Munka Jenőné, szül. Dobossy Ilona öccséhez írt levelei
Kilenc magánlevelet olvashat az alábbiakban az olvasó. Mégsem csupán egyetlen család életébe nyer bepillantást, hiszen ezek a levelek, amelyeket a nõvér írt távol lévõ öccséhez, a szlovákiai magyarság egészének a második világháború utáni megpróbáltatásairól szólnak. A levelek írója Munka Jenõné, született Dobossy Ilona, igazgató-tanítónõ, aki öccséhez Dobossy Lászlóhoz, az akkor Franciaországban tartózkodó kiváló filológushoz és européer személyiséghez címezte azokat az Érsekújvárhoz közeli Zsigárdról. Az 1999-ben 89 éves korában elhunyt Dobossy László életpályája a közép-európai ember útkeresésének szimbóluma. A Vágfarkasdról elinduló Dobossy Prágában a cseh, Párizsban a francia kultúra szeretetét szívta magába, hogy végül Budán letelepedve találja meg otthonát. Családja sem átlagos család, hanem olyan, amelybõl tanítók, mérnökök és a szellemi élet más szereplõinek egész sora származott. A levelek írója Dobossy Ilona is egyike azoknak a legendás falusi tanítónõknek, akik nemcsak tanították a diákokat, hanem nevelték is õket, s aki még példaképe és szellemi vezetõje tudott lenni a falunak. Aktivitására legyen példa, hogy Tóth László a magyar mûkedvelõ színjátszás két világháború közötti történetérõl írt tanulmányából idézi a Prágai Magyar Hírlap 1935-ben megjelent kommentárját, amely szerint „hatvan életrevaló zsigárdi elemistából olyan parádés színházat csinált Munka tanító néni, hogy a nagyok is csodájára járnak”.
A közölt levelek talán akkor is érdekesek lennének, ha nem a második világháborút követõ megpróbáltatásokkal teli években írták volna õket. De akkor születtek, így túlmutatva családi vonatkozásaikon a hontalanság éveinek fontos és az egyik legszabatosabban megfogalmazott kordokumentumai. Az elsõ levél 1945. november 21-ei keltezésû, a kilencedik pedig 1947. október 12-ei. E nem egész két év alatt nemzeti kisebbségünk történetének sorsfordító eseményei zajlottak le. Az elsõ levél Érsekújvár elõzõ évi lebombázását örökíti meg, ám a leírt szörnyûségek ellenére is a bizakodás üt át rajta. A levél elsõ mondatainak egyikében – „Már régen készültem neked írni, de úgy voltunk értesülve, hogy csak idegen nyelven lehet külföldre írni, így hát nem mertem hozzáfogni, mert azt a sok mindent, amit írni akarok, ami a családdal azóta történt, azt csak magyarul tudom leírni” – Beneš elnök rendeletei már éreztetik hatásukat, azonban már mintegy megelõlegezi mindazt, ami a további levelek fõ témája lesz: a szlovákiai magyarság üldöztetését. A csehszlovák nemzetállam kiépítésének érdekben bezárták a magyar iskolákat, betiltották a magyar szót, 1946 novemberétõl pedig 4 hónapon keresztül 220 településrõl összesen 44 129 magyart hurcoltak el csehországi kényszerközmunkára. Közben 1946. február 27-én Budapesten aláírták a késõbbiekben több mint 80 ezer magyar áttelepítését lehetõvé tevõ csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezményt, ugyanezen év májusában pedig meghirdették a kitelepítésektõl és deportálásoktól rettegõ magyar lakosság legaljasabb zsarolását lehetõvé tevõ reszlovakizációs akciót. Ezek az események Munka Jenõné öccséhez írt leveleiben azonban nemcsak hátteret képeznek a családi élet eseményeinek felelevenítéséhez, hanem fõszerepet kapnak, s a család ügyes-bajos dolgai eltörpülnek mellettük. De hogy is lehetne fontos, hogy az öcsi megbukott a vizsgán vagy hogy Jenõnek és a gyerekeknek csak az a ruhájuk maradt a háború után, ami rajtuk volt, amikor az emberek attól félnek, hogy teherautóra rakva elhurcolják õket szülõföldjükrõl. A levelek minden során átsüt ugyanis, hogy írójukat nem csupán a család, hanem az egész Mátyusföld sõt az egész felvidéki magyarság iránti felelõsség hajtja. Leírásai azonban mégsem elfogultak vagy indulatosak. A levélíró nem ítélkezni akar, hanem csupán tudósítani mindarról, amit átél és lát, s amirõl Párizsban élõ öccse csak az õ leveleibõl értesülhet. A látszólag szenvtelen modor mögött azonban fel-fel sejlik az érzelmek feszültsége. „Egész nap hangzik a ládák szögelése, mintha koporsókat szögelnének” – írja a lakosságcserére készülõdõ Zsigárdiakkal kapcsolatban, s nem is kell többet mondania, hiszen ez a mondat mindent kifejez.
Munka Jenõné, Dobossy Ilona öccséhez írt levelei nemcsak egyszerû kordokumentumok, hanem fontos adalékok a szlovákiai magyar kisebbség egy neves személyiségének, Dodossy Lászlónak az életpályájához.
Simon Attila
1. sz. levél
Zsigárd, 1945. nov. 21.
Kedves Lacink!
Nov. 11-én írott leveledet ma megkaptuk. Már régen készültem neked írni, de úgy voltunk értesülve, hogy csak idegen nyelven lehet külföldre írni, így hát nem mertem hozzáfogni, mert azt a sok mindent amit írni akarok, ami a családdal azóta történt azt csak magyarul tudom leírni. Már Anikóhoz írott leveledbõl értesültünk, hogy megnõsültél, és így a család egy kedves új taggal szaporodott, Julikával. Így ismeretlenül is nagyon szeretjük, csak az a kár, hogy még sok idõ elmúlik majd amíg személyesen is megismerhetjük. Ha lehet küldeni, küldjél róluk fényképet Julikáról meg a kis Mariskáról. A kis Mariskának itthon is lesz egy kortársa. Imruséknak szept. 27-én született egy kislányuk: Ágnes, Juditnak kereszteltük. Éppen okt. 7-én kereszteltük a kis Déneske halálának érfordulóján. Imrusék nagyobbik lánykája Ildikó szép nagy lány, már iskolába jár, azaz fog majd járni, ha majd lesz tanítás.
Most pedig beszámolok részletesen a mult év eseményeirõl. A legszomorúbb dolgokat azt hiszem már Anikó is megírta. A mult tavasztól kezdve sokat izgultunk a repülõgépek miatt, amik ezrével jártak felettünk majdnem minden nap. Mamikáéknak én mindig mondtam, hogy jöjjenek ki Zsigárdra lakni, de csak nem tudtak megválni a régi háztól, no meg senki nem gondolt arra komolyan, hogy Ujvár is sorra kerüljön. Szeptemberben még az iskolák is megkezdõdtek. A mi gyerekeink is elmentek. Október elején hazajöttek szünetre. Másnap rengeteg repülõgép ment el felettünk, egyszerre csak szörnyû dübörgés hallatszott, azt hittük, hogy nálunk is öszszedõlnek a házak. Mindjárt tudtuk, hogy ez csak Ujvár lehet.1 Nagyon rossz érzésünk volt. Telefonálni akartam, de nem lehetett. Vonat nem ment. Igy aztán Dönci biciklire ült és elment Ujvárba. Egyenesen a házhoz. Ott nem talált senkit csak romhalmazt. Akkor elment Imrusékhoz megtudni, hogy mi történt, ott sem talált mást csak romokat. Úgy ténfergett azután a városban, kérdezõsködött jobbra, balra és úgy tudta meg, hogy mamika és api kórházban vannak. Imrusék meg valami ismerõsüknél. A kis Déneske holttestét is egyik ismerõsükhöz vitték be, mert a házukból semmi nem maradt. Közben mi is kocsit kerítettünk és mi is bementünk Ujvárba. Azt a napot soha el nem felejtem. Az egész város porban és füstben úszott, a sok kétségbeesett ember mindenfelé, akik hozzátartozóikat siratták, mások akik vagyonuk roncsait nézték elkeseredve. Akkor ásták ki a romok alól a holtakat. Emlékszel azokra a nagy vasutas házakra, amik elõttünk voltak? Mind a kettõ összedölt. Egyiknek a pincéjébõl 70 halottat ástak ki. Mamikáék négyen voltak a pincében. A hálószoba kapta a találatot, a középsõ rész meg a légnyomástól összedõlt és mamikáékat betemette. A konyhából minden lezuhant a pincébe. Szerencsére mindjárt jöttek emberek, akik kihúzták õket. Apinak eltörött a felsõ lábszárcsontja. Mamika szerencsésebben úszta meg a dolgot, mert csak zúzódásokat szenvedett. Az volt a baj, hogy Ujvárban minden szervezetlen volt és mamikáék szombaton déltõl csak vasárnap délután részesültek elsõ segélyben. Sem szállítóeszközhöz sem orvoshoz nem lehetett hozzájutni. A városban minden a fejetetején állt. Mindenki fej nélkül kapkodott és szaladgált. Mamikát magunkkal hoztuk Zsigárdra, de szegény apit ott kellett hagyni a kórházban, mert nem lehetett szállítani. Ott néhány nap múlva tüdõgyulladást kapott és egy hét mulva szépen csendesen elaludt. Semmit nem szenvedett, még halála elõtt nehány órával jóízûen evett és elszívott egy szívart. Mamika nem is tudott a szomorú esetrõl, mert õ meg nálunk feküdt. Nem mertük neki megmondani mindjárt, csak késõbb, mikor már egy kicsit megerõsödött. Képzeld el szegény mamikának a sorsát. Egész életükben dolgoztak, takarékoskodtak és most öregségére semmije nincs. Megszokta, hogy mindig õ adjon a gyerekeinek és most neki kell elfogadni. Jelenleg nyugdíja sincs. Azóta mamika nálunk élt. Lassan a csapásokból is felépült és az életkedve is megjött. Most szeptemberben beköltözött Ujvárba, ott kibérelt egy szoba-konyhát és ott lakik a mi gyerekeinkkel. Azok beiratkoztak az ujvári szlovák gimnáziumba és most azt látogatják. Mamikának igen jót tesz ez az élet, hogy megint saját háztartása van, ahol tevékenykedhet. Innen szállítunk nekik élelmet.
Tavaly a bombázás után Imrusék is hozzánk költöztek és a szomorú idõket így együtt könnyebben elviseltük. Mikor azután a front ide került hozzánk, akkor is sok izgalmas órát éltünk át együtt. Most már Ujvárban laknak. Egész helyesen berendezkedtek újra, de Imrus még most is sokszor van nálunk, mert itt jobb a levegõ. Ideje meg van, mert irodája most nincsen.
Még valamirõl be kell számolnom, ami téged érint. Mamika még a bombázás elõtt kihozott egy csomó holmidat. Sok szép dolog volt, mind uj. Ingek, hálóingek, törülközõk, alsónadrágok, ruhaszövet stb. Mamika ezeket a hazaküldött fizetésedbõl vásárolta számodra és azt gondolta, hogy itt nagyobb biztonságban lesz. Sajnos azonban a hadmûveletek során a mi ruhanemûnkkel és élelmiszerkészletünkkel együtt ez is megsemmisült. Véletlen folytán megmaradt három öltönyöd, meg a sínadrágod. De ezekbõl egy barna ruhádat utólagos jóváhagyásod reményében kölcsönvettünk Jenõ részére, a sínadrágodat meg Döncinek, mert Jenõnek és a gyerekeknek csak az a ruhája maradt, ami éppen rajtuk volt. Ne haragudj érte, reméljük, kerülünk még olyan helyzetbe, hogy megvehessük. Jelenleg nem tudnánk megvenni, mert még nem kapunk fizetést. Azért élelemben nem szenvedünk hiányt, mert a falubeliek nagyon ragaszkodnak hozzánk, és sok mindennel ellátnak bennünket. Azt mondják, hogy õk nem felejtik el, amit a faluért tettünk. Akármit veszünk, mindig azt mondják, hogy nem kell fizetni, csak majd ha lesz pénzünk. Igy hát csak éldegélünk, csak rossz ez a tétlenség. Szivesebben dolgoznánk. Mamika sem szenved semmiben hiányt, mert néhány fontosabb ruhát sikerült a romok alól kiásni. A gyerekek már nagyok. Októberben vizsgáztak a mult évi anyagból, így a mult évet nem veszítették el. Öcsi most hatodikba ment, Dönci nyolcadikba. Szorgalmasan tanulnak franciául. Dönci mindig azt emlegette, hogy majd leérettségizik és elmegy Párizsba. Igen nagy kedve van a vegyészethez. Volt egy egész helyes kis laboratoriuma is, de az is tönkre ment. Most már nem tudom mi lesz szegény gyerekkel, mert egy osztálytársa könnyelmûségébõl saját hibáján kívül politikai ügybe keveredett és most vizsgálati fogságban ül Pozsonyban már 3 hete. Ez most a legnagyobb gondunk a többi mellett. Pedig tavaly is kijutott neki, mert mikor a nyilasok Németországba akarták vinni, megszökött és 3 hónapig bujdosott. Öcsi meg úgy menekült meg a kihurcolástól, hogy éppen akkor diftériában feküdt. Ezért jó ha lánya van valakinek, mert azzal nem járnak ilyen gondok. De reméljük, hogy majd csak minden elintézõdik és jóra fordul. Feriék nagyon jól vannak. Mindenük megvan és nagyon megelégedettek.
Most már mamika is megnyugodott, csak olyankor sirdogál, ha a régi idõket meg a régi házat emlegetjük. Késõbbi bombázások során még ujabb találatokat kapott a ház, úgy hogy most már nincs belõle semmi csak 3 óriási gödör. Kirepült tövestül az öreg cseresznyefa, eltûntek a többi gyümölcsfák is, még a kerítés is. Semmi nem maradt, csak az egyik bombagödör szélén kinyilt a régi kert egy maradéka, egy árva mályvarózsa. De eltûnt az egész Piritó utca, úgy hogy nem is tudnál tájékozódni, hogy mi hol volt. Még sok mindenrõl lehetne írni, de majd legközelebb. Most már azt szeretnénk, ha ti írnátok részletesen magatokról mindent. Irjál részletesen Julikáról meg Mariskáról, irjátok meg hogyan éltek, mit csináltok, mik a terveitek, minket minden érdekel. Legjobb lenne ha egyszer majd hazajöhetnétek és összegyülve az egész család úgy mint a régi karácsonyokkor és addigra elmulna minden baj és keserûség ami most még fáj és úgy örülhetnénk egymásnak. Talán ez is eljön még. Várjuk leveleteket. Sok szeretettel csókolunk mindnyájatokat.
Ilonka és Jenõ
2. sz. levél
1946. VII. 18.
Kedves Laci!
Leveledet, a könyvet s a két ujságküldeményt köszönettel megkaptuk. Az elsõ cikked is nagy örömet jelentett, hát még a második. Tartalmilag is „ül” minden mondata, de ami a majdnem könnyekig hatott meg az a nívó volt, az emberi hang, amelyen már olyan rég nem hallottunk ezen a tájon; és a stílusérzék. Amint elolvastam rögtön le is gépeltem az egészet, hogy minél gyorsabb tempóban járja körül a körünket alkotó embereket. Mindnyájan osztatlan lelkesedéssel és meghatódottsággal olvasták. – Mielõtt tovább mennék, be kell jelentenem egy szörnyû kellemetlen személyi hírt, vitaminhiányból kifolyólag inygyulladásom van, s az olyan pokoli kínokkal jár, hogy szinte szeretném összezuzni a fejemet mindenestõl, kb. három hete tart, olyan vehemens és nem csökkenõ, hogy az orvos minden biztatása ellenére is kezdek kétségbeesni. Rengeteg citromot fogyasztok, ez állitólag az orvossága, de egyelõre ez nem érezteti hatását. Ezért is késtem olyan soká a levéllel, s ennek tudd be a sok hibát is, amivel levelem valószinüleg tele lesz. – Pedig beszámolni való van igazán elég. Lezajlott a reszlovakizáció,2 igazán csábitó falragaszokkal szólitották fel a népet, pl. az egyik ilyen volt: Obèania! V najbližšich dòoch opytujú sa Vás sèitaci komisári: Si slovák alebo maïar? – Keï citiš v sebe len iskierku slovenskej alebo slovanskej rodovosti hlas sa za slováka, lebo len slovák je èeskoslovenským štátnym obèanom, a len èeskoslovenský štátny obèan nemusí sa obáva èo mu prinesie zajtrajšok. Volte rozumne a len v prospech seba!3 Ezt megtanultam könyv nélkül, hogy meg tudjam neked írni, mert tudom, hogy érdekelnek az itthoni dolgok. Szóval a magyarok, megkapták az utolsó lehetõséget, de a hülyék,! nem tudták felfogni mit kiván az érdekük s nem nagyon reszlovakizáltak. Fõleg a falun viselkedtek egységesen, itt Ujvárban pl. a tanári kar, gondolván azt, hogy ha már mindenünket elvesztettük, legalább szemen ne kelljen köpni önmagunkat ilyen arányu köpenyegforgatásért, s abban a reményben, hogy többet ér majd idõvel a csehszlovák köztársaságnak is egy becsületes magyar ember, mint egy kétszinü. Ezt persze ki kell várni. S voltak türelmetlenek is, pld. Szilassyék, Szirmákék, az õ reszlovakizálásukat pedig nem fogadták el. Képzeld el mostani lelkiállapotukat. A falukon egynéhány helyen tévesen fogták fel a dolgot, és visszaélésekre került sor. Pl. lefogtak embereket, azon a cimen, hogy izgatnak a reszlovakizáció ellen. Ezen vád ellen természetesen a legjobb cáfolat, ha az illetõ reszlovakizál. – Egyeseket Z.-ról 8 családot kiutasitottak, de miután az ilyen visszaélésekrõl a felsõbb hatóságok értesültek, rögtön beszüntették azokat. – A beiratások is megvoltak. Alda másodikba fog járni, persze szlovákba, mivel más nincs. Jobb szerettem volna ugyan, ha legalább az elemit az anyanyelvén végzi, mert Koménskyvel egyetértek, hogy csak az anyanyelven való tanulás hathat termékenyen a gyermek lelkére, de hát erre nincs lehetõség. Már nyugtalankodtam junius végén, hogy esetleg Alda még egy évet elveszit, mikor szerencsére megjelentek a plakátok:, amely szerint Dodatoèny zápis v septembre nebude, a do slovenskej školy treba zapísa: 1/. slovenské deti, 2/. deti ktoré v minulom roku chodily do slovenskej školy, 3/. deti ktorých rodièia súhlasili s reslovakizáciou 4/. tie deti ktoré do vymena obyvatelstva chcú chodit do slovenskej školy. Všetky ostatné deti maju sa prihlasit na súpis.4 – A súpisra hárman jelentkeztek: A két Krammer és a Kucsera Lajkó egy kisfia. – Alda júniusban Rózsahegyen volt három hétig egész hihetetlenül sok ragadt rá ezen rövid idõ alatt, s most itthon is csak szlovákul beszélek vele, ugy, hogy azt hiszem nem lesznek tulságos nehézségei az iskolában. – A mi átvételünkrõl még mindig csak kósza hirek terjengnek, az állampolgárságot ellenben két kiskoru gyerekemmel együtt megkaptam, mint kivételezett magyar. Ez talán az elsõ biztos pont az életünkben. Bátyád egyelõre még mindig üdül, s ugy belejött a lendületbe az utolsó idõben, hogy körülbelül a száz kiló körül jár sulyban. Nem tudom megérteni, hogy birja elviselni ezt az életformát. Õ az egyetlen aki ebbe a teljes passzivitásba süllyedt, a többiek mégis mind csinálnak valamit. Igaz ugyan, hogy jól megtanult oroszul, s jó pihent az idegzete, s talán ez is jó lesz valamire.
A gyerekek nagyon jól vannak. Ágnes ugyan még nem jár, még nem is áll, de mászik, hason csuszkál elõre, hátra, s néha ugy hasonlit Déneskére, hogy majd megszakad belé a szivem. Az utóbbi idõben jól megnõtt és sulyban is gyarapodott, s fõleg nagyon jó nyugodt játékos jókedvü baba. Húson kívül már mindent eszik, fõzelékeket és már kifõtt tésztával is próbálkoztunk. Most a paradicsom a fõattrakció azt majszolja jó étvággyal, mindennap egyet. – Ildikó is aranyos, most volt egy hétig Zsigárdon, ott mindig nagyszerüen érzi magát, Ilonka térben és idõben teljes szabadságot ad neki, ellentétben a nagyanyai szigorral, s idõnként ezt én is helyeslem. t.i. a teljes szabadjára engedést. – A hõség egykét nap óta ill. megszakitásokkal hetek óta szinte pokoli, bár lakásunk jó szellõs, mégis sokat szenvedünk.
Szép lehet most esténként vidéki házatokban. Esténként a balkonon ülve sokat gondolok rátok egyedülségemben. Juliskát és Mariskát sok szeretettel csókolom Téged sok szeretettel üdvözöllek.
Anikó
Ui.
Jövõ hét elején jön Zahradník, a cikket odaadjuk neki, megkérjük fordítsa le és juttassa el a címzetthez … különben a bátyád is írt.
Mariskát csókolom. Alda
3. sz. levél
1946. XI. 26.
Kedves Lacink!
Már régen nem kaptunk hírt rólatok. Hallottuk, hogy mult szombaton elõadtál a rádióban, de sajnos csak késõn mondták meg és így nem hallgathattuk. Pedig igazán ránk férne egy kis vigasztalás, erõsítés. Most igen levert hangulatba vagyunk, mert a köbölkúti, muzslai meg a kisujfalusi események5 igen lehangoltak bennünket meg az egész környéket. Biztosan hallottatok már a dolgokról. Az említett helyeken erõs karhatalom jelent meg, kidobolták, hogy senkinek a házát elhagyni nem szabad. Akkor azután kijelölt családokhoz bementek és kényszerítették õket arra, hogy házaikat elhagyva a sebtében összecsomagolt holmijukkal vagonba rakodjanak és elszállították õket ismeretlen helyre. Leginkább békés 10 hold körüli kisgazdák voltak az áldozatok, olyanok, akik nem szerepelnek a Magyarországra telepítendõk listáján. Állataikat persze ott kellett hagyniuk. Egy kisujfalusi szemtanu a következõket mesélte: a falu 3 napig ellenállt a karhatalomnak. Mivel máskép nem boldogultak, összeszedték a nõket és gyerekeket, berakták a vagonba végül a férfiakat megbilincselték és úgy tudták csak berakni. De olyan sírás és jajveszékelés volt, hogy a karhatalom jobb érzésû tagjai levetették az egyenruhát és nem voltak hajlandók tovább közremûködni. Az elhurcolt családok senkivel nem beszélhettek, senkitõl el nem bucsúzhattak. Köbölkuton például beraktak egy asszonyt, aki két nappal azelõtt orvosi beavatkozással szült. Állítólag még Pozsonyig sem értek, meghalt. Lehet így bánni demokratikus korszakban ártatlan emberekkel? Most faluszerte ezt tárgyalja mindenki, könnyes szemekkel. Nagyon lesujtó dolog ez. Mit lehet egy országtól várni, ahol ilyesmi megtörténhet? Lehet itt demokráciáról, emberi jogokról stb.-rõl beszélni? Az elsõ híreket, amit hoztak nem hittük el. Ugy hangzott mint egy rémregény a legsötétebb középkorból. De azután szavahihetõ szemtanúk is megerõsítették a híreket. Állítólag folytatódik az akció Párkány vidékén. Az elhurcolt családok további sorsáról nem hallottunk. Mióta ezt hallottam, nagyon fel vagyok háborodva. Legszívesebben már holnap felszedném a sátorfát, mert semmi kedvem nincs ilyen demokráciában élni. Sajnos nem vagyunk rajta a kitelepítési listán. Egyébként megvagyunk. Tanítunk a katakombákban. A gyerekek tanulási kedve és ragaszkodása kárpótol némileg a többi dolgokért. Mamika jól van, õ most nagyra van, mert mint kitelepített egyén, a magyar állam védelme alatt áll. Irjatok valami biztatót, hogy legalább reményeink legyenek. Juliával és Mariskával együtt mindnyájan szeretettel csókolunk:
Ilonka
4. sz. levél
1947. I. 14.
Kedves Júlia és Laci!
Karácsonyi leveleteknek igen megörültünk. Sokat emlegettünk benneteket az ünnepek alatt. Még mielõtt leveletek megérkezett volna, beszélgettünk arról, hogy vajon szokás-e ott is a karácsonyfa, hogy lesz-e nálatok. Leveletekbõl azután megtudtuk a választ, hogy ti is éppen úgy ünnepeltétek a karácsonyt, mint itt szokás. Mariska már nagyon aranyos lehet, szeretnénk már látni.
A körülményekhez képest mi is kellemesen töltöttük el az ünnepeket. Hazajöttek a gyerekek, Dönci is. Egy hónapos szünetet kaptak, és hogy Feriéket némileg tehermentesítse, hát hazajött. Használt neki az újhelyi tartózkodás, mert saját bevallása szerinte hét év alatt összesen nem tanult annyit, mint ez alatt a néhány hónap alatt. Megjött a volt cselédünk is Csehországból, ahol most dolgozik. Tudniillik senkije sincs, és hozzánk jön „haza”. Igy hát megélénkült egyébként csendes házunk. Most már szétmentek és ujra csak hárman vagyunk. Folytatjuk tovább a tanítást és várjuk, hogy mit hoz a jövõ. Lassan már elfogynak a környékrõl a régi ismerõsök. Már alig van itt magyar tanító. Mi is foglalkozunk a gondolattal, hogy ha el tudunk helyezkedni, tavasszal átmegyünk. Igy ha végrehajtják a lakosságcserét, mamikával együtt mennénk. Csak még egyelõre bele kell magunkat élni ebbe a gondolatba. Ha a lakosságcserét végrehajtják, nincs értelme itt maradni, mert a községnek kb. fele a listán van, másik felét meg belsõ kolonizációval intézik el. Ez az utóbbi most a legnagyobb réme a lakosságnak. Idõközönként jönnek a rémhírek hol innen, hol onnan. A mi községünkre egyesek szerint 15-e után, mások szerint februárban kerül a sor. Az emberek emiatt állandó izgalomban élnek. Már többen kérvényt adtak be, hogy vegyék fel õket a kicserélendõk listájára. Hogy milyen lelkiállapotban élnek az emberek, arra jellemzõ, amit egy ismerõsünk mesélt. Az illetõ egyik háznál volt, amikor teherautó állt meg a ház elõtt és két katona ment be valamit kérdezni. A házbeliek az ijedtségtõl nem tudtak megmozdulni, és nem tudtak szólni, mert azt hitték, hogy értük jöttek. A legutolsó hírek szerint Kamocsáról vittek el 60 családot. A Szudéta-vidékre viszik õket béresnek az új földesurakhoz. Akinek a Kisalföldön 4-5 hold földje volt és még bérelt hozzá 5-6 holdat, annak igen nehéz abba belenyugodni, hogy más szolgája legyen. A rokonságban is elég baj van. Nem tudom emlékszel-e Burián Tónira, a szenci patikusra. Két évi kényszermunkát és vagyonelkobzást kapott. Tallóson Bihercz Pista, Gödölle Béla szintén vagyonelkobzást kaptak. Langban Sanyiék a cserelistán vannak és így tovább. Még szerencse, hogy nekünk a vagyonelkobzástól nem kell félni.
Jelenleg azért nincs rossz dolgunk. Mindenfelé a faluban ölik a disznókat. Még soha életünkben annyi hurkát meg egyéb disznóságot nem ettünk, mint most. Aki 2 disznót vágott, az nem evett annyi kolbászt, mint mi. Csak sajnos már nemsokára vége lesz a szezonnak.
Mamika jól van, egészséges. Igen jó, hogy vezeti a háztartást, mert így tudok a magántanulóimmal foglalkozni. Igen szeret mamika sürögni-forogni, még pöröl is néha. Ebbõl is látszik, hogy milyen jól érzi magát.
Irjatok magatokról, Mariskáról. Tud-e már járni, beszélni. Irjatok valami jó hírt. Mindnyájatokat sok szeretettel csókolunk:
Ilonka
Én is szeretettel csókollak mindannyiotokat: Mama
5. sz. levél
1947. január 20.
…
Már régebben megírtam a levelet, de nem volt alkalmam feladni, így most már hozzáírom az utóbbi napok szomorú szenzációját. Tegnap elhurcoltak 100 családot innen. Dolgos, békés magyar parasztokat, többnyire 5, 10, 15 sõt 20 holdas kisgazdákat. Közöttük van sok jó emberünk és sok kedves tanítványunk. Ezért az utolsó 3 nap lelkileg nagyon megviselt bennünket. Néhány nap elõtt arra ébredtünk, hogy a falu meg van szállva, körül van zárva karhatalommal. Azután kidobolták, hogy mindenki otthon tartózkodjék és „Istenbe vetett bizalommal” várja a következményeket. A kiszemelt családokhoz cédulát vittek, amelyiken rajta volt a munkára kötelezettek neve, alul meg azok neve, akik kötelesek velük menni. (A lényeg az, hogy az egész család menjen és a ház üres maradjon). Rajta volt továbbá annak a cseh gazdának a neve, akikhez az illetõ be van osztva szolgálatra. Azután kidobolták, hogy mit lehet vinni. Egy szoba és konyhabútort, élelmet, edényt. Állatok, gazdasági felszerelés, gabona mind itt marad. Elõször az emberek szaladgáltak fûhöz-fához, még a szalmaszálhoz is kapaszkodtak, hátha lehetne valamit segíteni. Mikor rájöttek, hogy minden hiába, kétségbeestek, sírtak, jajveszékeltek. Felnõtt emberek úgy sírtak, mint a kisgyerekek. De meg lehet érteni annak a becsületes parasztembernek a lelkiállapotát, aki egész életében nem csinált mást csak kora reggeltõl késõ estig dolgozott, akit a világpolitika nem érdekelt és akinek a véleményét nem kérdezték az aki most egyik óráról a másikra otthontalanná, vagyontalanná vált és mehet idegenbe más szolgájának. Legsiralmasabbak voltak azok a szegény 60-70 éves öreg emberek és asszonyok, akik egész életükben itt éltek a faluban és most meghalni viszik õket idegenbe. Következõ napra már a kétségbeesésbe belefáradtak és csendes apátiával tûrték, hogy a katonák teherautókra rakják a batyukat, õket a tetejére, és a vasútra szállítsák õket. Az autó tetejérõl integettek búsan az itt maradottaknak és sehogy sem értették, hogy miért kell most nekik mindent itt hagyva elmenni. Mit is vétettek õk tulajdonképpen. Délután kettõre felrakták a vonatra mind a száz családot. Sok kisgyereket is a párhetes csecsemõtõl kezdve. Este 6-kor indult el a vonat. Akkor még egyszer kitört belõlük a sírás és jajveszékelés, de azután a vonattal együtt ez is eltûnt a sötétben. Most már minden csendes, az élet megy tovább, de olyan a falu, mint a temetõ. És ez történik sorban minden faluban. Az itt maradottak félnek, hogy mikor kerül rájuk a sor. (Állítólag a következõ transzport febr. közepén indul Kelet-Szlovákiába). Ha ez tovább folytatódik és senki nem segit, akkor itt rövidesen nem marad más csak egy csomó elsodort falu. Ezek az események velünk is beláttatták az itteni élet reménytelenségét és megerõsített bennünket abban, hogy az egyetlen megoldás átmenni. Szerettük volna utolsónak elhagyni a hajót, de attól félünk, hogy késõbb már nem lehet elhelyezkedni. Irjatok minél elõbb. Mindnyájan csókolunk: Ilonka
6. sz. levél
1947. I. 31.
Kedves Juliska és Laci!
Kiváncsi vagyok megkaptátok-e jan. 20.-án írt levelemet, melyben beszámoltam az itteni eseményekrõl. Ezt írjátok meg, ha írni fogtok. Most leginkább azért írok, mert a napokban járt nálunk Szalag Gyõzõ. (Az a fiatalember, akivel a mult évben ott találkoztál) Címedet kérte, mert írni akar neked. Valamilyen iratra volna szüksége, hogy Franciaországba mehessen. Arra akarlak én is kérni, hogy ha teheted légy segítségére. Az õ családja is a szerencsétlen magyarok közül való. Elhurcolták 62 éves apját, két bátyját, nõvérét, sógornõjét 5 hetes csecsemõvel betegen. Õ útközben megszökött, de itt már nincs mit keresnie, mert a házukban már správca6 ül. Itt hagytak 18 hold földet, 12 db marhát, szép házat és most béresek. A fiu járt már a francia konzulátuson és ott elõzékenyen támogatták tervében. Azt hiszem már írt is neked közben.
Az elvitt családok már írtak. Azt írták, hogy nem ahhoz a gazdához mentek, akihez irányítva voltak, hanem a vonat elõtt sorba álltak és ott az igénylõk válogatták õket, mint vásáron. Elõször elkeltek azok a családok ahol nem volt kisgyerek. Azután a kevés gyerekesek és így fokozatosan. Egy-két apró gyermekes család senkinek sem kellett. Amikor írtak, azok még a vagonban fagyoskodtak.
Az itthon maradottak állandó izgalomban vannak. Folyton terjengnek a rémhírek, hogy ujabb transzportot fognak indítani. Olyankor már mindenki ész nélkül szaladgál, hogy hova fusson, hova bújjon. Senki nem dolgozik, mindenki adja el az állatait, (persze senki nem vesz, csak egy bizonyos erre teremtõdött népfaj) szedik szét a csûröket és a deszkákból ládákat csinálnak, hogy ha csomagolni kell, hát legyen. Nem tudom hova fog ez az állapot vezetni. Az elhagyott javakra már megjelentek az igénylõk. A környéket már elintézték, ide írom az eredményt: N. 220, F. 240, P. 210, D. 120 család.7 Februárra újabb hullámot ígérnek.
Mindig jobban erõsödik bennünk az az elhatározás, hogy átmenjünk. Írd meg majd errõl a véleményedet.
Döncinek sikerült a karácsony utáni átkelés és már újra Feriéknél van. Öcsi egybõl bukott a félévben. Anikó szerint általános viszonylatban ez jó eredmény. Mamika jól van. Irjatok majd a kis Mariskáról. Most eszembe jut egy beszélgetés, amit még a multkoriban hallgattam, amibõl kitünik, hogy errefelé még a gyerekeknek is gondjaik vannak.
Két hatéves kislány beszélgetett. Ime:
– Anyám mondta, hogy katonák gyünnek, telepíteni fognak.
– Minket nem visznek el, mert nekünk fehér cédulánk van. (akik a cserelistán vannak)
– Nekünk is van, de mink háborús bûnösök vagyunk.
– Nem vagytok háborús bûnösök, mert azoknak rózsaszín cédulájuk van.
– Hiába is mondod, mert háborús bûnösök vagyunk.
Mindenesetre jellemzõ a helyzetre. Most még egyszer visszatérek a levelem elején említett fiatalemberre és kérlek, ha lehet valamit tenni szegény hontalannak az érdekében, tedd meg. Feltételezem, hogy õ levelében megírta, hogy mirõl van szó. Mindnyájatokat sok szeretettel csókolunk: Ilonka, Jenõ, Mamika
7. sz. levél
Kedves Laci és Julia!
Leveleteket mind a kettõt megkaptuk és a fényképet is. Mariska igen helyes rajta, olyan, mint egy nagy… Nehezen tudom õt elképzelni, mert Anikó Ágneskéje még nagyon csöppecske. Jár és beszél õ is, de igen kicsi. Mariska olyannak látszik, mintha már három vagy négy éves volna. Ez a tavaszi kirándulás biztosan jó hatással volt rá.
Most már régen nem írtam nektek, mert közben válságban voltunk. Nem tudtuk, hogy hogyan határozzunk jövendõ sorsunkról. Most mégis több mindent figyelembe véve úgy határoztunk, hogy egyelõre itt maradunk. Jenõt ugyanis idõközben kinevezték Vöröskõre állami tanítónak. (Trencsénteplic közelében van) Õ egyedül elmegy oda, mi meg továbbra is itt maradunk és megvárjuk az események további alakulását. Megvárjuk, hogy mi lesz az itteni lakosság további sorsa. Hátha még szükség lesz itt magyar tanítóra. Ugyis már nagyon kevés van belõlük. Jellemzõ az itteni helyzetre, hogy ugyanazon a héten, amikor Jenõ a kinevezést kapta, mint kivételezett (aminek elõfeltétele a demokratikus gondolkodás és antifasiszta magatartás) ugyanazon a héten kapott idézést a népbírósághoz, mint kolaborant.8 A népbírósági tárgyalás már le is zajlott, az volt a vád, hogy a háború utolsó idejében a község katonai parancsnoka volt. Felmentették, mert a tanúk igazolták, hogy ebben a minõségben is csak a lakosság érdekeit tartotta szem elott. Általában sokszor tapasztalható, hogy a jobbkéz nem tudja mit csinál a bal. Igy van Mamika is. Mert míg egyrészt a cserelistán szerepel, másrészt meg „spolahlivos”-ot kapott és ennek alapján kapja a nyugdíját. Mióta a deportálásokat megszûntették, azóta a hangulat nyugodtabb. A lakosságcsere nem izgatja nagyon a kedélyeket. Úgy tudjuk, hogy 15.000 embert, mintegy 3000 családot akarnak a tavaszt folyamán kicserélni. Egyenlõre a lévai és galántai járásokról van szó, de sehol nem vált ki a dolog nagyobb izgalmat. Leginkább az érdekelné az embereket, hogy mi lesz azokkal, akik itt maradnak. Imrus írta, meg már itt is hallottuk, hogy az elbocsájtott tisztviselõk részére 1946. máj. 15-tõl szociális segélyt fognak kiutalni. Ennek nagysága a szolgálati évek számától függ. Kettõnk részére elég tekintélyes összeg lenne. Ezért Imrus is azt tanácsolta, hogy egyenlõre maradjunk. Február hó holyamán még volt néhány izgalmas nap a faluban. Ujra körülfogta a karhatalom és megint 86 családot akartak elhurcolni. Minden éppen úgy folyt le, mint az elsõ esetben, csak most már aki tehette elbújt. Nálunk is jó bújóhelyek vannak, itt is sokan voltak elbujva. A harmadik napon a katonaság hirtelen parancsot kapott és egy órán belül elhagyták a falut. Senki sem tudta, hogy mi történt. Az emberek nem hittek a szemüknek, csak lassan mertek elõbújni. De a kiszemelt 86 család hetekig nem aludt otthon, mert féltek, hogy éjjel hirtelen megjelennek és felrakják õket a teherautókra. Nálunk is két család aludt két hétig. Most már megnyugodtak. Nem tudjuk meddig marad így és mikor kezdik újra. Az elhurcoltak igen szomorú leveleket írnak. Most tavasszal már nagyon kínozza õket a honvágy, húzza a föld. Panaszkodnak, hogy vannak akik még egy fillér fizetést sem kaptak. Az itteniek közül már két férfi meghalt ott. Tallósról Béláékat is el akarták vinni Csehországba, de megszöktek. Sokáig nem mehettek be lakásukba, de most már úgy halljuk, hogy otthon laknak. Nem tudjuk, hogyan fog és mikor az itteni helyzet megoldódni. Általában az a vélemény, hogy csak egy háború tudja a helyzetet kibogozni.
A húsvétot békésen töltöttük. Öcsi itthon volt, de Dönci nem jött haza, mert már nemsokára lesz az érettségi írásbelije. Saját bevallása szerint sokat tanul. Anikó még Ujvárban van és tanít, mert odaátról olyan értelmû üzeneteket kap, hogy amíg lehet maradni, maradjon. Imrus is írta, hogy hazajön és minket is meglátogat, de eddig még nem jelentkezett. Ti biztosan, mint ahogy jelezted, Nizzában töltöttétek a husvétot. Mindkettõtöket a kis Mariskával együtt sok szeretettel csókolunk: Ilonka, Jenõ, Mama.
1947. IV. 7-én
8. sz. levél
Zsigárd, 1947. VI. 19.
Kedves Juliska és Laci!
Már igazán régen nem írtam nektek, de azért sokszor, naponta emlegetünk benneteket. Hogy nem írtam az utóbbi idõben annak az volt az oka, hogy mióta Jenõ elment, én vettem át az õ magántanulóinak a tanítását is és különösen most a vizsgák elõtt úgy el voltam foglalva, hogy az utolsó tanítványom minden nap este ½ 10-kor ment el. Nem akartam, hogy a gyerekek tanulásában fennakadás legyen, azért a megkezdett anyagot be akartam fejezni. Most 15.-én már befejeztem az iskolai évet 40 elemistával és 5 polgáristával. Igy most már vakációzom. Most köszönöm meg a helyes fényképeket, amiket küldtetek Mariskáról. Igen helyes a képeken. Már úgy örültünk, hogy a nyáron meglátjuk õt és Juliskát is megismerjük. Ugyanis Imrus mondta, hogy készültök haza a nyáron. Már egész vonalon lázas izgalomban volt a rokonság a hírre. Most azután jött Laci utolsó levele, amelyben írja, hogy már bizonytalan a dolog. Igen sajnálnánk, ha elmaradna, bár az oknak, ami miatt elmarad, szintén örülünk. Olyan sikerült gyerekbõl, mint amilyen a Mariska is, kár lenne csak 1 példány. Legközelebbi leveletekben írjátok meg, hogy mit határoztatok az útról.
Mi most már könnyebben vagyunk, mert megkaptuk a sokat emlegetett létminimumot és Jenõ is megkapta a fizetését 1947. IV. 1-tõl. Igy most pillanatnyilag anyagi gondjaink nincsenek és ki tudtuk fizetni a legfontosabb adósságainkat. Ugyan még valamennyit nem, mert még nektek is adósok vagyunk. Ugyanis Dönci vizsgáira, tandíjára és egyéb kiadásaira Feriék abból a pénzbõl használtak el, amit te Újhelybe utaltattál. Mivel forintot szerezni és azt átküldeni igen nehéz, azért úgy leveleztük meg Feriékkel, hogy ha hazajöttök, úgyis szükségetek lesz itteni pénzre és majd akkor elszámoljuk veletek.
Jenõ most már két hónapja nincs itthon. Igen nehéz szívvel ment el, de azután kellemesen csalódtunk, mert nagyon barátságosan fogadták és az egyszerû falusi szlovák nép között nyoma sincs annak a gyülölködõ soviniszta szellemnek, ami az uralkodó irányzatot jellemzi. Egy hét mulva már itthon lesz Jenõ. Népesedik a család. Dönci már itthon van. Leérettségizett. Azt mondja, hogy igen sokat tanult, mivel az Ica néni igen szigorú volt. De azért sajnos a régi bûnök figyelembevétel csak „elégséges” rendû lett. Most azután nagy a gondunk, hogy tovább mi történjen vele. Feri ajánlotta, hogy adjuk be itt gyógyszerészgyakornoknak, közben megtanulja a nyelvet, nosztrifikáltatják az érettségi bizonyítványát, és itt tanuljon tovább. Ennek hátránya, hogy nincs kedve a gyógyszerészi pályára, másrészt még fennáll a régi elintézetlen ügye. Ha elitélik és azt leüli, akkor már nem kap állampolgárságot és akkor nem is tanulhat itt. Õ a mûegyetemre szeretne menni, mert vegyészmérnök szeretne lenni. Csak kérdés, sikerül-e bejutnia, gyõzzük-e majd anyagilag. No meg a határon való átjutások, pénzküldés mind sok nehézséget jelent. Dehát reméljük, hogy mint minden, ez is elintézõdik valahogyan.
Öcsirõl sem írhatok valami jót. Sajnos megbukott és osztályt kell ismételnie. Igen el van keseredve, mert nagyon sokat tanult.
Mamika jól van. Egészséges és neveli a baromfiakat, kacsákat meg a csibéket. Tallóson Béláéknak sikerült végre az otthonukba visszakerülni. Még nem tudják, hogy mi lesz velük, mert kitelepítési lapjuk nincs. Sanyiék, azt hiszem, hamarosan sorra kerülnek, mert az ujságban volt, hogy Csallóköz kicserélése következik. A vágsellyei járásból kicserélésre kerül 1240 család. Tõlünk el fog menni 310 család. A községnek kevesebb mint 1/3-a marad csak itt, mert 100 családot már a télen elvittek Csehországba. Az elsõ transzport tõlünk jul. 16-án indul. Igen szomorú nyár lesz ez. Nem tudunk beletörõdni ezeknek a szegény parasztoknak a tragédiájába. Bár teljes nyugalommal veszik tudomásul a dolgot, de azért nagyon keserûek. Nagy dolog azért megválni az õsi földtõl és a háztól. Bár odaát igyekeznek mindenben segítségükre lenni, de az elvesztett szülõföldet nem tudják pótolni. Ilyen õrült dolog még a világ kezdete óta nem volt, hogy földmíveseket a legnagyobb nyári munka idején cserebérelni. Olyan a határunk, hogy az siralom. Egy része azért silány, mert hozzá nem értõ emberek kezében van, a másik része meg azért nem terem, mert azok, akik az elsõ transzportokba vannak beosztva már nem dolgoznak, mert tudják, hogy õk már aratni itt nem fognak. És így van ez az egész környéken. Mennyi költséggel jár ez az egész dolog mind a két ország részérõl. Ezenkívül az aratás elõtt átvitt embereket a jövõ aratásig ott élelmezni kell. Hogy mi lesz ennek a vége? Azt hiszem teljes gazdasági csõd minden oldalon. És végén senki sincs megelégedve. Még azok sem, akik önként jöttek ide túlról, mert nem kapták meg azt, amit a propaganda ígért. Elfoglalnak olyan gazdaságokat, ahol sem állat, sem felszerelés nincs. Mert azt az itteni magyarok elvitték, az idejövõknek meg nem volt, mert sohasem voltak földmívesek. Minden gazdaságot az államnak kell berendezni. Hogy miért kell az emberek életét mesterségesen nagy költséggel elrontani? Ha ezt a sok költséget és energiát másra fordítanák, mennyi minden hasznosat lehetne csinálni. Az átjövõk nagy része nem is szlovák. Az ottani „háborús bûnösök” így iparkodnak menedéket találni. Sok fonák helyzet adódik elõ ezzel kapcsolatban. Pl. Léváról kitelepítettek egy Hornyák nevû családot, akik mind jól beszéltek szlovákul. A helyükbe jött egy Mindszenty nevû család, akik egy szót sem tudnak. Gútán meg az egyik repatriált család gyereke kiment az utcára és ott egy gutai magyar gyerek megverte. Erre ordítva szalad be hogy: „édesanyám az a büdös tót megvert”, mire az anyja suttogva csitítja, hogy „ne mondj ilyeneket, mert te vagy a tót”. És számtalan ilyen eset van. Az elsõ transzportok között mamika neve nem szerepel. De mi Imrussal megbeszéltük, hogy ha arra kerülne a sor, nem engednénk el Mamikát, legfeljebb csak akkor, ha mi is mennénk. Más baj nem történhet, mint hogy nem kap nyugdíjat, meg élelmiszerjegyeket. De ha mi megélünk, akkor neki is jut. Most már itt megszokott, ez is nehezen ment, most megint öregségére menjen új helyre, új otthonba?
Igy állnak nálunk a dolgok. Irjatok majd Mariskáról meg a nyári utazásról is. Mindnyájatokat sok szeretettel csókolunk: Ilonka.
9. sz. levél
Zsigárd, 1947. X. 12.
Kedves Juliska és Laci!
Már nagyon régen nem írtam nektek, pedig állandóan emlegetünk benneteket és sokat gondolunk rátok. Csak nehány hónapja megint olyan nyugtalan és ideges az ember, hogy sem az íráshoz, sem más dologhoz nincs sem kedve, sem türelme. Pedig a küldött aranyos fényképeknek nagyon örültünk, most megköszönöm õket. Szeretnénk már a kis Mariskát eredetiben is látni, a fényképek után itélve nagyon öntudatos kis hölgy lehet. Biztosan beszélgetni is tud már. Milyen nyelven beszél? Ágneska is sokat kotyog már. Ha engem meglát, mindjárt mondja, hogy: „keresztanyu kalácskát kérek”. Mariskának is vannak már biztosan eredeti mondásai. Küldjetek majd belõle szemléltetõt. Ilyenkor minden nap szolgálnak meglepetéssel az ilyen kicsikék, ami a szülõknek mindig újabb és újabb örömöt okoz.
Beszámolómat elõször a családi fronton kezdem. Mi ketten mamikával Zsigárdon vagyunk. Jenõ nem szivesen bár, de visszament Èervený Kameòra. Öcsi Ujvárban van, ismételi a VII. o.-t. Dönci Pesten van. Valami csodás véletlen folytán felvették az egyetemre, az orvosira. Majnem 3000 jelentkezõ közül csak 300-t vettek fel és õ is közöttük volt. Ugylátszik a felvételi vizsgája nagyon jól sikerült. De igen nagy gond ez így taníttatni, pénzt, élelmet juttatni neki. Általában igen nagy gond az, hogy a család minden tagja másutt van. Nem gyõzünk csomagot küldeni hol ide, hol oda. Sokszor sajnálom, hogy tavasszal nem mentünk át, akkor még könnyebben lehetett volna. Mióta megkezdõdött a kitelepítés, már nem lehet beutazási engedélyt kapni. Ha átmentünk volna, akkor legalább együtt lehetne a család.
Augusztus folyamán elment a faluból 130 család. Somogyba és Baranyába mentek.9 Eleinte igen panaszkodtak, hogy nem tudnak megszokni a hegyes, dombos vidéken. Most már azt írják, hogy kezdenek összemenni a hegyek, már nem látják õket olyan nagynak. Az elmentek helyébe megérkeztek az új telepesek. Olyan a falu, mintha kicserélték volna. Mindenütt idegen emberek és idegen beszéd. Akik még itt maradtak a régiek közül, azok is útra készülnek. Egész nap hangzik a ládák szögelése, mintha koporsókat szögelnének. Legnyugtalanabbak azok, akiknek neven nem szerepel a kitelepítési jegyzéken, mert azok nem tudják mi fog velük történni. Szeptember elseje óta állandóan Farkasd, Negyedet szállítják. Farkasdnak már kétharmad része elment. Imponáló az a nyugalom, ahogyan ezek a magyar gazdák itthagyják õsi földjüket, házukat. Olyankor szokta csak a szemét némelyik megtörölni, amikor a katona lezárja a lakást és neki már nem szabad többet bemenni. Ilyenkor még kötelet köt a kutya nyakára és vezeti ki az állomásra. Õk az utolsók, akik elhagyják a házat, a gazda meg a kutya.
A rokonság is szétszóródik már. Sanyiék Langból e héten mennek el, még nem tudják hova. Kozmáék Diószegrõl jövõ héten mennek Vaskútra, Baja mellé. Buriánék sok hányódás után Tótkomlóson kötöttek ki. Olyan borzasztó ez, hogy mindenkivel elszakad az ember életébõl egy darab. Tallósiak október végén mennek. Kitelepítették azt az öreg nénit is, akinek a házában laktunk. A házat lefoglalták a csendõrök saját részükre és nekünk is ki kellett jönnünk a lakásból. Most egy elég egyszerû lakásban lakunk, ahol nehezen tudunk megszokni. Sokszor olyan nyugtalanság fog el, hogy legjobban szeretnénk csomagolni és menni valahova.
Anikót Zsolnára helyezték a leánygimnáziumba. Azt írja, hogy nincs rossz helye. Irjatok valami derûsebb dologról, mint amiket én írtam.
Valamennyiteket sok szeretettel csókolunk: Ilonka és Mamika