A Jászi-féle nemzetiségi minisztérium 1918 őszén
Az első világháború utolsó éveiben megjelent wilsonizmus, a nemzetek önrendelkezésének elve hamar elterjedt a későbbi győztes nagyhatalmak, a győztesként kikerülő kis nemzetek, ugyanakkor a vesztes országok politikusai, értelmiségei és nemzetiségei körében is. A vesztes háború után megszületett első magyar népköztársaság, a Károlyi-kormány és annak nemzetiségi ügyekét felelős minisztere, Jászi Oszkár az ország integritásának és függetlenségének biztosítására törekedett. Ezeknek a megtartása érdekében a „nemzetek önrendelkezésének eszményét” állították csatasorba. Úgy vélte, az elengedett területeket fait accompli helyzetként fogják értelmezni a béketárgyalások során, és nem lehet majd érvényesíteni a magyar fél számára a népszavazás jogát. A kész helyzet elkerülése érdekében fogalmazta meg a magyar értelmezésű „korlátozott nemzetiségi önrendelkezést”.
1918 októbere végén és novembere elején az adott körülményekhez képest hamar megszerveződött a Magyarországon élő nemzetiségek önrendelkezésének koordinálásával megbízott minisztérium. A minisztérium komoly tevékenységet folytatott a hazai és külföldi propaganda terén is, különösen az elszakadni kívánó területek és nemzetiségek vonatkozásában. Az országban elég hamar megindította a magyar integritás megőrzése és a nemzetiségek belső elválasztását célzó plebiszcitum elvének alkalmazása melletti propagandaakcióit. A legfontosabbként a Nemzetiségi Minisztérium kezdettől fogva felkarolta és bátorította a területek hovatartozásáról döntő regionális plebiszcitumok szervezését.
A torzójában is impozáns Gragger-féle aláírásgyűjtési akció fontos szerepet játszott Jászi plebiszcitumelképzeléseinek megfogalmazásában. A magyar és a német többségű területek lakóinak népszavazásához fűződő elképzelései kezdettől fogva fontos szerepet játszottak a magyar kormány béke-előkészületei során. A végleges magyar békejegyzékben Apponyi Albert is az egyik leghatásosabb érvként hozta fel e gondolatot a békeszerződés-tervezetekben elcsatolásra ítélt magyar többségű területek megmentésére.
1. A wilsoni elvek
Az első világháború harmadik évében, 1917-ben az antanthatalmak közép-európai hadicéljai közt a Habsburg-monarchia belső átalakításának, föderalizálásának célját fokozatosan a dunai térség radikális átrendezésének – a nemzeti kisállamok kialakítását szorgalmazó törekvéseknek – a nagyhatalmi mérlegelése, majd támogatása váltotta fel. Ausztria-Magyarország sorsát végérvényesen az a fordulat döntötte el, amely az Egyesült Államok politikáját Robert Lansing államtitkár és Woodrow Wilson elnök 1918. júniusi állásfoglalása alapján – a francia és a brit álláspontot követve – a Monarchia felszámolását elkerülhetetlennek tartotta a világháború eredményes befejezése és a tartós béke megteremtése érdekében. (Ádám 1987)
Az egyetemes békevágyat a kor legdivatosabb ideológiája a Woodrow Wilson amerikai elnök nevéből képzett wilsonizmus és azt a világ számára jelképező 14 pont testesítette meg. Mindenki mást tartott fontosnak a wilsoni programból. A Monarchia szlávjai a nemzeti önrendelkezés jelszavát, a központi hatalmak pedig a titkos diplomácia eltörlését. A 14 pontba foglalt radikális békeprogramot Wilson elnök először 1916. május 27-én tesztelte nyilvánosan „A Béke Kikényszerítésének Ligája” meghívására mondott beszédében. Miután kifejtette az angolszász liberalizmus klasszikus tételét – a morális arisztokratizmust, a „gentleman’s agreement” társadalomformáló filozófiáját –, erre építve azt állította, hogy a nemzeteknek ugyanazon becsületkódex alapján kell viselkedniük, mint az egyéneknek. Az elnök arról beszélt, hogy három alapvető dologban hisz: „minden nép szabadon megválaszthatja azt, hogy milyen szuverenitás alatt akar élni”; „minden kis államnak joga van szuverenitásának és területének ama tiszteletére, amelyet a nagyok maguknak követelnek”; „a világnak joga van a békére, amelynek akadálya az agresszió, valamint a népek és nemzetek jogának semmibe vétele.” (Bretter 2013, 22–33. p.)
Az 1918 januárjában meghirdetett wilsoni 14 pont 10. pontjának értelmezése a mai napig vitákat vált ki. „Ausztria-Magyarország népei részére, amelyeknek helyét a nemzetek között oltalmazni és biztosítani kívánjuk, meg kell adni az önálló fejlődés legszabadabb lehetőségét.” (Halmosy 1983, 22–24. p.) Már a kortársak is saját érdekeik, belátásuk szerint hol a monarchia reformjának, hol meg felosztásának meghirdetését látták benne. (Glant 2008, 60–77. p.; Glant 2009, 84–99. p.)
Tény, hogy Wilson 1918 januárjában inkább csak a világháború utáni világrend általános elveit, nem pedig az amerikai békecélokat, még kevésbé a tételes határváltozásokat kívánta meghirdetni. 1918 tavaszáig remélte, hogy a dunai térségben sikerül olyan föderációs megoldást kialakítani, amely az itt élő nemzetek autonómiáját képes lesz egybehangolni a regionális együttműködés multinacionális kereteinek fenntartásával. (Miller Unterberger) A nagy és kis nemzetek egyenjogúságának idealisztikus elképzelése éppúgy megtalálható az amerikai elnök örök békét előkészíteni próbáló elképzelésében, mint a területi foglalások és a legyőzöttekkel szembeni nemzeti törekvések tilalmának óhajtása vagy a nemzetek világszervezetének, a későbbi Népszövetségnek az alapeszméje. (Hatos 2018, 95–101. p.) Alternatívaként egészen 1918 májusáig az amerikai béke-előkészítő bizottság foglalkozott az Osztrák–Magyar Monarchia mérsékelt átalakításának lehetőségével is, amint azt a Charles Seymour 1918. május 25-én leírt és térképen is megjelenített tervezete jelezte. (Ádám 1987)
A wilsonizmus azzal együtt, hogy a nemzeti önrendelkezés ideálisan elképzelt demokratikus világrendjét vizionálta, az utolsó háborús évek és a békekonferencia gyakorlatában a radikalizálódott nemzet- és államépítő nacionalizmusok területi igényeit erősítette fel. Pár évvel később viszont már a versailles-i rendszert megváltoztatni kívánó revíziós és irredenta körök számára kínálta a legmagasabb rangú hivatkozási lehetőséget. A wilsonizmus lényegi elemeként kezelt nemzeti önrendelkezési elv a valóságban inkább csak a békecélok indoklását, legitimálását szolgálta. Alkalmazásának mérlegét Bibó István a következőképp vonta meg az 1918–1920-ban kialakult nemzetállami Közép-Európára vonatkozóan: „Az új rendezés tehát saját alapelveihez viszonyítva lényegesen diszharmonikusabb volt, mint a régi monarchikus-feudális legitimitás rendszere a maga virágkorában. Ezért töltötték ki a két világháború közötti időszakot az önrendelkezési jog helyes vagy helytelen alkalmazása körüli végeláthatatlan rekriminációk s a minden változtatást elutasító status quo hatalmak és az örökös dinamizmust hirdető határrevíziós hatalmak terméketlen vitái. Az e problémákból származó indulatok feszítőereje lényeges tényező volt azoknak a hisztérikus mozgalmaknak a létrejövetelében, melyek többek között Hitlert hatalomra juttatták, aki először úgy lépett fel, mint az önrendelkezési elv elmaradt alkalmazásának számonkérője, utóbb pedig, mint mindennemű önrendelkezési jog sírásója.” (Bibó 1990, 330–333. p.) Bibó értelmezésében az önrendelkezés „lényegében az embercsoportoknak nemzetekké alakulására, nemzetállam alakítására irányuló jogát mondja ki, ezzel kapcsolatos igényeit és követeléseit szítja fel, amivel indítást és tápot ad a nacionalizmus haladást gátló, agresszív, elnyomó és háborúkeltő ideológiája számára”. (Bibó 1990, 330–333. p.)
Jászi Oszkár 1918 nyarán a „feudalista Európával” szemben „pánamerikanizmust” hirdetett Wilson szellemében: „Minél szélesebb körű gazdasági forgalom és szellemi érintkezés, minél teljesebb kölcsönös megértés és érdekszolidaritás; annál inkább megérik Pán-Amerika eszméje.” Wilson népszövetségi koncepciója mellé Jászi a Dunai Egyesül Államok gondolatát helyezte. (Jászi 1918a. Vö. Hatos 2017, 11–33. p.) Olyan szövetségi birodalom megteremtésében látta 1918 tavaszán a kiutat, amely hasonlított volna az Egyesült Államokra. „A dunai népek konföderációjában olyan óriási fejlődési lehetőségek tárulnának fel, melyek csakis az Egyesült Államokéi mellé állíthatók. […] A tőke elhelyezésének, szervezésének, szellemi irányításának változatos és dús alkalmai fognak megnyílni. […] Csak a gazdasági élet vérkeringésének az a teljes szabadsága, a katonai és a nemzetközi funkciónak az a teljes egysége, az állami öntudat szerveinek az a közössége, mely a szövetséges állam típusát jellemzi, létesíthet tartós, maradandó, minden emberi valószínűség szerint örök békét egy adott területen.” (Jászi 1918a, 97. p.) Ez a Kossuthig visszanyúló, az adott helyzetben azonban teljességgel irreális elképzelés, amint azt Hatos Pál meggyőzően kifejti, a Németország és Oroszország közti kisnemzeti térben olyan lehetőségeket biztosíthatott volna, mint például a béke helyreállítását, a nemzetek egyenjogúságát, a szabadkereskedelem érvényesülését.
Majd jött a csalódás. Hatos szavaival: „az igazság fanatizmusa nem győzte le az előítéletek fanatizmusát.” (Hatos 2017, 17. p.) 1918 őszén a tömegek békevágya mögött ott parázslott a bosszú érzése. A gond abból eredt, hogy a nacionalizmust elsősorban érzelmi ügyként fogták fel, és ezért tévedtek Kossuthtól kezdve Tiszáig és Jásziig a legkülönbözőbb árnyalatú magyar liberálisok, akik azt hitték, hogy a polgárosodás sikere és az indusztrializmus, valamint a Kárpát-medence népességének gazdasági egymásrautaltsága bármilyen konstrukcióban erősebb lehet a nemzetiségek kifelé tartó erejénél és az önálló állami léttel szemben.
2. A Károlyi-kormány felfogása a nemzetek önrendelkezéséről
A Károlyi-kormány a Monarchia világháborús veresége nyomán létrejött, de nemzetközi jogilag el nem ismert, katonailag és külpolitikailag kiszolgáltatott helyzetben lévő, független Magyarországot próbálta meg elfogadtatni a győztes nagyhatalmakkal és a szomszédokkal. Mindeközben a kormányzás első hónapja alatt fel kellett ismernie, hogy a győztesek nem a megegyezésre, hanem saját nemzetállami területi céljaik, politikai érdekeik érvényesítésére törekszenek. A független Magyarország belső és külső rendjének megteremtése érdekében – egyetlen szövetséges, nagyhatalmi támasz, működőképes hadsereg és diplomáciai hálózat nélkül – valójában szinte kizárólag szabálytalan bel- és külpolitikai megoldások közül választhatott a kormány.
Soknemzetiségű vesztes országként mindenekelőtt saját integritásának és függetlenségének biztosítására kellett törekednie, legalább a békekonferencia döntéséig terjedő időszakban. Ehhez azonban a történeti országterületen és a szomszédságban élő nemzetekkel való megbékülésre lett volna mindenekelőtt szükség, hiszen éppen az ő államalapítási törekvéseik veszélyeztették az új magyar állam szuverenitását. Mégis sokszor éri az a vád Jászi Oszkárt, hogy nem tett semmit az ország integritásának megőrzéséért, hagyta, hogy a nemzetiségek (a szlovákok és a románok) a tárgyalások során feldarabolják Magyarországot. Megjegyzendő, hogy a győztes antanthatalmak és utolsóként hozzájuk társulva az Egyesült Államok 1918 júniusára már eldöntött tényként kezelték a duális monarchia megszűnését. A háború elvesztésének felismerése a magyar politikusok között nem párosult annak belátásával, hogy a vereség következményekkel jár. Tisza Istvántól kezdve a szociáldemokrata vezetőkön keresztül Jászi Oszkárig 1918 októberében–novemberében az egész ország egyetértett abban, hogy a területi integritást nem érheti sérelem.
A soknemzetiségű Magyarország nem magyar többségű régióit a régi és az új szomszéd államok a háború alatti titkos megállapodások, ígéretek alapján immár a magukénak tartották. 1919. január elejéig Jászi irányította a magyar külpolitikát. Tisztában volt azzal, hogy az antant a szövetséges csehszlovák, jugoszláv, román nemzeteket támogatja. A Magyar kálvária – magyar föltámadás című visszaemlékezésében a Károlyi-kormány kül- és nemzetiségpolitikai vesszőfutását vizsgálva a nemzetiségekkel szembeni magyar kudarcról így írt: „A magyar közvélemény egy tekintélyes része azt várta, hogy a Jászi-féle nemzetiségi politika meg fogja oldani a háború által végletekig elmérgesedett nemzetiségi problémákat is. Én magam ezt az illúziót sosem osztottam. Tisztában voltam vele – mindjárt a háború elvesztése után –, hogy a régi magyar politikai integritás többé nem menthető meg.” (Jászi 1989, 70. p.) Ugyanakkor ez a Jászitól idézett „önigazoló” szöveg teljesen ellentétben áll azzal a Jászival, aki 1918. október 31-én megalakult Károlyi-kormányban „a Magyarországon élő nemzetek önrendelkezésének előkészítésével megbízott” miniszter lett.
A Jászi-életműhöz kapcsolódóan a szakirodalom kiemeli, hogy ő a tényleges területi integritásról „hamar” lemondott és csak a gazdasági kapcsolatok megtartására, a békekonferenciáig a területi egység megtartása érdekében provizórikus, ún. „Keleti Svájcot”, azaz szövetségi állammá átalakított Magyarországot akart, ahol pedig erre nem volt mód, ott a plebiszcitumokkal megvalósítandó önrendelkezést tekintette kívánatosnak. Jászi maga ezt utólag így fogalmazta meg: „[…] egy percig sem hittem abban, hogy területi integritást a szó geográfiai értelmében meg fogjuk tudni védelmezni: viszont meg voltunk róla győződve hogy a magyar pacifista és antimilitarista kormánnyal és elsősorban Károlyival szemben […] messzemenő jó indulatot fognak tanúsítani, alkalmazni fogják a plebiszcitumnak általunk annyiszor hangsúlyozott elvét, s ha veszteni fogunk is területeket, sikerülni fog lojális és liberális kereskedelmi szerződésekkel a lekapcsolt részek zavartalan forgalmát az anyaországgal biztosítani […].” (Jászi 1989, 184) p.
Jórészt valóban ez a forgatókönyv dominált. Ha viszont jobban megnézzük a békekonferencia megnyitásáig terjedő harmadfél hónapos időszakot, és a Jászi körüli személyek visszaemlékezéseit és munkáikat, akkor egy teljesen más Jászi rajzolódik ki. Egy olyan miniszter kerül a képbe, aki a területi integritásról a békekonferencia előtt semmilyen körülmények között sem kívánt lemondani, és a „nemzetiségi önrendelkezés” alatt egy, a magyar kormány által felajánlott, önálló erdélyi román, felvidéki szlovák vagy ruszin állami léttel nem azonos alternatívát kívánt felajánlani. Domokos László, ha lehet mondani Jászi jobbkeze, a következőképpen foglalta össze a minisztérium által és így a Jászi által is képviselt „korlátozott nemzetiségi önrendelkezést”: „Az a politika irány, amely a forradalom utáni Magyarország vezetésére vállalkozott, már évtizedek óta nyíltan hangoztatta, hogy a magyar állam területén élő idegen ajkú nemzeteket teljes joggal megilleti nyelvük és autonóm igazgatás iránti igényük elismerése. Nem Wilson találta ki a népek önrendelkezési jogát […] nyíltan rá mert mutatni az eltaposott kis nemzeteknek az élethez (sic!) és a gazdasági érvényesüléshez való jogára.” (Domokos 1919, 25. p.) Tehát a nemzetiségeket kulturális, gazdasági, nyelvi és területi autonómia illeti meg a történelmi Magyarország keretein belül. Ezt támasztja alá Supka Géza öt évvel később írt visszaemlékezése is: „Mert micsoda szerény, aggodalmasan átgondolt, minden tisztesen hazafias szempontot méltányoló program a miénk, amely jó, becsületes, anyanyelven működő közigazgatást és közoktatást, egyházat és kultúrát követel a nemzetiségi tömegek számára a történelmi magyar állam integritásának csorbíthatatlan fenntartásával és az igazi magyar kultúra természetes hegemóniájának megszilárdításával.” (Supka 1923, 146. p.)
Jászi, ha nehezen is, de a kulturális autonómia kereteit átlépve – meghaladva az 1912-es minimális programját – hol a kevert nemzetiségi területekre (Erdély), hol a kompakt, viszonylag jól megrajzolható nyelvhatárral rendelkező területekre (Felvidék, Kárpátalja) gondolt ki, tervezett meg és ajánlott fel egyre nagyobb jogokat felkínáló területi autonómiát. Még ehhez a gondolathoz ad igazolást az 1918-as nemzetiségi ankét és a Károlyi Mihállyal 1918 októbere előtt közösen a nemzetiségi vezetőkkel lefolytatott puhatolózó tárgyalásaik. Ha még pontosabbak akarunk lenni, akkor a Nemzetiségi Minisztérium Kis kátéja is megfogalmazta, hogy a Károlyi-kormányzat mit értett a magyarországi nemzetiségek önrendelkezésen: „Miről van szó? Arról, hogy tótok, románok, rutének és szerbek maguk igazgassák azoknak a területeknek közigazgatási berendezését, amelyet eddig is ők laktak. A magyar népkormány önként ajánlja fel e nemzetek javára a legteljesebb autonómiát. Válasszák meg ők maguk elöljáróikat. Ők határozzanak a fölött, hogy iskoláikban milyen nyelven akarnak tanítani, hogy jövedelmeikből mennyit kívánnak igazgatásra, kultúrára, politizálásra fordítani. Nem mi adjuk nekik a hazai területet s ők nem rabolják azt el […] A jogot, hogy a magyar államterületen élő összes nemzetek háborítatlanul és szabadon igazgathassák saját politikai és gazdasági szervezeteiket, nevezzük a Magyarországon elő nemzetek önrendelkezési jogának.” (Domokos 1919, 25. p.)
Jászi 1918. őszi miniszteri programja a következőket fogalmazta meg: „Azt ajánlanám, hogy mai vármegyei keretek mellőzésével járásokat, vagy még kisebb egységeket véve alapul, lehetőleg kompakt és lehetőleg homogén nemzeti blokkokat létesítsünk, amelyek svájci minta szerint képezzék ki a maguk szerveit és ezeket a szerveket egy nagyobb egységbe foglaljuk mindazokra az ügyekre nézve, amelyeket közös egyetértéssel döntünk el. Ott, ahol jelentékeny nemzetségi minoritások fognak képződni a homogén telepterületen belül: nem marad más hátra, mint hogy kölcsönösen garantálni fogjuk ezeknek a minoritásoknak védelmét. […] Ez a provizórikus megoldási tervezet, amely Erdélynek a békekötésig való igazgatását lett volna hivatva biztosítani […] de ez az alapja további közigazgatási átalakításnak is.” (Domokos 1919, 26. p.) Ezek a gondolatok tükröződnek vissza a ruszin, a szlovák és a német nemzetiségi néptörvényekben, amelynek alapját ez az idea, a békekonferencia döntéséig terjedő provizórikus belső megállapodás képezte. A néptörvények közül azonban egyedül a ruszka-krajnai autonómia lépett rövid időre a megvalósulás útjára.
Egyértelmű, hogy a nemzetközi jogi elismerést, az önálló hadsereget és diplomáciát egyaránt nélkülöző Károlyi-kormányzatnak a katonai összeomlást és a dualizmus kölcsönös felmondását követően sok, az ország demokratikus átalakításához szükséges problémát kellett volna heroikus erőfeszítésekkel, „egy egész világ ellen” megoldania. A földkérdés, a társadalmi problémák, a közigazgatás, a hadsereg és a területi, nemzetiségi, illetve határkérdések voltak a legfontosabbak. Ezen problémák megoldása még békés időszakban is hatalmas kihívások elé állította volna a kormányzatokat, amit a vesztesek közül egyedül Törökországnak sikerült legalább részben uralnia.
Külpolitikai téren emiatt Károlyiék az antanttal való együttműködést szorgalmazták. A békekonferenciára készülve, a pacifizmus alapelveire hivatkozva, a fegyveres konfliktus helyett tárgyalásokat szorgalmaztak. (Szarka 2016, 65. p.) Jászi elismeri, hogy ő és Károlyi vakon hittek az antant közvéleményének demokratizmusában és pacifizmusában, de mindenekelőtt Wilson nemzetek fölötti politikájában. (Jászi 1989, 70–71. p.)
Az 1918. október 25-én megalakult Magyar Nemzeti Tanács Jászi Oszkár által fogalmazott 12 pontos programja kiemelt feladatként jelölte meg a magyarországi nem magyar nemzettekkel való megegyezést, a nemzetiségi kérdés demokratikus megoldását és az ország integritásának lehetőség szerinti fenntartását. Ennek a programnak a jegyében Károlyi Mihály a Magyar Nemzeti Tanács elnökeként 1918. október 30-án a Szlovák Nemzeti Tanács turócszentmártoni tanácskozására küldött táviratában elismerte, hogy minden Magyarországon élő nemzetnek joga van az önrendelkezéshez, s azt az ország keretei között minden eszközzel támogatni kívánja. (Szarka 2016, 65. p.) A távirat jól tükrözi Jászinak és vele együtt a korabeli magyar politikai és értelmiségi elit jelentős részének az álláspontját. A Habsburg-monarchia birodalmi keretei, védőszárnyai alól kikerült soknemzetiségű, közel fele arányban nem magyar Magyarország a felgyorsult események közt nem várhatta passzívan a szomszéd nemzetek önrendelkezésének megvalósulását, hanem annak szabályozásában – Magyarország megvédése érdekében – aktívan részt kellett vennie.
Az eredetileg tárca nélküli miniszterségként elképzelt, majd a feladatok súlya miatt rövid pár hét alatt felállított Jászi-féle „nemzetiségi” minisztériumnak modus vivendit, olyan kölcsönösen elfogadható megoldást kellett volna kidolgoznia a soknemzetiségű történeti Magyarország népei számára, amely egyrészt a békekonferencia döntéséig biztosíthatta volna az ország közigazgatási és gazdasági integritásának és belső békéjének a fenntartását, másrészt alkalmas lehetett volna az antant által képviselt nemzetállami megoldásokkal szembeni területi és határalternatívák felmutatására.
Ennek értelmében a kormány nemzetiségpolitikai programja reálisan csupán az ekkor még utópisztikusan és eszményien elképzelt békekonferencia igazságos határozathozataláig terjedő átmeneti állapotokra nézve tűzhetett ki bármiféle célokat. Ráadásul hamar bebizonyosodott, hogy egyedül ezen az alapon lehetett a tisztességes visszavonulás fokozatait vagy kálvária lépcsőit végigjárni, és a méltányos béke lehetőségéért egy demokratikus békekonferencia keretei közt síkraszállni. (Szarka 1990, 56. p.)
A független Magyarország új kül- és nemzetiségpolitikai programjának elveit a Magyar Nemzeti Tanács 12 pontos programvázlata tartalmazta. Ezt az új programot kilencvenhat értelmiségi aláírásával 1918. november 3-án megjelent nyilatkozat próbálta értelmezni és népszerűsíteni. (Szarka 2016, 72. p.) A kiáltvány a Jászi-féle Dunai Egyesült Államok elképzelésre támaszkodott. A felszabadult közép-európai nemzetek önkéntes társulásában jelölte meg a világháború utáni nemzeti kérdés demokratikus megoldásának útját. Hangsúlyozta az egymás mellett élő népcsoportok egymásra utaltságát, földrajzi közelségét, a közlekedési, a gazdasági érdekek egybeesését. „Magyarok! Szövetségbe kell tömörülnünk nemzettársainkkal! Ez a mi érdekünk és az övék is. De ez a szövetség ne legyen ellensége a szabadságnak. Még halvány lehetőségét se adhasson ez arra, hogy a nemzet érdekét korlátozhassa, vagy veszélyeztethesse.” (József 2001, 41. p.)
Először a magyar történelemben ez az értelmiségi kiáltvány fogalmazta meg a magyarság és a szomszéd nemzetek egymásrautaltságának regionális hátterét, a nagyhatalmak közötti helyzetből adódó érdekazonosságokat. Ugyancsak először szembesítette a dokumentum a magyar közvéleményt a történeti magyar állam integritásának fenntarthatatlanságával s az abból adódó dilemmákkal: „Történeti határok ne legyenek gátjai az önrendelkezésnek. Éppoly kevéssé a nyelvhatárok: egyforma nyelvű állam több is lehet. És vitás esetben népszavazást kívánunk: független és elfogulatlan (nemzetközi) ellenőrzés alatt.” (József 2001, 41–42. p.)
A dualista Monarchiát szétfeszítő és napok alatt belülről is felrobbantó olasz, csehszlovák, lengyel, délszláv, nagyromán függetlenségi megnyilatkozások, az általánossá lett nacionalista lelkesedés a dualizmus vezető nemzetei ellen pozicionálta az új nemzetállamok törekvéseit. Bécsben és Budapesten október 29–30-án, egymással versenyezve felmondták a dualista államformát. A magyarországi forradalom így az utolsó volt a sorban: Bécs, Prága, Zágráb és Ljubljana forradalma után következett. Tisza maga október 28-án keserűen írta egy hívének, hogy a wilsoni javaslatok elfogadásával párnapos külügyminisztersége idején semmilyen más alternatívát nem látva, „az országot Andrássyék […] felelősségérzet teljes hiányával beledobták a káoszba”.[1]
A történelmi Magyarország „papucsban és hálóköntösben búcsúzott”, Hadik János gróf ugyanis éjszakai ruhájában ballagott át Habsburg József főherceghez, hogy átadja a törvényes hatalmat. Jászi már a diadal napján is az Astoriában azt mondta feleségének: „Legfeljebb két hónapot adok az egésznek.” (Hatos 2018, 146. p.) Pesszimizmusa indokolt volt. Hiába sikerült szinte maradéktalanul törvénybe foglalni nagyívű elképzeléseit az ország föderális átalakítására, a folyton fogyatkozó Magyarország 1919 márciusára, legalábbis papíron, jobban hasonlított egy szövetségi államra, mint egy központosított nemzetállamra. A kiszemelt partnerek kíméletlen nyersességgel nyilvánították ki, hogy nem akarnak a „Keleti Svájcban” élni, hanem olyan nemzetállamban, ahol ők és csak ők az urak.
3. A „Magyarországon élő nemzetiségek önrendelkezésének előkészítésével megbízott minisztérium” felépítése és szerkezete
Jászi és Károlyi már kora ősszel, gyakorlatilag a tizenkettedik órában, kísérletet tett a magyar és a nemzetiségi álláspontok összehangolására. 1918 szeptemberében nemzetiségi ankétot hirdetett meg Jászi, körlevelében kérte ki magyar és nemzetiségi tudósok, politikusok és publicisták véleményét. Az ankét alapját Réz Mihálynak és Jászi Oszkárnak a Huszadik Században megjelenő bevezető tanulmányai jelentették.[2]
1918 októberében Jászi hatására Károlyi Mihály elszánta magát arra, hogy tárgyalásokat folytasson Budapesten a román és a szlovák képviselőkkel. Károlyi valószínűleg többször tanácskozott Matúš Dulával, a Szlovák Nemzeti Párt elnökével. Károlyi már ekkor autonómiát ajánlott a szlovák politikusoknak, akik mindenesetre ezen az alapon tárgyaltak vele, hogy lássák, a számukra legrosszabb esetben mit lehetett volna elérni Károlyinál. Megállapodás nem jött létre, már csak azért sem, mert Károlyi csupán pártja nevében tárgyalt.[3] Károlyi és Dula autonómiatárgyalásai valószínűleg csak a kölcsönös tájékozódást és információszerzést szolgálták. Jászi 1918. ősz eleji elképzeléseinek pedig súlyos fogyatékossága volt, hogy nem számolt komolyan a már 1917 óta formálódó csehszlovák egységtörekvésekkel. 1918 őszén keservesen tapasztalta meg, hogy a szlovák, a román nemzetiségi szövetségesei már nem úgy gondolkodtak, mint amire számított.
A Román Nemzeti Komité tagjaival folytatott tárgyalások eleve kilátástalanok voltak. Károlyi október 18-án találkozott Erdélyi Jánossal, Goldis Lászlóval, Aurel Lazărral, Aurel Vladdal, Alexandru Vaida-Voevoddal, a komité tagjaival. Magyar részről Garami Ernő és Jászi Oszkár volt jelen. A román politikusok – részben a legalitás megőrzése érdekében, részben mert nem voltak biztosak az antant teljes támogatásában – még nem helyezkedtek nyíltan a Magyarországtól való elszakadás alapjára. Károlyi és Jászi széleskörű autonómiát és részvételt ajánlott a megalakítandó Károlyi-kormányban, sőt, megegyezést a népszavazásról. A románok azonban már ezt sem fogadták el, arra hivatkozva, hogy nem kötelezhetik el magukat az erdélyi román nemzetgyűlés összehívása előtt.[4]
Az említett Károlyi–Jászi-féle puhatolózó nemzetiségi tárgyalások Jászi számára félreérthetetlen jelzésekkel szolgáltak a korábbi „minimális program”-nál bőkezűbb engedménypolitika szükségességéről.[5]
Az őszirózsás forradalommal hatalomra került Károlyi-kormányban Jászi Oszkár az 1918. november 2-i minisztertanácsi határozat alapján kezdte el szervezni minisztériumát. A miniszter, illetve a hivatala átvette a Miniszterelnökség ügyköréből a Magyarországon élő nemzetiségek ügyeinek intézését. Az iratanyag megélénkült a nemzetiségi mozgalmakkal, a nemzetiségi vezetőkkel folytatott tárgyalásokkal és a tárgyalások előkészítésével, a nemzetiségi vidékekről érkezett helyzetjelentésekkel, a szomszéd államok hadseregeinek előnyomulásáról szóló jelentésekkel, a nemzetiségi kérdés megoldására vonatkozó különböző javaslatokkal, a nemzetiségi önrendelkezési jog megvalósítását célzó törvények előkészítésével kapcsolatosan. A miniszter (illetve hivatala) a Miniszterelnökséggel szorosan együttműködve fejtette ki tevékenységét. Az 1919. január 18-án alakult Berinkey-kormány nem töltötte be ezt a miniszteri állást, maga Berinkey látta el a teendőket, és ezzel a Nemzetiségi Minisztérium hivatala a Miniszterelnökség részévé vált.
Az iratok között fennmaradt egy „Memorandum”, amely a minisztérium megszervezéséről, személyzeti szükségleteiről és ügybeosztásáról tartalmaz érdemi információkat, illetve ennek a szervezőmunkának volt az egyik útmutatója. A dokumentumot az 1919. évi iratok közé sorolták, ami azt jelzi, hogy a későbbiekben is többször erre az „alapító okmányra” támaszkodtak a tárca ügyrendjének, személyi változtatásainak kérdéseiben.
A „Memorandumot” készítő Felszeghy Béla irányítása alatt álló elnöki, illetve a tényleges munkát végző előkészítő osztály a korabeli magyar minisztériumok szerkezeti mintájához képest meglehetősen embrionális jellegű volt. A minisztérium három osztályból és egy osztályon kívüli egységből épült fel. Az osztályok ügyei a miniszter felülvizsgálata alá tartoztak, persze voltak kivételek, mert az egyes ügyek kiadására az egyes osztályok vezetői is kaphattak felhatalmazást.
Az Elnöki osztály alá tartoztak az elnöki ügyek (a miniszter közvetlen utasításai), a személyi ügyek, a nemzetiségpolitikai szempontból a miniszter véleményezésére átengedett egyéb személyi ügyek (főispáni és egyéb kinevezések a nemzetiségi vidékeken). Az Elnöki osztály kevés számú iratai között egyetlen irat sem akad, amely a nemzetiségi vidékekre való kormánybiztosi, népbiztosi, főispáni vagy egyéb fontosabb kinevezések előkészítésébe, a döntéshozatal mechanizmusába engedne betekintést. Az ilyen irányú kérelmek az ügyiratok fedelén található lakonikus „időközben megtörtént” formulává intézik el ezt a kérdéskört.
Ennek az osztálynak a feladatai közé tartozott a miniszteri fogadások előkészítése,[6] a fogadások rendjén felmerült anyagok és felvetett eszmék további feldolgozásra való kiadása. De ide tartozott a minisztertanácsi hozzájárulást igénylő ügyek előkészítése, illetve a minisztertanácsi tervezetek eljuttatása a miniszterhez. Ez az osztály végezte a minisztérium munkaanyagainak célszerű beosztását és felügyelte az irodát, az irattárat és általában a kezelőszemélyzetet. Az Elnöki osztály vezetője Felszeghy Béla, a Miniszterelnökségtől berendelt miniszteri titkár volt. Mellette két-három miniszteriális fiatalabb tisztviselő volt, valamint két gyors- és gépírónő és egy nyilvántartó személy.
Az Előkészítő osztály szakcsoportokra oszlott fel öt ügyosztály formájában. Az elsőnek a törvényelőkészítés, illetve a kormányrendeletekben szabályozást igénylő ügyek előkészítése s nyilvántartása volt a feladata. Ennek a vezetését Somló Bódogra kívánta bízni Jászi, hogy közösen végezzék annak feladatait.[7]
A következő ügyosztályokat Magyarország nagyobb földrajzi egységei szerint kívánták létrehozni mint erdélyi, felvidéki, délvidéki ügyosztályt. Az erdélyi ügyek közé tartoztak a magyarországi németség, a szászság, a románság ügyei. Ennek irányítója Jekel Péter miniszteri tanácsos lenne, ezeket az ügyeket ismerő miniszteriális tisztviselőkkel megtámogatva.[8] Az erdélyi románság, valamint az alapítványaik ügyeit Pokoly Lajos belügyminiszteri osztálytanácsosra bízták.[9] A Felvidék (a szlovákok és a ruszinok) ügyeivel Szabó Oreszt belügyminiszteri osztálytanácsost és Marsovszky Ivor miniszterelnökségi miniszteri tanácsost bízták meg.[10] A délvidéki ügyeket és a délszláv ügyeket Barakovich László, Uzetty Ferenc és kisebb részben Braun Róbert vitte. A vegyes ügyosztály főként statisztikai ügyekkel, térképkészítéssel foglalkozott. E szakosztály ügyviteléhez egy statisztikust az Országos Statisztikai Hivatalból, egy miniszteri tisztviselőt a vallás- és közoktatásügyi minisztériumból kívántak bevonni.[11] Az egész II. osztály vezetője, egyes adminisztratív ügyek kiadási jogával megbízva, Jekel Péter miniszteri tanácsos lett, az osztálytitkár pedig Domokos László pénzügyi titkár.[12] A harmadik egysége a minisztériumnak az osztályokon kívüli osztály, a miniszter magántitkárának, Csécsy Imrének az osztálya volt. Kizárólag a miniszter magánlevelezésével és egyéb, a miniszter által rábízott ügyekkel foglalkozott.
A Nemzetiségi Minisztérium hivatalszervezete és az iratok többsége is 18 önálló egységbe lettek besorolva. A hivatalszervezet vázlata következőképpen épült fel:
Maradtak fent iratok arról, hogy a minisztérium tisztviselői és alkalmazottai a rendkívüli viszonyok között nem tudták feladataikat ellátni a megszabott hivatalos idő alatt. Ezért ezeket legtöbbjük a délutáni vagy az esti órákban volt kénytelen befejezni.[13] Rendkívüli juttatást érdemeltek, hiszen „a nemzetiségi ügyekkel való jártasság csakis alapos szaktanulmány folytán érhető el, amelynek már a megszerzése is értékelendő, továbbá, hogy az országban mindenütt jelentkező nemzetiségi kérdések elintézése nagy munkásságot ró a minisztériumra: nem lenne igazságos dolog elzárkózni az elől, hogy a beosztott tisztviselők és egyéb alkalmazottak a teljesített rendkívüli munkálataikért megfelelő méltányos munkadíjban részesülhessenek”.[14]
A tervezet ezt követően a Magyar Központi Állampénztárhoz intézett átirat és Kazár Adolf miniszterelnökségi segédhivatali főigazgatóhoz címzett értesítés fogalmazványával folytatódik. A házipénztárba folyósított összegről a bejegyzés a tárcanaplóban és a miniszterelnökségi főkönyvben – a 190. lap 1. sz. tétele alatt – egyaránt szerepelt. Ez alapján az alábbi „rendkívüli juttatást” kapták meg az előbb felsorolt személyek. „Dr. Jekel Péter miniszteri tanácsosnak 500 korona, Dr. Felszeghy Béla miniszteri titkárnak 500 korona, Dr. Domokos László pénzügyi titkárnak 400 korona, Dr. Barakovich László miniszteri segédfogalmazónak 300 korona, dr. Novák Jenő fizetés nélküli miniszteri segédfogalmazónak 300 korona, Uzetty Ferenc VII. fizetési osztályba osztott budapesti állami főgimnáziumi tanárnak havi 500 korona, Dr. Sztripszky Hiador nemzeti múzeumi őrnek (VIII. fizetési osztály) 400 korona, Dr. Braun Róbert székesfővárosi főkönyvtáros úrnak 500 korona, Dr. Veres Endre gimnáziumi igazgatónak 500 korona, dr. Szekeres János miniszteri fogalmazónak 400 korona, Hajdú József miniszterelnökségi irodatisztnek 300 korona. Csáki Károly miniszterelnökségi hivatalszolgának 150 korona, Peremenszki Pál miniszterelnökségi segédszolgának 150 korona, bármikor megszüntethető vagy összegében megváltoztatható havi rendkívüli munkadíjátalányt állapítottam meg.”[15]
4. A minisztérium propagandatevékenysége
Sokan úgy gondolnak Jászi nemzetiségi miniszterségére, mint ami csak a nemzetiségi vezetőkkel folytatott tárgyalások előkészítését és lebonyolítását szolgálta. A minisztérium azonban komoly munkát végzett az önálló magyar külpolitikai irányvonal kialakítása és ennek alárendelten a hazai és külföldi propaganda terén is, különösen az elszakadni kívánó területek és nemzetiségek vonatkozásában. Hiányosan ugyan, de a minisztérium propagandatevékenységéről és programjáról is maradtak fenn fontos iratok.
Az országos, minden területre kiterjedő propagandát az Országos Propaganda Bizottság koordinálta. A szervezet 1918. november 12-én alakult meg. Gyakorlati célja az volt, hogy gyors és hatásos, a magyar haza melletti agitációs röpiratanyagokat küldjenek szét az ország minden községébe. Feladatai közé tartozott a nemzetiségek és az ellenforradalmi mozgalmak megfigyelése és szükség esetén az azokkal szembeni ellenagitáció adminisztratív biztosítása.
A hivatali szervezet a Propaganda Iroda volt. Feladatai: „I. Országos nyilvántartást készítünk, amely minden község helyi viszonyait nyilvántartja és helyi értesüléseink, valamint megtett intézkedéseink feljegyzésére szolgál. II. Országos agitációt indítottunk olyan társadalmi munka érdekében, amelyhez minden hasznavehető embert önkéntes segítőtársul igénybevehetünk és felhasználhatunk. III. Összeköttetést teremtünk a megyei és helyi hatóságokkal, hogy az észlelt zavarokat az irodának is jelentsék, s rendszeres időközökben információkkal szolgáljanak. IV. Azonnali katonai akciót kezdünk, mely a hazatérő katonákat a falvak rendjének megóvására kéri fel és kitanítja őket a rendbontók megfékezésére. A munkát a pályaudvarokon már megkezdettük. V. A veszélyeztetett vidékre, helyi kinyomatásra röpiratszövegeket küldöttünk, s ezek költségünkön való elkészítését és terjesztését megfelelő ellenőrzés mellett elrendeltük. VI. Bizonyos vidékekre részben mi küldöttünk agitátorokat, részben más szervezetek kiküldötteit láttuk és látjuk el agitációs anyaggal. VII. Megkezdettük az események által nyújtott aktuális agitációs anyag (például Wilson üzenete, Ferenc Ferdinánd szerepe a cseh-tót mozgalomban, a kormány földreformjának ismertetése stb.) készítését. Ezt az olcsó és rapid módot a pillanatnyi hangulathullámzások kiaknázására használjuk. VIII. A fővárosban a pályaudvari szolgálat mellett megkezdettük a köztársasági propagandát plakátok útján, amelynek folytatását a közeli napok eseményeihez szabjuk. IX. Országos nyilvántartásunk elkészültével nyomban megindítjuk a tájékoztató röpiratok sorozatát, amelyek 4 oldalas kis füzetekben, nyugodt népies hangon, tanulságosan magyarázzák a nehéz időkben tanúsítandó magatartást.”[16] A propaganda jellegű agitáció mellett céljuknak tekintették a középosztály megszervezését a hírlapokon keresztül indított szervező- és gyűjtőpropagandán keresztül. A sajtón kívül írói előadások és republikánus szavalóesték rendezését tervezték. Programjuk végén kérték, hogy a megadott célok keretein belül konkrét észrevételekkel, javaslatokkal nyújtsanak számukra segítséget.
Az országban elég hamar megindult a magyar integritás megőrzését és a nemzetiségek belső elválasztását célzó plebiszcitum elvének alkalmazása melletti propaganda. A népszavazás kérdése egyébiránt a felvidéki régióban konkrét előkészületek formájában is megjelent. A Jászi vezette minisztérium és az Országos Propaganda Bizottság által egyaránt támogatott (aranyosmaróti születésű) Gragger Róbert, a berlini Humboldt Egyetem professzora, az 1916-ban életre hívott berlini magyar tanszék vezetője 1918. november 17-én Körmöcbányáról levélben kereste meg a Nemzetiségi Minisztériumot, s felajánlotta, hogy háromnyelvű – magyar, szlovák és német – aláírási íveken egymillió tiltakozó aláírást gyűjt össze a csehek magyarországi szlovákokkal kapcsolatos terveivel szemben. Gragger a beadványában kiemeli, amire később a keleti szlovák vezetők is építkezni fognak: „A Tót Nemzeti Tanács nem képviseli a tót nép vágyait. A tótok túlnyomó többsége még ma sem akar más államhoz csatlakozni.”[17] Az aláírásgyűjtés „szervezeti” hátterét a körmöcbányai Magyar Nemzeti Tanács adta, amely feladatot is vállalt az aláírásgyűjtő akció megszervezésében. Céljuk volt, hogy az akciójukkal megszólítsák Felső-Magyarország teljes lakosságát. „Egy millió tiltakozó aláírását akarunk küldeni egy albumba kötve a békekonferencia asztalára.”[18] Maga a gyűjtés nem hivatalos úton történt, hanem megbízható személyek végezték, akik emellett felvilágosító munkát végeztek a vidéki népesség körében arról, „milyen gazdasági veszedelmet jelentene számukra a kihasználó kapitalista cseh uralom, mennyire fenyegetné nyelvüket is a csehek erőszakossága. Elmondanák, hogy az új szabad Magyarországon mennyivel jobb sors vár rájuk”. Az aláírt íveket a körmöcbányai polgármesternek kellett beküldeni, amelyeken szerepelt a családtagok neve, életkora, neme és foglalkozása. Az alig másfél hónapig tartó akció során – Gragger december 21-i levele szerint – mindössze negyedmillió aláírást sikerült összegyűjteni.[19] Az akció végül nem járt sikerrel, annak ellenére, hogy az aláírásgyűjtés költsége összesen 6 900 korona volt.[20]
Ez a sikertelensége ellenére is impozáns aláírásgyűjtés mindazonáltal fontos szerepet játszott Jászi plebiszcitumelképzeléseinek megfogalmazásában.[21] A magyar és a német többségű területek lakóinak népszavazásához fűződő magyar kormányzati elképzelések kezdettől fogva fontos szerepet játszottak a magyar békeelőkészületek politikai követelései közt. A végleges magyar békejegyzékben Apponyi Albert is az egyik leghatásosabb érvként hozta fel a békeszerződés-tervezetekben elcsatolásra ítélt magyar többségű területek megmentésére.[22] Csehszlovák és szlovák részről kezdettől fogva a legmerevebben elutasították a Jászi által szorgalmaztatott népszavazási kezdeményezéseket.[23]
Az Országos Propaganda Bizottság mellett más szervezetek is igyekeztek tanácsokkal és általuk sikeresnek gondolt programokkal akciókat lebonyolítani a történelmi magyar állam érdekében. Még Jászi Oszkárnak is megpróbálták emlékiratokkal felhívni a figyelmét a sikeres propaganda szükségességére, ugyanakkor annak megszervezésére is igyekeztek programot adni.
A Felvidék esetében, az aláírásgyűjtés mellett, egyes szervezetek igyekeztek a propagandára fektetni hangsúlyt. E szerveztek megvizsgálták a csehszlovák agitációk céljait, az általuk elérhető eredményeket és a meghatározott elemekre ellenagitációt kidolgozni. Ebben a szellemben írt memorandumot a Régi Galileisták Szabad Szervezete Jászi Oszkár nemzetiségi miniszternek a szlovák propaganda megszervezésének tárgyában. A szervezet igyekezett bekapcsolódni és segíteni Jászinak a hazai nemzetiségekkel való megbékélést és felvilágosítani őket a Károlyi-kormányzat nyújtotta új társadalmi lehetőségekről és a harmonikus együttélésről. A Régi Galileisták nagyszabású és sürgős agitációt tartottak szükségesnek. Úgy gondolták, hogy a csehszlovák aspirációk elleni agitációnak akkor van esélye, ha annak először megfelelő „atmoszférát” teremtenek. Ennek feltételei szerintük a következők: „1.) érvényt kell szerezni a fegyverszüneti szerződés 17. paragrafusának, mely szerint a Felvidéken a magyar kormánynak felelős közigazgatás dolgozik. 2.) Ezen közigazgatás csak a közrend és közélelmezés biztosítását tarthatja szem előtt, s ezirányban a Tót Nemzeti Tanáccsal egyetértésben jár el. 3.) A felvidéket entente katonaság lehetőleg meg ne szállja, de semmi esetre sem szállja meg cseh vagy más szláv katonaság. 4.) A közrendet tót nemzetőrség biztosítsa, melyet a magyar kormány fizet. Magyar vagy német nemzetőrség vagy sorkatonaság csak a fontos vasúti gócpontokat és a magyar vagy német többségi városokat és falvakat védelmezze. 5.) A politikai és társadalmi közélet és főleg a kölcsönös agitáció szabadságát biztosítani kell, de sem a magyar, sem a cseh unió javára politikai, gazdasági és társadalmi terrort tűrni nem szabad. 6.) A nép kielégítő közélelmezését biztosítani kell.”[24]
A felsorolt hat ponttal kívánták megteremteni azt a légkört, amelyre a kormánynak építenie kellene a népszavazás elvét és akár a Felvidék szlovák lakosságát célzó ellenagitációját, amelynek törekednie kell a korábbi hibák jóvátételére. Magának a propagandának az alapját és a csehszlovák agitáció ellensúlyozását szintén hat pontban összegezték. Mindenekelőtt ki kell emelni a szlovák értelmiség előtt, hogy a csehek az uniót csak gazdasági okból akarják, hogy a szlovák földet saját javukra használják ki. Fontos, hogy a két nép nyelvileg ugyan hasonló, de a szlovák írók és tudósok nyilatkozatai is megerősítik a különbözőségeket. Hangsúlyozzák, hogy bár a cseh és a szlovák kultúra hasonló, mégis a szlovák nyelv és kultúra önálló életre van hivatva, és annak nem a magyar nyelvtől és kultúrától kellene tartania, hanem csehtől, mert az teljesen megsemmisítheti.[25] Hangsúlyt kívántak helyezni az szlovák öntudat felébresztésére és érdekeik ápolására, valamint a „magyarsággal szorosabb politikai és gazdasági egységben kiépített tót autonómia, esetleg konföderált tót állam” elképzelésre.[26]
Fontosnak gondolták megismertetni a szlovákokat a magyar forradalom jelentőségével, ám ennél is fontosabbnak, hogy a kívánt reformokat minél hamarabb meg kell valósítani. Szerintük egyformán sürgős „a földreform, szociális adópolitika, az elemi iskolákba, a közigazgatásba és a törvénykezésbe a tót nyelvnek nyomban való törvényes bevezetése. Tót középiskolák és gazdasági iskolák szervezése, a magyarországi egyetemeken a tót nyelvnek és művelődéstörténetnek tanszéket kell állítani, s egy tót egyetem felépítését már a közeljövőre meg kell ígérni. Külön tót evangélikus püspökséget kell felállítani és végül a népszerűtlen közigazgatási tisztviselőket, tanítókat és papokat ki kell cserélni”.[27]
A javaslat szerint mégis a leglényegesebb, amit hangsúlyozni kellett volna, hogy a csehek a közös unióra mint „fait accompli”-ra tekintenek, amelyen változtatni nem lehet, így a szlovák önrendelkezési jogot illuzórikussá tették, megkérdezésük nélkül döntöttek.
A propagandatervezet támadta a Masaryk által kezdeményezett amerikai pittsburghi cseh-szlovák egyezményt. Jellemző, hogy megfeledkeztek vagy inkább nem kívántak tudomást venni a turócszentmártoni szlovák deklarációról. Tény, hogy nem az összes vármegye szlovák lakossága vett részt a Szlovák Nemzeti Tanács 1918. október 30-i alakuló ülésén. A keleti megyék például mind kimaradtak, így ez lehetőséget kínált a magyar propaganda számára, hogy a csehszlovák államhoz való csatlakozás formájában kinyilvánított szlovák önrendelkezés, a csehszlovák egység elfogadása nem vonatkoztatható a keleti szlovákokra.
A felvidéki propagandaakciónak három réteghez kell szólnia. A szlovák köznéphez, a szlovák értelmiséghez és a régi vármegyei magyar értelmiséghez és dzsentrihez. A nép, vagyis a parasztság körében helyi embereket kell megbízni, akik faluról falura járnak. A plakátok és röpiratok fogalmazása egyszerű, rövid és népies legyen, hogy megértsék. Nem elegendő a helyi emberek bevonása, a vidék népszerű tanítóit, papjait és az ifjúságot is „fegyverbe” kell állítani, ki kell oktatni, hogy a rájuk bízott feladatokat ellássák. A szlovák értelmiség körében máshogy kell eljárni. Elsősorban Jászinak a nemzetiségi kérdésről írt 1912-es könyvét és írásait érdemes terjeszteni köreikben, de különösen fontos a Dunai Egyesült Államok politikai tervezetének megismertetése. Azokat a szlovákokat, akik idegenkednek a csehszlovák uniótól, bizalmi és hivatali állásokba kívánták helyezni.
A magyar és a német vidéki értelmiségről a galileisták elég negatívan írtak. Náluk –meglátásuk szerint – nevelésre és tanításra van szükség, mert „ma is soviniszta és ellenséges indulattal van a nemzetiségi megértéssel szemben, s tudatos és öntudatlan elszólásaival, gyűlölködésével, főképpen ez az intelligencia veszélyezteti az agitációnak azt az eredményét, amelyet még remélni lehet”.[28] Ennek érdekében a kormánynak olyan főispánokat és kormánybiztosokat kellett volna kineveznie, akik elfogadják Jászi elgondolásait, és feladatuknak érzik a társadalmi ellentétek enyhítését vagy képesek a kiegyenlítésükre. Az irat végén a galileisták felajánlották segítségüket a felsorolt folyamatok elindításához és véghezviteléhez.
Láthattuk, hogy sokan sokféleképpen kívánták a propagandával kapcsolatos irányelveket megragadni és irányítani. Láttuk, hogy mindennek az irányítója, bár Jászihoz érkeztek kérelmek és kérvények, az Országos Propaganda Bizottság volt, ott végezték el a feladatokat. A Bizottság kiküldöttjei a vármegyékben a rend és a biztonság megőrzését és ezzel párhuzamosan a zavargások csillapítását végezték. A sztrájkolókat igyekeztek munkára bírni, valamint a nemzetiségi ellenagitáció érdekében agitáltak és röpiratokat terjesztettek. A kiküldöttek száma összesen 290 fő volt, ebből a vizsgált északkelet-magyarországi vármegyékben 17 fő, ebből 5 fő Sáros vármegyében, 3 fő Abaúj-Torna vármegyében és 9 fő Szepes vármegyében.[29]
1918. december 18-áig, amikor is Varjas Sándor, az Országos Propaganda Bizottság ügyvezető alelnöke beszámolt Károlyi Mihálynak a bizottság tevékenységéről, a kibocsátott nyomtatványok példányszáma 8 778 000 darab volt.[30] Ez a példányszám 49 féle röpiratot, füzetet jelentett. A röpiratok magyar, szlovák, cseh, német és román nyelven kerültek kiadásra. A röpiratok főként a forradalom jelentőségét, a megváltozott viszonyokat igyekeztek ismertetni az ország népességével. A nemzetiségeket igyekeztek meggyőzni, hogy új világ jött létre a forradalommal, és a közös haza mellé igyekeztek őket állítani azzal, hogy a szomszédos új nemzetállamok „összetartozást” sugalmazó propagandáját, vagyis a „széthúzás” helyett az „összetartozást” hirdették.
Igyekeztek velük megismertetni a Károlyi-kormány reformjait és Jászi nemzetiségi programját. A röpiratokat agitátorok útján, bizalmi emberek segítségével, helyi szervek útján (közigazgatási, Nemzeti Tanács, testületek), vasutasok, vállalatok segítségével, postai szétküldéssel és községi elöljáróságok útján terjesztették.
Végezetül Varjas az utolsó pontban a kiadásokat is ismerteti a miniszterelnökkel. Összes kiadásuk 613 056 korona volt, ebből vidéki agitációra 256 089 korona, a katonák közötti agitációra 32 576 korona és nyomtatványköltségekre 171 454 korona jutott. Az összeg többi része írói tiszteletdíjakra, irodai kiadásokra ment el.
5. Összegzés
A vesztes háború után megszületett első magyar népköztársaság, a Károlyi-kormány és Jászi Oszkár az ország integritásának és függetlenségének biztosítására törekedett. 1918 októbere végén és novembere elején az adott körülményekhez képest hamar megszerveződött a Magyarországon élő nemzetiségek önrendelkezésével megbízott minisztérium. A Nemzetiségi Minisztérium hivatalszervezetét és az iratok többségét 18 önálló egységbe sorolták be. Az iratanyag általában megélénkült nemzetiségi mozgalmakkal, a nemzetiségi vezetőkkel folytatott tárgyalásokkal és a tárgyalások előkészítésével, a nemzetiségi vidékekről érkezett helyzetjelentésekkel, a szomszéd államok hadseregének előnyomulásáról tett jelentésekkel, a nemzetiségi kérdés megoldására vonatkozó különböző javaslatokkal, a nemzetiségi önrendelkezési jogának megvalósítását célzó törvények előkészítésével kapcsolatos.
A minisztérium komoly tevékenységet folytatott a hazai és külföldi propaganda terén is, különösen az elszakadni kívánó területek és nemzetiségek vonatkozásában. Az országban elég hamar megindultak a magyar integritás megőrzése mellett és a nemzetiségek belső elválasztását célzó plebiszcitum elvének alkalmazása melletti propagandaakciók. A torzójában is impozáns Gragger-féle aláírásgyűjtési akció fontos szerepet játszott Jászi plebiszcitum-elképzeléseinek megfogalmazásában. A magyar s a német többségű területek lakóinak népszavazásához fűződő magyar kormányzati elképzelések kezdettől fogva fontos szerepet játszottak a magyar béke-előkészületek politikai követelései közt. A végleges magyar békejegyzékben még Apponyi Albert is az egyik leghatásosabb érvnek gondolta a békeszerződés-tervezetekben elcsatolásra ítélt magyar többségű területek megmentésére.
Irodalom
Ádám Magda 1987. Egy amerikai terv Közép-Európáról, 1918. História, 9/4.
Bibó István 1990. A nemzetközi államközösség és bénultságának orvosságai. Önrendelkezés, nagyhatalmi egyetértés, politikai döntőbíráskodás. In Uő: Válogatott tanulmányok, IV. kötet. Budapest.
Bretter Zoltán 2013. 14. Ex Symposium, 84. sz. 22–33. p.
Domokos László 1919. Kis káté a Magyarországon élő nemzetek önrendelkezési jogáról. Budapest, Lantos A. Könyvkereskedése.
Glant Tibor 2008. Kettős tükörben: Magyarország helye az amerikai közvéleményben és külpolitikában az első világháború idején. Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó.
Glant Tibor 2009. A 14 pont története és mítosza. Külügyi Szemle, 4.
Hajdu Tibor 1978. Károlyi Mihály. Budapest, Kossuth Könyvkiadó.
Halmosy Dénes (szerk.) 1983. Nemzetközi szerződések 1918–1945. A két világháború közötti korszak és a második világháború legfontosabb külpolitikai szerződései. 2. kiad. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó–Gondolat Könyvkiadó.
Hatos Pál 2017. Hogyan lett vége? Az összeomlás és forradalom Magyarországon 1918 őszén. Kommentár, 5–6.
Hatos Pál 2018. Az elátkozott köztársaság. Az 1918-as összeomlás és forradalom története. Budapest, Jaffa Kiadó.
Jászi Oszkár 1918a. A Monarchia jövője, a dualizmus bukása és a Dunai Egyesült Államok. Budapest.
Jászi Oszkár 1918b. A nemzetiségi kérdés a társadalmi és az egyéni fejlődés szempontjából. Huszadik Század, II. k.
Jászi Oszkár 1989. Magyar kálvária – magyar föltámadás. A két forradalom értelme, jelentősége és tanulságai. Budapest, Pallas Lap- és Könyvkiadó.
József Farkas 2001. Álmok és tények. Magyar írók a demokráciáról és a nemzeti kérdésről a Monarchia felbomlása idején. Budapest, Argumentum Kiadó.
Károlyi Mihály 1923. Egy egész világ ellen. Wien, Bécsi Magyar Kiadó.
Kertész Jenő 1929. A tíz év előtti Erdély napjai. Korunk, 2.
Litván György 2003. Jászi Oszkár. Osiris Kiadó, Budapest.
Litván György–Szarka László (szerk.) 1991. Duna-völgyi barátságok és viták. Jászi Oszkár közép-európai dossziéja. Budapest, Gondolat Kiadó.
Miller Unterberger, Betty: Self-Determination – The wilsonian response: principles and practice. Encyclopedia of the American Foreign Relations. http://www.americanforeignrelations.com/O-W/Self-Determination-The-wilsonian-response-principles-and-practice.html#ixzz4tQhBQcsC (letöltve: 2020-03-01)
Raffay Ernő 1987. Erdély 1918–1919-ben. Budapest, Magvető Kiadó.
Réz Mihály 1918. A nemzetiségi kérdés a politikai tudomány szempontjából. Huszadik Század, II. k.
Supka Géza 1923 A Sibylla könyvei. In Búza Barna–Fényes László–Supka Géza–Vámbéry Rusztem: Öt év múltán. A Károlyi-korszak előzményei és céljai. Budapest, Globus Nyomdai Műintézet Rt.
Szarka László 1990. A méltányos nemzeti elhatárolódás lehetősége. Regio, 1.
Szarka László 2004. Kisebbségi léthelyzetek – közösségi alternatívák. Budapest, Lucidus Kiadó.
Szarka László 2016. A multietnikus nemzetállam 1918–1992. Kísérletek, kudarcok és kompromisszumok Csehszlovákia nemzetiségi politikájában. Pozsony, Kalligram Kiadó.
Szász Zoltán 1972. Az erdélyi román polgárság szerepéről 1918 őszén. Századok, 2.
Tisza István 2001. Réz Mihálynak. 1918. október 28-án. Idézi Vermes Gábor: Tisza István. Budapest, Osiris Kiadó.
Újváry Gábor 2001. Kultúrpolitikus, diplomata és tudományos menedzser. Hetvenöt esztendeje hunyt el Gragger Róbert. Európai Utas, 3.
Zeidler Miklós: Apponyi Albert párizsi beszéde. Rubiconline, http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/apponyi_albert_parizsi_beszede_forraskozles/ (letöltve: 2020-03-01)