Keresztes Veronika: A Pozsonyi Jogakadémia története (1777–1914)
Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 2022, 198 p.
Két rövid megjegyzéssel indítanám ennek a könyvnek az ismertetését. Az első az általam kedvelt reformkori magyar tanáregyéniség, ismert statisztikus, Magda Pál distinkcióját illeti, amelyben megkülönbözteti egymástól saját „külső” és „belső élettörténetét”. Az ún. külső élettörténet a kronológiai sorokat foglalja magában: mikor mi történt vele, mikor mit cselekedett. Ezeknek az eseményeknek a belső összetevőit tartalmazza aztán a belső élettörténet, amely a valódi összefüggéseket, a tettek mozgatórugóit tárja elénk. Az első történet elegendő a beazonosításhoz, a másikra viszont a megértéshez van szükségünk. A másik megjegyzésem a történetírói módszertannal függ össze, konkrétan a filozófiatörténet, még pontosabban a magyar filozófiatörténet metodológiájával. A szellemtörténeti iskola egyik jelentős, két háború közötti képviselője, Joó Tibor szerint a filozófiatörténet szintetikus feldolgozása csakis úgy történhet meg, hogy tekintetbe veszi a szellemi összefüggések egész rendszerét, vagyis egy szinoptikus szemléleten alapul. Ezt azonban meg kell előznie egy pozitivista anyagfeltárásnak, mert anélkül a szintézis a semmit markolná meg.
Ezt a két megjegyzést azért bocsátottam előre, hogy előre megmagyarázzam a bizonyítványomat. Mégpedig azt, hogy Keresztes Veronika könyve egyrészt némi csalódást okozott nekem, másrészt azonban igazat kellett adnom a szerzőnek abban, hogy az általa kitűzött célt – mármint a Pozsonyi Királyi Akadémia – történetének bemutatását elvégezhesse. És ha már a kutatott intézmény elnevezésénél tartunk, hadd vegyem előre az egyik legnagyobb dilemmámat: a könyv címét. Az ugyanis a „Pozsonyi Jogakadémia” történetét ígéri. Mégpedig 1777-től 1914-ig. Csakhogy az az intézmény 1850-ig, amíg az Entwurf rendelkezései nyomán meg nem szüntették a királyi akadémiákon a bölcsészkarokat, tudomásom szerint az Academia Regia Posoniensi elnevezést viselte, vagyis nem kimondottan jogakadémiaként működött. Az első és a második Ratio Educationis rendelkezései nyomán a királyi akadémiákon mindenütt voltak bölcsészeti karok, amelyek megalapozták a jogi, orvosi, teológiai tanulmányokat. Így volt ez mind Pozsonyban, mind Kassán. Jogakadémiaként ez az intézmény – és azt a szerző alaposan dokumentálva be is mutatja – 1855-től 1874-ig állt fenn. Utána Pozsonyi Jog- és Államtudományi Karként volt feltüntetve. 1875-től 1886-ig pedig működött mellette egy Bölcsészettudományi Kar is egy filozófiai, három filológiai és két történettudományi tanszékkel. Valójában ez a Jog- és Államtudományi Kar olvadt bele aztán az 1914-ben beinduló Erzsébet Tudományegyetembe. Ez az elnevezésbeli egyenetlenség többször is megjelenik a könyv szövegében. Érdekes módon viszont a szlovák rezümé mintha rendbe tenné ezt.
Csalódásomat az is okozta, hogy – filozófiatörténészi előítéletekkel közeledve a szöveghez – az intézményben oktatott jogi diszciplínák leírását, azok összefüggésekbe állítását is vártam. Hiszen például a jogfilozófiai tanárai között voltak olyanok – Albély, Adámi, Brezanóczy, Virozsil stb. –, akik jelentősen belefolytak a korabeli természetfilozófiai vitákba is. Az olvasás folyamán azonban rájöttem, hogy ezek a fenntartásaim az én elvárásaimat tükrözik, és nem alkalmazhatók a kötet elbírálásánál. Hiszen a szerző nem jogtörténeti disszertációt, hanem egy intézmény történetének a dokumentálását kínálja. Vagyis az a könyv, amit a kezemben tartok, intézménytörténetet nyújt. És mint ilyen megfelel a diszciplína követelményeinek. Sőt, valami olyasmivel szolgál, amihez nagyon szívesen nyúltam volna akkor, amikor a felső-magyarországi iskolai filozófia történetét kutattam: melyik felsőoktatási intézmény mikor, milyen körülmények között, hogyan alakult, milyen változásokon ment át, milyen volt a belső struktúrája, milyen tárgyakat és kik oktattak stb., stb. Ha tehát visszatérek a kezdő megjegyzéseimhez, akkor azt kell konstatálnom, hogy a bemutatott könyvben a pozsonyi akadémia „külső” története egy alapos pozitivista leírásban jelenítődik meg. Vagyis alapozható rá egy későbbi, „szinoptikus” feldolgozás, amelyből majd megtudhatjuk, milyen helyet foglalt el a pozsonyi jogi képzés a magyarországi (és ne felejtsük: a kiegyezésig a monarchiabeli) jogi oktatás keretein belül. Persze, az már egy művelődéstörténeti produktum lesz.
Addig pedig állapítsuk meg: kezünkben van egy alapos intézménytörténeti monográfia, amelynek a formai hibái elenyésznek a feldolgozott irattári és szekundér irodalom pontos idézetei mögött.
Mészáros András