Soós István (szerk.): Egy elfeledett koronázás a reformkorban. Az utolsó pozsonyi uralkodókoronázás 1830 őszén

A szóban forgó kötet bátran mondható hiánypótlónak, hiszen egy bizonyos szempontból sorsdöntő, a nagyközönség számára mégis alig ismert eseményt jár körül interdiszciplináris eszközökkel. A Habsburg Birodalom (illetve Osztrák Császárság) az 1820-as, 30-as évek fordulóján nem csupán a külpolitikai kihívásokkal és a birodalmon belüli centrifugális törekvésekkel volt kénytelen szembenézni, hanem azzal is, hogy az uralkodóháznak döntenie kell a következő császár, illetve király személyéről, hiszen az éppen regnáló I. Ferenc már nagyjából hatvanéves volt ekkoriban. S ez a döntés már csak azért sem volt könnyű feladat, mert a trónöröklési rend szerint a sokak által gyengeelméjűnek, mások által „csak” korlátozott szellemi képességekkel bíró személynek tartott Ferdinánd lett volna az első a sorban, amit viszont sokan ellenszenvvel szemléltek. Így aztán még I. Ferenc életében határozni kellett a jövőt illetően, hiszen a monarchia jövője volt a tét. Ezzel a rövid, de annál izgalmasabb időszakkal foglalkozik ez a tanulmánygyűjtemény, amely egy 2015-ben rendezett konferencia előadásainak szerkesztett változatát tartalmazza. Pálffy Géza a kötet előszavában kiemeli, hogy a Szent Korona Kutatócsoport vonatkozó kutatásait összegezték az előadásokban és a publikációkban; Magyarországon ezt a kérdés(kör)t még nem vizsgálták alaposabban, Szlovákiában viszont már valamivel előrébb járnak e téren a történészek. Ezért is fontos vállalása a kutatócsoportnak, hogy minél alaposabb forráskutatások segítségével a lehető legalaposabban megvizsgálja a fontosabb koronázó országgyűléseket.

Soós István a tanulmányában (A trónörökös Ferdinánd koronaherceg) részletes, plasztikus portrét rajzol a trónörökösről, aki az 1810-es évek végétől, az 1820-as évek elejétől az udvari klikkek „belháborújának” kereszttüzébe került. Egyesek ugyanis a szellemi alkalmatlanságára hivatkozva távol akarták őt tartani a politikától, míg maga az uralkodó dinasztikus okokból és személyes meggyőződésből is ragaszkodott ahhoz, hogy Ferdinánd legyen az utóda a trónon.

Völgyesi Orsolya a magyar rendek és az udvar viszonyát elemzi a koronázás kapcsán (A rendek és a koronázási hitlevél vitája az 1830. évi országgyűlésen). Levéltári és nyomtatott források bevonásával kimutatja, hogy a rendek a helyzetet az ország szuverenitásának erősítésére kívánták felhasználni, néhányan pedig még a nemesi kiváltságok védelmét is megcélozták. Így a korabeli politikai gondolkodásban a koronázási aktus a tényleges tartalom mellé egyéb konnotációkat is kapott, s már az 1830-as diétán is felvetődtek olyan kérdések, amelyek a későbbi években váltak egyre fontosabbakká.

Soós István Királykoronázás Pozsonyban 1830. szeptember 28-án című tanulmányában precízen rekonstruálja az ünnepség előkészületeit, lefolyását, s az ezt követő eseményeket. Írásának sarkalatos pontja az a megállapítás, mely szerint a kortársak az uralkodó(ház) és a magyar nemzet kölcsönös hűségét hangsúlyozták, azaz utaltak az uralkodói hatalom törvények megszabta kereteire s a törvények megtartásának szükségességére is.

Gödölle Mátyás V. Ferdinánd 1830. évi pozsonyi koronázásának ábrázolásaival foglalkozik. Megállapításai szerint ugyan ez volt az a koronázás, amelyről a legváltozatosabb ábrázolások készültek, a kutatók mégsem fordítottak kiemelkedő figyelmet e kérdés feltérképezésének. A szerző arra is rávilágít, hogy a vonatkozó sokszorosított metszetek közül több is fiktív módon mutatja be az eseményt, így ezek akár további vizsgálódásokra is ösztönözhetnek.

1830. Dózsa Katalin divattörténeti áttekintést nyújt dolgozatában (Az 1830. évi királykoronázás viseletei, avagy a díszmagyar születése). A 19. század elején tapasztalható prosperitásnak köszönhetően Magyarországon is kezdtek elterjedni az európai öltözködési minták, ám már az 1810-es évektől kezdődően megszületett erre a válasz, és újra felvetődött a nemzeti viselet kérdése. Ekkor született meg az atilla, amely a történeti formák felidézésével készült, és amely egészen a második világháború végéig volt egy egész társadalmi konglomerátumnak (a nemességnek és a keresztény középosztály elitjének) az egyik legfontosabb ruházata.

Soltész Ferenc Gábor és Tóth Csaba közös tanulmánya, a Koronázási érmek az utolsó pozsonyi uralkodókoronázáson a ceremónia sajátos részletét vizsgálja. A koronázásra kibocsátott érmek propagandaértékkel bírtak, ezért bizonyos tekintetben szerves és fontos részét képezték az ünnepségeknek. Magyarországon a 16. század elejéről maradtak fenn a legkorábbi tárgyi bizonyítékok erre vonatkozóan, és ezek a tárgyak hosszú ideig stabil elképzeléseket tükröztek. A szerzők szerint éppen 1830-ban következett be egy korszakváltás, az éremképek ugyanis új elgondolásokat jelenítettek meg. Arra a tényre is felhívják a figyelmet, hogy az írott források is fontosak lehetnek, hiszen segítségükkel például az adományozottak köre is megismerhetővé válik, azaz társadalomtörténeti kutatásokra is kitűnően használhatók.

Részben az előbbi tanulmányhoz kapcsolódik Prohászka Péter Koronázási ajándékok 1830-ban című közleménye. A szerző kevéssé kutatott témához nyúlt, ugyanis az ajándékokról s az ezekhez kapcsolódó szokásokról eddig keveset tudott a történetírás. Prohászka Péter kimutatja, hogy az ajándékok esetében figyelembe vették a megajándékozott rangját, valamint azt, hogy az adott személy milyen szerepet játszott a koronázásban, vagyis áttételesen e tárgyaknak is van társadalomtörténeti fontosságuk.

Szilágyi Márton az alkalmi költészet területére kalauzolja el az olvasót (Az 1830. évi koronázás visszhangja a korabeli irodalomban), s Ferdinánd trónörökös koronázása kapcsán érdekes pozícióváltásra utal. Az e műfajba tartozó verseknek régóta fennálló hagyománya volt ugyan, de 1830-ban nem a korábbi uralkodó halála miatt zajlott le a koronázás, ezért a költőknek is más kontextusban kellett elhelyezniük alkotásaikat. Vörösmarty Mihály koronázási versét elemezve a szerző hangsúlyozza, hogy a költő esetében a stabil értékvilághoz hozzátartozott az uralkodó is, ezzel azonban bármilyen politikai nézetrendszerhez hozzákapcsolódhatott, így gondolkodása sem a konzervatív, sem a liberális jelzővel nem írható le.

Tóth Árpád a Pozsony város és társadalma az 1830. évi koronázó országgyűlés idején című tanulmányában átfogó társadalom- és várostörténeti elemzést nyújt a korabeli koronázóvárosról. A szerző kiemeli azt a tényt, hogy a publikum jellemzéséhez csak közvetett források állnak rendelkezésre, s hogy meglehetősen keveset tudunk a lakosság szerkezetéről, társadalmi sajátosságairól. Annyi bizonyos, hogy az országgyűlések idején jelentősen megnőtt a városban tartózkodók száma, és sokan igyekeztek kihasználni az alkalmi jövedelemszerzési lehetőségeket.

A kötetet két olyan írás zárja, amely az 1830-as évek második felébe kalauzolja el az olvasókat, s amelyekről Pálffy Géza is megemlítette az előszóban, hogy az azokban érintett témáknak ez az első magyar nyelvű feldolgozásuk. Mészáros Andor a Ferdinánd cseh királlyá koronázása (Prága, 1836. szeptember 7.) című tanulmányában a trónörökös-király s a cseh rendek viszonyát elemzi. Ferdinánd nagyon kötődött Csehországhoz, az ottani rendek pedig ezt kihasználva az ország helyzetének megerősítését várták tőle. Így talán kevéssé meglepő az a tény, hogy az uralkodó 1848-ban szimbólummá vált Csehországban, s hogy lemondása után ott élt. Tóth Tamás a Ferdinánd lombard-velencei királlyá koronázása (Milánó, 1838. szeptember 6.) című közleményében a csehországitól merőben eltérő viszonyokra mutat rá. Az 1838-as esemény volt egy rövid életű, csupán 1815-ben létrehozott államalakulat egyetlen királykoronázása, s mivel nem voltak előzmények, ezért ki kellett dolgozni egy szertartásrendet. Nem mellesleg pedig a Habsburg hatalomnak az is volt a törekvése, hogy az ottani rendeket megnyerjék a saját politikájuknak, mivel azok nem kötődtek olyan szorosan a bécsi udvarhoz, mint például a csehországiak.

A fentebb ismertetett kötet tanulmányai számos különböző oldalról közelítik meg az 1830. évi koronázást, s nemcsak tematikailag adnak széles spektrumú képet erről az eseményről, hanem földrajzi értelemben is kitágítják a határokat, s nemzetközi kitekintést is biztosítanak. A szerzők eddig kevéssé vizsgált forrásokat is bevonnak a vizsgálataikba, fontos részkérdéseket is boncolgatnak, így a kiadvány új dimenziókat is feltárhat az országgyűlések vagy a koronázások tanulmányozásában. Eddig egyetlen más koronázást sem elemeztek hasonló részletességgel, így elmondható, hogy a szóban forgó munka nem csupán hiánypótló, a későbbi hasonló kutatásokhoz is alapvetésként szolgálhat. Bátran leszögezhetjük, hogy a tanulmányok szerzői mind politikatörténeti, mind társadalom-, művészet-, művelődés-, vagy éppen divattörténeti téren jelentős mértékben gazdagították tudásunkat, és remélhetőleg az újabb kutatási eredményekre sem kell sokáig várnunk.