Sipos László: A romakérdés megoldását célzó stratégiák 1945–1969 között

Bevezetés

Jelen tanulmányban azzal foglalkozom, hogyan alakult a romákkal kapcsolatos állami politika a volt Csehszlovákia és a mai Szlovákia területén a második világháború utáni időszakban, 1945–1969 között. Ennek kapcsán megpróbálok rámutatni azokra a diszkriminatív intézkedésekre és negatív politikai mechanizmusokra, amelyek a totalitárius rezsim alatt a jelzett időszakban az állami szerveknek a romákkal szembeni politikáját jellemezték. A vizsgált időszakban hozott kormányzati intézkedések és statisztikák elemzése és összevetése alapján könnyen megcáfolhatóak a hazai romákkal kapcsolatos téves nézetek. A közvetlenül a háború utáni időszak tényeinek, a politikai szereplők attitűdjeinek, nézeteinek, a romákkal szembeni intézkedéseknek a felidézésével megelőzhetőek azok az egyszerűsítő következtetések, amelyek célja a cseh és szlovák kormányszerveknek a felelősség alóli felmentése. A romák esetében ebben az időszakban rendkívül fontos szerepe volt az állami politikának, valamint a vezető réteg magatartásának, s feltételezhető, hogy ez a többi kisebbségnél nagyobb mértékben befolyásolta a romák társadalmi helyzetét, fejlődését.

A szocialista állam elsődleges törekvése az etnikailag homogén társadalom kialakítása volt, ez nemcsak a csehek és szlovákok közötti viszonyban, hanem a szlovákoknak a magyar, ruszin/ukrán és sajátos módon a roma nemzeti kisebbséggel szembeni viszonyában is megnyilvánult (Sikora 2008). A romák szociális és gazdasági fejletlenségük miatt a szocializmus időszakában a társadalom számára gazdasági, főleg azonban ideológiai problémát jelentettek, s mint a kommunista állam szociális politikáján belüli legnagyobb teherre tekintettek rájuk. Mivel nem feleltek meg a szocialista ideológia kritériumainak, az állam nem ismerte el őket nemzetiségként, kulturális életüket korlátozta, szervezeteiket nem fogadta el a romák hivatalos politikai képviseleteként annak ellenére, hogy az 1948-as Alkotmány a többi nemzetiséghez tartozó személyeket egyenrangú állampolgárként ismerte el.[1] Ezek a politikai lépések számos roma kisebbségi vezetőben, de a romákban általában is aggodalmat keltettek: attól féltek, hogy asszimilálják őket. Az 1948–1989 közötti időszakban megvolt ugyan az „igyekezet” a „romakérdés” megoldására, ám ebbe nem vonták be a romákat, akiket a kérdés kezelése ténylegesen érintette. Nem meglepő tehát, hogy a romakérdés kezelésének ilyen módja nem volt alkalmas a romák társadalmi-kulturális integrálására, s a romák e folyamatban passzívak maradtak (Kotvanová–Szép–Šebesta 2003). A totalitárius rezsimnek a romakérdéshez való ilyen viszonyulása a fő oka a roma kisebbség jelenlegi társadalmi és morális elmaradottságának (Mann 1996). Ebben a tanulmányban a szocialista államnak a romákkal szemben 1945 és 1969 között alkalmazott, a fasiszta fajelméletből táplálkozó, a romák és a többi állampolgár közötti szociális különbségek kiegyenlítését célzó főbb intézkedéseivel foglalkozom. A vizsgált időszakot a roma migráció és az 1945 után létesült kényszermunkatáborok időszakára, a kényszermunkatáborok létezésének időszakát pedig további három szakaszra osztottam: az első szakaszt az I. Szlovák Állam fennállása idején (pontosabban 1941–1944 között) létesült internáló- és munkatáborok, a második szakaszt az 1945–1948 közötti időszakban létrehozott kényszermunkatáborok, a harmadik szakaszt pedig az 1948 és 1953 közötti időszak képviseli. Az internáló- és munkatáborokat alaposabban nem vizsgáltam, s nem is elemeztem, elsősorban a második világháború után létesített kényszermunkatáborokkal foglalkoztam behatóbban.

Az 1945 utáni roma migráció

A jelenlegi Csehország területén csak néhány száz roma élte túl a második világháborút. A jelenleg Csehországban élő romák nagy része több hullámban Szlovákiából települt be. Az első, szervezetlen migrációs hullámban elsősorban kelet-szlovákiai romák érkeztek a cseh iparvárosokba, a németek által elhagyott településekre. Főként a mezőgazdaságban az állami birtokokon, iparvállalatoknál és az építőiparban helyezkedtek el, elsősorban olyan munkákat végeztek, amelyeket mások elutasítottak. A betelepülő romák állandó lakosként nem voltak kívánatosak sem a határvidéken, sem a fővárosban, Prágában, de más városokban sem, ez a későbbi kormányzati javaslatokban is tükröződött. Ezért vetődött fel a „cigánykérdés” országos szintű kezelésének az igénye. A problémát azonban az okozta, hogy a világháború utáni jogszabályok a már létező korábbi diszkriminatív intézkedések sorába illeszkedtek. Ezt igazolja a Belügyi Megbízotti Hivatal 1945-ben kiadott rendelete a „Cigányok viszonyainak rendezéséről”, amelyben megjelennek az adott korszak diszkriminatív tendenciái és a korábbi romaellenes intézkedések – a roma putrik eltávolítása a közutak közeléből, a romák eltávolítása a települések belterületéről, kényszermunkatáborokba hurcolásuk stb. (Jurová 1993, 17–27. p.).

Romák a szocialista „kényszermunkatáborokban”

Nem helytállóak azok a feltételezések, amelyek szerint a második világháborút követően a kényszermunkatáborok megszűntek, illetve ilyenek nem léteztek. Azok a módszerek, ahogyan a világháború után a hatóságok munkatáborokba „irányították” az embereket, semmiben sem különböztek a világháborús Szlovák Állam módszereitől. Az intézkedések között csak formális különbség volt: három különböző rezsimben hozták őket. Az első az 1. Szlovák Állam fennállásának időszakára (pontosabban 1941–1944-re) esett, a második az 1945–1948 közötti, a harmadik pedig 1948-tól 1953 májusáig tartó időszak volt. A világháborús Szlovák Állam idején a kényszermunkatáborok felállításának indítéka az akkori rezsimmel ideológiai vagy egyéb okokból konfliktusba került személyek, a családjukkal szembeni kötelezettségeiket nem teljesítők, illetve a rémhírterjesztők (ún. politikai felforgató elemek) munkaerejének a kihasználása volt. Meg kell azonban említeni, hogy a munkatáborokba küldött állampolgárok többsége roma volt, tehát az akkori politikai vezetés részéről ez a romakérdés átfogó megoldásának minősült; a táborokban napi rendszerességgel előfordult a testi fenyítés.

Terjedelmi okokból nem bocsátkozom a kényszermunkatáborok három szakaszának részletes elemzésébe: kihagyom az internáló- és munkatáborokat, és mélyebben csak a második világháború utáni időszakkal foglalkozom.

Több fő okra is visszavezethető, miért hozták létre újra Szlovákiában már 1945-ben ezeket a táborokat. A fő ok a háborúban megsemmisült gazdaság újjáépítéséhez szükséges munkaerő akut hiánya volt, a munkaerőpótlással kapcsolatban ezért nagy elvárások voltak. A táborok létesítésének további oka a „szociálisan és politikailag nem konform” személyek átnevelésére való törekvés volt. E két cél összekapcsolása azonban a gyakorlatban nem vált be.

A világháború után Szlovákia területén az első munkatáborok a Szlovák Nemzeti Tanács 1945. augusztus 23-án hozott 105/1945. rendelete alapján (a továbbiakban: „százötös rendelet”) létesültek. Az I. Szlovák Állam alatt és a 2. világháború után az aszociális elemekkel szemben alkalmazott eljárás közötti hasonlóság szembetűnő: mindkét esetben a munkával történő átneveléssel indokolták a kényszermunkatáborba „irányítást” mint büntetést. A nemzeti tanácsi rendelet hatályát 24 hónapban állapították meg, végrehajtásával a nemkívánatos személyeknek a társadalomból történő hatékony eltávolítását kívánták elérni, egyúttal ezek a személyek munkaerejükkel a háborús károkat szenvedett Szlovákia újjáépítését szolgálták. A táborlakók az újjáépítésben segédkeztek, elsősorban vasúti hidak felújításán, útépítéseken, folyószabályozásokon, városok és falvak újjáépítésén, szénbányákban dolgoztak.

A százötös rendelet értelmében nem csak bírósági határozat alapján ítéltek embereket kényszermunkára. A bírósági ítélet mellőzését azzal indokolták, hogy szükség van a társadalmilag különösen veszélyes személyekkel való leszámolás meggyorsítására. A kényszermunkatáborba történő deportáláshoz elegendő volt, ha a rendeletben felsorolt tényállások valamelyikét észlelő állampolgár azt a hatóságoknak vagy a biztonsági szerveknek jelentette (Varinský 2004).

A kényszermunkatáborba deportáltak anyagilag nem voltak motiváltak, ugyanis 1945 decemberéig pénzbeli ellenszolgáltatás nélkül dolgoztak, akkor a nőtlen/hajadon és gyermektelen személyek számára az állam a nettó fizetés egyharmadának megfelelő, az egy és több eltartott gyermekkel rendelkezők számára a nettó fizetés kétharmadának megfelelő munkadíjat ítélt meg. A táborokban azokkal a személyekkel volt probléma, akiket az anyagi juttatások nem motiváltak. Elsősorban nemi vagy más betegséggel fertőzött emberekről volt szó (ún. egyéb aszociális elemek), az ilyen deportáltak nem hoztak anyagi hasznot, sőt inkább megterhelték az állami költségvetést. A kényszermunkának a nemzetgazdaságra gyakorolt pozitív hatása tekintetében ezért a gazdasági eredmények lényegesen eltértek az elvárttól. Így pl. 1948-ban a táborok üzemeltetésére 854 532 csehszlovák koronát fordítottak, viszont a bevétel csak 613 811 korona volt. Sikertelenek voltak a deportáltak átnevelésére irányuló kísérletek is: a helyzetjelentések szerint csak a deportáltak 45%-a minősült átneveltnek.[2]

Miután befejezte tevékenységét a deportálásokról döntő különbizottság, 1947 áprilisa után a „százötös rendelet” hatályának megszűnése miatt adminisztratív döntés alapján nem lehetett állampolgárokat ilyen táborokba küldeni, ez csak bírósági ítélet alapján volt lehetséges. Az elítéltek körébe fasiszta bűnözők, megszállók, árulók és kollaboránsok tartoztak (Varinský 2004).

A kényszermunkatáborok harmadik szakasza 1948. október 25-én a kényszermunkatáborok létesítéséről rendelkező 247/1948. törvény elfogadásával kezdődött. Az említett jogszabály alapján a kényszermunkatáborba „irányítandó” személyeket három (a, b, c) csoportba sorolták. Az első „a” csoportba a 18–60 éves, testileg és szellemileg ép munkakerülő személyek tartoztak. A második „b” csoportot a 231/1948. törvény, a feketekereskedelem elleni fellépésről szóló 15/1947. törvény, a kétéves terv védelméről szóló 27/1947. törvény és az államosított vállalatok védelméről szóló 165/1947. törvény alapján jogerősen elítélt személyek alkották. A harmadik „c” csoportba azok kerültek, akik szabálysértést követtek el, vagy megsértették az államhatár jogosulatlan átlépése elleni intézkedésekről szóló 107/1947. törvényt.

A szlovákiai kényszermunkatáborok létezésének második és harmadik szakaszában 1945–1948 között 17, illetve 18 munkatábor működött, közülük 1948-ban négyet munkaalakulattá alakítottak át. Az akkor rezsim időközben tudatosította, hogy a romák munkatáborba deportálása, illetve az oktatás- és a lakáspolitika büntetőintézkedésekkel nem oldható meg. 1949-ben a totalitárius rendszer asszimilációs politikával és a faji diszkrimináció formáinak felszámolásával próbálta elérni a társadalmi változást. Bár a szocialista törvényesség megtartásának elvét hangsúlyozták, a romákat nem sajátos etnikumként, hanem „cigány származású állampolgárként”, sajátos társadalmi-gazdasági csoportként kezelték (Varinský 2004).

A vázolt probléma megoldása irányába tett néhány sikertelen kísérlet után az illetékesek a Belügyi Megbízotti Hivatal által 1952 márciusában kiadott iránymutatásban látták a megoldási lehetőséget. Az iránymutatás a cigány származású személyek helyzetének rendezését célozta, ennek révén kívánták a roma lakosság asszimilációját elérni. Elsősorban a roma munkanélküliség kezelésére törekedtek. Az iránymutatás végrehajtásáért a nemzeti bizottságok feleltek, ám a nagyszámú roma lakossággal rendelkező régiókban objektív okok miatt (az egészségügyi ellátás hiányosságai, a roma gyermekek oktatásával kapcsolatos problémák) az iránymutatásból következő feladatok teljesítése – a vázolt problémák súlyossága miatt – lehetetlen volt. Az említett jogszabály végrehajtása során sor került az első telepek és putrik felszámolására, az illetékesek megfelelő eszközöket kerestek a szociálisan hátrányos helyzetű családok támogatására, így öreg, üres házakat kerestek számukra, ezek megvásárlásához az állam támogatást nyújtott (Jurová 1992).

A 88/1950. törvény hatályon kívül helyezte a kényszermunkatáborokról rendelkező 247/1948. törvényt; a törvény értelmében 1950. augusztus 1-jével befejezték tevékenységüket a munkatáborokba irányításról határozó kerületi bizottságok, s kompetenciáikat a bírói és ügyészi büntető bizottságok vették át. A táborokat hivatalosan 1952. december 31-ével szüntették meg, ekkor átmeneti javító-nevelő intézményi alakulattá (egységgé) nevezték át őket (Janák–Jirásek 1991, 14. p.).

A táborba küldött személyeket fokozatosan szabadon engedték. 1953. március 15-én megszűnt az utolsó szlovákiai kényszermunkatábor (TNP Ruskov), 1954. február 15-én pedig az utolsó csehországi munkatábor zárt be (TNP Brno). A szlovákiai kényszermunkatáborokba 1948–1953 között 8240 személyt deportáltak (Sivoš 2001, 543. p.). A hiányos és rendezetlen levéltári anyag miatt nem állapítható meg, mennyire felel meg a valóságnak ez a szám, a hozzáférhető anyagokban ugyanis eltérő és egymásnak ellentmondó adatokat találunk. 1957 júniusában a Csehszlovák Kommunista Párt Központi Bizottságán a „cigánykérdés” megoldásába bevont valamennyi minisztérium képviselőinek részvételével tanácskozást tartottak, ahol megállapították, hogy a romákkal szembeni valamennyi intézkedés sikertelenségének az oka a romák vándorlása (Šebesta 2002).

A romák társadalmi integrációjának kezelése 1958–1965 között

A Csehszlovák Kommunista Párt vezetése nem jutott egyezségre abban, hogy a „romakérdést” etnikai vagy szociális kérdésként kezeljék-e. 1958-ban kezdődött a probléma megoldásának első szakasza, s ezzel kapcsolatban vetődött fel önálló roma települések létrehozásának a gondolata.

A Csehszlovák Kommunista Párt Központi Bizottsága a probléma kezelését egy határozattal kezdte (A cigány lakosság közötti munkáról, 1958. április 8.), ebben ez olvasható: „Vándorló vagy félig letelepedett életmódot folytató személyek – bár népi demokratikus rendszerünkben első alkalommal élhetnek egyenrangú szabad állampolgárként – gyakran visszaélnek az államunkban nekik biztosított előnyökkel, vonakodnak alkalmazkodni a normális, letelepedett életmódhoz, amelyet az állam anyagi, kulturális és egészségügyi téren nyújt az állampolgároknak. Ez az állapot nemcsak a vándorló és a félig letelepedett csoportok számára, hanem a vándorló csoportok által fenyegetett egyéb lakosság számára is tarthatatlan, és elvárják, hogy ezen a helyzeten egyértelműen javítsunk.” E határozat célja világos volt: a romák beolvasztása a többségi társadalomba (azaz következetes irányított asszimiláció). Az illetékesek abból a feltevésből indultak ki, hogy a romák rossz szociális helyzete a hagyományos életmód fenntartásának az eredménye, és azt állították, hogy a többségi társadalom életmódjának elsajátítása társadalmi integrációjuk szükséges feltétele (Haišman 1999).

A határozat tovább erősítette a romák elszigeteltségét, elutasította a roma köznyelv (standard vagy irodalmi nyelvváltozat) és irodalom kialakítására, cigány iskolák és cigány tannyelvű osztályok létrehozására irányuló törekvéseket. A határozat szellemében fogadták el a vándorló életmódot folytató személyek letelepítéséről szóló 74/1958. törvényt. Szabadságvesztés terhe alatt (a törvény 3. §-a) e személyek számára megtiltották a vándorló életmódot, ezért a nemzeti bizottságok számára kötelességként fogalmazták meg azt, hogy nyújtsanak segítséget e személyeknek (a romáknak) abban, hogy áttérjenek a letelepedett életmódra. A törvény megalkotói részéről képmutatás volt, hogy a törvény szövegében nincs egyértelmű utalás arra, hogy a vándorló életmódot folytató (oláh) cigányok ellen irányul.

A vázolt probléma megoldásának első szakaszában elsősorban is szükséges volt összeírni a romákat, azt követően lakást és munkát kellett számukra biztosítani, egyúttal ennek az eljárásnak a keretében elkobozták tőlük a lovakat és a szekerek kerekét. Az 1959. február 3–6. között a nemzeti bizottságok által megvalósított összeírás („a nomád és félnomád személyek összeírása”) adatai főleg a romák vándorlása és a magas születési arány miatt pontatlanok voltak. A nemzeti bizottságok tagjai nomád személyként 46 500 személyt írtak össze (Szlovákiában 27 933 személyt, ebből 14 070 fő 15 évesnél idősebb, 13 863 fő 15 évesnél fiatalabb volt), ez a teljes roma kisebbség létszámának csak a nyolc százalékát képezte.

Az eredeti terv szerint az állami lakáspolitika keretében a romák számára családi házakat építettek volna, ezt azonban elvetették, ugyanis a felsőbb állami szervek előre figyelmeztettek a romák indokolatlan és rendkívüli előnyben részesítésének veszélyeire, egyrészt az állami költségvetésre, másrészt pedig a többségi lakosság véleményére való tekintettel (sokan arra mutattak rá, hogy számos földműves család sem lakott jobb körülmények között, mint a romák). A szegregált roma csoportok lakhatási és foglalkoztatási problémáit a magánerős lakásépítésben és a bányákba történő munkaerő-toborzással kívánták megoldani. E terv megvalósítása azonban lehetetlen volt, a nemzeti bizottságok ugyanis sem lakást, sem munkát nem tudtak biztosítani a romák számára.

Tény, hogy nem volt elég hely valamennyi nomád életmódot élő roma letelepítésére, továbbá a törvény nemcsak a szabad mozgás és a szabad lakhelyváltoztatás alapvető jogát sértette, hanem megvalósíthatatlan és irreális is volt. Másrészt viszont meg kell jegyeznünk, hogy a vándorlás tolerálása valóban az extrém szegénység, az emberhez méltatlan, esetleg tisztességtelen életmód tolerálását is jelentette volna (Víšek 1999).

Irreálisak voltak azok az elképzelések is, amelyek szerint a vándorcigányoktól elvették volna és intézetben helyezték volna el a gyermekeket, valamint irreálisnak bizonyultak a felnőtt romák írástudatlanságának felszámolására kitűzött határidők is. Mivel az állam nem tudott számukra lakásról gondoskodni, átmenetileg leselejtezett vasúti kocsikban helyezték el őket. Ha valakinek esetleg lakást utaltak ki, vagy roma építtető építési engedélyt kapott, az ilyen építkezés csak a falvak szélén vagy újonnan kialakított külön utcákban kezdődhetett meg, ezáltal a romák fokozatosan újra a települések szélére szorultak, ami tovább erősítette társadalmi szegregációjukat. Az említett törvény végrehajtásával véglegesen megszűnt az oláhcigányok vándorlása (Jurová 1993, 52–67. p.; Haišman 1999; Jurová 2002, 56–64. p.).

A vándorlás felszámolásával azonban nem szűntek meg a romákkal kapcsolatos szociális és társadalmi problémák. Az elfogadott jogi reformok keretében kezelhetetlen problémák arra sarkallták a kormányzati szerveket, hogy új koncepció kidolgozását mérlegeljék. A romakérdés kezelésének ebben a szakaszában sikernek minősíthető, hogy a kormányzati intézkedések kapcsán „sok” romának sikerült szakképesítést szereznie, illetve sikerült lakásproblémáját megoldania (Haišman 1999, 156–171. p.).

„A nagy tömegben élő romák szétszórásának és elköltöztetésének koncepciója” – 1965–1969

1965-ben az állami szervek erőteljesebben kezdtek hatni a roma lakosságra, ennek eszköze a romák szétköltöztetésének koncepciója volt. A bizonyos településeken koncentrálódó roma lakosság más helyre költöztetése a szociális és gazdasági problémák megoldását célozta, ám az említett koncepció a romák irányított erőszakos asszimilálására irányuló korábbi kormányzati intézkedések folytatása volt, amely lehetővé tette a roma lakosság manipulálását, alapvető polgári és szabadságjogaik megsértését. Mivel minden korábbi intézkedés főleg azon bukott meg, hogy a romák elsősorban Kelet-Szlovákiában éltek nagy tömegben, a probléma kezelésének minden további módja abban állt, hogy az ilyen településekről módszeresen elköltöztessék a roma lakosságot. A módszereket már az 1965. október 13-i 502/1965. számú kormányhatározat rögzítette. Ennek értelmében olyan országos kormánybizottság alakult, amelynek feladata a felszámolásra ítélt roma telepek és putrik számának megállapítása volt (Turčinová 1970).

A koncepció részleteinek kidolgozásához a kormánybizottságnak szüksége volt a roma lakosság számának feltérképezésére. Az 1966–1968 között végrehajtott összeírás szerint Szlovákiában 165 ezer roma élt, ez azt jelentette, hogy az 1947-es állapothoz képest megkétszereződött az ehhez az etnikumhoz tartozó személyek száma; kilencvenezer fő a Kelet-szlovákiai kerületben élt (Jurová 1992).

Az említett határozat értelmében első lépésben 611 romatelepet, 6800 putrit számoltak fel, s lakhatást biztosítottak 8200 roma családnak, mintegy 52 500 személynek. A második helyen állt a roma gyermekek beiskolázása (a 117/1966. törvény értelmében szankcionálás is lehetséges volt), s csak a harmadik helyre sorolták a munkaképes roma férfiak munkába állítását; 1967-ben 100 munkaképes korú roma férfi közül 75,9%-ot sikerült foglalkoztatni (Jurová 2002).

A szigorúan szervezett szétszórás és elköltöztetés keretében – amely „kötelező, ugyanakkor önkéntes is volt” (Jurová 1993) – mintegy 14 ezer szlovákiai roma (2177 roma család) költözött Csehországba. Az önkéntességet úgy értelmezték, hogy a roma családok kötelesek voltak a kijelölt járásba költözni, függetlenül attól, milyenek voltak a rokoni kapcsolataik és egyéb életkörülményeik lakóhelyükön. A roma állampolgárok szervezetlen és szükségtelen elköltöztetése nem kívánatos migrációnak minősült (Haišman 1977). A Charta 77 szerint: „Adott járásban élő cigány származású csehszlovák állampolgár – és kizárólag faji származására való tekintettel – a meghatározott ütemterv szerint a kijelölt járásba vagy kerületbe (sehova máshova) volt köteles költözni. Ha a lakóhelye szerinti járásnak ún. partnerjárást jelöltek ki, csak oda költözhetett, még akkor is, ha olyan járásba szeretett volna költözni, ahol rokonai voltak, vagy álláslehetőség kínálkozott számára” (Charta 1990).

Kerületi és járási szinten 9900 család (mintegy 63 ezer személy) változtatott lakóhelyet, a következő három évben további 70 ezer roma követte őket. Azoknak a családoknak a számára, akik amellett döntöttek, hogy a telepen maradnak, kutakat létesítettek, biztosították az alapvető higiéniai feltételeket, bekötőutat építettek a telephez, néhány telepet rákötöttek a villamos hálózatra, és közvilágítást is kaptak. Az állam ezzel kapcsolatos költségei 571,7 millió koronát tettek ki.

A kormányhatározatot számos járásban az állami hivatalnokok másképpen értelmezték, mint ahogyan azt a kormánybizottság eredetileg gondolta. Számos esetben megsértették a kijelölt járásokra vonatkozó megegyezéseket, roma családokat más járásokba küldtek, s akadt példa arra is, hogy egyes cseh járásokból visszatértek a roma családok, közöttük olyanok is, akik már ott néhány évet ledolgoztak, és volt lakásuk is (Jurová 1993).

A gyakorlat azt mutatta, hogy a koncepció túlságosan is bonyolult volt ahhoz, hogy meg lehessen valósítani: már a költözés és a lakáskiutalás is számos problémát vetett fel. Az ilyen lakások kiutalásakor konfliktusok alakultak ki a helyi többségi lakossággal. A koncepció keretében sikertelennek mutatkozott a romák átnevelése és a szocialista társadalmi képnek megfelelő akkulturációjuk mint cél (Jurová 1993). A koncepció sikertelenségét a cigány lakosságot érintő kérdésekkel foglalkozó kormánybizottságnak a 384/1968. kormányhatározattal történt megszüntetése is igazolta (Vašečka 2000).

A roma lakosság szétköltöztetését és irányított asszimilációját célzó politikát elsőként a szövetségi kormány vonta vissza egy 1970-es határozatában, két évvel később Szlovákiában is megtörtént ez. A koncepció visszavonásával véglegesen megszűntek a szlovák és a cseh hatóságok közötti viták, akárcsak a roma lakosság asszimilációját célzó kísérletek, amelyek egyúttal a romák súlyos szociális problémáinak megoldására tett kísérletek is voltak (Víšek 1999).

Az asszimilációs elképzelések elsősorban azért mondtak csődöt, mert a politika nem vette figyelembe az „emberi tényezőt”, a romák mentális, pszichológiai, szociális és kulturális sajátosságait, értékorientációjukat, a többségi lakossággal való együttélésre adott válaszaikat. A többségi lakosságba való kényszerű beolvadás folyamatos erőltetése a romák pozitív énképének fokozatos leépüléséhez, a személyes motiváció elvesztéséhez, fásultsághoz vezetett (Mann 1996).

Befejezés

A kormányzati intézkedések és eszközök elemzése elsősorban arra mutatott rá, hogy a romakérdés megoldásával kapcsolatos közpolitika alakulása, a romák integrálása, a romák és a többségi társadalom együttélésével kapcsolatos problémákra adandó megfelelő válaszok keresése mind a tárgyalt kérdéskör bonyolultságát, többrétegűségét és nagyfokú érzékenységét tükrözi.

Bár az 1945–1969 közötti időszakban megváltozott a romákkal szembeni kormányzati magatartás, ez csak a politika és az ideológia megváltozásában nyilvánult meg. A totalitárius rezsim a roma etnikum állampolgári és politikai jogaival kapcsolatos nézeteket deformálta, velük szemben nagyrészt diszkriminatív és elnyomó politikát folytatott. A romakérdésnek az 1948 utáni totalitárius rezsimre jellemző kezelése az egyik fő oka a romák jelenlegi szociális és gazdasági helyzetének, alacsony etnikai önazonosságának és nem utolsósorban a roma kisebbséggel szembeni nagyfokú többségi távolságtartásnak (Mann 1996).

Végezetül megállapíthatjuk, hogy az úgynevezett romakérdést semmilyen határozat vagy intézkedés sem javította, az illetékesek nem találtak semmilyen megoldást a romák integrálására, s nem sikerült azonosítani azokat az indikátorokat sem, amelyek segítségével a szegregációból kivezető út megtalálható lett volna.

Irodalom

Janák, Dušan–Jirásek, Zdeněk 1991. Vznik a existence táborů nucené práce v podmínkách zakladatelského období komunistického systému v Československu. In Tábory nucené práce a další projevy perzekuce 1948-1954. Sborník konference SÚ ČSAV a KH FF SU, 1991 Slezská univerzita v Opavě. Opava, SÚ ČSAV a KH FF SU.

Jurová, Anna 1992. Riešenie rómskej problematiky na Slovensku po druhej svetovej vojne. In Mann, A. B. (ed.): Neznámi Rómovia. Bratislava, Ister Science Press.

Jurová, Anna 1993. Vývoj rómskej problematiky na Slovensku po roku 1945. Bratislava–Košice, Gold-press Publishers.

Jurová, Anna 2002. Rómovia v období od roku 1945 po november 1989. In Vašečka, Milan (ed.): Čačipen pal o Roma. Súhrnná správa o Rómoch. Bratislava, Inštitút pre verejné otázky, 53–78. p.

Kotvanová, Alena–Szép, Attila–Šebesta, Michal 2003. Vládna politika a Rómovia 1948–2002. Bratislava, Slovenský inštitút medzinárodných štúdií.

Mann, Arne B. 1996. Problém identity Rómov. In Rómovia v majoritnej spoločnosti na Slovensku (dynamika etnosociálnych a kultúrnych vzťahov), súbor štúdií. Bratislava, Slovenská akadémia vied. (Kandidátusi disszertáció)

Prečan, Vilém (ed.) 1990. Charta 77 (1977 – 1989). Od morální k demokratické revoluci. Praha–Bratislava, Čs. středisko nezávislé literatury, Scheinfeld-Schwarzenber a ARCHA.

Sikora, Stanislav 2008. Rok 1968 a politický vývoj na Slovensku. Bratislava, SAV.

Sivoš, Jerguš 2001. Zoznam občanov zaradených do Táborov nútených prác. In Mikloško, František–Smolíková, Gabriela–Smolík, Peter (eds.): Zločiny komunizmu na Slovensku 1948–1989. Prešov, Vydavateľstvo Michala Vaška.

Turčinová, Eva 1970. K vymedzení a specifikaci cikánskeho problému v Československu. Sociologický časopis, č. 1.

Varinský, Vladimír 2004. Tábory nútených prác na Slovensku v rokoch 1941–1953. Banská Bystrica, Fakulta humanitných vied Univerzity Mateja Bela.

Vašečka, Milan 2000. Rómovia. In Mesežnikov, Grigorij–Kollár, Miroslav (eds.): Súhrnná správa o stave spoločnosti. Bratislava, Inštitút pre verejné otázky, 191–262. p.

Víšek, Petr 1999. Program integrace – řešení problematiky romských obyvatel v období 1970 až 1989. In Romové v České republice (1948–1998). Praha, Socioklub-sdružení pro podporu rozvoje teorie a praxe sociální politiky.