Csanda Sándor: Ethey Gyula helytörténet-írói tudományos munkássága

A Nem­ze­ti Kulturában Alapy Gyu­lán kí­vül Ethey Gyu­la pub­li­kált a leg­töb­bet; a lap­ban egész könyv­re va­ló ta­nul­má­nya je­lent meg, a leg­több Vágvölgyi kró­ni­ka cím­mel. Ezt a so­ro­za­tát 1934-ben kezd­ték kö­zöl­ni, s bi­zo­nyá­ra csak a fo­lyó­irat meg­szű­né­se mi­att nem foly­tat­hat­ta. Dol­go­za­tai 1936-ban könyv­ben is meg­je­len­tek ugyan­ez­zel a cím­mel, ab­ban a nyom­dá­ban (Spitzer Sán­do­ré­ban), amely a fo­lyó­ira­tot is ki­ad­ta. A Nem­ze­ti Kulturában pub­li­kált foly­ta­tá­so­kat a könyv­vel ös­­sze­ha­son­lít­va meg­ál­la­pít­ha­tó, hogy a gyűj­te­mény­nek nem­csak a vé­ge ma­radt ki a lap­ból, de ter­je­del­me­sebb köny­vé­ben Etheynek más cím­mel kö­zölt, rész­le­te­seb­ben ki­fej­tett ta­nul­má­nyai is meg­ta­lál­ha­tók, még­pe­dig a Ré­gi kas­té­lya­ink és a Köz­igaz­ga­tá­sunk múlt­já­ból cí­mű­ek (1933) vagy az Ada­tok a Vágvölgy bor­ter­me­lés­éhez és a Vágvölgyi ven­dég­fo­ga­dók és kocs­mák cí­mű­ek (1934). Ezek a könyv­ben rö­vi­dí­tett cím­mel ta­lál­ha­tók. Úgy lát­szik, a rész­let­ta­nul­má­nyok írá­sa köz­ben ala­kult ki az a kon­cep­ci­ó­ja, hogy mo­nog­rá­fi­át ír e té­ma­kör­ből, mert 1933-ban és 1934-ben elő­ször önál­ló cím­mel köz­li ta­nul­má­nya­it, majd ha­son­ló fe­je­zet­cí­mek­kel ta­gol­va a Vágvölgyi kró­ni­kát. A foly­ta­tá­sos köz­lést al­cí­mek­kel oszt­ja fe­je­ze­tek­re, ezek rö­vid ta­nul­má­nyok­nak is te­kint­he­tők. A köny­vet a fo­lyó­irat­ban meg­je­lent foly­ta­tá­sok­kal ös­­sze­ha­son­lít­va azt lát­juk, hogy az egyes fe­je­ze­tek a lap­ban nem a könyv ele­jé­vel kez­dőd­nek, ha­nem az ér­de­ke­sebb­nek vélt vagy előbb fel­dol­go­zott prob­lé­ma­kö­rök­kel. A Nem­ze­ti Kulturában a Vágvölgyi kró­ni­ká­nak ös­­sze­sen tíz foly­ta­tá­sát kö­zöl­ték, s hogy a szer­ző köz­ben ír­ta a to­váb­bi­a­kat, az ab­ból is ki­de­rül, hogy ugyan­eb­ben a lap­ban má­sok­tól (Alapy, Haiczl Kál­mán) kö­zölt ada­to­kat is jegy­ze­tek­kel je­löl­ve fel­hasz­nál a ké­sőb­bi foly­ta­tá­sok­ban. A mű mo­nog­ra­fi­kus jel­le­gű, és lo­gi­ku­san csak a könyv­ben adott idő­rend­ben ér­té­kel­he­tő. Ethey előb­bi mun­kás­sá­gát is idő­rend­ben te­kint­jük át, mi­vel ko­ráb­bi mű­vei is ös­­sze­függ­nek a ké­sőbb ki­adot­tak­kal.
Ethey Gyu­la rész­le­tes élet­raj­zi ada­tai nem áll­nak ren­del­ke­zé­sünk­re, de a fon­to­sab­bak mű­ve­i­ben és a köz­ke­le­tű le­xi­ko­nok­ban is meg­van­nak. A Vi­seg­rád mel­let­ti Dömösön szü­le­tett 1878. no­vem­ber 18-án, Nyitrán, Alsószelezsényben és Csejtén élt, meg­halt Csejtén, 1957. ok­tó­ber 3-án. Amint mű­ve­i­ből is ki­tű­nik, Nyitrán járt is­ko­lá­ba, jo­got vég­zett Bu­da­pes­ten és Ko­lozs­vá­rott. A Nem­ze­ti Kulturában kö­zölt né­met nyel­vű re­zü­mék sze­rint 1920 előtt fő­szol­ga­bí­ró volt, Vágújhelyen mint „köz­bir­to­kos”. El­ső je­len­tő­sebb ta­nul­má­nyá­ban (Alsószelezsény tör­té­ne­te) alsószelezsényi 305 hol­das há­zi ke­ze­lés­ben le­vő bir­to­kát tün­te­ti fel, majd csejtei és vágújhelyi kú­ri­á­ját em­le­ge­ti. Ku­ta­tá­si te­rü­le­te szü­lő­föld­jé­nek vi­dé­ke: a Vág, a Nyitra és a Ga­ram fel­ső fo­lyá­sá­nak kör­nyé­ke. Szá­mos cseh­szlo­vá­ki­ai és ma­gyar­or­szá­gi lap­nak a mun­ka­tár­sa: Prá­gai Ma­gyar Hír­lap, Nem­ze­ti Kultúra, Hír­adó, Ko­má­ro­mi La­pok, Nyitravármegye, de a bu­da­pes­ti Történetírás2 és a Századok3 ha­sáb­ja­in, va­la­mint a Slovenská uèená spoloènos (Szlo­vák Tu­do­má­nyos Tár­sa­ság) fo­lyó­ira­tá­ban, a Historia Slovacában4 is pub­li­kált. Ro­ko­na volt a fel­ső-ma­gyar­or­szá­gi Je­szensz­ky csa­lád­nak; Vágvölgyi kró­ni­ka cí­mű köny­vé­nek ele­jén gyász­ke­ret­be fog­lal­va ez az aján­lás ol­vas­ha­tó: „A vi­lág­há­bo­rú­ban el­esett só­go­rom, Je­szensz­ky Ist­ván hon­véd­zász­lós hő­si em­lé­ké­nek!” Vágújhelyhez kö­tő­dik két tár­szer­zős ta­nul­má­nya is.5 A verebélyi ér­se­ki ne­me­si szék cí­mű dolgozata6 kü­lön­le­nyo­mat­ként is meg­je­lent (Bu­da­pest, 1942, 66 p.).
Va­la­men­­nyi köny­vét Cseh­szlo­vá­kia meg­ala­ku­lá­sa után ír­ta: Alsószelezsény tör­té­ne­te (Bu­da­pest, 1922), Vágujhely tör­té­ne­te és a szom­szé­dos vá­rak (Nyitra, 1926), Vágvölgyi kró­ni­ka (Ko­má­rom, 1936), A Zoborvidék múlt­já­ból (Nyitra, 1936), A vágvölgyi ma­gyar­ság te­le­pü­lé­se és fo­gyat­ko­zá­sa (Po­zsony, 1941), A csejtei ura­da­lom éle­te (Bu­da­pest, 1943). Ez utób­bi könyv­tá­ra­ink­ban nem ta­lál­ha­tó.
Az Alsószelezsény tör­té­ne­te rö­vid, váz­la­tos fa­lu­mo­no­grá­fia (47 p.). Mint ké­sőb­bi hely­tör­té­ne­ti mo­nog­rá­fi­á­it, ezt is fe­je­zet­cí­mek te­szik át­te­kint­he­tő­vé: A fa­lu ka­to­li­kus temp­lo­ma, Az is­ko­la tör­té­ne­te, A ha­tár, A vi­lág­há­bo­rú ha­tá­sa, A bir­to­kos csa­lá­dok. A föld­raj­zi el­he­lyez­ke­dés, a ha­tár le­írá­sa ké­sőb­bi mű­ve­i­ben is elő­re ke­rül. A Felsőszelezsénnyel egy­be­épült, Aranyosmarót mel­let­ti köz­ség Ethey ide­jén (1921-ben) S¾ažany né­ven 507 la­kost szám­lált, s köz­tük mint­egy két tu­cat­nyi volt kú­ri­á­val ren­del­ke­ző ne­mes. A kró­ni­ka­sze­rű le­írás­hoz a Bars me­gyé­re vo­nat­ko­zó ki­ad­vá­nyo­kat, csa­lá­di le­vél­tá­ra­kat és sa­ját meg­fi­gye­lé­se­it hasz­nál­ja fel. Stí­lu­sa in­kább el­be­szé­lő jel­le­gű, mint az adat­köz­lő Alapyé: „A vi­lág­tól én sem ma­rad­hat­tam el, egyik beltelkemet el­ad­tam a fa­lu bí­ró­já­nak, a má­si­kat par­cel­láz­tam épí­té­si cé­lok­ra. De az épít­ke­zés­nek nem a föld­hi­ány, ha­nem az anya­gok óri­á­si ára áll út­já­ban; egy 300 négy­szög­öles te­lek­nek árán nem le­het egy aj­tó­nál töb­bet vá­sá­rol­ni.” Po­zi­ti­vis­ta tör­té­net­írá­sa gyak­ran pá­ro­sul pat­ri­ar­ká­lis hu­mor­ral és nép­szem­lé­let­tel. Mi­vel szlo­vá­kok lak­ta vi­dé­ken élt, jól be­szél­te a nyel­vet, s mint más mű­ve­i­ben, eb­ben is ere­de­ti­ben idé­zi a cseh és szlo­vák nyel­vű ok­ira­to­kat. Szlo­vák idé­ze­te­ket is be­le­sző a szö­ve­gé­be; a ve­le ro­kon ma­gyar szár­ma­zá­sú ne­me­sek­ről ál­la­pít­ja meg: „A fel­vi­dé­ki ma­gyar fa­mí­li­ák szí­ve­sen be­szél­tek szlo­vá­kul, s a szár­ma­zást jel­lem­ző szky vég­ze­tű csa­lá­dok­ról Szirmay An­tal fel­je­gyez­te: Radvánszky – Mednyánszky – Szterjenszky – Je­szensz­ky, tito všeci dobre vedja po slovensky.” Kis köny­vé­ben több­ször em­le­ge­ti az Alsószelezsényben la­kó Bodó csa­lá­dot, és so­kat idéz csa­lá­di le­vél­tá­ruk­ból. Eb­ből a Bodó-levéltárból kö­zöl do­ku­men­tu­mo­kat a Nem­ze­ti Kultúrában Bodó Pé­ter is, aki a le­xi­ká­lis ada­tok sze­rint az Erdődy-ura­da­lom nyu­gal­ma­zott jó­szág­kor­mány­zó­ja, s ered­mé­nye­sen mű­kö­dött Pöstyén für­dő fej­lesz­té­se te­rén.
Az ön­mű­ve­lés­sel egy­re jobb hely­tör­té­nés­­szé vá­ló Ethey kö­vet­ke­ző mo­nog­rá­fi­á­ja már lé­nye­ge­sen szak­sze­rűbb s rész­le­te­sebb az előb­bi­nél. A Vágujhely tör­té­ne­te és a szom­szé­dos vá­rak el­ső fe­je­ze­té­ben (A leg­ré­gibb idők­től Csák Má­té ha­lá­lá­ig) meg­em­lí­ti, hogy Csejtén ró­mai edény­da­ra­bo­kat ta­lál­tak, „ma­gam pe­dig Veszpesianus csá­szár­nak ezüst pén­zét őr­zöm, me­lyet Szer­da­he­lyen (Horná Streda) ta­lált egy föld­mű­ves…” Majd azt bi­zony­gat­ja, hogy Ujhelyt és a kör­nye­ző fal­va­kat szé­ke­lyek ala­pí­tot­ták, aki­ket Szent Lász­ló te­le­pí­tett ide. Az it­te­ni szé­ke­lyek­kel más mun­ká­i­ban is fog­lal­ko­zik, a Vágvölgyi krónikában7 pél­dá­ul a hely­ne­vek ha­son­ló­sá­gá­ra utal­va azt ál­lít­ja – té­ve­sen –, hogy az er­dé­lyi szé­ke­lye­ket is in­nen te­le­pí­tet­ték mai la­kó­hely­ük­re.
A má­so­dik fe­je­zet (Csák Má­té ha­lá­lá­tól a tö­rök vi­lág vé­gé­ig) a könyv egyik leg­job­ban meg­írt ré­sze. Lát­szik, hogy a szer­zőt – ha­son­ló­an mint Alapyt és Haiczl Kál­mánt – erő­sen fog­lal­koz­tat­ta a tö­rök­dú­lás, s a le­vél­tár­ban is gaz­dag anya­got ta­lált eh­hez a té­má­hoz. A fe­je­zet ele­jén el­mond­ja, hogy Zsig­mond ki­rály 1388-ban a len­gyel szár­ma­zá­sú Stibor vaj­dá­nak ad­ta Új­helyt (ne­vé­nek ak­ko­ri vál­to­za­ta: Vyhel). 1430-ban hu­szi­ták tör­tek a vi­dék­re, s an­­nyi­ra pusz­tí­tot­tak, hogy „Po­zsony és Nagy­szom­bat kö­zött jó­for­mán egy ház sem ma­radt épen”. A hu­szi­ták ak­kor, majd 1449-ben is be­vet­ték a vá­rat. A ké­sőbb Cseh­or­szág­ban meg­vert hu­szi­ták egyik ve­zé­re, Jan Švehla se­re­gé­vel Ma­gyar­or­szág­ra jött, 1466-ban Kosztolányban épí­tett tá­bort, s in­nen pusz­tí­tot­ta, sa­nyar­gat­ta az egész vi­dé­ket. Má­tyás ki­rály ha­dai azon­ban be­vet­ték Kosztolányt, a me­ne­kü­lő Švehlát pe­dig el­fog­ták és fel­akasz­tot­ták. A tö­rök hó­dí­tók több­ször is por­tyáz­tak ezen a tá­jon: elő­ször 1530-ban, majd 1599-ben („va­la­mi száz­ezer tö­rök éget­te a Vág völ­gyét, s Új­helyt is felgyújtá”). Amit a tö­rök meg­ha­gyott, azt „Bocskay haj­dúi tet­ték tönk­re”. A nyo­mor­gó la­kos­ság II. Fer­di­nánd fel­men­tő csa­pa­ta­it vár­ta, s 1624-ben meg is ér­kez­tek szö­vet­sé­ge­sei, a Len­gyel­or­szág­ból ide ho­zott ko­zá­kok, akik azon­ban épp­úgy ga­ráz­dál­kod­tak, mint az el­len­ség.
III. Fer­di­nánd csá­szár 1648-ban kelt ado­mány­le­ve­lé­ben Tóth-Újhelynek ne­ve­zi a vá­rost, esze­rint a 15. szá­zad ele­je óta a szlo­vák la­kos­ság volt itt túl­súly­ban. Amíg Nyitrát a tö­rök tar­tot­ta meg­száll­va, a vár­me­gye köz­gyű­lés­ét több­ször is Vágújhelyen tar­tot­ták. A fe­je­zet vé­gén a szer­ző em­le­ge­ti Petrovitz (Petrovics) Már­ton vágújhelyi ne­me­si le­ve­lét, pa­te­ti­kus, Pe­tő­fit di­cső­í­tő so­rok­kal zár­va fej­te­ge­té­se­it. Petrovicsék vágújhelyi meg­te­le­pe­dé­se kér­dé­sé­ben ké­sőbb is buz­gón ku­tat, s a Nem­ze­ti Kultú­rában köz­zé­tett cikkében8 egy tornóci ta­nú­val­lo­más­ra hi­vat­koz­va ál­lít­ja, hogy a köl­tő csa­lád­ja a vágújhelyi já­rás­ból szár­ma­zik. Dienes And­rás, a ki­vá­ló Pe­tő­fi-ku­ta­tó mu­tat rá ar­ra, hogy Ethey ez­zel az adat­tal, me­lyet ké­sőb­bi mű­ve­i­ben is em­le­get, hos­­szú idő­re fél­re­ve­zet­te a Pe­tő­fi-ku­ta­tó­kat, mert az itt la­kó Petrovicsok nem a köl­tő ősei voltak.9
A kö­vet­ke­ző je­len­tős tör­té­nel­mi fe­je­zet (Vágújhely a ku­ruc vi­lág­ban) így kez­dő­dik: „II. Rá­kó­czi Fe­renc sza­bad­ság­har­cá­nak küz­del­me­i­ből vá­ro­sunk is ki­vet­te a ma­ga ré­szét. Sza­bad­ság­ra vá­gyó őse­ink ví­gan ku­ruc­kod­tak itt, míg a csá­szár több ezer fő­nyi ka­to­na­sá­got nem ül­te­tett a nya­kuk­ra.” A né­me­tek fel­gyúj­tot­ták Kochanovszky Im­re „uram há­zát (ahol most a ré­gi gyógy­szer­tár van), ami­től le­égett a vá­ros”. A bos­­szú­ra vá­gyó la­ko­sok üzen­tek Ocskay Lász­ló­nak, hogy a Besz­ter­cé­re vo­nu­ló né­me­te­ken „szí­ves­ked­jék el­ver­ni a port”. Rá­kó­czi „vil­lá­ma” raj­tuk is ütött, s a ku­ru­cok ké­sőbb be­vo­nul­tak Vágújhelyre. Rá­kó­czi fel­men­tet­te a vá­rost az adó­fi­ze­tés alól. A vál­ta­ko­zó ha­di­sze­ren­cse so­rán hol a ku­ru­co­ké, hol a la­ban­co­ké volt a hely­ség. 1708-ban Rá­kó­czi Barsonville fran­cia ez­re­dest küld­te Vágújhelyre kém­szem­lé­re. Az ez­re­des pon­to­san le­ír­ja a vár erő­dí­té­se­it és vé­dő­i­nek szá­mát, de új­ból be­ven­ni már nem tud­ták, mert a fe­je­de­lem „sze­ren­cse­csil­la­ga le­ál­do­zott”. A vár­me­gyé­ket a csá­szár irán­ti hű­ség­es­kü­re kö­te­lez­ték.
Az újabb idők cí­mű fe­je­zet­ben Ethey a na­pó­le­o­ni idő­ket és a vá­rost pusz­tí­tó tűz­vé­sze­ket em­le­ge­ti: „Az ut­cák ké­pe foly­ton vál­to­zott, az égett ge­ren­dák he­lyén új épü­le­tek emel­ked­tek, me­lyek­nek egyik dí­sze volt Bél Má­tyás ide­jé­ben Ghyllányi tá­bor­nok há­za.” Az ut­cák ne­vét a Vág ára­dá­sa­i­val ma­gya­ráz­za: a leg­ré­gibb a Bé­ka ut­ca, a leg­újabb rész a Luka (rét), mely ko­ráb­ban mo­csa­ras te­rü­let volt. A la­kos­ság szám­arány­ára idé­zi az 1882. évi hely­ség­név­tárt: „319 ház­ban 5162 la­kos él, túl­nyo­mó ré­szük szlo­vák anya­nyel­vű”, de nem em­lí­ti, mi­lyen nagy szá­za­lék­ban él­tek itt zsi­dók. Fé­nyes Elek 1851-ben ki­adott Ma­gyar­or­szág geographiai szó­tá­ra sze­rint 2495 zsi­dó val­lá­sú élt a vá­ros­ban, s ez más fel­ső-ma­gyar­or­szá­gi vá­ro­sok­hoz ha­son­lít­va igen nagy szá­za­lék­arányt je­lent. Egy pog­ro­mot vi­szont le­ír; esze­rint a fel­buj­tott tö­meg „Ven s židmi” (Ki a zsi­dók­kal) ki­ál­tás­sal bor­zal­mas rab­lást vitt vég­hez. Mik­szát­hos de­rű­vel idé­zi fel egyik őse sza­bad­ság­harc­be­li sze­rep­lé­sét: „Nagy­apám is el­ment a töb­bi­vel, és hí­ven har­colt Vi­lá­go­sig. Az­tán jött a szo­ká­sos ju­ta­lom: hon­véd­tiszt lé­té­re be­so­roz­ták az oszt­rák ár­má­di­á­ba köz­le­gény­nek, ahol fel is vit­te egé­szen – a káp­lár­sá­gig. Nem is hor­dott fű­zős ci­pőt hol­tá­ig, ne­hogy a bakkancsra em­lé­kez­tes­se.”
Az oszt­rák ura­lom cí­mű fe­je­zet­ben ha­za­fi­as bá­nat­tal em­le­ge­ti az 1849–1867 kö­zöt­ti nem­ze­ti el­nyo­mást. Az 1867-es ki­egye­zés­ről csak an­­nyi a mon­da­ni­va­ló­ja, hogy az új fő­szol­ga­bí­ró Csejtén szé­kelt, s csak 1885-ben köl­tö­zött át hi­va­ta­la Vágúj­helyre. Alapytól el­té­rő­en Ethey min­den köny­vé­ben kü­lön fe­je­ze­tet szen­tel a köz­igaz­ga­tás­nak; er­re ta­lán szol­ga­bí­rói múlt­ja ösz­tö­nöz­te. A vá­ros köz­igaz­ga­tá­sá­nak rend­jét elő­ször Zsig­mond ki­rály ki­vált­ság­le­ve­le sza­bá­lyoz­ta. Esze­rint a vá­ros­nak jo­ga van bí­rót és es­küdt ta­ná­cso­so­kat vá­lasz­ta­ni, akik a pol­gá­rok pe­res ügye­it in­té­zik. A pol­gá­rok a vá­ros kö­rül két mér­föld­nyi te­rü­le­ten épít­kez­het­nek, a pa­ta­kon mal­mo­kat és posz­tó­ké­szí­tő mal­mo­kat lé­te­sít­het­nek. Az 1716. évi bí­ró­vá­lasz­tás jegy­ző­könyv­ét idéz­ve el­mond­ja, hogy a bí­ró évi tisz­te­let­dí­ja 12 fo­rint volt, de a vá­lasz­tá­si la­ko­ma 14 fo­rint­já­ba ke­rült. („Ha a bí­ró uram nem bír­ta az ebéd költ­sé­gét, el­szá­mol­ták a köz­sé­gi szám­adás­ban.”) A me­ző­vá­ros to­váb­bi tiszt­ség­vi­se­lői: es­küd­tek, jegy­ző, vá­ro­si ka­pi­tá­nyok, vá­sár­bí­ró, ka­ma­rá­sok, sző­lő­cső­szök, me­ző­őrök, er­dő­szol­gák. Vég­ren­de­le­tet a bí­ró és a notárius előtt ír­tak, s Ethey idé­zi egy cseh/szlo­vák nyel­vű, há­rom­száz esz­ten­dős vég­ren­del­ke­zés be­ve­ze­tő részét.10 A hi­va­ta­los ügyek le­írá­sa­kor gyak­ran szel­le­mes­ke­dik; az em­lí­tett vég­ren­de­let­hez hoz­zá­fű­zi: „Walowich (olv.: valovics) György a sze­gény di­á­kok­nak is tes­tált két egész tal­lért, ami jószívének ékes bi­zo­nyí­té­ka, és még szebb, ha a di­á­kok azt tény­leg meg is kap­ták.” Eb­ben a fe­je­zet­ben tár­gyal­ja a köz­egész­ség­ügy, a gyógy­sze­rek, az or­vo­sok és a só­hi­va­tal hely­ze­tét is.
Kü­lön fe­je­ze­tet szen­tel Vágújhely pal­los­jo­gá­nak, konk­rét ese­te­ket idéz­ve a kín­val­la­tás­ról („tortura”), hó­hé­rok­ról, ves­­szőz­te­té­sek­ről, ki­vég­zé­sek­ről. A to­váb­bi fe­je­ze­tek­ben a vá­sá­ro­kat tár­gyal­ja: „a vágújhelyi mar­ha­vá­sá­ro­kat em­ber­em­lé­ke­zet óta szom­ba­ton, a ki­ra­ko­dó vá­sá­ro­kat pe­dig hét­főn tar­tot­ták.” A fő­té­ren állt a köz­sé­gi má­zsá­ló­ház. A vá­ros­nak vám­sze­dői jo­ga is volt, ezt Al­bert ki­rály még 1439-ben meg­erő­sí­tet­te. A vám­sze­dőt a ren­de­let az út kar­ban­tar­tás­ára, hi­dak épí­té­sé­re is kö­te­lez­te. A vá­ros tűz­ren­dé­sze­ti sza­bály­za­ta sze­rint tűz­vé­de­lem­re min­den pol­gár­nak har­minc fo­rin­tot kel­lett fi­zet­nie. Éj­jel éj­je­li­őrök jár­ták az ut­cá­kat, és min­den órá­ban el­éne­kel­ték az időt jel­ző mon­dó­ká­ju­kat: „Chvál každy duch Hospodina i Ježiše jeho syna. Uderila … hodina. Opatrite svetlo, ohen, aby nebyl lidem škoden, odpoèivajte s panem Bohem, Matce božej Vás offerujem!” (Sza­bad for­dí­tás­ban: Min­den lé­lek di­csérd az Urat, és az ő fi­át, Jé­zust. El­ütöt­te az … órát. Vi­gyáz­za­tok a fény­re és a tűz­re, hogy ne te­gyen kárt, nyu­god­ja­tok Is­ten­nel, az Is­ten Any­já­nak ajánl­lak ben­ne­te­ket!) Az ut­cán do­hány­zók­ra bün­te­té­sül 24 la­pá­tot ütöt­tek. 1874-ben ala­kult meg a vá­ros ön­kén­tes tűz­ol­tó-egye­sü­le­te, egy év múl­va vet­ték az el­ső fecs­ken­dőt. Kü­lön fe­je­zet­ben szól Ethey a ró­mai ka­to­li­kus pré­post­ság­ról (me­lyet még Stibor vaj­da ala­pí­tott), kü­lön az evan­gé­li­ku­sok­ról, majd a ka­to­li­kus temp­lom fel­épí­té­sé­ről. Szo­kat­lan, hogy a mű má­so­dik fe­lé­ben ír­ja le a me­ző­gaz­da­sá­got, ezt a re­gi­o­ná­lis tör­té­né­szek ál­ta­lá­ban elő­re, a táj le­írá­sa után szok­ták ten­ni. „A mi ha­tá­runk egyi­ke a leg­ter­mé­ke­nyeb­bek­nek az egész or­szág­ban” – ír­ja, majd hos­­szab­ban szól a vágújhelyi „bur­gun­di faj­ta” vö­rös­bor­ról. „Fon­tos cikk volt a ré­gi idők­ben a sáf­rány”, me­lyet fű­szer­ként hasz­nál­tak, és ös­­sze­gyűj­té­se nem kis mun­ká­val járt. Meg­em­lí­ti a sör­ár­pát, a se­lyem­her­nyó-te­nyész­tést, a mé­szár­szé­ke­ket és a szesz­gyá­ra­kat. A fe­je­zet vé­gén a me­ző­gaz­da­sá­gi cse­lé­de­ket és bé­re­se­ket em­lít­ve jegy­zi meg, szo­ci­á­lis hely­ze­tük rész­le­te­zé­se nél­kül: „Bé­res a ter­mé­szet­ben va­ló fi­ze­té­sen kí­vül éven­te nyolc fo­rint kész­pénzt, kék szí­nű nad­rá­got, nad­rág­szí­jat és ka­la­pot ka­pott. Ak­kor eb­ből meg le­he­tett él­ni.”
A kocsmáltatás cí­mű fe­je­ze­tet úgy ve­ze­ti be, hogy ré­gen nem volt vas­út, ezért az uta­zó gyak­rab­ban be­tért az út mel­let­ti kocs­má­ba. Ital­mé­ré­si jo­ga volt a he­lyi pré­post­nak is, ami szá­má­ra je­len­tős jövedelemkiegészítést je­len­tett: „In­ni amúgy is sze­ret­tek a mu­la­to­zók, ha pe­dig szent cél tá­mo­ga­tá­sá­ra le­he­tett bort ren­del­ni, ak­kor min­den­ki meg­tol­dot­ta egy-két pint­tel a na­pi ada­got.” Rész­le­te­sen szól a ke­res­ke­de­lem­ről és az ipar­ról s ezen be­lül a pré­post­ság mal­ma­i­ról – no­ha újat nem mond ró­luk, mert más vá­ro­sok­ban is ha­son­lók vol­tak –, me­lyek­ből há­rom is volt a vá­ros­ban. A szer­ző 1700-tól kezd­ve fel­so­rol­ja a rab­bik név­so­rát és a ne­ve­ze­te­sebb he­lyi zsi­dó sze­mé­lyi­sé­ge­ket. („Vágújhely kü­lön­le­ges­sé­gét ké­pez­te, hogy a ci­gány ze­ne­ban­dát zsi­dó mű­vé­szek­ből ál­ló tár­sa­ság pó­tol­ta.”) Az utol­só fe­je­ze­te­ket (A vi­lág­há­bo­rú, A vágújhelyi já­rás) már for­rá­sok jel­zé­se nél­kül, ta­pasz­ta­la­tai és a lá­tot­tak-meg­él­tek alap­ján ír­ja le. Fel­tű­nő, hogy a há­bo­rú ecse­te­lé­se­kor nem ér­zi át a ka­taszt­ró­fát, csak a ren­del­ke­zé­se­ket és az el­eset­tek név­so­rát köz­li ábé­cé­rend­ben. Az 1918. évi ös­­sze­om­lás cí­mű fe­je­zet­ből töb­bek kö­zött meg­tud­juk, hogy a há­bo­rú vé­gén Nyitra me­gye tiszt­vi­se­lő­je lett: „Es­te­fe­lé ja­vá­ban fo­lyik a rab­lás, ek­kor ér­ke­zik Nyitrára a je­len­tés, hogy a já­rás szol­ga­bí­rá­ja kö­te­les­sé­ge tel­je­sí­té­se köz­ben el­esett. Az al­is­pán szo­bá­já­ban én lé­pek a te­le­fon­hoz s meg­ren­dül­ve hal­lom, hogy Kubinyi Jó­zsef nincs töb­bé az élők so­rá­ban.”
Mint­egy füg­ge­lék­ként, rö­vi­den szól a szom­szé­dos vá­rak­ról: Beckóról, Berencsről, Temetvényről, Bá­tho­ri Er­zsé­bet kas­té­lyá­ról és az el­tűnt erő­dít­mé­nyek­ről. Ezek váz­la­tos, Vágújhely tör­té­ne­té­hez ké­pest arány­ta­la­nul rö­vid in­for­má­ci­ók, né­me­lyi­ket azon­ban (Temetvény, Csejte, Beckó stb.) ki­bő­vít­ve rész­le­te­seb­ben tag­lal­ja kö­vet­ke­ző mű­ve, a Vágvölgyi kró­ni­ka be­fe­je­zé­sé­ben. Szá­mos le­írá­sa pa­te­ti­kus és lo­kál­pat­ri­ó­ta szí­ne­ze­tű: „Van­nak he­lyek, me­lye­ket az Is­ten is vár­nak te­rem­tett. Ilyen a beckói szik­la, mely a sík­ság­ból ki­emel­ked­ve büsz­kén vi­se­li há­tán a ré­gi vár­nak fes­tői rom­ja­it… Stibor vaj­da ki­vá­ló vi­téz volt… s ma­ga ro­hant fel az ost­rom­lét­rán, hol két seb­ből vé­rez­ve vit­te di­a­dal­ra zász­ló­ját Nyitra bás­tyá­in.” A vá­ra­kat jó­részt pub­li­kált, ala­po­sabb for­rás­ki­ad­vány­ok alap­ján is­mer­te­ti, s ezt jel­zi is: Berencsváralja tör­té­ne­tét pél­dá­ul „nagy­já­ból le­ír­ja vár­me­gyénk mo­nog­rá­fi­á­ja”. For­rá­sai közt több­ször em­lí­ti is­me­rő­sei csa­lá­di le­vél­tá­rát, sa­ját gyűj­té­sét, oly­kor jel­zés nél­kü­li ira­to­kat; eze­ket így ada­tol­ja: „ere­de­ti­je ná­lam”, „Koronthály csa­lád irat­tá­rá­ban”, „Re­vicz­ky csa­lád irat­tá­rá­ban”, „A Bodó csa­lád le­vél­tá­rá­ban”.

Ethey ala­po­sabb mű­ve a Vágvölgyi kró­ni­ka, mely­ről már em­lí­tet­tük, hogy a Nem­ze­ti Kultúrában előbb kü­lön­bö­ző cím­mel írt ta­nul­má­nyok­ban je­lent meg, majd ugyan­ez­zel a cím­mel jó­részt meg­je­lent foly­ta­tá­sok­ban. A könyv leg­na­gyobb ré­sze szó sze­rint egye­zik a lap­ban kö­zölt­tel, s va­ló­szí­nű­leg a tel­jes anya­got pub­li­kál­ta vol­na a fo­lyó­irat­ban, ha az 1935-ben Alapy sú­lyos be­teg­sé­ge mi­att meg nem szű­nik. A könyv kon­cep­ci­ó­ját a pub­li­ká­lás so­rán ala­kí­tot­ta ki, ám ele­jé­re nem az el­ső köz­lé­sek, ha­nem a II. év­fo­lyam 299. lap­já­tól kez­dő­dő fe­je­ze­tek ke­rül­tek: A völgy föld­al­ka­ta, A szarvasmarhatenyésztés, A juh­te­nyész­tés, A ser­tés­te­nyész­tés, A kecs­kék, Ba­rom­fi­te­nyész­tés, A lo­vak stb. Ezek ta­nul­mány jel­le­gü­kön túl szo­ci­og­rá­fi­ai jel­le­gű le­írá­sok is. Az egyes té­ma­kö­rö­ket nagy­részt önál­ló dol­go­zat­ként is meg­fo­gal­maz­za, jel­leg­ze­tes be­ve­ze­tés­sel és be­fe­je­zés­sel. Az el­ső fe­je­zet­cím be­ve­ze­té­sé­ben szól a tör­té­net­írás je­len­tő­sé­gé­ről és sa­ját mód­sze­ré­ről is: „A tör­té­ne­lem az élet mes­te­re, azért ör­ven­de­tes, hogy vég­re meg­in­dul rend­sze­res köz­sé­gi kró­ni­kák írá­sa… A hely­tör­té­net­nek je­len­tő­sé­get ad a kö­rül­mény, hogy ap­róbb rész­le­tek fel­dol­go­zá­sa vá­lik ben­ne le­he­tő­vé. A vi­dék családai ki­vé­tel nél­kül nagy kész­ség­gel bocsájtották ren­del­ke­zés­re ira­ta­i­kat, ami­ért ne­kik köz­ér­dek­ből há­lás kö­szö­net­tel tar­to­zunk… Te­kin­tet­tel ar­ra, hogy év­ez­re­de­ken át a föld­mű­ve­lés adott ke­nye­ret az itt élő nép­nek, el­ső­sor­ban azt ves­­szük szem­ügy­re, még­pe­dig leg­ré­gibb ága­za­tát, az ál­lat­tar­tást.”
Ethey fel­fo­gá­sá­ban a föld­mű­ve­lő nép fo­gal­má­ba, amint a mű­ből lát­ha­tó, egy­aránt be­le­tar­to­zik a föld­bir­to­kos és az egy­sze­rű job­bágy vagy a me­ző­gaz­da­sá­gi mun­kás. A szar­vas­mar­ha-te­nyész­tés­ről szól­va – mint a töb­bi fe­je­zet­ben is – ere­de­ti­ben idé­zi az egy­ko­ri for­rá­so­kat: „A veszelei ma­jor 1799. évi lajst­ro­má­ban egyik te­hén ne­ve Séka s malimi ro­ha­mi, a má­sik ugyan­ilyen, de s velkimi ro­ha­mi, a har­ma­dik bez roha èerna stara, va­gyis kis­szar­vú, nagy­szar­vú és szar­vat­lan.” Rö­vi­den le­ír­ja, hol és ho­gyan le­gel­tet­ték a gu­lyát, s meg­em­lí­ti, hogy a ré­gi pénz­szű­ke vi­lág­ban fon­tos be­vé­te­li for­rás volt a le­ge­lőn fel­nőtt mar­ha. A tő­zsé­rek­ről már a 15. szá­zad­ból van­nak ada­tai, de sa­ját meg­fi­gye­lé­se­i­re is tá­masz­ko­dik; tud ar­ról, hogy a tör­vény til­tot­ta a mar­ha­ki­vi­telt, mert kül­föld­ről a tő­zsér gyak­ran rossz pénzt ho­zott be, de hoz­zá­te­szi: „Vi­dé­künk ha­tár­szé­li fek­vé­sé­nél fog­va alig­ha he­de­rí­tett so­kat a ti­la­lom­ra, jó ke­re­se­tet nyújt­va a csem­pé­szek­nek.” Mar­ha­le­ve­lek be­ve­ze­té­se az el­adás­hoz csak a 18. szá­zad vé­gén kez­dő­dik a tol­vaj­lá­sok meg­aka­dá­lyo­zá­sá­ra. A lo­pá­sok meg­gát­lás­ára a pa­pok­nak is meg­hagy­ták, hogy az is­ten­tisz­te­le­te­ken a tol­vaj­lás el­len pré­di­kál­ja­nak, a szol­ga­bí­rók pe­dig el­ren­del­ték, hogy az is­ten­tisz­te­le­te­ken min­den­ki kö­te­les részt ven­ni. A szer­ző eh­hez hoz­zá­fű­zi: „E kény­szer­rel va­ló áj­ta­tos­ko­dás­nak alig­ha lát­ták va­la­mi ered­mé­nyét.” Az irt­vá­nyo­kon fel­len­dü­lő vaj- és tú­ró­ké­szí­tés ar­ra ösz­tön­zi a föl­des­ura­kat, hogy ezek­ből is be­szol­gál­ta­tást kö­ve­tel­je­nek. „Had­mű­ve­le­tek és dög egy­for­ma el­len­sé­ge az ál­lat­ál­lo­mány­nak; 1607-ben Ocskayék osz­toz­nak két lo­von és bor­jas te­hé­nen, ki a dögtül és a haj­dúk­tól meg­ma­radt volt.” Ezt a fe­je­ze­tet Ethey ilyen po­én­nal fe­je­zi be: „Bi­va­lyo­kat az Erdődy ura­da­lom tar­tott, né­ha na­gyot úsz­tak sze­ke­res­tül a Vágon.”
A juh­te­nyész­tést tár­gya­ló fe­je­zet­ben a ró­luk szó­ló leg­ré­gibb fel­jegy­zé­sek­ből idéz: „A sel­­lye­i­ek 1233-ban pa­nasz­kod­nak, hogy a pan­non­hal­mi apát bá­rány­ti­ze­det kö­ve­tel raj­tuk.” Ré­gi írá­sok­ban a bir­ka szó olyan juh­faj­tát je­len­tett, me­lyet mor­va juh­nak hív­tak – ál­la­pít­ja meg Takáts Sán­dor­ra hi­vat­koz­va, s hoz­zá­fű­zi: „A mor­va juh va­ló­szí­nű­leg rö­vi­debb gyap­jat hor­dott, mint a ma­gyar.” Az 1671. évi ös­­sze­írás­ban sze­rep­lő bajka és bajkabárány ki­fe­je­zé­se­ket azon­ban nem kom­men­tál­ja. A to­váb­bi­ak­ban meg­em­lí­ti a spa­nyol és az an­gol ju­hot, mely ér­té­ke­sebb volt, majd egy ná­la le­vő irat alap­ján ezt ír­ja a gyap­jú­ke­res­ke­dők­ről: „Buz­gó gyap­jú­ke­res­ke­dők vol­tak a rá­cok; Ko­má­rom na­gyobb fész­kük, hon­nan fel­jár­tak Trencsénbe. Ott halt meg egyi­kük, ha­gya­té­ká­ban 60 má­zsa gyap­jú sze­re­pelt.” A job­bá­gyok ke­vés ju­hot tar­tot­tak: „Sze­gény job­bágy­tól so­kat nem is vár­ha­tunk; a nyá­ja zö­me ura­dal­mi tu­laj­don.” A bir­kák nyí­rá­sát er­re ki­kép­zett as­­szo­nyok vé­gez­ték, s mun­ká­ju­kért a 19. szá­zad­ban da­ra­bon­ként négy kraj­cárt kap­tak.
A ser­tés­te­nyész­tés­ről szó­ló fe­je­ze­tet Ethey így ve­ze­ti be: „Leg­hasz­no­sabb, leg­ked­vel­tebb ál­la­tunk, mely­nek csak a ne­vét nem kör­nyez­te tisz­te­let.” Már Szent Gel­lért le­gen­dá­ja fel­jegy­zi, hogy a püs­pök ser­tés­tar­tás­ra al­kal­mas vi­dé­ken uta­zott, ahol bő makk­ter­més volt. A csejtei ur­bá­ri­um 1640-ben meg­em­lí­ti, hogy fenn az er­dők­ben mak­kot szed­nek a ser­té­sek­nek. A kecs­kék fe­je­ze­té­ben ezt ír­ja: „A sze­gény­ség és a kecs­ke ös­­sze­tar­to­zó tár­sak; ad te­jet és hús­vé­ti pe­cse­nyét, mind­ket­tő rá­fér a nincses em­ber­re.” A ba­rom­fi­te­nyész­tés­ről így kez­di le­írá­sát: „A fa­lu­si ud­var dí­sze, a jó gazd­as­­szony örö­me a ba­rom­fi.” Is­mer­te­ti a tyú­kok­nak to­jás­ra ül­te­té­sé­vel kap­cso­la­tos ré­gi szo­ká­so­kat, s egyes ma­jo­rok fel­jegy­zé­se­it a ba­rom­fi szá­má­ról. Az Es­ter­ház­yak ud­va­rá­ban a 17. szá­zad­ban kü­lö­nö­sen ked­vel­ték a hiz­lalt kap­pan (he­rélt ka­kas) pe­cse­nyé­jét. („A kappanyozók él­te­sebb as­­szo­nyok so­ra­i­ból ke­rül­nek ki, akik bar­bár mun­ká­ju­kat min­den­fé­le szel­le­mes él­cek­kel fű­sze­rez­ték.”)
Egy to­váb­bi fe­je­zet a mé­hé­szet­tel fog­lal­ko­zik; eh­hez Ethey nyom­ta­tott szlo­vák for­rás­ki­ad­ványt is fel­hasz­nál, Ján Gašperík Pamätnosti vèelárstva slovenského cí­mű köny­vét. Meg­tud­juk, ho­gyan ké­szül a méh­ser és a méz­bor, majd a mé­zes­ka­lács-ké­szí­tés és a leg­újabb idők vágvölgyi mé­hé­sze­ti ada­tai kö­vet­kez­nek. Ezt a faj­ta ak­tu­a­li­zá­ló be­fe­je­zést a szer­ző más té­ma­kö­rök­kel kap­cso­lat­ban is al­kal­maz­za. A lo­vak cí­mű fe­je­zet­ből egye­bek közt ki­de­rül, hogy e tá­jon szer­ve­zett mé­nest Forgách Si­mon, Rá­kó­czi tá­bor­no­ka tar­tott, va­la­mint hogy a tisz­ti ló­nak sok­kal ma­ga­sabb az ára. „Vár­rom­ja­ink ap­ró pat­kói ar­ra val­la­nak, hogy ösz­vér és sza­már is bő­ven szol­gált lo­vak pót­lá­sá­ra” – jegy­zi meg a fe­je­zet vé­gén. Rö­vi­den be­mu­tat­ja a se­lyem­her­nyó-te­nyész­tést és a mé­szár­szé­ke­ket.
Bő­veb­ben, le­vél­tá­ri for­rá­so­kat is idéz­ve szól a ker­té­szet­ről, fő­ként a fa­lu­si köz­ne­me­sek kert­je­it is­mer­te­ti. A ré­gi kú­ri­ák­hoz tar­to­zó kert­nek há­rom ré­sze volt: gyü­möl­csös, ve­te­mé­nyes és lugaskert, ez utób­bi­ban cse­me­ge­sző­lő ter­mett. A há­rom­fé­le kert ter­mé­se­it rész­le­te­sen le­ír­ja, s nép­raj­zi ér­dek­lő­dé­sét ta­nú­sí­tó ba­bo­ná­kat is meg­örö­kít. Pél­dá­ul a va­kond el­len egy ré­gi fel­jegy­zés sze­rint így kell vé­de­kez­ni: „hold­fo­gyat­ko­zás­kor szét kell szór­ni tú­rá­sa­it, azu­tán husvéti szen­telt hús­ból ki­sze­dett cson­tot a já­ra­tok­ba dug­va há­rom­szor ki­ált­suk: tá­voz­za­tok át­ko­zott kár­te­vő bes­ti­ák!” A fa­is­ko­lák­ba ol­tó­ága­kat kü­lön­bö­ző vi­dék­ről hoz­tak. Kü­lön­le­ges­nek szá­mí­tott a csejtei ol­tott szil­va. Dísz­ker­tet csak a fő­urak tar­tot­tak, pél­dá­ul az Illésházyak Dubnicon. A hárs­fa Ethey sze­rint a szlá­vok szent fá­ja, de ké­sőbb a ma­gya­rok is meg­ked­vel­ték, s úgy ül­tet­ték, hogy mu­la­tó­he­lyül szol­gá­ló lu­gast al­kos­son. A ha­lá­szat­ról szó­ló fe­je­zet­ben be­mu­tat­ja a Vág-völgyi ha­las­ta­va­kat, me­lyek­ből az ott élők­nek je­len­tős hasz­nuk volt. „A szokolóci kas­tély ha­las­ta­va­it 1742-ben Bél Má­tyás di­csé­ri, Bohuslavicon pe­dig 1762-ben Erdődy An­tal gróf csi­nál­tat ilye­ne­ket, hogy ba­rokk kert­jé­nek dí­szét hasz­nos do­log­gal egé­szít­se ki” – ír­ja a szer­ző, s az újabb idők­ről meg­ál­la­pít­ja, hogy a gyár­ipar szen­­nye­zi a vi­zet, és így pusz­tít­ja a ha­lat.
A ha­lá­szat után Ethey a Vág-völgyi va­dá­szat tör­té­ne­tét vá­zol­ja. Ok­má­nyok­kal bi­zo­nyít­ja, hogy Brunóc ura a 14. szá­zad­ban már kü­lön ház­ban rak­tá­roz­za a va­dász­há­ló­kat. Ilyen­nel fő­ként für­je­ket, az erő­sek­kel pe­dig med­vét is tud­tak fog­ni. A turóci he­gyek­ben a 13. szá­zad­ban vad­kecs­ké­re és nyúl­ra va­dász­tak. A ren­di vi­lág­ban a bir­to­kos ne­mes­ség sa­já­tí­tot­ta ki ma­gá­nak a va­dász­jo­got, a job­bá­gyok­nak csak a madarászatot en­ge­dé­lyez­ték. Vad­te­nyész­tés­ben és -gondozásban so­ká­ig hí­res volt az Erdődy gró­fok galgóci ura­dal­ma. Az er­dők kap­csán azt ál­la­pít­ja meg, hogy „őse­ink er­de­i­ket nem­zet­sé­gek sze­rint, kö­zö­sen bir­to­kol­ták. Sok fa­lu ilyen er­dő­kö­zös­ség­ben élt év­szá­zad­okon ke­resz­tül.” A me­ző­re fel­ügye­lő tiszt­tar­tók és cső­szök gon­doz­ták az er­dőt is. Az er­dei ha­szon a fán kí­vül a szén­ége­tés­ből és ha­lá­szat­ból szár­ma­zott. A temetvényi ura­da­lom a job­bá­gyok je­len­tős ré­szét há­zi­esz­kö­zök és gaz­da­sá­gi szer­szá­mok fa­ra­gá­sá­val fog­lal­koz­tat­ta. Az er­dők makk­já­ból a 19. szá­zad­ban ola­jat is saj­tol­tak. A ki­ve­szett ál­lo­má­nyok­ból Ethey a sze­líd­gesz­te­nye- és a dió­fa­er­dő­ket em­lí­ti.
Az 1935-ben pub­li­kált fe­je­ze­tek­ből el­ső­ként Az irt­vá­nyok, A me­ző­gaz­da­ság és A dű­lő­ne­vek cí­mű fe­je­ze­te­ket köz­li, ezt kö­ve­tik: A ter­mé­nyek be­ta­ka­rí­tá­sa, A trá­gyá­zás, A ma­jo­rok. A Bir­to­ko­sok, ne­me­sek, job­bá­gyok fe­je­zet­tel a so­ro­zat a fo­lyó­irat 1935. év­fo­lya­má­nak 221. lap­ján meg­sza­kad, to­váb­bi fe­je­ze­tek már csak a könyv­ben kö­vet­kez­nek (an­nak 133–197. lap­ja­in).
Az irt­vá­nyok a Vág mind­két ol­da­lán el­te­rü­lő ha­tal­mas er­dő­ség­ben el­szór­tan vol­tak, s a há­bo­rús idők­ben gyak­ran me­ne­dék­he­lyet je­len­tet­tek. Ké­sőbb az irt­vá­nyok rej­tek­he­lye­in rab­lók hú­zód­tak meg, ezért Nyitra me­gye 1674-ben el­ren­de­li, hogy a bú­vó­he­lye­ket rom­bol­ják szét, és la­kói a fal­vak­ban te­le­ped­je­nek le. Újabb irt­vá­nyok lé­te­sí­té­sé­ben nagy sze­re­pük volt a sol­té­sza­ik ve­ze­té­sé­vel vo­nu­ló valachus-juhá­szoknak. „A sok irt­vá­nyú fa­lu gyak­ran szer­ző­dés­ben meg­ha­tá­ro­zott ös­­szeg­gel vál­tot­ta meg a föl­des­úri szol­gál­ta­tá­so­kat. Miava ilyen cí­men 1842-ig 3000 fo­rint kész­pénzt fi­ze­tett és 1500 nap­szá­mot vég­zett.” Ethey szo­ci­á­lis együtt­ér­zés­sel ál­la­pít­ja meg, hogy a nagy sze­gény­ség mi­att az irt­vá­nyok la­kó­i­nak je­len­tős ré­sze a 19. szá­zad­ban ki­ván­do­rolt Ame­ri­ká­ba, s a ha­tó­sá­gok nem pró­bál­tak ezen az okok meg­szün­te­té­sé­vel se­gí­te­ni. A dű­lő­ne­vek­kel kap­cso­lat­ban azok eti­mo­ló­gi­ai je­len­tő­sé­gét eme­li ki: „Úgy ezek­nek, mint a ha­tár­je­lek­nek köz­hasz­nú el­ne­ve­zé­se fényt de­rít tu­laj­do­no­suk nem­ze­ti­sé­gi ho­va­tar­to­zás­ára.”
A Bir­to­ko­sok, ne­me­sek, sza­ba­dok, job­bá­gyok cí­mű fe­je­zet­ben fel­hív­ja a fi­gyel­met az úr és a ne­mes el­ne­ve­zés kö­zöt­ti kü­lönb­ség­re; a ré­gi ira­tok sze­rint urak az ura­dal­mak tu­laj­do­no­sai, te­hát a fő­ne­me­sek és az egy­há­zi rend vol­tak, a ne­me­sek­nek gyak­ran csak cí­mer­le­ve­lük volt, bir­to­kuk cse­kély vagy sem­mi. A job­bágy­tól ab­ban is kü­lön­böz­tek, hogy nem adóz­tak, ha­nem ka­to­nás­kod­tak (ké­sőbb az armalista ne­me­se­ket adó­fi­ze­tés­re is kö­te­lez­ték). Sza­ba­dos­nak az olyan job­bá­gyot ne­vez­ték, akit föl­des­ura men­te­sí­tett a ter­hek­től. Eb­be az osz­tály­ba szá­mí­tot­ták a mes­ter­em­be­re­ket is. A leg­ki­szol­gál­ta­tot­tabb hely­zet­ben ter­mé­sze­te­sen a job­bágy volt: „mun­ka­ere­je ér­té­ket kép­vi­sel, me­lyet zá­log­ba adás út­ján le­het pénz­re vál­ta­ni. Bár­sony And­rás 1659-ben Homola And­rás ne­vű job­bá­gyát 52 fo­rin­tért el­zá­lo­go­sít­ja.” A föld nél­kü­li zsel­lé­rek­nek rend­sze­rint há­zuk sem volt, vis­kó­ba vagy ka­li­bá­ba („chalupa”) búj­tak. A há­zak le­írá­sa­kor sa­ját él­mé­nye­it is fel­hasz­nál­ja: „Ké­mé­nyek­kel sok a baj, sze­gény em­ber fűz­fá­ból font sá­ro­zott füst­emész­tőt hasz­nál; ne­ve ezen a vi­dé­ken piecka. Kön­­nyen lán­got fo­gott az ilyen al­kot­mány… En­nek da­cá­ra so­ká­ig meg­ma­rad­tak, szol­ga­bí­ró ko­rom­ban én rót­tam ma­rad­vá­nya­ik­ra a ha­lá­los csa­pást…” A kör­nyék mű­ve­lő­dé­sé­re a több­nyel­vű­ség a jel­lem­ző: a Thurzók Galgócon há­rom­nyel­vű (ma­gyar, szlo­vák és né­met) gim­ná­zi­u­mot tar­ta­nak fenn, de a mű­velt em­ber­nek la­ti­nul is tud­nia kel­lett.
A könyv 167–171. lap­ja­in Te­le­pü­lé­si szem­le cí­men 63 Vág-völgyi köz­ség ke­let­ke­zé­sét és né­hány sor­ban fon­to­sabb tör­té­ne­ti ada­ta­it ír­ja le. Mi­vel ez lé­nye­gé­ben csak sta­tisz­ti­kai fel­so­ro­lás, in­do­kol­tabb lett vol­na a mű vé­gé­re ten­nie, mert e szem­le után még rész­le­te­sebb le­író fe­je­ze­tek kö­vet­kez­nek. E helyt az el­ma­radt fal­vak­ról és a meg­ma­radt észa­ki te­le­pü­lé­sek hely­ze­té­ről szól­va is­mét szo­ci­á­lis ér­zé­keny­sé­gé­ről tesz ta­nú­sá­got: „Nyitra mel­lett ma is na­gyon so­vány föl­dön lak­nak ma­gyar­ja­ink, a ge­ren­csé­ri­ek­nek ló­ra se te­lik, sza­má­ron jár­nak. A koloni part­nak me­re­dek lej­tőn ve­ze­tett or­szág­út­ja va­ló­sá­gos fel­ki­ál­tó­jel ar­ra néz­ve, hogy vé­re­ink­kel nem tö­rő­dünk, még csak el­fo­gad­ha­tó for­gal­mi le­he­tő­sé­get sem ad­tunk ne­kik. Ál­la­mi vár­me­gyei kö­ze­gek év­szá­zad­okon át nyu­god­tan néz­ték, mi­ként gyöt­rőd­nek test­vé­re­ink a ne­héz uta­kon, pe­dig kis jó­aka­rat­tal kön­­nyít­het­tünk vol­na raj­tuk.”
A Nem­ze­ti Kultúrában Ethey a Vágvölgyi kró­ni­ká­ba tar­to­zó tíz ta­nul­má­nyon kí­vül csak ki­sebb köz­le­mé­nye­ket pub­li­kált az Adat­tár­ban, és 1933-ban egy ün­ne­pi meg­em­lé­ke­zést Ér­sek­új­vár ju­bi­le­u­má­ra cím­mel, a tö­rök ki­űzé­sé­nek 250. év­for­du­ló­já­ra. A sze­mé­lyes han­gú cikk­ben a vá­ros vé­del­mét szol­gá­ló épít­mé­nye­i­nek tör­té­ne­tét ad­ja: „Ná­lam van a vár­nak 1595-ben ké­szült met­sze­te. Hát­lap­ján fran­cia nyel­vű ma­gya­rá­zat mond­ja el, hogy alig hoz­zá­fér­he­tő mo­csa­ras vi­dé­ken fek­szik, hat bás­tyá­ja van…, vi­zes ár­kát a fo­lyó­víz táp­lál­ja. Pi­a­cán le­vő fa­épü­let­ben tö­rök fog­lyo­kat őriz­nek” – ír­ja a négy­ol­da­las cikk­ben. Ha­son­ló rö­vid ada­lé­ka ugyan­itt a már em­lí­tett, Pe­tő­fi csa­lád­já­nak ne­me­si szár­ma­zá­sá­ról szó­ló té­ves közlése11; Czobor Márk gróf­nak 1704. de­cem­ber 2-án kelt le­ve­le a Rá­kó­czi se­re­gé­vel ví­vott nagy­szom­ba­ti csa­tá­ról; ma­gyar és szlo­vák nyel­vű do­ku­men­tu­mok Galgóc múlt­já­ról; Lipszky Já­nos huszár­ezredes12 cím­mel egy né­met nyel­vű ön­élet­írás szlo­vák zá­ra­dék­kal; stb. Az 1934. évi Adat­tár­ban csak két köz­lé­se je­lent meg: Lét­szám és szük­ség­le­ti ki­mu­ta­tás II. Rá­kó­czi Fe­renc se­re­ge­i­ről; II. Rá­kó­czi Fe­renc uta­sí­tá­sa ün­ne­pé­lyes kö­vet fo­ga­dá­sá­ra – mind­ket­tő dá­tum nél­kül, „a szer­ző tu­laj­do­ná­ban” hi­vat­ko­zás­sal. Az 1935. év­fo­lyam Adat­tá­rá­ban nem pub­li­kál, más ro­va­tok­ban pe­dig a ko­ráb­bi­ak­ban sem ta­lál­juk ne­vét.
A Zoborvidék múlt­já­ból cí­mű kö­te­te a Híd ki­adói vál­lal­ko­zás har­ma­dik köny­ve­ként je­lent meg, még­pe­dig a ki­adó elő­sza­vá­val, így rö­vi­den er­re is ki­té­rünk. A ki­adót nyitrai írók és toll­for­ga­tók hoz­ták lét­re Dallos Ist­ván új­ság­író és Mártonvölgyi (Mar­tin­csek) Lász­ló ügy­véd ve­ze­té­sé­vel. El­ső ki­ad­vá­nyuk, a Nyitrai Írók Köny­ve (1935) igen­csak kü­lön­bö­ző, jó­részt di­let­táns szín­vo­na­lú ver­se­ket és el­be­szé­lé­se­ket tar­tal­maz, s a vi­dék föld­bir­to­ko­sa­i­nak tá­mo­ga­tá­sa mel­lett meg­je­len­te­té­sé­ben az is köz­re­játsz­ha­tott, hogy Risnyovszky End­re, a nyom­dász fia is író­ként sze­re­pelt ben­ne. A Híd­ban, ne­vé­hez il­lő­en, mind­azo­nál­tal meg­volt a jó szán­dék: a to­váb­bi­ak­ban for­dí­tás­ban kö­zöl­ték szlo­vák és cseh írók al­ko­tá­sa­it, va­la­mint a jobb- és a bal­ol­dal kö­zött is hi­dat akar­tak ver­ni. Az em­lí­tett an­to­ló­gia Etheytől is kö­zölt két el­be­szé­lés­nek ne­ve­zett történetet.13 (A Híd má­so­dik ki­ad­vá­nya egy ver­ses­kö­tet volt.) Visszaemlékezésében14 Dallos Ist­ván Etheynek csak a ne­vét em­lí­ti meg, ho­lott a ki­adó har­ma­dik köny­ve, A Zoborvidék múlt­já­ból cí­mű mo­no­grá­fia a Híd­nak leg­in­kább egy­sé­ges szín­vo­na­lú – igaz, nem szép­iro­dal­mi, ha­nem tu­do­má­nyos – kö­te­te, s va­ló­szí­nű­leg a szer­ző költ­sé­gén je­lent meg, a Híd csak hoz­zá­já­rult ki­adá­sá­hoz. A Híd szer­kesz­tői frá­zi­sos, vál­lal­ko­zá­su­kat ked­ve­ző fény­ben fel­tün­te­tő di­csé­rő elő­szót ír­tak Ethey mo­nog­rá­fi­á­já­hoz, me­lyet hang­za­to­san – és té­ve­sen – szép­iro­da­lom­nak is nyilvánítanak.15
A Zoborvidék múlt­já­ból kon­cep­ci­ó­ja ha­son­ló Ethey elő­ző mo­nog­rá­fi­á­i­hoz. A te­le­pü­lés cím alatt fel­so­rol­ja a sze­mély­ne­vek­ből szár­ma­zó hely­ne­ve­ket, ábé­cé­rend­ben, egye­bek közt sa­ját­ját, az Üz­bég (Zbehy) mel­let­ti Etheyt. Sze­rin­te „ezek a ne­vek olyan fér­fi­ak em­lé­két őr­zik, akik a te­rü­let meg­szál­lá­sá­ban, vé­del­mé­ben, szer­ve­zé­sé­ben an­nak ide­jén te­vé­ke­nyen részt vet­tek”. Ak­tu­a­li­zál­va em­lí­ti a hely tör­té­ne­ti és dűlőnévkutatás fon­tos­sá­gát, ar­ra hi­vat­koz­va, hogy a szü­lő­föld „kér­dé­se­i­vel fog­lal­koz­va nyer­he­ti el kö­zép­osz­tá­lyunk a szük­sé­ges tör­té­ne­ti ár­nya­la­tot”. A kö­vet­ke­ző fe­je­zet­ben a Nyitra-Ivánkán 1861-ben ki­szán­tott ki­rá­lyi ko­ro­na tör­té­ne­tét be­szé­li el; ezt Konsztantinosz Monomachos gö­rög csá­szár küld­te I. End­re ki­rály­nak, ez­zel ko­ro­náz­ták meg őt és utó­da­it is. A ko­ro­na ak­kor ke­rül­he­tett ide, ami­kor Gé­za her­ceg 1074-ben Nyitráért ha­da­ko­zott Sa­la­mon ki­rály el­len. A szer­ző ada­tot ta­lál ar­ról is, hogy Csák Má­té a mor­va­me­zei csa­tá­ban ta­nú­sí­tott hő­si­es­sé­gé­ért kap­ta ju­tal­mul Baj­móc vá­rát, majd el­fog­lal­ta Ghymest is. A hu­szi­ta há­bo­rúk ide­jén Laurini Já­nos nyitrai ka­no­nok hu­szi­tá­vá lett, bár ké­sőbb vis­­sza­tért a ka­to­li­kus egy­ház­ba. A hu­szi­ta kor­ban itt el­ter­je­dő cseh nyelv csak a re­for­má­ció ko­rá­ban vált a szlo­vák lu­the­rá­nu­sok egy­há­zi nyel­vé­vé.
A moh­ácsi csa­tá­ban szá­mos Nyitra vi­dé­ki úr el­esett, pél­dá­ul Oszlányi György, Ürmény egyik tu­laj­do­no­sa. A tö­rök­vi­lág és a ta­tár­dú­lás után A pa­ló­cok cí­mű fe­je­ze­te kö­vet­ke­zik; eb­ben is­mét a hely­ne­vek azo­nos­sá­gát hoz­za fel bi­zo­nyí­ték­ként, ez­út­tal nyitrai pa­lóc nyelv­já­rást fel­té­te­lez­ve s a vi­dék pa­lóc jel­le­gé­nek alá­tá­masz­tá­sá­ra. (A szak­iro­da­lom ez­zel szem­ben a Nyitra vi­dé­ki nyelv­já­rást át­me­ne­ti­nek nevezi.16) Ethey le­ír va­ló­ban fenn­ma­radt Nyitra vi­dé­ki nép­szo­ká­so­kat is, mint pél­dá­ul a Szent Iván-na­pi tűz­gyúj­tás, a táncosfa át­ug­rá­lá­sa és ha­son­lók. Eb­ben a nép­raj­zi rész­ben más köz­is­mert szak­te­kin­té­lye­ken kí­vül idé­zi Khín An­tal csal­ló­kö­zi folk­lo­ris­tá­nak 1928-ban meg­je­lent írá­sát is (Egy pogánykori éj­jel Csal­ló­köz­ben).
A Zobor he­gyi ko­los­tor­ról szól­va Ethey Maurus pé­csi püs­pök­nek Zoerardról és Be­ne­dek­ről írt le­gen­dá­ját idé­zi – a püs­pök sze­rint a két re­me­te itt élt a 11. szá­zad­ban. Köz­ben a szer­ző egy ré­gi név­ro­ko­ná­ról is kö­zöl ada­tot: „A zobori apát­sá­gé volt a nyitrai vám­sze­dés jo­ga, mely­ben azon­ban 1111-ben Godofredus apá­tot Porcus nyitrai centurio és tár­sa, Ethey kor­lá­toz­ni akar­ták.” A kör­nyék egy­há­zi éle­té­nek köz­pont­ja Kál­mán ki­rály ide­jén a zobori ko­los­tor volt. Ethey szem­lé­le­te­sen, ma­ga elé kép­zel­ve ír­ja le a ko­los­tor min­den­na­pi éle­tét, s köz­ben mint má­sutt, itt is kor­társ ku­ta­tók­ra hi­vat­ko­zik: „A zobori ben­cés apát­ság tör­té­ne­té­nek ku­ta­tá­sa te­rén út­tö­rő mun­kát vég­zett a Nyitra me­gyei szár­ma­zá­sú Follajtár Er­nő, aki­nek mű­vét a Nem­ze­ti Kultura 1934. évi fo­lya­má­ban találhatjuk.”17 Az apát­ság tör­té­ne­té­nek utol­só kor­sza­kát a szer­ző az idé­zett for­rás­mű ada­tai alap­ján ad­ja elő. Meg­em­lí­ti egye­bek közt, hogy Koth Pé­ter, a me­gye al­is­pán­ja a Má­tyás ki­rály el­len lá­za­dók­kal ro­kon­szen­ve­ző apát­sá­got le­fog­lal­tat­ta, fes­tett lá­dá­ban őr­zött ira­ta­it ma­gá­hoz vet­te. A 15. szá­zad vé­gén Nyitra vá­rát is a ki­rály­tól kap­ta az al­is­pán, aki­nek a Forgách-levéltárban fenn­ma­radt pe­csét­je ilyen kör­ira­tú volt: Peèat Pet­ra de Koth. A ko­los­tort a 17. szá­zad vé­gén új­já­é­pí­tet­ték, s az egy­ko­ri ben­cé­sek he­lyé­re a kamalduli atyák vo­nul­tak be. („En­nek a szi­go­rú rend­nek Ma­gyar­or­szá­gon há­rom há­za volt, köz­tük a leg­hí­re­sebb a zobori ko­los­tor.”) A kamalduliak ko­los­to­rá­nak le­írá­sa­kor Ethey meg­em­lí­ti, hogy a be­já­rat­hoz fes­tett négy fres­kót „di­ák­ko­rom­ban még ma­gam is lát­tam”. Cel­lá­ik fenn­tar­tá­sá­ra a kamalduliakat II. Rá­kó­czi Fe­renc pénz­zel tá­mo­gat­ta, a ren­det II. Jó­zsef osz­lat­ta fel 1782-ben.
A nyitrabarsi ha­tár­vo­nal cí­mű fe­je­zet­ben a szer­ző azt a jel­leg­ze­tes­sé­get ír­ja le, hogy né­hány fa­lu egyik fe­le Nyitra, a má­sik pe­dig Bars me­gye jog­ha­tó­sá­ga alá tar­to­zott – a Zobor vi­dé­ké­ről szó­ló könyv ezért két vár­me­gye tör­té­ne­té­hez is kap­cso­ló­dik. A ma­gyar­ság tér­vesz­té­se cí­mű fe­je­zet­ben saj­ná­lat­tal em­lí­ti, hogy a ki­sebb ma­gyar szór­vány­te­le­pü­lé­sek szlo­vák­ká as­­szi­mi­lá­lód­tak. Az észa­ki pe­rem­vi­dék as­­szi­mi­lá­ci­ó­ját a szer­ző a ré­gi hely­ség­ne­vek alap­ján is ki­mu­tat­ja. A to­váb­bi­ak­ban ös­­sze­ha­son­lí­tás­sal egy­be­ve­ti 12 Nyitra kör­nyé­ki hely­ség­nek 1910-es és 1921-es nép­szám­lá­lá­si ada­ta­it, s ezek­ből a ma­gyar­ság nagy­ará­nyú fo­gyat­ko­zá­sát ál­la­pít­ja meg, nem elég kö­rül­te­kin­tés­sel, hi­szen tény­ként ke­ze­li, hogy pl. Aranyosmarót la­kos­sá­gá­nak 1910-ben 65,9%-a ma­gyar volt (s a nyitrai 59,4%-os ma­gyar több­ség sem va­ló­szí­nű).
Ez­után egy sa­ját­sá­gos ne­mes­sé­get mu­tat be A verebélyi ér­se­ki ne­me­si szék címmel.18 E fe­je­zet ele­jén is ha­zai for­rást idéz, az ér­sek­új­vá­ri Ozo­rai Jó­zsef­nek a Ma­gyar Sionban meg­je­lent ta­nul­má­nyát, amely e kér­dés­sel is fog­lal­ko­zik. Ozo­rai alap­ján köz­li, hogy az esz­ter­go­mi ér­sek 1848-ig olyan ki­vált­ság­gal ren­del­ke­zett, hogy bir­to­ka­i­ból tel­ket ado­má­nyoz­ha­tott ar­ra ér­de­me­sek­nek, s ez­zel ne­mes­sé avat­ta őket. A verebélyi ne­me­si szék Bars me­gyé­ben mű­kö­dött, s a me­ző­vá­ros min­den ré­gi la­ko­sa ne­mes­nek szá­mí­tott. Sa­ját tiszt­vi­se­lő­ka­ruk volt, fő­is­pán he­lyett „ná­dort” vá­lasz­tot­tak ma­guk­nak.

A kö­vet­ke­ző fe­je­zet­ben A ré­gi élet cím­mel a kör­nyék kö­zép­ko­ri éle­té­ről ér­te­ke­zik. Ap­ró köz­lé­sei ér­de­ke­sek: Taszáron tíz ház­ban lak­nak a ko­csi­gyár­tók, Ludányban gyü­möl­csös áll, jó a sző­lő­ter­més Pogrányban. Evlia Cselebi tö­rök uta­zó­ra hi­vat­koz­va em­lí­ti meg, hogy a 17. szá­zad vé­gén Lé­va tá­ján a Ga­ram völ­gyé­ben rizs ter­mett. A to­váb­bi­ak­ban né­hány di­let­táns vers­rész­let mel­lett egy szlo­vák ku­ruc dalt (a Hej Rá­kó­czi, Rá­kó­czi, poïme zas na Nemci kez­de­tűt) idéz.
Elő­ző mo­nog­rá­fi­á­já­hoz ha­son­ló­an en­nek vé­gén is, a 62. lap­tól kezd­ve rö­vid le­írást nyújt Nyitra kör­nyé­ké­nek ne­ve­ze­tes­sé­ge­i­ről (Ghymes vá­rá­nak le­írá­sa, A la­pát­tánc, Hrussó vá­ra, A fenyőkosztolányi to­rony, Appony vá­ra, Fe­ke­te­vár, A nagyvezekényi csa­ta­em­lék stb.); a vá­rak tör­té­ne­tét rész­ben már előbb is is­mer­tet­te. Meg­jegy­zen­dő, hogy Nagyvezekény nem a Zobor kör­nyé­kén, ha­nem Zseliz mel­lett van, az Es­ter­ház­yak hő­si em­lék­mű­ve már Matunák Mi­hályt is megihlette.19 A la­pát­tánc nem tör­té­ne­ti ne­ve­ze­tes­ség, ha­nem egy szo­kást örö­kít meg: a Ghymes vá­rá­ban ve­ze­tett em­lék­könyv­ben le­ír­ják, ho­gyan ütöt­tek la­pát­tal a be­lé­pő há­tul­já­ra, s hogy az így meg­tisz­telt­nek il­lett vers­ben vagy pró­zá­ban meg­em­lé­kez­nie er­ről az ese­mény­ről. Az em­lék­könyv is a Forgách-levéltárban ma­radt fenn, s Ethey né­hány tré­fás rész­le­tet idéz be­lő­le. A vá­rak kö­zül be­ha­tób­ban fog­lal­ko­zik Ghymes vá­rá­val, le­írá­sá­val és tör­té­ne­té­vel, a kas­té­lyok kö­zül is­mer­te­ti a kistapolcsányit, s né­hány sor­ban be­mu­tat­ja az aranyosmarótit, a malonyait, a bodokit, az ele­fán­tit s má­so­kat.
Etheynek utol­só szlo­vá­ki­ai köny­vecs­ké­je a Szlo­vá­ki­ai ma­gyar hon­is­me­re­ti könyv­tár­ban meg­je­lent A vágvölgyi ma­gyar­ság te­le­pü­lé­se és fo­gyat­ko­zá­sa cí­mű. A ta­nul­mány ha­son­ló a nyitrai ma­gyar­ság tér­vesz­té­sé­ről szó­ló fe­je­zet­hez. A Vág völ­gyén kí­vül a Nyitra és a Ga­ram fel­ső fo­lyá­sá­nak vi­dé­ké­vel is fog­lal­ko­zik. Kon­cep­ci­ó­já­ban – az erős na­ci­o­ná­lis nosz­tal­gi­án túl – ér­ző­dik a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú­ban fel­erő­sö­dött vi­szá­lyok fö­löt­ti el­ke­se­re­dé­se és a bé­kés együtt­élés, meg­ér­tés utá­ni vá­gya. Ethey szem­lé­le­te, jó szán­dé­ka a bé­kés együtt­élés hang­sú­lyo­zá­sát és az egy­más jo­ga­i­nak tisz­te­let­ben tar­tá­sát il­le­tő­en az egyet­ér­tés nosz­tal­gi­kus vá­gyát su­gá­roz­za, s kü­lö­nö­sen fon­tos, hogy ezek az esz­mék a szlo­vá­ki­ai klerofasizmus és a zsi­dó­ül­dö­zé­sek em­ber­te­len­sé­ge ide­jén je­len­nek meg. A húsz­lap­nyi fü­ze­tet öt fe­je­zet­re ta­gol­ja: I. A Nyitra és a Vág kö­zött lé­vő vo­nal; II. A Trencsén–Sempte kö­zött lé­vő vo­nal; III. Bana és Szolgagyőr; IV. Túróc és Liptó; V. Fo­gyat­ko­zá­sunk út­ja. Szó­no­ki­as­sá­ga az egész fü­ze­tet át­hat­ja, az as­­szi­mi­lá­ció irá­nyá­nak tör­té­ne­ti be­mu­ta­tá­sá­ban el­fo­gult, de mind­ezt el­len­sú­lyoz­za bi­za­ko­dá­sa és de­rű­lá­tá­sa. („Mit te­gyünk? Néz­zünk egy­más sze­mé­be mi ide­fent a Kár­pá­tok alatt nyelv­kü­lönb­ség nél­kül, jószívvel, be­csü­le­te­sen. Egy ez­red­év vér­ke­ve­re­dé­se ko­vá­csolt min­ket ös­­sze.”)
Mint az elő­ző­ek­ben lát­hat­tuk, Ethey nem izo­lá­ló­dott a szlo­vák kör­nye­zet­től. ma­gyar ne­mes lé­té­re gyak­ran tár fel szlo­vák for­rá­so­kat, még szlo­vá­kul is pub­li­kált; ezek a ki­sebb dol­go­za­tai (a mal­mok múlt­já­ból, a csejtei bor­ter­me­lés­ről – lásd a 2. szá­mú jegy­ze­tet) po­zi­ti­vis­ta adat­köz­lé­sük­kel hasz­nos ada­lé­kok a tár­gyalt kér­dé­sek tör­té­ne­té­hez. Ha­son­ló tény­köz­lő kis dol­go­za­tai je­len­tek meg a nyitrai Híd ki­adá­sá­ban meg­je­le­nő Ma­gyar Al­bum (1941–1944) an­to­ló­gia­so­ro­zat­ban; a II. szám­ban pl. Ré­gi te­met­ke­zé­si szo­ká­sok cím­mel – az adat­sze­rű köz­le­mény nagy ré­szét egy beckói, 18. szá­za­di te­me­té­si jegy­zék töl­ti ki: a te­me­tés­re ha­gyott hat­száz fo­rin­tot az örö­kö­sök hu­szon­öt pont­ba fog­lalt jegy­zék sze­rint hasz­nál­ják fel, s eb­ben a ko­por­só­dí­szí­tés­től kezd­ve a ze­né­sze­kig min­den gyász­kel­lék­ről gon­dos­kod­nak. A Ma­gyar Csa­lád­tör­té­ne­ti Szem­lé­ben je­lent meg a Nyitramegye ne­mes csa­lád­ja­i­nak ki­vo­na­tos jegy­zé­ke 1572–85 évek kö­zött cí­mű (1940, 155 p.) dol­go­za­ta. A Csá­szár Ist­ván szer­kesz­tet­te, A Toldy-Kör Év­köny­ve­i­ben is van egy rö­vi­debb ta­nul­má­nya és két is­me­ret­ter­jesz­tő cik­ke. A vajkaszéki insurrectio és Gellemegye (1940, 98–104. p.) cí­mű ta­nul­mány­ban Szé­kely Ot­to­kár nyo­mán az egy­há­zi ne­mes­ség ki­ala­ku­lá­sát és meg­osz­lá­sát fog­lal­ja ös­­sze, majd az esz­ter­go­mi egy­ház négy szé­ke (a verebélyi, az érsekléli, a szentgyörgyi és a vajkai) kö­zül ez utób­bi­nak a tör­té­ne­tét is­mer­te­ti; a szék az 1809. évi ne­me­si fel­ke­lés­be még 12 lo­vast és 50 gya­lo­gost ál­lí­tott ki (vajkai, keszölcési, doborgazi, bacsfai, mórocz- és pinkekarcsai la­ko­sok­ból). Az Ap­ró­sá­gok Po­zsony múlt­já­ból cí­mű­ben (1942, 113–116. p.) a vá­ros őr­zé­sét szol­gá­ló és a vár­őr­ség­gel együtt­mű­kö­dő haj­dú­vá­ros in­téz­mé­nyé­ről ír, en­nek köz­pont­ja a ma is lát­ha­tó Mi­hály-ka­pu volt, a Ré­gi ru­hák cí­mű (1943, 154–156. p.) kis ér­te­ke­zé­sé­ben le­vél­tá­ri ada­to­kat idéz­ve a drá­ga és az egy­sze­rű öl­tö­ze­te­ket mu­tat­ja be.
Ethey Gyu­la ti­pi­kus re­gi­o­ná­lis tör­té­net­író, lel­kes lo­kál­pat­ri­ó­ta, akit min­den ér­de­kel, ami la­kó­he­lye és köz­vet­len kör­nyé­ke tör­té­ne­té­vel, tör­té­nel­mé­vel és éle­té­vel kap­cso­la­tos. Mód­sze­re, akár­csak Alapy Gyu­láé, po­zi­ti­vis­ta és adat­fel­tá­ró jel­le­gű, de a né­pek ba­rát­sá­gát és a szlo­vák–ma­gyar együtt­élés fon­tos­sá­gát ko­má­ro­mi tör­té­nész kol­lé­gá­já­nál sok­kal nyo­ma­té­ko­sab­ban hang­sú­lyoz­za és kép­vi­se­li.