Popély Gyula: Szövetségben az ellenséggel

Kárpátia Stúdió, 2019. 394 p.

2019 végén jelent meg Popély Gyula új könyve, mely egy trilógia nyitánya, mint kiderül a bevezetőből. A trilógia illeszkedik a professzor eddigi kutatási vonalához, a felvidéki magyarság hontalanságának első harminc esztendejéhez (1918–1948), különös tekintettel az elmúlt évtizedben megjelent műveihez, melyek összefoglaló képet kívántak adni eddig szintén három kötetben a Felvidék 1914 és 1939 közötti éveiről. A tervezett trilógia első – jelen – kötete a rövid életű második Cseh-Szlovák Köztársaság, majd a megszületett Szlovákia viszonyát mutatja be Magyarországgal 1938 őszétől a második világháború végéig. A tervezett második rész a magyar kisebbség helyzetét kívánja bemutatni Tiso Szlovákiájában, a harmadik pedig a Magyarországhoz 1938-ban és 1939-ben visszatért részeken élők – magyarok, szlovákok és ruszinok – sorsát.

Sajnos a szerkezetiség miatt kénytelen vagyok az általam nagyra becsült szerző szokás szerint jól sikerült művéről szóló írásom egy apró problémával kezdeni. A bevezetőben (10. p.) a következő állítás szerepel: „ugyanekkor Kárpátalja még vissza nem tért részeit – az ún. Erdős-Kárpátokat – Magyarország vette birtokba és újból az ezeréves magyar haza részeként kezelte.” Ennek a mondatnak a második részével sajnos nem érthetünk egyet. A magyar kormányzat nem kezelte így ezt a területet. Míg a bécsi döntéssel visszatért sávot – beleértve a kárpátaljai részt is – a magyar közigazgatás betagozta („visszatagozta”) az ezeréves megyerendszerbe, addig az 1939 tavaszán visszatért területeket nem, hanem egy Kárpátaljai kormányzóságot hoztak létre három kerülettel. És bár pozitívum, hogy e közigazgatás keretében meg tudták engedni, hogy a területen a ruszin is hivatalos nyelv legyen a magyar mellett, az ország nem sok jelét adta annak, hogy a területet ne valami „különálló egységként” kezelné, hanem mindig is a „csatolt” mostohagyermek látszatát keltette a háború végéig – persze a háborús helyzet kiváló indok bármiféle egyesítés, autonómia vagy egyéb változtatások bevezetésére.

De térjünk magára a műre. Mielőtt a konkrétumokat taglalnánk, ki kell emelni, hogy – a szerző személyének ismeretében nem meglepő módon – mind a két érintett ország levéltári forrásai, sajtója és szakpublikációi felhasználásra kerültek a könyvhöz. A könyvben körvonalazódik, milyen versenyfutás – bár kissé egyenetlen a verseny, ha az egyik távfutó minduntalan inkább „ellóg a pályáról” – folyt Németország „kegyeiért”. A mű erőssége, hogy véleményünk szerint sikeresen be tudta illeszteni az európai politikai viszonyokba a két ország cselekvési terét, motivációit, mert Európa – vagy a világ – vizsgálata, ismerete nélkül aligha lennének érthetőek a „főszereplő” államok egyes döntései. Ezáltal nem csak a vizsgált két ország, hanem a többi európai állam döntéseire és döntéstereire is ráláthatunk. Így megismerhetjük pl. az olaszok távolságtartását, sőt sokszor ellenszenvét a német politikával szemben (pl. 16., 63. p.).

A szerző művéből kiderül az a sajnálatos tény, hogy Szlovákiában „nemzetépítő tényező volt a magyarellenesség” (18. p.). És az egész könyvön végigvonul a szlovák propagandagépezet revizionista működése, mind Magyarország – hadd ne említsük, hogy az 1920-as határoknál is Magyarország területébe beljebb nyúló határról álmodoztak még ekkor is[1] –, mind Lengyelország irányában. Még agitátorkurzusokat is szerveztek Eperjesen a Kassa környéki szlovákok Magyarország elleni hangolására (27. p.), hogy csak egy dolgot emeljünk ki a hivatalos állami propagandán kívül. A szlovák politikai elit – vélhetően teljesen meggyőződésből – úgy gondolta és hirdette, hogy Németország, mint egy kedves apuka, mindentől megvédi, sőt majd elkényezteti őket, így bátran bárki ellen lehet „berzenkedni”, mert hátuk mögött Európa csúcshatalma, ráadásul a Molotov–Ribbentrop-paktum után már azt képzelte a szlovák vezetés, hogy két csúcshatalom is áll mögötte. E tézishez nem is érdemes oldalszámokat csatolni, mert hosszú sorokat tenne ki. Holott tudjuk, ez nem teljesen volt így, erre a szerző idézeteket is tud felhozni a németektől (pl. 41. p.).

A könyv említ példákat Magyarország irányában történő német „csábításokra” is, melyeknek azonban Magyarország eleinte még következetesen nemet mondott, pl. a Lengyelország elleni csapatok átengedése esetén egész Szlovákia Magyarországhoz csatolását is kilátásba helyezték a németek! (47. p.) Csakúgy, mint egy évvel korábban, ha hazánk elvállata volna Csehszlovákia szétverésénél az agresszor szerepét. Vagy akár lengyel területeket is kaphatott volna az ország (62. p.). Ezek az ajánlatok jelzik, hogy Szlovákia fiatal államként úgy viselkedett – ez egyébként teljesen természetes –, mint egy fiatal gyermek. Elhitt mindent, amit mondtak és tetszett neki. Nem látták, hogy Németország „két kapura játszik”, ráadásul annyira közömbös a térségben (kivéve, hogy stabilitásra volt szüksége), hogy éppolyan szívesen látott volna egy Kárpátokig húzódó Magyarországot, mint egy Miskolcig húzódó Szlovákiát.

A könyvből kiválóan kirajzolódik az, mennyire is téves az a kép, mely szerint Szlovákia egy „bábállam” volt csupán, egyáltalán nem volt független, és mikor lehetőség nyílott rá, a „nemzeti felkeléssel” tisztára mosta nevét, míg az „utolsó csatlós” Magyarország az utolsó utáni pillanatban sem fordította át a fegyvert a másik irányba. Erre egyrészt az a fonál is bizonyíték, hogy mind Szlovákia, mind Magyarország kapott hasonló ajánlatokat, melyeket Szlovákia egyből elfogadott, Magyarország pedig igyekezett visszautasítani, és eleinte sokat ténylegesen vissza is utasított. Még egyszer ki kell hangsúlyozni, presszió nélküli ajánlatokról beszélünk, nem fenyegetésekről, parancsokról. Szlovákia független államként viselkedve fogadta el ezeket az ajánlatokat, sőt sokszor túl is teljesítette őket. Azonban azt is le kell szögeznünk, hogy ez nem a szlovákság elleni kollektív értékítélet, itt az ország vezetéséről van szó! Lengyelország ellen már szeptember 1-jén hadparancsot adott ki a szlovák állam, és az ország megszállásában tevékenyen részt is vett. Külön érdekesség, hogy az angol és francia hadüzenet ugyanakkor elmaradt a szlovákok felé, mivel ők is „megszállt területnek” tartották a Szlovák Köztársaságot (72. p.). Egyébként jelzi a nyugati hatalmak taktikázását, hogy a Szovjetunió hadba lépése után nekik sem üzentek hadat, holott a garancia szerint Lengyelország minden támadójának hadat kellett volna üzenniük (71. p.).

Egyébként Szlovákia függetlensége is fokozatosan szűkült, ahogy a németek egyre inkább megkíséreltek a belpolitikába is beleszólni (pl. 143. p.), bár továbbra sem egyértelmű utasításokat adtak ki, hanem kéréseket fogalmaztak meg, amiket teljesítettek is.

A könyv alapján e helyt elgondolkodtam, vajon a „Tiso-féle Szlovákia” vagy a „Tiso Szlovákiája” megfelelő megnevezések-e? Tiso az új államon belül a mérsékeltebb irányvonal híve volt, és fokozatosan vesztett teret Vojtech Tuka (miniszterelnök és később külügyminiszter is) és Alexander Mach (propagandafőnök, később belügyminiszter is) irányvonalával szemben. „Vihar az édenben” – pl. Tuka rektorságnak megvonása (245. p.). De ezeknek részletesebb boncolására itt nincs hely, a könyv elolvasása után mindenki látószöge bővülhet.

Az élesebb váltás a félig már említett kül- és belügyminiszteri kinevezéseket megelőző salzburgi tárgyalás volt 1940 nyarán, ahová úgy készültek a meghívottak, hogy végre visszakaphatják az 1938-ban elvesztett területeiket. Sőt az összekészített irataikból kiderül, többet is kívántak. Megemlíthető Szobránc, mely nem a döntés, hanem az 1939-es ún. szlovák–magyar kisháború keretében került át, vagy a konkretizálás nélkül említett „Sátoraljaújhelytől északra levő területek”, mely megfogalmazás egyaránt jelenthet 1938-ban idekerült, vagy még ma is Magyarország részét képző területet (144. p.).

De egyébként többször kiderül, hogy nem elégedtek volna meg az 1938-ban „elvesztett” területekkel, Vácra tartandó igényük többször is előkerül, s az 1918-ban is vágyott Miskolcról sem mondtak még le (244. p.).

Később megrészegülve már szinte mindenfelé igényük lett volna, pl. morva területekre, vagy éppenséggel a keleti hadjárat sikeres időszakában „ukrajnai területekre” (239. p.). A háború vége felé pedig Magyarország háborús kiútkeresése miatt már az egész ország felosztását tervezgették (276–277. p.).

A háború kitöréséhez is ad ismert, de manapság keveset emlegetett adalékokat a szerző. Lengyelország németellenes politikája kapcsán kiemelve, hogy a lengyelek még egy esetleges háborútól sem tartottak, ugyanis erősebbnek vélték hadseregüket a némettől, hisz „Berlinig tudnának nyomulni, ha akarnának” (40. p.), s bár jelen sorok írója a mondat második feléről nem hallott, az bizonyos, hogy a lengyelek folyamatosan provokálták – két nagyhatalommal a hátuk mögött – mind a lengyelországi német kisebbséget, mind Németországot.

Popély Gyula kicsit elgondolkodik a háború kitörésének felelősein is. Ki volt a legnagyobb háborús uszító? Ki kezdte a háborút? Felsorol több korabeli „okoltat”, Lengyelország, Anglia és Franciaország, Németország vagy a „kapitalisták” összessége. Végül amellett tör lándzsát, hogy a Párizs környéki békediktátumok megalkotói gondoskodtak arról, hogy húsz esztendő fegyvernyugvás után újra lángba boruljon a világ. Sajnos, ezzel egyet kell értsünk.

Magyarország hadba lépése kapcsán is kiválóan mutatja be a szerző, mint lökte Anglia Magyarországot Németország felé (178–181. p.). Az angolok azt mondták, ha Jugoszlávia ellen megindulnak csapataink – még ha csak a magyarlakta területekre is, pacifikálni a helyi közigazgatás után esetlegesen káoszba fulladó térséget, sőt még ha nem indítunk is csapatokat, csak átengedünk német csapatokat az ország területén –, akkor megszakítják a diplomáciai kapcsolatokat. Így ettől tartva „szót is fogadott” Magyarország, Anglia mégis megszakította a diplomáciai kapcsolatokat, holott kérései meg lettek tartva. Ezek után érthető, hogy Horvátország függetlenségének kikiáltása után megindultak a magyar csapatok Szerbia ellen. A nemzetközi jog, saját szerződések és a józan ész által is legitimált hadmozdulatok következtek, melyek megálltak a Duna határánál, még csak nem is mentek az „ezeréves” határig. A Czettler Antaltól vett angol kettős mércéről szóló kiváló, hosszas idézetet sajnos nincs hely közölni, de mindenki elolvashatja a könyvben (180–181. p.). Magyarországot még 1944. március 19-e, a németek bevonulása után is önálló államként kezelték az angolszászok, szemben Szlovákiával.

Visszatérve a fővonulathoz, a könyv első harmadán a magyarellenes propagandagépezet folyamatos emlegetésével párhuzamosan a magyar–szlovák gazdasági tapogatózások is elő-elő bukkannak, melyek azonban többször is megszakadtak, annak ellenére, hogy Szlovákia gazdasági helyzete – a szerző szavaival – siralmas volt (89. p.). Az új államnak nagy szüksége lett volna a magyar élelmiszer behozatalára, ennek ellenére alig tudták mérsékelni a magyarellenes propagandát, holott a közeledés nemcsak hogy mindkét államnak előnyére vált volna, számukra szinte létkérdés volt. Végül megszületett a gazdasági szerződés, de a magyar- és Magyarország-ellenes sajtóhecckampány nem mérséklődött. Szinte egészen a korszak és a könyv végéig központi téma.

A könyvben felbukkan az 1939 nyara és 1941 nyara között egyébként legitim igyekezet, a szlovákok „flörtje” Szovjet-Oroszországgal, mely rokonszenv pánszláv alapokon állt (pl. 132–134. p.). Ehhez szorosan kapcsolódik annak bemutatása, hogy a „nemzeti felkelés” viszonylagos sikereinek és méreteinek az egyik oka az, hogy 1944-ben taktikai okokból a vezetés is próbált a németek ellen fordulni – a katonai vezetés szervezkedéssel is, a politikai pedig azzal, hogy viszonylag hagyta a partizánok szervezkedéseit –, hogy a felkelés ne Beneš érdemeinek tűnjön és ne „csehszlovák színezetű” legyen, hanem tisztán szlovák. Így reményeik szerint „Hitler helyett Sztálin garantálja” az ország függetlenségét, mely a szlovák politika legfontosabb sarokpontja volt (330–353. p. között több helyütt, nem folyamatosan). Azonban, mint láthatjuk, Csehszlovákia újra „össze lett ragasztva”, a számításaik nem jöttek be.

Hogy a végére két negatívumot is említsünk, a könyvnek talán hibája a túlzott önismétlés és szájbarágás, mely mondjuk, lehet, hogy csak a szakmai közönség számára zavaró, az érdeklődőknek nem. A Kassa bombázásáról írott résznél (199. p.) pedig igaz, hogy Borsányi Julián kiváló ismerője a témának, de talán nem csak az ő 35 éve írott művét kellett volna felhasználni, mert vannak frissebb kutatások is, pl. Balassa Zoltán vagy B. Stenge Csaba révén. Ugyan tény, hogy a valódi „megoldáshoz” még mindig nem jutottunk sokkal közelebb.

Összegezve: a munka kiválóan mutatja be Szlovákia és Magyarország egymáshoz, a „Nyugathoz” és Németországhoz való viszonyát (de Olaszországhoz, Horvátországhoz ugyanúgy, és a sor a végtelenségig folytatható lenne). És bemutatja a két ország néhány éves történetét egymással párhuzamba állítva, mely évek ugyan Magyarország szempontjából is korszakhatárt képeznek, de Szlovákiát tekintve az első önállóság elejétől a végéig egy „rövid életen át” tart. A könyv fellengzősen a „párhuzamos államéletrajzok” nevet is viselhetné, kicsit utalván Plutarkhoszra és Németh György gyűjteményes kötetére.[2] A magunk részéről mindenképp várjuk a folytatást.