Puskás Tünde: Nyelv, identitás és nyelvpolitika Európában

Európa csaknem valamennyi országát nyelvi és etnikai sokféleség jellemzi. Ennek ellenére a modern európai nemzetállamok többsége csupán egy, a domináns etnikai csoport nyelvét ismeri el hivatalos nyelvként, míg az etnikai kisebbségek(1) nyelvének használata a hivatali életben korlátozott vagy törvényileg szabályozatlan. Egy adott ország nyelvpolitikája azonban nem egyszerűen jogi kérdés. Az európaiak jelentős hányada a nyelvet nem csupán a kommunikáció eszközeként használja, hanem az etnikai csoportok közti különbségek legfontosabb jelképét is a nyelvben véli felfedezni.(2) Ebből kifolyólag az etnolingvisztikailag heterogén társadalmakban a nyelvhasználat szabályozásának módja, és mértéke nagymértékben befolyásolja az interetnikus kapcsolatok jellegének alakulását. A politikai és nyelvi identitás és a nyelvhasználat kérdéseinek nagymértékű egymásra hatása Európa számos nemzetállamában azt eredményezte, hogy a nyelv az etnonacionalista mobilizáció és egyes politikai és etnolingvisztikai csoportok közti hatalmi harc eszközévé vált. A jelen tanulmány az etnolingvisztikai identitás és a nyelvpolitikák összefonódásának kérdéseit taglalja, s a nyelvi nacionalizmus lényegének és jelentőségének megközelítésére tesz kísérletet.

A nyelvi nacionalizmus nem új keletű jelenség; a nacionalizmust tanulmányozó tudományág azonban meglehetősen fiatal, és az egyes jelenségek leírására használt szakterminológia sok esetben többféle értelmezésre ad lehetőséget, ezért célszerű az egyes fogalmak esetenkénti értelmezése. Az etnikai közösségek nem külsőleg körülhatárolt, belsőleg homogén entitások. Az etnikai csoportokat egymástól elválasztó határ mentális eszköz, amely egyetlen célt szolgál, hogy megkülönböztesse a “mi”-t a “mások”-tól. A határ kialakítása és megtartása a közösségi identitástudat formálásának a legfontosabb eszköze. Jellege és jelentősége a történelem folyamán változhat, szerepe azonban mindaddig megmarad, amíg a határ létezik. Az identitástudat az adott esetben folyamatra utal, jelezve, hogy mind az egyén, mind a csoport identitása állandóan változik. Az etnikai határok kialakítása és fenntartása az egyes közösségek önmeghatározásának függvénye.(3) Fredrik Barth szerint egy csoport identitástudata különböző tartalommal tölthető meg anélkül, hogy az identitás megszűnne létezni, mindaddig, amíg az identitás határai megkülönböztető funkcióval bírnak. Valójában tehát nem a tartalom, hanem a csoport tagjai által fontosnak tartott és fenntartott határok határozzák meg a közösség identitástudatát, behatárolva ezáltal magát az etnikai közösséget.(4) Ugyanakkor a más csoportokkal való állandó összehasonlítás a legfontosabb határépítő mechanizmus. Az egyének és közösségek közti kapcsolatokat tanulmányozó Henri Tajfel szerint az egyén a születésétől kezdődően a más egyénekkel való összehasonlítás alapján határozza meg saját identitását. Az egyén identitása többek között magában foglalja a etnikai és nemzeti kategóriákat, amelyek csak más etnikai vagy nemzeti csoportokkal való összehasonlítás alapján nyernek értelmet.(5) Ugyanakkor Tajfel rámutat arra, hogy az összehasonlítás eredményeként az egyén a saját csoportját mindig kedvező színben látja és tünteti fel más csoportokkal szemben.

Nemzeti vagy/és etnikai identitástudat-formálás

A nemzeti közösségek közti határok formálása vagy létrehozása az egyik legnagyobb kihívás a modern európai nemzetállamok számára. Minden nemzetállam célja egy közös politikai identitás kialakítása, amely prioritást élvez az egyén etnikai identitása felett, hogy az egyén elsősorban a nemzetállam polgáraként és csak másodsorban egy etnikai közösség tagjaként határozza meg identitását. A politikai nemzettel való azonosulás azonban feltételezi, hogy az egyes etnikai csoportok közti határok valamilyen szinten áthidalhatóak. Azon nemzetállamokban, ahol több etnikai csoport él együtt, az egyes etnikai közösségek, a közös politikai identitás kialakítása mellett, megőrzik etnikai identitásukat (lásd a brit példát), ha a két identitás közt nincs kibékíthetetlen ellentét. Az egyén csak akkor érzi a politikai nemzethez tartozónak és nem másodrangú állampolgárnak magát, ha a kulturális, nyelvi, vallási vagy a regionális különbségektől függetlenül kialakul egy közös, több etnikai csoportot magába foglaló azonosságtudat, amelyet elsősorban az állampolgárság intézménye szimbolizál, s mely másodsorban valamely meglehetősen egyszerű és konkrét szimbólummal való azonosulást jelent. Az ország zászlaja, az állam himnusza, az ország ünnepei vagy a királyság intézménye tartoznak/tartozhatnak ezen szimbólumok közé.(6)

Spanyolországban az egységes politikai nemzettudat formálódása a huszadik század folyamán jelentős fejlődésen ment keresztül. A francói centralizált, hivatalosan egynyelvű államban a hatvanas évektől kezdődően az etnolingvisztikai kisebbségek egyre markánsabb lépéseket tettek annak érdekében, hogy ellenálljanak a homogenizációs törekvéseknek, melyek legnyilvánvalóbban az állam nyelvpolitikájában tükröződtek.(7) A Franco halála utáni években a demokratizációs folyamatok segítségével az etnolingvisztikai kisebbségek kivívták, hogy az 1978-as alkotmány elismerje a különböző történelmi “nemzetiségek” létezését a Spanyol “nemzet” keretében. Ugyanakkor az alkotmány lehetővé tette a katalán és a baszk regionális autonómiák létrejöttét 1979-ben.(8) A decentralizációs folyamatok – az etnikai identitások közti különbségek nyilvánvalóvá tétele mellett – a politikai identitástudat formálódására is nagy hatással voltak. Az etnikai közösségek közti feszültségek csökkentek, az állammal szembeni bizalom megerősödött. A monarchia újjáélesztésével pedig létrejött egy szupraetnikus, a nemzeti egységet és stabilitást jelképező intézmény, mely a politikai (nemzeti) identitástudat megerősítésében kiemelkedő szerepet játszik, elsősorban azért, mert a király személyét valamennyi államalkotó etnikai közösség a regionális és etnikai érdekek felett valónak ismeri el.

Az ország szimbólumaival és az állampolgári közösséggel való azonosulás, vagy azok elutasítása, az iskolai oktatás és a nemzeti média által nagymértékben befolyásolható akár pozitív, akár negatív irányban. Éppen ezért a “nemzeti” kormány által támogatott politikai elvek és elképzelések, amint azt a spanyol példa is mutatja, nagy hatással van az etnikai és politikai identitások kialakulására és fejlődésére. Ha egy etnikai csoport úgy érzi, hogy a domináns etnikai csoport a politikai identitás határainak kialakításakor az etnikai homogeneitás elérését tűzte ki célul, amely a gyakorlatban a többségi helyzetben lévőek etnikai identitástudatának kiterjesztését jelentené, a kisebbségben élő etnikai csoport megerősíti saját etnikai identitásának határait. Ha a domináns etnikai közösség a nemzetállam jegyében, a homogén etnikai tudatú “nemzet” nevében gyakorolja hatalmát, a kisebbségi helyzetben lévő közösségek tagjai másodrendű állampolgároknak érzik magukat. Az ilyen esetekben a közös politikai identitás hiánya egy olyan helyzetet teremt amelyben az etnikai érdekek könnyen politizálódnak. Rothschild szerint az etnicitás politizálódása az egyes etnikai csoportok közti hatalmi harc eredménye, amelyet az állam határain belül vívnak.(9)

Az etnikai identitástudat egy olyan csoporttal való azonosulást jelent, amelyhez az egyén genealógiailag kötődik. A több generációs folytatólagosság az identitástudat megerősödéséhez nem feltétlenül szükséges. A csoport mérete és az, hogy a társadalomban domináns vagy kisebbségi csoportként funkcionál-e, nem lényeges. Az etnikai identitás megőrzésének egyedüli feltétele az, hogy a csoportidentitás határai valamilyen formában fennmaradjanak.(10) Az etnikailag heterogén társadalmakban az etnikai identitás határaira helyezett túlzott mértékű nyomaték – akár a domináns, akár a kisebbségi helyzetben élő közösségek részéről – erősíti az egyes közösségek belső egységét, valamint kihangsúlyozza a különböző etnikai csoportokhoz tartozó állampolgárok közti különbségeket, és megerősíti az etnikai határokat. Ez a folyamat az interetnikus konfliktusok egyik oka.

A nyelv mint központi érték

Minden etnikai identitástudat egy sajátos megkülönböztető jegy köré szerveződik, amely lehet konkrét vagy absztrakt, lényege, hogy az etnikai csoporthoz való kötődés és az etnikai határok kialakítása és fenntartása alapjául szolgáljon. Az egyes csoportok általában egyetlen sajátságos jegynek szentelnek megkülönböztetett figyelmet, amely Európában leggyakrabban a nyelv, a faj vagy a vallás.(11) Ezek a kulturális vagy fizikai jelek primordiálisak abban az értelemben, hogy az egyén a szocializálódási folyamat során ezekkel találkozik legkorábban.(12) Egy közösség etnikai identitástudatának alapjául mindig egyetlen primordiális megkülönböztető elem választtatik, melyet a szakirodalom a “core value” (központi érték) meghatározással jelöl.(13) Ez a megkülönböztető jegy különös jelentőséggel bír, mivel az etnikai közösség társadalmi, érték- és önmeghatározási rendszere e köré épül. A megkülönböztető jegy az egyén egy adott közösséghez való tartozását jelöli, hiszen az azonos központi értékkel rendelkező egyének általában úgy érzik, hogy sorsuk és céljaik közösek. Ugyanakkor minden központi értéknek helyzeti és történelmileg meghatározott szerepe van. Mindig megvan annak az esélye, hogy az idők folyamán egy más elem válik a közösség számára központi fontosságúvá. A baszk közösség esetében korábban a faji jelleg választatott központi értékül. Az utóbbi két évtizedben azonban a baszk nyelv (euskara) egyre fontosabb szerepet kapott, és a magukat baszknak valló egyének egyre növekvő hányada tanulja “újra” az euskara nyelvet.

Annak meghatározásában, hogy mely megkülönböztető jegy váljon a közösség számára központi értékké, nagy szerepe van a közvéleményt formáló értelmiségi elitnek. Az értelmiségi elit jelentős szerepet játszik a történelmi gyökerek feltárásánál, a tradíciók folytatólagosságának bizonyításánál és a félig elfelejtett nyelvek újjáélesztésénél. Ily módon az értelmiségi elit választja meg, mely megkülönböztető jegy alkalmas potenciálisan arra, hogy az etnikai önmeghatározás eszközévé és szimbólumává váljon. Annak a folyamatnak a során, míg egy megkülönböztető jegy teret nyer a többi más potenciális megkülönböztető elem fölött, egy új lojalitás születik meg azon közösség irányában, melynek határai a választott központi érték által vannak meghatározva. A nyelv az értelmiségi elit által könnyen változtatható az etnikai azonosságtudat alappillérévé. Az izraeli szociolingvista, Joshua Fisman arra a kérdésre, miért válhatott sok esetben a nyelv a nemzeti identitás, kulturális önállóság és az önálló államiság szimbólumává, felülemelkedve ezzel más potenciálisan választható megkülönböztető jegyeken, mint az osztály-, faji és vallási különbségek, a következő magyarázattal szolgál: A nyelv egy alapvető szimbólumrendszer, a közösségen belüli kapcsolatok a nyelven át formálódnak. Ezenkívül a faji primordiális jegyekkel ellentétben a nyelv rendelkezik azzal a helyzeti előnnyel, hogy elsajátítható, ezért a nyelvi identitástudat az egyén szocializálódása során megváltozhat vagy megváltoztatható.(14) Ez azért lényeges, mert így az asszimilációs törekvések teljesítésének nincs kézzelfogható akadálya.

A 19. századtól Európában a nyelvnek megkülönböztetett szociokulturális és politikai szerepe van. Eric Hobsbawm szerint a nyelv 1880 és 1914 közt vált olyan tényezővé, mely az identitástudat formálásának nélkülözhetetlen eszköze lett. A vallási különbségek ebben az időszakban háttérbe szorultak, és a legtöbb nemzeti mozgalom, amely ebben az időszakban bontakozott ki, a nyelvi különbségeket ruházta fel politikai jelentőséggel.(15) A felfogás, hogy a közösség, mely egy közös nyelven beszél, nemzetet alkot, és a nemzetnek egy homogén kultúrájú, egynyelvű államot kell létrehoznia, szintén 19. századi örökségünk.

Az állam, nemzet és nyelv összefonódása a nyelvi nacionalizmus ideológiájában bontakozott ki, amely azt a célt tűzte ki, hogy a különböző kultúrájú és más nyelvet beszélő etnolingvisztikai közösségeket egyetlen közösségben egyesítse, mert az értelmiségi elit csak a teljes nyelvi homogenizáció elérése által érezte biztosítva az állam egységét. Azokban az országokban azonban, ahol a nemzetépítés a nyelvi különbségek különlegesen fontosságúvá válása után kezdődött, a nyelv az etnikai határok fenntartásának legfontosabb eszközeként nyert megkülönböztetett figyelmet. A nyelv identitásformáló, identitástudat-megőrző szerepe különösen Közép-Kelet-Európában vált kiemelkedővé, ahol az állam intézményi keretei nem voltak sem elég erősek, sem elég hosszú életűek ahhoz, hogy az állam keretein belüli nyelvi különbségeket megszüntessék.

A nyelv szerepe az etnikai határok megőrzésében kétrétű. A etnokulturális és a szociotudományos magyarázatok együttes elemzése szükséges ahhoz, hogy az etnolingvisztikai határok megőrzésének feltételrendszere érthetővé váljék. Az etnokulturális magyarázatok a herderi tradíción alapulnak, és szorosan kapcsolódnak ahhoz a feltételezéshez, hogy a nyelv – mint alapvető megkülönböztető jegy – meghatározza az egyén identitástudatát és az egyén etnikai hovatartozását. A herderi(16) etnokulturális tradíció feltételezi, hogy a nyelvek közti határok alapvetőek, mivel a nyelv meghatározza egy nemzet gondolkodásmódját.(17) Herder a nyelvet a legalapvetőbb egyesítő elemként tisztelte, mely képes arra, hogy kifejezze a közösség kollektív érzéseit és akaratát.(18) A herderi nemzeteszme és a nyelv általi közösséghez tartozásról szóló herderi elmélet nagy hatással volt a nyelv és a nacionalizmus ideológiája közti szoros kapcsolat kialakulására.(19) Az utolsó két évszázadban a herderi etnolingvisztikai tradíció, amely a nyelvi nacionalizmus mozgatórugója, elmélyítette és megerősítette a nyelvi különbségek alapján kialakuló etnolingvisztikai határokat. Ugyanakkor az utolsó két évszázad során a nyelv megkülönböztetett ideológiai és politikai funkciót kapott: a nemzeti identitás, kulturális függetlenség és a független állam szimbólumává vált, miközben az etnolingvisztikai közösségek közti határok kialakításában egyre fontosabb szerepet játszott. A köznyelv kialakítása az értelmiség céljává és eszközévé vált a tömegek mozgósítása és egyesítése során. A közös nyelv létezése bizonyítja a kodifikált nyelvet beszélő közösség és a valóságos vagy képzeletbeli elődök közti primordiális kapcsolat meglétét.(20) A nyelv tehát a nacionalista mobilizáció leghatásosabb eszközeként – a nemzetek és etnolingvisztikai közösségek egyesítését vagy újraegyesítését lehetővé téve – ideológiai missziót tölt be. Történelmi példák bizonyítják, hogy a nagy gazdasági és politikai változások időszakában megnő az igény a társadalmi szerkezet átalakítására. A nyelvi nacionalizmus a változtatás igényére adott egyik lehetséges válasz, mert biztosítja azokat a kötelékeket, melyek a közösségek megtartásához vagy átszervezéséhez szükségesek. A értelmiségi elit, amely a hatalomért és politikai befolyásért harcol, a nacionalizmus ideológiáját felhasználva felhatalmazást kap a tömegektől, hogy megszerezze a politikai hatalmat. Az értelmiségi szervez és népszerűsít, egyes nyelvi közösségeket egységbe olvaszt, másokat elválaszt; a nyelvi nacionalizmus terjedése ily módon az elit munkájának gyümölcse.

A szociokulturális magyarázatok a nyelv szerepét a társadalmi változások vonatkozásában vizsgálják, és nyelvváltást feltételeznek, ha az önálló állam határai megváltoznak, illetve a szociokulturális közeg megváltozik. Ebben a felfogásban a nacionalizmus szociopolitikai jelenségként van értelmezve, amely egy bizonyos társadalmi szerkezet és kultúra hozadéka.(21) Gellner szerint a modern társadalmak – amelyek egy irodalmi nyelvvel rendelkező magas kultúrát vallanak magukénak – a szociális struktúrájukban különböznek a tradicionális, agrár-, alacsony kultúrájú társadalmaktól.(22) A magas kultúrájú társadalmak nem a korábbi komplex, a helyi kisközösségeket rendszerbe szervező társadalmi szerkezettel rendelkeznek. A magas kultúrájú társadalmakat – a befelé forduló, a helyi érdekekre és lehetőségekre koncentráló, népi kultúrájukat megőrző kisközösségek sokszínű és sokféle kultúrája helyett – egy közös, homogén kultúra jellemzi. Az alacsony kultúrájú társadalmakat – melyekben az értelmiség társadalmilag és kulturálisan csaknem teljes mértékben el volt vágva a tömegektől – felváltó magas kultúrájú társadalmakban, Gellner elmélete szerint, egy közös, egységesített kultúra biztosítja a közösségtudat kialakulását, melyet tömegesen oktatnak, lehetőleg egy, az értelmiségi elit által kijelölt nyelven. Következésképpen a magas kultúrájú társadalmakban az egyén az oktatás során integrálódik a társadalomba, s válik a nemzet részévé.(23) A valóságban azonban a nyelvi különbségek fennmaradása a teljes kulturális homogenitás elérését lehetetlenné teszi, sőt egyes esetekben a már létező nyelvi egység is felbomolhat. A társadalmi fejlődés önmagában nem teremt nyelvi egységet. A nyelv, oktatás és államhatalom összefonódása azonban nyelvi nacionalizmust eredményezhet.

A napjainkban újraéledő és egyre erősödő nyelvi nacionalizmus azt mutatja, hogy a nyelvi kérdés könnyen válik politikai kérdéssé és vezet potenciális vagy valós etnolingvisztikai konfliktusok kialakulásához.(24) A nyelv iránt érzett csodálat és rajongás sok helyütt ma is, akárcsak a 19. század nagy társadalmi változásainak korszakában, nagyon fontos politikai szerepet tölt be. A nyelv a politikai agitáció és mozgósítás egyik leghatásosabb eszköze. Jugoszláviában létezett egy hivatalos nyelv, mely az államban élő etnikai közösségek egységét volt hivatott szimbolizálni. A szerbhorvát nyelv azonban nem váltotta be a nyelvstandardizálók hozzá fűzött reményeit. Jugoszlávia felbomlását és a horvát-szerb háború kezdetét messze megelőzte a nyelvháború. A szerb és a horvát értelmiségi elit a szerbhorvát nyelv létezését illetően eltérő véleményen volt. A horvát értelmiség a szerb és a horvát nyelv közti különbségekre helyezte a hangsúlyt, és a horvát nyelvet teljesen autonóm nyelvként kezelte. Ugyanakkor a szerbhorvát nyelvet a szerb elnyomás, míg a horvát nyelvet a horvát nemzet szimbólumának tekintette. Ezzel szemben a szerb értelmiségi elit amellett érvelt, hogy a szerbhorvát a közös, standardizált nyelv, melynek több regionális változata használatos.(25) A nyelvek közti különbségekről folytatott nyelvészeti vita a hetvenes években politikai síkra terelődött, a nyelvi kérdés mind a szerb, mind a horvát véleményt támogató oldalon a nacionalista mozgósítás eszközévé vált. Mindez néhány évtized eredménye. Az eltelt időszakban nemcsak a politikai, de a nyelvi határok is átrajzolódtak. A horvát nyelvészek erőfeszítései annak érdekében, hogy a szerb és a horvát nyelv közti különbségeket nyilvánvalóvá tegyék, gyümölcsözőek. Napjainkban a szerb és a horvát nyelv és e két nyelv által szimbolizált etnikai identitások közti különbségek már a laikusok számára is nyilvánvalóak.

A nyelvpolitikák hasznáról és haszontalanságáról

A nyelvhasználat nyelvpolitikák általi szabályozása az európai nemzetállamokban általános gyakorlat. Az állam különféle politikai, társadalmi és gazdasági megfontolásokból kifolyólag szükségszerűen választ egy vagy – korlátozott számban – több nyelvet, mely(ek) a politikai kommunikáció és a központi adminisztráció nyelve(i)ként a hivatali élet működésének folyamatosságát biztosítja(ák). A modern társadalomban tehát az állam sokkal fontosabb szerepet játszik az egyén és a etnikai közösségek nyelvválasztásában, mint korábban. Egy adott ország nyelvpolitikája az ország nyelvkultúrájának a függvényében formálódik, mely többek közt az adott ország kulturális és történelmi hagyományaitól, valamint az országban élő etnolingvisztikai közösségek egymásról alkotott sztereotípiáitól, előítéleteitől, a nyelvről való gondolkodásmódoktól és a nyelv, illetve a vallás történeti kapcsolatának körülményeitől is függ.(26) Ugyanakkor Európa sok országában az állam nyelvpolitikája csak a történelmi sérelmek által kiváltott reakciók tükrében érthető meg.

Ha a nyelv az egymással kapcsolatban levő valamennyi etnolingvisztikai közösség központi értéke, a nacionalista mobilizáció eredményeként a nyelv szociokulturális és politikai kapacitása és a nyelvhasználatról szóló döntések politikai szerepe megnő. Az etnikai kérdés politizálása lehetőséget nyújt a domináns etnikai közösség számára, hogy a más nyelvet beszélők döntéshozatalban való részvételét korlátozza. Az állam nyelvpolitikája megerősíti a domináns nyelvet beszélők társadalmi erejét, és ez kiélezi a többség és az etnolingvisztikai kisebbség(ek) közti különbségeket. Ily módon az ország nyelvpolitikájáról szóló döntések szorosan összefonódnak a politikai hatalom és az állami szféra kérdéseivel. A nyelvhasználatot szabályozó törvények ennek a hatalmi harcnak az eredményeit tükrözik.

A demokratikus nemzetállamok többsége tolerálja a nyelvi kisebbségeket, és nyelvi jogokat biztosít számukra. Az utolsó évtizedben azonban a kelet-európai országok kormányainak jelentős hányada fogadott el olyan rendelkezéseket, melyek korlátozzák az etnolingvisztikai kisebbségek nyelvének használatát a hivatali életben. A nyelvi intolerancia ezen megnyilatkozása a Gellner által klasszikus Habsburg-nacionalizmusnak nevezett jelenség továbbélését bizonyítja, melynek legjellemzőbb vonása a hatalom, oktatás és kultúra szoros összefonódása. A hatalomhoz közel állók előnyt élveznek az oktatás és kultúra területén, míg a hatalomtól megfosztottak az oktatás területén is hátrányba kerülnek.(27) Ugyanakkor a nyelvi kérdés politizálása és a nyelvi nacionalizmus agitációs és mobilizációs eszközként való felhasználása lehetőséget nyújt arra, hogy az értelmiségi elit egy bizonyos csoportja az állam fölötti hatalmat gyakorolják, és csak az általuk meghatározott közösség számára biztosítják a politikai döntésekben való aktív részvételt. A klasszikus Habsburg-nacionalizmus esetében tehát a nacionalizmus a hatalom és a közélet fölötti ellenőrzés szimbiózisának lehetünk tanúi, míg a hatalom eloszlásának feltérképezéséhez az adott ország nyelvpolitikája szolgálhat iránytűül.

Egy ország nyelvpolitikája azon elvek és szabályok összessége, melyek az állampolgárok nyelvi repertoárjának használatára vonatkoznak.(28) A nyelvpolitikák különféle kategóriák alapján csoportosíthatók. Az első kategória az explicit és implicit nyelvpolitikák közt tesz különbséget. Az explicit nyelvpolitika pontosan meghatározza az adott államban élő etnolingvisztikai csoport vagy csoportok nyelvhasználattal kapcsolatos jogait. Ezzel szemben az implicit nyelvpolitikák sajátossága az, hogy a kisebbségek jogai nincsenek konkrét jogi dokumentumokban meghatározva, így ezek csak más, a nyelvhasználatot konkrétan vagy részletesen nem szabályozó dokumentumokból vezethetők le, mint például az alkotmány. A második szempont alapján támogatást biztosító, toleráns illetve kevert politikák közt tehetünk különbséget. A támogatást biztosító nyelvpolitika a választott nyelv vagy nyelvek használatát alkotmányos, adminisztratív és jogi eszközökkel is biztosítja, meghatározza és biztosítja a nyelvhasználat hatókörét, és garantálja a szükséges anyagi eszközök meglétét. A toleráns nyelvpolitikák nem korlátozzák a kisebbségi nyelvek használatát, de nem különítenek el külön anyagi eszközöket a kisebbségi nyelvek használatának biztosítására, és nem határozzák meg a nyelvhasználat spektrumát sem. A kevert nyelvpolitikák elsősorban a többségi nyelv használatát támogatják, de konkrét, törvények által meghatározott jogokat biztosítanak a kisebbségi nyelv használatára.

A harmadik szempont az egalitárius politikák és a jogi megszorítások közti különbségekre mutat rá. Az egalitárius jelző azokat a nyelvpolitikákat illeti, melyek nem tesznek különbséget a többség, illetve a kisebbség(ek) által beszélt nyelvek közt. Minden etnolingvisztikai csoport azonos nyelvi jogokkal rendelkezik. Ebben az esetben az állam valamennyi polgára az országban beszélt bármelyik nyelvet használhatja mind a hivatalos, mind a magánéletben. Ezzel szemben a jogi megszorítások bizonyos korlátozásokat vezetnek be. A választott nyelv(ek) használatát a társadalmi élet bizonyos területén vagy egy meghatározott hatókörben teszik jogilag lehetővé. Különbséget kell tenni a személyi és a területi jogok között. A modern ipari országokban a kisebbségi nyelvek fennmaradása csak akkor biztosított, ha azok használata nem csak a magánéletre korlátozódik, és ha a kisebbségi nyelvek használatát a hivatali életben nemcsak egyéni, hanem kollektív vagy területi jogok is szabályozzák.(29) Ezzel szemben a személyi jogok biztosítása esetén a nyelvhasználat joga a személy tartózkodási helyétől független az állami szervekkel való érintkezés esetében. Ha a nyelvhasználat területi alapon szabályozott, egy bizonyos nyelv használatának a joga területi egységekhez vagy bizonyos hatókörhöz a meghatározott területi egységen belül kötött. A kisebbségi nyelvek használatának területi alapon való biztosítása kiválthatja az országban domináns szerepet betöltő etnolingvisztikai csoport nemtetszését, mert a közösség tagjai esetleg úgy érzik, hogy a saját országukban idegen nyelvi hatalomnak vannak alárendelve.(30) Egyes országok domináns etnolingvisztikai közösségei kisebbségi komplexussal küzdenek, ha a nyelvükről van szó. A rögeszme, hogy a kisebbségben élő etnolingvisztikai közösség nyelvileg asszimilálja a domináns etnikai csoportot, ellentmondásos nyelvpolitikák elfogadásához vezet.(31)

Az állam nyelvpolitikája nagy hatással van az állampolgárok nyelvhasználati szokásaira és a interetnikus kapcsolatok jellegének alakulására. A homogenitásról szóló dogma, mely szerint a legjobb társadalom a különbségeket nélkülöző társadalom, sokszor nyer teret a nyelvpolitikák megalkotásakor. Az ilyen esetekben a nyelvi különbségeket veszélyesnek és centrifugális hatásúnak tekintik. Ezzel szemben az egynyelvűséget olyan jelenségként tisztelik, amely erősíti az állam egységét és az állam gazdasági és politikai ellenőrzését az állampolgárok fölött. Az etnolingvisztikai különbségeket gyakran olyan problémaként kezelik, melyek kizárólag az etnikai másság eltüntetése által oldhatók meg. A nyelvi sokféleség átmeneti nehézségként jelenik meg, mely áthidalható lesz, amint az etnikai kisebbségek meggyőződnek a hivatalos egynyelvűség szépségeiről és hasznosságáról. A domináns helyzetben lévő etnolingvisztikai közösség az esetek jelentős hányadában amellett foglal állást, hogy a kisebbségek tanulják meg és használják a többség nyelvét legalább a hivatalos érintkezés során és a közéletben. Ugyanakkor az identitásukat féltve őrző etnolingvisztikai kisebbségek elvárják vagy egyenesen követelik, hogy törvények biztosítsák anyanyelvük használatát a hivatalos és kulturális életben, és hogy anyanyelvi iskolahálózatot építhessenek ki.

A nyelvi kérdés tekintetében az állam, a domináns etnolingvisztikai közösség és a kisebbségben élő etnolingvisztikai közösségek érdekei eltérőek. Egy etnikai közösség, amely az anyanyelvével azonosítja az identitását, mindig arra törekszik, hogy a közösség nyelvének használata ne ütközzön akadályokba, mert csak ily módon érzik a közösség tagjai a nyelv és ezáltal az etnikai identitás fennmaradását biztosítottnak Az etnolingvisztikai kisebbségek nyelvi jogokat érintő követelései az állam nyelvpolitikájának függvényében formálódnak. Az etnolingvisztikai kisebbségek nyelvhasználatát korlátozó nyelvpolitikáknak negatív szociopolitikai következményei vannak mind az egyéni nyelvválasztás, mind az oktatásban elért eredmények szempontjából, ezért a nyelvi jogok megvonásával a követelések mértéke egyenes arányban növekszik. A nyelvi kérdés politikai síkra való terelése és a nyelvi asszimiláció adminisztratív módon való elősegítése, vagyis az állam által támogatott nyelvi nacionalizmus kisebbségi etnonacionalista ellenreakcióhoz vezethet. Az etnolingvisztikailag heterogén államok kormányainak tehát annak tudatában kell kialakítaniuk nyelvpolitikáikat, hogy a nyelvi intolerancia etnikai konfliktusok kialakulását eredményezheti. Ha az állam nyelvpolitikáját a homogeneitás dogmája vezérli, és ezáltal veszélyezteti a kisebbségi nyelvek fennmaradását, a kisebbségi etnolingvisztikai közösség nagy valószínűséggel olyan eszközökhöz folyamodik, melyek a közösség központi értékének megőrzéséhez szükséges feltételeket biztosítják. A nyelvi asszimiláció kivédése és az etnikai identitástudat megtartása érdekében az etnolingvisztikai kisebbségek fokozott figyelmet fordítanak a közösség önmeghatározásának és önértékelésének kérdéseire. Az anyanyelv művelése életbevágóan fontossá válik, hiszen az etnikai identitástudat megőrzése és ezáltal a nyelvi közösség fennmaradása a tét. Az anyanyelv megőrzését elősegítendő az értelmiség megkísérli pozitív irányba terelni a csoport önértékelését. A közösség által elért eredmények – gazdasági prosperitás, az oktatásban elért eredmények, sikeres politikai képviselet -, amelyek társadalmilag és pszichológiailag serkentő tényezők, növelik a közösség önbizalmát, és tenni akarásra serkentik a közösséghez tartozókat.

A nyelv és etnikum közti szoros kapcsolatnak tulajdonított megkülönböztetett figyelem hozzájárul az etnolingvisztikai közösségek közti kommunikáció jellegének alakulásához.(32) A nyelvi nacionalizmus túlértékeli a nyelvek és az etnolingvisztikai közösségek közti különbségek jelentőségét, és a közösségek közti kommunikáció ennek folytán nehézségekbe ütközik. A különböző etnoligvisztikai közösségekhez tartozó egyének az egymással való kommunikációt érzelmi, sőt gyakran fizikai tehertételnek érzik. Ebből kifolyólag a “mások” nyelvének elsajátítása is lehetetlennek vagy éppen feleslegesnek tűnik. A független Észtországban például az orosz nyelv “aktív” felejtésének lehetünk tanúi az észt anyanyelvűek részéről, míg az orosz anyanyelvűek a korábban különféle lealacsonyító jelzőkkel illetett észt nyelv elsajátítása érdekében tesznek erőfeszítéseket.(33) Az észt példa is azt bizonyítja, hogy az etnolingvisztikai kisebbségek társadalmi, politikai és gazdasági megfontolásokból kifolyólag ritkán engedhetik meg maguknak azt a “luxust”, hogy egynyelvűek maradjanak.

A szociolingvisztikával foglalkozó kutatók szerint a nyelvek közötti kontaktus szükségszerűen vezet valamilyen szintű kétnyelvűség kialakulásához.(34) A kétnyelvűség eszerint társadalmi jelenség, amely egy meghatározott közösségen belüli több nyelv együttélésének eredményeként jön létre. Egy közösség kétnyelvűvé válását többféle tényező befolyásolja: a csoport migrációja valamely politikai, gazdasági vagy társadalmi okból kifolyólag, politikai változások, nacionalizmus, kulturális vagy oktatási tényezők.(35) A kétnyelvű egyén megnevezés ez esetben nem mint egy két nyelven beszélő személyre utal, hanem egy etnolingvisztikai csoport képviselőjére, aki az államban használt második nyelvet a gyakorlati kommunikáció érdekében sajátította el.(37) A kétnyelvű egyén esetenkénti nyelvválasztása az adott szituációtól függ. A nyelvek funkcionális szempontból kiegészítik egymást.

Európa országaiban az egyik leghangzatosabb és legáltalánosabban népszerűsített nyelvpolitika a kétnyelvűség propagálása. Ritkaságszámba megy, hogy mindkét – a többségben és a kisebbségben élő etnolingvisztikai – közösség kétnyelvűvé válik. A kisebbségi és a többségi helyzetben élő közösségek kétnyelvűségről alkotott fogalmai eltérőek. A legtöbb ország domináns nyelvét anyanyelvként beszélőinek számára magától értetődő és természetes, hogy a kisebbségi nyelvet beszélő egyének sajátítják el a domináns nyelvet, hiszen csak a demográfiailag, politikailag, kulturálisan és gazdaságilag domináns nyelv tökéletes elsajátítása biztosíthat számukra azonos esélyeket. Ebből kifolyólag az etnikailag heterogén országok többségében a kétnyelvű oktatás azok számára van fenntartva, akiknek az anyanyelve különbözik a domináns etnolingvisztikai közösség nyelvétől.(37)

Tove Skutnabb-Kangas mutat rá, hogy a kisebbségben élő egyének számára a kétnyelvűvé válás elmulasztása katasztrofális következményekkel járhat.(38) Skutnabb-Kangas a sikertelenség három tipikus esetét különbözteti meg. Az első esetben az egyén egynyelvű marad vagy az anyanyelvén domináns, tehát a továbbtanulási esélyei korlátozottak. Az ilyen egyén a nyelvi jogai érvényesítését is nehezebben követelheti, mint kétnyelvű társai, mert az igények benyújtásához is (a legtöbb esetben) a hivatalos vagy domináns nyelv legalább közepes szintű ismerete szükséges. A második esetben az egyén által tökéletesen elsajátított második nyelv lesz az egyén domináns nyelve, míg az anyanyelvét elfelejti, esetleg rosszul beszéli. Ebben az esetben nagy az esélye annak, hogy ez az egyén az etnolingvisztikai csoporttól, melyhez korábban tartozott, elidegenedik, gyökértelennek érzi magát, és az etnikai hovatartozás kérdései problematikussá válnak a számára. Ilyen esetekben gyakran megtörténik, hogy az egyén nemcsak az etnolingvisztikai közösséggel, hanem a szüleivel is megszakítja a kapcsolatot. A harmadik esetben az egyén mindkét nyelvet rosszul beszéli, tehát a korábbi két esetben felvázolt problémák hatványozódnak.

Az állam az oktatási és nyelvpolitikái révén segítheti elő a kétnyelvűség kialakulását. Általánosságban elmondható, hogy a kétnyelvűséget szorgalmazó nyelvpolitikák csak akkor lehetnek sikeresek, ha az etnolingvisztikai közösségnek, melytől elvárják, hogy kétnyelvűvé váljon, pozitív a hozzáállása a második nyelv elsajátításához. A kisebbségek szükségesnek érzik a többségi nyelv elsajátítását, mivel az megkönnyíti a társadalomba való integrálódásukat. Ugyanakkor a kisebbség szívesebben használja a többség nyelvét, ha anyanyelve mind jogi mind pszichokulturális szinten tiszteletben van tartva. A kétnyelvűvé válás elsősorban az etnolingvisztikai kisebbségek érdeke, az etnopolitikai megfontolások – egyrészt a domináns etnolingvisztikai közösség, másrészt az etnolingvisztikai kisebbség(ek) szempontjából – azonban sok esetben előnyt élveznek az reális érdekekkel szemben.

A legtöbb esetben az állam az etnolingvisztikai kisebbség(ek) szubtraktív kétnyelvűségének kialakulását támogatja, míg a többségi nyelvet anyanyelvként beszélő közösség egynyelvű marad, maradhat. A szubtraktív kétnyelvűség azon etnolingvisztikai kisebbségek jellemzője, melyek kétnyelvűek és a többségi nyelv társadalmi dominanciája alatt élnek. A többségi nyelv dominanciája hozzájárul a kisebbségi nyelv presztízsértékének csökkenéséhez, rosszabb esetben értékvesztéséhez, ezért az etnolingvisztikai kisebbségek attól tartanak, hogy a közösség szubtraktív kétnyelvűsége az első lépés a nyelvváltás vagy a diglosszia felé. A szociolingvisztika művelői szerint, bár a kétnyelvűség nem szükségszerűen a nyelvi pluralizmus és az egynyelvűség közti átmenet, a nyelvváltás veszélye meglehetősen nagy, hiszen ha egy közösség, melynek valamennyi tagja kétnyelvű, a közösség akár egy nyelvvel is elboldogulna, és így nagyon fontos érvek kell hogy szóljanak a kétnyelvűség fenntartása és az etnolingvisztikai identitástudat megőrzése mellett, hogy a kétnyelvű közösség ne adja fel egyik nyelvet sem. Ugyanakkor “a nyelvi kompetencia nem keverendő össze a nyelvi identitással (…) az egyén csak akkor rendelkezik kétnyelvű identitással, ha érzelmi kötődése a két nyelvhez azonos töltéssel bír, függetlenül attól, hogy a nyelvi kompetencia szintje azonos-e vagy sem”.(39) Abban az esetben, ha egy közösség etnolingvisztikai identitástudatának alapja az anyanyelve, a nyelvválasztás és identitástudat-formálás kérdései a nacionalizmusban találkoznak. A nacionalista ideológia pedig lehetőséget nyújt nemcsak az identitástudat átformálására, hanem a nyelvválasztás fölötti hatalom megszerzésére is.(40)

A kétnyelvűség kialakulását szorgalmazó nyelvpolitikák hatékonyságát sokféle tényező befolyásolja. Amint azt a finnországi svéd kisebbség esete példázza, a többség részéről való pozitív hozzáállás a svéd nyelv használatához elősegíti az additív kétnyelvűség kialakulását. Additív kétnyelvűségről akkor beszélünk, ha két, a társadalmi életben egyaránt fontos és használható nyelv egymást kiegészítő oktatásáról és használatáról van szó.(41) Napjainkban a finnországi svéd iskolák egyik legnagyobb problémája az, hogy nem rendelkeznek elegendő kapacitással ahhoz, hogy a finn anyanyelvűek részéről tapasztalható hatalmas érdeklődést a svéd nyelvű oktatás iránt kielégítsék. Ugyanakkor a Szlovákiában oly gyakran feltett kérdés kapcsán – Hogyan változtatható meg a magyar kisebbség szlovák nyelvhez való hozzáállása?(42) – a magukat szlovák anyanyelvűnek vallók többsége negatívan kezeli a magyar nyelv társadalmi életben való használatának a kérdését, s ez ellenérzéseket vált ki a magyar anyanyelvű közösség tagjaiban. A magyar kisebbség számára a kétnyelvűvé válás előnyeit -növekvő mobilitás, megkönnyített integráció – gyakran beárnyékolja a magyar nyelv társadalmi életben való szerepének gyengülésétől, a diglossziától való félelem.

A diglosszia az állam által az etnolingvisztikai kisebbségekre erőszakolt kétnyelvűség egyik lehetséges negatív következménye. Diglossziáról a kétnyelvű etnolingvisztikai csoportok esetében akkor beszélünk ha a “domináns közösség tagjai és az etnolingvisztikai közösség tagjai egymás közt kizárólag a domináns, többség által beszélt nyelven kommunikálnak, és a kisebbség a hivatalos nyelvet és az anyanyelvét két egymástól teljesen elkülönülő funkcióban használja: az anyanyelv kizárólag a kisebbségi közösségen belüli kommunikáció lebonyolításakor használatos, míg a hivatalos nyelv a hivatalos és társadalmi életben használt lingua franca”.(43)

Az ilyenfajta diglosszia(44) kialakulása természetes következménye az olyan nyelvpolitikáknak, melyek egyetlen hivatalos vagy államnyelvet ismernek csak el, így a domináns nyelv válik az önkormányzat, üzleti élet, egészségügy, média és oktatás egyedüli hivatalos nyelvévé. Ha egy társadalomban a diglosszia lesz a norma, és ezt még a kisebbségi közösség azon tagjai is megfelelő helyzetnek érzik és jóváhagyólagosan “beletörődnek”, akik nem beszélik a domináns nyelvet, nyelvi hegemóniáról beszélünk.(45) A nyelvi hegemónia azt jelenti, hogy a “választott nyelv” tökéletes elsajátítása feltétellé válik a szolgáltatások, erőforrások és előnyök igénybevételénél, valamint az oktatásban és a munkaerőpiacon. Az ilyen esetekben az állami nyelvpolitika semmiféle toleranciakészséget nem mutat fel azon egyénekkel szemben, akiknek anyanyelve a többség anyanyelvétől különbözik. Ugyanakkor az a kormányzat, amely nyelvpolitikája által elősegíti a nyelvi hegemónia kialakulását, közvetlen módon befolyásolja az országon belüli politikai hatalmi struktúrák változását is. Az állam, a nyelvi preferenciák alapján, bizonyos egyéneket előtérbe helyez más egyénekkel szemben, megerősítve ezzel a társadalmi dominanciáját azoknak, akik az állam hivatalos nyelvét anyanyelvként beszélik. Ily módon a hivatalos nyelvet érintő döntések szorosan kapcsolódnak az ellenőrző hatalom, a munkaerőpiac, valamint a nyelvek és etnolingvisztikai közösségek presztízsének változásaihoz.

A nyelvről és az adott nyelvet beszélő közösségről alkotott sztereotípiák kialakulását több tényező befolyásolja: a nyelv története, a kodifikálás mértéke és ideje és a nyelv nemzetközi megítélése az adott időszakban. A különböző etnolingvisztikai csoportok által beszélt nyelvek társadalmi megítélése nagymértékben befolyásolja a közösségek közti kommunikáció és ezáltal az interetnikus kapcsolatok alakulását. Minden etnolingvisztikai csoport előítéletekkel rendelkezik a más etnolingvisztikai közösségek által beszélt nyelvekről, és a második nyelv iránti érdeklődés vagy az érdeklődés hiánya a hatalom és presztízs kérdései által is befolyásoltatott. Egy nyelvről és a nyelvet beszélő közösségről alkotott elképzelések határozzák meg a nyelv presztízsértékét. Általánosságban elmondható, hogy ha egy adott nyelvet beszélő közösség hatalommal bír, és nagy presztízsre tesz szert, akkor a nyelv presztízsértéke is megnő. Azon nyelvek, amelyeknek jobb a nemzetközi megítélése, az adott nyelvet beszélő etnolingvisztikai csoporthoz tartozó egyéneknek nagyobb státusszimbólumot biztosítanak. A finnek nagymértékű toleranciája a svéd nyelvvel és a svéd nyelvet anyanyelvként beszélő Finnországban élő közösséggel szemben nemcsak a Skandináv szolidaritással és azzal magyarázható, hogy a svéd nyelv Skandináviában lingua franca, de a tény, hogy a finnországi svéd kisebbség megőrizte társadalmilag, gazdaságilag és politikailag kiemelkedő szerepét is, hozzájárul ahhoz, hogy nyelvük presztízsértéke viszonylag magas. Ennek ellenpéldájaként a magyar nyelv szlovákiai vagy romániai megítélése hozható fel. Az a feltevés, hogy a magyar egy nehezen és feleslegesen tanult nyelv, és az a tény, hogy a magyar nyelv nem tartozik a nemzetközileg elismerten “fontos” nyelvek közé, hozzájárult ahhoz, hogy a magyar nyelv presztízsértéke ezekben az országokban meglehetősen alacsony legyen. Az ilyen és ehhez hasonló példák ellenére, ahogy a korábban felvázolt észt példa is mutatja, a nyelv presztízsértéke rövid idő leforgása alatt nagyon sokat változhat. Tény, hogy a magyar nyelv nemzetközi státusa sosem lesz a tradicionálisan nemzetközi vagy akár a Skandináv nyelvek státusáéval egyénértékű. Ettől függetlenül a növekvő gazdasági és politikai érdekek, amelyek Szlovákiát, Romániát és Magyarországot regionális és országos szinten is érintik, várhatóan pozitív hatással lesznek a magyar nyelv presztízsértékére, mivel az effektív kommunikáció megköveteli a másik nyelv elsajátítását, vagy olyan személyek alkalmazását, akik mindkét nyelven kommunikációképesek.

Összegzés

Általánosságban szólva a nyelv és identitástudat szimbiózisa adja a keretet az európai nemzetállamok jelentős hányadában tapasztalható etnolingvisztikai torzsalkodások kétszáz éves történetének. A nyelvhasználat szabályozásának látszatra egyszerű kérdései, a nyelvhez kötődő emóciók, hitek és tévhitek jóvoltából megmagyarázhatatlan és szinte megoldhatatlan problémákká terebélyesednek. Az etnolingvisztikai közösségek nyelvről alkotott elképzelései a politikai színtérre kerülve a nyelvi hatalomért folyó versengés mozgatórugói lesznek. Ugyanakkor a nyelvi nacionalizmus politikai megnyilvánulásai negatívan befolyásolják az interetnikus kapcsolatok alakulását.

A nyelvi nacionalizmus mértéke az egyes országok nyelvpolitikáinak függvényében tanulmányozható mélyrehatóan. A homogenizációs törekvésekkel átitatott nyelvpolitikák a kisebbségek “érdekében” születnek. A nyelvi egyeduralom vagy jobb esetben a kisebbség “kétnyelvűsítésének” létjogosultságát a többségben élők magától értetődőnek vélik, s mivel a többség hozzáállása a nyelvi mássághoz érzelmi, identitásbeli, valamint gyakorlati, gazdasági okokból a legtöbb esetben negatív, a kisebbségi nyelv használatának biztosítását egyetlen etnolingvisztikailag domináns csoport sem tekinti magától értetődőnek. Egy adott ország nyelvpolitikájának jellege a politikai színtéren folyó csatározások eredményeinek függvényében az idők folyamán változik; az etnolingvisztikai határok, a nyelvi másság megőrzése azonban, a nyelvpolitikák változásától függetlenül, elsősorban a kisebbségek “hatáskörébe” tartozik.

A nyelvi határok jelentősége az asszimilációs törekvések hatására megnő. Paradox módon a finnországi svéd kisebbség az etnolingvisztikai identitás megőrzése terén nehezebb helyzetben van, mint például a szlovákiai magyar kisebbség, mert a nyelvi identitás megőrzése nem “mindennapi” feladat. A finn nyelvet anyanyelvként beszélő többség nagyfokú toleranciája a svédül beszélő kisebbséget arra ösztönzi, hogy a többségi nyelvet használja kontaktushelyzetekben. A svéd nyelvi identitás ettől még nem szűnik meg létezni, csak átalakul. A kétnyelvűek (finn-svéd) száma növekszik, a svéd etnolingvisztikai közösséghez való primordiális tartozás jelentősége azonban csökken. Egyre többen ismerik fel, hogy ahhoz, hogy a svédet anyanyelvi szinten beszélők számáról valós képet kapjunk, a “kettős nyelvi identitású”(46) kategóriát is be kell a jövőben vezetni a népszámlálás során.

A nyelvhez való görcsös ragaszkodás a nyelvi jogokkal nem rendelkező vagy a nyelvhasználat szempontjából hátrányos megkülönböztetésben élő etnolingvisztikai kisebbségeket jellemzi. Az etnolingvisztikai identitás határai sokkal valószerűbbek ott, ahol a csoport tagjai azok fenntartását létérdeknek érzik. Ugyanakkor az etnikai határoknak tulajdonított túl nagy jelentőség lehetetlenné teszi a nemzeti integrálódást, amely az ország valamennyi állampolgárára nézve kedvezőtlen. Ördögi kör, és nem létezik valamennyi nyelvi nacionalizmus egyetemes orvoslására gyógyír. A kisebbségi nyelvi jogokat biztosító keretegyezmények és nemzetközi egyezmények csupán segítséget és nem megoldást nyújtanak. Az egyetemes normák elfogadása tompíthatja a nyelvi nacionalizmus kedvezőtlen hatásainak az élét. Egy adott országban használt nyelvek használatáról szóló döntések azonban csak akkor időtállóak és teherbíróak, ha az országban élő etnolingvisztikai csoportok között létrejövő kompromisszumok táptalaján születnek. Az időfaktornak ebben ez esetben nagy jelentősége van, hiszen amíg a nyelvi kérdés a politikai csatározások eszköze, addig nincs esélye a közös nemzeti identitás megalapozásának, addig az etnolingvisztikai közösségek egymás mellett és nem együtt élnek.