Jan Keller: Společnost věčného mládí

Praha, Sociologické nakladatelství, 2019, 264 p.

Korszerű témával, az ifjúságkultusszal foglalkozik Jan Keller, a neves morvaországi szociológus sokadik könyvében. Folytatnám is a mű ismertetésével, de már ez az első mondat kiegészítéseket kíván. Először is: miért írom azt, hogy morvaországi, miért nem cseh, hiszen a morva is az, utóvégre Morvaország Csehország része, nem így van? Nos, a válasz nem egymondatos. Morva szemszögből nézve a morva nem (mindig) teljesen ugyanaz, mint a cseh. De azt sem írhatom, hogy morva szociológus, mivel a „moravský” jelző, amivel őt illetik, morvaországit is jelent és morvát is, ugyanúgy, mint ahogy a „slovenský Maďar” fordítható szlovákiai magyarnak és szlovák magyarnak is. Azt, hogy Keller morvának tartja-e magát, nem tudom, de az biztos, hogy a morva országrészben született, s jelenleg is ott él, alkot és tanít az Ostravai Egyetemen. Másodszor: ami a nevességet illeti, nem hinném, hogy van Csehországban és Szlovákiában magára valamit is adó szociológus, politológus és egyéb bölcsész „-us”, de még környezetvédő sem (mert e téren is sokat ténykedett), aki ne ismerné az ő nevét. Nem tartom kockázatosnak kijelenteni, hogy ha Keller professzor az angol nyelvterületen született volna, akkor a „neves” szó helyett most biztosan „világhírű”-t írhatnék, s a társadalomtudományokat hallgató ifjúság nem Giddens könyvéből tanulná a szociológia alapjait, hanem épp az ő tankönyveiből (és Andorka Rudolf több kiadást megélt vaskos kötetéből, feltéve persze, hogy ő sem Magyarországon született és élt volna). Harmadszor: a sokadik könyv pontatlan kifejezés, szívesebben írtam volna egy konkrét számot, de nem találtam meg Keller könyveinek számszerűen pontos jegyzékét. Én harmincháromról tudok – vannak köztük angol és német nyelvűek is –, s ez lenne a harminckettedik, de könnyen lehet, hogy ennél több könyve van. Mindenesetre nagyon termékeny szerző. Persze a mennyiség nem jelent mindig minőséget, de Keller esetében a minőség sosem szenved kárt. Könyvei többsége a megjelenés után rövid időn belül hiánycikké válik. Például az utolsó könyve, a szerintem harmincharmadik, amely 2021-ben jelent meg, három hónap alatt elfogyott. Hm. Ez lenne a hármas szám mágiája?

Keller nem szereti a ködösítést, mindig pontosan fogalmaz. Lehet őt szeretni, szapulni, de egy biztos: a jelen kornak ő az egyik legnagyobb tudású és legeredetibben gondolkodó szociológusa, aki nemegyszer szembemegy az árral. Nem azért, mert izgága, kitűnni akaró alkat, hanem azért, mert nem egy előre meghatározott koncepció szerint szemléli a világot, hanem tényleg hagyja, hogy a jelenségek megismerése során felhalmozott tudás vezesse. Így van ez ebben a könyvében is. Amely nem pusztán az ifjúságkultusz leírása, hanem annak kialakulásával, ideológiai és gazdasági gyökereivel és következményeivel is foglalkozik (ez a negyedik kiegészítés az első mondathoz). Ismerve Kellert, garantált az izgalmas olvasmány.

A szerző a 264 oldalas könyvnek már az előszavában megadja az alaphangot. „A gondosan kiépített ifjúságkultusz felborítja a valós társadalmi viszonyokat. Teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy a tulajdonságok, amelyeket az ifjú nemzedéknek tulajdonít, és amelyeket az ő saját kezdeményezésük gyümölcsének tart, igazából a cégek, a politika és a média működésének logikája által életre hívott, kívülről jövő követelések. (…) Az ifjúságkultusz (…) segít elkendőzni a valós viszonyokat, amelyekben az új nemzedékek felnőnek, eltereli a figyelmüket a valódi problémákról, amelyekkel szembe kell nézniük.” (12. p.). Vagy ahogyan máshol írja: „Az ifjúság kultusza nem az ifjúságnak szól, hanem az összes nemzedéknek, mégpedig mint egy használati utasítás arra, hogyan maradjanak meg használhatónak a gazdaság globalizációs, deregulációs és pénzközpontúvá váló fázisában.” (151. p.)

Szerkezetét tekintve, a könyv két részből áll. Az első rész címe „A posztmodern társadalom – az örök ifjúság mint eszmény”, a második részé „A hipermodern társadalom – az örök ifjúság mint sors”. Keller elsősorban a nyugat-európai viszonyok elemzéséből indul ki, azok közül is főleg a franciaországi szakirodalomból és reáliákból, de ahhoz nem fér kétség, hogy ha némi időeltolódással, de részben már mi, itt, Európának ebben a felében is a hipermodern társadalom korát éljük. S már maga az a megfogalmazás, hogy az eszmény a sorsunkká vált – nem pedig beteljesüléssé –, jelzi, hogy a szerző szerint ez a hipermodern korszak nem kecsegtet pozitív dolgokkal.

Keller szerint a posztmodern társadalom olyan, mint a kamasz, aki mindennel dacol, minden normát megkérdőjelez és felrúg. A posztmodern gondolkodás ennek a magatartásnak a karikatúrája. Jellemző rá a mindenfajta tekintélyre vonatkozó, szinte szélsőséges mértéket öltő szembenállás, a minden ellen való lázadás. Ezzel látszólag együtt jár a múlttal való radikális szakításnak, valamint annak az érzése, hogy az embernek – ha semmi mellett nem kötelezi el magát – korlátlan lehetőségek állnak rendelkezésére. Pedig mindez valójában csak illúzió, mítosz, ami oda vezetett, hogy időközben a múlthoz képest még szilárdabb, szigorúbb és kompromisszumot még kevésbé ismerő rend(szer) alakult ki, amely a hipermodern társadalom fő velejárója. Ebben a társadalomban számtalan ellentmondást fedezhetünk fel.

Az örök ifjúság társadalmában az ifjúság ünnepelt kategória. Ők a hősök, a haladás letéteményesei, akik garantálják, hogy a modernizációnak sosem lesz vége. Ugyanakkor Nyugat-Európában a fiatalok életkörülményei és életkilátásai stagnálnak, illetve romlanak. Például Franciaországban már a múlt század nyolcvanas éveitől kezdve a fiatalabb nemzedékek életkörülményei kimutathatóan rosszabbak az előző nemzedékek életkörülményeinél. A hatvanas évek ifjúsága fellázadt a szülők merevnek tartott normái ellen. E szempontból gyermekeik és unokáik jóval toleránsabb világba születtek, viszont ez a világ gazdasági és szociális szempontból sokkal kevésbé toleráns és sokkal kíméletlenebb, mint amit lázadó elődeik valaha is tapasztalhattak. Mintha a hatvanas évek fiatal nemzedéke átruházta volna utódaira mindazt a kockázatot és bizonytalanságot, amitől saját magát megszabadította. Jó példa erre a munkaerőpiaci helyzet. Francia szerzőkre hivatkozva – olyanokra is, akiknek munkái csak franciául olvashatók – Keller leírja, hogy míg 1968-ban az iskola befejezése után két évvel 5 százalékos volt a fiatalok körében a munkanélküliség, 1994-ben már egyharmaduk munkanélküli, ugyanakkor a mai napig folyamatosan növekszik azon fiatalok aránya, akik függetlenül attól, hogy milyen az iskolai végzettségük, nem kapnak állandó munkalehetőséget. Csupán időszakos, kvalifikációjuknak nem megfelelő és ezáltal eleve alulfizetett munkákat végeznek. Ez a hátrány sokukat egész életükben elkíséri, és számtalan következménnyel jár, például nem tudnak önálló lakhatáshoz jutni. Azonban az ifjúságkultusz ideológiájának köszönhetően sok fiatal észre sem veszi ezt a permanensen hátrányos helyzetet, mert abban a hamis illúzióban élnek, hogy ha az internet és a repülőjegyek olcsón hozzáférhetők, akkor ők tényleg a korlátlan szabadság világának részesei.

Bár a társadalmi átalakulás történeti dimenziója követésére megfelelőnek mutatkozik a nemzedéki nézőpont, s részben Keller is él vele, elutasítja ezt a jelenkori szociológiára és politikatudományokra – de a gyakorlati politikára is – jellemző látásmódot, pontosabban, annak abszolutizálását. Ez a nézőpont abból indul ki, hogy a társadalom fejlődésének hordozói az egymás után következő nemzedékek. Mindegyik generáció megvalósítja a saját vágyait és még következetesebben rombolja a régi korlátok maradékait, mint az előző nemzedék. Ez érvényes volt az Egyesült Államokban a múlt század ötvenes éveitől, Nyugat-Európában pedig a hatvanas évek második felétől. Csakhogy a későbbi, s főleg a mai társadalmi valóság – például a fentebb említett munkaerőpiaci tendenciák, de nemcsak az – arról árulkodik, hogy az alapvető emberi vágyak beteljesítése egyre nehezebb. Tehát ez a fajta nemzedékalapú társadalomfejlődési diskurzus nincs összhangban a valósággal. De ez nem minden. Visszaadva a szót Kellernek: „a hatvanas évek radikalizmusának mítoszában és a szociológiában jelen levő generációs nézőpontban van valami közös. Mindkettő hozzájárul az ifjúságkultusz építkezéséhez. Politikai szemszögből nézve úgy tűnhet, hogy az életmód és az erkölcs liberalizálása alapvető, sőt forradalmi társadalmi változáshoz vezetett. A mai napig ebből a feltételezésből él az ún. új baloldal, amely teljes egészében alázatosan kopírozza a kapitalizmus logikáját, miközben azt hiszi magáról, hogy radikálisan meghaladta azt. Szociológiai szemszögből nézve a generációs nézőpont túlértékeli az értékorientációkban mutatkozó különbségeket, és ezzel a nemzedékek közötti szakadék elmélyítését szolgálja. Ugyanakkor segít elkendőzni, hogy vannak ennél sokkal mélyebb társadalmi szakadékok, ellentmondások és konfliktusok, amelyek továbbra is léteznek és egyre inkább mélyülnek, de máshonnan erednek. (…) A generációs nézőpont megnehezíti annak megértését, hogy a társadalmi változásokat teljesen más tényezők váltják ki, nem az egyszerű nemzedékváltások.” (11. p.)

Keller szerint a hipermodern társadalom ideológiai alapjául szolgáló ifjúságkultusz ugyanúgy megfelel a baloldalnak, mint a jobboldalnak. A baloldali liberálisok az erkölcs deregulációja nevében, a jobboldali liberálisok a gazdaság deregulációja nevében hivatkoznak az ifjúságkultuszra. Együttesen arra buzdítják a fiatalokat – de valójában nemcsak őket, hanem mindenkit, aki a társadalom aktív szereplője akar lenni/maradni –, hogy azokat a tulajdonságokat, amelyeket az ifjúsághoz szokás kapcsolni, mint például a dinamizmus, rugalmasság, kreativitás, kockázatvállalási készség, a gazdaság szolgálatába állítsák. Azt akarják velük elhitetni, hogy ők tulajdonképpen vállalkozók, saját maguk személyével vállalkoznak, pedig csak arról van szó, hogy nekik kell magukra vállalniuk mindazt a kockázatot, amit korábban a munkaadó vállalt magára. Ennek fejében örökké – vagy legalábbis a nyugdíjaskorukig – fiatalok maradhatnak. Ez az ideológia attól válik még veszélyesebbé, hogy korlátlan szabadságot és választási lehetőségeket ígérve örömtelibbnek, humánusabbnak tűnik fel, mint az ideológiák általában. Pedig „a mesterségesen ápolt ifjúságkultusz az összes nemzedéket könyörtelenül belehajszolja a teljesítmény folyamatos növelésébe”. (12. p.)

Röviden összefoglalva, a könyv arról szól, hogy milyen mechanizmusok segítségével sikerül(t) vágyat fabrikálni egy alapvetően a társadalmi egyenlőtlenségek kiélezését, továbbá a társadalom működéséhez elengedhetetlenül szükséges intézmények tekintélyének kétségbevonását, majd lerombolásukat követő ideológiából. S nem utolsósorban arról is, hogy hova vezet ez az út és milyen következményei vannak s lehetnek az „egyszerű” állampolgárokra nézve. Függetlenül attól, hogy csecsemők-e, fiatalok vagy idősek.