nyelvben is megvannak, különösen pedig azoknál, amelyek idegen nyelvek hatására jöttek létre, mert „magyar gondolkodásmódot”, „magyar szemléletet” tükröznek. A fordítók az ilyen „magyaros” formákat kompenzációs stratégiaként is használják, mivel tudják, hogy a fordítás révén óhatatlanul kerülnek be a célnyelvi szövegbe „idegenszerűségek”.
A fordítók általában nagy súlyt fektetnek arra, hogy a célnyelvi szöveg természetes (l. föntebb) és tömör legyen. Az előbbihez kapcsolódik a nyelvi naturizmus ideológiája, amely makroszinten az a meggyőződés, hogy a közlés természetessége abszolút érték, a természetesebbnek tartott nyelvhasználat, ill. nyelvváltozatok értékesebbek, mint a kevésbé természetesnek érzett nyelvhasználat, ill. nyelvváltozatok; mikroszinten az a meggyőződés, hogy a beszélők által természetesebbnek érzett nyelvi formák eredendően helyesebbek, mint azok, amelyeket a beszélők nem éreznek annyira természetesnek. A fordítás természetessége különösen a dinamikus, ill. funkcionális ekvivalencia híveinek körében nagy érték (Pecsuk 2008, 98. p.). A tömörséggel kapcsolatos a nyelvi szintetizmus ideológiája, amelyet makroszinten olyan meggyőződésként határozhatunk meg, mely szerint a közlés tömörsége (tartalmi azonosság mellett) abszolút érték; mikroszinten olyan meggyőződésről van szó, mely szerint a szintetikus, tömör nyelvi formák eredendően helyesebbek az analitikusaknál, széttagolóaknál.
Végül említsünk még meg két olyan ideológiát, amely a közlés „igényességéhez” kapcsolódik, s a fordítókra nagy hatással van, általános beállítódásukból is következően. Az egyik a nyelvi perfekcionizmus, amely mint általánosabb nyelvi ideológia az a meggyőződés, hogy az igényes szóválasztás, gondos, pallérozott fogalmazás, valamint a nyelvhelyességi szabályok érvényesítése (a közléshelyzet jellegétől függetlenül) a nyelvhasználat természetes alapkövetelménye. Nyelvhelyességi ideológiaként a nyelvi perfekcionizmus makroszinten olyan meggyőződésként határozható meg, hogy az „igényes”, azaz nagyobb odafigyeléssel, nagyobb gonddal megformált (pl. következetesen valamely nyelvváltozathoz sorolható, kevés közveleges nyelvi formát tartalmazó vagy választékos vagy szaknyelvi szempontból szabatos stb.) diskurzusoknak eredendően nagyobb az értéke, mint az „igénytelen” diskurzusoknak, melyek létrehozása kevesebb mentális erőfeszítést igényel; mikroszinten arról a meggyőződésről van szó, hogy az „igényes” közlésre jellemző nyelvi formák eredendően helyesebbek, mint a kevésbé „igényes” közlésre jellemző formák.
A másik, a közlés igényességéhez kapcsolódó fontos nyelvi ideológia a nyelvi elegantizmus, amely makroszinten az a meggyőződés, hogy a választékosság abszolút érték; a nagyobb műgonddal megformált, választékos stílusértékű szövegek értékesebbek egyéb (pl. mindennapi beszélt nyelvi, közömbös vagy formális stílusértékű) szövegeknél; mikroszinten az a meggyőződés, hogy a nagyobb műgonddal megformált szövegekre jellemző, választékos stílusértékű nyelvi formák eredendően helyesebbek a bizalmas, közömbös vagy formális stílusértékű nyelvi formáknál. A fordítók a Biblia szövegéhez illőnek érzik a választékosságot, s hajlamosak olyankor is választékos formákat használni, amikor az eredeti szöveg inkább a hétköznapi nyelvhasználatot tükrözi.
A fordítást befolyásoló általánosabb nyelvi ideológiák közt van egy, melynek korábban nagy szerepe volt a bibliafordításban, különös tekintettel a formális ekvivalencián alapuló bibliafordításokra – a nyelvi szakralizmus. Általánosabb ideológiaként a nyelvi szakralizmust olyan meggyőződésként jellemezhetjük, melynek hívei szerint némely nyelvek és nyelvváltozatok, ill. nyelvi formák valamely istenség és annak követői szemében különleges vallási értékkel vagy akár isteni tulajdonságokkal bírnak, s így e nyelvek, nyelvváltozatok, ill. nyelvi formák használata egyszersmind az adott istenségnek tetsző vallási cselekedet. Nyelvhelyességi ideológiaként a nyelvi szakralizmus makroszinten az a meggyőződés, hogy a szentnek tekintett nyelvek és nyelvváltozatok nyelvi szempontból is különleges értéket képviselnek, s használatuk – legalábbis vallási kontextusban – helyénvalóbb, mint más nyelveké és nyelvváltozatoké; mikroszinten az a meggyőződés, hogy a szentnek tekintett nyelvekben, nyelvváltozatokban található sajátos nyelvi formák – legalábbis vallási kontextusban – helyesebbek, mint más, szakrális értékkel nem bíró nyelvi formák. Szemben pl. az iszlámmal vagy a római katolicizmussal a protestáns kereszténységre nem volt jellemző a nyelvi szakralizmus ideológiája (vö. Pecsuk 2012, 39. p.): ennek köszönhetően jelentek meg a különféle nemzeti nyelvű bibliafordítások.33 (A római katolikus vallás sajátossága, hogy ott a „szent nyelv”, ill. „szent szöveg” szerepét nem az eredeti héber-arámi, ill. görög szöveg, hanem a latin nyelv, ill. a Biblia latin nyelvű fordítása töltötte be.)34
Az említett nyelvi ideológiáknak megfelelő nyelvi megoldások alkalmazása során a fordításnak mind a négy aspektusa sérülhet: a pontosság, az olvashatóság és az élvezhetőség, ill. gyakorlati használhatóság is.
Összegzés
Annak a kutatásnak, melyen írásom alapul, közvetlen célja a Vizsolyi Biblia 20. és 21. századi revízióiban, ill. átdolgozásaiban található fordítási megoldások összehasonlító elemzése különösen a pontosság (szöveghűség) és a normakövetés szempontjából (a norma részének tekintve a stílusnormát is, sőt ennek nagy jelentőséget tulajdonítva), de a fő „alkalmazott nyelvészeti” kérdés, amely foglalkoztat, az, hogy hogyan lehet sikeresen modernizálni a Bibliát és más, egy-egy nyelvközösség által nagy becsben tartott irodalmi alkotásokat és fordításokat.
Dolgozatom ennek a kutatásnak nem az eredményeit adta közre, hanem néhány általánosabb tanulságát, s felvázolta annak a fogalmi keretnek az alapjait, melyben az eddig összegyűlt empirikus anyag kényelmesen elemezhető és bemutatható. Az empirikus anyag elemzésére és bemutatására a terjedelmi korlátok miatt nem volt mód, ezt későbbi publikációimban szeretném megtenni (ezek kéziratos változatára l. Lanstyák 2013b, 2013c).
A bevezetést követő három rövid fejezet bizonyos értelemben a dolgozat címének a magyarázata: az egyikben megpróbáltam körbejárni a „revízió” és több ehhez kapcsolódó rokon fogalom (újrafordítás, átdolgozás, javított kiadás) tartalmát, a másik kettőben röviden bemutattam a vizsgálatba bevont fordításokat, ill. revíziókat.
Dolgozatom érdemi részének első fejezete, melyben a fordítással szemben támasztott befogadói elvárásokról beszélek, mintegy megalapozásul szolgál az összehasonlító vizsgálat során kialakított szempontrendszer bemutatásához. Felhívom benne a figyelmet arra a tényre, hogy a fordításrevíziók vizsgálata alapvetően abban különbözik a fordítások vizsgálatától, hogy a kutató nemcsak a fordítás alapjául szolgáló forrásnyelvi szöveggel veti össze a célnyelvi szöveget, hanem egy vagy több korábbi fordításváltozattal is. Ez valójában a revideálást végző szakemberek munkájának kettősségéből következik, akik új szövegük megfogalmazásakor szintén tekintettel vannak mind a forrásnyelvi eredetire, mind pedig egy vagy több korábbi fordításváltozatra.
Az elemzés szempontjainak kijelöléséhez a befogadók, a célnyelvi olvasóközönség igényeiből indultam ki. A befogadók alapvetően azt várják el a fordítástól, hogy az „ugyanazt mondja”, mint az eredeti, és amennyire lehet, „ugyanúgy”, azaz pontos legyen; továbbá a fordítás olvasása közel akkora értelmi erőfeszítést igényeljen, mint az eredetié, ne (sokkal) nagyobbat; végül a fordítás nyújtson nagyjából ugyanolyan esztétikai élményt, mint az eredeti, ill. ha a szöveg gyakorlati célú, akkor e gyakorlati cél megvalósításának ugyanannyira legyen alkalmas eszköze, mint az eredeti. Ezek az elvárások annyira természetesek, hogy a legtöbb olvasó nem is annyira „elvárásokat” támaszt, hanem inkább jóhiszeműen (csúnyább, de találóbb szóval: naivan) feltételezi, hogy a fordítás ilyen.
E négy elvárás, ill. feltételezés közül a Biblia esetében a fogalmi pontosság a legfontosabb, hiszen az olvasó általában nem csupán úgy általában „olvasni” vagy „gyönyörködni” akar, hanem a Bibliának elsősorban a mondanivalójára kíváncsi; amennyiben megérti a Biblia mondanivalóját és Isten akaratát életére nézve, fontossá válik az is, hogy követni tudja a benne megfogalmazott gyakorlati útmutatásokat. Izgalmas kérdés, mitől függ az, hogy a bibliafordító mikor részesíti mégis előnyben az olvashatóságot vagy az élvezhetőséget a fogalmi pontosság vagy a gyakorlati hasznosíthatóság rovására. Ha a tudattalanul elkövetett fordítási hibáktól eltekintünk, a pontatlanabb megoldásokat végeredményben a jobb olvashatóság és/vagy a jobb élvezhetőség vagy a normakövetés kívánalma motiválja.
Amint az előzőek is implikálják, a fordítás pontatlanságai alapvetően két tényezőre vezethetők vissza: egyfelől az említett négy elvárás, ill. feltételezés ütközésére (ugyanaz a megoldás nem a legpontosabb és legkönnyebben olvasható és legjobban élvezhető és gyakorlatilag legjobban hasznosítható egyszerre), másfelől arra a törekvésre, hogy a szöveg összhangban legyen a célközönség nyelvi normájával. Emellett előfordul, hogy fordítási hibák miatt sérül a pontosság, amelyek a fordító figyelmetlensége vagy tudatlansága miatt kerülnek bele a szövegbe.
Ahhoz, hogy a „pontosság” fogalmat operacionalizálni lehessen, be kellett vezetni a jelentésbeli és szerkezeti „eltolódások” kategóriáját. A jelentés és a szerkezet kettőssége újabb elemzési szempont lehetne, ám a kutatás jelenlegi fázisában a komplexebb rálátás érdekében célszerűnek látszott a kettőt együtt kezelni. A fordítók és a fordításkutatók számára egyaránt alapvető kérdés, mi a kisebbik rossz olyankor, amikor a fogalmi és a szerkezeti pontosság (egybevágóság) konfliktusba kerül egymással: ha a fogalmi pontosság sérül a pontosabb szerkezeti megfelelés érdekében, vagy ha a szerkezeti megfelelés sérül a nagyobb fogalmi pontosság érdekében. A fordítói döntéseket két nyelvi (fordítási) ideológia szokta befolyásolni, a nyelvi formalizmus és a nyelvi kogitizmus. A nyelvi formalizmus inkább a laikus fordító intuitív fordítási megoldásaiból indul ki, s a formát részesíti előnyben a tartalommal szemben, míg a nyelvi kogitizmus inkább a hivatásos fordítók eljárásaira épít, azok „formabontó” megoldásainak indokául szolgál.
A pontosság (szöveghűség) vizsgálatát nehezíti, hogy az nem ítélhető meg teljes mértékben egy-egy szövegrészlet szemügyre vételével, hanem tekintettel kell lenni a szöveg egészére is, ami egyenesen következik abból a tényből, hogy a szöveg olyan szerves egész, melynek egyes részei szoros kapcsolatban vannak egymással. Erre a tényre utal a „lokális pontosság” vs. „globális pontosság” kettőssége. A lokálisan pontos és a globálisan pontos, konkordáns megoldás szintén ellentétbe kerül egymással, s mérlegelés tárgya, melyiket részesítse a fordító előnyben.
Az elemzési keret alapjainak bemutatását a normativitás azon aspektusainak felsorolásával zártam, melyek szerepet kapnak az empirikus vizsgálatban: a kontaktusjelenségek és egyéb fordításnyelvi jelenségek előfordulása; az ún. nyelvhelyességi szabályok követése vagy mellőzése; a rokon szövegtípusokban érvényesülő stílusnorma követése; a véletlenül elkövetett botlások előfordulása.
Dolgozatom utolsó részében a fordító munkáját befolyásoló néhány fontos ideológiát mutattam be. Itt most ehhez csak ennyit teszek hozzá: mivel ideológiamentes metanyelvi diskurzus nem létezik, fontos, hogy a kutató maga is a közvélemény elé tárja saját nyelvi ideológiáit. Ami engem illet, a felsorolt és röviden jellemzett ideológiák közül saját gondolkodásomat és a különféle fordítási megoldásokkal kapcsolatos értékítéleteimet leginkább a nyelvi standardizmus, a nyelvi konzervativizmus, a nyelvi idiomizmus, a nyelvi naturizmus és a nyelvi szintetizmus befolyásolja, ezeknek egy enyhébb, az adott szempontot nem abszolutizáló válfaja. A nyelvi szakralizmus ideológiáját nem fogadom ugyan el, de hiszek az eredeti bibliai szöveg ihletettségében a legnagyobb nyelvi egységtől kezdve egészen a legkisebb nyelvi egységig, s ezért a fordítás azon szakaszaiban, amelyek erős szellemi töltetűek (pl. Jézus számos tanítása, a levelek jelentős része), a nyelvi formalizmus ideológiájának megfelelő megoldásokat részesítem előnyben, más helyeken (pl. az elbeszélő szövegrészletekben) viszont inkább a nyelvi kogitizmus ideológiájával összhangban lévő megoldásokat.
Irodalom
Albert Sándor 2003a. Fordítás és filozófia. Budapest, Tinta Könyvkiadó.
Albert Sándor 2003b. A contresens fogalma a fordításelméletben. Fordítástudomány, 5/1., 44–59. p.
Aveling. Harry 2003. ‘Mistakes’ in Translation: A Functionalist Approach. CELT: A Journal of Culture, English Language Teaching & Literature 3/1., July, 1–12. p. http://www.soas.ac.uk/literatures/satranslations/Aveling.pdf (2013. augusztus 12-i letöltés.)
Baranyi József 2011. Elmúlt századok magyar bibliái. Evangéliumi Hírnök, 103/2–3., 11. p.
Baroni, Marco–Bernardini, Silvia 2006. A New Approach to the Study of Translationese: Machine-Learning the Difference between Original and Translated Text. Literary and Linaguistic Computing, 21/3., 259–274. p.
Berman, Antoine 1985/2000. Translation and the trials of the foreign. In Lawrence Venuti (szerk.): The Translation Studies Reader. London, Routledge, 284–298. p.
Bottyán János 1982. A magyar Biblia évszázadai. Budapest, Református Zsinati Iroda.
Catford, John C. 1965. A Linguistic Theory of Translation. London, Oxford University Press.
Csűry Bálint 1940. Károlyi Gáspár bibliafordításának nyelvi hatásához. Magyar Nyelv, 36/4., 238–248. p.
Desmidt, Isabelle 2009. „(Re)translation Revisited.” Meta: Translators’ Journal 54/4., 669–683. p.
Gáborjáni Szabó Botond 2008. Biblia és olvasás. In Heltai János–Gáborjáni Szabó Botond (szerk.): Biblia sacra hungarica. A könyv, „mely örök életet ád”. Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 57–72. p.
Gal, Susan 2006a. Contradictions of standard language in Europe: Implications for the study of practices and publics. Social Anthropology, 14., 163–181. p.
Gal, Susan 2006b. Linguistic Anthropology. In Brown, Keith (főszerk.): Encyclopedia of Language and Linguistics. 7. kötet. Oxford, Elsevier Publishers, (2. kiadás.) 171–185. p.
Grosjean, François 2001. The bilingual language modes. In Nicol, Janet L. (szerk.): One Mind, Two Languages: Bilingual Language Processing. Oxford, Blackwell, 1–22. p.
Gutt, Ernst-August 2004. Relevance theory and translation: Toward a new realism in Bible translation. International Meeting of the Society of Biblical Literature. Groningen, Netherlands.
Hatim, Basil 2009. Translating text in context. In Jeremy Munday (szerk.): The Routledge Companion to Translation Studies. Revised edition. London–New York, Routledge, 36–53. p.
Hegedüs Béla 2013. János evangéliumának eleje hat bibliafordításunkban. In Benő Attila–Fazakas Emese–Kádár Edit (szerk.): „…hogy legyen a víznek lefolyása…” Köszöntő kötet Szilágyi N. Sándor tiszteletére. Kolozsvár, EME, 181–186. p.
Heltai Pál 2004–2005. A fordító és a nyelvi normák I–III. Magyar Nyelvőr, 128/4., 407–434. p.; 129/1., 30–58. p.; 129/2., 165–172. p.
Heltai Pál 2012. Az ekvivalencia kérdései mű- és szakfordításban. In Dróth Júlia (szerk.): Szaknyelvoktatás és szakfordítás. Gödöllő, Szent István Egyetem, 7–20. p.
Horváth Péter Iván 2002. Mitől hiteles a fordítás? Fordítástudomány, 4/2., 38–45. p.
Klaudy Kinga 1994/2007. Fordítás és nyelvi norma. In Kemény Gábor–Kardos Tamás (szerk.): A magyar nyelvi norma érvényesülése napjaink nyelvhasználatában. Budapest, MTA Nyelvtudományi Intézet, 57–63. p. Újraközölve: Klaudy Kinga 2007. Nyelv és fordítás. Budapest, Tinta Könyvkiadó, 45–49. p.
Klaudy Kinga 1999a. Bevezetés a fordítás elméletébe. Budapest, Scholastica.
Klaudy Kinga 1999b. Bevezetés a fordítás gyakorlatába. Budapest, Scholastica.
Knoch, Adolf Ernst 1968. Concordant Commentary on the New Testament. Saugus, California, Concordant Publishing Concern.
Knoch, Adolf Ernst 1975. Concordant Greek Text. Canyon Country, California, Concordant Publishing Concern.
Koppel, Moshe–Ordan, Noam 2011. Translationese and Its Dialects. The 49th Annual Meeting of the ACL. Portland, Oregon, The Association for Computer Linguistics, 1318–1326. p.
Koskinen, Kaisa–Paloposki, Outi 2010. Retranslation. In Gambier, Yves–Doorslaer, Luc van (szerk.): Handbook of Translation Studies. Amsterdam/Philadelphia, John Benjamins, 294–298. p.
Kroskrity, Paul V. 2000. Regimenting languages. In uő. (szerk.): Regimes of Language. Santa Fe, Santa Fe School of American Research Press, 1–34. p.
Krupa, Viktor 2005. Štruktúrna neekvivalentnosť jazykov a problémy s prekladaním. In Keníž, Alojz (szerk.): Cieľový verzus východiskový jazyk. Letná škola prekladu 3. Bratislava, AnaPres, 57–65. p.
Kustár Zoltán 2012. Az új protestáns bibliafordítás (1975) folyamatban lévő revíziója és annak ószövetségi vonatkozásai. In Pecsuk Ottó (szerk.): A bibliarevízió műhelyéből. Budapest, Kálvin János Kiadó, 85–109. p.
Laihonen, Petteri 2004. A romániai bánsági (bánáti) tolerancia és többnyelvűség a nyelvi ideológiák tükrében. In Kovács Nóra–Osvát Anna–Szarka László (szerk.): Tér és terep. Tanulmányok az etnicitás és az identitás kérdésköréből III. Budapest, Akadémiai Kiadó, 81–97. p.
Laihonen, Petteri 2006. Egy finnországi nyelvész reflexiói a Bánságról. Korunk, 17/1., 46–54. p.
Laihonen, Petteri 2009a. Language Ideologies in the Romanian Banat. Analysis of Interviews and Academic Writings among the Hungarians and Germans. Jyväskylä, University of Jyväskylä.
Laihonen, Petteri 2009b. A magyar nyelvi standardhoz kapcsolódó nyelvi ideológiák a romániai Bánságban. In Lanstyák István–Menyhárt József–Szabómihály Gizella (szerk.): Tanulmányok a kétnyelvűségről IV. Dunaszerdahely, Gramma, 47–77. p.
Laihonen, Petteri 2009c. Nyelvi ideológiák a romániai Bánságban. In Borbély Anna–Vančoné Kremmer Ildikó–Hattyár Helga (szerk.): Nyelvideológiák, attitűdök és sztereotípiák. Budapest–Dunaszerdahely–Nyitra, Tinta Könyvkiadó, 321–329. p.
Lanstyák István 2002. A nyelvérintkezés szakszókincséről. Száz fogalom a kontaktológia tárgyköréből. In Gyurgyík László–Kocsis Aranka (szerk.): Társadalom – Tudomány. Tanulmányok a Mercurius Társadalomtudományi Kutatócsoport műhelyéből. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 73–95. p.
Lanstyák István 2006. A bibliafordítás néhány lexikológiai kérdése (Károli Gáspár fordítása alapján). In uő. Nyelvből nyelvbe. Tanulmányok a szókölcsönzésről, kódváltásról és fordításról. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 170–244. p. (Hivatkozások 245–257. p.)
Lanstyák István 2007. A nyelvhelyesség mint nyelvi probléma. Kisebbségkutatás, 16/2., 199–213. p.
Lanstyák István 2009a. Nyelvi ideológiák és filozófiák. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 11. évf. 1. sz. 27–44. p.
Lanstyák István 2010b. A nyelvi babonák életerejéről. Nyelvi ideológiák és filozófiák a Nyelvművelő kéziszótárban. In Beke Zsolt–Lanstyák István–Misad Katalin (szerk.): Hungarológia a szlovák kultúra kontextusában. Pozsony/Bratislava, Stimul, 95–116. p.; http://stella.uniba.sk/texty/HUNzbornik.pdf
Lanstyák István 2010c. Nyelvhelyesség és nyelvi ideológia. In Beke Zsolt–Lanstyák István–Misad Katalin (szerk.): Hungarológia a szlovák kultúra kontextusában. Pozsony/Bratislava, Stimul, 117–145. p.; http://stella.uniba.sk/texty/HUNzbornik.pdf
Lanstyák István 2011a. A nyelvi ideológiák néhány általános kérdéséről. In Misad Katalin–Csehy Zoltán (szerk.): Nova Posoniensia. Pozsony, Szenczi Molnár Albert Egyesület–Kalligram Kiadó, 13–57. p.
Lanstyák István 2011b. Nyelvi problémák és nyelvi ideológiák. In Hires-László Kornélia–Karmacsi Zoltán–Márku Anita (szerk.): Nyelvi mítoszok, ideológiák, nyelvpolitika és nyelvi emberi jogok Közép-Európában elméletben és gyakorlatban. A 16. Élőnyelvi Konferencia előadásai. Budapest, Tinta Könyvkiadó–II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Hodinka Antal Intézete, 48–58. p.
Lanstyák István 2013a. Nyelvi problémák a bibliafordításban. In Benő Attila–Fazakas Emese–Kádár Edit (szerk.): „…hogy legyen a víznek lefolyása…” Köszöntő kötet Szilágyi N. Sándor tiszteletére. Kolozsvár, EME, 309–318. p.
Lanstyák István 2013b. A „pontosság” aspektusa a Károli-biblia 20. és 21. századi revízióiban. Kézirat.
Lanstyák István 2013c. Normakövetés a Károli-biblia 20. és 21. századi revízióiban. Kézirat.
Lendvai, Endre 1996. Types of Untranslatable Jokes. In Klaudy Kinga–José Lambert–Sohár Anikó (szerk.): Translation Studies in Hungary. Budapest, Scholastica, 89–98. p.
Makkos Anikó 2011. Az újrafordítások szükségességéről A csudálatos Mary kapcsán. Fordítástudomány, 13/2., 96–106. p.
Maitz Péter 2006. A nyelvi nacionalizmus a dualizmus kori Magyarországon. Egy nyelvi ideológia elemei. Magyar Nyelv, 102/3., 307–322. p.
Márkus Mihály 2008. Magyar Bibliáink. Szemelvények régi bibliafordításainkból. In Heltai János–Gáborjáni Szabó Botond (szerk.): Biblia sacra hungarica. A könyv, „mely örök életet ád”. Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 73–92. p.
Melkumyan, Seda–Dabaghi, Azizollah 2011. The Benefits of Translation: With a Special Reference to the Armenian Translation of Five Short Stories by W. Saroyan. Asian Social Science, 7/10., 128–140. p.
Metzger, Bruce M. 1993. Theories of the Translation Process. Bibliotheca Sacra, 150., 140–150. p.
A. Molnár Ferenc 2009. A Biblia és anyanyelvünk. Magyartanítás, 50/1., 3–7. p.
Munday, Jeremy 2001. Introducing Translation Studies. Theories and Applications. London–New York, Routledge.
Newmark, Peter 1988. A Textbook of Translation. New York etc., Prentice Hall.
Nida, Eugene A. 1964. Toward a Science of Translating, with special reference to principles and procedures involved in Bible translating. Leiden, E. J. Brill.
Nida, Eugene 1978. Translation as Communication. In Gerhard Nickel (szerk.): Translation. Stuttgart, HochschulVerlag, 131–160. p.
Nida, Eugene–Taber, Charles 1969. The Theory and Practice of Translation. Leiden, E. J. Brill.
Paloposki, Outi–Koskinen, Kaisa 2004. A thousand and one translations: Revisiting retranslation. In Hansen, Gyde–Malmkjaer, Kirsten–Gile, Daniel (szerk.): Claims, Changes and Challenges in Translation Studies. Amsterdam/Philadelphia, John Benjamins, 27–38. p.
Paloposki, Outi–Koskinen, Kaisa 2010. Reprocessing texts. The fine line between retranslating and revising. Across Languages and Cultures, 11/1., 29–49. p.
Pecsuk Ottó 2008. A bibliafordítás nemzetközi elmélete és gyakorlata napjainkban. In Heltai János–Gáborjáni Szabó Botond (szerk.): Biblia sacra hungarica. A könyv, „mely örök életet ád”. Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 93–109. p.
Pecsuk Ottó 2012. A dinamikus/funkcionális ekvivalencia jelentése E. A. Nida munkáiban. In Pecsuk Ottó (szerk.): A bibliarevízió műhelyéből. Budapest, Kálvin János Kiadó, 38–50. p.
Pym, Anthony 1992. Translation Error Analysis and the Interface with Language Teaching. In Cay Dollerup–Anne Loddegaard (szerk.): The Teaching of Translation. Amsterdam, John Benjamins, 279–288. p.; http://usuaris.tinet.cat/apym/on-line/training/1992_ error.pdf (2013. augusztus 12-i letöltés.)
Rabin, Chaim Menachem 1958. The Linguistics of Translation. In Andrew D. Booth (szerk.): Aspects of Translation. London, Secker and Warburg, 123–145. p.
Recker, Ja. I. 1986. Lexikai transzformációk és formális logikai kategóriák. In Bart István–Klaudy Kinga (szerk.): A fordítás tudománya. Budapest, Tankönyvkiadó, 217–239. p.
Robin Edina 2012. Fordítások újraszerkesztése. Mit tesz a szerkesztő a fordított szöveggel? Filológia.hu, 3/2., 99–117. p.; http://www.filologia.hu/images/media/Filologia_ 2012-2.pdf (2013. szeptember 16-i letöltés.)
Ruzsiczky Éva 2003. A bibliafordítás néhány kérdése. Fordítástudomány, 5/1., 5–17. p.
Ryken, Leland 2004. Bible Translation Differences. Criteria for Excellence in Reading and Choosing a Bible Translation. Wheaton, Illinois, Crossway Books.
Santos, Diana 1995. On Grammatical Translationese. In Koskenniemi, Kimmo (szerk.): Short papers presented at the Tenth Scandinavian Conference on Computational Linguistics. Helsinki, 59–66. p.; http://www.linguateca.pt/Diana/download/ SantosNodalida95.pdf (2013. augusztus 12-i letöltés.)
Sebők Szilárd 2012a. A metaforák és a nyelvi ideológiák kapcsolata egyes metanyelvi diskurzusokban. In Misad Katalin–Csehy Zoltán (szerk.): Nova Posoniensia II. Pozsony, Szenczi Molnár Albert Egyesület–Kalligram Kiadó, 30–49. p.
Sebők Szilárd 2012b. A nyelvi ideológiák működési mechanizmusairól, avagy nyelvi ideológiák szem előtt tartása és „szembe állítása”. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 14. évf. 3. sz. 87–108. p.
Sharkas, Hala 2009. Translation Quality Assessment of Popular Science Articles. Zeitschrift Für Translationswissenschaft Und Fachkommunikation, 2., 42 –62. p.
Simigné Fenyő Sarolta 2006. A fordítás mint közvetítés. Stúdium, Miskolc.
Šimon, Ladislav 2005. O starnutí jazyka umeleckých prekladových textov. In Keníž Alojz (red.): Letná škola prekladu 3. Cieľový verzus východiskový jazyk. Zborník prednášok. 26. ročník. Bratislava, AnaPress.
Siponkoski, Nestori 2009. 145 Years of Finnish Shakespeare Retranslation: The Next Move. MikaEL: Kääntämisen ja tulkkauksen tutkimuksen symposiumin verkkojulkaisu, 3. http://www.academia.edu/218111/145_Years_of_Finnish_Shakespeare_Retranslation_The_Next_Move (2013. szeptember 16-i letöltés.)
Székely Tibor 1957/1999. A magyar bibliafordítások történetéből 1500–1955. Irodalomtörténeti tanulmány. Budapest.
Szabados Ágnes 2011. Angolról magyarra fordított szövegek idegenszerűségének vizsgálata. Fordítástudomány, 13/1., 58–77. p.
Szíjj Mária 2011. Egy fordítás újjászületése. Fordítástudomány, 13/1., 78–96. p.
Tirkkonen-Condit, Sonja 2002. Translationese – a myth or an empirical fact? Target, 14/2., 207–220. p.
Tóth Kálmán 1994. Bibliafordítás – Bibliamagyarázás. Budapest, Kálvin Kiadó.
P. Vásárhelyi Judit 2008. Vizsolyi Biblia. Egyházi Könyvtárak Egyesülése. http://www.eke.hu/ index.php/rendezvenyek/szakmai-napok/item/69 (2013. augusztus 12-i letöltés.)
Vladár Gábor 2012. Az 1975-ös (1990-ben revideált) protestáns Biblia újszövetségi szövegének folyamatban lévő revíziója. In Pecsuk Ottó (szerk.): A bibliarevízió műhelyéből. Budapest, Kálvin János Kiadó, 9–37. p.
Waard, Jan de–A. Nida, Eugene A. 1986/2002. Egyik nyelvről a másikra. Budapest, A Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója.
Watt, Jan G. van der–Kruger, Yolande 2002. Some considerations on Bible translation as complex process. Acta Theologica, Supplementum 2, 118–139. p.
Woolard, Kathryn A.–Schieffelin, Bambi B. 1994. Language Ideology. Annual Review of Anthropology, 23., 55–82. p.
Xianbin, He 2007. Translation norms and the translator’s agency. SKASE Journal of Translation and Interpretation, 2/1., 24–29. p.