Grendel Lajos: A modernizmus kezdetei a magyar prózában

Az iro­da­lom­tör­té­net-írás ha­gyo­má­nyo­san két, eset­leg há­rom ese­mény­hez kö­ti a mo­dern ma­gyar iro­da­lom lét­re­jöt­tét. Ezek egyi­ke sem kap­csol­ha­tó po­li­ti­kai vagy tör­té­nel­mi for­du­lat­hoz, ha­nem a ma­gyar iro­da­lom bel­ső, au­to­nóm fej­lő­dé­sé­nek az ered­mé­nye.
Az el­ső Ady End­re Új ver­sek cí­mű kö­te­té­nek meg­je­le­né­se (1906), a má­so­dik a Nyu­gat cí­mű fo­lyó­irat el­in­dí­tá­sa 1908. ja­nu­ár 1-jén. A ma­gyar iro­dal­mi mo­dern­iz­mus lét­re­jöt­te har­ma­dik ese­mé­nyé­nek a Nagy­vá­ra­don ki­adott Hol­nap cí­mű köl­té­sze­ti an­to­ló­gia két kö­te­tét (1908, 1909) te­kint­het­jük, me­lyek­ben a fi­a­tal köl­tő­nem­ze­dék olyan ki­vá­ló­sá­gai is sze­re­pel­tek, mint Ady End­re, Ba­bits Mi­hály és Ju­hász Gyu­la.
A ma­gyar iro­dal­mi mo­dern­iz­mus lét­re­jöt­te kö­rü­li iro­da­lom­tör­té­ne­ti kon­szen­zust ma sincs ér­tel­me re­vi­de­ál­ni vagy akár csak meg­boly­gat­ni. Mi­nél tá­vo­labb ke­rü­lünk idő­ben az em­lí­tett kor­szak­tól, an­nál tisz­táb­ban lát­ni Ady 1906-os ver­ses­kö­tet­ének és az Ig­no­tus, Osvát Er­nő, Fe­nyő Mik­sa ál­tal szer­kesz­tett Nyu­gat kor­sza­kos je­len­tő­sé­gét. Ám a ma­gyar írók egy ré­szé­nek el­tá­vo­lo­dá­sa a 19. szá­zad má­so­dik fe­lé­nek Gyu­lai Pál ál­tal ébe­ren őr­zött né­pi-nem­ze­ti ká­non­já­tól már év­ti­ze­dek­kel ko­ráb­ban el­kez­dő­dött. In­kább a kis­pró­zá­ban, mint a lí­rá­ban vagy a re­gény­ben, de, ha las­sab­ban és ke­vés­bé ész­re­ve­he­tő­en, ez utób­bi ket­tő­ben is. És a Nyu­gat­nak is vol­tak előz­mé­nyei, fő­ként a szi­go­rú és már az éle­té­ben le­gen­dá­vá lett Osvát Er­nő ko­ráb­bi fo­lyó­irat-kez­de­mé­nye­zé­se, a Fi­gye­lő, min­de­nek­előtt azon­ban a Hét cí­mű fo­lyó­irat. Ma is ma­ra­dék­ta­la­nul egyet le­het ér­te­ni Szerb An­tal meg­ál­la­pí­tá­sá­val, mi­sze­rint: „A pol­gá­ri iro­da­lom tör­té­ne­té­ben ta­lán az el­ső dá­tum 1890, a Hét meg­je­le­né­se. A Hét ké­pes szép­iro­dal­mi he­ti­lap volt, szer­kesz­tő­je Kiss Jó­zsef, kö­zép­sze­rű epi­gon köl­tő, de olyan szer­kesz­tői te­het­ség, akit csak az egy Osvát Er­nő múlt felül. Lap­ja rö­vi­de­sen or­gá­nu­ma lett mind­azok­nak, akik­ben az új pol­gá­ri szel­lem iro­dal­mi for­mát öl­tött, de hor­doz­ta a ré­geb­bi nem­ze­dék kri­ti­ku­sabb el­mé­it is.”1
Ady End­re fel­lé­pé­se, a Nyu­gat el­in­dí­tá­sa és a fo­lyó­irat kö­ré szer­ve­ző­dő fi­a­tal író­nem­ze­dék oly ra­di­ká­li­san raj­zol­ta át a ma­gyar iro­da­lom tér­kép­ét, hogy a hoz­zá­juk ve­ze­tő mo­der­nis­ta kez­de­mé­nyek ha­ma­ro­san fe­le­dés­be me­rül­tek, s bár iro­dal­mi „re­ha­bi­li­tá­ci­ó­juk­ra” a leg­utób­bi száz esz­ten­dő­ben több­ször is tör­tént kí­sér­let, még a mű­velt ol­va­só­kö­zön­ség is in­kább ku­ri­ó­zum­ként tart­ja szá­mon őket, je­len­tő­sé­gü­ket to­vább­ra is né­mi­képp alá­be­csül­ve. En­nek több oka is van. Egy­részt az, hogy a Nyu­gat­nak és el­ső nem­ze­dé­ké­nek rop­pant ár­nyé­ka bo­rul rá­juk. Más­részt a nyu­ga­to­so­kat meg­elő­ző premodern nem­ze­dék írói kö­zül egyik sem te­rem­tett nagy élet­mű­vet. Ezek az al­ko­tók vagy ko­rán meg­hal­tak, vagy élet­mű­vük más ok­ból ma­radt tor­zó­ban. Lí­ri­ku­sa­ik adó­sak ma­rad­tak az Ad­yé­hoz, Ba­bit­sé­hoz, Kosz­to­lá­nyi­é­hoz mér­he­tő nyel­vi-sti­lá­ris for­ra­da­lom­mal. Mel­lő­zött­sé­gük egyik ma­gya­rá­za­ta le­het az is, hogy epi­ku­sa­ik – egy-két rit­ka ki­vé­tel­től el­te­kint­ve, ami­ről még lesz szó a ké­sőb­bi­ek­ben – a kis­pró­zai for­má­kat kul­ti­vál­ták, a re­gén­­nyel szem­ben a no­vel­lát, már­pe­dig a szak­ma is, az ol­va­só­kö­zön­ség is mind a mai na­pig az epi­kus tel­je­sít­mé­nyét a re­gén­­nyel mé­ri (mi több: a „nagy­re­gén­­nyel”). Ez­zel a szem­lé­let­tel le­het, sőt ta­lán kell is vi­tat­koz­ni, vál­toz­tat­ni raj­ta azon­ban na­gyon ne­héz.
A vál­tás te­hát a nyu­ga­tos mo­der­nis­ták és a 19. szá­zad utol­só har­ma­dá­nak iro­dal­ma kö­zött bár mar­káns, még­sem an­­nyi­ra éles, ami­lyen­nek ta­lán el­ső lá­tás­ra tűn­het. Rá­adá­sul a 19. szá­zad má­so­dik fe­lé­nek né­pi-nem­ze­ti vagy re­a­lis­ta iro­dal­má­ban is föl­lel­he­tünk olyan mű­ve­ket, ame­lyek töb­bé-ke­vés­bé a mo­dern­iz­mus irá­nyá­ban ha­lad­ják meg az ép­pen ál­ta­luk is te­rem­tett ká­nont és iro­dal­mi nor­má­kat. A „mo­dern” Ba­bits nem vé­let­le­nül ra­jon­gott a „kon­zer­va­tív” Arany Já­nos idős­ko­ri köl­té­sze­té­ért, s Mik­száth Kál­mán Új Zrínyiásza is szá­mot tart­ha­tott vol­na a mo­der­nis­ták meg­be­csü­lé­sé­re. Mind­ez­zel ter­mé­sze­te­sen nem azt aka­rom ál­lí­ta­ni, hogy Arany és Mik­száth bár­mi­lyen ér­te­lem­ben is a nyu­ga­to­sok elő­fu­tá­ra lett vol­na, csu­pán a kor­ra, a 19. szá­zad vé­gé­re és a 20. szá­zad ele­jé­re vo­nat­ko­zó, a má­ból néz­ve túl­sá­go­san is fe­hé­ren-fe­ke­tén lá­tott ké­pet sze­ret­ném né­mi­képp ár­nyal­ni.
A ma­gyar iro­dal­mi mo­dern­iz­mus nem köl­tők, nem is re­gény­írók, ha­nem no­vel­lis­ták mű­he­lyé­ben szü­le­tett meg a 19. szá­zad utol­só két év­ti­zed­ében. A nyu­ga­to­sok fel­lé­pé­sét meg­elő­ző ne­gyed év­szá­zad rep­re­zen­ta­tív mű­fa­ja a no­vel­la, amely fel­vál­tot­ta a ter­jen­gős, la­za kom­po­zí­ci­ó­jú, né­mi­képp alak­ta­lan be­szélyt. „A vál­tás úgy kö­vet­ke­zett be a ma­gyar rö­vid­pró­zá­ban, hogy a mai el­be­szé­lés, kis­re­gény ter­je­del­mét és las­sú epi­kai me­ne­tét kö­ve­tő ro­man­ti­kus be­szély olyan fo­kú re­duk­ci­ó­nak volt alá­vet­ve, mely­nek foly­tán meg­rö­vi­dült, il­let­ve a szűk­sza­vúbb, zár­tabb no­vel­la szer­ke­ze­te ál­tal meg is semmisült.”2 A ma­gyar no­vel­la Mik­száth Kál­mán és Petelei Ist­ván tol­lán szü­le­tett meg az anek­do­ta és a rajz (sketch) ös­­sze­vo­ná­sá­val és mű­fa­ji le­he­tő­sé­ge­i­nek to­vább­fej­lesz­té­sé­vel a lé­lek­tan vagy a ref­le­xió irá­nyá­ba. „A kül­ső tör­té­nés egy­ben bel­ső tör­té­né­sek ki­ve­tü­lé­se, kül­ső­vé, ese­mény­for­má­jú­vá tett él­mé­nyek ki­fe­je­zé­se is. […] A for­ma adott­sá­ga az ér­zé­ki tar­ta­lom­nak tör­té­nés­be, kül­ső ese­mény­be va­ló transz­po­ná­lá­sa, mi­köz­ben az át­té­tel nyom­ta­lan s a meg­nyi­lat­ko­zás fe­gyel­me­zet­ten tár­gyi­as ma­rad” – ír­ja Thomka Beáta.3 Mik­száth és Petelei a ma­gyar no­vel­la út­já­nak két­fé­le, el­té­rő le­he­tő­sé­gét ala­poz­zák meg: az előb­bi az anek­do­ti­kus, po­én­ra ki­he­gye­zett, sze­mé­lye­sebb tí­pu­sú no­vel­lá­ét, az utób­bi a szi­ká­rabb, a lé­lek tu­dat­alat­ti ré­te­ge­i­be is el­me­rész­ke­dő, a tra­gi­kum­ra ori­en­tált, sze­mély­te­le­nebb tí­pu­sá­ét. No­ha a mik­szá­thi no­vel­lá­nak szá­mos kö­ve­tő­je (sőt epi­gon­ja) tá­madt a 20. szá­zad fo­lya­mán, nem két­sé­ges, hogy a Mik­száth­nál jó­val ke­vés­bé is­mert Petelei novellisztikája bi­zo­nyult a ké­sőb­bi­ek­ben ter­mé­ke­nyebb­nek és kor­sze­rűbb­nek is.
Gyu­lai és a nép­nem­ze­ti is­ko­la ré­szé­ről nem fo­gad­ta ová­ció a no­vel­lis­tá­kat. Le­be­csül­ték a mű­fajt, a be­szély el­kor­cso­su­lá­sát lát­ták ben­ne. Nem is­mer­ték föl, hogy a tö­mör­ség­re, fe­gyel­me­zett­ség­re kény­sze­rí­tő mű­faj nem pusz­ta re­duk­ci­ó­ja a re­gény­nek, ha­nem a lé­lek- és a sors­áb­rá­zo­lás előtt ha­tal­mas táv­la­to­kat nyit meg. A mű­faj­nak ezek­kel a le­he­tő­sé­ge­i­vel leg­jobb mű­ve­ik­ben tud­tak is él­ni a 19. szá­zad vé­gé­nek ma­gyar no­vel­lis­tái. Ezért tör­tén­he­tett meg, hogy a 20. szá­zad so­rán tetszhalottukból új­ra és új­ra fel­tá­mad­tak, s szin­te min­den ge­ne­rá­ció új­ra fel­fe­dez­te őket.
Petelei Ist­ván (1852–1910). No­ha a nagy­kö­zön­ség alig is­me­ri, a mo­dern ma­gyar kis­pró­za út­tö­rő­jé­nek te­kint­het­jük. Akár­csak Kom­já­thy Je­nő, ő is a bu­da­pes­ti iro­dal­mi köz­pont­tól tá­vol élt, Ma­ros­vá­sár­he­lyen (ahol szü­le­tett) és Ko­lozs­várt. If­jú ko­rá­ban nép­raj­zi ku­ta­tá­so­kat vég­zett, s az ak­kor és ott szer­zett folk­lo­risz­ti­kus for­rás­anyag (fő­ként me­sék és nép­bal­la­dák) je­len­tős mér­ték­ben meg­ha­tá­roz­ták szép­írói be­széd­mód­já­nak ka­rak­te­rét, an­nak erő­tel­jes, balladisztikus drá­ma­i­sá­gát. En­nek el­le­né­re mű­ve­i­nek sem­mi kö­ze az iro­dal­mi né­pi­es­ség­hez, amint­hogy, egyes iro­da­lom­tör­té­né­szek vé­le­ke­dé­sé­vel szem­ben, regionalistának sem te­kint­he­tő, mint kor­tár­sai kö­zül Tö­mör­kény Ist­ván vagy egyes mű­ve­i­ben Mik­száth Kál­mán. A 19. szá­zad orosz iro­dal­ma ha­tott rá, fő­ként Turgenyev, de mint az újabb iro­da­lom­tör­té­ne­ti ku­ta­tá­sok­ból ki­de­rül, Go­gol és Cse­hov is.4
Schöpflin Ala­dár így em­lé­ke­zik meg Peteleiről a Nyu­gat­ban kö­zölt bú­csúz­ta­tó­já­ban: „Foj­tott, ne­héz itt a le­ve­gő, s időn­ként he­ves vil­lá­mok fut­ká­roz­nak ke­resz­tül-ka­sul ben­ne: a so­ha el nem fojt­ha­tó em­be­ri szen­ve­dé­lyek vil­la­ná­sai. S ezek a szen­ve­dé­lyek is fojt­va lap­pan­ga­nak, amíg egy­szer­re olyan fe­szült­ség tá­mad, hogy a ma­guk ener­gi­á­já­nál fog­va tra­gé­di­ák­ba lob­ban­nak, hir­te­len, egy pil­la­nat alatt.”5
Már eb­ből a jel­lem­zés­ből is ki­tű­nik, hogy té­má­it Petelei Ist­ván a lé­lek­tan fe­lé mé­lyí­ti, hogy „no­vel­lá­i­ban a kül­ső tör­té­nés­ről mind­in­kább a bel­ső tör­té­nés­re esik a hang­súly, az ese­mé­nye­ket a hő­sök lel­ké­ben ját­szat­ja le”.6 Te­szi mind­ezt egy olyan kor­ban, ami­kor Jó­kai és Mik­száth nyo­mán a fel­szí­nes anekdotizmus vagy job­bik eset­ben az ízes, de szin­tén nem túl mély­re ásó regionalizmus di­va­to­zik a kis­pró­zá­ban is. Petelei sok­kal in­kább Ke­mény Zsig­mond utó­da, mint Jó­ka­ié. És nem csak kö­zös er­dé­lyi gyö­ke­re­ik okán. Mind­ket­te­jük vi­lág­ké­pe erő­sen de­ter­mi­nis­ta, mind­ket­ten vég­zet­drá­má­nak lát­ják az em­be­ri sor­sot, s pes­­szi­miz­mu­suk ren­dít­he­tet­len, mind­ket­te­jük pró­zá­it rög­esz­més, esze­lős, vesz­tük­be ro­ha­nó fi­gu­rák né­pe­sí­tik be. Bár tör­té­nel­mi té­mák­hoz nem nyúl, Petelei azt ír­ja meg no­vel­lák­ban, amit Ke­mény re­gé­nyek­ben. Leg­föl­jebb iro­ni­ku­sab­ban, ám­bár epi­kai vi­lá­gá­nak ko­mor­sá­gán ez az iró­nia vaj­mi ke­ve­set eny­hít, sőt azt gyak­ran még Ke­mé­nyé­nél is kí­mé­let­le­neb­bé te­szi.
Petelei no­vel­lá­i­nak alap­hang­ja tra­gi­kus vagy tra­gi­ko­mi­kus. Bog­nár Gyu­ri, az öreg, be­csü­le­tes cse­léd, meg­men­ti az ura­ság kis­fi­á­nak éle­tét, s ezért száz ko­ro­na ju­ta­lom üti a mar­kát. Fe­le­sé­gé­vel el is dön­tik, hogy a pén­zen te­he­net vesz­nek, ám Bog­dán Gyu­ri még az­nap el­ve­ri az ös­­szes pénzt a kocs­má­ban. Fe­le­sé­ge el­hagy­ja, ő pe­dig úgy ér­zi, oda az egész éle­tén át őr­zött be­csü­le­te, sze­mét em­ber lett, s fel­akaszt­ja ma­gát (A ju­ta­lom). Két pa­raszt­le­gény, Sa­nyi és Mar­ci ver­seng a szép Esz­ti ke­zé­ért. Esz­ti Sa­nyi je­gye­se, hű­sé­ges is a vő­le­gény­éhez, ám Mar­ci go­nosz cselt eszel ki, hogy örök­re ma­gá­hoz fűz­ze a lányt. De tet­te vis­­szá­já­ra for­dul. A hír­be ho­zott lány be­le­öli ma­gát a fo­lyó­ba, Sa­nyi pe­dig el­in­dul, hogy meg­öl­je ve­tély­tár­sát (Pa­raszt­szé­gyen). A mé­szá­ros Jánosiék gyer­mek­te­len há­zas­pár. Az as­­szony be­te­ge­sen tisz­ta­ság­má­ni­ás, és pa­pucs alatt tart­ja fér­jét. Egy nap a fér­fi – lé­lek­ben ret­teg­ve, de hát jó em­ber ő – ár­va gye­re­ket hoz a ház­hoz. A gye­re­ket az as­­szony, bár csöp­pet sem örül a jö­ve­vény­nek, vé­gül is be­fo­gad­ja. Ami­kor egy­szer a pad­lás­ról meg­lát­ja, hogy a kis­lány a pisz­kos ci­pő­jé­vel át­fut a fé­nyes­re si­kált gan­gon a ha­za­ér­ke­ző Já­no­si elé, ék­te­len ha­rag­ra ger­jed, de le­fe­lé in­dul­ván, el­vé­ti a lét­ra fo­kát, le­zu­han és meg­hal. Já­no­si meg­tilt­ja a cse­léd­nek, hogy fel­si­kál­ja a gan­got, egy ko­szos var­jút is beereszt a ház­ba, s vég­re nem a pin­ce­gá­dor­ban, ha­nem a szo­bá­ban gyújt rá pi­pá­já­ra (A tisz­ta ház). Ár­va Lottinak egy te­nyér­jós ci­gány­as­­szony gaz­dag vő­le­gényt jó­sol, pénzt és jó­lé­tet, „csak­hogy ár­kok van­nak ad­dig”. Lotti egy De­zső Ba­lázs ne­vű csa­po­dár szok­nya­va­dász­ban vé­li meg­ta­lál­ni az iga­zit, aki le is csap a lány­ra, mert hi­szen „hol lá­tott em­ber olyan ku­tyát, ame­lyik fel ne kap­jon egy da­rab akár­mi­lyen so­vány pe­cse­nyét, ha elé­je dob­ják”. Az­tán per­sze fa­kép­nél hagy­ja Lottit, meg­nő­sül, Lotti pe­dig tü­rel­me­sen vár De­zső Ba­lázs­ra, ta­lán va­la­mi cso­dá­ban re­mény­ked­ve. S úgy tű­nik, a cso­da meg is esik. Meg­hal De­zső Ba­lázs fe­le­sé­ge, s a vén gaz­em­ber, aki tud­ja, hogy a meg­csú­nyult, meg­vé­nült Lotti még min­dig sze­rel­mes be­lé, el­in­dul Lottihoz, hogy meg­kér­je a ke­zét. Nem ko­mo­lyan per­sze, csak úgy, a hecc ked­vé­ért. Lotti azon­ban ko­mo­lyan ve­szi aján­la­tát, s örö­mé­ben meg­ha­sad a szí­ve. „A bút, bá­na­tot csak el­bír­ta, az örö­met nem. Nem is­mer­te ad­dig.” (Ár­va Lotti.) Meg­hal a jám­bor, egy­ügyű Édes Ger­gely, nagy te­me­tést ren­dez­nek ne­ki. So­kan el­jön­nek öz­ve­gyé­hez rész­vé­tü­ket nyil­vá­ní­ta­ni. Ke­vés a szék, a szom­szé­dok­tól is kell ho­zat­ni. Ami­kor az em­be­rek szét­szé­led­nek, a mé­zes­má­zos szom­széd­as­­szony meg­üze­ni az öz­vegy­nek, hogy egy szék­kel ke­ve­seb­bet kül­dött vis­­sza. A két as­­szony kö­zött ki­tör a há­bo­rú­ság, s még ki sem hűlt a jám­bor Édes Ger­gely tes­te, az öz­vegy el­ha­tá­roz­za, hogy ös­­sze­áll a bol­tos­sal, Ke­se­rű úr­ral. „Így han­tol­ták be má­sod­szor és vég­kép­pen Édes Ger­gelyt.” (A szé­kek.)
Petelei ter­je­del­me­sebb el­be­szé­lé­sei kö­zül A fü­le­mü­le és a Lob­ba­nás az al­ko­nyat­ban emel­he­tő ki. Ez utób­bi az író­nak alig­ha­nem „leg­oro­szo­sabb” no­vel­lá­ja. Las­súbb a tem­pó­ja, a narráció ke­vés­bé balladisztikus, s iró­ni­á­ja is vis­­sza­fo­got­tabb. Egy er­dé­lyi vá­ros­ba két ti­tok­za­tos nő ér­ke­zik, anya és lá­nya, aki még csak ti­zen­hat éves, de na­gyon szép. Az as­­szony öz­vegy, az el­be­szé­lés fo­lya­mán fény de­rül rá, hogy va­la­ha itt szol­gált a fér­je ka­to­nai ló­dok­tor­ként. A szép lány fel­kel­ti az öre­ge­dő, nő­bo­lond Drugán Mi­hály fi­gyel­mét, de a fi­a­tal ka­to­na­tiszt Po­gány Vin­cé­ét is, aki ko­ráb­ban az anya sze­re­tő­je volt. S van itt még egy ti­tok­za­tos gróf is, fe­nye­ge­tő­en a hát­tér­ben. Drugán sze­rel­mes lesz a lány­ba, s ahogy a no­vel­la cí­me is sej­te­ti, ez éle­te utol­só „lob­ba­ná­sa”. De a lány nem lesz az övé, Drugán túl so­ká­ig ha­bo­zik, a lányt pe­dig, jó pén­zért, el­ad­ja az any­ja a gróf­nak. Drugán Mi­hály a Ma­ros­ba öli ma­gát.
Petelei eb­ben a no­vel­lá­ban sem he­lyez­ke­dik a min­den­tu­dó el­be­szé­lő po­zí­ci­ó­já­ba. In­kább sej­tet, mint ma­gya­ráz, a tör­té­net s a sze­rep­lők múlt­ja fo­ko­za­to­san bon­ta­ko­zik ki, epi­zód­ról epi­zód­ra. Petelei nagy gon­dot for­dít az at­mosz­fe­ri­kus ele­mek­re, s a je­le­ne­te­ket is plasz­ti­ku­san dol­goz­za ki.
No­vel­lá­i­val kap­cso­lat­ban né­há­nyan, így Schöpflin Ala­dár is, fel­rót­ták Peteleinek, hogy kes­keny szegmenst mu­tat­nak meg a va­ló­ság­ból. Ez a ki­fo­gás ma már ne­he­zen tart­ha­tó. Mert igaz ugyan, hogy Petelei írói vi­lá­ga nem túl ex­ten­zív, ám a lát­szó­la­gos kül­ső sze­gény­sé­gért bő­sé­ge­sen kár­pó­tol bel­ső mély­sé­gé­vel, ku­ta­ko­dá­sá­val a lé­lek sö­tét zu­ga­i­ban. A no­vel­lái balladisztikusságát fo­ko­zó ki­ha­gyá­sos narrációjával pe­dig olyan mo­dern elbeszéléstechnikát ho­no­sí­tott meg a ma­gyar iro­da­lom­ban, amely majd a 20. szá­zad­ban, Mó­ricz, Kosz­to­lá­nyi és má­sok kis­pró­zá­já­ban érik be vég­képp.
Gozsdu Elek (1849–1919). ő az el­ső azok­nak a ma­gyar írók­nak a so­rá­ban, akik bár na­gyon ke­vés mű­vet hagy­tak ránk, élet­mű­vü­ket még­sem le­het je­len­ték­te­len­nek te­kin­te­ni. Akár­csak Peteleinek, Gozsdunak is a no­vel­la volt a fő mű­fa­ja, bár ő a re­gén­­nyel is meg­pró­bál­ko­zott. El­ső re­gé­nye, Az arany­ha­jú as­­szony (1880) gyön­ge mű, bár a ko­ra­be­li kri­ti­ku­sok hoz­zá­tet­ték, hogy te­het­sé­ges em­ber ír­ta. Má­so­dik re­gé­nye, a Köd (1882) jó­val éret­tebb, mű­vé­szi­leg le­tisz­tul­tabb al­ko­tás, a Jókai–Kemény-nemzedék utá­ni re­gény­írás – s egy­ál­ta­lán: a mo­dern ma­gyar re­gény – egyik fon­tos ál­lo­má­sa. Gozsdu Ele­ket meg­be­csült író­vá a Tantalus (1886) cí­mű no­vel­lás­kö­te­te tet­te, ame­lyet a kri­ti­ku­sok a ma­gyar iro­da­lom mind ez ide­ig egyik leg­egy­sé­ge­sebb no­vel­lás­kö­te­te­ként em­le­get­nek. A Tantalust kö­ve­tő­en Gozsdu Elek pá­lyá­ja vá­rat­la­nul fél­be­sza­kadt. Pol­gá­ri hi­va­tá­sá­nak (ügyész volt kü­lön­bö­ző dél-ma­gyar­or­szá­gi vá­ro­sok­ban) több időt szen­telt, mint az írás­nak. Éven­te meg­írt egy-egy no­vel­lát. Ezek kö­zül csak né­hány éri el a Tantalus no­vel­lá­i­nak szín­vo­na­lát. Ha­lá­la­kor Gozsdu Elek, aki egyéb­ként sem tar­to­zott a nagy­kö­zön­ség ked­ven­cei kö­zé, lé­nye­gé­ben el­fe­le­dett író­nak szá­mí­tott. Gozsdu jó­val in­tel­lek­tu­á­li­sabb író, mint bár­ki a kor­tár­sai kö­zül. Na­gyon mű­velt volt, sza­bad­kő­mű­ves és a dar­wi­niz­mus ren­dít­he­tet­len hí­ve. A dar­wi­nis­ta szem­lé­let nem­csak át­jár­ja no­vel­lái egy ré­szét, ha­nem ket­tő­ben tematizálódik is (Egy fa­lu­si mi­zant­róp; Egy né­ma apos­tol). Pakaszky Pál, az előb­bi és Já­vor Bá­lint, az utób­bi no­vel­la fő­sze­rep­lő­je a ma­guk dar­wi­nis­ta, ter­mé­szet­tu­do­má­nyos szem­lé­le­tük­kel ma­guk­ra ma­rad­nak a nagy ma­gyar pro­vin­ci­án, s még jó, ha csak ma­guk­ra ma­rad­nak, s nem uszít­ják ma­guk­ra a vár­me­gyei ura­kat, mint egy va­dá­sza­ton Pakaszky Pál egy csa­pat dü­hös var­jút, mi­u­tán, pech­jé­re, ép­pen a var­jú­ki­rályt lőt­te le. Já­vor Bá­lint pe­dig egy va­dász­ka­land­ját me­sél­ve így el­mél­ke­dik: „Nem a faj­fenn­tar­tás ősi ösz­tö­ne-e az, amely a fé­lénk őz­anya és az er­köl­csö­sen ne­velt em­ber­anya cse­lek­mé­nyét kor­má­nyoz­za?” Já­vor Bá­lint a meg­szál­lott­ság és em­ber­te­len­ség ha­tá­rát sú­ro­ló­an dar­wi­nis­ta és ate­is­ta, s ké­sőbb ez okoz­za csa­lá­di vég­ze­tét is. Ami­kor kis­gye­re­ke szü­le­tik, meg­tilt­ja a fe­le­sé­gé­nek, hogy a gye­re­ket meg­ke­resz­tel­jék, mi­re az as­­szony egy na­pon, a gye­re­ket ma­gá­val vive, meg­szö­kik tő­le, s ezt a rö­vid üze­ne­tet hagy­ja hát­ra: „Ha­zud­ni nem tu­dok. Nem sze­ret­lek. A gye­rek em­ber lesz, de lesz ben­ne Is­ten!”
Sze­mé­re ve­tet­ték Gozsdunak, hogy hő­sei nem iga­zán cse­lek­vő em­be­rek, in­kább kon­temp­lá­lók, sőt oly­kor ener­vál­tak. Ez utób­bi­ra jó pél­da le­het Kanuth Ist­ván gróf, aki az író két no­vel­lá­já­ban is fel­buk­kan (Nir­vá­na; Spleen), az utób­bi­ban már egyet­len fő­sze­rep­lő­ként. Kanuth há­zas­ság­tö­rés­ből szü­le­tett gyer­mek, s ez meg­le­he­tő­sen hű­vös­sé te­szi vi­szo­nyát any­já­val. Any­ja ki­csa­pon­gó, kön­­nyel­mű, lé­ha nő volt, de az öreg­ség kü­szö­bén „meg­tér”, mé­lyen val­lá­sos lesz, s ré­mül­ten hall­ja, hogy Bu­da­pes­ten élő fia ugyan­azt a lé­ha, fe­le­lőt­len, köl­te­ke­ző éle­tet éli, amit ő is fi­a­tal­ko­rá­ban. A fi­út nem tud­ja rá­ven­ni, hogy sza­kít­son üres élet­for­má­já­val, vi­szont egy pil­la­nat­ra a fi­ú­ban föl­éb­red a sze­re­tet ér­zé­se any­ja iránt. Et­től az ér­zés­től azon­ban a kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban már ré­mül­ten me­ne­kül. Ez tör­té­nik a Nir­vá­ná­ban. A Spleen­ben ugyan­ezt a Kanuth Ist­vánt már tel­je­sen ki­égett, élet­unt fi­a­tal­em­ber­ként lát­juk vi­szont, aki vé­gül, mi­vel sem­mi célt, sem­mi tar­tal­mat nem ta­lál az élet­ben, ön­gyil­kos lesz. A Spleent akár af­fé­le ko­rai eg­zisz­ten­cia­lis­ta no­vel­lá­nak is ne­vez­het­nénk, hő­sét pe­dig a min­den­től el­ide­ge­ne­dett mo­dern sze­mé­lyi­ség el­ső fel­buk­ka­ná­sá­nak a ma­gyar iro­da­lom­ban.
Egyes bí­rá­lói sze­rint Gozsdu fi­gu­rái nem is iga­zán ma­gya­rok, csu­pán a ne­vük­ben azok. Ez megint csak igaz­ta­lan ál­lí­tás, de leg­alább­is som­más vé­le­mény. A Ne­mes rozs­da, az Ét­len far­kas, az Ultima ratio és több más no­vel­la sze­rep­lői na­gyon is ma­gu­kon vi­se­lik a ko­ra­be­li vi­dé­ki és bu­da­pes­ti élet ti­pi­kus fi­gu­rá­i­nak sze­mé­lyi­ség­je­gye­it. Más­fe­lől per­sze az is igaz, hogy Gozsdu egyik leg­jobb ké­sei no­vel­lá­ja, a Mea culpa in­du­la­tos, za­bo­láz­ha­tat­lan ter­mé­sze­tű fő­hős­ének, Ke­le­men Pé­ter mér­nök­nek több kö­ze van Dimitrij Karamazovhoz, mint, mond­juk, Berend Iván­hoz. Ez a dú­vad fér­fi fél­holt­ra ver egy orv­va­dászt, majd a bör­tön­ben ad­dig pro­vo­kál­ja a fog­ház­fel­ügye­lőt, amíg az ugyan­úgy fél­holt­ra ve­ri-rug­dos­sa a mér­nö­köt. Ek­kor de­rül ki azon­ban, hogy a mér­nök épp ezt akar­ta. Bűn­hő­dés­kép­pen ugyan­azo­kat a fáj­dal­ma­kat vi­sel­ni el, me­lye­ket az ő sze­ren­csét­len ál­do­za­ta.
Gozsdu Elek, bár az iro­da­lom­tör­té­né­szek gyak­ran em­le­ge­tik pár­ban őket, egé­szen más írói stra­té­gi­át kö­vet, mint Petelei Ist­ván. Szá­má­ra, az olyan ki­vé­tel­től el­te­kint­ve, mint a Mea culpa, nem a kül­ső cse­lek­mény a fon­tos, ha­nem a tör­té­net­ből ki­bont­ha­tó sors-, lé­lek- vagy vi­lág­ma­gya­rá­zat. Gozsdu „a szer­kesz­tés­nek tu­da­to­sabb mű­vé­sze, a pszi­cho­ló­gi­á­nak biz­to­sabb ke­ze­lő­je, mint leg­több kortársa”.7 Po­é­ti­ká­já­ban a mo­no­lóg­nak és az elem­zés­nek jut ki­emelt hely. Sok no­vel­lá­ja épül ar­ra a na­gyon egy­sze­rű szer­ke­ze­ti fo­gás­ra, mely­ben az író mint­egy meg­hall­gat­ja va­la­me­lyik is­me­rő­se val­lo­má­sát, vagy aka­rat­la­nul ki­hall­gat­ja má­sok pár­be­széd­ét. A hő­sök mo­no­lóg­ja ön­val­lo­más, en­nek elem­zé­sét pe­dig ők ma­guk vég­zik el, s nem az író, aki szenv­te­le­nül meg­hú­zó­dik a hát­tér­ben. Rit­kán kom­men­tál, több­nyi­re in­kább csak pas­­szí­van van je­len, ám en­­nyi is elég ah­hoz, hogy a val­lo­más­te­vő hő­sök szö­ve­gé­hez bi­zo­nyos fo­kú tá­vol­sá­got te­remt­sen. Sok eset­ben ép­pen en­nek az ob­jek­ti­vá­ci­ó­nak vagy az írói el­len­pon­to­zás­nak (Ultima ratio) kö­szön­he­tő, hogy a no­vel­lák nem ra­gad­nak be­le tör­té­ne­tük egy­sze­ri­sé­gé­be.
Az ön­val­lo­más­ok és azok elem­zé­se mel­lett Gozsdu nagy gon­dot for­dít az at­mosz­fe­ri­kus táj­le­írás­ok­ra is. Ez is, ha úgy tet­szik, „oro­szos” a mű­ve­i­ben. „Ko­csin utaz­tam X-ról Y-ra. Ár­nyék­ta­lan pusz­tán ke­resz­tül ve­ze­tett az út. Bá­rány­fel­hős ég fe­let­tünk, ho­mok­ten­ger alat­tunk, amely­ben a ko­csi­ke­rék zi­zeg­ve for­gott. A so­vány ro­zsok már le vol­tak arat­va; itt-ott zöl­dült még egy-egy vé­kony, hos­­szú hol­don a zab.” Az Egy né­ma apos­tol kez­dő­dik így, de más no­vel­lák­ra is jel­lem­ző az ilyen las­sú, le­író fel­ve­ze­tés. Balladisztikus ho­mály­ról, ki­ha­gyá­sos tech­ni­ká­ról Gozsdu pró­zá­já­ban szó sem le­het. Az ő no­vel­lái jó­val las­súbb tem­pó­ban ha­lad­nak elő­re, mint Peteleiéi, s a tem­pót az elem­ző ok­fej­té­sek még to­vább las­sít­ják.
Mind­ezek el­mond­ha­tók a Köd­ről is. Az at­mosz­fé­ra fon­to­sabb a cse­lek­mény­nél, amely amúgy is elég tri­vi­á­lis. A meg­öz­ve­gyült Ol­gá­ba két fér­fi sze­rel­mes: Baán Vik­tor, Ol­ga só­go­ra és a szom­széd fa­lu­ból va­ló föld­bir­to­kos, Tar Iván. Baán Vik­tor mű­velt, de jel­lem­te­len fér­fi, Tar Iván mű­ve­let­len, iszá­kos vi­dé­ki ne­mes, de alap­já­ban vé­ve be­csü­le­tes, ér­ző em­ber. Ol­ga Vik­to­ré lesz, ami­kor az is meg­öz­ve­gyül. De Vik­tort, mi­u­tán Ol­gát már meg­sze­rez­te, egy má­sik nő kez­di ér­de­kel­ni, s ve­le ha­ma­ro­san meg is csal­ja Ol­gát. Iván, ami­kor er­ről tu­do­mást sze­rez, meg­öli Vik­tort, majd ma­gá­val is vé­gez. „Kul­tu­rá­lis kü­lönb­sé­gek­ből szár­ma­zó sze­ren­csét­len sze­re­lem, ke­vés kül­ső ese­mény, bő lé­lek­ta­ni elem­zés, re­a­lis­ta el­be­szé­lő­mo­dor, a mel­lék­alak­ok­ban nagy­sze­rű meg­fi­gye­lő­kész­ség s az egész re­gé­nyen át egy­faj­ta han­gu­lat ér­zé­kel­te­té­se olyan át­gon­dolt terv­ről s olyan fej­lett írói kész­ség­ről tesz ta­nú­sá­got, mely min­den­kép­pen több fi­gyel­met ér­de­melt vol­na” – jel­lem­zi a re­gényt Lovass Gyula.8
Bródy Sán­dor (1863–1924). 1884-ben meg­je­lent no­vel­lás­kö­te­te, a Nyo­mor alap­ján a ma­gyar na­tu­ra­lis­ta pró­za aty­ja­ként tisz­te­li az utó­kor. Több no­vel­lá­ja mel­lett el­ső­sor­ban szín­pa­di mű­ve­i­vel (Da­da; A ta­ní­tó­nő) al­ko­tott ma­ra­dan­dót. „Bródy je­len­tő­sebb kez­de­mé­nye­ző, mint ki­vi­te­le­ző. Míg a Nyu­gat-nem­ze­dék föl nem lé­pett, ő volt min­den új jel­ké­pe, párt­fo­gó­ja, su­gal­ma­zó­ja” – ál­la­pít­ja meg Né­meth G. Béla.9 Hatvany La­jos pe­dig így ír ró­la a Nyu­gat­ban: „Bródy Sán­dor sok han­gú, so­kat át­fo­gó, – de ezt a so­kat amúgy Is­ten iga­zá­ból so­ha meg nem mar­ko­ló tehetség.”10 Bródy na­tu­ra­lis­tá­nak vall­ja ma­gát, de sok­szí­nű mű­vé­szi ér­zé­keny­sé­ge hol az imp­res­­szi­o­niz­mus, hol a sze­ces­­szió fe­lé so­dor­ja. Eger­ben szü­le­tett, s bár van­nak pa­raszt­no­vel­lái, el­ső­sor­ban még­is a 19. szá­zad vé­gén nagy­vá­ros­sá te­re­bé­lye­se­dő Bu­da­pest­nek az író­ja ő. A pol­gár­sá­gé, más­fe­lől azon­ban a tár­sa­da­lom pe­re­mé­re csú­szott eg­zisz­ten­ci­á­ké, haj­lék­ta­la­no­ké, pros­ti­tu­ál­ta­ké. En­nek is kö­szön­he­tő, hogy no­vel­lá­it egy­fe­lől lel­ke­se­dés, más­fe­lől fel­há­bo­ro­dás fo­gad­ta.
Zo­la nyo­mán Bródyt is a nagy­vá­ros szo­ci­á­lis konf­lik­tu­sai és az ösz­tön­élet fog­lal­koz­tat­ja. Ko­ra egyik leg­jobb új­ság­író­ja volt, el­ső kéz­ből és ala­po­san is­mer­te a pol­gá­ri vi­lág tár­sa­dal­mi és mo­rá­lis nya­va­lyá­it, kép­mu­ta­tá­sát és ci­niz­mu­sát. Eze­ket a je­len­sé­ge­ket – na­tu­ra­lis­ta prog­ram­já­hoz hí­ven – szé­pít­ge­tés nél­kül pró­bál­ta áb­rá­zol­ni. Az éle­tet a ma­ga nyers, oly­kor bru­tá­lis va­ló­sá­gá­ban. Pá­lyá­ja utol­só sza­ka­szá­tól el­te­kint­ve a zsur­na­lisz­ta és a szép­író bir­kó­zik ben­ne, s eb­ből a küz­de­lem­ből a zsur­na­lisz­ta gyak­rab­ban ke­rül ki győz­te­sen. Más­kor egy jó po­én ked­vé­ért ké­pes a leg­jobb té­má­it is fel­hí­gí­ta­ni, s a kom­po­zí­ci­ó­val is gyak­ran bá­nik ha­nya­gul. En­nek fő­leg a re­gé­nyei lát­ják ká­rát. Vagy szétesőek, vagy va­la­mi tar­tal­mat­lan, szen­ti­men­ta­liz­mus­ba haj­ló lí­ra­i­ság­ba ful­lad­nak. Az egyet­len ki­vé­tel, A nap lo­vag­ja (1902) egy tra­gi­ko­mi­kus kar­ri­er­tör­té­net, amely nem­csak fe­gyel­me­zet­ten meg­kom­po­nált mű, ha­nem ki­vá­ló sza­tí­ra is.
Bródy Sán­dor, Peteleivel és Gozsduval el­len­tét­ben, na­gyon so­kat írt, ez a ter­mé­keny­ség azon­ban nem tett jót mű­vé­szi kva­li­tá­sa­i­nak. A sok fe­le­más­ra si­ke­rült vagy kö­zép­sze­rű no­vel­la kö­zött azon­ban pá­lyá­já­nak min­den sza­ka­szá­ban ta­lá­lunk re­mek­mű­ve­ket is. Az 1890-es évek kö­ze­pén ír­ta meg pél­dá­ul, a ma­gyar iro­da­lom egyik leg­meg­ren­dí­tőbb no­vel­lá­ját, a Kaál Sa­mut. Egy ka­to­na­tiszt, mel­les­leg bá­ró, ös­­sze­tű­zés­be ke­ve­re­dik egy fa­lu­si or­vos­sal, s szol­gá­já­val, Kaál Sa­mu­val, meg­öle­ti. A fiú a bí­rák előtt nem vall fel­buj­tó­já­ra, mi­vel az meg­ígé­ri, hogy bár­mi­lyen íté­le­tet hoz is a bí­ró­ság, ő majd el­ren­de­zi az ügyet, hogy Kaál Sa­mu­nak a ha­ja szá­la se gör­bül­jön. A fiú pe­dig hisz ne­ki, még az akasz­tó­fa tö­vé­ben is, hi­szen a bá­ró úri­em­ber, az úri­em­ber pe­dig nem sze­gi meg adott sza­vát. Kaál Sa­mu na­iv és ren­dít­he­tet­len bi­zo­dal­ma fel­jebb­va­ló­ja iránt töb­bet el­árul a ket­te­jük kö­zöt­ti em­be­ri-tár­sa­dal­mi sza­ka­dék­ról, mint akár­mi­lyen rész­le­te­ző nyo­mor­na­tu­ra­liz­mus.
Bródy a pa­raszt­áb­rá­zo­lás­ban is új szem­lé­le­tet ho­zott iro­dal­munk­ba. Nem fö­lé­nyes­ke­dő, nem le­eresz­ke­dő, nem ke­dé­lyes, és tá­vol áll tő­le a pa­raszt­ság ide­a­li­zá­lá­sa. A na­tu­ra­liz­mus ob­jek­tív, szenv­te­len esz­kö­ze­i­vel áb­rá­zol­ja pa­raszt­fi­gu­rá­it, mint­egy elő­ké­szít­ve a ta­lajt Mó­ricz Zsig­mond szá­má­ra. A no­vel­lái leg­ja­va kö­zé so­rol­ha­tó Er­zsé­bet-daj­ka cik­lus­ban egy meg­esett pa­raszt­lány ti­pi­kus­nak is ne­vez­he­tő sor­sán ke­resz­tül mu­tat­ja be az el­eset­tek anya­gi és sze­xu­á­lis ki­szol­gál­ta­tott­sá­gát. A fa­lu­ról daj­ká­nak a fő­vá­ros­ba ke­rült lány szű­rét egyik pil­la­nat­ról a má­sik­ra ki­te­szi a ház as­­szo­nya, ami­kor raj­ta­kap­ja őt a fér­jé­vel, ho­lott a fér­fi kör­nyé­kez­te meg Er­zsé­be­tet, s egyéb­ként sem tör­tént kö­zöt­tük sem­mi. A lány ezen az éj­sza­kán meg­is­me­ri a má­sik Bu­da­pes­tet, az ut­ca és az éj­je­li me­ne­dék­he­lyek nyo­mo­rú­sá­gos vi­lá­gát, s mi­re el­jön a reg­gel, ön­gyil­kos lesz.
Bródy az 1918–1919-es for­ra­dal­mak bu­ká­sa után rö­vid idő­re kény­te­len emig­rál­ni. Test­ben-lé­lek­ben meg­tör­ve tér ha­za. Ezek­ben az évek­ben ír­ja Remb­randt-no­vel­lá­it, pró­zá­ja alig­ha­nem leg­le­tisz­tul­tabb és leg­ma­ra­dan­dóbb da­rab­ja­it, köz­tük a mél­tán hí­res­sé lett Remb­randt el­ad­ja holt­test­ét cí­műt. Tra­gi­ko­mi­kum, jel­ké­pes­ség és sze­mé­lyes­ség ol­vad egy­be ezek­ben a no­vel­lák­ban. Az öreg­kor­ára vég­képp ma­gá­ra ma­radt, el­sze­gé­nye­dett, ki­ta­szí­tott hol­land fes­tő alak­ja rég­óta fog­lal­koz­tat­ta Bródy Sán­dort. A mo­dern mű­vész elő­kép­ét lát­ta ben­ne, s a hú­szas évek­ben be­te­gen, meg­alá­zot­tan és ki­ta­szít­va mint­egy ma­gam­agát ve­tí­tet­te be­le a nagy fes­tő alak­já­ba. Né­meth G. Bé­la úgy lát­ja, hogy a Remb­randt el­ad­ja holt­test­ét cí­mű no­vel­lá­ban a szá­zad­vég-szá­zad­elő két nagy no­vel­la­tí­pu­sa, a drá­mai és az anek­do­tai ol­vad egybe.11
Ha­bár Bródy Sán­dor élet­mű­vé­ben sok a hul­lám­völgy, ha­tá­sa óri­á­si volt az utá­na jö­vő író­nem­ze­dék­re, az olyan nagy­sá­gok­ra is, mint Ady, Ba­bits, Mó­ricz vagy Krúdy. Bródy a ma­gyar pró­za stí­lu­sá­nak egyik leg­me­ré­szebb meg­újí­tó­ja. Ha­lá­la ti­ze­dik év­for­du­ló­ján ír­ta ró­la Ba­bits a Nyu­gat­ban: „Aki ró­la ír, a nyelv­ről kell írnia.”12 Bródy va­ló­ság- és em­ber­áb­rá­zo­lá­sa na­tu­ra­lis­ta ugyan, a stí­lu­sa azon­ban jó­val szí­ne­sebb, gaz­da­gabb és ré­teg­zet­tebb, mint a szá­raz, szenv­te­len na­tu­ra­lis­tá­ké. Bródy – na­tu­ra­liz­mus ide vagy oda – egész éle­té­ben ra­jon­gott Jó­ka­i­ért, s nyel­vé­ből nem hi­á­nyoz­nak a né­pi­es ízek sem. ő az, aki a 19. szá­zad vé­gén ra­di­ká­li­san mo­der­ni­zál­ta a ma­gyar zsur­na­lisz­ti­ka nyel­vét, s ez szép­pró­zá­já­ra sem ma­radt ha­tás nél­kül (ez itt most nem el­ma­rasz­ta­lás). Ko­rá­ban még en­nél is na­gyobb me­rész­ség­nek szá­mí­tott, hogy beemel­te a bu­da­pes­ti ar­gót az iro­da­lom nyel­vé­be, fel­pap­ri­káz­va ez­zel a nyel­vi pu­ris­tá­kat.
Bródy Sán­dor a 19–20. szá­zad for­du­ló­ján az egyik leg­nép­sze­rűbb író volt ha­zá­já­ban. Nép­sze­rű­ség­ét a Nyu­gat-nem­ze­dék szín­re­lé­pé­se kezd­te hal­vá­nyí­ta­ni, s pa­ra­dox mó­don ak­kor zu­hant mély­re, ami­kor leg­szebb no­vel­lá­it ír­ta. De, mint majd lát­ni fog­juk, nem ő az egyet­len ma­gyar író, aki­hez igaz­ság­ta­lan volt a sors.
Thury Zol­tán (1870–1906) Bródy Sán­dor mel­lett a ma­gyar na­tu­ra­lis­ta pró­za má­sik, bár Bródynál ke­vés­bé is­mert alak­ja. Mun­kás­sá­ga nem volt olyan sok­ré­tű, mint Bródyé, rö­vid­re sza­bott éle­te, saj­nos, nem tet­te le­he­tő­vé, hogy pá­lyá­ja ki­tel­je­sed­hes­sen.
Thury a tár­ca­no­vel­la mes­te­re, el­ső fi­gye­lem­re mél­tó kö­te­te is Tár­ca­no­vel­lák (1894) cím­mel je­lent meg. A ki­egye­zést kö­ve­tő év­ti­ze­dek­ben a na­pi­lap­ok szá­ma több­szö­rö­se lett a ko­ráb­bi kor­sza­ké­nál, s ez a kö­rül­mény, va­la­mint a szer­kesz­tő­sé­gek és az új­ság­ol­va­sók igé­nyei is hoz­zá­já­rul­tak a no­vel­la (s ezen be­lül a tár­ca­no­vel­la) mű­fa­já­nak fel­vi­rág­zá­sá­hoz. Thury Zol­tán tár­ca­no­vel­lá­it öt (!) kö­tet­ben ad­ta köz­re. Akár­csak Bródyt, őt is el­ső­sor­ban a szen­ve­dők ko­mor vi­lá­ga fog­lal­koz­tat­ja, a nyo­mor, a tár­sa­dal­mi el­esett­ség – sok­szor vég­le­tes, ki­éle­zett hely­ze­tek­ben. Az ő sze­gény em­be­rei azon­ban nem min­dig vi­se­lik pas­­szí­van sor­su­kat, amint azt az egyik leg­is­mer­tebb és leg­jobb no­vel­lá­já­ban, az Em­ber­ha­lál cí­mű­ben is lát­hat­juk. Eb­ben a no­vel­lá­ban a pa­rasz­tok az őket ért mél­tány­ta­lan­sá­got nem tű­rik el, fel­lá­zad­nak, és szem­be­száll­nak a ki­ve­zé­nyelt ka­to­na­ság­gal is. Ami­kor a ka­to­na­tiszt fi­gyel­mez­te­ti az egyik pa­rasz­tot, hogy a ki­rály min­de­nütt pa­ran­csol, az így vág ne­ki vis­­sza: „Itt még az se.” A konf­lik­tus, amint az vár­ha­tó, tra­gi­kus for­du­la­tot vesz, a ka­to­na­ság sor­tűz­zel vet vé­get a zen­dü­lés­nek.
Thury Zol­tán nem olyan szí­nes egyé­ni­ség, mint Bródy, stí­lu­sa azon­ban tár­gyi­as­sá­ga mel­lett is rend­kí­vül lát­ta­tó, szen­zu­á­lis. Pró­zá­já­nak iga­zi eré­nye a drá­ma­i­sá­ga. Thury szín­pa­di mű­ve­ket is írt, s itt szer­zett ta­pasz­ta­la­ta­it nagy­sze­rű­en ka­ma­toz­tat­ja no­vel­lá­i­ban. Az Em­ber­ha­lál mes­te­ri­en meg­kom­po­nált no­vel­la. Már az ele­jén sejt­he­tő, hogy a pa­rasz­tok és a bá­ró, il­let­ve a mö­göt­te föl­so­ra­ko­zó ka­to­na­ság konf­lik­tu­sá­ból a pa­rasz­tok húz­zák majd a rö­vi­deb­bet. A no­vel­la mű­vé­szi ere­jét a cse­lek­mény elő­re­ha­la­dá­sá­nak kés­lel­te­té­se és a konf­lik­tus­nak a fo­ko­za­tos ki­éle­zé­se ad­ja. A szem­ben­ál­ló fe­lek kö­zül egyik sem akar en­ged­ni: az er­köl­csi igaz­ság a pa­rasz­to­ké, a tör­vény azon­ban a má­sik fél ol­da­lán áll. S ha a tör­vény és az er­köl­csi igaz­ság szem­be­ke­rül egy­más­sal, min­dig a tör­vény bi­zo­nyul erő­sebb­nek, mert azt erő­szak­szer­ve­ze­tek (rend­őr­ség, ka­to­na­ság) is vé­dik.
A cse­lek­mény kés­lel­te­tett ki­bon­ta­ko­zá­sa jel­lem­ző az író egy má­sik je­len­tős no­vel­lá­já­ra, A gabalyi kis káp­lár­ra is. Eb­ben egy bá­nyász­fa­lu meg­re­gu­lá­zá­sá­ra ve­zé­nyel­nek ki ka­to­ná­kat, a no­vel­lá­nak még­sem ez, ha­nem egy őr­mes­ter és egy káp­lár konf­lik­tu­sa lesz a tár­gya. A dur­va és nagy in­du­la­tú őr­mes­ter ös­­sze­zör­dül a pa­rasz­tok­kal, és meg­fu­ta­mo­dik. Meg­aláz­ta­tá­sá­ért Fer­kén, a jó­lel­kű káp­lá­ron vesz elég­té­telt. Az et­től na­pok­ra, he­tek­re lel­ki be­teg lesz, s az őr­mes­ter hi­á­ba sze­ret­ne meg­bé­kél­ni a fi­ú­val, hi­á­ba han­goz­tat­ja, hogy meg­bán­ta tet­tét, a káp­lár nem tud meg­bo­csá­ta­ni ne­ki. Az­tán egy na­pon úgy tű­nik, még­is rend­be jön­nek köz­tük a dol­gok. Ám ha­mar ki­de­rül, hogy ez csak lát­szat, el­te­re­lő ma­nő­ver. Ezen a na­pon érett meg ugyan­is Fer­ké­ben az el­ha­tá­ro­zás, hogy bos­­szút áll az őr­mes­te­ren dur­va­sá­gá­ért. Meg­öli az őr­mes­tert, és ma­gá­val is vé­gez.
Thury Zol­tán­nak azok a leg­jobb no­vel­lái, ame­lyek­ben a szo­ci­á­lis konf­lik­tu­sok mö­gött meg­lát­ja a sors­drá­má­kat is. Azok a no­vel­lák, mint A gabalyi kis káp­lár is, ame­lyek­ben a szociologikum ár­nyal­tabb lé­lek­áb­rá­zo­lás­sal pá­ro­sul.
Thury Zol­tán lá­tás­mód­ja rö­vid éle­te utol­só éve­i­ben mind sza­ti­ri­ku­sab­bá vá­lik. Ezek­ben a sza­ti­ri­kus no­vel­lák­ban sen­ki­nek és sem­mi­nek nem ke­gyel­mez, még az egyéb­ként hoz­zá oly kö­zel ál­ló kis­em­be­rek­nek sem. Az Öt­ven fo­rint; A be­csü­le­tes em­be­rek asz­tal­tár­sa­sá­ga; Az öz­vegy ja­vá­ra stb. – meg­an­­nyi „tra­gi­ko­mi­kus szatíra”.13 Thury Zol­tán élet­mű­ve is, mint an­­nyi más pá­lya­tár­sáé, tor­zó­ban ma­radt. Van azon­ban fél tu­cat vagy an­nál is több no­vel­lá­ja, ame­lyek a ma­gyar no­vel­la­iro­da­lom leg­ja­va ter­mé­sé­hez tar­toz­nak.
Papp Dá­ni­el (1865–1900). Hív­hat­nánk a bács­kai Mik­száth­nak is, bár met­sző gúny­ba haj­ló iró­ni­á­ja Go­golt is fel­idéz­he­ti ol­va­só­já­ban, ne­me­sei pe­dig Pató Pál ura­mat. A Tün­dér­lak Ma­gyar­hon­ban (1899) cí­mű no­vel­lás­kö­te­te elő­sza­vá­ban ek­kép­pen ma­gya­ráz­za „tu­do­má­nyo­san” a bács­kai em­ber iszá­kos­sá­gá­nak okát: „a bor­fo­gyasz­tás ná­lunk nem sport vagy ha­gyo­mány, ha­nem geo­ló­gi­ai tör­vény. A kút­fú­rók ugyan­is, ha le­jön­nek hoz­zánk, vi­dá­man dör­gö­lik a ke­zü­ket, s a map­pán mo­so­lyog­va mu­tat­nak nyu­gat­ra meg dél­re, a ba­ra­nyai meg a szerémi he­gyek­re, és azt mond­ják: »Tessék ezek­re a he­gyek­re néz­ni. Ami eső­víz ezek­ről le­fut, an­nak mind a bács­kai sí­kon kell ös­­sze­gyűl­nie, mert ez geo­ló­gi­ai törvény!«… Hát most ugyan­úgy mu­ta­tom én is a rá­gal­ma­zók­nak: »Tessék ezek­re a he­gyek­re néz­ni. Ami bor on­nan le­csu­rog, an­nak mind a bács­kai sí­kon kell összegyűlni.« Ez is geo­ló­gi­ai tör­vény. Mit csú­fo­lód­nak hát!”
Papp Dá­ni­el no­vel­lá­i­nak a mag­ja anek­do­ta, az eh­hez nél­kü­löz­he­tet­len po­é­nos zár­lat­tal. A zsárkováci töl­gyek cí­mű no­vel­la fő­sze­rep­lő­je, Patarics Vin­ce „szalmakomisszárus” és sem­mit­te­vő úgy el­adó­so­dik, hogy elár­ve­rez­ni ké­szül­nek min­den in­gó­sá­gát és in­gat­lan­ját. Az ár­ve­rés előt­ti na­pon azon­ban meg­ve­szik há­rom tölgy­fá­ját ár­boc­nak, pon­to­san an­­nyi pén­zért, amen­­nyi Patarics adós­sá­ga. Az­óta Zsárkovácon va­ló­sá­gos tölgy­er­dő nőtt. „Mit akar­nak a zsárkováciak a tölggyel?!… Azt akar­ják, hogy mi­ó­ta Patarics Vin­cét az ár­ve­rés­től men­tet­te meg a há­rom töl­gye, az­óta buz­gón ül­te­ti és ápol­ja a töl­gyet min­den zsárkováci ne­mes, aki csak el van adó­sod­va. Mert nem le­het tud­ni, hát­ha még egy­szer er­re jár­nak majd azok a ten­ge­ré­szek.” Egy má­sik no­vel­lá­ban Nikánor di­a­kó­nus meg­men­ti Ger­mán fő­tisz­te­len­dő be­csü­le­tét, aki épp egy ma­rok­sze­dő lán­­nyal enye­leg, s a hír­re, hogy Prokop atya és bi­zott­sá­ga ép­pen le­lep­lez­ni ké­szül őket, „ki­ug­rott a lu­gas­ból, és úgy általveté ma­gát a pa­lán­kon, mint­ha nem is archimandrita lett vol­na, ha­nem mó­kus”. Így hát Nikánor ke­ve­re­dik gya­nú­ba, ám a fő­tisz­te­len­dő sem ma­rad há­lát­lan. Két hó­nap fog­ság­ra és böj­tö­lés­re íté­li a di­a­kó­nust, ám a böj­tö­lést drá­ga hú­sok­kal és cse­me­gék­kel eny­hí­ti. Ne­gyed­szá­zad múl­va már Nikánor a kruseváci archimandrita, aki­nek el­ső dol­ga az volt, hogy a lu­gas­ból „le­bon­tot­ta a pa­lán­kot, mely az er­dő fe­lé zár­ta el a ker­tet. Mert vál­sá­gos pil­la­na­tok­ban csak nem fog a ke­rí­té­sen át mász­kál­ni egy elő­ke­lő fő­pap” (Nikánor fog­sá­ga).
Az anek­do­ti­kus ala­po­zá­sú no­vel­la ne­he­zen tű­ri a lé­lek­tan­nal va­ló bí­be­lő­dést. Papp Dá­ni­el­nek sem ke­nye­re a pszi­cho­ló­gia. An­nál in­kább a jel­lem­áb­rá­zo­lás, amely­nek mes­­sze­me­nő­en alá­ren­de­li az anek­do­ti­kus tör­té­ne­te­ket. Tu­laj­don­kép­pen ez és a ke­mé­nyen iro­ni­kus-sza­ti­ri­kus stí­lu­sa az, ami­vel túl­lép a ko­rai Mik­száth-no­vel­lák anekdotizmusán. És a lí­ra­i­ság­ba át­csa­pó el­ér­zé­ke­nyü­lés is ide­gen írói al­ka­tá­tól. „Ér­zé­ke­nyen re­a­gált a kor nyu­ga­ti stí­lus­tö­rek­vé­se­i­re – ír­ja Né­meth G. Bé­la –, ki­vált­kép­pen a szim­bo­li­kus elem gya­ko­ri mű­ve­i­ben. […] Az elő­ző nem­ze­dék két je­le­sé­nek, Mik­száth­nak és Peteleinek mű­vé­sze­tét öt­vöz­te és fej­lesz­tet­te tovább.”14
Csak ta­lál­gat­ni le­het, mer­re ve­ze­tett vol­na to­vább Papp Dá­ni­el írói út­ja, ha nem hal meg olyan fi­a­ta­lon. Ta­lán a re­gény fe­lé is, hi­szen meg­pró­bál­ko­zott ez­zel a mű­faj­jal is. A rátótiak (1898) cí­mű kis­re­gé­nyé­ből ugyan­az a si­vár bács­kai kis­vá­ros és gro­teszk, sem­mi­re­kel­lő fi­gu­rái kö­szön­nek vis­­sza, mint no­vel­lá­i­ból. A ma­gyar pro­vin­ci­á­nak ke­vés ava­tot­tabb is­me­rő­je volt ná­la, és élet­anya­ga is bő­sé­ges volt ah­hoz, hogy meg­ír­ja a ma­gyar vi­dék go­go­li­an kí­mé­let­len sza­ti­ri­kus nagy­re­gé­nyét.
Lovik Kár­oly (1874–1915). Rá va­ló­ban il­lik a köd­lo­vag meg­ne­ve­zés: ti­tok­za­tos, kü­lönc em­ber volt, hí­res lóversenyző s még hí­re­sebb ló­te­nyész­té­si szak­em­ber, aki ugyan­úgy is­mer­te Lon­dont vagy Ham­bur­got s más nyu­gat-eu­ró­pai nagy­vá­ro­so­kat, mint szü­lő­vá­ro­sát, Bu­da­pes­tet. Arisz­tok­ra­ta és pol­gá­ri kö­rök­ben egy­aránt ott­ho­no­san moz­gott, anya­gi gon­dok nem nyo­masz­tot­ták, füg­get­len író tu­dott ma­rad­ni ha­lá­lá­ig. Nem kel­lett ki­szol­gál­nia sem a hír­lap­ok, sem a kö­zön­ség igé­nye­it. Igaz, en­nek meg­fi­zet­te az árát. Köny­ve­it ke­ve­sen vá­sá­rol­ták, s a kri­ti­ku­sok is hos­­szú ide­ig mel­lőz­ték.
Lovik Kár­oly egy­aránt írt re­gé­nye­ket és no­vel­lá­kat. Re­gé­nyei ke­vés­bé faj­sú­lyo­sak, s még leg­is­mer­tebb re­gé­nyén, A ker­te­lő agár (1907) cí­műn is ér­ző­dik Mik­száth Kál­mán­nak és a kor leg­di­va­to­sabb író­já­nak, Herczeg Fe­renc­nek az ih­le­té­se. Ez az int­ri­kák­ban, mu­lat­sá­gos fél­re­ér­té­sek­ben bő­vel­ke­dő tör­té­net fe­szes, szin­te hi­bát­lan szer­ke­ze­té­nek, kön­­nyed, üde, oly­kor cse­ve­gő stí­lu­sá­nak, fa­nyar, de Mik­szát­hoz ké­pest ke­vés­bé éles dzsent­ri­kri­ti­ká­já­nak s egy happy endbe tor­kol­ló sze­rel­mi szál­nak kö­szön­he­tő­en még ak­kor is em­lé­ke­ze­tes ol­vas­mány, ha nem ér fel kor­tár­sai (Mik­száth, Amb­rus Zol­tán) leg­jobb re­gé­nye­i­nek szín­vo­na­lá­hoz.
Lovik Kár­oly sem a re­gény­ben, ha­nem a no­vel­la mű­fa­já­ban al­ko­tott ma­ra­dan­dót. A mű­faj meg­újí­tó­já­nak alig­ha ne­vez­he­tő, in­kább to­vább­fej­lesz­tő­jé­nek. Schöpflin Ala­dár, mi­u­tán meg­ál­la­pít­ja, hogy Lovik a kis zsá­ner mes­te­re, így ír ró­la a Nyu­gat­ban: „ne­ki az élet je­len­sé­ge­i­nek a han­gu­la­ta a fő­do­log, az a lí­ra, ami a dol­gok­ból és té­nyek­ből árad, amely mint va­la­mi fi­nom pá­ra, be­ta­kar­ja őket, és ép­pen ev­vel mu­tat­ja meg iga­zi vonalaikat.”15 Het­ven év­vel ké­sőbb töb­bé-ke­vés­bé ha­son­ló ál­lás­pont­ra he­lyez­ke­dik Thomka Be­á­ta is: „Irány­vé­te­lé­hez a cse­ho­vi ori­en­tá­ció áll leg­kö­ze­lebb. Cse­hov leg­hí­re­sebb no­vel­lá­i­ban nincs kul­mi­ná­ció, sem va­ló­sá­gos be­fe­je­zés: az élet ugyan­olyan ért­he­tet­le­nül és épp­oly ter­mé­sze­te­sen, nor­má­li­san fo­lyik to­vább, mint az­előtt. A no­vel­la for­ma­tör­té­ne­té­ben e fel­is­me­rés mér­he­tet­le­nül je­len­tő­sebb, mint ahogy ezt a szá­zad­előn fel­té­te­lez­het­ték vol­na prózaíróink.”16

Lovik pró­zá­it a lé­lek­ta­ni re­a­liz­mus ka­te­gó­ri­á­já­val is szo­kás mi­nő­sí­te­ni. Lovik-tanulmányában Thomka Be­á­ta er­ről így ír: „Igen gyér azon no­vel­lák szá­ma, me­lyek­ben tár­sa­dal­mi kü­lönb­sé­gek az ös­­sze­csa­pás ki­vál­tói. […] A szö­ve­gek leg­na­gyobb ré­szé­ben te­hát a lel­ki­vi­lág­ban és a sze­mé­lyi­ség­ben ját­szód­nak le az in­dí­tó hely­ze­tet ki­moz­dí­tó vál­to­zá­sok; tény­le­ges ese­mé­nyek rit­kán töl­te­nek be ilyen funk­ci­ót a szer­ke­zet­ben. A tör­té­ne­tek elő­re­moz­gá­sát nem a kül­ső, ha­nem a bel­ső sík át­for­du­lá­sai biztosítják.”17 Azok­ban a no­vel­lá­i­ban, ahol a kül­ső cse­lek­mény­nek még­is na­gyobb sze­rep jut, ott is a mo­rá­lis szem­pont­ok do­mi­nál­nak a szo­ci­á­lis szem­pont­ok fe­lett (Fe­je fö­lött hol­ló; Az igaz­ság­ról). Hő­se­it gyak­ran gyöt­ri bűn­tu­dat, mint A né­ma bűn cí­mű no­vel­la ka­to­na­tiszt­jét egy sze­ren­csét­len, a gyer­me­két épp el­ve­szí­tett te­lek­könyv­ve­ze­tő ro­vá­sá­ra el­kö­ve­tett ot­rom­ba tré­fa mi­att, vagy Mik­lóst, A vak em­ber fe­le­sé­ge cí­mű no­vel­la nar­rá­to­rát, aki már-már vis­­sza­él egy fo­gya­té­kos em­ber ki­szol­gál­ta­tott­sá­gá­val, s nem egé­szen raj­ta mú­lik, hogy al­jas ter­vét vé­gül nem vált­ja tett­re. Lovik mo­rál­kri­ti­ká­já­nak fő cél­pont­ja azon­ban a há­zas­ság in­téz­mé­nye s a ben­ne te­nyé­sző kép­mu­ta­tás (A szü­lei ház; Bá­rány­fel­hők). Ezek a kül­ső cse­lek­ményt a lé­lek- és jel­lem­áb­rá­zo­lás­sal el­mé­lyí­tő no­vel­lák a mű­faj ma­gyar tör­té­ne­té­be nem hoz­nak új tar­tal­mi vagy po­é­ti­kai ele­me­ket, s a Lovikénál idő­sebb író­nem­ze­dék tag­jai kö­zül leg­in­kább Gozsdu Elek no­vel­lá­i­val mu­tat­nak ro­kon­sá­got, még ha a reflektív elem ná­la jó­val vis­­sza­fo­got­tabb is ama­zé­nál. Ez a ro­kon­ság in­kább a meg­írás tech­ni­ká­já­ban és a nar­rá­to­ri po­zí­ci­ó­ban (az író mint pas­­szív szem- vagy fül­ta­nú van je­len) mu­tat­ko­zik meg, az el­be­szé­lő hű­vös tá­vol­ság­tar­tá­sá­ban.
A mű­faj ma­gyar tör­té­ne­te szem­pont­já­ból fon­to­sab­bak az író lá­to­má­sos és kí­sér­tet­no­vel­lái (A ha­lál ku­tyá­ja; Ár­nyék­tánc; Rut, a sza­bó stb.) Ben­nük a „fikcionális és a nem fikcionális el­be­szé­lés­ele­mek úgy in­teg­rá­lód­nak mű­vé­szi nar­ra­tív szer­ke­zet­be, hogy az el­be­szé­lő egyen­ran­gú­vá te­szi a tény­sze­rű és a fan­tasz­ti­kus motívumokat”.18 A kül­ső cse­lek­mény el­sor­vasz­tá­sa eze­ket a no­vel­lá­kat bi­zo­nyos fo­kig sta­ti­kus­sá te­szi, tom­pít­ja a no­vel­la fe­szült­sé­gét, il­let­ve ezt a fe­szült­sé­get a si­vár va­ló­ság és a be­lő­le va­ló el­vá­gyó­dás kö­zött te­rem­ti meg. Az Ár­nyék­tánc gyer­mek hő­se imád­ja a daj­ká­já­tól hal­lott rém­me­sé­ket, és ak­kor bol­dog, ami­kor ti­tok­ban el­vi­szik csó­na­káz­ni a lak­hely­éhez kö­ze­li mo­csár­ba. Ilyen­kor min­den al­ka­lom­mal be­lá­za­so­dik, s láz­ál­ma­i­ban a ha­lál­lal ta­lál­ko­zik. Krú­dys vi­lág ez, egy ki­csit de­ka­dens, egy ki­csit sze­cesz­­szi­ós (de nem a stí­lu­sá­ban) és vis­­sza­for­dít­ha­tat­la­nul de­zil­lú­zi­ós (A ke­reszt­úton). Álom és va­ló­ság azon­ban nem mo­sód­nak ben­nük ös­­sze, Lovik az időt nem szubjektiválja és nem is füg­gesz­ti fel, mint majd Krúdy, s a nar­rá­tor is őr­zi hű­vös „ob­jek­ti­vi­tá­sát”.
Az el­ső vi­lág­há­bo­rú har­ci za­já­ban alig kel­tett fi­gyel­met Lovik Kár­oly leg­szebb, leg­fel­sza­ba­dul­tabb, leg­me­lan­ko­li­ku­sabb mű­ve, az Egy el­ké­sett lo­vag (1915), amely­nek a Re­gé­nyes föl­jegy­zé­sek al­cí­met ad­ta. Ezek a szo­mor­kás sze­rel­mi tör­té­ne­tek na­gyon idő­sze­rűt­le­nek­nek tűn­het­tek a ha­di tu­dó­sí­tá­sok, a pus­ka­ro­po­gás és ágyú­dör­gés lár­má­já­ban. A kö­tet tu­laj­don­kép­pen no­vel­la­cik­lus, mely­nek vi­lág­csa­var­gó fő­hő­se, Mik­lós, Krúdy Szindbádjának alak­má­sa, s nem le­he­tet­len, hogy meg­szü­le­té­sét Szindbádnak kö­szön­he­ti. Ma­ga a cik­lus nem éri el a Szindbád mű­vé­szi sok­ré­tű­sé­gét és gaz­dag­sá­gát, ám pa­ra­dox mó­don, ha nem cik­lus­ként ol­vas­suk a no­vel­lá­kat, ha­nem kü­lön-kü­lön az egyes da­ra­bo­kat, csu­pa re­mek­mű­vel akad dol­gunk. Eb­ben a mű­ben nyo­ma sincs a ko­rai re­gé­nyek­ből su­gár­zó de­rű­nek, an­nál több nyo­ma van vi­szont a ko­ráb­bi évek novellisztikája bo­ron­gós ro­man­ti­ká­já­nak, ha­lál­han­gu­la­tá­nak, fi­nom de­ka­den­ci­á­já­nak. Mesélősebb pró­za ez, mint a ko­ráb­bi mű­vek, ám ugyan­olyan at­mosz­fe­ri­ku­san te­lí­tett, mint A ke­reszt­úton vagy az Ár­nyék­tánc. Lovik pá­lyá­ja fel­íve­lé­sé­nek nagy pil­la­na­ta. In­nen lát­ha­tó csak iga­zán, mek­ko­ra vesz­te­sé­ge iro­dal­munk­nak, hogy ez a pá­lya ha­ma­ro­san örök­re meg­sza­kadt.
Amb­rus Zol­tán (1861–1932). A Hét kö­rül fel­vo­nu­ló író­nem­ze­dék­nek ő volt a ve­zér­alak­ja, s a Nyu­gat szer­zői is nagy­ra be­csül­ték mun­kás­sá­gát, bár Amb­rus ide­gen­ke­dett az ő mű­vé­szi és po­li­ti­kai ra­di­ka­liz­mu­suk­tól. Ig­no­tus az írók író­já­nak ne­vez­te, s eb­ben a mi­nő­sí­tés­ben ben­ne fog­lal­ta­tik Amb­rus írói si­ker­te­len­sé­gé­nek alap­ve­tő oka. Túl in­tel­lek­tu­á­lis volt, túl ki­fi­no­mult stí­lus­mű­vész ah­hoz, hogy a nagy­kö­zön­ség ked­vel­je. Hi­á­ba volt más­kü­lön­ben nagy a te­kin­té­lye, hi­á­ba volt a kü­lön­fé­le iro­dal­mi tár­sa­sá­gok büsz­ke­sé­ge, hi­á­ba igaz­gat­ta a Nem­ze­ti Szín­há­zat 1917 és 1922 kö­zött, mind­ez ke­vés­nek bi­zo­nyult ah­hoz, hogy nép­sze­rű író­vá vál­jék. S az is hoz­zá­tar­to­zik az igaz­ság­hoz, hogy a tí­zes évek­től kezd­ve írás­mű­vé­sze­te is egy­re el­avul­tab­bá vá­lik a nyu­ga­tos fi­a­ta­lok pró­zá­i­nak tük­ré­ben. Nek­ro­lóg­já­ban Schöpflin Ala­dár így ír er­ről: „ő volt az az író, akit csak di­csér­tek, de nem hall­gat­tak meg. […] Szo­mo­rú ar­ra gon­dol­ni, hogy en­nek a ne­mes és tisz­ta lé­lek­nek, en­nek a mély el­mé­nek és me­leg szív­nek, en­nek a min­de­nek­fe­lett nagy stíl­mű­vész­nek a sza­vát csak az iro­da­lom­tör­té­net hall­gat­ja meg, a ma­ga ko­ra tisz­te­let­tel­jes kö­zön­­nyel ment el mellette.”19 Amb­rus Zol­tán iro­da­lom­tör­té­ne­ti he­lye a Schöpflin nek­ro­lóg­ja óta el­telt het­ven év­ben sem vál­to­zott. „A mű­ve­i­ből ki­bon­ta­ko­zó em­be­ri ma­ga­tar­tás meg­ra­ga­dóbb, mint leg­több mű­ve” – vé­le­ke­dik Né­meth G. Bé­la a Tü­rel­met­len és kés­le­ke­dő félszázadban.20 El­lent­mon­dá­sos, hul­lám­zó szín­vo­na­lú mű­vész­nek lát­ja mai leg­ala­po­sabb és leg­el­mé­lyül­tebb ku­ta­tó­ja, Lőrinczy Hu­ba is.
Amb­rus Zol­tán a szá­zad­for­du­ló „fran­ci­ás” író­ja, Renan és Flau­bert nagy tisz­te­lő­je. Az­zal is meg­vá­dol­ták, s nem egé­szen alap­ta­la­nul, hogy a Ninive pusz­tu­lá­sa cí­mű no­vel­lá­ja Anatol France egyik mű­vé­nek (Thaisz) a pa­ra­frá­zi­sa. Amb­rus 1885–1886-ban ki­lenc hó­na­pot töl­tött Pá­rizs­ban, s írói szem­lé­le­te ki­for­má­ló­dá­sá­ban ez a há­rom­ne­gyed év dön­tő je­len­tő­sé­gű volt. Ko­ra di­va­tos mű­vé­sze­ti irány­za­tai kö­zül a na­tu­ra­liz­mus ki­sebb mér­ték­ben, a sze­ces­­szió mé­lyeb­ben meg­érin­tet­te alap­ve­tő­en re­a­lis­ta fo­gan­ta­tá­sú írás­mű­vé­sze­tét. Lá­tás­mód­ja iro­ni­kus, iró­ni­á­ja azon­ban sok írá­sá­ban csap át pa­ró­di­á­ba, ka­ri­ka­tú­rá­ba, szar­kaz­mus­ba. Re­gé­nyei – egy ki­vé­tel­lel (er­ről még lesz szó) – nem iga­zán je­len­tő­sek, ám­bár a Giroflé és Girofla (1903) kel­le­mes, szó­ra­koz­ta­tó ol­vas­mány, mint Lovik Kár­oly re­gé­nye, A ker­te­lő agár. A Solus eris (1901) mű­vé­szi­leg ke­vés­bé si­ke­rült re­gény, a töb­bi pe­dig alig­ha tá­maszt­ha­tó fel. Amb­rus Zol­tán­nak is a no­vel­la az erős­sé­ge, ezek­ben lép leg­in­kább túl a ha­gyo­má­nyos re­a­liz­mu­son: mes­­szi ko­rok­ba ván­do­rol, eg­zo­ti­kus tá­jak kö­zé, leg­alább­is no­vel­lá­i­nak egy ré­szé­ben. Ezek a no­vel­lák még­is, ha át­té­te­le­sen is, a sa­ját ko­rá­ról szól­nak, pél­dá­ul a mű­vé­szi és pi­a­ci szem­pont­ok ki­bé­kít­he­tet­len­sé­gé­ről (mint majd ké­sőbb Bródy Remb­randt-no­vel­lá­ja is). A fü­let­len em­ber cí­mű no­vel­lá­ban Defoe küzd meg ke­ser­ve­sen a könyv­ki­adó­já­val a Ro­bin­son Crusoe ki­adá­sá­ért, aki a re­gény­ben nem lát üz­le­tet, s csak fel­sőbb uta­sí­tás­ra, fa­nya­log­va dönt a kéz­irat ki­adá­sa mel­lett. Ami­kor Defoe meg­jegy­zi, hogy lesz en­nek a re­gény­nek má­so­dik ki­adá­sa is, könyv­ki­adó­ja le­ke­ze­lő­en re­a­gál: „No­no, azért nem kell hen­ceg­ni!”
Hogy men­­nyi­re hit­vány­nak lát­ta ko­rát s pro­vin­ci­á­lis­nak, mű­ve­let­len­nek, a re­form­kor­hoz ké­pest le­zül­lött­nek e kor Ma­gyar­or­szá­gát, az az őszi nap­su­gár (1907) cí­mű re­gé­nyé­ből vagy a Kul­tú­ra fü­zér­tánc­cal (1911) cí­mű kis­re­gény­be haj­ló no­vel­la­fü­zér­ből de­rül ki. Kü­lö­nö­sen ez utób­bi­nak szar­kaz­mu­sa kí­mé­let­len. Itt még a di­let­táns író, Légváry Ar­túr is mű­velt sze­mé­lyi­ség­nek tűn­het az al­só­ci­pói vagy rácberzencei „krém” bár­do­lat­lan­sá­ga mel­lett. Mint Lőrinczy Hu­ba ír­ja: „már nem an­­nyi­ra Légváry Ar­túr di­let­tan­tiz­mu­sa és ügye­fo­gyott­sá­ga a per­szif­lázs tár­gya, ha­nem sok­kal in­kább a vi­dé­ki »intelligencia« bot­rá­nyos mű­ve­let­len­sé­ge és bornírtsága.”21
Amb­rus Zol­tán fő­mű­ve a so­kat vi­ta­tott, di­csér­ve sza­pult és sza­pul­va di­csért nagy­re­gé­nye, a Midas ki­rály (1906). A re­gényt 1891–1892-ben ír­ta, de csak ti­zen­öt év­vel ké­sőbb ta­lált hoz­zá ki­adót. A tör­té­net és a re­gény fő­sze­rep­lő­je, Bí­ró Je­nő, sok­ban em­lé­kez­tet Jó­kai Az arany em­be­ré­re, il­let­ve Tí­már Mi­hály alak­já­ra. Ám Amb­rus Zol­tán és Bí­ró Je­nő egy más kor gyer­me­ke. „Nem volt iga­zán ho­nos ko­ra va­ló­sá­gá­ban a szer­ző és alak­má­sa; vis­­sza­fe­lé és ki­fe­lé bá­mul­tak só­vár vág­­gyal mind a ket­ten. Az arany ko­rá­ból a va­ló­di arany­kor­ba. E két pó­lus közt fe­szül a mű leg­na­gyobb kont­raszt­ja. Meg­ve­tett, alan­tas pró­zá­ban gá­zol a láb, a szí­vet és el­mét azon­ban cso­da­szép áb­rán­dok nyű­gö­zik” – ír­ja Lőrinczy Huba.22 Bí­ró Je­nő te­het­sé­ges fes­tő, tú­lon­túl te­het­sé­ges ah­hoz, hogy si­ke­res le­hes­sen. Sze­gény­sé­ge el­le­né­re is meg­ta­lál­ja bol­dog­sá­gát Bel­la ol­da­lán és a ma­ga sen­ki szi­ge­tét egy kül­vá­ro­si csa­lá­di ház­ban. Ám en­nek az idill­nek a sors ha­mar vé­get vet Bel­la hir­te­len ha­lá­lá­val. Bel­la el­vesz­té­sét Bí­ró Je­nő so­ha nem tud­ja fel­dol­goz­ni, ami­kor pe­dig má­sod­szor is meg­nő­sül (s ez­út­tal nem sze­re­lem­ből), „áru­lá­sa” a bűn­tu­dat olyan hul­lá­ma­it bo­csát­ja rá, hogy – hi­á­ba lett dús­gaz­dag, si­ke­res fes­tő, hi­á­ba van meg min­de­ne, amit csak meg­kí­ván – ön­gyil­kos lesz. A ro­man­ti­kus Jó­kai fő­hő­se el­búj­hat a vi­lág sze­me elől a sen­ki szi­ge­tén, a re­a­lis­ta Amb­rus hő­sé­nek ilyen le­he­tő­ség már nem ada­tik meg.
A kri­ti­ku­sok mind a mai na­pig (így em­lí­tett ta­nul­má­nyá­ban Lőrinczy Hu­ba is) leg­in­kább az egy­sé­ges át­for­mált­ság hi­á­nyát ve­tik a Midas ki­rály író­já­nak sze­mé­re. Azt, hogy egyet­len mű­vön be­lül ke­ve­ri az ana­li­ti­kus re­a­lis­ta re­gény, a le­vél­re­gény, az esz­­szé­re­gény mű­fa­ji és sti­lisz­ti­kai ele­me­it. S ez ön­ma­gá­ban ta­lán még nem is len­ne olyan nagy baj. Sőt, a poszt­mo­dern re­gény fe­lől néz­ve, ezt akár di­csér­ni is le­het­ne. A va­ló­di baj az, hogy eze­ket a kü­lön­fé­le mi­nő­sé­ge­ket Amb­rus nem tud­ja úgy is­ten­iga­zá­ból szer­ves egés­­szé kom­po­nál­ni. Ja­vá­ra ír­hat­juk vi­szont, hogy a re­gény ge­rin­ce, a tra­gi­kus vég­ki­fej­let fe­lé ha­la­dó tör­té­net íve az ek­lek­ti­kus kom­po­zí­ci­ós stra­té­gia el­le­né­re sem tö­rik meg. A Midas ki­rály olyan po­é­ti­kai nó­vu­mok­kal szol­gál a kor ma­gyar re­gény­iro­dal­má­ban, ame­lye­ket bíz­vást te­kint­he­tünk út­tö­rő je­len­tő­sé­gű­ek­nek. Bra­vú­ros a hol kö­ze­lí­tő, hol tá­vo­lí­tó né­ző­pont­vál­tá­sok tech­ni­ká­ja, a bel­ső és kül­ső áb­rá­zo­lás vál­to­ga­tá­sa. A ma­gyar ana­li­ti­kus re­a­lis­ta pró­za egyik fe­lül­múl­ha­tat­lan pil­la­na­ta az az epi­zód, amely­ben Bí­ró Je­nő, tu­laj­don­kép­pen aka­ra­ta el­le­né­re, hagy­ja ma­gát el­csá­bí­ta­ni mé­lyen tisz­telt idős pá­ri­zsi fes­tő­mű­vész mes­te­re fi­a­tal és ki­ka­pós fe­le­sé­ge ál­tal. Lé­lek­ta­ni mély­ség, in­tel­lek­tu­á­lis elem­zés, plasz­ti­kus kör­nye­zet­rajz szer­ves egy­ség­ben lé­leg­zik itt a pre­cíz, tá­vol­ság­tar­tó, de nem ér­ze­lem­men­tes szö­veg­ben.
Olyan eré­nyei ezek a re­gény­nek, ame­lyek, saj­nos, so­ká­ig foly­ta­tás nél­kül ma­rad­tak a ma­gyar re­gény­írás­ban. Még egy ok ah­hoz, hogy a Midas ki­rályt, min­den hi­bá­ja da­cá­ra, iro­da­lom­tör­té­ne­ti je­len­tő­sé­gű mű­nek te­kint­sük. Ha ös­­sze­vet­jük a mo­dern ma­gyar re­gény má­sik fon­tos előz­mé­nyé­vel, Gozsdu Elek Köd­jé­vel, mű­vé­szi szem­pont­ból a ko­he­ren­sebb és fe­gyel­me­zet­teb­ben meg­írt Gozsdu-regényt kel­le­ne in­kább di­csér­nünk. Ám a Midas ki­rály me­ré­szebb vál­lal­ko­zás, na­gyobb böl­cse­le­ti és re­gény­po­é­ti­kai táv­la­to­kat nyit meg a 20. szá­za­di re­gény fe­lé, mint az előb­bi. A je­len­le­gi­nél mél­tóbb hely il­let­né meg a szak­ma és a kö­zön­ség iro­dal­mi em­lé­ke­ze­té­ben.
A 19. szá­zad vé­ge, mint lát­hat­juk, tá­vol­ról sem az a lé­lek­te­len, epi­gon, üres pe­ri­ó­du­sa iro­dal­munk­nak, ami­lyen­nek azt so­kan még ma is lát­ni vé­lik, s amely­ben leg­föl­jebb Mik­száth­nak, Gár­do­nyi­nak és Tö­mör­kény­nek le­het he­lye a parnasszuson. En­nek a pe­ri­ó­dus­nak a va­ló­di iro­da­lom­tör­té­ne­ti je­len­tő­sé­gét a no­vel­lá­nak mint mű­faj­nak a meg­szü­le­té­sé­ben és hi­he­tet­le­nül gyors meg­iz­mo­so­dá­sá­ban lát­juk. Nem­kü­lön­ben a kis­pró­zai stra­té­gi­ák, tech­ni­kák, stí­lu­sok sok­szí­nű va­ri­á­ci­ó­i­ban: a cse­lek­mé­nyes no­vel­lá­tól a kon­temp­la­tív-in­tel­lek­tu­á­lis va­ri­án­sig ter­je­dő igen szé­les ská­lá­ja lét­re­jöt­té­ben. Petelei, Gozsdu, Lovik, Bródy és a töb­bi­ek kis­pró­zai mun­ká­i­ban min­den ké­szen van már, ami a ma­gyar novellisztikában szem­lé­let­ben, té­má­ban és stí­lus­ban fon­tos lesz a kö­vet­ke­ző év­ti­ze­dek­ben.