A nagyszombati kalmárcéh szabályzata 1547/1604-ben
A történelmi Magyarország északnyugati részén fekvő Nagyszombat szabad királyi város már a középkorban is jelentős szerepet töltött be hazánk és Pozsony vármegye életében. Fekvése miatt állandó kereskedelmi kapcsolata volt Béccsel, nyugatra Cseh- és Morvaországgal, északra pedig Lengyelországgal. A mohácsi csatavesztés után, 1543-ban ide kötözött az esztergomi érsekség és a káptalan, ezáltal az egyházi szerepe is növelte a város szerepét, életét. Ugyan már a következő gondolat túllép a címben megadott időszakon, de meg kell említeni, hogy Pázmány Péter 1635-től megalapította a város egyetemét, amely mellett nyomda és könyvtár is működött. Ekkor az előzőek mellett a várost már kulturális központként is számontartották a megcsonkított királyi Magyarországon.
Nagyszombat nevét a szombatokon tartott hetivásárairól kapta. A város említése korai. 1211-ben Sumbot, 1238-ban Zumbothel, 1313-ban már Nogzumboth[1] néven jegyezték le a fennmaradt nyelvemlékekben. Lakosságát három különböző nyelvű népcsoport alkotta: magyarok, németek és szlovákok. Ezek aránya a későbbiekben a történelmi, politikai és gazdasági tényezők hatására mindig változott. Amint a későbbiekben a családnevek fölsorolásánál olvasni fogjuk, elsősorban az előző kettő dominált mind eredetben, mind nyelvét illetően a kalmárcéh tagjai között.
Magának a kalmár foglalkozásnak legegyszerűbben a mai kereskedő szavunk felel meg. Az előbbi német eredetű jövevényszó, alapja a Kramer, amely a magyar nyelvben több írásos és népi alakban is fönnmaradt: kalamár, kolomár, kolmár, sőt, az -l mássalhangzó kiesésével kómár formában is. Azonban a kalmár szó jelentése az évszázadok folyamán változott, és ha ezeket itt fölsoroljuk, akkor bizonyos jelentésszűkülés figyelhető meg a szótáraink leírása alapján (a meghatározásokat nem kívánjuk itt szakirodalomként megjelölni). Ezek tömören a következők: távolra utazó kereskedő, olyan személy, aki különféle vagy bizonyos árukat (iparcikkeket, terményeket stb.) vásárol, majd másutt haszonnal értékesíti. Szorosabb értelemben boltot működtető kereskedő (fűszeres, rőfös, ékszeres stb.). Harmadszor pedig azok, akik kicsinyben űzik a vegyeskerekedést – ezeket hívták később úgy, hogy szatócsok. A Nagyszombatban élő kalmárok – mint majd a szabályzatukból kitűnik –, az előző két csoporthoz tartoztak, ők alkottak közösen egy céhet.
A magyar nyelvbe átvett céh jövevényszavunk bajor–osztrák (német) eredetű. Magának a céh fogalmának a meghatározása szinte minden lexikonban, szótárban ugyanaz, csupán néhány szó, amelyben a magyarázat eltér, pontosít vagy kiegészít. Mindezekből alkottunk egy teljesebb értelmezésű, egymondatos megfogalmazást.
A feudalizmusban rendszerint az egy településen lakó és ugyanazon vagy hasonló mesteréget űző kézművesiparosok vagy kereskedők gazdasági érdekvédelmi tömörülése, társulása, szervezete. Ebből a meghatározásból három elemet kell kiemelnünk. Az egyik a feudalizmus. Ugyanis Magyarországon az első céhek valóban a 14. században alakultak meg, s jóval később, csak 1872-ben számolták föl őket, amikor a helyükbe az úgynevezett ipartestületek léptek. A másik a hasonló mesterség. Általában egy céhbe tartoztak azonban például a kovácsokon kívül több helyütt a lakatgyártók, fegyverkovácsok, a kardot élesítő csiszárok, sőt néha még az ötvösök is. Mindez attól függött, hogy a céh mekkora nagyságú településen működött. Természetesen ez nem vonatkozik az itt bemutatásra kerülő nagyszombati kalmárokra, hisz szervezetük homogén volt, csak egyfajta foglalkozást űztek mindannyian: kereskedtek.
Az e városban élő és működő kalmárok érdekeik védelmében nagyon korán céhbe tömörültek. Mondhatjuk azt, hogy hazánkban Buda után a legelsők között volt az összefogásuk. Nagyszombatban a többi céh is korán létrejött,[2] és szabályzataik példamutatóak voltak más városok később megalakult céheinek. Ezért tőlük kértek mintát, így például a Győrben megalakult kovácsok is, akik két küldöttel keresték föl 1610-ben az ottani társaikat elkérni a már jól működő, bevált rendet.
Első fennmaradt szabályzatuk magyar és latin nyelven íródott 1547-ben „szent kereszt találása után való első pénteken” hártyára, selyemzsinóron függő pecséttel. Ebből a magyar nyelvűt kénytelenek voltak 1604-ben újra íratni, ugyanis az a fél évszázad alatt megrongálódott. Ahogy írják: „az nedvessegh miat igen meg vestegeteteőt volna”, valamint: „Megh gondolwan aztÿs, hogÿ mostansagwal az kalmaroknak sabadsagok és sokassok még uÿ emlekezetben wagÿon.” Ez utóbbi betűhív átírásban maradt ránk, amelyet Békési Emil tett közzé.[3] Minderről 1883-ban a következőket írja: „Id. Thinnagel János úr, a nagyszombati kalmár céh mostani feje őrzi, aki több mint 30 év óta viseli e tisztes bizalmi hivatalt, de valószínűleg mint az utolsó is, mert a kalmár céh Nagyszombatban ma már csak névleg áll fenn.”
A nyomtatásban megjelent okirat több részből áll, évszám szerint nincsenek sorba rakva, ezért nagyon nehéz azokat követni. Ezért a továbbiakban más időrendbe állítva, nem követve pontosan a Békési-féle sorrendet, tárjuk az olvasók elé. Mindegyikben megőriztük és fölsoroljuk a bennük található városi esküdtek tanácsának és a kalmároknak a nevét változatlan formában és helyesírással azért, hogy azokat eredetiben őrizzük meg az utókornak.
1604-ben öt, a városban élő kereskedő jelent meg a városházán összegyűlt tanács előtt: Artwain Bertelan, Chereődÿ leőrints, Chipositeő Marton, Brian Balint és Chirian Jakab, mondván, hogy nekik a szabadságukról és szokásaikról nincs levelük, s kérték a privilégiumot (kiváltságaikat) újból leíratni, mivel a „város teljesedni és számosodni láttatik” – azaz a lakosság száma nőtt. Egyben azt is kérték, hogy az eredetit még négy artikulussal (kikötéssel, szabállyal) egészítsék ki. Nagyszombat esküdt tanácsa kérésüket elfogadta, és az 1547-ben íródott okiratot lemásoltatta, valamint a négy kért kitétellel megtoldotta. Mindez „Gyertyaszentelő Boldogasszony nap után való első szombaton” kelteződött. 1604-ben Nagyszombat szabad királyi város esküdt tanácsa a következő tizenhárom főből állt: Hamerla Daniel bíró, Salamon Mihál hadnagy, Chereődÿ Marton, Hrachovÿczkÿ Gyeörgÿ, Duczentaller Mathias, Maÿ Gÿeörgÿ, Mersan Mihali, Domonckos Istwan, Marathÿ Istwan, Hohenperger Andras, Zalay Ferench, Artwain Bertalan (maga is kalmár) és Sleger Mathias.
Az eredeti, 1547-es okirat is hasonlóképpen kezdődik, akkor négy kalmár (Kalmar Imre, Kalmar Balas, Kÿs Peter és Biser Farkas) jelent meg az esküdtek előtt a városházán, akik szintén kérték a szabályzat írásba fektetését, amely, mint hivatkoznak rá, „még emlékezetben vagyon”. Az ekkori esküdtek tanácsa szintén tizenhárom főből tevődött össze. Ők pedig a következők voltak: Zamboki Peter bíró, Zyzo János hadnagy, Maar Farkas, Mykon Gaspar, Wadas Bertalan, Zabó Marton, Sentmartonÿ Lukats, Kosswth Geörgÿ, Peek Adam, Kalmar Imre (maga is kereskedő), Seöch Janos, Damsus Geörgy, és Paysgiartho Matthias.
E bevezető szöveg után következnek az artikulusok, az eredeti tíz, majd a négy kiegészítés. Ezek nincsenek logikai sorrendbe rakva, ezért a továbbiakban lényegüket három nagyobb csoportban ismertetjük.
A céh feje a maguk közül választott céhmester volt, aki a szervezeten belül és a szabályzatban rögzítettek alapján döntési, bírói szereppel is fel volt ruházva. Más céheknél az inaséveket letöltött tanoncnak úgynevezett remeket (mestermunkát) kellett készítenie – a kalmárok esetében ez természetesen nem jöhetett szóba. A céhbe való jelentkezésnek mások voltak a feltételei. A belépéskor levelet, azaz okmányt kellett átadniuk a származásukról, nemzetségükről, valamint a magaviseletükről a céhmesternek. A céh ládájába kötelesek voltak befizetni két forintot, a működéséhez pedig két font viaszt adni (ne feledjük, hogy abban az időben csak gyertyával tudtak világítani, tehát a viasz nagy értéknek számított). Ha az illetőt bevették a céhbe, akkor annak tagjait egy ebéddel köteles volt megvendégelni.
A következő csoportba azok a szabályok kerültek, amelyek a mindennapos működést és a céhbeli rendet írták elő.
Másutt élő, más céhbe tartozó, azaz külső kalmár sem hétköznap, sem a nagyszombati vásárokon (!) nem árulhatta a portékáját a településen. A máshonnan behozott árut a tagjaik csak akkor értékesíthették a városban, ha kántoronként[4] (negyedévenként) négy „magyar pénzt” befizettek a céh ládájába. (Valójában ez lehetett az mai értelemben vett tagsági díj.) Ha a mester fontos ügyben „céhet hirdet”, azaz gyűlést tartott, akkor annak napját és óráját a szolgáikkal üzenték meg egymásnak.[5] Amennyiben a szolgát nem engedték volna el erre a feladatra, vagy maga a kalmár nem ment el a találkozóra, akkor négy font viaszt kellett büntetésként adnia. Ha a tagok között nézeteltérés, per támadt, akkor a céhmester döntött, nem pedig a város bíróját zaklatták saját, belső problémájukkal. Ha a vádlott fél ezt nem fogadta el, akkor öt forint büntetést kellett befizetnie a céh ládájába.
A harmadik csoportba azok a szabályok tartoztak, amelyek egymás megsegítésére, megbecsülésére és tisztességes temetésére vonatkoztak. Ezek a következők voltak: Egyikük sem „hitegetheti el” magához a másik szolgáját, szolgálóleányát és cselédjét, különben két forint büntetést fizet. Ha útközben vagy kereskedés közben valamelyiküknek a szekere meghibásodik, eltörik, akkor kötelesek egymást kisegíteni. Ennek elmulasztása vonta maga után a legnagyobb büntetést, tíz forintot. Ha egy céhbeli tag megbetegszik, akkor a céhmester ad mellé embert, aki éjjel vigyáz rá. Ha annyira szegény, akkor a céh ládájából kivett pénzből gondoskodnak a táplálásáról. Felgyógyulása esetén ezt a „kölcsönt” vissza kell fizetnie. Ha meghalna, akkor, kötelességüknek tartják, hogy tisztességesen temessék el, s a holttestét két atyafi vigye a temetésre.
Ezután következik a már említett négy kiegészítő artikulus. Ezek előírják, hogy egy kalmár sem tarthat fönn a városban két boltot, valamint vasárnap és ünnepnapokon üzletét nem nyithatja ki. Ha más, tisztességes ember temetésére hívják őket, kötelesek a családnak segíteni. S végül egyetlen vallással kapcsolatos kitét szerepel utolsó, tizennegyedik pontként. (Megjegyezzük, hogy más városok céheinél ezek száma jóval több.) Ez pedig az, hogy Úrnapján kötelesek részt venni a processzión, az egyházi körmeneten, „az mint a teöb chehek elnek vele”, és a céh keresztjével (más városokban zászlajával) felvonulni. Az artikulus nem említi a védőszentjükről, mürai Szent Miklósról († 350 körül) történő megemlékezést, december hatodikát.[6]
Az 1604. évi átiratot az 1556 és 1561 között leírt és fennmaradt jegyzőkönyv két részlete követi Békési Emil közleményében. Ebből az első a legérdekesebb számunkra, mivel fölsorolja a Nagyszombatban élő összes kalmár nevét, „mikoron Az Kalmar wraim galgoczi istwant Ceh mestǫrré tǫttek” 1556-ban. Ezek közül a papír minősége miatt néhány már nem olvasható, tízet pedig utólag zárójelbe tettek, azaz kitöröltek (?). Nincs rá utalás, hogy az illető személyek elköltöztek-e, idős korukra való tekintettel fölhagytak volna a mesterséggel avagy elhaláloztak-e. Békési a számukat az olvashatatlanokkal együtt 55-re teszi, és szerinte ez a szám nem is változott a jegyzőkönyv vezetésének a végéig, csupán némelyek közben cserélődtek. A nevüket azonban érdemes itt közölni, hisz a leíráskor vagy azelőtt, feltehetően az előző hónapokban még a céh tagjai voltak. Az okiratban olvasható neveket itt betűrendben, de a korabeli helyesírással közöljük, ahogy ő kimásolta a jegyzőkönyvből. Mivel a családnév + keresztnév sorrendje néhol változó vagy valamelyik hiányzik, ezért a névsor néha eltér a szabályos rendtől, például a német származású Prukner Kristófé. 1556-ban a következő kalmárok neve szerepel a könyvben:
Bakaÿ ferenc, Barsi ferenc, (Bolssa Bizer), (Borsos balas), Cristof Prwkner, (fekete Imre), fekete Mattius, Galgoci Istwanj céhmester, Gazdag balas, Horwat lǫrinc, Irsazeghi mate, Kacin lekane, Kadas Ambrous, (Kadas balas), (Kalmar bertalanj), Kalmar ghellert, Kalmar Illes, Kalmar Imre, Kalmar Jakob, Kalmar Janos, Kalmar Marton, (Kamanci Peter), Karbia gywrko, Kendy Andras, Kis Imre, Kis Mihaly, (Kis úr Janos), Kolmar gyuro, Komyaty Benedek, Korlat Patikaros[7] (?), (lileÿ lazlo), (Madar Janos), Marton deak, Miclos deakne, olas benedek partos (?), (Paisgiarto bernatne), Paisgiarto Mihalÿ, Papaÿ Peter, (Paxi lazlo), Puskaportǫro Marton, sereghely dorko, Somogy ferenc, Vǫrǫs Bertalan, Zabo Antal, Zabo balasne, Zabo lǫrincz, (Zapangiarto Janos), (Zent gÿargi ?) és Zǫlǫsy Ferenc.
Feltételezzük, hogy a neveknél az eredeti névsorban történtek elírások, pontatlanságok, ezeket azonban nem módosítottuk (Irsazeghi, Matthius, Istwanj, Paxi stb.).
Röviden szólunk a szövegek és a nevek helyesírásáról. Az egyes részeket valószínűleg több ember (deák, nótárius) írhatta, mivel azok lényegesen eltérnek egymástól. Valószínűleg más-más iskolában tanulhattak, erre főként az eltérő betűkarakterek (ÿ-i-j, ǫ-ö) és betű-hang megfelelések (y-i, z-s-sz, w-u-v, i-j stb.) utalnak. Mindannyiukról elmondható, hogy a kis- és nagybetűk írásában következetlenek mind a mondatkezdéseknél, mind pedig a tulajdonnevek írásakor. A magánhangzók hosszúságát nagyon ritkán, szinte csak elvétve jelölték, ami esetleg a latin nyelv hatásának (is) köszönhető. Régies mondatfordulatokat, igeragozást, szórendet alkalmaztak, és sok, a jogi nyelvre jellemző szóhasználattal éltek. Meglepően kevés latin szót építettek be a szövegek alkotásába. Ez utóbbi talán azért lehetett, mivel a kalmárok egyszerű, talán többnyire tanulatlan emberek voltak, s számukra fontos volt, hogy a saját szabályzatukat megértsék, s a mindennapi életükben alkalmazzák, értelmezzék. Ezért maga a tíz plusz négy artikulus szövegeinek legtöbbje is egyszerű, tömör és rövid mondatokból áll.
Érdemes röviden megvizsgálnunk a városi esküdtek, valamint az itt fölsorolt céhtagok nevét. Eredetüket tekintve legtöbb a magyar, kevesebb a német, s szinte alig fordul elő szláv etimonú vezetéknév.[8] E megállapítással azonban óvatosan kell bánnunk. A magyar nevekből következtethetünk arra, hogy ezek közül sok még nem volt igazi, megrögzült családnév. Köztük csak a Kalmár névből kilenc olvasható, amely bizonyára nem a valódi vezetéknevük volt, hanem a foglalkozásukat jelölte meg. De ilyenek lehettek a következők is, amelyeket itt már a mai alakjukban közlünk: Cipósütő, Szőcs~Szűcs, Pajzsgyártó, Kádas, Puskaportörő, Patikárius, Szappangyártó, Tűgyártó. A származási helyre utalnak a Zalai, Pápai, Somogyi, Szentmártoni. Német nevek a Duczentaller, Hohenperger, Artwain (Artwein), Prukner; szlávok a Hrahovicki, Kossuth (?), Mersan. Öt főnél hiányzik a családnév, azonban néhánynál a foglalkozása megjelölése egyedítette a személyt: Márton deák, Miklós deákné. Ritkaságnak számít hazánkban, hogy ebben a korban úgynevezett hivatalos okiratban öt nő is szerepel. Az pedig már külön érdekesség, hogy mindegyiküket szinte más-más típusú, szerkezetű névvel rögzítették: Kacin Lékáné (a Lőrinc nevű férj beceneve), Szabó Balázsné (-né asszonynévképzővel), Seregélyi Dorkó (a Dorottya nevű asszony beceneve), Miklós deákné (a hiányzó családnév helyett a férj foglalkozása, azaz köznév kapta a -né képzőt) és Pajzsgyártó Bernátné (a teljes személynév után áll a képző). Feltehetően mindannyian özvegyek lehettek, csak a férj halála után szolgálóik segítségével tovább vitték a kereskedő mesterséget. Négy esetben becéző nevet írtak le a névsorban, ezek: Dorkó, Léka, Gyuró, Gyurkó. A két utóbbi nem véletlen, ugyanis a György kedvelt név volt a Nagyszombatban élő férfiak körében. Végül a keresztnevekről is tudunk néhány érdekes megállapítást tenni. A városban élők (vagy odaköltözöttek szülei) feltűnően sok névből válogattak, ezért a névállományuk nagyon gazdag, sokkal változatosabb, mint más, hasonló nagyságú településeké. Ez talán a német ajkú lakosságnak is köszönhető, akiknél ekkor gyakori volt a Mátyás, Jakab, Kristóf, Márton, Menyhárt. A magyarok körében a ritka nevek közé számítottak ekkor olyanok, mint: Bernát, Farkas, Gellért, Illés, Lőrinc és Lukács.[9]
A már több ízben említett jegyzőkönyvet, amely évente fölsorolta a céhtagok nevét és a fontosabb eseményeket, kezdetben mindig magyarul, később azonban kizárólag németül vezették. Ez arra enged következtetni, hogy a városban a német ajkú lakosok száma megnövekedhetett, s magában a céhben is a német származású kalmárok kerültek többségbe. Békési Emil ebből csupán pár nevet és eseményt másolt ki. Azonban érdemes ezeket a töredékeket is közreadni ahhoz, hogy néhány céhtag nevét megörökítsük, illetve a szigorú rendjük betartására egy konkrét példát is írhassunk.
1559-ben Somogÿ Janos lett új kalmár a céhben. 1567-ben pedig Khalmar Menyhartne jelentkezett tagként a szervezetbe. Ezt Kalmar Imrÿwellj, a bíróval intézte el (nem a céhmesterrel!) két céhbeli tanú, Khis Mihael és Szilashy Janos előtt.
A másik egy egyedülálló, fegyelmi eljárásról szóló följegyzés. 1608-ban Kadosi Istuan a szenci (a város régi neve: Szempc) sokadalomban, azaz vásárban szitokkal illetett két céhtársat, Teő Jartho (a keresztnév hiányzik) és Kerekes mihálné nevű kalmárt. A hetedik artikulus alapján a céhmester mindezért öt-öt forint büntetésre ítélte, amelyet ha nem tesz le adott időre a céh ládájába, akkor a céhből kizárják mint „Engedetlen Atjafiath”.
Békési Emil közleménye több mint fél évszázadot ölel át, mikor részletesen, mikor töredékesen Nagyszombat város kalmárcéhének történetéből. A nyelvemlék két legfontosabb érdeme: egyrészt megismerhetünk belőle egy nagyon korai, betűhív céhszabályzatot; másrészt pedig közel száz, a városban akkor élt személy nevét örökítette meg az utókornak: két alkalommal a város vezetésének, az esküdtek tanácsnak, 1556-ban pedig a kalmárcéh tagjainak teljes névsorát.