Ortvay Tivadar – A tudósok köztársaságának képviselője – 1.

Ortvay Tivadar katolikus pap, történész, régész, őskortörténeti, művészet- és politikatörténeti, természetrajzi és tudomány-népszerűsítő művek szerzője, ahogy a Pozsonyban 1876-ban megjelent írói névtár jellemzi, „szorgalmas és jeles történetnyomozó és régiségbúvár” (Moenich–Vutkovich 1876, 356. p.), kétségkívül a 19. század második felének és a 20. század elejének egyik legjelentősebb magyarországi társadalomtudósa.

Otthonosan mozgott a történet- és földrajztudomány, egyháztörténet, régészet, éremtan és művelődéstörténet cseppet sem akadálymentes, sőt felettébb igényes, szakmai felkészültséget, széles látókört, olvasottságot és újító lelkületet követelő területein. Sokrétű tudósi és majd fél évszázadot felölelő kutatói és publikációs tevékenysége annál inkább figyelemre méltó, mert ez a fajta polihisztori habitus napjainkra a társadalomtudományok specializálódásával, a történeti iskolák és képviselőik bizonyos fokú kanonizálódásával, az akadémiai műhelymunka elefántcsonttoronyba való bezárulásával (visszavonulásával) kiveszett, és inkább kivételnek, mint szabálynak számít. Manapság a történész szűk területen mozog vagy mainstream témákhoz nyúl, illetve azokhoz alkalmazkodik. A tudományos diskurzust a szociologizált modellek és nagystruktúrák tematizálják. Az újból és újból felbukkanó konjunkturális fogalmak, például identitás, kisebbség, elitek a reneszánszukat élik. A jelen sziszifuszi erőfeszítéseinek halmazaiból intellektuális felüdülés a historiográfiai hagyományokhoz való visszakanyarodás, de természetesen nem az ott való végleges lehorgonyzásról van szó, hanem ösztönző impulzusok befogadásáról.

Ez a tanulmány nem foglalkozhat az Ortvay-világ izgalmas és kiterjedt terrénumával és változatos domborzati viszonyaival, azok körültekintő bejárásával, szemrevételezésével. Ortvay 25 éves korától 73 éves koráig alkotott. 48 év alkotómunkájának részletes értékelésére természetszerűleg nem vállalkozhatom. Életrajzának legfontosabb állomásait kívánom bemutatni, és tudományos karrierjének vázlatos megrajzolására teszek kísérletet. Sokrétű munkásságát és szellemi irányultságát tézisszerűen, életrajzába ágyazom. Külön figyelmet szentelek a régészet, egyháztörténet és a város-, illetve régiótörténet területein kifejtett munkásságának, valamint az egyéb társadalomtudományi diszciplínákba vagy aldiszciplínákba (történeti földrajz, művészettörténet) besorolható műveit is bemutatom. Ortvay Pozsony-recepciójával és a város történelméről kialakított képével a várostörténeti fejezeten belül foglalkozom.

A pozsonyi és budapesti kutatást, ugyanúgy a kézirat megszületését Frideczky János és az Agentura Pacis Posonium nagylelkűen támogatta 2013-ban.1 Ortvay szellemi világának a feltérképezéséhez fontos impulzusokat adott a 2013. november 25-én, születésének 170. évfordulója alkalmából rendezett Ortvay-konferencia a Pozsonyi Casinóban.

A tanulmány kalandra és együttgondolkodásra hív, nem pótolhat egy több szempontú Ortvay-biográfiát. Annak megírására ösztönözhet. Emellett abban a reményben született, hogy Ortvay Tivadar emlékének az ápolására, egy pozsonyi Ortvay-kultusz felettébb szükséges voltára felhívjuk a figyelmet és tudományos munkásságát a jelen szakmai diskurzusába emeljük be. Elhunytának ez évi 100. évfordulója erre is kötelezhet bennünket.

Családi gyökerek, szülőföld

A „hallgatag és szerény”, „lelkiismeretes buzgalmú” Ortvay Tivadar Károly, eredeti nevén Orthmayr, 1843. november 18-án született Csiklován/Csiklovabányán.2

Ortvay egy különleges történeti régióban látta meg a napvilágot. A 18–19. századi Bánátban (Bánságban) ugyanis nem utolsósorban a bécsi udvar gazdaság- és telepítéspolitikájának eredményeképpen differenciált munkamegosztási rendszer működött, gazdaságilag fejlett kultúrtáj volt. Mezőgazdasági, ipari és pénzügyi potenciálja a történelmi Magyarország legjelentősebb régiói közé emelte.3 Ez a gazdag múltú terület az etnikai és nyelvi tarkaság, sokféleség szinonimája: román, német, cseh, szlovák, különböző délszláv és balkáni népelemek, magyar, zsidó és cigány, sőt ugyan elenyésző arányban, de osztrák és francia élt egymás mellett évszázadokon keresztül. A hosszan elnyúló Csiklovabánya festői helyen, a bánáti erdős hegyek között található, a Krassó-Szörény megyei Oravicabányától délre, román etnikai területen, melyet nyugatról román–német vegyes terület és német etnikai sziget határolt.4

Ortvay német katolikus családban született. Lakásuk a csiklovai bányaigazgatóság épületében volt. A széles környéken híres, meredek sziklafalra épült, a Bánát legjelentősebb Mária-búcsújáró helyén, a helyi Sarlós Boldogasszony templomban keresztelték meg.5

A török hódoltság után német, cseh és egyéb telepesek, műszaki szakemberek, bányászok és ércverő munkások, illetve a több hullámban betelepülő román szénégetők lendítették fel itt a bányászatot. A település, melynek neve kora középkori szláv betelepülésre utalhat (Kiss 2006, 499. p.), a századok folyamán mindig román és ortodox többségű volt, valamint jelentős, aranymosásra szakosodott román anyanyelvű cigány kisebbséggel rendelkezett. A 18. század folyamán, a Temesi bánság bécsi telepítési mozgalma során betelepült németek a 19. század közepén adatolható 10% körüli aránya a 20. század elejére a töredékére csökkent.6

A Német- és Oláh-Csiklovára tagolódó község már a középkorban híres volt rézbányászatáról, de vasat és ólmot is bányásztak itt. Csiklova a 18. század második felében és a 19. század első felében élte a virágkorát. A település bányaipara 1718-tól a bécsi udvar folyamatos befektetéseinek és fejlesztéseinek köszönhetően (kiterjedt nyersanyagfeltárás, kohók, vízi energia felhasználása) lendült fel. Csiklován épült fel a régió első rézolvasztó kemencéje. A 19. század elején pedig meghatározó szerepet játszott a bánáti kohóipar, ércbányászat és -feldolgozás terén. Királyi pénzverdéje I. Ferenc uralkodása alatt működött, rézpénzeket vertek benne. (Kókai 2010, 80., 81. p.) A 19. század második felében az Osztrák–Magyar Államvasút Társaság fektetett be a csiklovai bányákba és modernizálta a termelést. A helyi sörgyártás a közelmúltig élő hagyományt képez. Kezdetei a német bányajogban rögzített kiváltságokra vezethetők vissza. (Woth 2006, 12–13. p.) A település gazdag növényvilágát már a 19. század első felében felfedezték és feltérképezték a külföldi botanikusok. (Flora, 1840, I. kötet, 363–364. p.) A falu jelentős szőlőtermő vidéken helyezkedett el. (Boros 2006, 10. p.)

Az Orthmayr család valamikor a 18. század folyamán telepedett le Boksánbányán, amely a Bánát meghatározó ipari-bányászati központja volt. Ortvay nagy- és dédapja a boksánbányai műveknél bányafőnökként dolgozott.7

Apja Orthmayr Károly, aki „folyékonyan beszélte a magyar nyelvet”, a selmecbányai bányászati akadémián végzett és két évet a nagyváradi jogakadémián tanult. A csiklovai bányák igazgatója volt. A magyar forradalmi kormány valószínűleg 1848-ban kinevezte a boksáni bányák főnökének, de a szabadságharc bukása után erről a posztról távoznia kellett. Szentkláray Jenő8 utal Ortvay apjának patrióta érzelmeire („a forradalmi mozgalmakban élénkebben nyilvánította hazafias érzelmeit”). Orthmayr Károly emiatt került a temesvári vizsgáló bizottság elé. A boksánbányai, jövedelmezőbb hivataltól ezután megfosztották, és a csiklovai bányák élére került vissza. Az Ortvay család ekkor költözött vissza Csiklovára. Apja 1857–1858-ban került az Osztrák–Magyar Államvasút Társaság szolgálatába, miután az állami bányabirtokokat a vállalat felvásárolta. Szászkabányára nevezték ki, majd egy erdélyi vasmű igazgatója lett. Betegsége miatt megvált állásától és Boksánbányán telepedett le, ahol 1864-ben hunyt el. (Szentkláray 1922, 8., 10. p.)

Anyja a horvát gyökerekkel is rendelkező, magyarul töredékesen beszélő Jendrássik Emília, aki orvosokat és ügyvédeket felmutató családból származott. Orthmayr Károly 1840. május 11-én vette feleségül. (Szentkláray 1922, 5–6. p.) Négy fiúgyermekük született: Miksa, Tivadar, István és Béla.9 Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy idősebb testvérének, Miksának a fia az elismert matematikus és fizikus, Ortvay Rudolf, az unokaöccse volt.10

A fiatal Ortvay gyermekkorában nem tudott magyarul. A családban a társalgási nyelv a német volt. Joggal feltételezhető, hogy vallásosságát az erős helyi német katolikus identitás, a Mária-kultusz, a család mélyen megélt katolikussága és hitbuzgalma ébresztette fel, mélyítette el.11 Idős korában betegen és magányosan sokszor visszakanyarodott gyermekéveihez.12 Apró mozzanat, de lehet, hogy bizonyos fokú valóságtartalommal bír: a történelem iránti érdeklődése, az új ismereteknek a felfedezése kiskorára visszavezethető. Az 1904-es pozsonyi tudomány-népszerűsítő előadásán ugyanis egy csiklovai emlékképet villantott fel, amire még hatvanegy évesen is emlékezett.13

Iskolái, papi pályája és a fiatal történész szárnypróbálgatásai

Elemi iskoláit 1850–1855 között német nyelven Csiklován és Oravicán végezte.14 Apja 1854 őszén a nagyváradi premontrei gimnáziumba íratta be, ahol Ortvay nyolc évet töltött.15 Valószínűleg apja helyismerete és a gimnázium hírneve döntött tanulmányairól. Itt tanult meg magyarul és vállalt magyar identitásának a gyökerei is ide vezethetők vissza. Külön szerette a görög és latin nyelvet, a történelmet és irodalmat. Gimnáziumi tanárai nagy hatással voltak szellemi fejlődésére. (Szentkláray 1922, 9. p.) Középiskolai évei alatt magyar és német nyelvű verseket, novellákat, tájismertetéseket írt, de ezekből kevés jelent meg. A Nefelejts című lapban közölte első történeti elbeszélését. A Katholikus Néplapban több történeti cikket publikált. (Moenich–Vutkovich 1876, 356. p.)

Érettségi után 1862-ben jelentkezett a csanádi egyházmegye teológiai líceumába Temesvárott. A szemináriumban a magyar gyakorlóiskola megszervezője volt és az egylet elnöke lett. Az egylet pályadíját a régi magyarok vallásával foglalkozó tanulmányával nyerte el. Negyedéves teológusként megyéspüspöki jóváhagyással szerpappá szentelték. (Szentkláray 1922, 10. p.) 1866-ban dicséretes előmenetellel befejezte szemináriumi tanulmányait. Bonnaz Sándor16 csanádi püspök „fiatal koránál fogva pápai dispensatioval” 1866. július 20-án Temesvárott áldozópappá avatta. Első miséjét családtagjai és rokonai jelenlétében a boksáni plébániatemplomban tartotta. 1866 és 1870 között segédlelkész és hitoktató volt Nagykikindán, Oravicabányán és Fehértemplomban.17

Az 1870-es év fordulópont a fiatal, ambiciózus, tudósnak készülő Ortvay életében. A csanádi egyházmegye vezetése – személy szerint Bonnaz Sándor – tudományos igyekezetét méltányolta. Két, mellesleg névtelenül megjelent tanulmányára felfigyelve kinevezte Lugosra helyettes gimnáziumi tanárnak.

Az 1868-as, az idáig ismeretlen és Ortvay nevével nem jelölt Bél Mátyás-kézirat (De servitute Hungarica) kritikai ismertetéséről és a rá egy évre közölt Itészet és vitiligatizmus című értekezésről van szó.18

A Bél-féle dolgozatot nem véletlenül ajánlotta a Csanád megyei hittantári karnak, mert történészi szárnypróbálgatásait és kutatásait jó néhányan pártolták. A latin nyelvű Bél Mátyás-kéziratot, mely a magyar jobbágyság történeti fejlődésével foglalkozott, Knauz Nándor19 bocsátotta rendelkezésére, aki az idő tájt az esztergomi prímási levéltár archiváriusa volt. Ortvay Bél téziseit magyarázta, illetve forráshasználatát elemezte. A művet szigorú kritikai vizsgálat alá vette. Kiemelte az írás „absolut becsét”, „relatív értékét”, a korabeli forrásadottságot, és szemrevételezte a magyar történelem forrásainak a kutathatóságát.

Milyen volt az „ítészi” filozófiája? Erről a 26 éves Ortvay dagályosan, a német nyelv hatása alatt, de problémaközpontúan és hát mondjuk ki, történészi alázattal így fogalmazott: „Arról vagyunk meggyőződve, hogy ezen ismertetésből csak úgy háramlandik történeti irodalmunkra némi haszon, ha ennek fonalán kijelöljük azon jelentékeny hézagokat is, melyekkel e műben találkozunk, s ha figyelmeztetünk azon igényekre, melyek eddigelé történeti irodalmunk buja fejlődése daczára is e téren kielégítve nincsenek. Nem mintha ezáltal mások alapos tudományos készültségének rovására, a mienknek pedig dicsőítésére praejudikálni akarnánk; mert ily balgatag és félszeg gondolkodás valóban nem szállhatott meg oly embert, kit néhány évi figyelmes körültekintés a történeti irodalmi téren, valamint általában a tudomány fejlődésében oly óriásilag előrehaladó századunk történettudományi termékeinek folytonos szemmel kísérése – saját szellemi csekélységének tiszta öntudatára hozott –, hanem mert tudományos vívmányaink szigorú követelése s nézetközlési tekinteteknél fogva felette kívánatos, minthogy így javul történeti nézeteink rendszere, melynek oly nagy befolyást tapasztaljuk korunkban közügyeink igazgatására”. (Ortvay 1868, 17. p.)

Ennek a kéziratnak azonban van egy elfelejtett, újabb kori, mégpedig szlovák szellemi utózöngéje. Juraj Pavelek20 1956-ban közölt, a kornak megfelelően „haladó szellemben” írt, de alapos tanulmányában megkérdőjelezte Bél Mátyás szerzőségét. (Pavelek 1956, 54–72. p.)

Pavelek ismerte Ortvay értelmezését. Egyetértett vele a forrásfelhasználás és -kezelés egyoldalúságának kérdésében, jobban mondva elhanyagoltságában. Csupán azon csodálkozott, hogy Ortvayban ez nem ébresztett mélyebb kételkedést. Pavelek néhány lappangó ellentmondásra figyelt fel: a római jogra való hivatkozás, a szöveg jogi nyelvezete és a Szepes megyei vonatkozások. Felderítette az 1717–1718 körül született kézirat vándorlását, kalandos, hányatott történetét. Az igazi szerző létének felderítéséhez bemutatta a Bél-hagyaték hányatott sorsát a Batthyány József-féle gyűjteményen belül Pozsonyból Kalocsára, majd Esztergomba, a prímási könyvtárba. Pavelek szerint Ortvay nem az eredetit tanulmányozta, hanem Knauz másolatot küldött neki, amit Gál István készített. Pavelek bizonyította, hogy a kézirat szerzője a drezdai és jénai egyetemeket látogató, művelt, fémfeldolgozó vállalkozást üzemeltető szepesi polgár, Johannes Jony.21 Fő érvként hozta fel, hogy két Jony-féle publikált tanulmányra pontos hivatkozás történik.

A másik oldalon Ortvayt nem érti, hogyan kardoskodhat a kézirat történeti értéke mellett, mikor érvelésével bagatellizálja, és mintha Bél „kicsinységét”, egyben „saját nagyságát” emelné ki. Ortvayval kapcsolatban elfogultan fogalmaz (burzsoá történész, állítólagos öntömjénezése, az egyházi hierarchia haszonélvezője, állítólagos protestánsellenessége), akinek a tudományos alapállását „a feudális-jobbágyi viszonyok” ilyen jellegű elemzése „sértette”.

Ortvay Böhm Lénártnak22 a Temesi bánságról írt monográfiáját is a tudományos kritika boncasztalára helyezte.23 Ortvaynak az ismertetése a Bánát történetéről zajló élénk történészi párbeszédbe ágyazódott. Böhmnek a dél-magyarországi régió történelméről írt művét – hiányosságai ellenére – hézagpótlónak tekintette.

A fiatal Ortvay történészi habitusát, tárgyközpontúságát, a másik alkotó szellemi teljesítményének az elismerését és a szakmai gáncsoskodástól, személyeskedéstől való ódzkodást máig ható érvénnyel fejezik ki következő sorai: „Legyünk méltányosak egymás iránt, ítéljük meg egymást kímélettel és szeretettel, ezt s az ildomot szem előtt tartva, tiszteljük mindenha a személyt, mely őszintén s jóakarattal törekszik a jó ügyben előre, s csakis a tárgy legyen az, mellyel az igazság teljes szigorát éreztessük: Igen míveljük az ítészetet, de hagyjunk fel mindenkorra a vitiligatizmussal”. (Ortvay 1869, 105. p.)

Mindkét dolgozat közös tulajdonsága a következetes forráselemzés, a mértéktartó kritikusi attitűd, az összehasonlító módszer alkalmazása, nem utolsósorban a német historiográfia módszertanára támaszkodva, és egy-egy kutatási probléma értelmezési lehetőségeinek számbavétele.

Lugoson két évet működött, de ez a két év nagyon fontos volt a számára. Nemcsak nyilvános tanárként működött, ekkor kötött életre szóló barátságot az Eugen Neditsként született, szerb apával és magyar anyával rendelkező, önként magyarosodott, a Bánát historikusának nevezett Szentkláray Jenővel. Szentkláray a Temesváron megjelenő Történelmi adattár Csanád egyházmegye hajdanához és jelenéhez című nagyszabású munkájához 1869-ben Ortvayt társszerkesztőnek hívta meg. Együtt összesen 42 füzetet szerkesztettek 1871–1874 között, melyek – bár annak ellenére, hogy Ortvay néhány év elteltével úgy nyilatkozott, hogy az oklevélközlések egy része hibás és pontatlan (Márki 1923, 6. p.) – máig a délvidéki-bánáti egyháztörténet megkerülhetetlen irodalmának számítanak. Mindenesetre ez a kiadványsorozat kiugrási lehetőséget jelentett a fiatal történész számára és a kapcsolatépítést nagyban segítette.

Eredetileg azt tervezték, hogy a levéltári forrásokat a püspökségek, a káptalanok és a plébániák szerint elkülönítve teszik közzé, külön oklevéltárral. Ez azonban nem valósulhatott meg, minden bizonnyal az anyagi eszközök hiánya miatt, és az adatokat, alapos jegyzetanyaggal havonként megjelenő folyóiratban közölték. Mindenesetre a kezdeményezés Böhm Lénárt és Pesthy Frigyes,24 de Rómer Flóris25 és Ipolyi Arnold26 részéről is kedvező fogadtatásban részesült.

Ortvay az adattárat 1874. január 31-től Budapesten szerkesztette. Abban bízott, hogy a karrierépítés mellett a lap anyagi hátterét is sikerül biztosítania. Szentkláray ekkor már törökbecsei plébános volt. Útjaik ugyan szétváltak, de az együttműködésük megmaradt. Nem titkoltan támogatókat kerestek, és nem utolsósorban a fővárosi könyv- és levéltári gyűjteményeket tervezték alaposan kiaknázni. Törekvéseik végül sikertelenek maradtak. A folyóiratot támogatás hiányában 1874 júniusában megszüntették. (Márki 1923, 6., 8. p.)

Az 1870-es évek Ortvay hosszú, termékeny alkotói korszakát nyitották meg. Tanári munkája mellett kiterjedt Csanád megyei levéltári kutatásokat végzett, Szentklárayval püspöki, káptalani és plébániai levéltárakat látogatott, szorgalmasan és kitartóan szerkesztette az adattárat. Fokozatosan bekapcsolódott a tudományos közéletbe, melyben regionális szinten fontos kezdeményező szerepet játszott.

Pauler Tivadar27 vallás- és közoktatásügyi miniszter 1872-ben kinevezte a Műemlékek Országos Bizottságának tagjává. Ortvay a bizottság tagjaként a régészeti ásatások és leletmentés nagyobb arányú anyagi támogatását szorgalmazta. A magyar társadalomtudomány regionális intézményesedésében is tevékeny szerepet vállalt. Ő is támogatta 1872-ben a temesvári székhelyű Dél-Magyarországi Történelmi és Régészeti Társulat létrehozását.28 A társulat választmányi tagjává 1872. szeptember 7-én választották meg. A társulatban már 1873. január 30-án előadást tartott a Délvidéken honfoglalás kori eredetűnek vélt Kund-kapitányságról, melynek létét vonta kétségbe és forrásszinten kimutatta az addigi téves értelmezéseket. (Márki 1923, 6–7. p. Az előadás megjelent: Ortvay 1875b.) Az egyesülettel később tiszteletbeli tagként Pozsonyból is kapcsolatban állt.

Időközben megjelent harmadik önálló, igencsak hosszú című műve a magyar határőrvidék történetéről. (Ortvay 1871.) Ez a könyve váltotta ki az első komolyabb szakmai kritikát Thaly Kálmán29 részéről. Szerinte a kötet tematikailag besorolhatatlan, számos nem társadalomtudományi területre kalandozik, és nem a történeti munkák között a helye. A szerző olvasottságát bizonyítgató folytonos idézés és a tárgyhoz szorosabban nem kapcsolódó témák a szövegértést akadályozzák, és inkább öncélnak tűnnek, mint hasznos építőelemeknek. Mondatfűzése bonyolult, németes. Egyszerre túlterhelt, rapszodikus és elvont. Mindezek mellett a levéltári forrásokat nem ismeri vagy alig használja. Lehetséges, hogy az éles kritika miatt nem folytatta ezt a munkát és inkább kisebb tanulmányok írására törekedett, miközben ismereteit igyekezett elmélyíteni és hiányosságait akarta kiküszöbölni. (Márki 1923, 5. p.)

A magyar tudományosság Mekkájában: helykeresés és csalódás

Ortvay talán a legelsők között vagy csak éppen Rómer Flórist, 1872. március 8-án tájékoztatta elhatározásáról, hogy Budapesten szándékozik egy évet tölteni.30 Ekkor szó se volt arról, hogy Lugosról, hosszabb időre a fővárosba költözne.31

Bonnaz Sándor csanádi püspök egy évi fizetett szabadságot biztosított számára, hogy az egyetemet látogassa, múzeumi és levéltári kutatásokat végezzen és képezze magát. Az adattár körül végzett szerkesztői munkája felkeltette Ipolyi Arnold figyelmét, aki támogatni kezdte. A Szent István Társulatnál32 biztosított neki „szerény alkalmazást” és az akadémiai elit irányába egyengette lépteit.33

Ortvay beiratkozott a Budapesti Tudományegyetem bölcsészeti karára, majd doktori disszertációján dolgozott. Doktori oklevelét 1874-ben szerezte summa cum laude minősítéssel, régészet–műtörténelem–numizmatika tárgyakból. Disszertációját Dáczia feliratos emlékei és térképe Mommsen kiadásában címmel 1874. július 2-án a Magyar Történelmi Társulatban olvasta fel. (Ortvay 1874b.) A tanulmányt, több más írásával együtt – fiatalkori lelkesültségtől és talán illúzióktól fűtve – elküldte Theodor Mommsennek,34 a kor legjelentősebb ókortudósának, a római történelem szakértőjének.35

Budapesten munkatársa lett az Archaeológiai Értesítőnek, az Archaeológiai Közleményeknek és az Egyetemes Magyar Encyklopédiának. Figyelemre méltó, hogy a magyarországi tudományos élet központjában, a Magyar Tudományos Akadémia hierarchizált és sajátos szokásjogra alapozott fellegvárában milyen gyorsan megtalálta a helyét, és fiatalon 32 évesen elismerést szerzett. Külön elismerésnek tekinthető, hogy 1874-ben az Akadémia régészeti bizottsága felkérte az Archaeológiai Értesítő szerkesztésére. A folyóiratot 1876-ig, pozsonyi tanári működésének kezdetéig szerkesztette. A karrierépítése és szakmai előrehaladása, az akadémiai keretekbe való integrálódása, melyre 1874-ben és 1875-ben nagy erőfeszítéseket tett, mégsem volt akadálymentes.36 Karrierje, nem utolsósorban kitartó szorgalma és következetessége miatt gyorsan ívelt fel, és magántanári képesítést is szerzett, a végkifejlet azonban annál fájdalmasabb volt.37

Ortvay előadásait az akadémiai elit némelyik tagja szigorú kritikai megjegyzésekkel illette, ellenben mások igyekezetét méltányolták, „atyailag” bátorították és ösztönözték. Ortvay 1873. február 6-án olvasta fel előadását a rumén faj eredetéről a Magyar Történelmi Társulat ülésén. A testületileg megrostált és jóváhagyott előadások, megfelelő jegyzetapparátussal a Századokban jelentek meg. Ortvay titáni lendülettel erre törekedett, de Thaly Kálmán másképp vélekedett, türelemre intette: „Orthmayr előadása, illetőleg irálya, előző munkájához képest tetemesen javult, egyszerűbbé, világosabbá lett, ami fölött csak gratulálhatunk neki, kivált, ha még a néhutt [sic!] most is tapasztalható dagályosságtól – mi történelmi előadásnak épen nem válik előnyére – menekülni igyekszik. Különben, értekező egész hévvel szentelte magát felkarolt tárgyának, annak körében nagy olvasottságot tanúsít, de az érvei támogatásául felhozott nagyszámú kútfőket nem elég kritikával látszik használni, nem igen tesz különbséget állításaik súlyára nézve – ami pedig különféle becsű, korú, irányú munkákról és adatoknál fölötte lényeges. És azért, mi legalább, a jelen értekezést, bár sok becses anyag van felhalmozva benne, még nem tartjuk kiforrottnak, megértnek arra, hogy ezen alakjában kiadassék. S ezt éppen a szerző érdekében!”38 Nos, ez már nem az 1871-es Thaly Kálmán megsemmisítő, elutasító és kiebrudaló hangja.

Rómer Flóris baráti pártfogásának köszönhetően 1873. augusztus 17-én lett a Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárának segédőre (korabeli hivatalos néven „tiszti segéd” lett).39 A múzeumban 1875. szeptember 30-ig dolgozott. Feladatul kapta az adminisztratív ügyek intézését és az éremgyűjtemény rendezését is. (Szende 2015, 72–73. p.) Ezt az állást rövid időn belül terhesnek érezhette, alkotóerejét gátló helynek tarthatta. Ez ügyben egykori tanárához, Rómerhez fordult, akitől támogatást remélt, és akinek az ajánlólevele ennek az útkeresésnek a részleteire és Ortvay jellemére jobban rávilágít.40

Rómer 1874. október 7-i levelében Neÿ Ferenc41 pesti reáliskolai igazgatónak a következőképpen írt Ortvayról: „Tanári állásért szándékozik Hozzád folyamodni, épen azon szakokból, melyekkel évek óta foglalkozik. Kellő készültségéről tanúskodnak eddigi irományai, és az, hogy ez idén a m. tudom. akadémia tagságra volt ajánlva, ahol csak egy szavazat hiányzott arra, hogy beválasztassék. – Tanári működéséről, főleg a tanítványokkal való szelíd bánásmódjáról, bizonyítványt teszen Igazgatója elismerése. Ortvaynak csak egy hibája van – ha mai napon hiba – hogy túlságig szerény. Ha békülékeny, pontos, lelkiismeretes, nem mindennapi készültségű tanárra van szüksége intézetednek – tiszta lelkiismerettel ajánlhatom folyamodót – kit, mint egyetemi hallgatómat szeretni, tisztelni tanultam, kit magam tartottam vissza a temesvári tanári állomás elfogadásától, hogy a fővárosi intézetekben magát tovább művelhesse – és idővel velünk közreműködjék. Ezen ajánlásnál egyéb sincsen szemem előtt, mint az, hogy jó erőt erősbödni segítsünk – és ha ideiglenesen is olyan tanerőt nyerjél, melyet továbbra is megtartani Magad fogsz óhajtani.”42

Ortvay állásügye azonban még 1874 nyarán sem rendeződött. Rómer biztatta, hogy tartson ki a történészi-kutatói pályán, és támogatásáról biztosította: „Azért, hogy jövője nincsen még eléggé biztosítva, ne tessék elkedvetlen[ed]ni. Kegyed jövőjének nem sokára el kell jobbra fordulnia, mert e miatt én sem fogok nyugodni, nehogy azon szemrehányást kelljen tennem, hogy ezen mostani [árva?] állapotának némileg én is oka vagyok”.43

Rómer Ortvayval, annak ellenére, hogy tanítványa budapesti intézeti állást nem kapott, végig kapcsolatban maradt.44 Bár köztük majd három évtizednyi korkülönbség volt, kapcsolatuk barátivá fejlődött. A kutatások során kölcsönösen támogatták egymást. Rómer még 1887-ben is Ortvay egyetemi tanári elhelyezkedésének ügyében próbált tenni, mikor a kolozsvári egyetem világtörténeti tanszékén szabadult fel hely. Rá egy évre Rómer betegségben elhunyt. Ortvay nemcsak patrónusát, hanem jó barátját is elveszítette.45

Három év alatt meghatározó társadalomtudományi folyóiratok munkatársa lett. Érdemei elismeréséül a Békés Vármegyei Történelmi és Régészeti Társaság tiszteletbeli tagjává fogadta. (A Békésvármegyei 1893, 46. p.) A Magyar Történelmi Társulatban 1873. június 5-én választmányi taggá választották. (Márki 1923, 7. p.) Többször bemutatkozott az Akadémia felolvasásain. Levelező akadémiai taggá 1875. május 26-án választották. Rómer fenti híradása szerint csak egy szavazat híján nem lett rendes tag. Akadémiai székfoglaló előadását két részben, 1875. január 3-án és május 26-án tartotta Margum és Contra-Margum helyfekvése címmel, mely két év múlva látott napvilágot.46 A terjedelmes és lelkiismeretesen adatolt tanulmány az 1875. májusi szerbiai terepszemle, a vonatkozó ókori kútfők, a releváns hazai és külföldi irodalom, valamint a levéltári kutatások eredményeire támaszkodott. A forráskritikai módszert és az eddigi értelmezések összehasonlítását következetesen alkalmazta. A két római erődítményt az al-dunai térségben lokalizálta hagyományos pozitivista szellemben, tehát minden történeti kérdést megfeleltetve egy-egy forrásnak és így a vélt objektivitásnak: „Egyrészt a források megbízhatatlansága, másrészt azok helytelen értelmezése annyi zavart idézett elő, hogy nyilván még sokáig fog kelleni a jó szerencsére várni, midőn majd minden egyes kérdés kútforrása fel lesz fedezve, az anachronismus kijavítva, a bonyolult, zavaros kérdés kritikailag tisztázva.” (Ortvay 1877b, 3. p.)

A szerbiai útja már jelezte, hogy támogatókat volt képes mozgósítani, hiszen kutatását a Műemlékek Országos Bizottsága anyagilag támogatta, és a külföldi kutatását a Külügyminisztérium is lehetővé tette. (Ortvay 1877b, 46.)

Fiatal tudósként a magyarországi tudóstársadalomnak ugyan elismert tagja lett, de a fővárosi, illetve a nagyobb erdélyi (kolozsvári) tudományos, oktatói és kutatóintézeti hálózatba nem sikerült beilleszkednie. Ezt még hosszú évek elteltével is mellőzésként élte meg.47

A Pozsonyi Jogakadémia nyilvános rendes tanárának 1875-ben nevezték ki. Már addig is sokrétű kutatásainak egy újabb területe nyílt meg a város- és régiótörténet irányába.

Pozsony, a szeretett város

Ortvay Tivadar özvegy édesanyjával 1875-ben költözött a koronázóvárosba. Kötődése Pozsonyhoz azonban 1873-ra visszavezethető, hiszen a Pozsony Vármegyei Régészeti és Történelmi Egyesület egyik alapító tagja volt. (Magyar Tudományos Akadémiai Almanach 1916, 100. p.)

A pozsonyi jogakadémia nyilvános tanárává Ferenc József 1875. október 12-én nevezte ki. Közéleti, kulturális, oktatási és közművelődési tevékenysége a városban három évtizedet ölelt fel. A nagy múltú pozsonyi jogakadémia nyilvános rendes tanáraként magyar és egyetemes történelmet oktatott heti 13 órában. Tanári évei a nyugodt és kiegyensúlyozott időszakot jelentették életében. Párhuzamosan ezzel tovább folytatta és kibontakoztatta tudományos tevékenységét. Pozsonyba való költözése azonban nem jelentette, hogy kikerült volna a magyar történettudomány és régészet fő sodrából, sőt tudományosító és történelmet népszerűsítő tervei itt is szárba szökkentek. Ezeken kívül új témák tárháza nyílt ki a számára.

Az egyetemes történelem nagy ókori korszakai mellett európai, magyarországi művelődéstörténetet és Magyarország „oknyomozó” történetét, a történeti „kútforrások” elemzését, tehát történeti módszertant és forráskritikát is tanított. (Ortvay 1884.)

Az Orsolya-rend pozsonyi tanítóképző intézetének az igazgatójaként (1893–1900) virágoztatta fel az iskolát. (NyH, 1900. március 8. 2. p.) Az iskola éléről 1900 májusában mondott le. (NyH, 1906. szeptember 13. 2. p.) Vaszary Kolos48 esztergomi hercegprímás 1900. augusztus 30-án mentette fel igazgatói kötelességei alól.49

Magántanárként fontos elismerést kapott, hiszen Frigyes főherceg50 és felesége, Izabella51 négy lányának 1895 és 1905 között volt a házi tanítója. Heti két órában történelmet tanított.52

Szoros kapcsolat és együttműködés alakult ki Ortvay és a Pozsonyi Városi Múzeum között.53 Könyöki József54 segítette Ortvayt a Pozsony-sorozat elkészítésekor. Ortvay számos muzeális tárgyról kapott információt, illetve készíthetett rajzokat.55 A múzeumi bizottság tagjaként figyelemmel kísérte a múzeum gyűjteménygyarapítási és kiállítási tevékenységét. A Könyöki elhunyta után, 1900–1903 között megvalósult, Helmár Ágoston56 nevével fémjelzett koncepciózus gyűjteményszervezés, tárgyrevízió és új alapokra helyezett kiállítási stratégiát támogatta és meg is védte. (Archaeológiai Értesitő, 1903, 23. kötet, 1. szám, 93–94. p.) A városi múzeum regionális, szélesebb hatáskörű intézménnyé való – egyébként sikertelen – átalakítására tett kísérletet támogatta 1903-ban, mikor a Nyugat-Magyarországi Múzeum Egyesület megalakításának az ötlete is felmerült. Ez ügyben Kumlik Emillel57 és Helmár Ágostonnal együtt tervet tett közzé. (NyH, 1903. szeptember 24., 1903. október 27. 1–2. p.)

A városi elit képviselőivel, például Stampfel Károly58 könyvkereskedővel, Vutkovich Sándor59 újságíróval, Wertheimer Ede60 történésszel, Fésüs György61 jogakadémiai igazgatóval szoros barátságot kötött. Az egyháziak közül Rimely Károllyal,62 Dankó József Károllyal63 és Knauz Nándorral állt kapcsolatban. (Szentkláray 1922, 38–39. p.) Mellesleg Fadrusz Jánost támogatta, és nem kis szerepe volt abban, hogy Fadrusz a Mária Terézia-szobor pályázatát elnyerte.64 A Nyugatmagyarországi Hiradó szerkesztősége 60. születésnapja alkalmából 1903-ban aranyozott tollal ajándékozta meg.65 Születésnapján a Pozsonyi Jogászsegélyegyletnek 1000 koronás adományt juttatott. (NyH, 1903. november 19. 2. p.)

Több közéleti tisztséget is elvállalt. Tagja volt a Pozsonyi Közkönyvtár felügyelőbizottságának, a Városi Statisztikai Hivatalnak, alelnöke volt a Pozsony Vármegyei Régészeti és Történelmi Egyesületnek, a Toldy Körnek; a Közművelődési Társulat igazgató választmányának tagja. A város szellemi életében kiemelkedő szerepet játszó Pozsonyi Orvos- és Természettudományi Egyesület alelnökévé választották 1896-ban, mely tisztet 1906-ig látta el. Ugyanakkor az egyesület közkönyvtári bizottságának lett a tagja 1899-ben. Az egyesület közleményeinek a szerkesztésében is részt vett 1901–1906 között, Fischer Jakabbal66 és Kornhuber Andrással67 együtt. Előadóként és szerzőként szintén serénykedett. (Fischer 1907, 16., 72. p.) A városban 1902-től pótolhatatlan népoktatási és közművelődési feladatokat felvállaló pozsonyi népszerű főiskolai tanfolyam bizottsági tagja volt 1906-ig.68 Érdemei elismeréséül 1902-ben a törvényhatósági bizottság tagjának választották, mely posztról 1906-ban lemondott.69

„Ő még mindig a miénk, mi még mindig számot tartunk Ő reá” – a pozsonyiak kötődését Ortvayhoz a Nyugatmagyarországi Hiradó ismeretlen cikkírója így fejezte ki. (NyH, 1906. február 8. 3. p.) Azonban édesanyja 1904-es elhunyta után már döntött: nyugdíjaztatását kéri, és a fárasztó pedagógusi feladatok elhagyásával kizárólag a történeti kutatásoknak szenteli magát. (Szentkláray 1922, 40. p) A pozsonyi préposti hely elnyerésére tett sikertelen kísérlete csak megerősíthette elhatározásában.

Ortvay 1904-ben nyugdíjas lett, de a pozsonyiak rábeszélésére még két évet tanított. A vallás- és közoktatásügyi miniszter végül 1906. május 11-i rendeletével nyugdíjaztatta. (NyH, 1906. augusztus 12. 4. p.) A Nyugatmagyarországi Hiradó cikke erről így írt: „a legfájdalmasabb veszteség azonban kétségkívül a pozsonyi kir. jogakadémiát éri. Ez az az intézet, melynek Pozsony tulajdonképpen köszönheti, hogy Ortvayja volt”. (NyH, 1906. augusztus 12. 4. p.) Ekkor már a pozsonyiak tudták, hogy Budapestre való költözése végleges.

Budapestre való távozásakor alapította Pozsonyban 1906-ban a Dr. Ortvay Tivadar Napközi Gyermekotthont, amit a városi lakosság nagymértékben méltányolt.70 Az alapítás külső és belső lelki mozgatórugók eredményeképpen szökkent szárba. A polgári korszak egyik jelképe volt a jótékonykodás, a közösségi ügyek anyagi támogatása és a szociális érzékenység megnyilvánulásaként az adományozás intézményesítése, nem utolsósorban az anyagi javak hatékony felhasználása (tőkésítés) és elosztása végett. A lelki indíttatást Ortvaynál egyrészt pedagógusi-nevelői magatartásában és nagyváradi gimnáziumi éveinek a tapasztalathalmazában vélem felfedezni.

Pozsonyban bensőségesen búcsúztatták. A Pozsonyi Orvos- és Természettudományi Egyesület, (NyH, 1906. április 27. 4. p.) a Toldy Kör és a Jogakadémiai Jogászsegélyző Egylet (NyH, 1906. május 31. 4. p.) tiszteletbeli elnökévé választotta. A város törvényhatósági bizottsága pedig 1906. február 5-én, hogy „az összeköttetés a város és Ortvay között a jövőben is meglegyen”, díszpolgári címet adományozott neki. Küldöttség kereste fel, hogy a kitüntetésről értesítsék. A jogakadémia tanári kara, az élen Fésüs György akadémiai tanárral, szintén búcsúztatta.71 A Pozsonyi Orvos- és Természettudományi Egyesület Ortvay tiszteletére 1906. május 2-án bankettet szervezett a Magyar Király szállóban.72 Ortvay május 5-én hagyta el a várost, melyben három évtizedet töltött, és a pozsonyiak szeretetét, egyben nagyrabecsülését kivívta. (NyH, 1906. május 5. 3–4. p.) A szellemi kapcsolat azonban továbbra is megmaradt.73 Abból a városból távozott, amely tudósként menedéket nyújtott a számára.74

Irodalom

A Békésvármegyei Régészeti és Művelődéstörténelmi Társulat Évkönyve 1892/93. 17. kötet. Gyula, A társulat kiadása, 1893.
Acsády Ignác 1900. Ismertetés. Ortvay Tivadar: Pozsony város története. Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle, 7. évf., 422–427. p.
Acsády Ignác 1904. Ismertetés. Ortvay Tivadar: Pozsony város története. Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle, 11. évf., 64–67. p.
Angyal Dávid 1916. Ortvay Tivadar. Történelmi Szemle, 5. évf., 540–541. p.
Archeovest I. In Memoriam Liviu Măruia. Interdiscipliniritate ĭn Archeologie şi Istorie, Timişoara 7. decembrie 2013. Szeged, JATEPress, 2013.
Belovai József 2012. Szentkláray Jenő és Dél-Magyarország historizmusa a XIX. sz. második felében és a XX. sz. kezdetén. In Szalma József (szerk.): A Magyar Tudomány Napja a Délvidéken 2011. Újvidék, Vajdasági Magyar Tudományos Társaság.
Berkeszi István 1908. Délmagyarországi Történelmi és Régészeti Múzeum Temesvárott. Múzeumi és Könyvtári Értesítő, 4. füzet, 198–199. p.
Bernath, Mathias (szerk.) 1980. Historische Bücherkunde Südosteuropa. Bd. 1. Teil 1. Mittelalter, Oldenbourg–München.
Biographisches Lexikon zur Geschichte Südeuropas. Bd. III. L–P. Oldenbourg–München, 1979.
Bodor András 1996. Erdély ókori történetének kutatása a XIX. század közepétől az első világháború végéig. In Emlékkönyv Jakó Zsigmond születésének nyolcvanadik születésnapjára. Kolozsvár, Az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadása, 66–84. p.
Bognár Szabina 2010. „Mivé lesz a styl?” Tagányi Károly történetírói pályakezdése. In Balogh Margit (szerk.): „Alattad a föld, fölötted az ég…” Források, módszerek és útkeresések a történetírásban. Budapest, ELTE BTK Történelemtudományok Doktori Iskola, 214–216. p.
Boros László 2006. A Bánát szőlő- és borgazdasága 1790–1920. In Kókai Sándor (szerk.): A Délvidék történeti földrajza. A Nyíregyházán 2006. november 17-én megtartott konferencia előadásai. /Történeti Földrajzi Tanulmányok 9./ Nyíregyháza, Nyíregyházi Főiskola Földrajz Tanszéke.
Borovszky Samu (szerk.) 1904. Pozsony vármegye. Pozsony sz. kir. város, Nagyszombat, Bazin, Modor és Szentgyörgy r. t. városok. Budapest, Apollo Irodalmi Társaság.
Borovszky Samu (szerk.) 1914. Temes vármegye. Budapest, Országos Monográfia Társaság.
Breisach, Ernst 1994. Historiography: Ancient, Medieval and Modern. Chicago & London, The University of Chicago Press.
Buday, Peter 2012. K stavebným dejinám františkánskeho kostola v Bratislave. Zborník Múzea mesta Bratislavy, 24, 29–52. p.
Buzinkay Péter 2008. Főpapi műgyűjtők a modern kor hajnalán (1895–1924). Magyar Egyháztörténeti Vázlatok, 20. évf., 1–2. szám, 49–51. p.
Cevins de, Marie-Madeleine 1998. Les Confreries de Bratislava a la Fin du Moyen Age d’Apres les Sources Testamentaires. Confraternitas, 9. évf., 2. szám, 3–22. p.
Csorba Csaba 2009. Pesty Frigyes emlékezete. Honismeret, 37. évf., 6. szám, 15–16. p.
Csukovits Enikő 1992. Órahasználat a középkori Magyarországon. Történelmi Szemle, 3–4. kötet, 153–172. p.
Debreceni-Droppán Béla 2015. A Rómer Flóris emlékére készült szobrok és emléktáblák. Arrabona, 2013, 51. évf., 291–310. p.
Dinnyés István (szerk.) 1993. Pest megye régészeti topográfiája. A szobi és a váci járás, 9. kötet, Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézetének kiadványai. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Erdősi Károly (szerk.) 1923. A hetvenötéves Szent István Társulat. Budapest, Szent István Társulat az Apostoli Szentszék könyvkiadója.
Erős Vilmos: Falak és határok a historiográfiában (avagy omnis determinatio…). www.nyf-tfi.hu/konf/falak-es-valasztovonalak-a-kotet.
Fischer Jakab 1907. A Pozsonyi Orvos- és Természettudományi Egyesület története 1856–1906. In Fischer Jakab–Ortvay Tivadar–Polikeit Károly (szerk.): 1856–1906. Emlékmű a Pozsonyi Orvos- és Természettudományi Egyesület fennállásának ötvenedik évfordulója alkalmából. Pozsony, Az egyesület kiadása.
Förster, Horst–Fassel, Horst (szerk.) 1999. Kulturdialog und akzeptierte Vierfalt? Rumänian und rumänische Sprachgebiete nach 1918. Stuttgart, Thorbecke.
Füstöss László 1984. Ortvay Rudolf. Budapest.
Gaucsík István 2014. A Pozsonyi I. Takarékpénztár közhasznú és jótékonysági tevékenysége a 19. században. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 16. évf., 3. szám, 59–79. p.
Gergely Jenő 2010. A katolikus egyházi elit a századfordulón. In Háda Béla–Ligeti Dávid–Majoros István–Maruzsa Zoltán–Merényi Krisztina (szerk.): Nemzetek és birodalmak. Diószegi István 80 éves. Budapest, ELTE, Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszék.
Hlavačková, Miriam 2008. Kapitula pri dóme sv. Martina. Intelektuálne centrum Bratislavy v 15. storočí. Bratislava, Slovenská akadémia vied Historický ústav.
Horváth István–Kelemen H. Márta–Torma István (szerk.) 1979. Komárom megye régészeti topográfiája. Esztergom és a dorogi járás, 5. kötet. Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézetének kiadványai. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Ilieşiu, Nicolae 2011. Monografia istorică a Banatului. Bucureşti, Editura Mica Valahie.
Ipolyi Arnold 1874. Beszterczebánya városa műveltségtörténeti vázlata. Előadva a magy. történelmi társulatnak Beszterczebányán 1874. aug. 20-án tartott nagygyűlésén. Budapest, Nyomatott az Atenaeum nyomdájában.
Jenkins, David 2000. The Identifikation of Harward Law School Ms 189. Law Library Journal, 92. évf., 1. szám, 27–51. p.
Kalapis Zoltán 1987. Régi bácskai és bánáti utazók. Újvidék, Forum Könyvkiadó.
Keve, Tom 2009. Ferenczi és Ortvay – „két miskolci fiú”. Thalassa, 20. évf., 1. szám, 70. p.
Király János 1894. Pozsony város joga a középkorban. Budapest, A Magyar Tud. Akadémia kiadása.
Kiss Lajos 2006. Helynévmagyarázatok. Magyar Nyelv, 102. évf., 4. szám, 499. p.
Kőhegyi Mihály 1970. Rómer Flóris levelei az Országos Széchényi Könyvtárban. In Arrabona, 12. kötet, 245–261. p.
Kókai Sándor 2006. A Bánát szerepe és jelentősége a történelmi Magyarország gazdaságában. In Kókai Sándor (szerk.): A Délvidék történeti földrajza. A Nyíregyházán 2006. november 17-én megtartott konferencia előadásai. /Történeti Földrajzi Tanulmányok 9./ Nyíregyháza, Nyíregyházi Főiskola Földrajz Tanszéke, 135–150. p.
Kókai Sándor 2010. A Bánság történeti földrajza (1718–1918). A Bánság helye és szerepe a Kárpát-medence földrajzi munkamegosztásában. Nyíregyháza, Nyíregyházi Főiskola Turizmus és Földrajztudományi Intézete.
Koltai András 2013. Ortvay Tivadar, az egyháztörténész. www.agenturapacisposonium.sk/web/ eloadasok.htm
Kováts Ferenc 1901. Városi adózás a középkorban. Pozsony szab. kir. város levéltárának anyaga nyomán. Pozsony, Angermayer Károly.
Krischan, Alexander 1993. Deutsche Beiträge zur Banater Historiographie 1860–1980. Freiburg.
Kristó Gyula 1973. Csák Máté tartományúri hatalma. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Lázár Béla 1923. Fadrusz János élete és művészete. Budapest, Athenaeum, 1923.
Lehotská, Darina 1956. Bratislavská mincovňa v stredoveku (1430–1527). Historické štúdie, 2. évf., 216–241. p.
Magyar Tudományos Akadémiai Almanach polgári és csillagászati naptárral MCMXVI-ra. Budapest, Kiadja a Magyar Tud. Akadémia, 1916.
Márki Sándor 1923. Emlékbeszéd Ortvay Tivadarról. Felolvastatott az 1918. évi február 22-én tartott együtt-ülésen. /A Szent István Akadémia emlékbeszédei/ I. kötet, 6. szám, Stephaneum Nyomda és Könyvkiadó Rt.
Maurus, Hartwig 1925. Die Geschichte der Wallfahrtskirche von Tschiklowa. Orawitza, Verlag Kaden.
Miklós Péter 2012. 200 éve született Bonnaz Sándor, csanádi püspök. Honismeret, 40. évf., 4. szám, 5–7. p.
Moenich Károly–Vutkovich Sándor (szerk.) 1876. Magyar írók névtára (Életrajzi és könyvészeti adatok gyűjteménye). Pozsony, Nitzschy Ferenc könyvnyomdája.
Mokó Árpád–Pálffy Géza 2002. A pozsonyi Szent Márton-templom késő reneszánsz és korai barokk síremlékei. Művészettörténeti Értesítő, 3–4. szám, 107–172. p.
Ortvay Tivadar 1868. Bél Mátyás »De servitute Hungarica« czimű kiadatlan kézirata a prímási könyvtárban. Kivonatilag és ítészetileg ismertetve. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv m. akad. nyomdásznál.
Ortvay Tivadar 1869. Itészet és vitiligatismus. Böhm Lénárt »Délmagyarország vagy az úgynevezett Bánság külön történelme« cz. munkájának igazolásaul és kiegészítéseül. Temesvár.
Ortvay Tivadar 1871. A horvát-szlavón-magyar határőrvidék logikája, területi s szervezeti alakulatának története, múlt és jelen fennállásának jogalapja és a magyar constitutionalismus, mint polgárosítandó végvidék politikai és társadalmi jövőjének biztosítéka. Temesvár, Diemer Nyomda.
Ortvay Tivadar 1872. A megalakítandó délmagyarországi történeti és régészeti társulat eszméjéhez. Történelmi Adattár.
Ortvay Tivadar 1874b. Dáczia feliratos emlékei és térképe Mommsen kiadásában. Budapest, Athenaeum Ny.
Ortvay Tivadar 1875a. A Magyar Nemzeti Múzeum érem- és régiség-gyűjteménye 1874-ben. Az osztály évi gyarapodásának, rendezésének, személyzeti működésének és az évi leletek kimutatása. /Különlenyomat az Archaeológiai Közlemények IX. köt. III-ik füzetéből/, Budapest, Nyomatott az Athenaeum R. Társ. Nyomdájában.
Ortvay Tivadar 1875b. A Kund-kapitányság. Temesvár, Csanád-Egyházm. Ny.
Ortvay Tivadar 1875c. Irodalmi tanulmányok a hazai és külföldi történelem, műtörténelem és régészet terén. Budapest, Nyomatott az Athenaeum nyomdájában.
Ortvay Tivadar 1877a. Margum és Contra-Margum (Castra Augusto Flaviensia vagy Constantia) helyfekvése. Topográfiai helyesbítés, fogalommagyarázata a Dél-Magyarországon, a Maros, Tisza, Duna és Erdély közti területen egy római település Margum létezett. Források és közvetlen helybúvárlat alapján. In Értekezések a Történelmi Tudományok Köréből, 6. kötet, 3–74. p.
Ortvay Tivadar 1877b. Kritikai adalékok Margum történetéhez. In Értekezések a Történelmi Tudományok Köréből, 6. kötet, 3–53. p.
Ortvay Tivadar 1877c. A magyarországi Dunaszigetek alakja, iránya, nagysága és partmagassági viszonyai. Budapest, Akadémia.
Ortvay Tivadar 1882. Magyarország régi vízrajza a XIII-ik század végéig. 1–2. kötet. Budapest, A M. T. Akadémia Könyvkiadó Hivatala.
Ortvay Tivadar 1883a. Észrevételek Tagányi bírálatára. Századok, 17. évf., 3. szám, 288–294. p.
Ortvay Tivadar 1883b. Zur Frage der Wasserabnahme in Ungarn. Eine hydro-historische Studie. Pressburg, Ungermayer.
Ortvay Tivadar 1884. Száz év egy hazai főiskola életéből. A Pozsonyi Kir. Akadémiának 1784-től 1884-ig való fennállása alkalmából. Budapest, Nyomatott a Magyar Kir. Egyetemi Könyvnyomdában.
Ortvay Tivadar 1886a. Észrevételek a „Zsarnokgyilkosok” néven ismert ó-görög szoborcsoport felállításához. Különlenyomat az Orsz. Rég. és Embertani Társulat 1879–85-iki évkönyvéből, Budapest.
Ortvay Tivadar 1886b. A praehistorikus kőeszközök régiségi jellegéről. Értekezések a Történettudományok Köréből, 12. kötet, 2. szám.
Ortvay Tivadar 1887a. A bulaki muzeum. Egyiptomi tárcza. Fővárosi Lapok.
Ortvay Tivadar 1887b. Ephesusig. Két közlemény. Fővárosi Lapok.
Ortvay Tivadar 1888. Jeruzsálemtől Názárethig. Úti emlék. Írta és a pozsonyi Toldy-körben 1888. január 22-én felolvasta Dr. Ortvay Tivadar. Pozsony, Nyomatott Lőwy és Alkalaynál.
Ortvay Tivadar 1890. A pécsi egyházmegye alapítása és első határai. Történeti-topográfiai tanulmány. In Értekezések a történettudományok köréből, 14. kötet, 8. szám, 3–85. p.
Ortvay Tivadar 1891. A Dankó-gyűjtemény Pozsonyban. Századok, 25. évf., 7. füzet, 605. p.
Ortvay Tivadar 1891. Emlékbeszéd Pesty Frigyes rendes tagról. Olvastatott az 1891. október 26-án tartott összes ülésen. Budapest, Kiadja a Magyar Tudományos Akadémia.
Ortvay Tivadar 1891–1892. Magyarország egyházi földleírása a XIV. század elején. A pápai tizedjegyzék alapján feltüntetve. Budapest, Franklin Nyomda.
Ortvay Tivadar 1892. Pozsony város története. I. kötet, A legrégibb időktől az Árpádházi királyok kihalásáig. Pozsony, Kiadja a Pozsonyi Első Takarékpénztár, Stampfel Károly cs. és kir. udvari könyvkereskedő bizománya.
Ortvay Tivadar 1894a. Pozsony város története. III. kötet, Mellékletek Pozsony 1300–1526. évi történetéhez. Pozsony, Kiadja a Pozsonyi Első Takarékpénztár, Stampfel Károly cs. és kir. udvari könyvkereskedő bizománya.
Ortvay Tivadar 1894b. Néhány hét Egyiptomban (Régészeti és történelmi tanulmányút) (Első közlemény). Katholikus Szemle, 8. évf., 1. szám, 95–109. p.
Ortvay Tivadar 1894c. Néhány hét Egyiptomban (Régészeti és történelmi tanulmányút) (Második közlemény). Katholikus Szemle, 8. évf., 2. szám, 261–274. p.
Ortvay Tivadar 1894d. Néhány hét Egyiptomban (Régészeti és történelmi tanulmányút) (Harmadik közlemény). Katholikus Szemle, 8. évf., 3. szám, 456–467. p.
Ortvay Tivadar 1894e. Néhány hét Egyiptomban (Régészeti és történelmi tanulmányút) (Negyedik közlemény). Katholikus Szemle, 8. évf., 4. szám, 623–636. p.
Ortvay Tivadar 1894f. Néhány hét Egyiptomban (Régészeti és történelmi tanulmányút) (Ötödik, befejező közlemény). Katholikus Szemle, 8. évf., 5. szám, 825–883. p.
Ortvay Tivadar 1895. Pozsony város története. II. kötet, I. rész: A város középkori topográfiája, 1300–1526. Pozsony, Kiadja a Pozsonyi Első Takarékpénztár, Stampfel Károly cs. és kir. udvari könyvkereskedő bizománya.
Ortvay Tivadar 1896. Temesvármegye és Temesvár város története I. 1. Őskor. A vidék földtani alakulásától a kelta-vaskor végéig. Pozsony, Eder I. ny.
Ortvay Tivadar 1896. Temesvármegye és Temesvár város története 4. Oklevelek Temesvármegye és Temesvár város történetéhez. Pozsony, Eder I. ny.
Ortvay Tivadar 1898a. Pozsony város története. II. kötet, II. rész: A város középkori jogszervezete, 1300–1526. Pozsony, Kiadja a Pozsonyi Első Takarékpénztár, Stampfel Károly cs. és kir. udvari könyvkereskedő bizománya.
Ortvay Tivadar 1898b. Pozsony város és Pozsony megye. In Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben, 15. kötet, Magyarország, 5. kötet. Budapest, Magyar Királyi Államnyomda.
Ortvay Tivadar 1899. Adatok a tölgy és egyéb fák tenyészete történetéhez Pozsony megyében. Különlenyomat a Pozsonyi Orvos-Természettudományi Egyesület közleményeiből. Sonder-Abdruck aus dem Verhandlungen des Vereins für Natur- und Heilkunde zu Pressburg. Pozsony–Pressburg, Wigand F. K. Könyvnyomdája.
Ortvay Tivadar 1900. Adatok a tölgy és egyéb fák tenyészete történetéhez Pozsony megyében. Verhandlungen des Vereins für Natur- und Heilkunde zu Pressburg– A Pozsonyi Orvos-Természettudományi és Orvosi Egyesület Közleményei 1889, 11. évf., 30–37. p.
Ortvay Theodor 1900. Die culturhistorische Bedeutung der in Europa gefundenen Nephrit- und Jadeit-Geräthschaften. In Verhandlungen des Vereins für Natur- und Heilkunde zu Pressburg–A Pozsonyi Orvos-Természettudományi és Orvosi Egyesület Közleményei 1889, 11. évf., 69–70. p.
Ortvay Tivadar 1900. Pozsony város története. II. kötet, III. rész: A középkori város háztartása, 1300–1526. Pozsony, Kiadja a Pozsonyi Első Takarékpénztár, Stampfel Károly cs. és kir. udvari könyvkereskedő bizománya.
Ortvay Tivadar 1902a. Pozsonyvármegye és a területén fekvő Pozsony, Nagyszombat, Bazin, Modor s Szentgyörgy városok állatvilága. Állatrajzi és állatgazdaságtörténeti monográfia. A Pozsonyban 1902. szept. 7-én megnyíló országos mezőgazdasági kiállítás alkalmából kiadja Pozsony város anyagi hozzájárulásával Pozsony vármegye közönsége. I. kötet, Állatrajzi rész. Pozsony, Stampfel Károly udvari könyvkereskedő bizományában.
Ortvay Tivadar 1902b. Mar Saba. Palaestinai úti emlék. Alkotmány.
Ortvay Tivadar 1903a. Vadászati kultúrkép Pozsonymegye hajdanából és jelenéből. In Verhandlungen des Vereins für Natur- und Heilkunde zu Pressburg–A Pozsonyi Orvos-Természettudományi és Orvosi Egyesület Közleményei 1902, 14. évf., 3–31. p.
Ortvay Tivadar 1903b. Pozsony város története. II. kötet, IV. rész: A városlakosság családi, anyagi, értelmi és valláserkölcsi élete, 1300–1526. Pozsony, Kiadja a Pozsonyi Első Takarékpénztár, Stampfel Károly cs. és kir. udvari könyvkereskedő bizománya.
Ortvay Theodor 1903c. Állatgazdaságtörténelmi adalékok. Különös tekintettel Pozsony megyére 1, Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle, 10, 49–65. p.
Ortvay Tivadar 1904a. Az európai művelődés kezdete és haladása. Írta és előadta a pozsonyi népszerűsítő főiskolai tanfolyamon 1904. febr. 20., 27., márczius 5-ik (…) és ajánlja hálás tisztelete jeléül méltóságos Porubszky Jenő, kir. it. táblai tanácselnöknek, mint a népszerű főiskolai tanfolyam pozsonyi helyi bizottsága elnökének. Pozsony. Mellékletek a Nyugatmagyarországi Hiradó 71., 82., 93., 102., 113., 128. számából.
Ortvay Theodor 1904. Állatgazdaságtörténelmi adalékok. Különös tekintettel Pozsony megyére 2, Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle, 11, 321–362. p.
Ortvay Tivadar 1904. Pozsony vármegye természetrajzi viszonyai. In Borovszky Samu (szerk.): Pozsony vármegye. Pozsony sz. kir. város, Nagyszombat, Bazin, Modor és Szentgyörgy r. t. városok. Apollo Irodalmi Társaság, 1–22. p.
Ortvay Tivadar 1904. Pozsony vármegye őstörténete. In Borovszky Samu (szerk.): Pozsony vármegye. Pozsony sz. kir. város, Nagyszombat, Bazin, Modor és Szentgyörgy r. t. városok. Apollo Irodalmi Társaság, 497–502. p.
Ortvay Tivadar 1905a. Pozsony város utcái és terei. Pozsony, Wigand F. K. könyvnyomdája.
Ortvay Tivadar 1905b. A pozsonyi béke emléktáblája. Az emléktábla szövegének igazolásául a pozsonyvárosi képviselőtestület számára. Pozsony, Eder István könyvnyomdájából.
Ortvay Tivadar 1905c. Dr. Kornhuber András. Verhandlungen des des Vereins für Natur- und Heilkunde zu Pressburg – A Pozsonyi Természettudományi és Orvosi Egylet Közleményei, 17. évf., 1–10. p.
Ortvay Tivadar 1906a. Ortvay Tivadar írói munkásságának összege. Negyvenévi közszolgálata után való nyugalomba vonulása alkalmából jóakarói és barátai számára emlékül. Pozsony, Eder István könyvnyomdájából.
Ortvay Tivadar 1907a. Pozsony városának kulturális haladása az utolsó ötven évben. In Fischer Jakab–Ortvay Tivadar–Polikeit Károly (szerk.): 1856–1906. Emlékmű a Pozsonyi Orvos- és Természettudományi Egyesület fennállásának ötvenedik évfordulója alkalmából. Az egyesület kiadása, Pozsony, 1–44. p.
Ortvay Tivadar 1907b. Az ősember táplálkozása. (Olvastatott a M. Tud. Akadémia 1907. február 11-én tartott ülésén). Budapest, A Magyar Történelmi Társulat kiadása.
Ortvay Tivadar 1907c. Természettudomány és őstörténelem vagyis az ember ősiségének és származásának kérdése a mai természettudományi vizsgálatok nyomán. In Kerekes Pál – Biró Lajos (szerk.): A Magyar Orvosok- és Természetvizsgálók 1907. augusztus 25–29-ig Pozsonyban tartott XXXIV. vándorgyűlésének történeti vázlata és munkálatai, 205–222. p.
Ortvay Tivadar 1908. Az állatvilág s gazdasági kultúra. Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle, 8, 51–61. p.
Ortvay Tivadar 1908. A vadászat haszna és jelentősége. Különös tekintettel Pozsony megyére. Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle, 8, 281–293. p.
Ortvay Tivadar 1910. A mohácsi csata, elvesztésének okai és következményei. Egykorú jelentések és okiratos közlések alapján írta Ortvay Tivadar. (Fölolvastatott a M. Tud. Akadémia 1910. május 9-én tartott ülésén). In Értekezések a történettudományi osztály köréből, 22. kötet. Budapest, Kiadja a Magyar Tudományos Akadémia.
Ortvay Tivadar 1912. Pozsony város története. IV. kötet, I. rész: A város politikai szereplése a XVI-ik század első felében, a mohácsi vésztől I. Ferdinánd király haláláig 1526–1564. Pozsony, Kiadja a Pozsonyi Első Takarékpénztár.
Ortvay Tivadar 1913a. Habsburg Mária és férje II. Lajos igazhitűségének kérdése. Budapest, Szent István Társulat.
Ortvay Tivadar 1913b. Pór Antal 1834–1911. Budapest, Franklin Nyomda.
Ortvay Tivadar 1914a. Temesvármegye és Temesvár város története I. 2. Régibb középkor. A római hódítástól a magyar királyság megalapításáig. Budapest, Akadémia támogatásával Temes vármegye és Temesvár város közönsége.
Ortvay Tivadar 1914b. Mária II. Lajos magyar király neje (1505–1558). Budapest, A Magyar Történelmi Társulat kiadása.
Ortvay Tivadar 1991. Pozsony város utcái és terei. Budapest, Püski–Regio.
Ortvay, Tivadar 2003. Ulice a námestia Bratislavy: Podhradie, Theresienstadt, Terézváros. Bratislava, Marenčin Vydavateľstvo PT.
Ortvay, Tivadar 2004. Ulice a námestia Bratislavy: Ferdinandovo mesto, Ferdinandstadt, Nándorváros. Bratislava–Pressburg, Albert Marenčin Vydavateľstvo PT.
Ortvay Tivadar 2005. Ulice a námestia Bratislavy. Mesto Františka Jozefa. Bratislava, Albert Marenčin Vydavateľstvo PT.
Ortvay Tivadar 2009. Pozsony város utcái és terei. Ferenc József város. Pozsony, Kalligram.
Pálffy Géza 2013: A Magyar Királyság új fővárosa: Pozsony a XVI. században. Fons, 20. évf., 1. szám, 3–76. p.
Pavelek, Juraj 1956. O autorstve najstaršej práce o dejinách poddanstva v Uhorsku De servitute Hungarica. Historické štúdie, 2. évf., 54–72. p.
Pokornyi Ferenc 1969. Megemlékezés Bäumler András mikológusról. Mikológiai Közlemények, 1. 31. p.
Polikeit Károly 1907. A Pozsonyi Orvos- és Természettudományi Egyesület közleményeiben 1856–1905-ig megjelent értekezéseknek ismertetése. Fischer Jakab–Ortvay Tivadar–Polikeit Károly (szerk.): 1856–1906. Emlékmű a Pozsonyi Orvos- és Természettudományi Egyesület fennállásának ötvenedik évfordulója alkalmából. Pozsony, Az egyesület kiadása, 136–180. p.
Rómer Flóris 1874. Régi falképek Magyarországon. Budapest.
Romsics Ignác 2011. A magyar történetírás évszázadai. Korunk, 22. évf., 5. szám, 3–15. p.
Sas Andor 1973. A koronázóváros. A bécsi kongresszustól a nagy márciusig 1815–1848. Bratislava, Madách.
Cs. Sebestyén Károly 1944. Krassó-Szörény megye parasztháza. Kolozsvár, Nagy Jenő Könyvnyomdája.
Šedivý, Juraj 2008. Najstarší patriciát v stredovekej Bratislave: šlachtici alebo mešťania? Forum Historiae, 2. évf., 2. szám, http://forumhistoriae.sk/FH2_2008/texty_2_2008/ sedivy.pdf
Šedivý, Juraj 2012. Jazyková a etnická pluralita v stredovekom Prešporku/Bratislave–stredoveká realita alebo moderný obraz? Forum Historiae, 6. évf., 2. szám, http://forumhistoriae.sk/FH6_2012/texty_6_2012/sedivy.pdf
Šedivý, Juraj–Štefanovičová, Tatiana (szerk.) 2012. Dejiny Bratislavy 1. Od počiatkov do prelomu 12. a 13. storočia. Brezalauspurc na križovatke kultúr. Bratislava, Slovart.
Šípošová, Katarína 2011. Strelecký spolok v Bratislave. Zborník Múzea mesta Bratislavy, 23, 63–90. p.
Sólyom Jenő 1933. Luther és Magyarország. A reformátor kapcsolata hazánkkal haláláig. /Új sorozat XII. Luther-tanulmányok II./ Budapest, Kiadja a Luther-társaság, 59–74. p.
Sturm Albert (szerk.) 1901. Országgyűlési Almanach 1901–1906. Rövid életrajzi adatok a főrendiház és a képviselőház tagjairól. Budapest, A Pesti Lloyd-társulat könyvnyomdája.
Szabó János. Gondolatok a mohácsi csata historiográfiájáról – Ortvay Tivadar szemlélete. http://www.agenturapacisposonium.sk/web/eloadasok.html

Szabó Noémi Gyöngyvér 2009. Az egyháztörténet-írás irányai, műhelyei. Különös tekintettel a középkori magyar egyháztörténetre. Vallástudományi Szemle, 5. évf., 2. szám, 107–132. p.
Szakács Zsolt Béla (szerk.) 2001. Guide ti Visula Resources of Medieval East-Central Europe. Budapest, Central Europe University Department of Medieval Studies.
Szende László 2015. Vedecká činnosť Flórisa Rómera v numizmatickej a archeologickej zbierke Maďarského národného múzea. Bratislava, 27, 72–73. p.
Szentkláray Jenő 1922. Ortvay Tivadar r. tag emlékezete. Felolvasta a M. Tud. Akadémia 1922. április 24-én tartott összes ülésén. 18. kötet, 6. szám. Budapest, Kiadja a Magyar Tudományos Akadémia.
Szögi László 2006. Studenten aus Ungarn und Siebenbürgen an den deutschen Universitäten 1789–1919. In Peregrinatio Hungarica. Studenten aus Ungarn und Siebenbürgen an deutschen und österreichischen Hochschulen vom 16. bis zum 20. Jahrhundert. Stuttgart, Franz Steiner Verlag.
Tagányi Károly 1883a. Magyarország régi vízrajza a XIII. század végéig. Ismertetés. Századok, 17. évf., 2. szám, 169–174. p.
Tagányi Károly 1883b. Válasz. Ortvay Tivadar: Észrevételek Tagányi bírálatára című cikkére. Századok, 295. p.
Téglás Gábor 1889. Hunyadmegye barbár fémleletei. A Hunyadmegyei Történelmi és Régészeti Társulat Évkönyve az 1887-ik és 1888-ik évekről. 5. kötet. Budapest, Franklin Társulat Könyvnyomdája.
Tibenský, Ján 1991. Historické pozadie pokusu o vytvorenie celouhorského vedeckého centra na východnom Slovensku v prvej polovici 18. storočia (K vedeckej aktivite D. Fischera, J. Bohuša, J. Buchholtza ml. a J. A. Raymanna). Biografické štúdie, 18, 9–29. p.
Valter Ilona 1964. Régészeti adatok a Bodrogköz honfoglaláskori településtörténetéhez. Hermann Ottó Múzeum Évkönyve, 4. kötet, 131–141. p.
Varga E. Árpád 2002a. Krassó-Szörény megye településeinek etnikai (anyanyelvi/nemzetiségi) adatai 1880–2002, www.kia.hu/konyvtar/erdely/erd2002/csetn02.pdf.
Varga E. Árpád 2002b. Krassó-Szörény megye településeinek felekezeti adatai 1869–2002. www.kia.hu/konyvtar/erdely/erd2002/csfel02.pdf
Woth, Walter 2006. Altes und Neues aus Montan-Ciklova. Banater Berglanddeutsche, 22. évf, 2006. szeptember–október, 130. szám, 12–13. p.

István Gaucsík

Theodor Ortvay. The Representative of the Scientists´ Republic

Theodore Ortvay (1843-1916) was one the best-known personalities of the 19th-century Hungarian positivist historiography. Nonetheless, his scientific biography featuring new aspects is still missing. This study is partly an attempt to compensate for this. Although the Slovak historical science considers him as a historian specialized on the medieval history of Bratislava, Ortvay´s academic activities were of a much wider range. His works of an enduring value encompassed the uneasy areas of social, economic and cultural history. Despite the fact that he spent three decades in Bratislava, his academic research remained mainstream. The author of this study deals with Ortvay´s career and achievements, he highlights the historian´s engagements in Bratislava from the perspective of fundamental research. He examines Ortvays´s works in the context of the 19th century social sciences in Hungary, in the contemporary discourse. He devotes special attention to the analysis of the historian´s scientific and public social networks (Szentkláray, Flóris Rómer, Arnold Ipolyi). A further, not-so-hidden objective of the study is to pave the way for Ortvay´s cult in Bratislava—in a positive sense, of course.