Földes Györgyi: Akit „nem látni az erdőben”. Avantgárd nőírók nemzetközi és magyar kontextusban
Budapest, Balassi Kiadó, 2021, 172 p.
Földes Györgyi Akit „nem látni az erdőben” című könyve a marginális pozíciójába kényszerült „másik”, azaz a női alkotók lehetőségeit tárja fel az avantgárd mozgalmak és esztétikák történeti kontextusának és a nőtörténet genderkoncepcióinak kettős perspektívájából. Alkotói szubverzió és teremtő nőiség: két eleve izgalmas fogalom, melyek messze nem zárják ki egymást, sőt az önpozicionálás perspektíváit is megnyitják, s az antagonisztikus ellentétek egymásnak feszülő kisüléseiből valóban izgalmas szövegek születtek. Sőt: a legizgalmasabb talán maga az elbizonytalanítás, a nemi sztereotípiák kikezdhetőségének játéka. A könyv címe René Magritte Nem látom az elbújt nőt az erdőben című képére utal, mely a La Révolution surréaliste utolsó számában jelent meg. A képen a szürrealisták (valamennyien férfiak) állnak körbe egy lenyűgöző női aktot – lehunyt szemmel. Akik „nem látszanak” az avantgárd magyar diszkurzusának erdejében, azok ebben a könyvben egyszeriben láthatóvá válnak, már amennyire ezt a látványt a tudományos rekonstrukció érvényesülni hagyja, hiszen sokszor kénytelen a homályban tapogatózni: többek között Újvári Erzsi, Simon Jolán, Réti (Komját) Irén, Kádár-Karr Erzsébet és Csont (Szántó) Judit pályaképe bontakozik ki előttünk.
A könyv egyik legizgalmasabb fejezete az avantgárd nőképének elemzése: a futurizmus „explicite nőgyűlölő” természetétől kezdve a meglepően befogadó dadáig számos különös aspektus kerül elő. A mizogün századvég erős hatása (Nietzsche, Weininger) a nőt az abjekt pozíciójába kényszeríti, a „megzabolázhatatlanul” burjánzó anyaghoz köti a lételvét, s így kényszeríti a tárgyias alárendelés másodlagos közegébe. És ráadásnak, s ez talán a legdöbbenetesebb, meg is ideologizálja azt. Hasonlóképpen érdemes lenne vizsgálni az avantgárd globális másságkonstrukcióit, pl. a művészi alkotásokat gyakorta felszabadító queer tendenciákat, melyek ugyanakkor az avantgárd „ideológiai” programokban rendszerint agresszív elutasításokkal társulnak. Elég csak André Breton A szürrealista forradalom című, 1928-as, homofób passzust is tartalmazó szövegére gondolni. Az ilyen típusú agresszív fellépés sokak szerint hozzájárult pl. a kiváló meleg szürrealista költő, René Crevel öngyilkosságához, holott pl. a biszexuális Aragon toleranciaérzékét, úgy tűnik, nem sértette. A nőies, az elnőiesedett férfi pozíciójára a könyv többször is kitér, pl. a dandy alakja is az elnőiesedés „ijesztő” konnotációit aktiválta. A testreprezentációknál előkerül az androgün pozíció, és ebben a sémában válik izgalmassá Breton mitikus, a személyiség konkretizálásától elrugaszkodó, ma sok tekintetben megmosolyogtató nőképe is. A nő nála az „erotikus gyötrődés” tárgya marad: a férfienergia lecsapolója.
Mina Loy (apja londoni magyar zsidó bevándorló volt) önéletrajzi hosszúverse külön elemzés tárgya, de még talán ennél is izgalmasabb, hogy Loy 1914-ben feminista kiáltványt adott ki, mely a nőiség betájolásakor leszámolt a férfival mint referenciaponttal, a szexről és a szaporodásról szóló diskurzust pedig megfosztotta a megbélyegzettségtől (férje Arthur Cravan, a jeles dadaista költő és bokszoló volt). Valentine de Saint-Point feminista kiáltványa Marinetti kiáltványára válaszolva vázolt fel egy új nőtípust: a koncepció lényege, hogy a nőiesség és férfiasság mindenkiben ott van, csak a „dózisa” más. A túl nőies nő a „szív polipja”, aki érzelmi eszköztárával leszívja a férfiakat és elernyeszti a gyerekeit, de létezhet velejéig futurista nő is. Külön érdekesség, hogy Erdős Renée Az Ujság 1913. febr. 2-i számában ismertette a manifesztumot. Loy önéletrajzi versében (Anglo-Mongrels and the Rose) a „korcs” lét avantgárd képei mellett egy fiktív Budapest-képzet is kirajzolódik, miközben a transzkulturalizmus koncepciója is releváns értelmezői teret indukál a szöveg köré.
A dandy téma visszatér Az android, a kiborg, a dandy meg a nő c. tanulmányban.
A dandykoncepciókat a szerző meglehetősen széttartóan mutatja be, a jelenség „transzgresszív, amennyiben társadalmi, morális és vallási határok áthágására is irányul”, lebontja a férfiasságsztereotípiákat, s ebben Földes szerint a dadaista alkotó rokona, noha „a verbális provokációt részesíti előnyben” és nem az akciót. Másrészt a női pozícióval szembeállítva „maszkulin, látszólag hideg, steril, márványszerűen oppozicionális párja az ösztönös, testileg bűnös nőnek”. A biszexuális Hannah Höch Da-Dandy c. kollázsán egész más látszik, mint ami a koncepciók keveredéséből kijön: mégpedig alighanem maga a queer. A következő alfejezet készséggel ismeri el, hogy a határok képlékenyek nemi tekintetben is, itt lép be a kiborg mint konstrukció. Bortnyik Sándor Új Ádám / Új Éva c. képpárját is felhozza példának: Ádám valóban dandy, kiborg és bábu is egyszerre. Viszont a nemi kétosztatúság transzgressziója itt Höch munkáihoz képest nem olyan egyértelműen jön létre.
Kádár Erzsébet a Ma hasábjain közölt verseit külön tanulmány elemzi. A legizgalmasabb pályaképet a Csont Judith–Szántó Judit–Pál Judit című írás adja: József Attila majdani szerelme Hidas Antal (aki emigrációban többek között a Kassai Munkás irodalmi szerkesztője lett), a férj támogatásával avantgárd verset közölt a Mában (a Jaj! Emberek / cérnaszálon libeg a szivünk kezdetű kompozíciót). Huzella Ödön a Magyar Lapokban épp ezt a verset cikizte ki mint az „izmus” egyik elrettentő termékét. A „Kassák-utánzók, Nicolas Beaudoin-majmolók és Csont Judit-másolók” „kiizzadt” szövegei Huzella szerint lejáratják az avantgárdot. Szántó Judit „nyomorgó proletárasszony” imidzsét Földes Györgyi elegánsan számolja fel, helyébe egy aktív, szavalókórust szervező, komoly minőségérzékű, intellektuális nő kerül. Ez az írás Simon Jolán előadó-művészetének taglalásához is remek felvezető: kétségtelen, hogy az írás Simon Jolán eddigi legkomplexebb portréját kínálja.
Földes Györgyi nemcsak egy hiányzó alapdiskurzus viszonyítási pontjait jelölte meg az irodalomtudomány koordinátarendszerében, hanem a különféle, rejtőzködő alakzatok sokaságát is láthatóvá tette.