Tamáska Máté: Örmény városépítészet Erdélyben

Budapest, L’Harmattan–Pázmány Péter Katolikus Egyetem, 2020, 194 p.

Az erdélyi örmények kultúrájával, történetével, épített kulturális örökségével több magyar nyelvű irodalom is foglalkozott márKülönösen Szamosújvár irodalma gazdag, hiszen ez a város nemcsak az örmények számára kiemelkedő jelentőségű, az erdélyi barokk építészetnek is mérföldköve Az ő munkájukat folytatja Virgil Pop kolozsvári műemlékvédő. Örmény városépítészeti együttesekkel azonban máshol is találkozhatunk Erdélyben. Köllő Miklósnak köszönhetően Gyergyószentmiklós ismert a magyar szakemberek körében is, illetve a falusi műemlékekkel foglalkozók jó eséllyel hallottak Csíkszépvíz gyönyörűen megújult központjáról. A sok tekintetben Szamosújvárhoz hasonlítható Erzsébetvárosról azonban alig tud valamit a magyar olvasó. Tamáska Máté részletesen ismerteti az örmény városépítészet-kutatás eddigi eredményeit, kiemelve, hogy az eddigi publikációk elsősorban a műemlékvédelem és városképvédelem munkáját segítették, és jellemzően külön-külön tárgyalták az egyes örmény városokat. Ezekhez képest Tamáska Máté munkája elsőként tesz kísérletet a négy helyszín összevetésére. Módszerének központi eleme pedig nem az építészeti forma maga, hanem az örmény identitás változása és annak városképi lenyomata.

Tamáska Máté az Apor Vilmos Katolikus Főiskola oktatója, emellett a Magyar Nemzeti Levéltárban építészettörténeti projekteket vezet. Kutatómunkájának fókuszában a településkép-vizsgálat szociológiai megközelítése áll, és azon fáradozik, hogy munkáival megteremtse a társadalomtörténeti beágyazottságú hazai építészetszociológiát. Jelen kötete a 18. század elejétől követi végig az egyes városok átalakulását, kiépülését egészen a századfordulóig. Feltárulkoznak az örmény városépítészet alapelvei, közös jellemzői. Miközben más szerzők az építészeti megközelítésükből adódóan, ha foglalkoztak is érintőlegesen az összehasonlítással, inkább a különbségeket hangsúlyozták, Tamáska egy új aspektust, a társadalomtörténetet beemelve a szakmai diskurzusba, a párhuzamokra is felhívja a figyelmet. Mert bár az eltérő státuszú városok különbözőképpen fejlődtek, a szerző amellett érvel, hogy létezett valamiféle örmény építészet és városkép. Ezért elsősorban a közös nevezőkre fókuszál. A kötet azt vizsgálja, hogy a migráció és az ezzel járó bizonytalan társadalmi háttér hogyan hatott a betelepülő örmény lakosok identitására, és ezen keresztül városépítési lehetőségeikre, céljaikra. A történeti dokumentumok mellett maga a fizikai környezet vizsgálata a legfontosabb forrásanyaga a szerzőnek. A helyszínbejárásai során végzett vizuális dokumentáció, a kiemelkedőbb épületek részletes szemléje, helyi adatbázisok, levéltárak felkutatása, 1945 előtt készült fotográfiák, képeslapok begyűjtése, illetve a lakosok segítsége szolgáltak alapul a kutatáshoz.

A tanulmány az általános társadalomtörténeti tényektől igyekszik az építészeti kérdések egyre kisebb halmazait körbejárni. A nyolc fejezetből álló kötet ismerteti az olvasó számára a korábbi kutatások főbb megállapításait, majd az örmény identitástudattól kezdve végigvezet az erdélyi örmény építészet kialakulásának egyes pontjain a táji környezet, a települési struktúra és az egyes épületek, épülettípusok bemutatásával. Az erdélyi örmény identitás azért is egy sarkalatos pontja a kötetnek, mert az örménység Székelyföldön inkább etnikumként, mintsem egységes nemzeti kisebbségként jelenik meg. Az eltérő nyelv és vallás miatt az örmények gazdasági szerepe ugyan fontos volt, mert közvetítő szerepet játszhattak a kereskedelemben, ám ez számukra társadalmi szempontból egyáltalán nem volt egy előnyös helyzet az asszimilációhoz. Ezt a gondolatot Pál Judit fogalmazta meg, aki átvette Walter Zennertől a „közvetítő kisebbség” (middleman minority) fogalmát, majd alkalmazta az örmény kisebbség helyzetére. Ennek ellenére az örményeknek sikerült megtalálni helyüket az évszázadok alatt az erdélyi társadalomban. Az örmények helyi ellentétei a székelyekkel és a szászokkal a 18. században azt eredményezte, hogy támogatóként a magyar nemességet és a bécsi udvart igyekeztek megnyerni, nem is sikertelenül. A 19. század elejétől az erdélyi örmények egyre nagyobb szerepet játszottak a Magyar Királyság életében is. Ennek is köszönhető, hogy az 1848/49-es szabadságharcban a magyar ügy mellé álltak. A magyar lojalitás azonban egyben asszimilációt is eredményezett, így a 20. század fordulójára az örmények nyelvi különállása szinte teljesen megszűnt. Ezzel ellentétes folyamatként azonban felerősödött az armenizmus, egy magyar nyelvű és kötődésű, de gyökereire büszke etnikai mozgalom. Az örménység úgy vált a történelmi Magyarország bevett kisebbségévé, hogy számarányában mindvégig szinte jelentéktelen népességet alkotott. A kötetben is sokat hivatkozott Pál Judit kutatásai szerint az örmények száma a 19. századi fénykorban sem érte el a húszezer főt.

Miután a szerző bemutatta az örmény identitás alapelemeit, Szamosújvár építészetét tárgyalja, amelynek példáján megismerkedhetünk azzal, hogy milyen viszonyban állt az armenizmus az erdélyi barokk vizuális kultúrájával, hogyan illeszkedett bele a környék építőhagyományába, illetve milyen új elemeket hozott létre. Szamosújvár a 18. század végére mintaadó várossá fejlődött, az örmények anyagi hátterük révén nemcsak a környékről, messze vidékekről is felfogadtak építőmestereket. Az építészettörténet által jól dokumentált Szamosújvárnak azonban nemcsak barokk virágkoráról olvashatunk, hanem 19. századi folyamtokról is, mikor is a város egyre inkább egy többnyelvű és többfelekezetű átlagos erdélyi várossá vált, amelyet településképe is híven tükrözött.

Szamosújvár ismertetése után az ötödik fejezettől tárgyalja a szerző a tényleges városképi összehasonlítást. A város és vidéke cím alatt olyan kérdéseket tárgyal, mint a nagytáji környezet és a városhálózati pozíciók. Székelyföldön a 18–19. században meghatározó volt az urbanizáció folyamata, hiszen a városhiányos terület tökéletes miliőt biztosított a fejlődéshez. A négy város azonban eltérően fejlődött, és más-más városi pozíciót töltött be. Míg Gyergyószentmiklós és Csíkszépvíz örmény jellege voltaképpen a székely település része volt, addig Szamosújvár és Erzsébetváros kivívta az önálló városi státuszt és függetlenítette magát közvetlen környezetétől.

A hatodik fejezetben a településszerkezet sajátosságait írja le a szerző. Képet kapunk arról, hogy az örmény telepesek hogyan „törték be a város falait”, majd foglalták el a centrum pozícióit, hogyan formálták saját képükre a befogadó települési struktúrát. Ez a folyamat mind a négy helyszínen kimutatható, mint ahogyan az örmény centrum feloldása is a 19. század második felében, mikor is a környező román, magyar (székely), szász lakosság egyre nagyobb számban költözik be az addig szegregált örmény központba.

A hetedik fejezet már a legkisebb halmazra, az épületek arculatára koncentrál, ezen belül is elkülönülnek a szakrális épületek a középületektől, illetve az olvasó végigkövetheti az örmény ház átalakulását, és egyaránt képet kap azok sajátosságairól, amelyek általánosan is megfigyelhetők, de az egyes városokban megjelenő specifikumokról is. Az örmény ház eltérő időben ugyan, de mindenhol élen járt bizonyos urbanisztikai minták átvételében, például a magyar nemesi rendhez integrálódó örmények mintának a vidéki kúriát vették, aminek a főhomlokzatát a telekadottságok miatt befordítani kényszerültek. Ez az építési mód a későbbiekben lehetővé tette a ház kibővítését, ami végül az erdélyi, illetve általánosan a közép-európai lakóházak mintája lett.

Az utolsó fejezet a 19–20. század fordulójának örmény városképét tárgyalja, ahol nem az építészeti elemek attribútumainak története a fontos, hanem a települési örökség egésze mint egység, ami képes hangulatot közvetíteni a szemlélődő felé. Az utcák, a terek és az épületek összhatása valójában a társadalmi szerkezet leírására szolgál. A felekezeti templomok megjelenése, a bérházak építése, a budapesti mintákat követő iskolák híven tükrözik a 20. század elejének örmények helyzetét és identitását. Külön kiemeli a szerző a sziluett problematikáját, amely tehát egy-egy kiemelt látványelem, amely – a képeslapok korában különösen – meghatározza a városképről alkotott társadalmi reprezentációt. Ezeken a képeslapokon rögzített sziluetteken feltárulkoznak a városok főbb identitáselemei. Különösen nagy hangsúlyt kapnak a szakrális emlékek, amelyek nemcsak építészetileg határozzák meg az örmény városképeket, hanem a 20. század elejére nyelvét teljesen elvesztő népesség önazonosságának is gyújtópontjai.

A szövegeket remekül egészítik ki a könyvben felsorakozó illusztrációk: fényképek, levéltári dokumentumok, műemléki felmérések másodközlései, valamint a folyamatokat ábrázoló ábrák. Ezek segítségével az olvasó valóban hiteles képet kaphat a négy város építészeti jellegéről, ami – főként a helyszínt kevésbé ismerő olvasók számára – nagy segítséget jelent a szöveg értelmezésében. Összegzésként elmondható, hogy olyan könyvet kap kezébe az olvasó, amely egy új és meggyőző megközelítést képvisel. A szerző által kínált építészetszociológiai megközelítés célja, hogy megkísérelje párhuzamosan értelmezni az építészetet és a társadalmat, közelebb jutva ezzel az építészeti formák társadalmi nyelvezetének megértéséhez. Nem utolsósorbanNoé a könyv remek szempontokat ad más kutatások számára is, hogy a városképek sokat emlegetett nemzetiségi és etnikai jellegét feltárják