Zsidók hetilapi aspektusból – Bars és Hont vármegye
Bevezetés
A 20. század harmincas éveinek második felében megvalósulni látszó magyar revíziós törekvések egyik részben beteljesedett állomása az első bécsi döntés néven ismertté vált, 1938. november 2-án olasz és német nagyhatalmi aláírással ellátott döntőbírósági határozat volt. Ennek következményeként a Magyarországnak visszajuttatott mintegy 12 ezer négyzetkilométernyi területen újraalakított vármegyék rendszere a magyar közigazgatás része lett.1 Nem egy esetben az így létrehívott vármegyék – a történelmi múlthoz viszonyítva területileg csonka állapotban kerültek a magyar állam birtokába – hivatalos megnevezésükben is ideiglenes állapotot tükröztek: közigazgatásilag egyelőre egyesített megnevezéssel. A visszacsatolt részeken december második feléig katonai közigazgatás volt érvényben, majd ezt követően teljes erővel indulhatott a magyar polgári és közigazgatási élet kiteljesedése. Az új magyar államterületen 1938. december közepi eszményi időponttal végrehajtott népösszeírás 1 041 401 lakost talált, amiből 81 720 személy vallotta magát izraelitának.2 Ez a visszacsatolt össznépesség 7,8%-a volt.
Nevében ideiglenes jelzővel alakították ki Léva központtal Bars és Hont vármegyét is, amelynek területét 4 járási (ipolysági, lévai, szobi és verebélyi) egységre bontották. Bars és Hont vármegye élére Koczor Gyula komáromi illetőségű főispán lett kinevezve, az alispáni széket pedig Sáska Dezső balassagyarmati lakos töltötte be. A tárgyalt időszakban Koczor főispánt Thuróczy Károly váltotta 1942-ben (egyben Nyitra-Pozsony vármegye főispánja is volt), majd 1944 tavaszán Thuróczy magas korára való tekintettel nyugalomba vonult és helyére dr. Kukorelly György királyi közjegyző, felsőházi tag lett kinevezve. Az alispán személyi kilétében 1941-ben történt változás, ekkor Sáskát dr. Hetényi Rezső cserélte, ő az egész további tárgyalt időszakban a helyén maradt.
Zsidók hetilapi aspektusból, 1938–1944
Munkám során a vármegye területén megjelenő Bars-Hont hetilapot vizsgáltam a zsidóságról írott, vele összefüggésben tudósított cikkei, írásai tükrében, mégpedig 1938 novemberétől (10.) – a visszacsatolást követő időszaktól kezdődően – egészen a lap utolsó megjelent számáig, vagyis 1944. november 26-ig. A bemutatásra kerülő időszakot két részre bontottam időhatárilag. Első intervallumként az 1938 novembere és 1943 vége közötti években megjelenő lapszámokat vizsgáltam, a másodikban pedig az 1944-es év lapszámait.
Bars és Hont vármegye egyetlen újságja a kezdetben Bars címen megjelenő hetilap volt, amely közművelődési és társadalmi hetilapként definiálta önmagát. Ilyen néven az orgánumot Holló Sándor alapította 1881-ben.3 Minden vasárnap reggel jelent meg. A lap 1942. május 3-án megjelenő számáig változatlanul ezen a néven látott napvilágot, ekkortól viszont Bars-Hont címre módosították. Profilképében és egyben tartalmában is változást jelentett, hogy immáron nemcsak közművelődési és társadalmi lapként határozták meg, hanem a politikai jelzőt is odaírva adták az olvasók kezébe. Általánosságban még annyi megjegyzendő, hogy az összekapcsolt vármegyék barsi része mindvégig hangsúlyosabban kapott teret a lapban.
A vizsgált időszakban a lap hasábjain a zsidó szó első alkalommal leírva 1938 decemberében tűnik fel, amikor összefoglalót adnak Jaross Andornak az Egyesült Magyar Párt lévai gyűlésén elhangzott beszédéből, ahol a tárca nélküli miniszter a jövő magyar államáról nyilatkozva a nagybankokkal kapcsolatban kiemelte, hogy meg kell szűnnie azok „szabadkőmives nemzetközi zsidó szellemmel” való telítettségének.4 A hetilapban legintenzívebben a zsidóknak a gazdasági életből történő kikapcsolása mellett érvelve írtak, vagy ilyen éllel irányították az olvasók figyelmét ellenük. A gazdasági életben „létező túltengésükről” tudósító cikkeket előfordulási arányában második hálás támadási felületként a magyar össztársadalomból, illetve a helyi társadalomból (értve ez alatt a megyeszékhelyet vagy bármelyik járási székhelyet, de akár csak a vidéket is) való kirekesztésük, elszigetelésük fontosságának az ecsetelése követte.
Hosszabb-rövidebb cikkekben írtak „az amúgy is egyre fokozottabban túlzsidaizált” társadalmi légkörről, ahol a zsidók nemkívánatos elemek lettek.5 A zsidóságot minden ilyen esetben idegen fajnak, vérnek, nem őshonos szellemi attitűdű csoportnak vagy egyszerűen alkalmazkodásra, beilleszkedésre képtelennek tüntették fel, amely az asszimilációnak csupán a látszatát keltette a magyar társadalom nem zsidó részének szemében. Jól illusztrálja, hogy mennyire nagy hangsúlyt fektettek a zsidók idegenségét hangsúlyozandó minden egyes momentumra, a névmagyarosításra alakult mozgalom: „Zsidóknál a faji összetartozandóságnak kritériuma nem a nyelv és a név, hanem a vallás. Zsidók névmagyarosítása nem kívánatos. A magyar nyelv és név nem teszi a zsidót magyarrá, mert vallása továbbra is zsidó fajiságához köti.”6
Ugyanakkor a lap például egyetlen alkalommal sem közölt összefoglalót a zsidótörvényekről, de más későbbi jogszabály értelmezésébe sem bocsátkozott különösebben. Nem ismertette azok tartalmi mibenlétét, holott például az ún. első zsidótörvény (1938. évi XV. tc. „a társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról” címmel) még a határkiigazítást megelőzően lépett életbe, és annak még ha kissé módosított vagy enyhébb formáját is, de kiterjesztették a visszacsatolás utáni területekre is.
A zsidó vagy a zsidóság – egyéni vagy kollektív szintű – megjelenítése minden alkalommal negatív értelemben történt. Minden, ami a magyar keresztény nemzettel mint egésszel, de akár csak az egyszerű nem zsidó magyar emberrel is negatívumként megesett a múltban, még tart akár a jelenben is vagy megeshet a jövőben, az a bűnbak szerepkörét betöltő zsidók/zsidóság számláján jelenik meg.
1939. március 26., 13. szám, 2. p. – A lévai Baross Szövetség csoportjának megalakulásáról beszámolva írta, hogy a létrejövő szövetség feladata „a magyar nép, a magyar nemzeti és keresztény iparos és kereskedőtársadalom megerősítése munkájában”, mivel évtizedekig azt szajkózták a magyarok fülébe, hogy a magyar nem való kereskedői pályára. „Így térítették le mesterségesen, propagandával a magyar ifjuságot a kereskedelmi pályáról, amit azután az idegenek foglaltak le maguknak és meggazdagodtak.”
1940. május 18., 20. szám, címlap – Séta a lévai Főutcán címmel tudósít arról, hogy a lévai főutcán a lakások többsége zsidó tulajdonban van. Majd viccesen kitér az írás arra, hogy ennek ellenére a kereskedelem mégsem biztos, hogy jó üzlet. „A zsidó kereskedő bizony nem gazdagodott meg. Sőt »tönkrement«. Most »saját« üzletében »segéd«. Volt keresztény segédje pedig annyira meggazdagodott »hatalmas« fizetéséből, hogy »megvette« az üzletet.” … „Sajnálatra méltó keresztények cégérül adták nevüket azoknak, akik a velük született idegen szellemiségük miatt nagy mesterei a törvények és rendeletek kijátszásának.” … „Tünjön el minden zsidó, félzsidó és stróman a magyar gazdasági poziciókból.”
1941. december 19., 51. szám, címlap – Az első címmel írt a zsidóság mozikra és színházakra való rátelepedéséről: „A rendezők, zeneszerzők nagy része is zsidó volt. A szinpadon hasonló volt a helyzet…” Majd így folytatta: „Igen, eltünt a zsidó szereplő, a zsidó szerző, de a szellem nem. Nézzük csak meg új filmjátékainkat. Vajjon hánynak van köze a magyar élethez? …Nem elég itt a zsidók kiküszöbölése, szükséges a szellemiségük eltüntetése is.”
Az egyesített vármegye fórumain zajló eseményekről minden alkalommal tudósítottak. Így a vármegye közigazgatási vagy törvényhatósági bizottságának ülésezéseiről, de a megyében megjelenő magas rangú vendég, vendégek fogadásáról, vagy például díszpolgári kinevezésről sem feledkeztek meg beszámolni. Amennyiben az ott elhangzottak utalást, programpontot tartalmaztak a zsidósággal összefüggésben, akkor arról szintén beszámoltak. Ugyanígy adták hírül a zsidóbirtokok átvételével és kiosztásával kapcsolatos tudnivalókat, függetlenül attól, hogy a Vármegyei Közjóléti Szövetkezet vagy a Vitézi Szék hatáskörébe eső birtokokról volt szó.
A vármegye irányítóinak az egész korszakon át halaszthatatlan megoldást váró szívügye volt az egyke elleni harc sikeres megvalósítása. A helyzet tényleges fontosságát, valamint súlyosságát mutatta, hogy az egykézés leküzdésére szabályrendelet-tervezetet alkottak a megye irányítói. Ebben a tervezetben sem számoltak a vármegye elöljárói a zsidókkal, vagyis valóban az élet minden szegletében korlátozni, visszaszorítani igyekeztek őket. A szabályrendelet-tervezetben a második zsidótörvényre hivatkozva, korlátozási elemként foglalva bele „a magyar fajnak tisztábbá tételét, az idegen keveredésektől való mentesítését” tűzték célul. Röviden, zsidó nem volt jogosult támogatást kapni.7
A lap ilyen formán közvetítője volt a vármegyei élet mikroklímájának, amit az országos politikai makroklíma impulzusokkal látott el.
Számos esetben – akár csak egy mondat erejéig is – foglalkozott a lap más vármegyék területén a zsidóságot célzó, velük szemben meghozott tiltásokkal; szabad mozgásukat szűkítő intézkedésekkel, vagy egyéb megszorításokkal, amiknek helyi bevezetésére is azonnal felhívták a figyelmet a megyénél vagy városvezetésnél. Pl.: 1941. július 13., 28. szám, 3. p. – „Rimaszombat képviselőtestülete kimondotta, hogy zsidók és megbizottaik a piacon délelőtt 10 óra előtt nem vásárolhatnak utcákon, közhelyeken nem csoportosulhatnak, sertészsírt nem vásárolhatnak. Hol késel Léva?” Vagy: 1941. július 20., 29. szám, 3. p. – „Ipolyságon, Miskolcon elkobozták a »zs« vitaminosok rádióit… és Léván?” Vagy: 1943. február 21., 8. szám, 3. p. – „Érsekújvárott a zsidóknál felhalmozott tüzelőanyagot a munkások között osztották szét.”
Bars és Hont vármegye hetilapja külpolitikai híreket szinte alig közölt. Amennyiben mégis, akkor általában a hitleri Németországgal kapcsolatosan tudósítottak, vagy a háború fejleményeiről írtak általánosságban (a magyar katonák áldozathozataláról, hősies helytállásukról), de mindig – értelemszerűen – kedvező színben tüntetve fel – még ha áldozatokkal járó volt is – a tengely helyzetét. Villanásszerűen előfordult, hogy a gonosz szereppel felruházott Szovjetunióról is jelentettek meg írást, természetesen elmarasztaló tartalommal. Egyéb alkalmakkor inkább ismeretterjesztő tartalommal rövid híradásokat közöltek a külfölddel kapcsolatban.
A szomszédos országok zsidóságával kapcsolatban nincs különösebb hírközlés; ebben kivételnek számít Szlovákia. (Megjegyzem, hogy nem egy alkalommal közöltek írást a Szlovákiában maradt magyarokkal kapcsolatban. Valamint többször képezte cikk tárgyát a vármegye északi részén nagyobb létszámban élő szlovákság kérdése.) Ebben az esetben gyéren, de előfordult, hogy utalást tettek az ottani zsidósággal szemben foganatosított megszorítások némelyikéről. Ami híradást közöltek, azt is leginkább a magyarországi zsidósággal szembeni szigor keményítésére való figyelemfelkeltésnek szánták. Pl.: 1942. április 12., 15. szám, 3. p. – „Szlovákiában még kenyérjegyre sem kapnak maceszt a zsidók.”
Külpolitikai tartalommal bíró történés volt a második bécsi döntés. Ennek kapcsán – zsidó vonatkozásban elmaradhatatlanul tett információszolgáltatást a lap: „Több mint százezer zsidó lakik a visszakerült területeken.”8
1944
Amint a vármegyei lap korábbi évfolyamainak tanulmányozása során is megállapítható, olvasóközönsége magából a hetilapból nagyon gyéren elégíthette ki mindennapi közéleti hírhiányát, amennyiben kizárólag ebből az orgánumból próbált értesülni a világ, s benne saját akkori hazája, Magyarország legmagasabb kormányzati, államéleti történéseiről. Az 1944. március 19-én lezajlott eseményt (a német megszállást) értelemszerűen hiába keresnénk az újság következő számában, mert arról semmit nem írtak. Viszont hogy változás állott be, azt lehetett tudni, mert üdvözölték az új belügyminisztert, Jaross Andort.9 Egy héttel később Uj idők címmel címlapi írás jelent meg a magyar belpolitikában történt irányváltozásról: „Uj idők uj szelei fujdogálnak a magyar belpolitikában és ismét előtérbe került a magyar élet régi fekélyének: a zsidókérdésnek immár tovább nem halasztható végleges, radikális és teljes megoldása.” Majd tovább folytatva a gondolatmenetet, miszerint eddig a kérdés végleges megoldásának kerékkötői maguk a zsidók voltak, most végre elérkezett az a pillanat, amikor végső elrendezést nyerhet a zsidókérdés. Így folytatta a cikkíró: „A magyar élet hivatott vezetői belátták, hogy a zsidóság fertőző fekélyét ki kell operálni. Itt nem lehet részletmegoldás! Jöjjön az operálókés, hasítson mélyen a fekélybe…”10
1944 áprilisától hírt adtak például a sárga csillag viselése ellen vétőkről, ugyanakkor arról egy sort sem írtak, hogy április 5-től voltak a zsidók kötelezve a megkülönböztetés jelének viselésére.11
A Bars-Hontban 1944 áprilisában megjelenő cikkek zsidóellenes éle – túlzás nélkül – becsmérlőbb, uszítóbb volt, és hangulatuk jobban kidomborodott a korábbi írások hangneméhez viszonyítva is; továbbá még erőteljesebben ostorozták az addigra amúgy is épp eléggé legyengített és kisemmizett vármegyei zsidókat. Fentebb már szó esett a strómanok elleni fellépésről, itt, 1944 áprilisában leplezetlen támadó éllel fordulnak ellenük a hetilap címlapján megjelenő írásban:12 „…A fővárosi sajtóban egyre-másra leplezik le az előkelőbbnél előkelőbb Aladárokat. Voltak és vannak Léván is ilyen Aladárok… Hirtelen semmiből keletkeztek nálunk is új álkeresztény existenciák. A zsidó főnök úrból segéd lett, de uj minőségében nem strapálta magát… Különfajtáju Aladárok voltak azok, akik legjobban büdöszsidóztak és nemzeti-szocialistálkodtak, közben a legbuzgóbb zsidókijárók voltak… Sajnos akadnak keresztények, akik az egész zsidó kérdést saját meggazdagodásuk kútfőjének tekintik. Minél többet szerezni – itt az idő – gondolják magukban. Ezektől a parazitáktól is meg kell szabadítani az országot. A zsidóvagyon lefoglalása nem egyesek meggazdagodását, hanem az egységes magyar nemzeti érdekeket szolgálja.”
Az 1944 májusában felállított gettók – a vármegye területén 3 gettót létesítettek: Ipolyságon, Léván, Verebélyen – létrehozása körüli történésekre sem „pazarolták” komolyabban a nyomdafestéket. A lévai gettó kapunyitása előtt egy nappal megjelenő számban mindössze a Különfélék rovat rövid híradásaiban számoltak be, bár a gettó területére eső utcákat tételesen felsorolták: „GETTÓ LÉVÁN. Az alispán a polgármester előterjesztésére Léván a zsidók tartózkodási helyéül a következő utcákat engedélyezte: Vágóhíd, Gömbös, Eötvös, Damjanich, Kígyó, Koháry, Klapka, Rothermere, Mártonffy, Bercsényi, Dobó, Tompa, Kersek, Bottka utcák, Flóra és Teleki terek és Magtárköz.”13
Ugyancsak a május 7-én újságolvasói kézbe kerülő számban olvashatott a vármegye a zselízi illetőségű Ungár Mária esetéről is, amely a keresztény hatóságokat döbbenettel töltötte el.14 Történt ugyanis, hogy Ungár Mária „a kutyájára is csillagot tett és ugy sétált”. Az eset természetesen nem kerülhette el a nyilvánosság figyelmét, és Ungár tette tárgyalást vont maga után. „A tárgyaláson méltatlankodott [mármint Ungár Mária – B.A.], hogy ilyen tréfáért is berendelték. Tette és kihívó viselkedése miatt őt is azonnal internálták és beszállították a toloncházba.”
Maradva a már többször idézett május 7-i számnál, ismételten megállapítható, hogy a hetilap – tulajdonképpen alig néhány órával vagyunk a maguk valóságában ténylegesen megnyíló vármegyei gettók kapunyitása előtt – az egyre inkább besűrűsödő zsidóellenes hangulatot, valamint a velük szembeni fokozottabb fellépést igyekszik hasábjain bemutatni. Amint az korábban sem okozott kifejezett nehézséget, így most sem kímélték a nyomdafestéket a zsidóság elmarasztalásától: a zsidóknak megtiltva, hogy „…vendéglőből, kifőzésekből haza hozassák kosztjukat”.15 A razziák szaporodása, és az azokról hírt szolgáltató írások úgyszintén az olvasók kedélyeit fűthették. Zsidórazzia Verebélyen – szólt az egyik híradás.16 Majd a folytatásban: „A multkoriban 20 zsidót szállitottak internálótáborba. A verebélyi jobboldali közvélemény azonban még jó néhányat szivesen utánuk küldene és megjegyezték azon jócsengésü urak nevét, akik még most is közbenjártak érdekükben. Megkezdték a zsidó lakások átvételét is. Jellemző az itteni zsidóságra, hogy még az idehelyezett keresztény tisztviselők lakás nélkül vagy egészségtelen lakásokban voltak kénytelenek meghuzódni, addig a zsidók 7-8 szobás lakásokban terpeszkedtek…”
A vármegyei zsidósággal szembeni fokozottabb fellépést tükrözi, hogy a gettóállítás időszakában és az azt követő néhány hétben valamivel intenzívebb zsidóellenes hangulatot közvetített a Bars-Hont.
Erre az időszakra esett az új főispán, dr. Kukorelly György beiktatása is, amelyről részletes beszámolót közöltek.17 Az új vezető nem hagyott kétséget afelől, hogy kinek a hű szolgája a nagypolitikában: „Én mindig vitéz Jaross Andor nemzetes urnak katonája voltam, vagyok és a főispáni székben is az maradok…” Az új főispán arról is számot adott – számolt be a hetilap –, hogy őt a felekezeti béke hívének ismerték korábbi vármegyéjében, majd a zsidókérdésről nyilatkozva leszögezte: „A zsidókérdés megoldásáról csak annyit mondok, hogy a kormány rendeleteit 100%-osan végre fogjuk hajtani, hogy elérhető legyen a végső cél: a zsidómentes Magyarország.”
A hetilapnak ugyanebben a számában jelent meg a kevés helyi közigazgatási hivatalosságtól származó Hirdetmény egyike, amelyik a lévai zsidóság lakásaira benyújtott igények, kérelmek elbírálásának a határidejével foglalkozott. A Léva város polgármesterétől származó felhívás egyben rávilágít a lévai lakásviszonyok, lakásigénylések problémájára is. A vonatkozó miniszterelnöki rendelet értelmében zsidóktól elvett lakások „…elsősorban közhivatalok és közérdekű intézmények elhelyezése céljából, valamint tényleges szolgálatot teljesítő közszolgálati alkalmazottak lakása céljára vétetnek igénybe és csak ezen igények kielégitése után jelölhetők ki nem közszolgálati alkalmazottak lakásaiként”.18
Bars és Hont vármegye hetilapja olvasóival megismertették – a rendőrség lévai kapitánysága közlésében teljes terjedelmében leközölt – a gettók belső rendjéül megállapított szabályzatot is. A tizenegy paragrafusba foglalt rendelet szabályozta például a zsidótanács felállítását, a zsidók tartózkodási helyéül megállapított terület utcai és egyéb megjelölését (a településrészt), és a „normális” élet kialakításához tartozó körülmények megszervezését.19
Ebben az időszakban foglalkozott a lap azokkal a nem zsidókkal is, akik a gettóba tömörített zsidóknak próbáltak esetlegesen valamit juttatni. „Vigyék a gettóba azokat is akik csomagokat visznek oda vagy a zsidóknak titokban tejet szereznek.”20
Mintegy kuriózumnak számíthat az a tudósítás, amely az ipolysági gettó belső életéről, annak felépítéséről jelent meg Riport az ipolysági gettóból címmel.21 Érdekessége folytán álljon itt az egész írás.
„Ipolyság és környékének zsidósága május 8-tól kezdve a részükre hatóságilag kijelölt gettóban lakik. Alkalmunk volt meglátogatni a szigorú zár alá vett városrészt. Dr. Pályi Pál főszolgabíró vezetésével érdeklődve léptünk be az elkülönített részbe. A jól ismert utcák képe külsőleg alig változott, mindössze népesebbnek tűnt fel, mint azelőtt. A Szondy utcában néhány lépést menve az egyik kapun jól látható felirás ötlik szemünkbe: „Tanácsadó központi iroda”. Itt ellenőrzik a gettó területére való belépést és az onnan való távozást, itt adnak a belépőknek tájékoztatást az egyes családok és személyek elhelyezése felől stb. Tovább menve több sárga karszalagos zsidót látunk. A karszalagon különböző betűk, O orvos R rendőr stb., a telep különböző szolgálatainak szervei. Minden ház kapuján ott a lakók pontos névjegyzéke. Az utcák rendesek, tiszták, a máskor zsúfolt utcaközök ebédidő lévén üresek. Jobboldalt az orvosi és betegszobát jelző tábla tűnik szemünkbe. Belépünk. Megtekintjük az orvosi rendelőt, az ötágyas betegszobát. A gettó lakosainak egészségi állapota jó, jelenti az orvos. Innen a közös konyhába visz utunk. Ez a legszegényebbek közös étkezőhelye. 150-en étkeznek itt. Az ebéd kiosztása már megtörtént: bableves és lekváros gombóc volt az ebéd. Végigmegyünk a girbe-görbe utcákon, mindenütt rend és fegyelem. A Malom-utca felé kanyarodunk, egy táblával megjelölt kutat találunk, ivóvize szennyes lehetett, néhány könnyebb bélhurutos megbetegedést okozott. Azóta a betegek rendbe jöttek. A főszolgabíró utasítja a telep vezetőit, hogy keressenek érintkezést a tiszti főorvossal a kút vizének fertőtlenítése ügyében. Egy pillantást vetünk a távolabbi ún. Vida-telepre. Ott vannak elkülönítve az elmebeteg, tüdővészes és az elaggott zsidók. Megtudjuk, hogy még van egy távolabbi telep is, a város másik végén a régebbi zsidó menhelyen van a kórház, külön orvossal. Az egészségügy tehát kellően meg van szervezve, úgy hogy fertőzés sem a telepet, sem a közeli érintkező városrészeket nem fenyegeti. Sőt egy fogorvos is berendezheti a közeli napokban rendelőjét a gettóban.
Kiérve a gettóban megállapíthatjuk, hogy illetékes hatóságunk a vonatkozó kormányrendeletekhez híven gondosan és erélyesen, de mindig emberies bánásmóddal oldotta meg a zsidók elkülönitésének nehéz feladatát városunkban.”
A cikk végén a szerkesztő fűzött rövid, de annál magasztalóbb megjegyzést az ipolysági főszolgabíró zsidókérdés megoldásában véghezvitt munkájához: „Minden dícséretet megérdemel a járás főszolgabírája az ipolysági gettó kijelölésével nem csak elkülönítette a zsidókat, de 95 addig ott lakó szegény magyar munkáscsaládot juttatott egészségesebb, jobb lakáshoz.”
Ahogy a „riportból” és a hozzáadott toldalékból kitűnik, az ipolysági főszolgabíró remek, kifogásolhatatlan munkát végzett. A gettóban lakó zsidók életét bemutatva pedig, bár szigorúan elzárva a szabad élettől, szinte idilli hangulatban szólt a tudósító. Holott a falon belül több zajlott ennél. A valóságos belső gettóélet ettől keményebb volt, a kielégítő körülményeket fájdalmakkal teli vallatások és állandó félelemérzet járta át.
A vármegyei zsidóság deportálása előtt néhány nappal megjelenő számban a lévai rendőrkapitányság vezetője hívta fel a lakosság figyelmét, hogy amennyiben tudomásuk van olyanról, aki zsidóktól származó értékeket, ingóságot rejteget, azt jelentsék, mert különben bűnpártolás címén ellenük is fellépnek.22 Az esetlegesen zsidó értékeket rejtegetőkre egyéb, lágyabb felszólítást is közzétettek a Bars-Hontban. A melengetőbb megfogalmazás egyebek mellett a felebarátiság rosszul felfogott és helytelen megnyilvánulásának ábrázolja az így cselekedők egy részét. Eszerint vannak, akik „részben anyagi előnyök, részben pedig helytelenül értelmezett felebaráti szempontból zsidó értékeket vettek magukhoz, illetőleg rejtettek el”.23
Nem egészen egy héttel a vármegyei zsidóság deportálása után nagyon rövid hírben adták tudtul a zsidókat ért történést: „A lévai gettót megszüntették és a zsidókat junius 13-án Léváról és az egész barsmegyei részből kitelepitették.”24 Ugyanebben a kiadásban ugyanilyen rövidséggel szarkasztikusan azt is megjegyezték: „Junius 13. Léva örök örömünnepe lesz.”25
A deportálások után elszórtan bár, de jelentek meg még a hátrahagyott zsidó vagyonnal kapcsolatban tudósítások, amelyek a lakásaikban található élelmiszerek felhasználásáról szóltak,26 vagy egyszerűen felhívás volt azon keresztények felé, akiknél a zsidók esetlegesen közkönyvtári kölcsönzött könyveket helyeztek el, hogy azokat juttassák vissza.27
Bars és Hont vármegye hetilapja érdemben a vizsgált időszakban az 1944. július 9-én megjelenő számában28 foglalkozott a magyarországi zsidóság eltávolítása utáni „gazdasági őrségváltás” fontosabb feladataival. A cikk írója az eljövendő küzdelemmel kapcsolatban leszögezte: „A zsidó szellem fertőzése mélyen beivódott a keresztény társadalomba, nehéz lesz azt onnan kiszellőztetni olyanformán, hogy nyugodt lélekkel elmondhassuk, hogy nos, most már igazán tiszta levegő leng Magyarország felett s aki ezt a magyar levegőt szivja, az legbensőbb gondolkozásában, szivében, lelkében is kereszténnyé válik.”
A vármegyei hetilap megjelenő utolsó számáig még elszórtan fel-felbukkant utalás, hivatkozás a zsidók visszamaradt ingóságai, ingatlanjai kapcsán, de ezek inkább már csak tájékoztató jellegű híradások voltak. Például az augusztus 27-én megjelenő számban a zsidó üzletek értékesítésével foglalkoztak,29 de ugyanilyen témában írtak még szeptember elején is.30
A hetilap ismert utolsó száma 1944. november 26-án jelent meg.
Zárszó – a történész töprengése
A fent megjelent írás a Kassán megrendezett emlékkonferencián elhangzott előadás írott, és szerkesztett változata. Időkorláti okokból az ide csatolt zárszó ott nem hangozhatott el, azonban a szerző véleményét tükrözi a (ma) dél-szlovákiai történelmi események történeti feldolgozottságát, kutatottságát illetően holokauszt ügyben.
A rendezvény egyik nyitóbeszédében hangzott el, hogy 1994-ben már rendeztek hasonló jellegű tudományos tanácskozást a holokauszt témájában Kassán. Ott és akkor nyilallt belém a fájó, szellemileg dühítő, és mindezt fanyar keserűséggel vegyítő felismerés, miszerint nem elképzelhetetlen, hogy újabb húsz, talán több esztendeig nem kerülnek élesebb megvilágításba az érintett és bemutatott területeken zajló események. És hogy miért? Mert prózai okoknál fogva nem lesz kerek az évforduló.
Jelen írást lehet vitaindító, de akár továbbtöprengésre késztető is. A tény akkor is tény marad: az első bécsi döntés – 1938. november 2. – eredményeként Magyarországhoz visszacsatolt dél-szlovákiai területek zsidóságot érintő történeti aspektusai történettudományilag többszempontúan feltérképezetlenek. Kutatásilag sem intézményi, sem más módon fel nem karolt állapotban találjuk a történelem e szeletét. Arról nem is beszélve, hogy a nevezett nagyhatalmi döntés területéről elszállított áldozatokat sem kell egyértelműen a magyar oldal veszteségi listájához csatolni. Ugyanis van, aki például ezt a (cseh)szlovák háborús emberveszteségi hiányhoz tartozónak ítéli pusztán abból a megfontolásból, hogy a területek a háború végeztével ismét Csehszlovákia részét képezték.
Az említettek mentén bátorkodom megkérdezni: mi okozza e területek behatóbb kutatásainak hiányát, elhanyagoltságát? Talán a már említett intézményi lefedettség hiánya? Talán a szaktörténészi apparátus hiánya? Esetleg az anyagiaké, hogy meginduljon a terület szisztematikus feltérképezése, és levéltári forrásainak tudatos gyűjtése? Kérdések sora burjánzik. Amennyiben tudunk és legfőképp akarunk pontosítva kérdezni a vázolt témakörben, akkor talán a kutatásokig is eljutunk. Remélhetőleg nem újabb húsz esztendő múlva. Mert még a témához kellő kitartással és apró mozaikmunkával élő emlékezetet is lehet találni. A látható emberi élet azonban – mint tudjuk – véges. De ugyanígy a tárgyi adat- és emlékhordozók is talán itt rejtőznek, csupán utánuk kellene kérdezni és összegyűjteni őket.
Ugyanakkor azt sem tartom kizártnak, hogy egyszerűen a társadalomtudományok, benne a múltkutatás tudományának inflációs küszöbére léptünk, ahol a múlt szakszerű és ténypontos feltárása nem minden alkalommal fontos. Oda, ahol az infláció mellett a relativizálás kitölti a szakmai kérdések ütköztetési és továbbgondolási csatornáit. A relativizálók pedig mindössze egy apró tényt nem vesznek figyelembe, mégpedig azt, hogy a települések döntő hányadából eltűnt egy közösség, létszámára való tekintet nélkül. És nem kihalt az elmúlt évtizedek során, vagy elköltözött más vidékre. Egyszerűen kiemelték és megsemmisítették. Persze az itt maradottak természetesnek vélik a jelent.
A 70. évforduló kapcsán elhangzott ünnepi beszédek szónokai szinte kivétel nélkül annak fontosságát hangsúlyozták, hogy az emlékezés, a történésekre hitelt érdemlő emlékezés elengedhetetlenül fontos. Hogy a történtek ismerete, egész pontosan a hiteles ismerete továbbéljen. De kérdem én: mindent elkövettünk, hogy legyen miből emlékezni?
Attila Baki
Jews from the aspect of weekly papers in the Bars and Hont counties
The centre of the region reannexed to Hungary in November 1938 (temporarily called Bars and Hont county) was Léva, and its only weekly paper was published with the title Bars-Hont. In this study I examine the mentioned weekly from November 1938 up to its cease in November 1944, from the point of view how it had related towards the local Jews. The weekly most intensively argued for the exclusion of the Jews from economic life, and used a tough anti-Semitic tone in every respect, condemning the Jews even after their deportation: „The infection by the Jewish spirit has deeply ingrained into the Christian society, therefore it will be difficult to ventilate it in a way that we can easily say that the air above Hungary is really clean.”
Attila Baki 323.12(=411.16)
Jews from the aspect of weekly papers in the Bars and Hont counties 323.14 070(=511.141)(437.6)”1938/1944”
Keywords: Bars-Hont weekly, Léva (Levice) and surroundings, anti-Semitism.