A komáromi tárgyalások és az első bécsi döntés korabeli sajtója
1. Előzmények áttekintése
A trianoni békeszerződés etnikai szempontú igazságtalansága arra késztette a magyar politikai élet vezetőit, hogy az ország konszolidálását követően a békediktátum által elcsatolt területek visszaszerzésére törekedjenek, s ezáltal a két háború közötti Magyar Királyság[1] legfőbb külpolitika célja a revízió volt. (Romsics 2017, 418. p.) Ennek megvalósulására azonban közel húsz évet kellett várnia Magyarországnak, s az újonnan létrejövő országokhoz, az ún. utódállamokhoz csatolt magyar lakosságnak is.
Az impériumváltást követően a közel egymillió fős felvidéki magyarság indult neki a kisebbségi sorsnak. A kezdeti megdöbbenést és reménykedést követően elkezdte megszervezni maga számára a megmaradásának szükségleteit, kulturális, gazdasági, nyelvi és nemzetiségi jogainak védelmét, valamint a politikai életbe is igyekezett bekapcsolódni. (Popély 1995, 10–11. p.) A felvidéki magyar kisebbség jogait meghatározta Csehszlovákia nemzetiségi politikája, illetve az 1920. február 29-én elfogadott alkotmány. (Bencsik 2016, 83–88. p.) Emellett hátrányosan érintette az itt élő magyarságot a földreform, az 1920. és 1927. évi közigazgatási reform (Simon 2010, 60. p.), a népszámlálások rendszere, s ez által a nyelvtörvény is. (Popély 1991, 42–43. p.; Bencsik 2016, 89–90. p.) Ami pozitívumként elmondható, az a szabad pártalapítás, kulturális és társadalmi szervezetek alapítása, gazdag sajtó: több mint 650 különböző magyar nyelvű lap jelent meg hosszabb vagy rövidebb ideig (politikai lapok, kulturális folyóiratok, bulvárlapok, sportújságok). (Simon 2010, 35–36., 40–46. p.)
2. Az első Csehszlovák Köztársaság válsága a ’30-as években
A soknemzetiségű első Csehszlovák Köztársaság 1935 után kül- és belpolitikai válságba került, amely során egyre inkább a nemzetiségi kérdésre terelődött a hangsúly. Az 1935. évi parlamenti választásokon a német és a magyar választók egységesen felsorakoztak a saját nemzetiségi pártjaik mellett (német részről: Szudétanémet Párt, magyar részről az Országos Keresztényszocialista Párt és a Magyar Nemzeti Párt egységes jelöltlistát állított össze), ami előre jelezte az elkövetkező kritikus időszakot. (Kováč 2011, 219–220. p.)
A külső nyomást a náci Németország terjeszkedő politikája (hitleri nagynémet birodalom létrehozása) és a versailles-i rendszer lebontásának igénye jelentette. Az 1938 márciusában bekövetkezett Anschlusst követően Hitler nem titkolt terve volt Csehszlovákia felszámolása, ami a német dokumentumokban Fall Grün név alatt szerepelt. Hitler 1938. március 28-án magához hívatta a Szudétanémet Párt vezetőjét, Konrad Henleint, s azzal az utasítással bocsátotta el, hogy támasszon a csehszlovák kormánnyal szemben olyan igényeket, melyeket nem lehet teljesíteni. Hitler a zavargások és a német lakosság védelme ürügyén tervezte Csehszlovákia felszámolását. Henlein az utasítást követően 1938. április 24-én a Szudétanémet Párt karlsbadi (Karlovy Vary) kongresszusán olyan programot hirdetett meg, amely alapján a cseh és morva határvidék (ezáltal a szudétanémetek által lakott területek) önálló térséggé alakult volna át, ahol ő és pártja gyakorolta volna a hatalmat, valamint elfogadták az ún. 8 pontos követeléseket.[2] (Kováč 2011, 222. p.) Az ezt követő hosszas alkudozások, sem a nemzetiségi statútum[3] nem hozott megoldást a szudétanémet válságra. Így került sor a müncheni konferenciára 1938. szeptember 29-én, melyen a négy európai nagyhatalom képviselői (Németország – Adolf Hitler, Olaszország – Benito Mussolini, Nagy-Britannia – Neville Chamberlain és Franciaország – Édouard Daladier) ültek össze s döntöttek arról, hogy a Csehszlovák Köztársaság átengedi Németországnak Csehország és Morvaország szudétanémetek által lakott (német többségű) határ menti területeit. (Simon 2010, 167. p.)
A müncheni egyezmény zárórendelkezése alapján Csehszlovákiának kétoldalú tárgyalások révén rendeznie kellett a lengyel és magyar követelések békés megoldását is: „A négy hatalom kormányfői kijelentik, hogy a csehszlovákiai lengyel és magyar kisebbség kérdése, amennyiben azt a következő három hónapon belül az érdekelt kormányok közötti megegyezés útján nem rendezik, a négy hatalom itt jelen lévő kormányfői újabb összejövetelének tárgya lesz.” (Harsányi–Jemnitz–Székely 1988, 13. p.)
3. A komáromi tárgyalások és korabeli sajtója
A müncheni egyezmény nemcsak határváltozást jelentett, hanem fontos fordulópont volt Csehszlovákia és Közép-Európa történetében is. Nyilvánvalóvá vált, hogy az első világháborút lezáró versailles-i békerendszer őrzői (Franciaország és Nagy-Britannia) nem képesek továbbra is fenntartani a rendszert, valamint már Németország is újból a nagyhatalmak közé számított. Csehszlovákia számára a müncheni döntés a centralista állammodell és az első Csehszlovák Köztársaság végét is jelentette. 1938. október 6-án Szlovákia, október 11-én pedig Kárpátalja nyilvánította ki autonómiáját, Budapest pedig a tárgyalások megkezdését szorgalmazta. (Simon 2010, 183. p.)
A magyar fél a tárgyalások megkezdése előtt több jegyzéket is átadott a (cseh)szlovák kormánynak. (Bővebben lásd: Sallai 2009, 107–112. p.) A külügyminisztériumok által egyeztetett magyar–csehszlovák tárgyalások végül 1938. október 9-én, este 19.00 órakor kezdődtek meg a szlovákiai Komárom városában, a régi vármegyeház épületében. A szlovák fél számára azonban ez a helyszín nem igazán volt előnyös, mivel a város lakossága hatalmas lelkesedéssel fogadta a magyar küldöttség tagjait. A magyar küldöttség élén Kánya Kálmán külügyminiszter állt, további tagjai gróf Teleki Pál vallás- és közoktatásügyi miniszter, Péchy Tibor és Pataky Tibor államtitkárok, Wettstein János, a Magyar Királyság csehszlovákiai követe rendkívüli követ és meghatalmazott miniszteri minőségben, Kuhl Lajos követségi tanácsos, Sebestyén Pál miniszteri tanácsos és Andorka Rudolf vezérkari ezredes voltak. (Popély 2010, 51. p.) A szlovák delegáció vezetője Jozef Tiso, a szlovák autonóm kormány két nappal korábban kinevezett miniszterelnöke volt. További résztvevők: Ferdinand Ďurčanský szlovák miniszter, Ivan Párkányi tárca nélküli miniszter, Rudolf Viest tábornok, Ivan Krno követi minőségben. Titkárok: Anton Straka szaktanácsadó, Jozef Cieker miniszteri biztos, Peregrín Fíša, a budapesti csehszlovák követség tanácsosa, Anna Hozáková írnok. (Sallai 2009, 113–114. p.)
Az október 9–13. között zajló tárgyalások magyar nyelven zajlottak, bár Kánya Kálmán mint tapasztalt diplomata a francia nyelvet javasolta. Október 9-én, az első tárgyalási napon elsőként az október 3-i magyar jegyzékben kért követelések[4] teljesítésére került szó. (Gulyás 2016, 133–134. p.) Wettstein János jelezte, hogy a csehszlovák külügyminiszter ígérete szerint ezek a pontok már elfogadott tények, Jozef Tiso azonban közölte, hogy „ma itt a szlovák kormány áll, és kérdéses, vajon a magyar kormány most is fenntartja-e még a követeléseit”. (Szarka–Sallai–Fedinec 2017, 251. p.) A területi kérdéseket illetően Rudolf Viest tábornok közölte, hogy Sátoraljaújhelyt 24, Ipolyságot pedig 36 órán belül átadják.
A magyar és szlovák küldöttség október 10-én délután 14.00 órakor folytatta a megkezdett tárgyalást, melyen sor került a magyar álláspont ismertetésére a területi kérdéseket illetően: a magyar delegáció az abszolút többség szerinti magyar lakosságú területeket igényelte Csehszlovákiától. Követeléseinek alátámasztása érdekében bemutatták a Szlovákia területének nemzetiségi összetételére vonatkozó statisztikákat és térképeket az első 1780-as nemzetiségi népösszeírástól kezdődően, valamint az 1880-as első népszámlálástól az 1890, 1900, 1910, 1921 és 1930-as népszámlálásokra vonatkozó adatokat. (Rónai 1993, 124. p.) A magyar delegáció az 1910. évi népszámlálási adatokat tartotta irányadónak, s erre hivatkozva kérte a magyar többségű területek visszacsatolását az anyaországhoz. Ez összesen 12 940 km2-nyi területet jelentett, 1 030 794 lakossal. Ezt a szlovák fél nem fogadta el, ők reálisabbnak vélték az 1930. évi népszámlálási adatokat.
A következő napon szakértői tanácskozásra és a delegációk tárgyalásaira is ismételten sor került. A tanácskozás elején Jozef Tiso újból felvette, hogy napolják el a tárgyalásokat, azzal az indokkal, hogy a csehszlovák küldöttségnek időre van szüksége, hogy saját szakértői bevonásával ellenjavaslatot dolgozhasson ki a magyar javaslatra. Kánya Kálmán azonban visszautasította az időhúzási taktikát, valamint kifogásolta, hogy a szlovák félnek nincsenek sem földrajzi, sem néprajzi szakértői. Végül másnapra halasztották a további tárgyalásokat. (Popély 2010, 53. p.)
Október 12-én délben kezdődött meg a magyar és csehszlovák delegáció negyedik plenáris tanácskozása. Ezen a tárgyaláson sor került az első és második csehszlovák ajánlatra is. Jozef Tiso elsőként a magyarok autonómiáját ajánlotta fel Szlovákiában és Kárpátalján, amin Kánya Kálmán teljesen felháborodott: „Ilyen kérdésekről képtelenség beszélni. Ez rossz vicc lenne.” (Szarka–Sallai–Fedinec 2017, 303. p.) A második csehszlovák ajánlat már területi jellegű volt: Csehszlovákia átengedné Magyarországnak Csallóköz területét, négy Pozsony környéki nem magyar község kivételével, valamint azzal a feltétellel, hogy Komáromot szabad kikötővé nyilvánítják. Ez az ajánlat kb. 1800 km2 nagyságú területet foglalt magába, 121 000 lakossal (közülük 117 000 fő magyar). (Gulyás 2016, 141. p.) A magyar delegáció ezt a javaslatot sem fogadta el, valamint Teleki Pál rámutatott arra, hogy ez a javaslat még az 1930-as népszámlálási adatok alapján is a magyarlakta területeknek csak a töredéke volna. Erre Tiso lakosságcserét ajánlott fel, vagyis hogy a Csallóköz visszacsatolását követően a még Szlovákiában maradó magyarokat áttelepítenék Magyarországra, cserébe a magyarországi szlovákokért. Ez azonban elképzelhetetlen volt, így ezzel a javaslattal nem is foglalkoztak a tárgyalás során. (Popély 2010, 54–55. p.)
Az október 13-án reggel 9.00 órakor kezdődő ötödik plenáris ülésen sor került a harmadik csehszlovák ajánlatra, és annak megvitatására. Ez az ajánlat – Csallóközön kívül – több egymással nem összefüggő területrész átadását jelentette volna (5405 km2-t, 349 000 lakossal, melyből 342 000 volt magyar nemzetiségű). Azonban a magyar fél által igényelt városok (Pozsony, Érsekújvár, Léva, Losonc, Kassa, Ungvár, Munkács) továbbra is Csehszlovákiánál maradtak volna. Így a magyar delegáció ezt az ajánlatot sem fogadta el, s kérte a tárgyalások felfüggesztését 18.00 óráig. (Sallai 2002, 95. p.; Popély 2010, 55. p.)
Ezt követően Kánya Kálmán és Teleki Pál Budapestre utazott, ahol Imrédy Béla miniszterelnökkel folytatott megbeszélést, majd ezt követően visszatértek Komáromba. A tárgyalások a tervezett 18.00 óra helyett egyórás késéssel, 19.00 órakor folytatódtak, de már mindössze 10 percig tartottak, ugyanis Kánya Kálmán felolvasott egy nyilatkozatot, mely szerint a tárgyalásokat a magyar fél részéről befejezettnek tekintette: „Kapcsolatba léptünk kormányunkkal, és a magyar kormány megbízásából bejelentem, hogy a mi részünkről a mostani tárgyalást befejezettnek nyilvánítom és igényeink érvényesítését a nagyhatalmaktól fogjuk kérni.” (Szarka–Sallai–Fedinec 2017, 325. p.) A magyar kormány bejelentését Jozef Tiso a csehszlovák küldöttség nevében tudomásul vette. Ezáltal a komáromi kétoldalú magyar–csehszlovák tárgyalások 1938. október 13-án 19.10 órakor eredménytelenül végződtek.
A fentiekben röviden összefoglaltuk a komáromi tárgyalások menetét. A következőkben azt próbáljuk meg felvázolni, hogy a korabeli sajtó mennyire követte az eseményeket, illetve milyen módon számolt be azokról az olvasók számára. Mivel az eseményekben mind a magyar, mind a szlovák fél érdekelt volt, így mindkét ország napilapjai közül választottunk az összehasonlítás érdekében. A Magyarországon megjelenő napilapok közül a Budapesti Hírlap, a Kis Újság, a Magyar Nemzet, a Népszava és a Pesti Hírlap tudósításai, a szlovák nyelvű sajtó közül a Slovák, a Robotnícke noviny, a Slovenský deník és a Slovenský hlas című napilapok cikkei kerültek megvizsgálásra. E sajtótermékek közül a Budapesti Hírlap és a Pesti Hírlap próbált a pártpolitikától távol maradni, míg a Kis Újság, a Magyar Nemzet és a Népszava politikai napilapként működött. A Budapesti Hírlap konzervatív sajtóorgánum volt, s a következőképpen határozta meg önmagát: „A Budapesti Hírlapnak soha semmi körülmények között se kormánylapnak, se pártlapnak nem szabad lennie. Az egész magyar közönség lapja legyen, független nemzeti irányú, jelszava: «a magyarságért!»”[5] A Magyar Nemzet jobboldali, a náci befolyást ellenzők lapja volt. A Népszava baloldali politikai napilap, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt központi közlönyeként funkcionált, a Kis Újság független politikai napilapként határozta meg önmagát, azonban a Kisgazdapárt orgánuma volt. A Slovák a Hlinka Szlovák Néppártjának központi lapjaként, a Robotnícke noviny a Csehszlovák Szociáldemokrata Munkáspárt lapjaként, a Slovenský hlas független napilapként jelent meg, a Slovenský deník pedig a Szlovák Nemzeti Tanács orgánumaként működött. Mivel a komáromi tárgyalások során a felvidéki magyarság volt az érintett, így a vizsgált sajtótermékek közül nem hagyható ki a Csehszlovákiában megjelenő legjelentősebb magyar nyelvű napilap, a Prágai Magyar Hírlap sem, amely az Egyesült Magyar Párt központi napilapja volt.
A magyar és csehszlovák felet kétoldalú tárgyalásokra kötelező müncheni egyezményről mind a vizsgált magyarországi napilapok, mind a szlovák sajtó beszámolt. A Budapesti Hírlap címoldalon közölte a müncheni határozatot, szalagcímként kiemelve a felvidéki magyarságot is érintő rendelkezést: „három hónap határidő a magyar és lengyel kormánnyal való megegyezésre – Ha a rendezés nem sikerül, a kérdés újabb négyhatalmi értekezlet elé kerül.”[6] A Kis Újság megfellebbezhetetlen döntésként nyilatkozott a müncheni egyezményről, valamint sorsdöntő tanácskozásként utalt a négyhatalmi konferenciára.[7] A vizsgált szlovák napilapok közül mind a négy címoldalon foglalkozott a müncheni konferencia eseményeivel. A legrészletesebb tájékoztatást a Slovák című lap adta, s hangsúlyozta, hogy az egész világ a béke megőrzését szeretné: „a béke iránti vágy soha nem volt olyan hatalmas, mint most, mikor ez a véres kard hajszálvékonyan függ az emberiség feje felett. Hogyha Münchenben nem születik döntés, a háború elkerülhetetlen.”[8] A Prágai Magyar Hírlap szintén a címoldalon adott hírt a konferencia kezdetéről, azonban több információt szentelt az előzmények ismertetésének.[9] A szlovák sajtó közül a Robotnícke noviny közölte a müncheni döntés szövegét Osem bodov dohody štyroch veľmocí a štyri dodatkové vyhlásenia[10] (A négy nagyhatalom egyezményének nyolc pontja és a négy kiegészítő nyilatkozat) címmel, valamint foglalkozott a szudétanémet területek kiürítésével, és a veszteséggel is.[11] A veszteségekről a Slovák is beszámolt: „Az eddigi információink alapján a köztársaságunk területe szeptember 30-áig 140.508 négyzetkilométer volt, s most több mint a negyedével kevesebb lett, és a lakosság száma a jelenlegi 15 millióról 11 millióra csökkent.”[12] A Robotnícke noviny arra is felhívta a figyelmet, hogy nemcsak a szudétanémet területek kerültek elvesztésre, hanem Magyarországgal is megkezdődtek a tárgyalások a határkorrekcióról, ezáltal Szlovákia egy részének a hozzácsatolásáról, s a szlovákiai magyarok önrendelkezéséről: „A magyar kormány… azt követeli, hogy a magyaroknak önrendelkezési joguk legyen köztársaságunkban, hasonlóan, mint a németeknek. A müncheni döntéssel a négy nyugati nagyhatalom felsorakozott magyarjaink e kérése mögé…”[13] Érdekes, hogy a cikk szerzője az írásban a felvidéki magyar kisebbséget a mi magyarjainkként („našich Maďarov”) említi.
A magyar kormány s ezáltal a magyar sajtó is még a komáromi tárgyalások megkezdése előtt biztosnak vette a felvidéki magyarok visszatérését az anyaországhoz.[14] A Budapesti Hírlap már október 8-án a másnap kezdődő komáromi tárgyalásokról és a delegáció tagjairól adott hírt,[15] majd a másnapi száma Gyertek haza főcímmel jelent meg, melyet Hóman Bálint a felvidéki magyarokhoz szóló rádióbeszédének szövege követett: „Magyar Testvéreink, ott a Felvidéken! Tihozzátok száll ma minden gondolatunk. Várjuk, hogy veletek újra egyesülve, együtt küzdhessünk és dolgozhassunk szebb magyar jövőért, népünk boldogulásáért. […] Gyertek haza! Hozzátok el lelkesedésteket és magyar erőtöket. Tanítsatok meg minket is tűrni, szenvedni, bízni és küzdeni szent magyar célokért – magyar öntudattal.”[16] A Népszava nemcsak a tárgyalások megindulásáról, hanem a felvidéki magyarok lelkesedésről is hírt adott: „Egész Csallóközben, Cseh-Komáromban, valamint Magyar-Komáromban is óriási érdeklődés mellett hallgatták a pozsonyi rádió közvetítéséből gróf Esterházy és Jaross szózatait.”[17]
A komáromi tárgyalások első két napjáról részletes beszámolót a Pesti Hírlap közölt.[18] A következő napon (október 12.) jelent meg Esterházy János nyilatkozata a Budapesti Hírlapban, aki a felvidéki magyarság álláspontját foglalta össze az eseményekkel kapcsolatosan. „Leírhatatlan örömet és lelkesedést váltott ki bennünk a müncheni egyezmény, amely lehetővé teszi, hogy Csehszlovákiának túlnyomóan magyarlakta területei haladéktalanul visszacsatoltassanak az anyaországhoz. A mai Csonkamagyarországon élők talán át sem tudják érezni annyira, mint mi, hogy mit jelent számunkra az, hogy visszatérhetünk Magyarországhoz, hogy végre megint urai leszünk a magunk ügyének”.[19] Esterházy e nyilatkozatát a Magyar Nemzet is közölte.[20] A Kis Újság főcímként közölte a magyarok igényét, vagyis hogy 840 000 magyart követelünk vissza Csehszlovákiától.[21]
A komáromi tárgyalások megszakadásáért a magyar sajtó a csehszlovák felet és kormányt okolta, melyet a főcímekkel, illetve cikkek alcímével is kifejeztek: Prága alantas taktikázása miatt megszakítottuk a komáromi tárgyalást;[22] Az elfogadhatatlan cseh ellenjavaslatok miatt szakadtak meg a komáromi tárgyalások;[23] Milyen eszközökkel akadályozta meg a csehszlovák kormány a komáromi tárgyalások folytatását?[24]
1. kép. A Budapesti Hírlap tudósítása a tárgyalások megszakadásáról[25]
A magyar sajtó arról is beszámolt, hogy hogyan búcsúztatta Komárom lakossága a magyar delegációt: „Amikor a magyar delegáció tagjai rövid ötperces tanácskozás után a tárgyalást megszakítva, lejöttek, a Vármegyeház-utca sarkán, a kordonon túl álló magyar közönség áhitatosan rázendített a magyar nemzeti Himnuszra. A magyar delegáció tagjai az éneklő csoport felé fordulva, levett kalappal, mélyen megrendülve hallgatták a magyar nemzeti imádságot.”[28]
A felvidéki magyar sajtó is figyelemmel követte a tárgyalások eseményeit. A komáromi tárgyalások kezdetére a Prágai Magyar Hírlap már a szalagcímében felhívta a figyelmet Vasárnap tárgyalnak Komáromban a magyar területek visszacsatolásáról. „Sorsdöntő pillanathoz érkezett a húsz év óta Csehszlovákiában élő magyarság: vasárnap este hét órakor kezdődnek meg a tárgyalások Komáromban a magyarlakta területek Magyarországhoz való csatolásáról.”[29] A tárgyalások eseményét pontosan nyomon követte, s rövid jelentésekben tájékoztatta a felvidéki magyarságot a komáromi tárgyalások menetéről, két város (Ipolyság és Sátoraljaújhely) visszakerüléséről az anyaországhoz, a magyar és csehszlovák delegáció tárgyalásairól,[30] a szakértői delegáció üléséről, a magyar csapatok bevonulásáról Ipolyságra,[31] a csehszlovák ellenjavaslatok vitájáról.[32] Viszont a tárgyalások megszakadásáról viszonylag későn számolt be, csak az október 15-i számában foglalkozott a témával.[33]
Ami a szlovák sajtót illeti, a tárgyalások megkezdéséről a Robotnícke noviny a címlapon számolt be egy rövid cikkben: „A kormány döntött a küldöttségről, amelyet megbíztak a tárgyalások vezetésével, a Magyarországgal való határkiigazítás során. A delegáció vezetője Szlovákia közigazgatási minisztere, dr. Jozef Tiso. A kormány egyúttal döntött a tárgyalások alapvető irányelvéről is, melyek október 9-én, vasárnap kezdődnek.”[34]
A tárgyalások megkezdéséről a Slovák is tájékoztatta Szlovákia lakosságát,[35] valamint a Slovenský hlas című független napilap is, kiemelve, hogy a találkozóra Komáromban kerül sor, emellett megemlítette a szlovák küldöttség legfőbb tagjait (dr. Jozef Tiso, Ferdinand Ďurčanský, Ivan Párkányi, Rudolf Viest tábornok, dr. Ivan Krno, Anton Straka, és dr. Jozef Cieker). A magyar küldöttségi tagok közül csak Kánya Kálmánt és gróf Teleki Pált említtette meg.[36] Ezt követően a tárgyalások eseményeivel nemigen foglalkozott a szlovák a sajtó, csak egy-két rövid cikket szenteltek a témának. A legkorábban a Robotnícke noviny[37] és a Slovák[38] közölt információkat a sátoraljaújhelyi vasút és Ipolyság városának átadásról. E két újságcikk szinte teljes mértékben azonos szöveggel jelent meg. A tárgyalások menetéről szintén a Slovák közölt összefoglalót: „Az október 10-i hivatalos komáromi jelentés szerint a szlovák és a magyar küldöttség délután 2 órakor ült a tárgyalóasztalhoz. Ezen a megbeszélésen – mint ismert – a magyar kormány javaslatáról tárgyaltak, amely sajátosan képzelte el a határkérdés megoldását Szlovákiával. Természetes dolog, hogy a megoldás alapjául nem szolgálhatnak elavult statisztikák, hanem csak újabbak – szlovák statisztikák –, ezért a szlovák küldöttség ebben az irányban kidolgozott javaslatokat terjesztett elő. […] Hogyha az összes kérdést sikerülne megoldani, akkor a magyar–szlovák baráti együttműködés szelleme uralkodhatna, amely garantálná a két nemzet békés egymás mellett élését.”[39]
A komáromi tárgyalások megszakadásáról a legkorábban (másnap, október 14-én) a Slovenský hlas tájékozatott, vezető hírként az újság címlapján: „Csütörtök este 19.20 órakor a magyar külügyminiszter, Kánya bejelentette, hogy megszakítja a további tárgyalásokat a maga részéről, mivel az előterjesztett csehszlovák feltételekről tovább nem lehet tárgyalni. Ezt jegyzékben átadta dr. Tisónak is, azzal a kiegészítéssel, hogy Magyarország a vitatott szlovák–magyar kérdésekben a nagyhatalmakhoz fordul.”[40] Október 15-én a tárgyalások megszakadását rövid cikkben a Slovenský deník[41] és a Robotnícke noviny[42] is bejelentette.
2. kép. A Slovenský hlas tudósítása a komáromi tárgyalások megszakadásáról[43]
4. Az első bécsi döntés és korabeli sajtója
A komáromi tárgyalások sikertelensége után a magyar területi követelések, s ezáltal a magyar–szlovák határszakasz kérdése a nemzetközi diplomácia részévé vált. A tárgyalásokat követő napokban szinte egymást váltották a magyar, a csehszlovák és a szlovák delegációk Németországban. (Bővebben lásd: Sallai 2002, 104–105., 108–109. p.; Gulyás 2016, 144–150. p.)
A komáromi tárgyalásokon kívüli negyedik csehszlovák ajánlatra 1938. október 22-én került sor. Ez a javaslat már többnyire követte az etnikai vonalat, ám Pozsonyt, Nyitrát, Kassát, Munkácsot és Ungvárt a Cseh–szlovák Köztársaságnál hagyta volna. A javaslat szerint Csehszlovákia hajlandó lett volna 11 305 km2-nyi területet átadni Magyarországnak, 740 000 lakossal, melyből 680 000 magyar nemzetiségű volt. Ennek ellenére ezt az ajánlatot Magyarország elutasította, mert Kassa, Munkács és Ungvár Cseh-Szlovákiánál maradt volna. (Sallai 2002, 114. p.; Gulyás 2016, 150. p.) Mivel az ezt követő jegyzékváltások sem hoztak eredményt, ezért a két ország felkérte Németországot és Olaszországot, hogy döntsenek a köztük levő vitás kérdésben, emellett kijelentették, hogy a döntés eredményét mindkét ország magára nézve kötelezőként elfogadja. Erről a legjelentősebb korabeli szlovákiai napilap, a Slovák is nyilatkozott: „A Magyarországgal folytatott határvita az utolsó szakaszába került. Mivel Magyarország minden, a kérdés megoldására irányuló javaslatot visszautasított, és a nagyhatalmak döntését kérte, nem volt rá okunk, hogy kormányunk ezt a magyarországi javaslatot visszautasítsa. […] Jelenleg Magyarország nincs olyan helyzetben, hogy ő határozhatná meg a feltételeket. Nincs más lehetősége, mint a nagyhatalmak diktátumát elfogadni, vagy önszántából megegyezik Szlovákiával. […] Mivel a magyarok nem hajlottak az egységre, ezért kormányunk az összes javaslatukat és ultimátumokat visszautasítja, főleg amely a népszavazást kérte az ún. történelmi országrészben.”[44]
Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter október 29-én arra kérte Kánya Kálmánt, hogy küldjön a számára egy magyar szakértői csapatot, amely felkészíti őt a tárgyalásokra. Ciano mindezt a németek előtt titokban tartotta. A két szakértőből (Rónai András és Kardos Béla) s egy külügyminisztériumi tisztviselőből (Újváry Elemér) álló küldöttség másnap érkezett meg Rómába, ahol többórás megbeszélés keretén belül a magyar szakértők az olasz külügyminisztert és titkárát (Cesaro) felkészítették a magyar–szlovák nyelvhatár minden kérdésköréről. Rónai szerint „Ciano kitűnő ismerője lett a magyar–szlovák nyelvhatárnak, Magyarország és a Felvidék földrajzának, közállapotainak, felülmúlta nemcsak német kollégáját, hanem annak szakértőit is. Dátumokat, adatokat fejből citált, ismerte azok magyar és cseh forrásait, olyan részletességgel ismerte a politikai és a nyelvhatár vonalát, hogy a leginkább vitatott területeket fejből le tudta rajzolni”. (Rónai 1993, 113–117. p.)
1938. november 2-án Bécsben, a Belvedere palotában megvalósult a döntőbíráskodás. A tárgyalásokat Joachim von Ribbentrop birodalmi külügyminiszter mint házigazda nyitotta meg, üdvözölte a jelen levő delegációkat, valamint ismertette a tárgyalás célját: „A mi feladatunk ma az, hogy néprajzi alapon állapítsuk meg a végleges határvonalat Magyarország és Csehszlovákia között, és megoldást találjunk az ezzel kapcsolatos kérdésekre.” (Sallai 2002, 226. p.) Ezután a magyar külügyminiszter, Kánya Kálmán szólalt fel: köszönetet mondott a magyar kormány nevében, majd összefoglalta a magyar álláspontot, valamint ismertette a döntéshez vezető utat. Ezt követően a csehszlovák külügyminiszter, František Chvalkovský kapott szót, aki szintén megköszönte az üdvözlést, majd átadta a szót Ivan Krno követnek, aki szintén összefoglalta a bécsi döntőbíráskodáshoz vezető utat, kiemelve, hogy a komáromi tárgyalások során a magyar fél olyan javaslatot terjesztett elő, amelyet Csehszlovákia nem tudott elfogadni. (Gulyás 2016, 155–156. p.)
Az ünnepélyes ebédet követően Ribbentrop és Ciano a munkatársaikkal együtt egy külön helyiségbe vonultak, ahol megállapították a végleges határvonalat Magyarország és Cseh–Szlovákia között. Este a záróülésen kihirdették a meghúzott határvonalat, s mindkét fél megkapta a döntést: egy 1:750 000 léptékű térképen vastag zöld vonallal volt kijelölve az új határ a két ország között. Ez a határvonal nagyjából azonos volt az etnikai-nyelvi határral, azonban több község végleges hovatartozását a helyszínen kellett megállapítani, mivel a térképen levő vonal a méretarány miatt 750 méteres sávot jelentett a valóságban. (Sallai 2002, 146. p.) A döntés értelmében Magyarország 11 927 km2 nagyságú területet kapott vissza Cseh-Szlovákiától, melyen több mint egymillió lakos élt. Az 1938-as decemberi összeírás alapján a visszatért terület lakosságának 84,4%-a vallotta magát magyarnak. A vitatott városok közül Szlovákiában maradt Pozsony és Nyitra, Magyarország pedig olyan városokat kapott vissza, mint például Somorja, Dunaszerdahely, Galánta, Vágsellye, Komárom, Ógyalla, Érsekújvár, Párkány, Léva, Fülek, Losonc, Rimaszombat, Tornalja, Rozsnyó, Kassa, Királyhelmec, Ungvár, Munkács és Beregszász.
A szlovák autonóm kormány, valamint 1939. március 14-ét követően a Szlovák Köztársaság is elutasította a bécsi döntést, és fő céljának a Magyarországhoz csatolt területek visszaszerzését tekintette, ezáltal szlovák részről is megjelent a revízió gondolata. Magyarország szempontjából az első bécsi döntés az első megvalósult revíziós siker volt. A magyar honvédség alakulatai november 5. és 11. között több szakaszban vették birtokba a visszacsatolt területeket. Két bevonuláson Horthy Miklós kormányzó is részt vett: november 6-án Komáromba vonult be fehér lovon, november 11-én pedig Kassára. A Csallóközt a II., az Ipoly folyó térségét az I. hadtest, Rozsnyó és Kassa környékét a VII., a kárpátaljai részeket, Munkács és Ungvár környékét pedig a VI. hadtest vette birtokba. (Babucs 2018, 70. p.)
A magyar honvédség alakulatai először a Duna csallóközi szakaszán, Medvénél lépték át a trianoni országhatárt. Az egyes területek átvétele előre meghatározott azonos forgatókönyv alapján történt: egy-két órával a magyar csapatok megérkezése előtt a kivonuló csehszlovák katonákat a lakosság még csak az ablakok mögül leste, majd miután az utolsó csehszlovák katona is elhagyta az adott települést, a lakosság kivonult az utcára, s megkezdődött a honvédség fogadtatásának előkészítése. A megérkező honvédeket a legtöbb helyen díszkapu alatt fogadták a település vezetői, majd egy kis ünnepi műsor (szavalatok, ünnepi beszédek) után továbbvonultak. A helyi lakosság lelkesedése hatalmas volt, virágcsokrokkal, könnyek között fogadták a bevonuló honvédeket, valamint az elhangzó beszédek is érzelmekkel és meghatottsággal voltak telítve. (Simon 2014, 40–41. p.) Az első bécsi döntés eredményeként a felvidéki magyarság nagy része hat évre visszatérhetett az anyaországhoz, a második világháborút követően azonban újra a csehszlovák idők jöttek el, amelyek az itt élő magyarság számára a lehető legnehezebb éveket jelentették.
Hogyan jelent meg mindez a sajtóban?
Magától értendő módon, Magyarországon a lakosság és a sajtó is izgatottan várta a döntést. A Budapesti Hírlap már november 2-án a bécsi döntés lázában égett, s bizakodóan várta az eredményét. A döntés eredményére vonatkozóan Kánya Kálmán magyar külügyminiszter is bizakodóan nyilatkozott: „A magyar nemzet a legnagyobb bizalommal néz a döntőbírák működése elé. Főleg nekik köszönhető, hogy a Münchenben megállapított háromhónapi határidőt, amelyet a nagyhatalmak a magyar–cseh-szlovák tárgyalások lefolytatására megállapítottak, ténylegesen egy hónapra sikerült lerövidíteni.”[45]
A Budapesti Hírlap tudósítása alapján örömmámorban úszott Budapest és az ország, s címoldalán közölte a nagy hírt, mely szerint 12 ezer km2 és egymillió lakos tér vissza az anyaországhoz. „A magyar történelem új örömünnep dátumával gazdagodott: 1938. november hó 2-án lángoltak magasba a magyar lelkek örömtüzei, köszönteni húsz évi szenvedés után visszatérő egymillió testvért és tizenkétezer négyzetkilométernyi ősi magyar földet. Az örömnek, mámoros lelkesedésnek lángja megvilágítja Komáromot, Érsekújvárt, Lévát, Losoncot, Rozsnyót, Rimaszombatot, Ungvárt, Munkácsot, Beregszászt és Kassát, nagy Rákóczi Ferenc pihenő helyét.”[46]
A Kis Újság – Újra a miénk címmel sorolta fel a Magyarországhoz visszacsatolt városokat: Kassa, Komárom, Losonc, Léva, Rimaszombat, Érsekújvár, Beregszász, Munkács, Ungvár, Rozsnyó, Párkánynána, Galánta, Gúta stb.[47] A Népszava november 3-án Egymilliószázezer lakosú terület kapunk vissza főcímmel jelent meg,[48] a Pesti Hírlap pedig Ünnep! címszóval és a bécsi döntés határozatával a címoldalán jelent meg. „Ünnep van, magyar ünnep, mert amiről annyit beszéltünk és rajongtunk, amire mindannyian kétségbeesetten vágyakoztunk, aminek teljesülésében mégis oly kevesen mertünk hinni, az valóság lett: megnyílt a trianoni kripta, ahová húsz évvel ezelőtt eleven testtel temették a nemzetet. […] Meghatott szeretettel öleljük magunkhoz hazatért testvéreinket, a Felvidék magyar népét. Köszönjük nekik, hogy mindvégig hívek, bátrak és áldozatkészek maradtak, köszönjük, hogy fényt árasztottak a magyar névre, midőn férfias méltósággal viselték sanyarú sorsukat. Ez tulajdonképpen az ő győzelmük!”[49] A Magyar Nemzet szintén a címoldalán főcímében kiemelte, hogy bár az egész magyarlakta Felvidék visszatért, Pozsonyt, Nyitrát és Nagyszőllőst nem kapta vissza Magyarország.[50] Ezt követően közölte magának a bécsi döntésnek a szövegét, s a Budapesti Hírlaphoz hasonlóan az új határ pontos leírását.[51]
3. kép. A Budapesti Hírlap címoldala a bécsi döntés másnapján[52]
4. kép. A Magyar Nemzet híradása november 3-án[53]
A Prágai Magyar Hírlap október 30-án megjelenő számában a címlapon közölte a várható döntést a magyar–csehszlovák határ kérdésében,[57] azonban a várható visszacsatolás öröméről nem esett szó. A tárgyalásokról két nappal később és csak röviden számolt be: „Savoyai Jenő herceg híres kastélyában, a bécsi Belvedere-palotában szerdán délelőtt tizenegy órakor összegyűlt a négy külügyminiszter – Ribbentrop német, Ciano olasz, Kánya magyar és Chvalkovsky csehszlovák, – hogy megkezdje a magyar-csehszlovák határ kiszabására vonatkozó döntőbírósági tárgyalásokat. A délelőtti ülésen főleg a magyar és a csehszlovák delegáció vázolta álláspontját és sorakoztatta föl érveit. A délelőtti ülés körülbelül 14 óráig tartott, amikor a német delegáció ünnepi reggelit adott a delegátusok tiszteletére. A tulajdonképpeni döntőbírósági konferencia, amelyen Ribbentrop és Ciano vesz részt, délután 16 órakor kezdődött és 18 óráig tartott. Ekkor hirdették ki a döntőbírósági ítéletet is.[58]
Magáról az első bécsi döntés eredményéről csak november 4-én tudósított a címoldalán, ám nem visszatérésként, valamint a felvidéki magyarságot ért örömként, hanem Magyarország gyarapodásaként nyilatkozott az eseményről, mint nagy történelmi pillanatról, valamint még a visszafogott magatartásra hívta fel a figyelmet: „Eljött végre a nagy történelmi pillanat: a bécsi döntőbíróság kimondta ítéletét, amely a dunai térben két nemzet húsz esztendő óta tartott nagy vitáját nyugvópontra juttatja. A trianoni cseh-szlovák–magyar határt a nemzetiségi elv alapján megvont bécsi néphatár váltja föl. A csehszlovákiai magyarság legnagyobb része egy államban egyesülhet az anyanemzettel. […] Nincs a világon ember, akit ez a történelmi tény közelebbről érintene, mint minket, eddigi cseh-szlovákiai magyarokat, nincs a világon nép, amely közvetlenebbül és mélyebben élné át ennek a világeseménynek minden izzó részletét és izzó mozzanatát, mint éppen az eddigi kisebbségi magyarság. De e helyen még hangfogót kell tennünk érzelmeinkre, visszaparancsoljuk a szivünkből fölbuggyanó forró szavakat.”[59] Emellett figyelmet szentelt Cseh-Szlovákia veszteségének és álláspontjának is.[60]
A Prágai Magyar Hírlap november 5-i száma egyben az utolsó kiadása is volt a lapnak, így a főszerkesztő Forgách Géza a címoldalon búcsúzott el az olvasóktól.[61] A lap folytatásaként már Budapesten megjelenő Felvidéki Magyar Hírlap átvette a magyarországi lapok hangulatát a visszacsatolást illetően. Az első, november 6-án megjelenő lapszáma Horthy Miklós kormányzó kiáltványával[62] és Imrédy Béla miniszterelnök üzenetével a címoldalon jelent meg: „Felvidéki magyar Testvéreink! Ránk köszöntöttek a visszatérés, az egyesülés nagy napjai. Menetelnek Horthy Miklós katonái és e napok mindegyikén ezer és ezer testvért ölelünk ujra szivünkre. Ezekben a felejthetetlen napokban a magyar szellemnek új harcosa indul útjára, a Felvidéki Magyar Hírlap, a Ti lapotok és egyben valamennyiünké. Ennek a lapnak a hasábjairól köszöntelek Benneteket, igaz, hűséges magyar szívvel.”[63]
A november 8-án megjelenő számában a címlapon foglalkozott a kormányzó, Horthy Miklós komáromi bevonulásával, valamint a város „mámoros ünnepnapjával”.[64] Közölte a kormányzó felvidéki magyarokhoz intézett szavait is: „Nehéz szavakba foglalni ezt az érzést, amely eltölt ebben a történelmi pillanatban. Húsz súlyos esztendő után először lépek seregünk élén a Felvidék felszabadult földjére. Hozom hazatérő testvéreinknek az egész magyarság szeretetét. Köszöntöm Komáromot, ezt a magyar emlékektől megszentelt várost, amelynek falai az ellenséggel dacoló Klapka honvédéinek hagyományait őrzik. Az idegen uralom nehéz idejében kemény magyarnak lenni becsület dolga. Komárom kitartott magyar becsületében és ma az ősi Szent András-templom tornyán újra a mi zászlónk leng.”[65]
A Felvidéki Magyar Hírlap ezt követően is beszámolt az egyes felvidéki városok, települések felszabadulásáról és öröméről: Fülek újra a miénk![66] Losonc, Léva és Rimaszombat felszabadulása,[67] Diadalmas bevonulás Ungvárra.[68] A komáromi bevonuláshoz hasonlóan a Kassán zajló záróünnepségről, valamint Horthy Miklós Kassa városába történő bevonulásáról is tudósított Egetverő lelkesedéssel fogadta a felszabadult Kassa Horthy Miklós kormányzót címmel.[69]
A magyar nyelvű lapokkal szemben a szlovák sajtó negatívan nyilatkozott az első bécsi döntésről. A döntés eredményéről legkorábban a Slovenský hlas című független napilap adott hírt a címoldalán,[70] ahol közölte az első bécsi döntés szövegét is. Ugyanezen a napon (november 3-án) a Slovenský deník szintén címlapon közölte a hírt, mely városok kerülnek át Magyarországhoz.[71] A Robotnícke noviny című lap Negyedét elveszítjük Szlovákiának főcímmel jelent meg november 4-én, valamint felsorolta azon városokat, amelyek Magyarországhoz kerültek (Nagysurány, Érsekújvár, Verebély, Léva, Losonc, Rimaszombat, Rozsnyó, Kassa, Ungvár, Munkács és Beregszász), s az új határvonalat is leírta.[72] Emellett külön kiemelte Kassa városának elvesztését: „Ez nagy csapás, hisz elég tudatosítanunk, hogy Kelet-Szlovákia metropoliszát, Štefánik technikumának városát, Kassát veszítjük el.”[73]
5. kép. A Slovenský deník híradása az elvesztett városokról a bécsi döntés másnapján[74]
6. kép. A Slovák címoldala Szlovákia térképével a bécsi döntést követően[78]
A szlovák napilapok közül a Slovenský hlas és a Slovenský deník a bécsi döntés másnapján tájékoztatta az olvasóit a területek (ezáltal a jelentősebb dél-szlovákiai városok) elvesztéséről. Ezt követően az egyes területek, települések átadásáról röviden, leginkább felsorolás szintjén tudósítottak. A felvidéki magyarság öröméről azonban nem igazán olvashatunk, kivéve a Robotnícke noviny című lapot, amely november 11-i számában rövid összefoglalóban hírül adta, hogy a „magyar megszállás” ünnepélyes keretek között történt.[79] A Slovák egy búcsúbeszédet is intézett a magyar kisebbséghez: „A búcsúzás napja előtt állunk. A hozzáállás, amellyel ti, magyarok, itt Szlovákiában várjátok a visszacsatolásotokat Magyarországhoz, bizonyára örömteli, a nyugalmatok, amely titeket jellemez, a jele annak, hogy tőlünk nem gyűlölettel búcsúztok, hanem tisztelettel. Mi fájdalmat érzünk, hogy elvesztünk titeket, akikkel együtt dolgoztunk a közjóért. Azonban örömteli arról az oldalról, hogy a 20 évnyi együttélés alatt bizonyítottuk az egyenjogúságunkat, s igyekeztünk veletek szemben igazságosak és korrektek lenni. Búcsúzóul ezt kérjük tőletek: Tartsátok meg hazaszereteteket, és a gondoskodást a vagyon nélküliekről, ahogyan mi is tettük.”[80]
5. Összefoglalás
Tanulmányunk célja az volt, hogy röviden összefoglalja a komáromi tárgyalások és az első bécsi döntés eseményét, s betekintést nyújtson abba, hogy a korabeli magyarországi, felvidéki magyar nyelvű és a szlovák sajtó hogyan nyilatkozott az eseményekről. A komáromi tárgyalások és a bécsi döntés meghozatala közötti időben fény derült arra is, hogy Olaszország Magyarországot támogatta, Németország pedig (a magyar etnikai igények elfogadásával) Csehszlovákiát párolta inkább.
A magyarországi sajtó nagy várakozással és lelkesedéssel számolt be a komáromi tárgyalások megindulásáról, s követte végig az eseményeket. A tárgyalások megszakadásért a szlovák felet vádolta, melyről több cikk is megjelent a Budapesti Hírlap, a Népszava és a Pesti Hírlap hasábjain. A cikkekben olvasható taktikázásra és lényegtelen határkiigazításra vonatkozó állítások annyiban helytállók, hogy a tárgyalások során a csehszlovák fél valóban próbálta húzni az időt, valamint számos olyan területet nem ajánlott fel Magyarországnak a komáromi tárgyalások során, melyen többségében magyar ajkú lakosság élt. A Prágai Magyar Hírlap is soron követte az eseményeket, ám a magyarországi sajtóhoz képest visszafogottabban nyilatkozott azokról, mivel Csehszlovákiában megjelenő lapként nem fejthette ki a véleményét olyan szabadon a magyarság öröme és a magyar álláspont mellett, mint a magyarországi lapok. A vizsgált szlovák napilapok közül a tárgyalások megkezdésről rövidebb írásokban mindegyik beszámolt, ezt követően többnyire csak rövid összefoglalásokat közöltek. A tárgyalások megszakadásért a magyar felet okolták a túlzott területi követelései miatt, mint például a Slovenský hlas című lap is, amely címlapon adta hírül, hogy A magyarok megszakították a tárgyalásokat. (1938. október 14. 1. p.)
Az első bécsi döntés eredményét a vizsgált magyarországi lapok közül mind a címlapon közölte a november 3-án megjelent számában, s nagy örömmel és lelkesedéssel számoltak be az eseményről. A magyarországi napilapok közül a Budapesti Hírlap foglalkozott a legbővebben a bécsi döntés hírével, és a visszacsatolás örömével. Bár nagy volt az öröm, néhány lap felhívta arra is a figyelmet, hogy nem minden kívánság teljesült 100%-osan, vagyis Pozsony és Nyitra városa nem került vissza Magyarországhoz (Esti Újság, Magyar Nemzet). A magyar nyelvű lapokkal szemben a szlovák sajtó természetesen negatívan nyilatkozott az első bécsi döntésről. A döntés eredményéről legkorábban a Slovenský hlas és a Slovenský deník adott hírt, valamint a veszteségre utaló címekkel sorolták fel a Magyarországhoz visszacsatolt városokat.
Bár az első bécsi döntés eredményeként a korábbinál etnikailag sokkal igazságosabb határvonal jött létre Magyarország és Szlovákia között, de a „magyar idők” nem tartottak sokáig a felvidéki magyarság életében. A második világháborút követően (mivel része volt benne a náci Németországnak) a müncheni egyezményhez hasonlóan az első bécsi döntést is annulálták. A Magyarország által 1947. február 10-én aláírt párizsi békeszerződés újból megerősítette Magyarország trianoni határait, aminek következtében a felvidéki magyarság ismételten hátrányos és kisebbségi helyzetbe került.
Irodalom
Forráskiadványok
Bencsik Péter 2016. Csehszlovákia története dokumentumokban. Budapest, Napvilág Kiadó.
Harsányi Iván–Jemnitz János–Székely Gábor (összeáll.) 1988. München 1938. Diplomáciai és politikai dokumentumok. Budapest, Kossuth Könyvkiadó.
Szarka László–Sallai Gergely–Fedinec Csilla (összeáll.) 2017. Az első bécsi döntés okmánytára. Diplomáciai iratok 1938. augusztus – 1939. június. Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Történettudományi Intézet.
Korabeli sajtó
Budapesti Hírlap (Budapest, 1938)
Felvidéki Magyar Hírlap (Budapest, 1938)
Kis Újság (Budapest, 1938)
Magyar Nemzet (Budapest, 1938)
Népszava (Budapest, 1938)
Pesti Hírlap (Budapest, 1938)
Prágai Magyar Hírlap (Prága, 1938)
Robotnícke noviny (Pozsony, 1938)
Slovák (Pozsony, 1938)
Slovenský deník (Pozsony, 1938)
Slovenský hlas (Pozsony, 1938)
Monográfiák, tanulmányok
Babucs Zoltán 2008. Országgyarapítás – vér nélkül. A honvédség bevonulása. Rubicon Történelmi Magazin. 11–12. sz. 70. p.
Gulyás László 2008. Edvard Beneš. Közép-Európa koncepciók és valóság. Máriabesenyő–Gödöllő, Attraktor Kiadó.
Gulyás László 2016. A Horthy-korszak külpolitikája 4. A revíziós sikerek 1. A Felvidék és Kárpátalja visszatérése. 1937–1939. Máriabesenyő, Attraktor Kiadó.
Kováč, Dušan 2011. Szlovákia története. Pozsony, Kalligram Kiadó.
Olejník, Milan 2010. A bécsi döntés a korabeli szlovák sajtóban. In Simon Attila (szerk.): Visszacsatolás vagy megszállás. Szempontok az első bécsi döntés értelmezéséhez. Balassagyarmat, Nógrád Megyei Levéltár–Selye János Egyetem, 99–110. p.
Popély Gyula 1991. Népfogyatkozás. – A Csehszlovákiai magyarság a népszámlálások tükrében 1918–1945. Budapest, Írók Szakszervezete Széphalom Könyvműhely–Regio.
Popély Gyula 1995. Ellenszélben. A felvidéki magyar kisebbség első évei a Csehszlovák Köztársaságban (1918–1925). Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.
Popély Gyula 2010. A komáromi tárgyalások (1938. október 9–13.). In. Simon Attila (szerk.): Visszacsatolás vagy megszállás? Szempontok az első bécsi döntés értelmezéséhez. Balassagyarmat, Nógrád Megyei Levéltár–Selye János Egyetem, 50–56. p.
Romsics Ignác 2010. Magyarország története a XX. században. Negyedik, javított és bővített kiadás. Budapest, Osiris Kiadó.
Romsics Ignác 2017. Magyarország története. Budapest, Kossuth Kiadó.
Rónai András 1993. Térképezett történelem. Budapest, Püski Kiadó.
Sallai Gergely 2002. Az első bécsi döntés. Budapest, Osiris Kiadó.
Sallai Gergely 2009. „A határ megindul…” A csehszlovákiai magyar kisebbség és Magyarország kapcsolatai az 1938–1939. évi államhatár-változások tükrében. Pozsony, Kalligram Kiadó.
Simon Attila 2010. Egy rövid esztendő krónikája. A szlovákiai magyarok 1938-ban. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet.
Simon Attila 2014. Magyar idők a Felvidéken 1938–1945. Az első bécsi döntés és következményei. Budapest, Jaffa Kiadó.