Van órád? Köszöntő gondolattöredékek Hunčík Péter hetvenedik születésnapja ürügyén

A kilencvenes évek közepén valamilyen márais rendezvényen (Pozsonyban? Dunaszerdahelyen?) tébláboltam, szokásom szerint idegenül, tanácstalanul, amikor egy lobogó (még nem fehér) sörényű (de, korábbi képeit most szemlélve, az is lehet, hogy mai Hunčík-képemet vetítem vissza arra az időre, talán nem volt sem lobogó, se sörény, viszont hordozója valóban egy) izgága, a szervezés gondjaival megáldott (vagy megvert) fiatalember, Hunčík Péter (noná, hogy tudtam, kiről van szó, hiszen ismertem én őt, ha nem is személyesen, s ha kezdetben Somos Péterként is[1]) hirtelen hozzám fordulva megkérdezte, hogy van-e órám. Lassan jött a válasz, mert meglepetésemben (a Hunčík megszólított!) nem értettem, mi köze neki az én órámhoz, aztán amikorra kinyögtem, hogy van (mert akkor még tényleg volt), már el is viharzott. Ha kézmozdulattal nem is, gondolatban biztos legyintett: menthetetlen alak. Pedig Pesten jártam iskolába, kuk, s igazán tudhattam volna, hogy az ilyen kérdés nem azt tudakolja, hogy van-e, s ha igen, milyen drága karórám van (akkor még nem is volt napirenden a méregdrága, státuszszimbólum karórák témája: ki miből vette, s kié olyan csak, mintha, miközben olcsó hamisítvány), szóval a kérdés nem a karórámra, hanem egyszerűen arra irányult: hány óra van? Talán tényleg tudni akarta, vagy csak (csak!) pszichiáterként észlelve, zavaromat próbálta enyhíteni. Soha nem kérdeztem meg tőle később, amikor már nem csak hírből (meg verseiből) ismertem őt, hanem személyesen is. Azóta van miről beszélgetni, de valahogy az órával, az idővel, általában kimondatlanul, ezek a beszélgetések mindig kapcsolatban vannak.

Ha most kérdezné, van-e órám, azt mondanám, hogy öt perc múlva tizenkettő. Amit persze ő is tud, s épp ezért ez a fáradhatatlan tenni akarás, szellemi pezsgés, ami őt, s általa környezetét is jellemzi. Noha meglennének hozzá a módszereim, hogy akkurátusan összeszedjem, mi mindent tett (tesz!)… Azt akartam írni, hogy a szlovákiai magyarságért, de ennél azért jóval többről van szó. A szlovákiai magyarság csak, noha számunkra élet-halál kérdése, de mégiscsak egy provinciális létforma, ami sok esetben a mindenünk, s rajta keresztül lehetne kilátásunk, kijárásunk Európára, a világra, humánumra, toleranciára. Miközben mindezeknek persze része is vagyunk. Igen, papírforma szerint ráadásul adva kéne lenni, hogy egy kisebbségi sorban élő magyar érzékenyebb, empatikusabb a más kisebbségeket ért atrocitásokkal vagy akár csak sanda tekintetekkel szemben. Az utóbbi években fájdalmasan kellett rádöbbennünk, hogy ez bizony nem így van. Bizony, hogy a priori nincs empátia, nincs együttérzés, csak köldöknézés, önzés van. És az ők mikor foglalkoznak velünk, mikor tüntetnek mellettünk sunyi és alibista farokbehúzása. S akkor mi a teendő? Egy elegáns sasszélépéssel lépjük át saját árnyékunkat? Ahhoz azonban túl nagy az az árnyék, vagy nincs is. Mintha napfogyatkozás lenne térségünkben. Mintha minden árnyékba borult volna. Nincs mit átlépni tehát, azt mondanám, hogy belülről kell bomlasztani, ha ennek a szókapcsolatnak nem lenne történetileg megbélyegző, a komikum határát súroló üzenete (a kommunista pártot „belülről bomlasztók” egykori szánalmas önigazolás-kísérleteire gondolok). Nem bomlasztani tehát, hanem kiállni, kiáltani, beszélni, véleményt mondani, s reményeink szerint ezzel formálni is… Talán meggyőzni, de legalább gondolkodásra sarkallni. Kitárni a világot, s ezerszer elmondani, Lengyel László szép metaforájával élve, kopernikuszi, nem pedig ptolemaioszi világban élünk. Ha tetszik, ha nem, nem vagyunk a világ közepe. Talán ez az, amit egy felelős értelmiségi tehet, s ezt teszi Hunčík Péter is. Miközben, ahogy arra, mielőtt így elszaladt volna a tollam, fentebb utaltam is, rengeteget tett (tesz!) a beszéden kívül is. Noha ez, hogy érthető legyek, sok esetben a legtöbb, amit tehetünk, viszont azt tennünk is kell. Mert versenyt futunk ezzel a minden szempontból egyre erőszakosabban barbarizálódó korral, s nem igaz, hogy tehetetlenek vagyunk ellene. Csak meg kell találni a megfelelő embereket, eszközöket. Az idő pedig tényleg kevés. Van órád?

Nem fogom felsorolni, bárki utánanézhet (ha nem tudná[2]), de egyet ezen a helyen meg kell említeni: miközben Hunčík Péter annak idején egyik alapítója, ha úgy tetszik egyik szellemi atyja is volt a Fórum Kisebbségkutató Intézetnek, (mai) reneszánsz mecénásként is jelen volt az intézet (szellemi és valós, anyagi) építésében. Noha a somorjai épület lépcsőfordulójában, ércbe vésve ott van ez a tény, ezt sem árt sokszor és mindig ismételni. Nem mintha e sorokat ércnél maradandóbbnak gondolnám, de mégis. Felejtés ellen.

Drága Péter, talán messziről indítottam, de a lényeg ennyi: köszönjük, hogy voltál, hogy vagy, s hogy maradsz. Számomra egészen biztosan.