Bringéus, Nils-Arvid: Volksfrömmigkeit. Schwedische religionsethnologische Studien. (Liszka József)

Népi vallásosság alatt a magyar és a közép-európai kutatás általában a hivatalos egyházi gyakorlattól kisebb-nagyobb mértékben eltérő, általában más eredetű vallási képzetekkel, elemekkel is kiegészített vallási tudatot és gyakorlatot, kultuszt érti. Ján Komorovský szlovák vallásetnológus szellemes megfogalmazásában a népi vallásosság a hivatalos egyházi gyakorlat folklorizálódott megnyilvánulási formája. Ebben az értelemben lehet beszélni „népi katolicizmusról”, „népi protestantizmusról” stb. Ezzel szemben vannak olyan nézetek is, amelyek egyrészt minden, a népi közegben fellelhető vallási képzetet és gyakorlatot (a hivatalos egyházi gyakorlatnak megfelelőt és a szűkebb értelemben vett „népi vallásosságot egyaránt), tehát a „nép” teljes vallásosságát, másrészt – az előbbieket tovább tágítva, azokhoz kapcsolva – a kereszténység előtti, „pogány” hiedelemrendszer(ek) maradványait, továbbá az újabb „vallási” mozgalmak jelenségeit összességében a népi vallásosság körébe sorolja. Utóbbi nem annyira a magyar, mint inkább a skandináv néprajzra a jellemző. A svéd és norvég vallási néprajz népi vallásosság alatt minden hiedelemképzet és az azokhoz kapcsolódó praktikák, kultusz összességét érti. „Primitív néphitelemek” ugyanúgy részei a népi vallásosságnak, mint a keresztény egyházi kultusz. Azon túl erősek a vallás- és egyháztörténeti kötődései, miközben az ún. kis- és szabadegyházak, szekták kérdését is erőteljesebben vonják be vizsgálódási körükbe. Foglalkoznak például a samanizmus és a satanizmus kérdéseivel egyaránt.

A svéd népi vallásosság kutatási módszereibe, eredményeibe nyújt bepillantást Nils-Arvid Bringéusnak, a svéd etnológia élő klasszikusának legújabb, német nyelven megjelent kötete. A néprajztudományban egyre fontosabb szerepet kapó képek vizsgálati lehetőségeit összegző munkája (Volkstümliche Bilderkunde. München, 1982), majd az európai etnológia módszereit bemutató kötete (Der Mensch als Kulturwesen. Eine Einführung in die europäische Ethnologie. Würzburg, 1990) után jelentkezett a most szóban forgó kiadvánnyal. Benne a népi vallásosság témakörébe tartozó tíz korábbi dolgozatát gyúrta többé-kevésbé egységes egésszé. Az első hét fejezet tulajdonképpen egy-egy esettanulmány, míg a maradék három a svéd vallási néprajz történetét vázolja. A kötetet az egyes tanulmányokhoz kapcsolódó tanulságos képanyag, valamint irodalomjegyzék egészíti ki. Utóbbit kár, hogy nem dolgozta át a kötet gondozója a német olvasó számára, hiszen belőle úgy tűnhet, mintha például a szerzőnek, Nils-Arvid Bringéusnak egyetlen sora sem jelent volna meg németül, pedig a most bemutatásra kerülő gyűjtemény több tanulmánya is olvasható volt már különféle német szaklapokban korábban is.

A kötetben olvasható írások tudománytörténeti hátterének jobb megértése érdekében mi szemlénket az utolsó három fejezet bemutatásával kezdjük.

A népi vallásosság kutatása a svéd néprajzban nagy vonalakban hasonló pályát futott be, mint a magyarban, csak bizonyos fáziseltolódással – a svédek javára. A 19–20. század fordulóján a svéd néprajzkutatást a népi vallásosság még csak addig érdekelte, amíg az bizonyos archaikus, kereszténység előtti elemeket is tartalmazott, közvetített. A 20. század első évtizedeiben viszont már az egyháztörténetből kisarjadva egyre inkább megerősödött a népi vallásosság kutatása, viszont ez – például a magyar gyakorlattól eltérően – alapvetően a különféle írásos dokumentumok elemzésén nyugodott. „A népi vallásosságról teljes kép csak a kikérdezéses módszer alkalmazásával rajzolható. Ebben az időben viszont sem a teológusok, sem a történészek nem voltak hajlandóak »aggastyánokat és asszonynépeket« meghallgatni. Csak miután Angliából az »oral history« módszerét importálták, terjedt el ez a módszer a skandináv térségben is. Ezt követően nemcsak az írott, hanem az elmondott szónak is forrásértéket tulajdonítottak már” – írja Bringéus. A harmincas években a legjelentősebb szerepe ebben a tudományszak önállósodását jelző folyamatban Hilding Pleijelnek (1893–1988) volt. Munkássága kritikus (!) értékelésének a szerző a kötetben két tanulmányt is szentelt. Módszertanilag, kutatásszervezési szempontból is tanulságos a Pleijel által elindított nagyszabású kérdőíves felmérés részletes ismertetése, továbbá a beérkezett adatlapokra alapozott Egyháztörténeti Archívum létrehozásának és szerkezetének a bemutatása (utóbbi – nevével ellentétben – a népi vallásosság további kutatásának gazdag, máig kiaknázatlan tárháza is egyben). A második világháború után, az akkor tetőző szekularizáció hatására a népi vallásosság kutatása lényegében stagnált, s csak az 1970-es és 1980-as években lendült föl ismét.

A szerző által közölt esettanulmányok szépen példázzák, miként egységesítette a kereszténység az egyes európai népek kultúráit. A svéd paraszt a gabona elvetése előtt például ugyanúgy levette a kalapját, és egy fohászt mondott el, mint ahogy azt magyar vagy szlovák társa tette. A svéd és dán családok ugyanazt az – egyébként németből származó – fohászt mondták el ebéd előtt, mint aminek közeli variánsait a magyar reformátusok és római katolikusok: „Komm, Herr Jesu, sei unser Gast, und segne das was uns bescheret hast” – „Édes Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk.” Mindamellett persze bizonyos helyi sajátosságok is megőrződtek, s ezek nem feltétlenül a reformáció utáni szakadásból következtek. A svéd lutheránusok sok olyan kultuszelemet őriztek meg, amelyek a római katolikusokra jellemzőek. Közben a termésért bemutatott hálaadó istentisztelet intézményét kezdetben nem ismerték például, hanem a német lutheránusoktól vették át fokozatosan, s csak a 20. század elejére vált Svédországban általánossá. A terjedésben a svéd egyház központilag nem avatkozott bele, miközben azonban egyes papok hozzájárultak ezen istentiszteletek népszerűsítéséhez.

Számomra az egyik legmegragadóbb eszszé az Angyal vendégségben (Engel zu Gast) című volt, amelyben a több mint hetven esztendős szerző az ún. kulturális önelemzés módszerével kutatása objektumául saját magát választva a maga angyal-képét vizsgálja. A módszer annál is inkább jól illeszkedik Bringéus már korábban is gyakorolt módszeréhez, mivel segítségével nem a néprajz hagyományos kutatási objektumát, a – valljuk be – többé-kevésbé megfoghatatlan „nép”-et, hanem az embert mint kultúrlényt (Mensch als Kulturwesen) vizsgálja – önnön személyén keresztül. Végiggondolja és -magyarázza az emlékeit a nagyanya, az anya, az apa, majd a saját maga angyal-képéről, arról, hogy milyen szerepet töltöttek be a különféle angyalábrázolások az egyes vizsgált személyek életében és – fejében. Végül hangsúlyozza, hogy az ő angyalképe nyilván más, mint leánytestvéreié, akik pedig ugyanazon angyalkép-kulisszák és ráhatások között élték le gyermekéveiket, mint ő. Azért – írja –, mivel „ki-ki saját gyermekkorát élete későbbi tapasztalatainak szűrőjén keresztül szemléli”. E sorokat olvasva több dolog is óhatatlanul az ember eszébe jut. Egyrészt az, hogy ugyanilyen relatív az idős adatközlők visszaemlékezése is, holott a néprajztudománynak a közelmúltig legfontosabb forrásaként tartjuk őket nyilván. Ami igaz is, csakhogy kellő kritikával kezelendő forrásról van szó, amiről gyakran hajlamosak vagyunk megfeledkezni, s az adatközlők nyújtotta információkat, információmorzsákat megfellebbezhetetlen igazságként tálaljuk. Másrészt a kulturális önanalízis mint kutatási módszer kapcsán az ember eszébe jutnak azon kollégák sirámai, akik pénzhiányra hivatkozva nem végzik munkájukat. Természetesen a legtöbb néprajzi kutatáshoz valóban szükség van pénzre, ám azért annak hiánya nem mentesít a munkától. Tudományszakunknak éppen az a szépsége, hogy rengeteg kutatási módszer, hozzáállás alkalmazható benne, s ezek egyike a kulturális önelemzés (kulturelle Selbstanalyse) lehetősége.

A szerző az egyik tanulmány bevezetőjében utal arra, hogy a néprajztudománynak, amennyiben történeti diszciplínaként kívánja meghatározni önmagát, egy rendkívül fontos, mondhatni meghatározó forráscsoportját, az adatközlők visszaemlékezéseit hovatovább nélkülöznie kell. Más, mindmáig kiaknázatlan forráscsoportokat kell tehát találnia és értékelnie (ilyenek a különféle röplapok, ponyvanyomtatványok, újsághírek stb.), illetve a már ismert forrásokat (például a régebbi terepkutatások eredményeként az adattárakban található paraszti visszaemlékezéseket) új, más kérdésföltevések alapján, újraértékelve elemeznie. Nos Bringéus ezekhez az új forráscsoportokhoz, újszerű elemzési módszerekhez is példákat nyújt. Ilyen többek között az angyalképzetről írott, már említett tanulmánya, továbbá a különféle házi áldások, röplapok és ponyvanyomtatványok stb. elemzése. Tanulságos és csábító lenne Bringéus tanulmányait széljegyzetelve hazai példákkal kiegészíteni, hiszen nincs a könyvben egyetlen olyan tárgyalt jelenség sem, amelynek ne lenne meg pandanja a kelet-közép-európai népek populáris kultúrájában is (csak néhány példa: az érintési mágia, a bő termést biztosító körmenetek kérdése, a jutalmazott és büntetett szobrok problematikája, az asztali ima széles kultúrtörténeti kérdésköre stb.). E lehetősége(ke)t meghagyva későbbi, konkrét jelenségeket tárgyaló tanulmányok számára, végezetül a szerző által alkalmazott kutatási, elemzési és interpretálási módszert szeretném kiemelni.

Bringéus egész munkásságát, szemléletmódját meghatározta az a történet, amelyet gimnazista korában hallott Hilding Pleijel előadásában. Egy dán falu templomában szokás volt, hogy a fehérre meszelt fal egy bizonyos pontjánál az arra elhaladó nők és férfiak térdet hajtottak, illetve meghajoltak. A cselekmény okát azzal magyarázták, hogy ez itt egy régi szokás. A templom rekonstrukciója során, miután leverték a vakolatot, a fehér festék alól egy középkori Mária-ábrázolás került a napvilágra. Az evangélikus dán falu lakói tehát egy reformáció előtti cselekménysort őriztek meg a 20. századig. A történet másodlagos folklórjelenségként vonul végig tudományszakunkon, s Paul Sartoritól (1910) kezdve Hilding Pleijelen (1944) át Walter Hartingerrel (1992) bezárólag sokan idézték már. Szimbolikus jelentőségű Bringéus számára is, hiszen a most szóban forgó könyvében is általában mai jelenségeket, illetve ma is gyakorolt szokásokat mutat be történeti perspektívából. Miközben tehát az itt és most érzékelhető jelenség pontos és részletes leírását adja, megkísérli annak történeti gyökereit is feltárni. Gyakran egészen a zsidó hagyományokig megy vissza, s nyomon követi az adott jelenség változásait, a kereszténység s azon belül is a római katolikus, illetve protestáns egyház és népi vallásosság gyakorlatában. A tanulmányok mindegyike igen érzékeny a változások érzékeltetésére is. Az asztali imádság funkció- és jelentésváltozásait például a termékenységvarázslásból kiindulva a közösségi és egyéni (családi) hitéleten keresztül az NDK-beli „asztali imával” bezárólag – a „résztvevők” szerepére, személyére, azok magatartására is kitérve – széles kultúrtörténeti kontextusba helyezve ábrázolja. Tanulságosak továbbá azok a példái is, amelyek egy-egy vallási képzet, formula felekezeti és etnikai, nyelvi határokat is átlépő, különféle röplapok, ponyvanyomtatványok segítségével viszonylag nagy területen és gyorsan terjedő jelenségére mutatnak rá. A szájhagyomány és a nyomtatott hagyomány kölcsönhatásaira is szép példákat vonultat föl. Összegezve: tudományszakunk legszebb hagyományai és figyelmet érdemlő modernsége, s mindez élvezetes, jól követhető stílusban van jelen Nils-Arvid Bringéus munkájában.

Liszka József