Victor Sebestyen: Lenin: the man, the dictator, and the master of terror.

Penguin Random House LLC. Ebook. 2017, 592 p.

Egy vadonatúj, rendhagyó, külsőségekben és tartalomban is formabontó életrajz jelent meg a hideg, számító bolsevik vezetőről – Vlagyimir Uljanovról, alias Leninről, akiről a későbbi szovjet állam saját magát formázta meg és követendő példaképének tekintette minden összefüggésben.

Bizalmatlan, gyanakvó, makacs és higgadt. Ezekkel a jelzőkkel (is) illeti könyvének főszereplőjét a budapesti születésű, londoni újságíró, Victor Sebestyen, miután áttanulmányozta az összes hozzáférhető forrásanyagot munkájának megírásakor. A hatalmas forrásmennyiség ellenére a szerző nem vész el a részletek tömkelegében, és mindig talál egy stabil kiindulópontot, amelyet követve az életrajz a bevezetőtől kezdve az utolsó fejezetig élvezetes és izgalmas marad.

A rendkívüli intellektuális képességekkel bíró fiatalember a kezdetektől fogva favorizálta a vezetői szerepkör könyörtelen igazgatási és irányítási módszereit. Lenint megszállottan érdekelte a hatalom megszerzésének és megtartásának problémaköre. Igaz, kortársai sokat kritizálták amiatt, hogy gyáva, és hogy gyakran elmenekült a felmerülő problémák elől. Az egyik fejezetben, kortárs forradalmár állítása szerint, egy demonstráció alkalmával, mikor még csak hallatszott, hogy érkeznek a tüntetést szétverő kozákok, Vlagyimir Iljics elsőként vette fel a nyúlcipőt és menekülni kezdett. Uljanov ezt azzal magyarázta, és azt többször is kihangsúlyozta, hogy az ő személye túlságosan is fontos ahhoz, hogy letartóztassák és elítéljék. Forradalmár életének minden pillanatában meg volt győződve, hogy nélküle szocialista forradalom Oroszországban nem törhet ki. Ennek ellenére, ahogyan azt Sebestyen kidomborítja, Lenin az oroszországi szocialista munkásmozgalom három legfontosabb alkalmát mind lekéste. Nem volt ott a szociáldemokrata párt megalakulásakor, nem vett részt az 1905-ös forradalom eseményeiben és az 1917-es februári forradalom kitörésekor sem volt otthon.

Életében fordulópontot jelentett, amikor idősebb testvérét, Alexandert, Szását 1887-ben a cári rendőrség kivégezte, miután részt vett egy cár elleni merénylet kidolgozásában. Vlagyimir Uljanov innentől fogva úgy volt elkönyvelve, mint a „a cárellenes forradalmi ellenzék hosszú hagyományainak örököse”. Eltiltották őt az egyetemi tanulmányoktól, Szibériába száműzték, állandóan az Ochrana, a cári rendőrség megfigyelése alatt állt (amelyet később ironikus módon, követendő modellként állított be saját állami rendőrségének, a Cseka kiépítésénél). A nehezített körülmények mindennapjait elsősorban anyja és felesége támogatásából oldotta meg. Külföldi tartózkodásai alatt többször kért, ahogyan azt magánlevelezése bizonyítja, édesanyjától ötven, de száz rubel körüli összegeket is életszükségleteinek biztosítására.

Lenin életének jelentős részét külföldi száműzetésben töltötte és a forradalmi üzenetet is külföldről importálta Oroszországba. Korántsem volt olyan ékesszóló író és szónok, mint Marx vagy Trockij, mégis kialakított egy sajátos érvelési stílust, ahogyan azt Sebestyen írja, Lenin „csaknem mindig hatalmaskodó, dominanciára törő, gyalázkodó, kötekedő és gyakran egyenesen gonosz.” Brutálisan, de sokkal inkább találomra ténykedő, mint igazából koordinált szándéktól irányítva, nem idegenkedett felhasználni saját bűnözői csoportját sem, amely végül kisajátította a párt nevét is. Lenin az akarat puszta erejével uralkodott. Sebestyen briliáns munkájában képes volt megragadni azt az embert, akit a nyugati demokráciákban a demagógia mintapéldányaként könyveltek el. Egy könyörtelen diktátor portréját sikerült ebben a kiváló publikációban megalkotni, akinek a politikája szerencsétlen jelentőséget hordoz még a mai idők számára is.

Victor Sebestyen tollából csaknem két évtized után jelent meg angol nyelven írt átfogó életrajzi munka Vlagyimir Iljics Leninről, amely nemcsak részletes politikai vizsgálata a huszadik század egyik legfontosabb történelmi alakjának, hanem egy lenyűgöző arckép Leninről, az emberről is. A kényelemben nevelkedett szenvedélyes vadász és halász főleg a sakk és a klasszikus angol irodalom iránt rajongott. Sokkal jobban kedvelte a külföldi irodalmárokat, mint az oroszokat. Talán Turgenyev volt a kivétel, akinek munkái közül mindig egy kötetet magánál tartott.

Sebestyen munkájában a fő protagonista történetét visszavezeti egészen Lenin korai éveihez, nyomon követi a hosszú száműzetésbeli éveit Európában és Szibériában, hogy végül visszatérjen az 1917-es, Petrográdban (Lenin mindig a Peter vagy Petersburg megnevezést használta, jegyzi le Sebestyen) lejátszódó első kommunista forradalom eseményeihez. Kivételesen és rendkívüli módon rávilágított arra a tényre, hogy Lenin egész életében a legközelebbi és legbizalmasabb kapcsolatait négy hölggyel alakította ki, az anyjával, egyik nővérével, feleségével és szeretőjével. A szovjet korszak alatt elfojtott és felszín alá rejtett, de itt újra felfedett szerelmi háromszög, amely Lenin és felesége, Nagyezsda Krupszkaja, valamint a gyönyörű, házas szeretője és elvtársa, Inyesza Armand között tobzódott – feltárja a forradalmár, a politikus bonyolultabb karakterét is, s leszámol a bolsevik forradalom hideg, egydimenziós beállítottságú vezetőjének idealizált képével.

Lenin, valamint a többi akkori politikai vezető személyes vagy hivatalos iratai most már elérhetőek a kutatók számára. Sebestyen ezeket megragadva új adatokat nyújt az olvasónak, hogy életre keltse azt a drámai és izgalmas történetet, hogy hogyan ragadta meg Lenin a hatalmat egy puccs által, és hogyan menedzselte azt a forradalmi államalakulatot, az államot, amelynek már nem szabadott volna léteznie Lenin eredeti, keményvonalas marxista elképzelése szerint. Paradox módon a végtermék, a produktum egy erőszakos, zsarnoki és korrupt rendszer lett, amely hátborzongató módon engedélyezte több ezer ember kivégzését, és létrehozott egy olyan eszmei doktrínát, amely azon az elképzelésen alapult, hogy az alkalmazott politikai terror az ellenfelek ellen teljesen indokolt a nagyobb ideálok elérése érdekében. Egy régebbi harcostársa, aki valaha csodálta Lenint, azt mondta, hogy Lenin „jót kívánt (…), de megteremtette a gonoszt”. Ez magában foglalta Sztálin megformálását is, aki átvette Lenin gulágrendszerét, és a CSEKA titkos rendőrség szörnyűséges tetteit új, csillagászati magasságokba és ugyanakkor pokoli mélységekbe repítette.

Ez az új életrajz Lenin esetében a személyesre, az emberire (Lenin, the man) fókuszál, bár Lenin esetében a személyes ritkán tudja elkerülni és háttérbe szorítani a politikait. Sebestyen munkájának elején egy rövid bevezetéssel rajtol, amelyben néhány összehasonlítást tesz az 1917-es események és a mai populista vezetők között. Nem tétováz, és azonnal megemlíti Lenin személyes szakácsának, Spiridonnak az unokáját, Vlagyimirt, aki a mai Oroszország elnökeként büszkén vállalja csekás (értsd KGB-s) múltját, és aki tömérdek pénzt áldozott a moszkvai Lenin-mauzóleum felújítási munkálataira, ahol a mai oroszok (is) órákat várakoznak, hogy pár percre megtekinthessék a „Vörös Cár” bebalzsamozott maradványait. Majd következik egy prológus, amelyben Sebestyen lehengerlő módon elmeséli az októberi forradalom előestéjét. A prológus azonnali ízelítőt ad a könyv stílusáról – egy nagyon olvasható, könnyed módon írt narratíváról van szó, amely, úgy tűnik, szinte humoros-szatirikus módon ábrázolja a 20. század egyik legmeghatározóbb és legszélsőségesebb eseményét. Az alapvető tények itt is megegyeznek Trockij vagy a nemrégiben megjelent Orlando Figes-tanulmány motívumaival, de a prológus stílusa inkább egy félreértések és bakik vígjátékára emlékeztet, mint arra a tragédiára, amely beárnyékolja Európa és a szélesebb térség történelmi eseményeit az elkövetkezendő 70 esztendőre. Lehet, az igényesebb, szakmailag képzettebb olvasó meg is ijed a biográfia olvasásának ebben a szakaszában, mert itt talán a könyvet esetlegesen nem a történelmi mélység iránti tisztelet ihlette, de szerencsére az események előrehaladtával Sebestyen nem riad meg és nem próbálja álcázni Lenin személyiségének sötétebb szempontjait és árnyoldalait sem.

Az életrajzi könyv a hagyományos biográfiák lineáris struktúráját követi, kezdve Lenin családi hátterével és gyermekkorával, és azzal a kultusszal fejeződik be, amely Lenin 1924-es halála után következik. Látjuk őt második, majd első fiúként a családban, „nemesként” – itt nem egészen arra a nemesre kell gondolni, ahogyan a szerző is megjegyzi, mint ami az egyesült királyságbeli arisztokratára jellemző, hanem inkább valami középosztálybeli értelmiségire kell asszociálnunk, aki ugyan nagyon távol áll az orosz végtelenek muzsik életstílusától, de semmiképpen se éri el az orosz nagybirtokos nemesség életvitelét sem.

Lenin, itt inkább még Uljanov mint gyermek és serdülő intelligens, mohó, falánk olvasó volt és az emberekhez érzelmileg meglehetősen hidegen viszonyult, még a szűkebb család keretein belül is. Sebestyen arra is utal, hogy testvére kivégzése – aki a cárt próbálta meggyilkolni (felrobbantani, vegyészi tudását pokolgépek gyártására használta fel) – csepegtette a fiatal Leninbe az érdeklődést a forradalmi politika és a mély gyűlöletet, valamint megvetést a burzsoázia iránt, amely hátat fordított a családnak a tragikus esemény után. Lenin gyűlölte a nyárspolgári látszatmoralitást és annak felületes, álszenteskedő értékrendjét.

A könyv sokat foglalkozik Lenin száműzetésben töltött hosszú éveivel, személyes kapcsolataival, feleségével és később kedvesével. Felfedi a főhős egyéb szocialista és marxista forradalmárokkal való kapcsolatait a száműzetésben, akik később vagy politikai szövetségeseivé (Trockij, Sztálin, Kamenyev, Zinovjev) vagy pedig ellenségeivé (Plechanov, Bernstein, Martov) váltak. Ahogyan Lenin élete előrehaladt, Sebestyen részletes, de nem untató módon tárgyalja a különböző írásait, rámutatva saját ideológiai érveinek fejlődésére és módszereinek kifejlesztésére. Amikor a forradalom elkezdődött, azokat nem csak be kellett vetni, de korrigálni is kellett őket az elért eredmények megőrzése érdekében. Lenin nem egy elméleti erkölcscsősz volt, aki mindenáron kapaszkodott elvont elképzelései megvalósításához. „A forradalom nem elmélet, a forradalom maga az élet, maga a gyakorlat” – hangoztatta többször is. Nem vonakodott erkölcstelen vagy éppen gazembereket megszégyenítő lépéseket tenni a hatalom megszerzése és megőrzése érdekében, de ugyanakkor nagyon ügyelt a puritán forradalmi látszat megmaradására. Ha mások gyanúba kerültek is vagy mocskosak lettek, Lenin mindig tiszta maradt. Az árulkodó, kompromittáló nyomok eltüntetésének mestere volt, és ez végigkísérte egész politikai életét. Lenin a kezdetben általában úgy jelenik meg, mint aki teljesen átadja magát a szent ügynek, mint valami magányos, szorgalmas, és következetes forradalmár, de ugyanakkor mint aki rengeteget beszél, de nem sok gyakorlati dolgot tesz a forradalom ügyéért. Sebestyen felfedi, hogy a személyes veszélyt Lenin gyakran próbálta elkerülni, s ezt meg is tette, ha a helyzete úgy kívánta, de ez nem gátolta meg abban, hogy gyakran dühösen írjon a száműzetés relatív kényelmében azoknak, akik otthon maradtak, és írásaiban arra ösztönözte őket, hogy akkor is forradalmi módon járjanak el, ha ez szélsőséges veszélyt jelent számukra az állam részéről. Mi ez, ha nem a politikai képmutatás tipikus mintaviselkedése?

Sebestyen könyvének az egyik értékes részét képezhetik – mármint azok számára, akiket Lenin, az ember érdekel – azok a hosszú fejezetek, amelyek Lenin száműzetésben letöltött éveit taglalják, habár azok számára, akik a politikust kutatják, ezek a részek akár unalmasnak is tűnhetnek. Ők inkább akkor örülhetnek, amikor Oroszország újra forradalomra virrad és Lenin hazaindul utolsó – elnézést –, utolsó előtti száműzetéséből 1917-ben. Oroszország 1914-es háborúba lépésének okairól meglehetősen kevés információt kap az olvasó, mondhatnánk, hogy a leírás itt akár a felszínesség határát is érinti, de a többszöri átolvasás és meghallgatás után (jó találmány a hangoskönyv) megvilágosodik, hogy itt nem (csak) Oroszországról van szó elsődleges témakörként, hanem Leninről, a magánemberről, a forradalmárról és annak életútjáról olvasunk.

Az ő ultraforradalmi küldetése 1917 márciusában kezdődik Zürichben. Innentől kezdve nagyon összeáll a kép, és eljutunk a biográfia legérdekfeszítőbb, legizgalmasabb szakaszához. Lenin személyes hozzájáruláshoz az 1917-es eseményekhez, valamint az azt követő történelmi fordulatokhoz, ahol a politikus és a forradalmár Lenin szerepe összekapcsolódik a személyes Leninnel, Leninnel, a magánemberrel – és az egyes szerepkörök közötti határok végképp elmosódnak.

A forradalmi időszakban az egyes események nagyobb hangsúlyt kapnak, mint mások. Például a Romanovok meggyilkolása részletekbe menően van leírva, és úgy érzi az olvasó, hogy egyfajta szimpátiával is a szerző részéről. Sebestyen a cári családot, főleg az uralkodót, a felelőtlen és sok mindenben, de elsősorban politikában gyenge képességű II. Miklóst teszi felelőssé saját végzetükért. Másrészt viszont a polgárháború ábrázolása hihetetlenül gyors ütemben zajlik (mindössze egy fejezetben). Az életrajz Lenin kultuszának leírásával fejeződik be, és arról szól, hogy a későbbi szovjet vezetők hogyan használták örökségét (és földi maradványait) saját rendszerük megerősítésére.

Mindent egybevetve az olvasó egy közérthető és nagyon olvasható beszámolót talál, amely könnyedebb mind hangnemben, mind tartalomban, de ugyanakkor elegendő alapot biztosít ahhoz, hogy Lenin életét a történelmi összefüggésekben állítsa be. Ráadásul érdekes képet ad Lenin személyiségének ellentmondásairól is: olyan emberről van szó, aki szeretett az emberek közelébe jutni, de ugyanakkor barátsága könnyedén ellenségeskedésbe ment át, amikor úgy érezte, hogy elárulták. Lenin, aki a vérontást és a halált személyesen csak teoretikus szinten ismerte (soha nem volt katona, nem vett részt kivégzéseken, s valójában mindössze három halottat látott életében Sebestyen szerint, az anyósát, nővérét és Innyeszát), nagy kegyetlenséget tanúsított politikai céljai elérésében. Az olvasónak támadhatnak hiányérzetei néhány történelmi esemény részletes lefedettségével kapcsolatosan, de a szerző, úgy érzem, elérte fő célját, mégpedig alapos betekintést tett Lenin életébe.

A könyvet olvasva akarva-akaratlan ismét felmerül a történészekhez nem méltó „Mi lett volna, ha” feltételezés. Próbálja az ember nem idevalónak tekinteni, de nagyon nagy a csábítás ereje. Tehát az első spekulatív kérdés: Megvalósult volna a bolsevik/kommunista forradalom Oroszországban, ha Lenin nem jelenik meg a történelem színpadán? Valószínűleg nem. Ha Lenin nem lett volna „a terror mestere” (valójában az volt, még ha szadista hajlamai nem voltak is, mint más 20. századi „forradalmároknak”), akkor is megépültek volna a sztálini haláltáborok pár év múlva még az északi sarkkörön is túl? Nem halt volna éhen több millió ember Európa legtermékenyebb mezőgazdasági övezetében, ha a „legnagyobb társadalmi kísérlet” már az első napokban elbukik (a könyvből kiderül, ennek nagy volt a valószínűsége)? Vagy a későbbiekben nem került volna sor egész nemzetek erőszakos átlakoltatására a kontinens nagyságú Szovjetunióban? Valószínűleg ismét csak nem. Lehet róla vitát folytatni, de mivel a felsorolt események mind bekövetkeztek, leszögezhetjük, hogy az utóbbi száz esztendő legbefolyásosabb történelmi személyisége nem más, mint Vlagyimir Iljics Uljanov, alias Lenin. Lenin nélkül Sztálin talán fanatikus múltkutatók széljegyzete maradt volna, akiről nagy vonalakban annyit tudtunk volna meg, hogy valahol a mai Grúziában kicsapott kispapként csatlakozott a szocialistákhoz, és ott több balhéban vett részt, például az egyik fegyveres bankrabláskor, amikor a párt kasszáját akarták feltölteni, több tíz ember halt meg a felhasznált robbanószerek szakszerűtlen használata következtében. Több szakember kiáll azon vélemény mellett is, hogy Lenin (és a bolsevizmus) nélkül a brannaui vámos sikertelen művészgyermeke is csak politikai gyűléseket szervezhetett volna a bajor kocsmák savanyú sörszagú légkörében. Mivel Hitler elsőként a bolsevizmussal akart leszámolni, a többi gengszteri terve csak ezután következett.

Ez az eszmefuttatás volt sajátos számomra, amikor hozzáfogtam Victor Sebestyen: Lenin, az ember, a diktátor és a terror mestere című életrajz elolvasásához. A könyv elolvasása után korábbi gondolatmenetem a friss olvasói élmény hatására még inkább elmélyült. A Lenin c. biográfia élvezhetően olvasható és a faktuális szempontok alapján is korrekt módon megírt munka. Igaz, hogy inkább sorolható a populáris életrajzokhoz, mint az akadémiaiak közé, de ezzel semmit se veszít értékéből. A könyv végén tizenkilenc oldalas függelék található és a lábjegyzetek is minden harmadik oldalon megjelennek. Olyan információs tartalommal bírnak, hogy egyszerűen nem lehet átsiklani fölöttük, mert ha az olvasó ezt megteszi, értékes részletekről marad le. (Például megtudhatja, hogy a forradalom első zűrzavaros eseményei közben ellopták Lenin első automobilját, amit persze ő is a cártól „szerzett”. A pétervári tűzoltók a puccs utáni zűrzavaros állapotokat kihasználva ellopták a kocsit és Finnországba akarták átcsempészni egy megrendelőnek. A történet még folytatódik és egészen váratlan végkifejlete lesz.)

További érdekességként például azt is megtudhatjuk, hogy Vlagyimir, miután radikalizálódott, 1901-ben felvette a „Lenin” nevet. A név felvételének okát még mindig nem tudják egyértelműen megmagyarázni a szakemberek. Többen amellett teszik le voksukat, hogy ezt az álnevet a Léna folyótól vonatkoztatta el Vlagyimir Iljics. (Sebestyen el is indít egy mókás eszmefuttatást ezzel kapcsolatosan. Uljanov – Sebestyen szerint –, ha nagyon konzekvens lett volna legfontosabb álneve kiválasztásában, akkor a Volgin nevet kellett volna választania, mivel a Volga folyó mellett eltöltött idő tényleg életének része volt. Így aztán – folytatja Sebestyen – a 20. század egyik legelterjedtebb ideológiai dogmatizmusát nem marxizmus-leninizmusnak, hanem marxizmus-volginizmusnak hívták volna). A Lenin név felvétele után a név viselője hihetetlen elhivatottsággal követi a proletariátus diktatúrájának bevezetését. Ennek ellenére Lenin személyes életében bájos, viszonylag konzervatív, polgári úriember volt. Politikai életében azonban alaposan gátlástalan.

Lenin nagyon rövid idő alatt a hatalmi machiavellizmus mintapéldányává válik. Hideg és kegyetlen, kalkuláló és kíméletlen, makacs és manipulatív, hatalomra éhes és képmutató. Ezek a jellembeli tulajdonságok főleg a könyv utolsó harmadában kerülnek felszínre, amikor a szerző az 1917-es októberi puccs utáni eseményeket mutatja be. Ezek közül a továbbiakban azt a fejezetet szeretném kicsit részletesebben bemutatni, amelyben a szerző az egypártrendszer bevezetését írja le Oroszországban.

A februári forradalom legfontosabb hozománya az általános demokratikus választások bevezetése volt. Az általános választások először 1917 szeptemberére voltak kiírva, majd eltolódtak októberre, végül november közepén zajlottak le. Lenin, mivel tisztában volt az erőviszonyokkal, mindent megtett volna, hogy a választásokra ne kerüljön sor. Hatalma alatt itt került először olyan helyzetbe, hogy nemcsak a szokásos pártbeli opponensei, Kamenyev és Zinovjev, hanem még a hű párttagok, Trockij, Dzerzsinszkij és maga Sztálin is (aki ebben az időben vagy Lenint támogatta feltétel nélkül, vagy nem foglalt állást) ellent mondtak neki. Lenin nem akart általános választásokat, nem hitt a burzsoá parlamentarizmusban. Félt, hogy a választások „lefejezik a forradalmat”. Nem bízott a vidéki parasztságban, tartott a városi értelmiségtől, és be akarta tiltani a jobboldali kadétok pártját is. Még a második legfontosabb embere, Szverdlov is, akit Lenin nélkülözhetetlennek tartott és aki a bolsevik forradalom adminisztratív kivitelezője volt, egyszerűen azt mondta Leninnek, hogy ezt most nem lehet. „Mi ezt most nem tudjuk… rossz az időzítés erre… ez nagyon rosszul nézne ki.” De Lenin nem volt elsőre meggyőzve, fújta a magáét. Meg volt győződve, hogy most már a bolsevikoké a hatalom a fővárosban, hiba lenne – ha most már katonai erővel – nem szereznék meg a teljes hatalmat. Hisztérikusan kiabált és szidalmazott mindenkit. Azzal fenyegetőzött, hogy egy potenciális mensevik–kadét–szociális forradalmár koalíció a proletárforradalom végét fogja jelenteni. Végül beadta a derekát, s beleegyezett az első általános választások elindításába. Nemsokára ezt nagyon megbánta.

Az első orosz demokratikus választások (a másodikra 75 év után került sor) a következő eredményeket hozták. A bolsevikok valamivel kevesebb, mint 10 millió szavazattal, a szavazatok 24%-át szerezték meg. A szocialista forradalmárok (eszerek) 39%-kal a választások győztesei lettek. Itt azonban pártszakadás történt még a választások előtt. Az eszer párt két részre szakadt, baloldali frakcióra, akik egy ideig a bolsevikokkal léptek politikai szövetségre, és jobboldalira, akik a bolsevikok legkomolyabb ellenfelei lettek. A mensevikek 3%-ot, a kadétok 5%-ot kaptak. Leninnek igaza volt, az első összoroszországi demokratikus választások beigazolták, hogy a bolsevikok nem élvezik a lakosság, a széles néprétegek támogatását. A bolsevikok számára reális volt az a veszély, hogy demokratikus körülmények között és funkcionáló Alkotmányozó Nemzetgyűlés mellett a háttérbe szorulnak és elveszítik a megszerzett kiváltságokat és a hatalmat.

Itt Lenin, a machiavellizmus nagymestere akcióba lépett. Amíg lehetett, addig elhúzta a Nemzetgyűlés nyitóülését. Tisztában volt vele, hogy az időhúzás csak az értelmiség nemtetszését fogja kiváltani, a munkásoknak, parasztoknak ekkor még más problémáik voltak. Ők az élelmiszerhiánnyal küzdöttek és a hőn áhított békét kívánták. Mind a két ügy megoldása a cár megbuktatása után egy évvel még mindig váratott magára. Lenin második lépésként feloszlatta a semleges választási bizottságot, amely a választások tiszta lefolyására ügyelt, s helyükre egy Urickij nevű fizetett bértollnokot ültetett. November 27-én, amikor először kellett volna összeülnie a Nemzetgyűlésnek, Lenin dekrétumot bocsátott ki, amelyben betiltotta a kadétok pártját. A párt képviselőit a „nép ellenségének” titulálta, és több tucat párttagot, köztük a frissen megválasztott képviselőket is letartóztatta.

Végül, 1918. január 5-én (éppen száz évvel e sorok írása előtt) ült össze az Alkotmányozó Nemzetgyűlés a pétervári Tauride-palotában. A kormány statáriumot hirdetett, és a várost ellepték a vörösgárdisták, valamint az állig felfegyverzett bolsevista érzelmű katonák. Az összes bejelentett demonstrációt a hatóságok betiltották. Ennek ellenére a Mars-mezőről elindult a Tauride-palota felé egy negyvenezres, munkásokból, diákokból és hivatalnokokból álló menet, hogy üdvözölje és támogatását fejezze ki az első demokratikusan megválasztott Nemzetgyűlésnek. Mikorra elérték a Lityeini sugárutat, a háztetőkön elrejtőzött vörösgárdisták tüzet nyitottak a demonstráció résztvevőire. Az eredmény 10 halott és 70 súlyos sebesült. A menekülő demonstrálók eldobták és megtaposták a „Minden hatalmat a Nemzetgyűlésnek” jelszót hordozó transzparenseket. Csaknem egy év után a hatalom emberei ismét civileket öltek Petrográd utcáin. Ők voltak a bolsevik politikai terror első polgári áldozatai.

Délutánra a kedélyek picit lecsillapodtak. Délután négy órára volt betervezve az első ülés. A Tauride-palota nagytermében fegyveres gárdisták járkáltak fel s alá, ráadásul jó néhány képviselő is fegyvert viselt. „Akárcsak egy vadnyugati show-ban” – emlékezett vissza Carl Lindhagen, Stockholm polgármestere, aki több külföldi politikussal és újságíróval megfigyelőként vett részt az orosz demokrácia első komoly kísérletében. A nyitóülésre Lenin személyes testőrsége kíséretében a hátsó bejáraton érkezett. Egy fülkében foglalt helyet, és könnyed hangnemben szórakoztatta az idegen újságírókat. Nemtörődöm volt és hanyagnak, unottnak állította be magát. De valójában égett a belső feszültségtől. Viktor Csernov eszer politikust választották meg a Nemzetgyűlés elnökének, aki hosszú, fellengzős nyitóbeszédében kritizálta az októberi puccsot, miközben a bolsevikok folytonosan bekiabáltak. Ezek után Szverdlov bolsevik képviselő benyújtotta azt az indítványt, hogy az összeült Nemzetgyűlés automatikusan ratifikálja a SZOVNARKOM (a szovjetek központi bizottságának rövidítése), értsd Lenin dekrétumait.

Az orosz demokrácia az első csatáját megnyerte. A Nemzetgyűlés nem kívánt a SZOVNARKOM báborgánumává válni. A Szverdlov által benyújtott indítványt nagy többséggel leszavazták. A legyőzött bolsevikok erre, azzal a hivatkozással, hogy „nem maradnak ilyen forradalomellenes testületben”, kivonultak a teremből. Ezek után elnapolás következett. Lenin azt gondolta, hogy a képviselők már nem jönnek vissza, úgy érezte, eljött a Nemzetgyűlés feloszlatásának ideje. Kiadta a parancsot, hogy a képviselők távozása után, éjjel be kell zárni a palotát, és másnap senkit se szabad beengedni. Lenin nagy meglepetésére a képviselők 11.30-kor újból visszatértek a tárgyalóterembe. A beszédek egyre hosszabbak és unalmasabbak lettek – írja Sebestyen. A félig fáradt, félig részeg vörösgárdisták és matrózok azzal múlatták idejüket, hogy fegyverük csövét egy-egy mensevik vagy eszer képviselő felé szegezték. Reggel négy órakor a vörösgárdisták parancsnoka odalépett Csernovhoz, és felszólította, hogy fejezze be a gyűlést és mindenki menjen haza, mivel az őrök nagyon fáradtak. Csernov erre így válaszolt: „Mindnyájan fáradtak vagyunk, de nem szakíthatjuk meg a munkánkat, amikor egész Oroszország figyel minket.” Erre a jelenlevő katonák, akiknek nagy része már ténylegesen részeg volt, a fegyveréhez kapott és fenyegetően hadonászni kezdtek vele. A lámpákat egyenként leoltották. Négy óra negyven perckor az utolsó képviselő is elhagyta a palotát, amelyet Lenin utasítása szerint bezártak, és másnap senkit sem engedtek be. A január 6-án megjelenő dekrétum a Nemzetgyűlés feloszlatásáról szólt. Az orosz demokrácia bevezetésére irányuló kísérlet tizenkét órát tartott…

Lenin később bevallotta Trockijnak, hogy az eljárásnak megvoltak a maga kockázatai, de stratégiailag ezúttal is jól számolt. Ahogyan elmondta, képmutató módon, a nép nevében cselekedett, méghozzá a megfelelő forradalmi módszerekkel. „A nép akarta a Nemzetgyűlés összehívását, így összehívtuk. De amikor a nép meglátta, hogy a Nemzetgyűlés a múlthoz való visszatérést jelenti…, ismét a nép akaratát követve a Nemzetgyűlést feloszlattuk.”

Másnap két ismeretlen matróz, akikről a világ azóta sem tud többet, besétáltak egy pétervári kórházba, ahol két korábbi kadétos miniszter feküdt, akiket letartóztatásuk után, rosszullét miatt vittek be a kórházba. A két miniszter épségére fegyveres őrség vigyázott. A két matróz bement a szobába, ahol a miniszterek feküdtek, és fojtogatni kezdték őket. Végül, hogy dolgukban biztosak legyenek a helyszínen lelőtték őket. Ahogyan besétáltak a matrózok, olyan akadálytalanul ki is mentek és eltűntek a városban. A gyilkosságok kivizsgálására felállított bizottság semmit sem állapított meg. Az igazságügyi komisszár soha nem kapta meg azokat az erőket és eszközöket, amelyeket az ügy kivizsgálására kért. Az orosz bolsevizmus teljes mértékben ráállt a politikai terror, a megfélemlítés, a ködösítés és bizonyítékok manipulálásának útjára. A politikai machiavellizmus teljes mértékben testet öltött, és ez a jelenség a szovjethatalom sajátossága maradt egészen a kommunizmus bukásáig – jegyzi meg Victor Sebestyen több alkalommal.

A következőkben még idézem Sebestyen néhány összefoglaló jellemzését Leninről: „Sok szempontból egy teljesen modern politikai jelenség volt: a nyugati demokráciákban és a diktatúrákban ismertté váló demagóg típus, aki a hatalomra való törekvésében bármit vagy mindent megígért, egyszerű megoldásokat kínált bonyolult problémák megoldásához, és gátlások nélkül hazudott.” „Azzal igazolta és indokolta magát, hogy a győzelem mindent jelent: a célok szentesítik az eszközöket.” „Lenin volt a keresztapja annak a rendszernek, amely azon az elgondoláson alapult, hogy az ellenfelekkel szemben fenntartott politikai terror végsőkig indokolt a szebb jövő elérése érdekében. Ezt Sztálin tökéletesítette, de az ötletek Leninéi voltak.”

Fölöttébb érdekes, hogy az a férfi, aki fiatalkorában nem mutatta fel a kivételesség és tehetség különösebb jeleit, s ráadásul a politika sem érdekelte, 47 éves korában a forradalom vezető alakjává vált. A bevezetésnél Sebestyen egy érdekes eseményre emlékezik vissza. Az 1980-as években, amikor újságíróként a Szovjetunióba került, egy pártapparatcsik, akinek azt volt a feladata, hogy a külföldi újságírókat és egyéb prominens vendégeket végigvezessen a nagy vezér munkatermein, maga is bevallotta, hogy ő se érti, hogy egy ilyen mindennapi ember hogyan volt képes ilyen rendkívüli tettekre. Lenin kevesebb mint 7 évig irányította a szovjet államot, és a szovjet állam 1991-ben szűnt meg. A 74 évet megélt megtestesült ideológia nyúlfaroknyi időnek tűnik, mindössze epizódnak más birodalmak élettartamával összehasonlítva. Legyen az Róma, Nagy-Britannia, a Habsburgok vagy éppen a Romanovok birodalma. Mégis, a kommunizmus egy pótvallást testesített meg, úgy ért véget, mint egy dicsőséges kísérlet, amely megbukott (erre az egyik fő bolsevik Kamenyev már a győztes puccs után pár nappal számított), és emberáldozatok millióit hagyta maga után Schwerintől Ho Si Minh-városáig.

„Mi ez a szemét?” – kérdezte Lenin, miközben az újság borítóját nézegette. „Ez szégyenletes… Ők engem lángelmének neveznek, rendkívüli embernek… még utóbb imádkozni fognak a gyógyulásomért. Ez rettenetes” – így reagált Lenin még életében, amikor megtörténtek az első kísérletek a bolsevik vezető kultuszának kiépítésére. Családja, amikor először meghallotta, hogy a halott forradalmár teteme közszemlére lesz kiállítva, tiltakozott, de leszavazták őket. Lenin bármilyen volt, sohase egyezett volna bele, hogy tetemét mauzóleumi közszemlére tegyék ki, viszont a Pártnak hősre volt szüksége, így hát megalkották, és vele együtt megformálták a Lenin-kultuszt, a kommunisták, a baloldali forradalmárok és a munkásmozgalom vallását is, ahol a Messiás Vlagyimir Iljics Uljanov, alias Lenin volt. Közép-Kelet-Európában több mint negyven évig, a volt Szovjetunió egyes tagállamaiban több mint hetven évig próbálták rákényszeríteni az embereket, hogy behódoljanak ennek a messianisztikus, evilági vallásnak. Nem sikerült. Lenin meghalt, kitömve fekszik a moszkvai mauzóleumban, hús helyett testét vegyszerek töltik ki. A kezei a teste mellett elhelyezve, az egyiken ujjai kinyújtva, a másik keze ökölbe szorítva. Lenin meghalt, akárcsak az elveinek és tanításának a nagy része. Viszont Victor Sebestyen óva int minket, hogy a leninizmus mint politikai eszköz még mindig él és virágzik.

Ajánlott irodalom minden történelmet és politikai történetet kedvelő számára.

 

Sándor Zoltán